No szjasztok!
Tudjátok meg, hogy kétféle lovaggá avatási szertartás volt/van nálunk.
Az egyik a rendes, ami egy templomban vagy kápolnában kerül megtartásra ünnepi istentisztelet keretében, a másik pedig a rendkívüli, amikor egy fegyverhordozót vagy fegyvernököt valamely kiemelkedően bátor tettéért akár a harcmezőn is lovaggá lehet ütni.
Ez utóbbira egy példa A Templomkert lovagjai c. készülő regényemből:
„ A rövid, de rendkívül heves, ádáz küzdelem után a kies kis ligetbe visszaköltözött a csend és a béke. De milyen csend lés milyen béke volt az!
A társai által Gonzalo éven szólított spanyol rablólovag hanyatt fekve üveges szemekkel bámult az égre, az Úristen gyönyörű szép kék egére. Bordái közül egy kopja állt ki, az ifjú okszitán fegyvernök, Reginald Front de Boeuf (rezsinal fran dö bőf) kopjája.
„Bizonyára elkárhozott” – gondolta magában Richard de Guyenne lovag, miközben egy szánakozó pillantást vetett a spanyol haramia mozdulatlan testére – „Hiszen már nem volt módja megbánni bűnös életét.”
Ámbár Bréziers atya azt tanította annak idején a szülőfalujában, hogy az Úr kegyelme végtelen és számtalan módot talál arra, hogy üdvözítse a bűnösöket.
Nem messze onnan a spanyol rablólovagok vezére, egy már erősen őszülő hajú és szakállú, marcona férfi térdelt, bal kezével levágott jobb csuklóját szorította. Lemetszett kézfeje tőle nem messze hevert, még mindig egy keskeny pengéjű kétélű kardot szorongatva.
A térdeplő spanyol fölött egy atlétatermetű, zord ábrázatú, láncingbe és lovagi köntösbe öltözött templomos magasodott, hosszú kétélű kardját fenyegetően a spanyol feje fölé emelve: Sieur Guillaume de Montignac (sziő giljon dö montinyak).
A spanyol rablólovag esdekelni kezdett:
- Por favor, senyor – könyörgött, majd franciára váltott – Merci! Kegyelem. Könyörüljön kegyelmed a bűnös életemen, fogadom a Szent Szűzre, az összes angyalokra és szentekre, hogy jó útra térek és hátralévő nyomorult életemet vezekléssel és a szegények szolgálatával fogom eltölteni. – majd a nyomaték kedvéért még hozzátette – Piciny gyermekem van Navarrában.
Guillaume komor ábrázata némileg megenyhült:
- Eridj! Menj be az első templomba vagy kápolnába, gyónd meg a nyomorult életed, bánd meg a bűneidet és vedd magadhoz a mi drága Üdvözítőnk, az Úr Jézus Krisztus testét és vérét. Oszd szét az összerabolt vagyonodat a szegények, az özvegyek és az árvák között. – mondta, majd hozzátette – Ha megszeged az ígéretedet, megtalállak a pokol fenekén is és miszlikbe aprítalak.
- Gracias, muchas gracias, noble caballero! – hálálkodott mohón a spanyol lovag, önkéntelenül is visszaváltva a kasztíliai dialektusra.
- Most pedig kotródj – üvöltött rá Guillaume franciául – Allez!
A spanyol föltápászkodott a földről és vad futásnak eredt.
Közben a néhány lépéssel arrébb, egy szép selymes fűvel borított tisztáson a haramiáktól megmentett nemes spanyol hölgy, Donya Isabel de las Tres Castillas és két udvarhölgye térdre borult és imára kulcsolt kezekkel adtak hálát az Üdvözítőnek, hogy útjukba sodorta a két bátor okszitán lovagot lés fegyvernökeiket, hogy megmentsék őket a vad haramiáktól.
Guillaume udvariasan megvárta, míg a hölgyek befejezik az imájukat, közben Richard de Guyenne és fegyverhordozója, Gilbert de Brian-Bois (zsilber dö brionbuá) a küzdelem feletti nagy izgalomra egy jóízűt hugyoztak egy közeli bokor mögött.
Mikor mindannyian végeztek a dolgaikkal, kemény, zord hangján megszólalt Guillaume, a félelmetes külsejű, acélizomzatú templomos:
- Térdepelj le, ifjú és nemes Reginald Front de Boeuf!
Az ifjú Reginald engedelmesen letérdepelt.
- Vesd le a csuklyád és kulcsold imára a kezeidet – mondta keményen Guillaume.
Reginald úgy tett, ahogy a templomos kérte. Guillaume a földre dobta nehéz, másfél kezes csatakardját, odament a dextriére-jéhez és a nyeregkápából kihúzott egy keskeny pengéjű, elegáns markolatú, szép díszítésű kardot. Visszament a térdepelő Reginaldhoz.
Guillaume a fegyvernök feje fölé emelte a kardot, először a fegyvernök fejét, majd a jobb és bal vállát érintette meg a karddal. Közben csengő hangon, okszitán nyelven így szólt:
- Reginald Front de Boeuf!!! Én Guillaume de Montignac, a templomosok prieur-je, a Nagymester által rámruházott jogomnál fogva lovaggá ütlek Téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. In nomine Patris et Filii et Spiritu Sancti! Védelmezd az Egyházat, oltalmazd a szegényeket, az özvegyeket, az árvákat és az elesetteket! Ámen
Reginald Front De Boeuf mindeközben az Ég felé fordított, átszellemült ábrázattal és összekulcsolt kezekkel némán mormolt egy imát, majd meghajtotta fejét és fölállt.
Közben valamennyien egy hirtelen támadt fényjelenségre lettek figyelmesek fönt a hegyek fölött.
Messze északon a Pireneusok hegyvonulatai fénylettek, az egyik hegycsúcson világosan kirajzolódott Monsalvage (spanyolul Monte Salvaje) várkastélya. A várkastélyt valami különös ragyogás töltötte be.
- A Grál-vár! – mondta Guillaume a többieknek – ahogy tegnap este a kastélyban Raymundo gróf mesélte nekünk.
Mindannyian elámultak és tátott szájjal néztek a jelenségre, de annak még nem volt vége.
A várkastély fölött egy fénylő, ragyogó, hófehér ruhába öltözött nőalak bontakozott ki a levegőben, aki a kezében egy aranyló kelyhet tartott, amelyből egy fénysugarakat kibocsátó Szent Ostya emelkedett ki, fénylő világosságba borítva az egész környéket.
A spanyol hölgyek és az okszitán lovagok is térdre borultak:
- Le San Gradale – mondta átszellemült arccal Richard de Guyenne lovag. Guillaume de Montignac némán bólintott.
- El Santo Cáliz – mondták kórusban a haramiáktól megmentett spanyol hölgyek és ismét imára kulcsolták kecses, karcsú kezeiket."
