Most, hogy figyelem, nálam is teljesen rapszodikusan, különböző inaktív idők után dobál ki. Még a belépéshez képest sem találok passzítható algoritmust. AS-szabvány...
Nálam valami százezer másodperc volt megadva. Az én gépemhez nem nyúl senki rajtam kívűl, igy bemásoltam az általad megadott számsort. Kiváncsian várom az eredményt.
Itt baloldalt, a "Beállítások" menüpontban állítható a "Kiléptetési idő", másodpercben megadva. Az érdekes az, hogy amióta az új bejelentkezési design van (úgy bő egy hete), azóta komolyan is veszi az ott beírt időt (nekem 3600 másodperc van), és tényleg ki is léptet egy óra múlva, míg nemrégiben még engem is reggeltől estig bejelentkezve hagyott (pedig a beállítást nem változtattam).
Engem állandóan, ami igen bosszantó. Régen bejelentkeztem reggel és még este is ugy voltam. Most kimegyek kicsit a konyhába az ebéd után nézni, mire visszajövök 5-10 perc, már léphetek be ujból.:-(((
Sose lehet tudni, hogy egy kirándulás kapcsán mik derülnek ki :)
A papája Möller István építész, sok infó a neten.
Viszont valamelyik topikban volt egy margitszigeti épület, amit eltoltak, és volt egy kép, ahol épület-eltoló vállalkozás hirdette magát. Most nincs időm utánakeresni, hogy milyen összefüggés lehet, pedig érdekes lehet.
"Költözzön a MAMA VILLÁBA A II. kerület szívében egy 1530m2-es telken eladó egy exkluzív villa épületben lévő 140 m2-es lakás a felette lévő 130m2-es beépíthető tetőtérrel (külön bejáratú). A házat Möller Károly építész tervezte, mely 1903-ban épült, majd 1913-ban bővítették és kapta meg jelenlegi alakját. "
A családunkban nem feltétlen pozitívumként emlegették a varrónős időszakot: vettek volna boltban is, ha van mit. Ehelyett ment az átalakítósdi, a mindenféle anyagból kikombinált mindenféle ruha. Anyámék kedvenc története, hogy a nagypapám 1950 körül egyszer nagyon meggyógyított valami tehetős szűcsöt, aki hálából mindhárom lánynak varrt egy irhabundát. Sejthető, mennyire szerette a tizenkét éves, a tíz éves meg a nyolc éves, pláne, mert örök darab volt mindhárom, soha el nem pusztuló birkairhából. Betlehemezésre pompás, de a legkisebb lány, mint meséli, lényegében végtelen ideig várta, hogy a legnagyobb kabátot is kinője végre.
Persze, emlékszem én is, hogy a nyolcvanas években már megint sikk volt ruhát varratni, cipőt csináltatni, de akkor már volt alternatíva: olcsóbb tömegáru.
Emlékezetem szerint, nem is nagyon lehetett készen kapni semmit. Nagy vadászat volt ruhaanyagok után, amit aztán a házivarrónő megvarrt. Ezek a házi varrónők, házhoz jártak. Elő kellett jegyeztetni és mikor jött ott volt néhány napig, vagy egy hétig is szükség szerint. Velünk evett, csak aludni ment haza.
Hordható cipőt, pl. egy szövetkezetben dolgozó suszter maszekolta nekem a szoba konyhás lakása konyhájában. Ki kérdezte, hogy honnan van az anyag? Szóval nem a rengeteg pénzünk ruházkodásra való költése volt a cél, hanem a szükségses dolgok megszerzése.
Ezt nem nagyon értem: "Na jó, azért ne gondold, hogy én valami kánaánban nőttem fel."
Épp arról írtam, hogy az ötvenes-hatvanas évekre úgy emlékszünk, hogy milyen szegénység volt, és mégis – mai szemmel – furcsa, hogy nagyon sokan a ruhát, cipőt csináltatták, arra költöttek. És talán nem csak a városiak, hiszen vidéken is bőven voltak varrónők, sőt cipészek is.
Már hajtogatom.., sajnos egyben a helyszínen sem sikerült egy képbe foglalni, de ugyanolyan MA következett utána. "MAMA..?" Ettől én nem lettem okosabb. Itt vannak a képek:
Na jó, azért ne gondold, hogy én valami kánaánban nőttem fel. Nélkülözésről persze szó sem volt, de egyáltalán nem tűnt mesének, hogy a nagymamám, aki gyönyörűen kötött, kifejezetten utált kötni, mert a háború után ezzel kellett megkeresnie a kenyerét. Vagy hogy apukám legjobban a rántottlevest szerette, mert gyerekkorában, amikor a nagymamám özvegyen maradt, az számított a legeslegeslegjobb ételnek.
Ruhaügyben arra emlékszem, hogy volt az embernek némi fehérneműje, pár blúza-garbója efféléje, a többi javarészt anyuka levetett és átalakított holmija volt. Pechemre az én anyám nagyon is nőiesen öltözött, el lehet képzelni, hogy festettem tizenkét-tizenhárom évesen a cuccaiban. A mélypont az volt, amikor nekem ajándékozta a leginkább mikulásviseletre hajazó, lábszárközépig érő, műszőrmegalléros télikabátját, amelyhez még valami virágmintás fejkendőt is kerített, én meg ott álltam mint egy szemüveges, kofába ojtott télapó, hát el lehet képzelni. Talán érthető, hogy középiskolás koromban kizárólag trapper farmert (ó, boldog nyolcvanas évek!) voltam hajlandó hordani kinyúlt szürke pulóverrel és tisza tornacipővel, tök mindegy, hó volt-e vagy verőfény. Az ember egy idő után megpróbál alkalmazkodni a viszonyokhoz.
