42000
Zeusz mindenkivel összeszűrte a levet, aki szembejött.
Így járt Latone (Leto) is - ő szülte Artemiszt és Apollót, meglehetősen viszontagságos körülmények között, mivel éra mindent elkövetett ellen, amit csak lehet.
Menekülés közben Lyciában, ahol vizet akart inni a tóból, de a helyiek nem hagyták. Leto bosszúból békává változtatta őket.
Ezt ábrázolja Versailles-ban, a parkban ez a kút:
Szóval Latone kútja, Versailles.
Ovidius szépen megverselte az "Átváltozások" című munkájában:
A LYCIAI PARASZTOK
Most azután igazán látván Latona haragját,
férfiu, nő, mind félt, s kiki buzgóbb áhitatával
tiszteli Latonát, ikrek szent mennyei anyját.
S mint történni szokott, a jelen fölidézi a múltat.
Így szól egy közülük: „Lyciának dús mezején sem
járt büntetlen a nép, mikor őt lebecsülte, az úrnőt.
Híre e tettnek ugyan nem nagy, kicsinyek cselekedték,
ámde csodás. A helyet, hol történt, és ama posványt
láttam; mert öreg édesapám, utazásra erőtlen,
engem küldött el, hogy hozzak válogatott szép
barmokat épp onnan, s vezetőül egy ottani embert,
s társul mellémvett. Akivel míg nézem a rétet,
íme a tó közepén hamutól feketült öreg oltár
állt, remegő nádak sürüjétől körbefogottan.
Ott meg is állt vezetőm, és mormolt félve: »Kegyes légy«;
és ugyanúgy magam is mormoltam véle: »Kegyes légy.«
Naisoké, vagy Faunusnak szentelt-e az oltár,
vagy helyi istenség, aki kapta? Felelt a szavamra:
»Nem helyi istenségé,« szólt, »te fiú, ez az oltár;
tudd meg: azé, akitől egykor Jupiter felesége
megtagadott minden földet, s kit Delos, a bolygó
kis sziget is nehezen fogadott be, akárhogy esengett.
Ott pálmát s Pallas fáját markolva, világra
hozta a két ikret Latona; a mostoha bánta.
S innen is űzte tovább Juno a szülőt, aki két kis
isteni szent gyerekét, mondják, hordozta ölében.
Már a Chimaera-szülő földön, forró Lyciában
járt és elfáradt hosszú útjában az úrnő,
vad forró levegő szomját epedésig emelte,
tejfeszes emlőit két szomjú sarja kiszívta.
S ím, mély völgynek ölén, rá lát, iható vizü tó van,
földmivelő-nép szed füzvesszőt parti szegélyén,
és a mocsárszerető nádat, sást gyűjti csomóba.
Hát odatart Titania most, s ott térdel a földre,
merni a hűs habból, lecsitítani véle a szomját.
Tiltja a póri csapat; megkérdezi tőlük az úrnő:
‘Mért akadályoztok, hogy igyam? Közkincs az ivóvíz.
Mert hisz a természet napot és levegőt soha nem tett
senki sajátjává, se vizet; közkincs ez a tó is.
S mégis ezért esdem. Nem akarnám benne a testem,
mely pedig oly lankadt, lefüröszteni, tagjaimat nem,
szomjamat enyhiteném. Mert szólok s száraz az ajkam,
gégém összeaszott, szavam ösvényt benne alig lel.
Nektár lesz nekem itt ez a víz: vele életet adtok,
megvallom; ha a habjához jutok, életem újul.
Irgalmazzatok értük is itt, kik karjukat ölből
nyújtják, két kicsimért.’ S karját épp tárta a kettő.
Istennő-ajkról kire nem hat a lágyszavu esdés?
S ők távoltartják makacsul, fenyegetve, azért is,
hogy hamar álljon odébb, s szitkokkal sértegetik még.
És még ez sem elég, kézzel meg lábbal a tónak
mélyét felverik és ugrálnak is erre meg arra
bőszen, s lágy iszapot vernek föl forgatagából.
Szomját most a harag tovakergeti; nem könyörög már
Coeus lánya a sok hitványhoz; s isteni nőhöz
méltatlan nem eseng; tenyerét föl a csillagos égre
tárja: ‘Csak éljetek itt,’ így szól ‘e mocsárban örökké!’
Lőn, ahogy óhajtotta az úrnő: víznek örülnek,
s olykor egész testük lemerítik a mély mocsarakba,
olykor meg kiütik fejüket; vagy a vízszinen úsznak;
gyakran a tó partjára kiülnek, gyakran a hűvös
habba ugornak alá ismét. Gyakorolva ma is még
pörlésben csúf nyelvüket, és szégyentelen egyre,
habnak alá bukván, bukván is a szitkukat ontják.
Már szavuk is rekedez; s a nyakuk s felfúva pofájuk,
szájuk nyílását naggyá teszi rágalom-árjuk;
vállból nő a fejük, s közbül nyoma vész a nyakuknak;
hátuk zöld, s a hasuk - testük fő része - fehérlik;
és az iszapba szökellnek e mostlett lények, a békák.«”
27302
