Amikor a Szindbádot forgatták, Latinovitssal, ahhoz a jelenethez, ahol kiüt egy nagy darab velőt a húslevesbe, miniszteri engedélllyel kaptak vesevelőt a vágóhídról :-) (mert konvertibilis exportra ment).
Közben a Közvágóhídon fellázadtak a dolgozók, hogy únják ebédre mindig a bélszínt velővel és borjúmájjal, néha grízestésztát és nudlit kérnek...
A 70-es években Amerikába exportáltunk finom magyar tőkehúsokat hűtőkonténerben. Hogy ne jöjjön vissza üresen a konténer, az amik felkínálták, hogy tesznek bele sertés és marha belsőségeket, mert ők nem eszik (az oroszok sem nagyon), és a kutyatáp gyártók sem tudták átvenni az egészet. Szinte ingyen kaptuk, és egy időre megjelent néhány hentesnél a négylábú mövényevő belsőség. Aki vette, fogalma sem volt róla, hogy amerikai kaját vett :-)
>Nem mondom, hogy rossz volt, de máskor nem valószínű, hogy megismételjük ...
Már meg ne haragudj a szemtelen megjegyzésért, de gyomorilag nem vagy világpolgár :-)
Melbourne-ben a fogadás elején ringli-szerűt kínáltak föl a pezsgő mellé, a ringli apró polipkarokat tartalmazott, rajtuk a még apróbb szívókorongok sorával. Ha bekaptam egyet, pár másodpercig kilógott egy tapadókorongos polipláb a számból. Enyhén sós, finom íze volt.
A pacal anyám szerint világnézeti kérdés. Ő eszik ilyeneket: vesevelő, pacal, békacomb meg se kottyan neki, a minap láttam belapátolni féltucat csigát. De mint rendes szabadgondolkodó, mást soha nem kényszerítene rá az élményre. :-)
Egyszer én is kóstoltam a pacalt, hát - nem lettem addict. És tényleg, nekem is a libabőrös frottírtörülköző jutott eszembe az élményről.
>... már ott volt az a szép nagy gépház, tele görbe felületekkel.
Az ilyenekre úgy mentek a vámosok, mintha madzagon húzták volna őket, ha akartak :-)
De nagyon hosszú ideig működő trükk volt, hogy a svájci órákat a hajógépész behegesztette egy csőbe. Ott sokáig nem találták meg.
Nem hajós trükk, de csempészés. A Szeszgyár sportfelelőse minden este hazavitte a kedvenc bőrlabdáját, és reggel visszahozta. Csak este tiszta szesszel telve vitte haza (nem a sportfelelős volt szesszel telve, hanem a labda). Úgy bukott le, hogy elmesélte a kocsmában. Börtönbe került.
Nekem meg a pacalról az jut eszembe, hogy egy hete egy áruházi büfésor magyar pultjánál egy gusztusos pörköltre rá volt írva, hogy pacal. Óriási bátorsággal rászántuk magunkat, hogy – jóval túl a hatvanon – életünkben először megkóstoljuk.
Evés közben ugyan átfutott rajtunk a fehér frottir nyersanyag riasztó képe, de mivel ez barna volt és vékony csíkokból állt, elhessegettük az eddigi elutasításos hozzáállást és megettük (ketten az egy adagot). Nem mondom, hogy rossz volt, de máskor nem valószínű, hogy megismételjük ezt a kivételes döntést.
Ez a tengervizes nekem is nagyon tetszik, majd megkérdezem atyámat, tudta-e. Nekem csak az rémlik - elmesélésből -, hogy a nevezetes úton olyan alacsony volt a vízállás, hogy a rakomány egy részét uszályba kellett pakolni a dunai szakaszon, hogy ne legyen túl mély a merülés. (Itt most nem kapcsolódnék be a duzzasztómű-vitába.)
A pacalról meg az jutott eszembe, hogy gyerekkoromban volt otthon egy pisztoly alakú öngyújtó, irtó menő darab, valószínűleg valamelyik bécsi út mementója. Atyám üzletileg tök analfabéta, de még ő is próbálkozott csempészéssel, ha már ott volt az a szép nagy gépház, tele görbe felületekkel. Mint hallottam, orkánkabát, nejlon "cicakendő" és efféle öngyújtók pompás rejtekhelye. :)
Akkoriban az volt az üzenet, hogy "Friss pacal érkezett a Matrózcsárdába!", vagyis megérkezett a megrendelt csempészáru.
A Duna-rengerjáró hajók testében ballasztkamrák voltak, ezeket a dunai út előtt feltöltötték tengervízzel, hogy a hajó elférjen a hidak alatt. Ezt a vizet az Àllatkert Pesten átvette.
Amikor a cikket készültem megírni, totál felforgattuk a papámék lakását a sorozatért, aztán kétségbeesésünkben elkértük a tettestárs példányát, persze fejvesztés terhe mellett. Mikor megírtam, kábé két napra rá szórakozottan kihúztam itthon egy fiókot, persze azt, ahol a családi dokumentumokat tartom. Ott volt a kupac tetején az egész. A fene se emlékezett, hogy a papa egyszer kényszerített, hozzam el a holmit, mert nálam legalább jó helyen van. :-)
Hö-hö, nekem még mindig van kinövésre váró bölcsességfogam. A két alsó rendben megkerült - hála a Bakáts téri iskolafogászatnak, amely radikálisan bár, de hatékonyan csinált nekik helyet -, a jobb felső kábé úgy állt elő, mint a tiéd, viszont a bal felső itt mocorog az állkapcsomban. Fogorvosom, a drága lélek néha jelenti, hogy aggodalomra semmi ok, közeledik a felszínhez, egyszer találkozunk. Figyeljétek meg, egyszer még bekerülök a lapokba, mint a néni, akinek kinőtt végre a bölcsességfoga. :)
Ez elképesztő, ez a négyes mögött csak húzni lehet...
Erről viszont eszembe jutott a papám története, miszerint amikor a hatvanas években beállt egy évre dunai hajósnak (hajómérnöki diplomával a zsebében úgy vélte, némi gépkezelői gyakorlat nem árthat, ha meg akarja tudni, hogyan is működik valójában egy hajó), Bécsbe indulván a legfontosabb tudnivalók közt adták át neki az öregek, hogy hol húznak ingyen fogat. Valamelyik szerzetesrend kórházába kellett mennie annak, aki nem bírta tovább a fájdalmat, viszont egy töméshez sajnálatos módon nem volt elég devizaerős.
>Azt hiszem, a Szentkirályi utcában egész nap működtek, ...
Így volt. Lehet, hogy én protekciós voltam, de egyáltalán nem sürgős esettel oda küldtek 1976-ban év végén, hogy a csehszlovákiai külszolgálatom megkezdése előtt húzzák ki a lyukasan kijött bölcsességfogam. A két oldalon egyet-egyet kellett, és az első után úgy belejöttem, hogy mondtam, húzzák ki a másikat is. Azt mondták, nem lehet, mert ha ott is beinjekcióznak, nem tudom becsukni a szám :-) Úgyhogy másnap mentem vissza.
Azt hiszem, a Szentkirályi utcában egész nap működtek, én ott sohasem voltam, csak a szomszéd klinikákon több évtizedig. Úgy kerültem a Mikszáth térre, hogy tizenéves koromban a Péterffy Sándor utcai rendelőben egy szombaton, amikor nem volt beteg a fogászaton, azt mondta az amúgy a klinikán dolgozó nagyon fiatal fogorvos – aki sok-sok év múlva a fogorvosi kamara elnöke lett –, hogy neki az állami rendelőben négyes mögött már nem szabad gyökérkezelni, csak húzni. De megszánt és elkezdte, de az ideiglenes tömést véglegesre majd a klinikán tudta csak cserélni, ezért elmagyarázta, hogy hová menjek. Így kerültem hozzájuk. Ha nincs ez a véletlen, akkor talán már régen nem lenne egyáltalán fogam, azaz ha továbbra is állami rendelőbe járok.
Írtam, hogy a Szentkirályi utcai fogászat az sürgősségi volt, csak oda tudott menni, akire a fővárosban éjjel jött rá a fogfájás. Ott valóban kenték-vágták, azaz húztak mindent, amit a páciens kért.
A Mikszáth téri klinikákon (amik -- vagy amelyek?? -- már pár éve átköltöztek a Szentkirályi utcai új épületükbe) csak délelőtt és szorgalmi időszakban volt rendelés. Ott igyekeztek minden fogat vagy maradványt megmenteni, tehát például egy olyan fogat (inkább már csak gyökeret), amiből már semmi sem látszott, mert letört fog, bent hagytak és lyukat fúrva ún. csapos fogat készítettek, ami egy fém- (akár arany-) tüskére ragasztott porcelánsapka volt. Akkoriban még nem volt csontba fúrt implantátum (beültetés), az csak tíz éve létezik nálunk.
A fotók azért gyanúsak, mert szerintem a Mikszáth téri klinikák valamennyi kezelőjében az ablakra merőlegesen voltak a székek. És ott nincs is háromszárnyú ablak az utca felé sem.
