A görögök szerint az egyiptomiak, etruszkok, föníciaiak és más népek is ismerték Héraklészt, akinek 12 nagy munkát tulajdonítottak. De már az ókori tudósok is tisztában voltak vele, ennyi tett véghezvitele még egy félistennek is sok. Úgyhogy 2-3 vagy még több különböző Héraklésszel számoltak. Louis Charpetier nyomán persze minket az izgat, aki a távoli Nyugatra utazott. Ő egy újkőkori hadvezért látott benne. Ha az érvelése helyes vagy csak részben helyes is, akkor is nagyon régi időkről beszélünk. Semmi esetre sem gondoljuk, hogy arról a Héraklészről lenne szó, aki görög kronográfusok szerint az i.e. 1300 körül élt (nem sokkal Trójai Háború előtt). A Nyugat kalandora Charpentier szerint valamikor 8-10.000 évvel ezelőtt élhetet, de Braghine is 6000 évesnek mondja, de Koutrouvelis számítása is az i.e. 32. századba teszi, és még mindig Odüsszeusz utazása elé…
Micsoda idők lehettek ezek, mikor egy hadsereg indult Keletről a szárazföldeken csak azért, hogy megszerezze a Heszperidák Kertjének aranyalmáit…!
Charpentier barátunk már elmesélte könyve, Az óriások és rejtélyes eredetük első fejezetében a világtörténelem első csatáját, amit Héraklész vezette sereg vívott a marokkói Tangernél. A könyv második fejezete: „Heszperidák”, s magával a rablással foglalkozik (a könyv harmadik fejezete: Atlantisz).
Charpentier tehát a mitikus Herakles 10. és 11. munkájával foglalkozik: vagyi a Gérüón marháinak ellopásával és a Heszperidák Kertjének aranyalmáinak megszerzésével. Erról szól a francia szerző könyvének következő fejezete, aminek itt adom magyar fordítását:
II. Fejezet
HESZPERIDÁK
A legenda szerint Herkules – vagy ha úgy tetszik, a közel-keleti hadsereg – két hadjáratot hajtott végre a távoli Nyugat ellen, amelyek valódi portyázások voltak. A cél nem volt más, mint hogy olyan „termékekhez” jussanak, amelyek keleten hiányoztak. Az első alkalommal szarvasmarhák, a második alkalommal pedig mezőgazdasági termékek.
A legenda szerint Spanyolországgal szemben az Atlanti-óceánban volt egy sziget: Heszperia szigete, ahol az óriás Gérüón uralkodott (ismét egy óriásról van szó). És bíborszínű teheneket tenyésztett, amelyekből egy másik óriás által őrzött híres csordája volt.
A Herkulesre bízott egyik feladat az volt, hogy lopja el a teheneket Heszperia szigetéről.
Úgy tűnik, hogy Herkules, hogy elérje a szigetet, egy kis hágón ment volna át, amely párhuzamos a Valcarlos-szal... És ebben a hágóban van egy ősi torony, úgy tűnik, a neolitikus időkből, amely az „Fort Urucles” nevet viseli és amelyben Jacques Coupry joggal ismerte fel egy Herkules-erődöt.
Innen az Ibériai-félsziget atlanti-óceáni partvidékére, valószínűleg dél felé, Cádiz térségébe jutott, arra a helyre, ahol később a föníciai Tartesszosz kolónia virágzott.
Mivel Herkules nem volt hajós és nem rendelkezett hajóval, megfélemlítette a Napot – folytatja a legenda –, hogy adja neki a hajót, amely éjszaka az óceánon át nyugatra szállította. Mivel a Nap ezt megtagadta, a hős kifeszítette az íját és azzal fenyegette, hogy egy nyíllal lelövi, mire a Nap megadta magát. Herkules ekkor szállhatott fel a naphajóra.
Anélkül, hogy túlságosan erőltetnénk a legendát, hihető, hogy a hajót – a szükséges felszereléssel együtt – valamelyik partvidéki törzstől kölcsönözte volna, amelyik többé-kevésbé imádta a Napot, és megszokta, hogy annak iránya szerint, azaz nyugat felé hajózzon… Egy kölcsönkapott hajó, természetesen fenyegetés hatására?
Akárhogy is legyen – és ez teljes mértékben bizonyítja, hogy nem a Nap valódi hajójáról van szó –, a hősünket nyilvánvalóan felkavarták az Atlanti-óceán hullámai. Feltehetően tengeribeteg volt – ami normális egy ember vagy egy hadsereg számára, de nagyon meglepő egy félistentől.
A szigetre érve Herkules megölte az őrző óriásokat és visszafordult a bíborszínű ökreivel, amelyeket Szkítiába hajtott.
A jószágok után a mezőgazdasági termények, amelyek miatt a Heszperidák kertjébe tett expedíciót vállalták.
Ez a „kert” – mind a görög legenda, mind a helyi hagyomány szerint – Larache városka közelében vagy valamivel azon túl helyezkedett el.
Ha Tanger felől érkezünk, ez a hely az ősi Lixussal szemben van, bár a Lukos folyó torkolata választja el tőle, amely egy torkolatot képez, amely ma már elég kicsi, de nagyon kiterjedt lehetett, és amely gyakorlatilag a nyugati part egy teljes részét elszigetelte. A mai Alcazarquivirig érhetett.
Ahhoz, hogy a part nyugati részéhez eljussanak, át kellett kelni a mocsáron vagy hajóra kellett szállni; de Herkulesnek nem volt kikötője és a mocsár akkoriban különösen veszélyes vízi gyíkok és őshüllőkkel lehetett tele… És ahogy az természetes, meg kellett küzdenie velük…
A legenda azonban nem erről szól, hanem arról, hogy a „kert” eléréséhez Herkulesnek meg kellett küzdenie a Ládón nevű sárkánnyal, Ekhidna fiával, a többfejű sárkánnyal, aki a Heszperidák bejáratát őrizte.
A legenda itt továbbra is megegyezik a helyi nevekkel.
A Heszperidák, ahogyan a nevük is mutatja: a „Nyugat leányai”, a legvégső Nyugat gyermekei. Ők Atlasz lányai, aki egyszerre hegy és atlanti király. Nem lenne túlzás a legendát úgy elképzelni, hogy ők a névadó atlanti törzsek. Végül is a berbereket még mindig „Atlasz fiainak” tekintik. Nincs itt tehát semmi olyan, ami meglepne minket.
Hárman vannak: a Fekete, a Vörös és a Fehér. Logikusan azt gondolhatnánk, hogy bőrszínükről van szó, és hogy a titokzatos – és valódi – kert őrzését egyformán az általuk megszemélyesített három fajra bízták.
Ez a tény annál kevésbé zárható ki, mivel a három fent említett bőrszínt, valamint a három fajt egyaránt megtaláljuk ezen a vidéken.
A Heszperidák kertjének különlegessége volt, hogy a fák sajátos gyümölcsöt termettek: aranyalmákat. A Pszeudo-Szkülax szerint három volt ezekből és a régiek úgy tekintettek rájuk, mint olyan talizmánra, amely képes megnyitni az Olümposzt. Bár ha nem is teszi az embert az istenekhez hasonlóvá, de legalább lehetővé teszi, hogy megközelítse őket.
Ezek tehát a beavatás gyümölcsei voltak.
Nem zárható ki e három alma szimbolikája, ami a fekete matéria három alkímiai állapotát teszi belőlük, amelyből a két darab kő a Fehérrel és egy a Vörössel vált ki.
Ez összefügg az alma sajátos szimbolikájával is, amely a hagyomány szerint a Teremtés könyvében a jó és a rossz tudásának fájának gyümölcse, Apollón gyümölcse, a Parisz pásztor által a három istennőnek felajánlott szépségdíj, valamint a szerencsés Avalon szigetének gyümölcse, a kelta szigeté, ahová a bölcsek lelke a halál után kerül.
Meglepő tehát az almának tulajdonított „tudás” állandó jelentése, amelyet az ókori szobrászok szívesen adtak a beavatottak kezébe.
Szükséges, hogy ez a tartós kapcsolat e gyümölcs és a „tudás” eszméje között távoli forrásból származzon… És nem szabad elfelejtenünk, hogy valahányszor az ősök az ARANY szót annak anyagi, fémes jelentésén kívül használták, mindig a beavatás tárgyát, vagy a tökéletességet létrehozó eszmét vagy annak megfeleltetését akarták megjelölni. Így például az Aranyszám, az Aranygyapjú, az Aranyszáj, az Aranyláb, az Aranytérd, az Aranyversek és így tovább.
Következésképpen a „Heszperidák kertjének” két jelentése van: a „művelt kert” és a „tudás helye”.
…És az igazi szimbólumok mindig materiálisan rögzültek.
Kérdések merültek fel ezen almák azonosításával kapcsolatban. Az arrogáns racionalisták még azt is felvetették, hogy ezek egyszerűen citromok vagy narancsok. Ez kissé gyerekes, de aki kertet mond, az művelést mond, és az a görögök előtti Herkules, aki nem tudott mindent a földművelésről, nagyon is gondolhatta, hogy a kert kifosztásával ellopja a titkot, ahogyan Gérüón teheneivel szert tett marhákra… És végül is csak azért maradtunk életben, mert voltak beavatott művelői, akik továbbadták ennek a mesterségnek a hagyományát…
Akárhogy is legyen, Herkules és barbár társai számára tehát az volt a kérdés, hogy a tudás egy valódi vagy allegorikus eszközét, vagyis a civilizáció művét sajátítsák el.
Ez megmagyarázná az expedíciót és az elszántságot, hogy megragadják ezeket a gyümölcsöket, és – a távolságokat megtartva – nagyon hasonlóak lehetnének a modern nemzetek elszántságához, hogy megszerezzék azokat a tudományos titkokat, amelyek meghatározhatják a népek jövőjét.
El kell tehát ismernünk, hogy a keleti „neolitikus emberek” hittek abban, hogy Európa és Afrika legnyugatibb részén – és különösen az egyesülési ponton – egy, a sajátjuknál magasabb rendű civilizáció létezik, ami ellentmond az általánosan elismert adatoknak; egy olyan civilizáció, amely már ismerte a földművelést és az állattenyésztést, valamint a hajózást, mindazt, amit Herkules és a Közel-Kelet nem ismert.
Legalábbis meglepő lenne, ha csupán görög mese lenne, hogy a bennszülöttek – ebben az esetben a tingitaniai berberek – megőrizték és átadták a római hódítóknak annak a helynek az emlékét, ahol Herkules tábort vert, ahol Antaiosz elesett és eltemették, és ahol a Heszperidák kertje található. És az sem kevésbé meglepő, hogy ilyen pontosan egybeesik egy olyan mese részleteivel, amelyet teljes egészében olyan emberek találtak ki, akik semmit sem tudtak erről a régióról.
Másrészt a népek között ősidők óta él az a meggyőződés, hogy ez a hely Marokkóban egyedülállóan szent. Még a rómaiak sem tudtak szabadulni ettől az érzéstől, mert a tengerszorost Fretumnak nevezték, és szent helynek tekintették. Az arabok Afrikának ezt a részét „Moghreb el-Aksa”-nak, a boldog Moghrebnek nevezték…
De ez a Marokkó, amelynek magas hegyvidéki része a mitikus Atlantisz egyik királyának nevét viseli és amelynek egyik fiának, Antaiosznak a neve éppúgy megtalálható a közeli Andalúziában, mint Nyugat-Indiában és az Andokban, valamint másutt is; ez a Marokkó, amelynek lakóit öt évszázaddal Jézus Krisztus előtt atlantáknak nevezték, nem lehetett volna-e ez egy «hátsó hely» vagy az utolsó kolóniája ezeknek az atlantiszi lakosoknak, akiknek még Herkules idejében is volt egy szigete?
Gérüón, Heszperia szigetének óriása és a nyájat őrző óriások, nem az óriás Antaiosz testvérei voltak-e, akik a „Nyugat lányai” kertjének szurdokát őrizték?
És az a kataklizma, amelyet Herkules idézett elő, amikor megnyitotta a Gibraltári-szorost, nem felel meg Atlantisz szigetének eltűnésének, amelynek lakói – az Atlasz atlantáihoz hasonlóan – földművesek, állattenyésztők, tengerészek és építészek voltak?
Ebben a tekintetben talán érdekes, ha „euhémerikusan” felidézzük a keleti és nyugati népek történetét, ahogyan azt a görög mitológia elmeséli.
Amikor Kronosz istennek, az ősatyának gyermekei születtek, felfalta őket.
Amikor társa, Gaia, az ősföld, úgy látta jónak, hogy újszülött gyermekeit kövekkel helyettesítse, Kronosz felfalta a köveket és életben hagyta Zeuszt, Poszeidónt és Kharónt.
Nem lehet költőibben kifejezni, mint hogy az idő felemésztette az első emberek emlékét, de azok számára, akik később születtek, az emlék megmaradt, csak a kövek – vagyis a művek – szívódtak fel…
Így maradt meg az emberek emlékezetében Zeusz, aki a Föld uralmát, Poszeidón, aki a tengerek uralmát és Kharón, a poklok uralmát kapta, vagyis egy kontinentális nemzet, egy tengeri nemzet és egy harmadik, földalatti nemzet.
Hagyjuk el a földalatti népet, hiába a trogloditák és a legendás gnómok…
Zeusznak voltak leszármazottai, ugyanúgy, mint Poszeidónnak…
Héraklész Zeusz fia volt, Antaiosz pedig Poszeidón fia…
Zeusz és fiai birodalma az Atlanti-óceán körül helyezkedett el; Poszeidón birodalma egy sziget volt az Atlanti-óceán közepén.
Zeusz fiainak háborúját Poszeidón fiai ellen Platón a szaiszi papnak a bölcs Szolónhoz intézett beszámolója alapján mesélte el, amelynek csak egy részét őriztük meg, de ez elég ahhoz, hogy halvány fényt vessen a történelem egyik legkülönlegesebb rejtélyére: Atlantiszra. (1969)
Jól mondod, hogy mitikus tudomány... Egyfelől szertném felhívni a figyelmet ezekre a szerzőkre is.
Ajánlhatom számodra Héraklész Atlant-parti kalandjait, amiről Charpentier mesélt az előbb. Ez a Héraklész/Herkules vezér korábban élt Odüsszeusznál. Tudom, hogy ezek a történetek téged nagyon érdekeltek, úgyhogy mindjárt közlöm a francia szerző könyvének következő fejezetét, ami a történet folytatása...
Pár éve még beszélgettük Nolanussal, hogy ki kellene adni magyarul Robert Charrouxtól Histoire inconnue des hommes (1963) c. könyvét, mert gyakorlatilag az máig a leghíresebb könyve. Az angol fordítását vagy húsz éve megvettem: One Hundred Thousand Years Of Man's Unknown History (1970). Nolanus le akarta az angol kiadást fordítani, de ahogy összenéztem az eredeti franciával, nagyon hamar kiderült, hogy az angol fordító, Lovell Bair csak immel-ámmal értett ahhoz a világhoz, amiben Charroux írt. Van ahol lerövidítette a szöveget, amit nem értett azt a bekezdést le sem fordította, máshol meg saját szavaival belemagyarázott/átírt a szövegbe. Még ez a kisebb rossz, mert a könyv első felében csak lerövidítette az egyes fejezeteket, míg második feléből már teljes fejezetek hiányoznak. Úgyhogy a francia szöveg kb. több mint fele nincs lefordítva angolra! Végül is, így meg nem érné meg az egész.
A Histoire inconnue des hommes-nek egy újabb fejezete: Les machines de Heron.
A hierophanták titkos könyveiből kinyert tudást részben továbbadták két rendkívül ügyes mechanikusnak és fizikusnak, Ktészibiosznak és Hérónnak, azzal a feltétellel, hogy munkájukat kizárólag a templomok javára fordíthatják.
Walter Kiaulhen[1] így elemzi a Héron gépei által végrehajtott csodákat:
Gőzautomatáival a templomokat a titokzatosság helyévé változtatta.
Amikor a szent tüzeket meggyújtották az oltáron, egy kőtrombita megszólalt, mire a hívek betódultak az oltár elé.
Láthatták, hogy a nagy ajtók maguktól kinyílnak, és ahogy az előcsarnok bronzkerekeit forgatva beléptek a szentélybe, finom, illatos vízeső hullott, miközben fémmadarak nyitogatták csőrüket, s földöntúli éneket énekeltek.
Az istentisztelet végén finom eső hullott az ujjakból, ami eloltotta a lángot.
A szentélyekben megcsodálhatták az istenek fémből készült képmásait, amelyek lassan emelkedtek mennyezet felé, a levegőben függő, több tonnás, hatalmas szobrokat, a parancsra nyíló és csukódó nehéz bronzajtókat és a levitáló papokat.
Gyakran még a mágikus tudomány is meghaladta a kísérleti tudományt – sőt, a kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódott –, és a hierophanták tudták, hogyan kell szellemeket idézni, hogyan kell jósolni, és hogyan kell szörnyű átkokat szórni a gyalázkodókra vagy a gonosztevőkre.
„Tetszésük szerint – írja Eliphas Lévi – körbevehették templomukat felhővel vagy földöntúli csillogó fénnyel, néha napközben sötétben voltak, néha meg éjszaka kivilágítva, lámpák maguktól lobbantak lángra, az istenek képei hirtelen felragyogtak, az emberek villámcsapás dörgését hallották és jaj volt az istenteleneknek, akik maguk fejére vonták a beavatottak átkát.”
Ezeket a csodálatos jelenségeket, amelyeket a papok a tudomány és a mágia alapján hajtottak végre, a világi szerzők megtévesztésnek minősítik. Ez nem a mi álláspontunk.
Vajon trükk-e, amikor egy sugárhajtású karavella felrepül az égbe, amikor egy fotoelektromos cellával ellátott ajtó nyílik ki a látogató előtt, amikor egy kémiai reakció vagy egy motor megfagyasztja a vizet egy hűtőszekrényben?
A hierophanták 2000, 4000 és valószínűleg 10 000 évvel ezelőtt is a hit és a tudomány doktorai voltak; kémikusok, fizikusok, biológusok, a tudás beavatottjai, amely nemcsak a metafizikát, hanem minden emberi problémát érintett.
Koruk világának a tudomány által megengedett maximumot adták, megtartva maguknak „az ég villámát, a gőz démonát és az Ige isteni erejét”.
Az azonban bizonyos, hogy megengedték Hérónnak, hogy a laikusok számára elkészítse a sugárhajtóműves aeolipyle-t, a víznyomásos szökőkutat, a szívópumpát, a tűzoltófecskendőt, egy csodálatos órát, ami a klepszydra volt, sőt még a megtett távolság mérésére szolgáló taxamétert is.
Mózes még avatottabb volt, mint a Heron korabeli hierophanták, mert közelebb állt Tiahuanaco misztériumaihoz, amelyeknek emléke már halványult, és átadta a rejtett titkok mértékét.
René Pique, vegyész és a lőporok haditechnikai szakembere szerint „a robbanó keverékek nem voltak ismeretlenek Egyiptomban, és Mózes, akit Thermutisz, II. Ramszesz lánya befogadott és örökbe fogadott, az egyiptomi tudomány minden titkába behatolt, és ezeket a robbanószereket használta volna, különösen Korah, Dátán és Abiron ellen, amikor ez utóbbiak 250 emberrel fellázadtak ellene”. (1963)
[1]Die Eisernen Engel (A fémangyalok), Ullsyein, 1935, Gustave Büscher: Le Livre des Merveilles című műve alapján, Denoël, 1957.
Louis CharpentierAz óriások és rejtélyes eredetük c. könyve következő, azaz második fejezete is érdekes: „A Heszperidák”.
Ezt az ókori szerzők általában valahová a marokkói partokra helyezték. Több atlantológus, már a Berliouxtól kezdve ide helyezték magát Atlantiszt is. Kétségtelenül érdekes vidék lehetett az ókorban, amíg meg nem jelentek itt az arabok.
Viszont a térképén a Tritón-tavat a Gibraltári-szoros nyugati oldalán mutatja. Szkütobrakhion a tavat Afrika nyugati szélére helyezte, ami egy nagy kataklizma következtében „beszökött az óceánba”. Ez nagyon is megfelelne annak, amit Charpentier a Gibraltári-szoros átszakadásáról mesél. Csakhogy Szkütobrakhion azt is mondja, hogy a tó egyik szigetén éltek az amazonok, akik előbb meghódították a tó többi szigetét, majd egész Észak-Afrikát. Ez a tó pedig túl kicsi ahhoz. Azonban Tunézia alatti hatalmas tót is Tritónisznak nevezték, ez meg nem szökött a tengerbe, hanem kiszáradt. Aimé Rutot térképén két Tritónisz-tó volt, egyik, a keleti: Tunéziában és egy másik, a nyugati: Cernénél Marokkóban, ami sokkal kisebb.
Rutot térképe
Thomas K. Dietrich a pár éve megjelent könyvében azt állította, hogy Nicholas Sanson 1656-ban készült térképén, melyen a marokkói Fez királyság látható (lásd fentebb). A marokkói parton van nagy öböl, amibe az óceán felől keskeny szoros vezet. Az öbölben három szigetet mutat. Dietrich szerint az ábrázolt öböl ma nem létezik, mert i.e. 9000 körül pusztult el földlökések következtében. Sansom régebbi térképmásolatokról vehette át „kritikátlanul” az öböl rajzát. Ez hasonlóan lehetne az óceánmelléki Tritón-tó, s még három sziget is volt benne.
Louis Charpentier mikor Marokkóban élt, kutatóutakat szervezett Tangerbe és azokra a helyekre, ahol Héraklész megfordult, többek közt, ahol Antaiosz nevű óriással harcolt.
A mélységes megértést tükröző könyveit a hagyományokról és ősi királyságokról 1966-tól kezdte kibocsátani. Olyan homályba lévő kérdésekre világított rá, amit előtte senki nem tett meg.
"Az óriások és rejtélyes eredetük" c. könyvében (Les géants et le mystère des origines, 1969) a görögök atlanti hagyományait dolgozta fel, az ősi Marokkó (Atlasz-hegység) kapcsolatát Atlantisszal és még számos izgalmas dolgot.
A könyv első fejezete: "Az első csata a történelemben", és Héraklész vezette hadsereg támadásáról szól a Gibraltári-szorosnál. Egy újkökori háborúról. A fejezet magyar fordítását adom. Charpentier adott vele két térképet is, s ezekkel nagymértékben értelmezhető, hogyan képzelte az egykori Gibraltári-szoros képét. Amennyire lehetett a két térképen magyarítottam a beírásokat.
AZ ELSŐ CSATA A TÖRTÉNELEMBEN
Tanger városának közelében van egy magányos domb, amely hatszáz méter magasan uralja az öblöt és ami a „Charf” nevet viseli.
Charf arabul dombot jelent. A térségben minden hegynek van egy neve: „Charf el-Akab” vagy „Charf el-Mediuna”. Ennek viszont nincs más tulajdonsága, mint önmaga. Ez egyszerűen „A domb”, amelyet senki sem téveszthet össze mással.
A Charf-tól keletre, egészen közel, egy kis kiemelkedés viseli a Tanya-Balya, „Öreg Tanger” nevet, amelynek lejtőit úgy meggyötörték, mintha ősi falakat temettek volna a fű alá…
A legendák szerint valamikor régen a Charf tetején volt Antaiosz óriás sírja, aki éppen azon a helyen volt eltemetve, ahol Herkules megfojtotta őt a karjaival. A legendák azt is mondják, hogy Antaiosz alapított egy várost, amelyet feleségéről, Tingiszről, Atlasz lányáról nevezett el, ahol az Öreg Tanger, Tanya-Balya épült fel.
Tangertől nyugatra, néhány kilométerre, az Atlanti-óceán partján egy kemény kovakövekből formált, sziklás hegyfok, amely úgy van átlyuggatva, mint egy darabka sajt, a „Herkules-barlangok” nevet viseli. A legenda azt is elmeséli, hogy amikor Herkules a mitológiai időkben a távoli Argoliszból ide érkezett, hogy összemérje erejét az óriás Antaiosszal, a harc előtt és után ezeket a barlangokat tette lakhelyéül…
Ezt a legendás harcot így mesélték el: A két ellenfél, a görögök bajnoka és az óriás, miután szemben álltak egymással, a görög volt az erősebb és ledöntötte az óriást; de amikor Antaiosz megérintette a földet, mivel ő „a föld fia” volt, a földdel való érintkezéstől új erőre kapott és folytatta a harcot. Antaiosz háromszor esett el és ugyanannyiszor adott neki a föld új erőt, amivel folytatni tudta a harcot…
Ekkor Herkules elválasztotta őt a földtől, és felemelte, majd karjaiban megfojtotta.
A mitológiai beszámolók szerint ez a harc azért kezdődött, mert Antaiosz elállta Herkules útját a „Heszperidák kertjébe”, ahová az aranyalmák ellopása miatt kellett mennie.
A Heszperidák, akárcsak Tingisz, Atlasz leányai voltak és a legnyugatibb részen egy kertet birtokoltak, amelyben a fák aranyalmát teremtek…
A hagyomány szerint a „Heszperidák kertje” Tanger-től mintegy tizenöt mérföldre délre, az ókori Lixus közelében volt, azon a helyen, amelyet jelenleg Larache kisváros foglal el, ahol egyébként a városi parkot a Heszperidák kertjének nevezik.
Herkules ellopta az „aranyalmákat”, majd visszatérve erről a hőstettéről – amely munkáinak sorában a 11-es számot viseli és amely az utolsó volt, amit a Földön tett – elválasztotta a Calpe-fokot az Abila-foktól, egyúttal elszigetelte Európát Afrikától, ezáltal létrehozta a Gibraltári-szorost…
Ennyit a legendáról, amely elképesztően jól illeszkedik a nevekhez és a domborzati viszonyokhoz, még akkor is, ha Görögországból származik és olyan korból származik, amikor a görögök még soha nem tették be a lábukat Nyugatnak erre a részére…
Ami a harcot illeti, a latinok történelmi ténynek tekintették, sőt Plinius még a helyszínt is megjelölte, akárcsak Antaiosz sírját Lixusban, a mitikus Heszperidák kertje előtt. Azt állította, hogy Antaiosz sírja hatvan könyök hosszú volt, ami körülbelül tizenhét méter… A rómaiak a maguk részéről olyan szilárdan hittek benne, hogy amikor elfoglalták Tingitaniát, volt egy tábornok, aki megparancsolta a légióinak, hogy ássák ki a Charf tetejét Antaiosz sírját keresve és állítólag rengeteg csontot találtak.
Nyilvánvaló, hogy Plinius, akárcsak a fent említett hadvezér, a Herkules és Antaiosz csatájának legendáját nem puszta mesének, hanem egy történelmi valóság többé-kevésbé megszépített beszámolójának tekintette.
Az i. e. IV. században élt Görögországban egy Euhémeros nevű mitográfus. Úgy vélte, hogy minden mitológia történelmi események átültetése, hogy az istenek nevei népeket, azok viszályait és kakaskodásait, veszekedéseit és egyesüléseit jelképezik. Nem így van ez Herkules mitológiájával is és nem az ő legendája volt-e a valós szereplők – vagy népek – és valós események emlékének megőrzésének „eszköze”?
Talán érdemes lenne ezt alaposan átgondolni.
Először is az ellenfélről.
Antaiosz egy óriás, Poszeidón, a tenger istenének fia. Tengerész, ami az Atlanti-óceán partjainál nem meglepő. Ő is a Föld fia, a Föld szülötte, vagyis szó szerint őslakos. Otthon van abban a Tingitaniában. Ez az ő királysága, és Pindarosz a IV. Iszthmoszi ódájában elmondja, hogy Antaiosz megtiltotta az idegeneknek, hogy belépjenek a királyságába, amiért halálra ítélték és lefejezték őket. A fej ezután Poszeidón templomát díszítette, amely Tingisz városát uralta… És kétségtelenül ez volt az a sors, amelyet Herkulesnek szántak, amikor megpróbált átkelni az akkori Tingisz földszoroson, Európa és Afrika között (mert csak a kihívás után történt meg a kontinensek szétválása).
Felesége Atlasz lánya volt, vagyis Tingisz, ami azt is jelenti, hogy A Fehér – érdemes megjegyezni, hiszen minden jelzőnek megvan a maga értéke –, és a nevével várost alapított. Ma Tanger; Tanger a Fehér.
Hérodotosz az i.e. 5. században atlantáknak nevezte azokat az embereket, akik az Atlasz környékén éltek. Antaiosz és felesége tehát atlanták voltak és meg kell jegyezni, hogy ez a név valóban valamilyen kapcsolatban áll Atlasz és Antaiosz nevével.
Ez persze nem elegendő annak megerősítéséhez, hogy Marokkó a legendás Atlantisz helyén található. Azonban elég ahhoz, hogy kíváncsiságot ébresszen ebben a tekintetben…
A legendás történelem Atlasz három másik lányának nevét hagyta ránk, három törzsét, amelyek a legnyugatibb területeken éltek: az egyik fekete, Arethusza; a másik vörös, Heszperia, és a harmadik fehér, Aegle. Ők a Heszperidák, a nyugatiak, ahol a híres kert található, ahol olyan fák nőnek, amelyeknek a gyümölcse aranyalma.
Ezek azok a gyümölcsök, amelyeket Herkules megkívánt.
Herkules – a görög Héraklész név latin formája – egy hős volt. Nem tartozik az istenek mitológiájához, bár a legenda szerint Zeusz, az istenek istene nemzette, aki Amphitrüón hadvezérnek álcázva magát, egy hosszú éjszaka alatt közösült annak feleségével – majd az éppen visszatért győztes hadvezér ugyanígy tett.
Héraklész-Hercules nem volt görög, mert Görögország még nem született meg. Nem volt király és nem is ruházták fel hatalommal, hanem éppen ellenkezőleg, egy uralkodó szolgálatában állt, akinek a tizenkét munkát kellett elvégeznie. Egy alkalmazott feladatai a jó modorra való odafigyeléstől kezdve a közmunkákon át a kártékony állatok elpusztításáig és a háborúig terjedtek.
Miután csodálatos gyermekkora véget ért – de hát a nagy emberek gyermekkora nem mindig csodálatos? –, „munkák” lenyűgöző sorát végezte el. Megölte a nemeai oroszlánt, akitől senki sem tudott megszabadulni. Megmentette az argoliszi Lernát egy kilencfejű hidrától. Elfogott egy „bronzlábú hátaslovat” és Erümanthosz vadkanját. Két folyó folyását terelte el Auliszban, hogy „megtisztítsa” Augeiasz király istállóit. Árkádiában magára vállalta, hogy elűz néhány ragadozó madarat Sztümphalosz mocsaraiból, amelyek valóságos pusztítást okoztak. Megszabadította Krétát egy dühös bikától.
Vadász volt, de harcos is: győzedelmeskedett az amazonok felett, megölte Gerüont – egy másik óriást – egy atlanti szigeten és végül legyőzte Antaioszt, mielőtt ellopta a Heszperidák aranyalmáit.
Utolsó munkája a pokolba való leszállásból állt, aminek úgy tűnik, szimbolikus jelentése van. Hasonlóképpen, ő szabadította ki a Kaukázus csúcsán láncra vert Prométheuszt is, akit azért büntettek így, mert az embereknek adta az ég tüzét.
Valóban, ez sok munka egy embernek, még akkor is, ha ő egy hős… Egy nagyon is tanult szerző felfedezte, hogy a „heraklész” szó nemcsak egy férfit jelölt, hanem az archaikus Krétán a karthágói „suffet”-hez hasonlóan egy hivatalnok címe is volt…
Ez a szerző megerősíti, hogy számos „heraklész” létezett. Mindezek a művek – amelyek célja, Prométheusz megszabadítását és a pokolba való leszállást leszámítva, a civilizáció volt, függetlenül az alkalmazott eszközöktől – a „heraklészek” hosszú sorának a művei lehetnek, amely név eponimikusan megszemélyesíti a funkciót. Akkor a mítosz hihetővé válik…
Nézzük most azt a „heraklészt”, aki Antaiosz ellen indul harcba és akit a szokásoknak megfelelően továbbra is a latin Herkules nevén fogunk hívni.
Ez a Herkules – majd meglátjuk, miért – a Heszperidák kertjéből akar lopni.
Elérni két lehetséges útvonalon lehet: Afrika partjainál vagy Spanyolországon keresztül.
A legenda, amely szerint Spanyolországon keresztülhalad, még útvonalának nyomát is megőrizte.
Dél-Itálián keresztül követte volna azt, ami később a római behatolás nagy útvonala volt Galliában: Monacón át, amely egykor a Porto Herculis nevet viselte, Cavalaire – He-raklea Cacabbaria –, a Crau, ahol a liguriaiakkal találkozhatott. Ezután a Le Perthus hágón keresztül elérte az Ibériai-félszigetet, hogy később Andalúziába jusson.
Az Ibériából Afrikába vezető átjáró a legenda szerint még mindig földi átjáró volt, mivel a szoros csak a Heszperidákban történt lopás után nyílt meg.
Nos, a földszoros azon szakaszát Antaiosz őrizte, egy nagyon szigorú őr, ha hihetünk Pindarosznak…, de őt legyőzték… És ezzel elérkeztünk az óriások csatájához, amely oly szívesen kapja meg a gyermekmesék jellegét…
De vajon tényleg ennyire elcsúfítja a történelmet a legenda? Vagy talán arról van szó, hogy a szavak és képek foglyai leszünk, amint a tények a távoli múltba szorulnak?
Amikor azt olvassuk, hogy Napóleon „szétzúzta” Károly főherceget Wagramnál, aligha tudjuk elképzelni, milyen gyönyörű akadémiai szobor lenne ez a főherceg Napóleon általi szétzúzása.
Amikor azt olvassuk, hogy Caesar „megfojtotta” Vercingetorixot Alesiánál, nem azt képzeljük, hogy a római hadvezér a karjával fojtogatta a gall vezérét.
Nem ugyanez a helyzet Herkules és Antaiosz harcával is? A két hős lovag közötti „magyarázat” helyett nem két hadsereg vagy két „oldal” közötti csata?
Nyilvánvaló, hogy Herkules nem egyedül érkezett a Földközi-tenger keleti határairól és az sem kevésbé nyilvánvaló, hogy Antaiosz, a városa közelében, az ő területén sem volt egyedül? Nem valószínű, hogy egyedül harcoltak.
Ebben a harcban, mint sok másban – sőt, a legtöbben – nem a vezetőik neve szerint kellene megnevezni a hadseregeket?
Akkor a dolog egyszerű: a háromszorosan legyőzött és ugyanannyiszor visszavetett Antaiosz új erőket, új harcosokat merített hátországából.
A legenda nem mond többet.
Ekkor Herkulesnek nem maradt más megoldása, mint „elszigetelni” Antaioszt, elvágni minden kapcsolatot a hátvédjével – a földjével –, vagyis ostromolni és megfojtani.
Caesar pontosan ezt tette Alesiában és ugyanígy lehetne leírni.
De akkor nem lehetséges-e, hogy ezt a csatát, legalábbis nagy vonalakban, a terepen rekonstruáljuk?
Persze, hogy az, és így a hely földrajzi vonatkozása újraalkotható.
Antaiosz lezárta az átjárót a földszorosban, és a harcok szükségszerűen a földszoroson zajlottak.
A geológiai és botanikai jelekből sok valószínűséggel levonható, hogy a földszorosnak ez volt az aspektusa: Keleten a hegylánc, amely patkó alakú csúcsát képezi a Rif-Sierra Nevada rendszernek, amely még nem bomlott meg, egy patkó, amelyet az Atlasz legutóbbi emelkedése rugóként feszített meg és amely a végére a mai Gibraltár és a mai Ceuta közötti szélsőséges feszültségi ponton fog megtörni.
Nyugatra, az Atlanti-óceán felé alacsonyabb területek – amelyek kiterjedését és alakját ma sem ismerjük –, amelyek legalább Cádiztól az Espartel-fokig terjedtek. Ebben volt egy tó, amelynek partját ma is a tangeri öböl alkotja.
Ezt a tavat egy meglehetősen keskeny „rés” kötötte össze az Atlanti-óceánnal, amely a „Tangier la Vieja” lábánál végződött és amelyet a geológusok „Tangeri-törés” néven ismernek.
Ettől a hasadéktól délre fekszik Afrika, északra pedig Európa… És azok az idők nem is olyan távoliak, hogy bizonyos európai növények ne jutottak volna át egyik oldalról a másikra. Vannak európai fajok, főleg portugálok, amelyek növényei a töréstől északra hirtelen megállnak, amint azt Berthault neves mikológus és botanikus barátom megmutatta nekem.
Ez a hasadék képezi a mai Buhalf-síkságot, ahol a tangeri repülőtér található (a Sidi-Kassem mocsár még mindig létezik). Ezután szűkül, hogy egy keskeny kikötő szájává váljon – szintén teraszos – egészen a Charf és a Tanya-Balya domb lábáig, az ősi Tingiszig.
A hasadék és az említett tó azonban elérte a Rif-hegység masszívumának első támpilléreit. Ezért, ha valaki Európából Afrikába akart eljutni, és nem akart eltévedni a hegyekben, vagy vízi utat kellett választania – és Herkulesnek nem volt flottája –, vagy feltétlenül meg kellett kerülnie a tavat kelet felé, és át kellett jutnia a Rif első – hozzáférhető, de veszélyes – támpillérein, vagy pedig nyugat felé, ami a Tangeri-hasadék akadályához vezetett. Nyilvánvalóan ez volt a legjobb megoldás. Akárhogy is, nem kellett messze Tangertől elhaladni és logikus, hogy a legenda itt rögzítette a csata, vagyis a harcok helyszínét.
Ha azonban követni akarjuk a környék geológiai kialakulását, a Tingis-Charf terület-együttes a Tanger-hasadék végén, a tó partján egy félszigetet alkot, amely könnyen védhető, annál is inkább, mivel valószínű, hogy dagálykor a terület-együttes szigetté vagy legalábbis félszigetté alakult át.
Herkules serege a tavat a tengertől elválasztó sziklás sáv mentén haladhatott, vagyis Cádizból az Espartel-fokig tette meg az utat, mivel a hagyomány szerint e foktól délre, a „Herkules barlangjainak” előterében, a Tanger-hasadék kezdő öble mellett táborozott.
Herkules az „európai” oldalon találta magát.
A logika ezt követeli, hiszen a tó keleti partja érinti a hegyet, egy meglehetősen meredek hegyet, valószínűleg ösvények nélkül, ráadásul nagyon fás – hiszen a régiek „a fák földjének” nevezték ezt a helyet –, és ezért nagyon alkalmas mindenféle rajtaütésre, különösen egy olyan ellenség ellen, aki nem ismerte a helyi domborzati viszonyokat.
Herkules tehát a hasadék európai oldalán találta magát és kétségtelenül az óceán és a mai Tanger között zajlott le az a három csata, amelyben a legyőzött Antaiosz háromszor is visszaszorult a hasadék túloldalán fekvő földjei felé, ahol a belföldről érkező új harcosok közreműködésének köszönhetően újjászervezte erőit.
A hasadék az árapályoknak volt kitéve, egy olyan jelenségnek, amelyet Herkules nem nagyon ismerhetett, és amely megakadályozta az átkelést annak, aki figyelmen kívül hagyta azokat a helyeket és órákat, amelyeken át lehetett haladni. Antaiosz így leválhatott az ellenségről anélkül, hogy Herkules üldözni tudta volna, amíg az fel nem fedezte az átjárót; ekkor Herkules leválasztotta őt erről az utóvédről. Tingisz és annak oppiduma, a Charf felé vezette, olyan helyekre, amelyek könnyen védhetőek voltak, különösen a Charf, de amelyek ostroma is könnyű volt, akárcsak az, hogy „megfojtották” a bennlévőket.
Ez aligha allegorikus…
Néhány észrevétel szükséges. Az első az, hogy a legenda szerint sem Antaiosz, sem Herkules nem használt fémfegyvereket: sem bronzkardokat, sem bronzpajzsokat, amelyeket a görög mesékben általában használtak. Ez a bronzkor előtti történelem, a neolitikum története.
Emellett és a háborúkat leszámítva, Herkules minden „műve” civilizációs jellegű, de ezek mindig a vadászatról és a kártékony állatok vagy a banditák elpusztításáról szólnak, soha nem a földművelésről, a marhatenyésztésről vagy a kézművességről. Tehát olyan időkről van szó, amelyek megelőzték az állattenyésztést és a földművelést a Közel-Keleten.
Másfelől Herkules az Atlanti-óceánon átívelő hadjáratra indul Geryon ellen, hogy marhákat szerezzen, majd amit a Heszperidáktól el akar venni, az egy kert, egy gyümölcsös, egy megművelt föld.
Mindez egyébként a Gibraltári-szoros megnyitása előtt történt… És valószínűleg az a kataklizma, amelyhez ez a nyitány kapcsolódik, tette lehetővé, hogy ez a történet évezredeken keresztül fennmaradt. Mindkét dolognak egyszerre kellett megmaradnia az emberek emlékezetében.
Ráadásul ez Herkules utolsó emberi „műve”. Aztán leszállt a pokolba és eltűnt. Majd a görög elbeszélők lesznek azok, akik feltámasztják abban a jelenetben, ahol megkapja Nesszosz mérgezett ingét és a hegyi máglyát enyhítésként.
Találunk-e visszhangot ennek a háborúnak a legendás történeten kívül? Igen, persze: abban a beszámolóban, amelyet egy egyiptomi szaiszi pap adott elő Szolónnak és amelyet Platón a Timaioszban és a Kritiaszban írt le… Az „pre-görögök” által az atlantisziak ellen viselt háborúról szól. Kétségtelen, hogy Herkulesnek és Antaiosznak ehhez semmi köze. Ez csak egy egyiptomi elbeszélése a templomának ősi krónikái alapján, hiszen egyetlen „hadvezér” neve sem szerepel benne… Az egyiptomiak pedig egyáltalán nem foglalkoztak a görög mitológiával.
Itt írja le a „Herkules oszlopainak” ezt a vidékét:
Mert mindez, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel, míg a másik oldalon egy igazi tenger van…[1]
Figyeljük meg, hogy a szaiszi pap úgy beszél a „szorosról”, mintha az egy földszoros lenne. A szorosban a keskeny bejárattal nincs természetes kikötő, de a földszorosban volt egy: Tingisz és a Tanger-törés. A pap a krónikái szerint beszélt. Csak azt tudja, hogy ez a Herkules-oszlopokon túl van.
És – még mindig az említett pap szerint – az említett háború az atlantisziak és a proto-görög hadsereg elmerülésével ért véget a Herkules-oszlopok vidékén, néhány félelmetes földrengés következtében. És itt is az egyiptomiak által idézett esemény megfelel annak a legendának, amely szerint Herkules elválasztotta Calpe-t Abilától és így megnyitotta a Gibraltári-szorost.
A görögök a hősnek tulajdonították azt, amit az egyiptomiak a földrengéseknek. Később még visszatérünk erre az eseményre, amely a „hadjárat” végét jelentette.
Charpentier írja itt: "Az aranyalmákat Héraklész nyerte el a pelaszgok számára Atlasz lányaitól, akiknek kertjét, a Heszperidák kertjét (a név jelzi, hogy ez a kert „nyugaton” fekszik) egy sárkány és Antaiosz, az óriás őrizte. A hely és a nevek (Atlasz, Antaiosz) azt sejtetik, hogy egy az Atlantisz elsüllyedésekor megmentett dokumentumról van szó."
Később a francia szerzőnk sokat foglalkozott az Ibér-félszigethez és Marokkóhoz köthető ókori és még régebbi hagyományokkal.
Főleg Héraklész Atlanti-óceán parti munkáihoz kapcsolódnak, ami olyan értelemben érthetetlenek, hogy a görögök azokban az időkben még mit sem tudtak ezekről a vidékekről!
Platón egy atlantiszi és "ősgörög" hadsereg küzdelméről beszél, amikor történt a nagy katasztrófa és Atlantisz elsüllyedése. Ez a történészek anakronizmusnak tudják be, de Mary Settegast amerikai ősrégész egy nagyon fontos tanulmányában már jelezte, hogy a Platón által leírt hatalmas háború a Földközi-tenger partjain a jégkor végén, valóban megtörtént:
Ugyanakkor tudunk Héraklész (a latin: Hercules) egyszemélyes hadjáratáról Ibériába és az Atlasz-hegységbe. De valóban "egyszemélyes" hadjárat volt ez? Nem-e a hadseregét ez a prehisztorikus tábornok a tengerpartok mentén gyalogoltatta ideág? Ahogy Hannibál hadserege is gyalog kerülte meg Itáliát az Alpok felől, vagy az a görög vezér (nevét már elfelejtettem), aki az afrikai parton vezette sergét Karthagó ellen?
A hagyományok Héraklésznek tulajdonították a Gibraltári-szoros megnyitását, ami érthetetlen, hiszen a geológusok ezt 5,33 millió évvel ezelőtre teszik. Viszont ez talán csak a hajózhatásra is vonatkozhatott, amiről Avienus beszélt régi dokumentumok alapján vagy valami időszakos lezáródásról egy földrengés által..?
Braghine ezredes egyik feltevése szerint Héraklész az i.e. 5. évezred végén választotta szét a Gibraltári-szorost és ekkor süllyedt el Atlantisz is.
Ugyanakkor Braghine utal a Tarragonában 1850-ben talált ősi koporsó domborművére, ami mutatja a Rák-csillagképet a nyári napforduló idején. Alatta Héraklész királyt, ahogy két hatalmas sziklát szétfeszít, ahogy köztük áttör a tenger (amin hajók rostokolnak, lásd fentebb!). Viszont a tarragónai összetört márványszarkofág domborművével kapcsolatban már a kezdetektől felmerült a hamisítás vádja (ettől függetlenül csak igazolta volna a mítosz elmondását!), úgyhogy ez nem is vennénk be gyűjteményünkbe.
A Rák-csillagkép kora az i.e. 8500-6500 közt volt. Sykes ugyanebbe a korba tette Thot érkezését Egyiptomba. Héraklészt már a római hódítás előtt tisztelték Hispánia bizonyos részein. A görög legendák szerint Héraklész/Hercules kétszer is járt az Atlanti-óceán partján.
Sallustius történetíró azt írta, Hercules sereget vezetett Ibériába és ott is halt meg. Pomponius Mela szerint a csontjait Gadesben temették el...
Ezeket azért mondtam el, mert erről a hadjáratról olvastunk Jean Charpentier egy másik, szintén érdekfeszítő könyvében. Charpentier meg volt arról győződve, hogy Héraklész egy újkőkori hadvezér volt, a Rák csillagkép korában, tehát igen régen...
Ez a film abban a jövőben játszódik, amikor a számítógépes kalandjátékoknak már profi, fizetett játékosai vannak.
(Ahogy például - a sport szellemétől teljesen elidegenült módon - a profi sportolókat fizetik manapság azért, hogy játsszanak.)
Az Avalon ilyen játék. A korhűségre nem törekszik, Arthur király digitális zsoldosai gépágyúk, trancsírozó exkavátorok, ölőrobotok ellen veszik fel a harcot.
A kelta mitológiában Avalon nem más, mint a boldogok szigete, a túlvilág. (Itt temetik el Arthur királyt is.)
Ez a név és a mögötte lélegző mitikus tér megadja a filmnek a metaforikus kezdő lökést. Az sem véletlen, hogy hősnőnk neve: Ash.
Ő az Avalon egyik harcosa. Ő álldogál a negatív utópia kihalt terein, járkál melankolikus romjai között, eszeget lepusztult kifőzdék mélyén enyhén szólva is trutymószerű pépkajákat, utazik a jövő boldogtalanjainak villamosán.
(Ez a kihalt tereken átdöcögő, metaforikus vágyvillamos általában üres.)
Ez a japán-lengyel sci-fi jóval magasabbra céloz, mint a megszokott amerikai jövőfilmek.
Amikor például Ash a játékteremben egy újabb hadjáratra indulva fejére húzza a tudatsisakot, mely az álvilág "háromdés" terét szemébe vetíti, éppen Odin láthatatlan fejfedőjéről beszél, amelyet egy tündér helyez a fejére: a felejtés koronájáról, amely elfeledteti viselőjével addigi otthonát és az egész világot, ami körülveszi.
A film hangulattere nagyon szép. Barnított képei egymásba ringatnak múltat-jövőt, és költőien hozzák azt a szétélt világot, amely már bebizonyította, amit mi még csak sejtünk: hogy a civilizáció végét jelentő barbár hordák nem kívülről jönnek majd.
Mi magunk vagyunk önmagunk zúzóhordái. Ash világa hamu alatt van. Senki nem szeret senkit, senkinek nincsenek élményei, senki nem tud semmit. Senki nincs. Szüntelen, értelmetlen, barna harc folyik a senkik közötti virtuális térben. Az utcán álldogáló emberek mintha önmaguk szobrai volnának.
Amikor Ash a képernyőjén rendszeresen megjelenő arctól, aki az instrukciókat adja a játékhoz, megkérdezi, hogy ő most egy terminálról beszél, és igazi ember, vagy csak a program része, az így felel: nem mindegy az neked?
Amikor pedig hősnőnk - a helyes karaktergenerálásnak és a sok tapasztalati pontnak köszönhetően - tizenvalahányas fokozatú harcossá emelkedik, beléphet a lehető legmagasabb szférába: a Valóság szintre.
Ő belép, a képernyő kiszínesedik, és mi a mában találjuk magunkat. Itt megkezdődik a végső küzdelem. Ashnek itt kell megtalálnia azt a régi harcostársát, aki a játékbeli extázisban benne maradt: lelkét amott túl, a digitális terepen hagyta, csak porhüvelye van itt. Teste egy elmegyógyintézet betegágyán hever, folyik a nyála. Így is történik. A dezertált játékos, amikor Ash mellbe lövi, szétfoszlik. Hősnőnknek már csak egy feladata van: a játék szellemét elkapni, hogy beléphessen a mátrix készítőinek társaságába.
Amikor rátalál a szellemre, és célba veszi, az lehajtja a fejét.
Angyali arca sátáni mosolyt ölt, Ash előtt pedig megjelenik a felirat: Isten hozta Avalonban!
„1932-ben egy Man-szigetén lakó hölgy arról értesített, hogy egy farmer ismerőse, James T. Irving olyan állatot fedezett fel a házában, amely némi unszolás után kifejlesztette magában a beszéd képességét, és úgyszólván egészen úgy viselkedett, mint egy ember. Hajlandó volnék-e szembenézni az apró állattal?”
– tette fel a kérdést levelében a brit sziget lakója a 20. század egyik legnagyobb szellemvadászának (és egyben a londoni egyetem titkárának), Harry Price-nak. Hogy megelőlegezzük a történetet: Price igent mondott a látogatásra, és elutazott az Irving famíliához.
Irvingék ekkorra már ismertek voltak a brit bulvársajtóban, ugyanis azt állították, hogy él náluk egy 83 éves mongúz, aki természetfeletti lény, ezért több nyelven tud beszélni, sérteget, pletykál, és még szaval is néha.
A családfő, Mr. Irving naplójában vezette a különös mongúz történetét, aki a feljegyzések szerint 1931-ben jelent meg a Man-szigeten élő farmercsalád fészerében. Irving leírása alapján az állat sárgás színű, menyéthez hasonló, hosszú és bozontos farkú volt – ahogy ő fogalmazott, „farkát leszámítva olyan nagy volt, mint egy patkány”. Eleinte csak állathangokat adott ki, ahogy azt az állatok normális esetben.
„Ugatott, morgott, vonított, s ezek a hangok a családot egész éjszaka ébren tartották. A farmer természetesen meg akart szabadulni a kellemetlen vendégtől, csapdát állított, rálőtt, próbálta megmérgezni”
– írta Price a beszámolójában.
A család szerint az állat sokáig a ház falaiban élt, az apa ezért úgy döntött, beszélni és dalolni kezd hozzá. Végül, ahogy a szellemirtó fogalmaz, a mongúz válaszolt, „elárulta nekik, hogy Gef (vagy Jeff) a neve. Később pedig egyre közelebbi barátság alakult ki közte és Irvingék között.”
A mongúz a család állítása szerint tökéletesen utánozta a családfő mondatait és dalait, „két oktávval magasabb hangon, mint amilyen az embereké”. Gef ezután egyre többet kezdett mesélni nekik, elmondta, hogy Indiából érkezett a bennszülöttek elől menekülve. Kifejtette azt is, hogy 83 éves, orvosi ismeretekkel rendelkezik, és mindemellett elég zabos, hogy Mr. Irving csapdákkal próbálta őt befogni. A családfő ezután ünnepélyesen bocsánatot kért az állattól, majd a mongúzzal jót nevettek azon, hogy „csak egy közönséges állatnak hitte őt”.
A mongúz és a család élete ezután összefonódott. Míg Mr. Irving olvasott, addig Gef gyakorta kedveskedett neki „olvass csak, te kövér fejű gnóm” mondatokkal. Irvingék meg is próbálták néha lencsevégre kapni a mongúzt, ő azonban mindig azzal érvelt, hogy csapdának hiszi a fényképezőgépeket, ezért menekül előlük.
Az 1930-as években Gef komoly médiajelenséggé vált, a brit bulvársajtó felkapta, kutatók jártak őt megismerni, de az akkori feljegyzések szerint élőben mindössze egyetlen ember látta (a családon kívül) a beszélő mongúzt. Noha a legtöbb látogató átverésként írta le az állat történetét, az Irving család sziklaszilárdan kitartott amellett, hogy Gef létezik.
Ekkor jött a képbe Harry Price, aki a hírverés hallatán levelet írt Irvingéknek. A család készséggel válaszolt a szellemvadásznak, még leírást is adtak mongúzukról, illetve meghívták a férfit, látogasson el hozzájuk. Price ekkor épp hatalmas szellemvadász-rivalizálásban volt egy másik nagy médiummal, így maga helyett először a beszámolóiban csak X kapitányként emlegetett barátját küldte el a farmra. X 1932 februárjában a családhoz látogatott, Gef azonban nem jött elő. Másnap mégis visszament a farmra.
„Azzal a hírrel fogadták, hogy Gef azóta megjelent, s tudtára adta a farmernek, hogy sehogy sem tetszik neki X. Ha mégis azt akarja, hogy szóljon hozzá, előbb hangosan ki kell jelentenie: »Én hiszek magában, Gef.«”
X teljesítette a mongúz kérését, ennek ellenére Gef az emeletről közölte vele, hogy nem fog lemenni, mert baromira nem tetszik neki X arca.
X végül visszatért Londonba, az idő pedig telt. Újabb beszámoló 1932 nyaráról származik a mongúzról. Ekkoriban a család elmesélése alapján Gef barátságosabb lett, elfogadta a farmerektől kapott szalonnát, kolbászt, banánt és csokoládét, a tejet viszont nem kedvelte. Ekkor történt az is, hogy a mongúz hirtelen oroszul, arabul és spanyolul kezdett beszélni, walesi verseket szavalt, és azt állította, érti a siketnéma ábécét. A család (állítólag) még ekkor sem gyanakodott, hogy a mongúzok esetleg, ne adj' isten, nem csinálnak ilyesmit.
Irvingék egyetlen mondatot jegyeztek fel fonetikusan az állat mondandóiból, ez így szólt: „Ne páni amato aporuszko”, jelentsen ez bármit is. Két évvel később a mongúz jósolni is kezdett, elmondta, hogy ez azért megy neki, mert ő egy Földhöz kötött szellem a macska alakú ragadozó testébe zárva.
Mindeközben Gef saját magát is teljesen eltérően kezdte jellemezni, egyszer csak egy „egyszerű, extra és szuper okos mongúzként” hivatkozott magára, míg máskor azt mondta, „képes vagyok felosztani az atomot is! Én vagyok az ötödik dimenzió! Én vagyok a világ nyolcadik csodája!” A különböző önreflexiók mellett az is belefért neki, hogy néha nagylelkűen kijelentse, „olyan egyszerűen megölhetnélek titeket, de nem foglak”.
1935-ben a farmer újra felvetette az idegen nyelveken beszélő, polihisztor jósmongúzának, hogy esetleg X visszatérhetne hozzájuk. X segítésébe Gef még csak-csak belement, de kijelentette, hogy a híres szellemvadász Price-t látni sem akarja, ugyanis utálja.
Price egyre érdekesebbnek tartotta a történetet, ezért 1935 nyarán egy újságíróval, R. S. Lamberttel az oldalán személyesen is a családhoz látogatott. Érkezésükkor Irvingék azt mondták, Gef egy ideje nem mutatkozott, biztosan elbújt a házban, és nem akar Price-ék előtt kijönni.
Lambert és Price hazautazott, 1936-ban pedig kiadták közös könyvüket, melyben a mongúzzal kapcsolatos kalandjaikról és kutatásaikról írtak. Sir Cecil Levita, a londoni megyei tanács egykori elnöke megragadta a könyv megjelenésének alkalmát. Híresztelni kezdte, hogy Lambert bizonyosan megőrült, hiszen beszélő mongúzokról ír, ezzel összefüggésben pedig el kell távolítani újságírói pozíciójából, illetve nem vezetheti tovább az elnöksége alatt működő filmintézetet sem.
Levita állításaira reagálva Lambert rágalmazási pert indított, a korabeli brit sajtó pedig többoldalas cikkeket szánt annak, hogy részletesen kövesse az akkoriban csak „a Mongúz-ügyként” aposztrofált bírósági tárgyalást. Az eset miatt többen elutaztak a Man-szigetre is, ahol Irvingék csak annyit mondtak, hogy a mongúz tud a rágalmazási perről. A bíróság végül egyébként Lambert igazát mondta ki a perben.
Egy csomó jó képet találtál a ókori és még régebbi hajókról.
A hajózás történetének ezek a különös aspektusai mindig érdekeltek, főleg a nyomok alapján kellett egy vagy több nagy tengeri hatalmaknak lenniük már a prehisztorikusnak mondott időkben. Míg a világ más tájain csak fatörzsből vájt kenukat voltak képesek használni, de más ismeretlen népek hatalmas vitorlás hajókat építettek már.
Már Odüsszeusz kapcsán előjött a Homérosz által említett nagyhírű hajósnép, a phaiákok, akik szerintem egy atlanti-óceáni nép volt, de az i.e. 3100 körül katasztrófákban elsüllyedt szigetük.
Homérosz írta a phaiák "evezős" hajóról, ami Odüsszeuszt viszi haza:
„És a hajó — valamint ha a síkon négy kitünő mén
együtt kezd rohanást, mikor éri az ostor ütése,
ágaskodva magasra, befutja sietve a pályát —
orral fölmagasodva suhant; habos útja nyomába
hömpölyödött bíbor hulláma a sokzaju árnak;
ingadozás nélkül siklott: sosem ér a nyomába
még az a legsebesebb sólyom sem, a fennkarikázó:
így siklott a hajó, hasogatva habokban az útját...”
Majd a történelem előtti hajózás talán legrejtélyesebb utalását teszi a phaiák hajókról:
„Mondd meg a városod is, hol van, hol a földed, a néped,
hadd tudják az eszes bárkák, hova hordjanak innen:
tudd meg: a phaiák bárkáknak kormányosa nincsen,
kormányrúdjuk sincs, amilyen van a többi hajókon,
mert maguk is tudják, hova vágyik jutni az ember,
és minden nép városait, gazdag legelőit
ismerik, és sebesen vágtatnak a sós vizek árján
át, felhőbe, ködökbe takartan: bennük ugyan nincs
félelem attól, hogy végük lesz, vészbe kerülnek.”
(Homér régebbi az etruszk gemmáknál, talán nem is volt mit "sematizálni"...?)
A hajózás történetét kutatók nem figyeltek fel a phaiákok hajóira, vagy csak a mesék birodalmába száműzték. Pedig szerintem ők gyártották azokat az ősi, jégkor végi és utáni tengeri térképeket, melyeket a térképészeti hagyomány egészen a középkorig fenntartott (és találták fel az iránytűt, kronométert).
De a prehisztorikus vitorlás hajók mellett volt egy hagyomány afféle kultikus hajókról, boszorkányhajókról, naphajókról, misztérium bárkákról, nem ritkán egyszemélyes bárkákról. Gebel el Arak-i prehisztorikus kőkés (i.e. 3500 k.) állítólag egy tengeri csata jelenetet ábrázol, de a középső hajó elég elképesztő, mert nincs is rajta ember. Az orra talán madarat mintáz, a tatja meg a tojást fogó karmokat. Ugyanúgy szentélyszerűségek és fura oszlopok (hadi vagy vallási jelképekkel a csúcsukon) van rajta, mint a krétai kultikus hajók némelykén.
Ilyen hajók mehettek az ősmúltban az óceán misztérium-szigetei felé. Ilyenen utaztak azok az emberek, akiket Plutarkhosz említ egy ősi karthágói periplusz nyomán: ők 30 évente keltek útra Európa partjairól, hogy nekivágjanak az óceánnak…
Az ősi hajóábrázolások terén óvatosságra int egy majd hatvanéves eset.
Alekszander P. Kazancev orosz író a „Csillagok küldötte” c. oroszul megjelent írásában (ami Vendégek a Kozmoszból c. novelláskötetében jelent meg 1963-ban) számos fotót mutogatott arról, hogy idegen űrhajósok jártak az ókorban a Földön.
A leningrádi Ermitázsban látott két etruszk kámeát (gemmát). Ezeket elég sajátosan magyarázta.
Az egyiket (18-as kép) egy búvárhoz, vagy még inkább egy űrruhát viselő kozmonautához hasonlítja. Hasonlókat talált a szaharai sziklarajzokon.
A másik (19-es kép) kámea egy „…ősi hajót ábrázol – magyarázza Kazancev –, valamiféle gályát, de… nincsenek evezői, a művész egy közismert hajó körvonalait adta neki, de az evezők helyén, valamiféle sugarakat mutat a hajó hátulján”.
Csakhogy 1963 tavaszán M. A. Voronyin is elkezdett szimatolni az ügyben, s szerinte a gemmákon ábrázolt lények vagy hajók az évszázadok során átestek a sematizálódás fázisain. Csak ezáltal vált az ember „űrhajóssá”, a tengeri hajó pedig „űrhajóvá”. A cikke megjelent a Priroda szovjet újságban, amit egy magyarra is lefordítottak (lentebb adom a szövegben előforduló képeket is, amiket ő magyaráz):
„Az itáliai gemmakészítők stíluséra a legnagyobb hatást a görög gemmák gyakorolták. Azonban az etruszk mesterek az idők folyamán kidolgozták a maguk sajátos stílusát, a globolót, annak a vésőnek a nyomán nevezik így, amelyet az e stílusban dolgozók előszeretettel alkalmaztak a gemmák elkészítéséhez. Ezzel a vésővel félgömb alakú bemélyedéseket vájtak a kőbe, és a kép gyakran másból sem állt, mint különböző nagyságú, egymással össze sem függő korongocskákból. Ez a stílus a korábbi realisztikus ábrázolás nyomán fejlődött ki, és vált eredetivé, teljesen megszabadult a görög minta-képek hatásától. Az ilyen stílusú gemmák – a történészek szerint – az i. e. IV-III. század végéről származnak.
A globoló stílus igen leegyszerűsített, nem reális, sematikus, és nem világos ábrázoláshoz vezetett. Az ember fejét például egyetlen kerek bemélyedéssel ábrázolhatták, amint ez igen jól látható azokon a képekért, amelyek ezekről a gemmákról készültek A kisebb részletek tökéletesen eltűntek. Az alak, ahogyan kitöltöttek és egyesítettek egymással néhány mélyedést, végül is „búvárruhás ember”-re hasonlít.
Az 1. ábrán egy archaikus görög gemma látható az i.e. VI. századból. A futó Héraklészt ábrázolja. Az ábrázolás teljesen realisztikus, a 2. ábrán ugyanebben a pózban, egy etruszk harcost láthatunk az i. e. IV. sz.-ban készült etruszk gemmán. Az ábrázolás már sematikus, és végül a 3. ábrán ugyancsak etruszk gemmát látunk az i. e. IV. sz. végéről, ugyanazt ábrázolja, azonban globoló stílusban. Ezt az ábrázolást nézik valahogyan űrruhás asztronautának. Azonban ezen a három képen kiválóan látható, hogyan váltotta fel az egyik művészi stílust a másik. A stilizálás hatása alatt a hajóábrázolás ugyancsak sematikussá és meglehetősen absztrakt jellegűvé vált. Ha azonban egy sor ilyen ábrázolást összehasonlítunk egymással (4–7.), akkor könnyen láthatjuk, hogy ugyanaz a részlet, mint egyszerűsödött le, és mint stilizálódott.
A 4. ábrán realista stílusban ábrázolt hajót láthatunk. Ezen a gemmán a görög művészet erős befolyása tükröződik. Itt még a hajó minden alapvető fontosságú részletét megtaláljuk. Az orrán egy fantasztikus tengeri ló feje látszik. Ez a fej a gálya felé fordul, akkoriban még ez volt a szokás. A tatot ugyanennek az állatnak stilizált farka díszíti. Az árbocok, a vitorlák, a kötélzet, az evezők igen reálisan ábrázoltak. A hajó orrán, az alsó fedélzet magasságában az általában rézzel borított sarkantyú van, amellyel annak idején az ellenséges hajókat igyekeztek meglékelni a tengeri ütközetekben. A tatnál a kormányt is megtaláljuk. A következő gályán (5.) a fedélzeten árbocok helyett hadi jelvények állnak, és meglehetősen sematikusan ábrázolják a részleteket. Például a gálya orrán a lófej erősen leegyszerűsített. A tat dísze, a farok, igen vázlatos. A 6. ábrán látható hajó már a globoló stílus erős hatása alatt készült. A lófej az orron egyszerű koronggá vált, ugyanígy ábrázolták a taton a farkat is, egy korong és két vonás. A 7. ábrán látható gálya már teljesen globoló stílusban készült. Ezt a gemmát az i. e. II. század végén, vagy az i. e. I. század elején faragták, minden valószínűség szerint nem etruszk munka, azonban az bizonyosnak látszik, hogy dél-itáliai eredetű. Ez az az ábrázolás, amit a fantáziátok kozmikus hajónak látnak, „a reaktív robbanások jellegzetes sugaraival”. Ilyen módon szerintük „a reaktív kisülések”, amelyek ezen az ábrázoláson láthatók, előre „hatják a hajót”. Ha az előzőekkel összehasonlítjuk, akkor könnyen megállapíthatjuk, hogy a hajó tatja ott van, ahol a köröcskét látjuk a három vonással. Így ábrázolták sematikusan a tengeri ló farkát. Igen! És nem hihető az, hogy csak a legújabb technikában alkalmazott reaktív hajtóművekből kiáramló gázok ábrázolása már a legősibb időkben ismeretes lett volna. Az itt látható képeken jól látszik vagy lemérhető, hogy a gálya egyazon részének ábrázolása, mint változott a művészetben. Megfigyelhetjük, hogy az utolsó ábrázoláson már hiányoznak a gálya evezői. A gemmákon levő ábrázolásokban „űrhajót” és „űrruhás asztronautát” csak az láthat, aki nem ismeri az antik gemmák fejlődéstörténetét, és nem is törekszik azokat megismerni, s könnyelműen olcsó szenzációkat hajhász, és éppen ezzel megzavarja azokat az embereket, akik nem járatosak e kérdésekben.”
Így egymás mellé rakva, persze könnyű elfogadnunk Voronyin nézőpontját, de a hajók esetében kicsit tendenciózusnak érzem. Másrészt valahogy érdekesnek tartom, hogy az etruszk gályán nagyon hasonló oszlop valamint vallási jelkép áll a rúd végén, mint a 3000 évvel korábbi "sumér" hajón..
John Taylor antikváriust (1859), majd utána barátját, Piazzy Smith csillagászt folyamatosan érték az egyiptológusok részéről a vádaskodások a számításaik miatt, s az általuk pártolt ún. "piramis könyök" miatt is. Hiszen a Nagy Piramis csupán sírépítmény - mondták -, s nincsenek tisztában a piramis "jelentésével". Valójában szerintem ma sem tudjuk pontosan, miért is, milyen céloktól hajtva épültek a világban a piramisok. Valószínűleg közel fogunk a megértéshez kerülni, de soha nem lessz az, hogy egy több ezer évvel ezelőtti tervező fejébe lássunk.
Taylor alaptétele volt, hogy a Nagy Piramis 232 m-es alapéle a napév hosszát (365,2 napot) modellezi. Úgy vélte, hogy az építők a 63,56 cm hosszú szent könyököt vagy zsidó singet alkalmazták mértékegységként. Ebből 365,2 egység pedig kiadja a piramis alapélét (innen épült fel aztán minden további számítása).
Taylor szerint egyedül ezt a piramist alkották meg így Egyiptomban. Az egyiptológusok ezt természetesen fantazmagóriának tartották, de ők nem látnak túl a Níluson... Nem hiszem, hogy a piramisoknál az építési elv ne foglalhatta volna magába a "naprár" jelleget (is). Amerikában is találtak olyan piramist, amibe fejedelmet temettek, de más milyen piramist is.
A totonakok fővárosában, El Tajinban áll a Fülkék piramisa, mivel a négy oldalán éppen 364 fülkét alakítottak ki, míg a 365. a tetején volt. Aztán egy másik kultúrában, a lélegzetelállító Teotihuacánban áll a Tollas Kígyó piramisa, melynek oldalain összesen 365 domborművet (leginkább valamilyen fejalakot) helyeztek el az építők. Ezeknél lehetetlen azt mondani, hogy ez véletlenül egyezik a napév napjai számával.
Lásd lentebb a piramist El Tajinban és a másikat Teotihuacanban:
Louis Charpentier francia íróra, utazóra és kiadóra (1905-1979) néha már hivatkoztam itt. Őt egy kivételes írónak tartom, aki a történelem olyan aspektusaira világított rá (és persze rendkívül elragadó eszközeivel), amire a katedratudósok valahogy nem figyeltek. Főleg az emberiség hagyományait, mítoszait vagy éppen a keresztény legendákat láttatta a maga sajátos szemüvegén keresztül.
Egyik könyve szerencsésen megjelent magyarul: A templomos lovagok titkai (1992) = Les Mystères Templiers, 1967. Kiváló, szórakoztató és tudást tápláló könyv.
Ebben található ez a Frigyládára és a Grálra vonatkozó rövid fejezet:
A frigyláda
Ahogy ezt már Les Mystères de la cathédrale de Chartres (A chartres-i katedrális titkai) című munkámban megírtam: nyilvánvaló, hogy Clairvaux-i Bernát sem Hugues de Payns-t, sem nagybátyját, André de Montbard-t nem azért küldte a Szentföldre, hogy az utat őrizzék. Eustache de Boulogne sem ezért vált meg lovagjaitól. Hugues de Champagne sem ezért hagyta el 1125-ben grófi birtokát, és nem ezért követte a kilenc lovagot Salamon templomába.
Ha tényleg ebből állt volna a küldetés, elég lett volna, ha támogatják Istenes Szent János ispotályosait.
A zarándokút védelmét természetesen ígéretükhöz híven biztosították, és ezzel még akkor sem hagytak fel, amikor a templomos rend már rendkívüli hatalomra tett szert.
Az út védelmétől eltekintve azonban szerzetesi és nem lovagi életet élnek. Később, amikor hivatalosan megalapítják a rendet, egyértelműen kijelölik a Palesztinában állomásozó hadsereg feladatát: a szent helyeket kell őriznie. 1118 és 1128 között mégsem erről van szó.
Ez idő alatt semmilyen csatában nem vesznek részt. Pedig a harcoknak se szeri, se száma.
II. Balduinnak uralkodása kezdetétől fogva szembe kell néznie a damaszkuszi atabéggel, aki hadat üzen neki, lerohanja Galileát, meglepi és kirabolja Tibériászt, feldúlja a vidéket, és Askalónban a fátimidákkal szövetkezik. Az egyiptomi hadsereg megint a frankok ellen készülődik, Türoszban flottát toboroz, és új hadsereget küld Askalónba.
Balduin győzelmet arat Tibériászban, de 1119-ben meg kell védenie Antiochiát El-Ghazi támadásától, és fel kell készülnie egy erős török sereg ellen, amely Apameát fenyegeti. Csapást csapás követ; 1120-ban újra kénytelen hadat viselni El-Ghazi ellen; 1121-ben Észak-Szíria ellen, majd 1122-ben ugyancsak Észak-Szíria ellen. 1123-ban fogságba kerül, az örmények szabadítják ki a karputi erődből; ismét elfogják, váltságdíj ellenében szabadul. 1124-ben a beduinokkal szövetkezve megostromolja, majd 1125-ben elfoglalja Aleppót. Ugyanebben az évben eltipor egy muzulmán szövetséget, harcol a damaszkuszi emír ellen.
Mindezt az összes valamirevaló történész megírta…
A kilenc templomos lovag őrzi a zarándokutat. Bármily fenyegető is a veszély, nem vesznek részt semmiféle harcban – egyedül maradnak, és senkit nem engednek maguk közé.
Szemmel láthatóan nem azért vannak ott, hogy háborúzzanak. De elfoglalják a területet, ahol valaha Salamon temploma állt, nem is marad ott senki rajtuk kívül. Rendbe hozzák a föld alatti istállókat. Mennyi hely kilenc szegény lovagnak, akik – mint azt a legenda tartja róluk (egy pecsétre hivatkozva, amely valójában igencsak mást jelent) – annyira szegények voltak, hogy kettejükre csak egy ló jutott!
A titoknak egyetlen kulcsa lehet: a kilenc lovag nemcsak azért érkezett, hogy a zarándokokat védelmezze, hanem azért is, hogy megtaláljon, megőrizzen és elvigyen valami kivételesen fontosat, kivételesen szentet, ami Salamon templomának helyén található: a frigyládát és a törvénytáblákat.
A frigyláda legendája történelmi legenda, és kétségtelenül inkább történelem, mint legenda. Más-más formában minden korszakban visszatér. Annak a folytonosságnak a jegyében, ahogy az egymást követő civilizációk mindig átadják dokumentumaikat annak, amelyik éppen a nyomukba lép.
„…te mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél el” – mondja a Teremtőről a Bölcsesség könyve (11,20), ami azt jelenti, hogy létezik egy a világegyetem egészét irányító általános fizikai törvény.
A megfigyelésre támaszkodó emberi tudomány megismerheti e törvény apró töredékeit, de ennél tovább nem juthat. A tudósok és kutatók álma pedig mindig az volt, hogy e töredékek alapján megértsék az általános Törvényt.
Nyilván képtelenség volna azt gondolni, hogy az ember a rendelkezésére álló hitvány aggyal eljuthat a Törvény tökéletes ismeretéhez. Ugyanilyen képtelenség volna azonban azt hinni, hogy a hozzá vezető utak teljesen zárva vannak előtte.
Bárki beláthatja, hogy néhány kivételes szellemi képességgel, ösztönnel vagy intuícióval megáldott ember, akiről már-már azt hihetnénk, hogy „máshonnan” jött, rátalált ezekre az utakra, és igen messzire jutott a világegyetem ezen törvényének megismerésében.
Tudjuk, hogy voltak, akik továbbadták e törvény kulcsait, hiszen máskülönben az emberiség sohasem haladhatott volna előre. De a törvény őrzői tudták azt is, mennyire veszélyes olyanok kezébe hatalmat adni, akik erre még nem eléggé érettek, így e kulcsok mindig titkosak maradtak, vagyis elérhetetlenek azok számára, akiket megfejtésükre nem készítettek fel.
A tudás kulcsait a hétköznapi nyelv mindig az arannyal jelölte. Az egyik ilyen, talán a legismertebb, amelyikről gyakran lehet hallani, az „Aranymetszés”. Ez teszi lehetővé az egyenestől a görbéhez vezető geometriai utat, azaz a földi törvényektől az égi törvényekhez való eljutást. A használat módja azonban titok maradt. Mit ér magunkkal hordani egy kulcsot, ha nem tudjuk, melyik zárat nyitja, sem azt, hogyan nyitja?
Említhetjük még a Heszperidák aranyalmáit, az aranygyapjút vagy az aranyhajat, amelyet állítólag a Sainte-Victoire-hegy szakadékába hajítottak.
Néha az arany helyett a smaragd jelenti ezt a „beavatási” kulcsot: ilyen volt az a smaragd, amelyik Lucifer homlokát ékesítette (állítólag ebből metszették a Grált), de ő bukása közben elveszítette a földi Paradicsomban; vagy gondolhatunk Hermész Triszmegisztosz smaragdasztalára is.
Az aranyalmákat Héraklész nyerte el a pelaszgok számára Atlasz lányaitól, akiknek kertjét, a Heszperidák kertjét (a név jelzi, hogy ez a kert „nyugaton” fekszik) egy sárkány és Antaiosz, az óriás őrizte. A hely és a nevek (Atlasz, Antaiosz) azt sejtetik, hogy egy az Atlantisz elsüllyedésekor megmentett dokumentumról van szó.
Az aranygyapjút a görög Iaszón szerezte meg a kaukázusi népektől a varázslónő Médeia segítségével; a legenda szerint Prométheusz a Kaukázusban volt leláncolva büntetésből, amiért elrabolta az égi tüzet, hogy az embereknek adja.
Az efféle dokumentumok ellopása után jelenik meg a tolvaj népeknél a civilizáció, vagy legalábbis (hiszen ezek határozzák meg a civilizációt) a civilizációs emlék vagy emlékek…
A legendákból csak néhány ilyen esetet ismerünk, de egészen biztos, hogy voltak mások is. Figyelemre méltó, hogy e dokumentumok „átörökítése” mindig harc és lopás útján megy végbe.
Az egyiptomi tudományok eredetéről szinte semmi biztosat nem tudunk. Tény, hogy viszonylag hirtelen jelennek meg, mondhatni, „nemzők” nélkül. Valószínű egyébként, hogy a törvénytáblák is olyan egyiptomi szent iratok alapján készültek, amelyeket Mózes vitt magával a kivonuláskor. Ez érthetővé tenné, miért akarta a fáraó mindenáron megakadályozni, hogy a zsidók elhagyják az országot.
A táblák kőből vannak – mondja a Genezis –, de egy arannyal borított ládába rejtve: a frigyládába.
A zsidók Salamon előtt valószínűleg nem tudták használni a kőtáblákat, és tudjuk, hogy építőmesterek híján maga Salamon is (akiben pedig megvolt az egyiptomiak minden bölcsessége – nem is véletlenül) kénytelen volt a türoszi királyhoz segítségért fordulni, hogy megépíthesse emlékművét, a Templomot.
Bár Izrael gyakorlatilag soha nem tudott önálló civilizációt teremteni, a „Könyvekéből, a Bibliából két civilizáció is kinőtt: a muzulmán és a keresztény; és az is figyelemre méltó, hogy mindkettő elfoglalta Jeruzsálemet, vagyis azt a helyet, ahol a törvénytáblák voltak. És mindkettő harcok árán tudta bevenni a várost.
Tehát két azonos jelenség előtt állunk: egy viharos gyorsasággal kibontakozó iszlám civilizáció és egy viharos gyorsasággal kibontakozó nyugati civilizáció előtt; és a kibontakozás kulcsa mindkét esetben Jeruzsálem elfoglalása volt.
Ebben az arabnak nevezett civilizációban minden rendellenes. Egy nomád pásztornép építkezni kezd. Tudom, hogy a muzulmán építőmesterek nem Arábiából, hanem Perzsiából jönnek – ettől függetlenül hihetetlen fellendülésről van szó, amely egyébként nem korlátozódik az építészetre, hanem a mezőgazdaságra, az orvostudományra, a matematikára és az alkímiára is kiterjed.
A keresztény tudományos felvirágzás azért nem ilyen hirtelen következett be, mert itt már volt egy szilárd alap, amely a latin, a bizánci és a görög civilizáció maradványaiból épült, meg abból, ami a muzulmán civilizációból spanyol közvetítéssel eljutott Nyugatra. A kibontakozás azonban a keresztes hadjáratok sikerétől kezdve itt is egyértelműen érzékelhető.
Az iszlám civilizáció viszont nem éli túl a keresztes hadjáratokat; lassan sorvad, mintha gyökereitől szakították volna el.
A keresztény civilizáció is elbukik, mert nem tudja kiheverni Jeruzsálem elvesztését és főleg a Templom lerombolását.
Ezek után – az iszlám országokban éppúgy, mint nyugaton – a kultúra elszakad a szélesebb néprétegektől, a tudás őrzői elszigetelődnek…
A muzulmánok zsidó tudósok segítségével haladtak előre, cîteaux-i Szent István is zsidó tudósokhoz fordul segítségért; a nyugati orvostudomány nem jöhetett volna létre a zsidó tudósok segítsége nélkül.
Nagyon is érthető, hogy a törvénytáblák olvasásához Mózes titkosírással írott könyvei adják meg a kabbalisztikus kulcsot. A zsidó kabbala ismerői őrzik annak a titkát, hogyan lehet a mózesi könyveket számokká átírni. Ma úgy mondanánk: képletekké.
A nagy korszak muzulmánjai nem pusztán nemeslelkűségből óvták a zsidó tudósokat; és a pápák, a bencés vagy ciszterci szerzetesek sem pusztán nemeslelkűségből védelmezik „zsidóikat” (közülük kerül ki egyébként később Nostradamus). És egészen bizonyos, hogy Clairvaux-i Bernát sem csak humanista érzülettől hajtva ragad vándorbotot, hogy megállítsa a Rajnán túli pogromokat…
Ha elméletem helytálló (és nyilván nem meglepő, hogy ezt lehetetlen bármiféle közvetlen bizonyítékkal alátámasztani), akkor világossá válik, hogy az arányok és mértékek tekintetében miért lehet alapvető azonosság olyan szükségképpen eltérő, különböző korszakokban született és egymástól földrajzilag távol eső épületek között, mint az ókori Egyiptom emlékművei, bizonyos mecsetek és bizonyos gótikus katedrálisok.
És amennyiben a törvénytáblák – legalábbis az én feltevésem szerint – a világegyetem képletét rejtik magukban, és ezek az Egyiptomból származó táblák a katedrálisépítők birtokában voltak, arra is magyarázatot találunk, hogy – a piramisokhoz hasonlóan, amelyek a kozmológia tudományának egyfajta képletét jelentik (az elméletet védő Moreux apátot,[1] aki csillagász és matematikus, aligha lehet tudatlannak vagy „pogánynak” tekinteni) – a chartres-i katedrális arányai és méretei a földgömb olyan alapos ismeretéről tanúskodnak, ami semmiképp sem egyeztethető össze a kor tudományos ismereteiről alkotott képünkkel.
A Grál pedig – legyen akár kőből, akár rézből – mindig a „tudás kelyhét” jelentette. Eszerint tehát Szent Bernát küldöttei, akik azért indultak útnak, hogy a törvénytáblákat megszerezzék, valójában a Grál keresésére indultak. (1992)
"Két új tudományos missziót jelentett be magyar idő szerint csütörtök hajnalban az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA a Vénusz tanulmányozására.
A tervek szerint 2028-ban és 2030-ban útnak induló küldetések célja a szomszédos bolygó földtani tanulmányozása és légkörének megfigyelése.
Az amerikai űrügynökség DAVINCI+ missziója a Vénusz légkörét fogja kutatni. Azt igyekszik feltárni, hogy hogyan alakult ki a bolygó sűrű atmoszférája. A VERITAS névre keresztelt program pedig arra igyekszik majd fényt deríteni, miért alakult merőben más geológiai összetételű bolygó a Föld szomszédságában.
A DAVINCI+ várhatóan az első nagy felbontású képeket is elkészíti majd a Vénuszon, és azokról a tesserának nevezett, deformált képződményekről is készít majd felvételeket, amelyek arra engedik következtetni a kutatókat, hogy a Vénuszon is kialakulhatott tektonikus mozgás."
Robert Charroux egyébként felemás módon viszonyult a Nagy Piramis valódi és állítólagos rejtélyeihez: "Az emberiség ismeretlen történeté"-ben (1963) egy rövid fejezetet szánt a kérdésnek: Le secret de la Grande Pyramide. Charroux pár tévedését, csúsztatását kénytelen voltam a megjegyzések rovatban koprrigálni, de ott mindig jeleztem, ha tőlem van a szöveg (az fekete színnel van):
A NAGY PIRAMIS TITKA
Abu Zaid al-Balkhi arab történetíró elmondása szerint «...egy piramisokra vésett feliratot arabra fordítottak. Az építésük idejéről szólt: arról az időről, amikor a Líra a Rák jegyében állt». A számítások szerint ez kétszer 36.000 napévvel a Hidzsra [i.sz. 622] előtt, vagyis körülbelül 73.300 évvel ezelőtt volt. Túlzó becslés?
Meglehet: Hérodotosz azt állítja, hogy a thébai papok 341 faszobrot mutattak neki, amelyek a főpapok apáinak és fiainak egymásutánját ábrázolták, akik több mint 11.000 éven át megelőzték őket, ami a szentély igen nagy régiségét bizonyítja[1]. Eliphas Levi, egy 19. századi racionalista tudós úgy gondolta, hogy az ókori Egyiptomban Hermész Triszmegisztosznak szentelték pentagrammát. Minél nagyobb gondot fordítottak a nagy hierophanták tudományuk elrejtésére, annál inkább igyekeztek szaporítani a szimbólumaikat. Ebben az értelemben a piramisok az ő metafizikájukat képviselték, amely a természettudományokon és a tizenegy évezreden átadott titkokon alapult. A legősibbek, mint például a Dzsószeré Szakkarban, az atlantiszi bitrinitárius elv szerint hatszintesek voltak.
Szerettek volna elhitetni – különösen a Kheopsz esetében – ezer mérhetetlen ostobaságot, de mégis bebizonyosodott, hogy ez az emlékmű egy bizonyság, „a szimbólumok felnagyítására”, ahogyan Eliphas Lévi nagyon jól értette ezt, Diderot után és Georges Barbarin előtt[2]. Egy kopt hagyomány szerint a piramis 300 évvel az özönvíz előtt épült, ami a Kr. e. 8000 és 11.000 közötti elfogadható határok közé helyezne vissza az építményt. Georges Barbarin közli a kopt író[3], Maszúdi (i.sz. 957) szövegét, amelynek kézirata Oxfordban található:
Surid... Egyiptom egyik királya az özönvíz előtt, megépítette a két nagy piramist… Megparancsolta a papoknak, hogy a különböző művészetekben és tudományokban, a számtanban és a geometriában szerzett bölcsességük és tudásuk összességét helyezzék el bennük, hogy tanúságként megmaradjon azoknak, akik végül megértik azokat…
A keleti piramisba (Kheopsz) az égi szférákat és a csillagokat és azok körforgását ábrázoló ábrákat vésték be: és egyúttal az elmúlt idők, az eljövendő idők és az Egyiptomban bekövetkező jövőbeli események történetét és krónikáját.
Makrisi kézirata megerősíti ezt a kinyilatkoztatást: „Az első piramis a történelem és a csillagászat, a második az orvostudomány számára volt szentelve.” Valóban, elsősorban csillagászati és matematikai adatokat akarunk látni a Nagy Piramisban, az egyetlen olyan piramisban, amely pontosan észak-déli tájolású, 4'35'' hibával, amely közelítés csodálatra méltónak tűnik, ha tudjuk, hogy a párizsi csillagvizsgáló csak 18°-on belül igazodik a valódi északhoz[4].
A Gízán áthaladó meridián nagyon pontosan két egyenlő részre osztja a kontinenseket és az óceánokat (ezt mi is ellenőriztük), ami sajnálatra méltóvá teszi a Greenwich nemzetközi meridiánként való kiválasztását[5]. Az alap négy tényezőjének összege (931,22 m) osztva a függőleges tengely kétszeresével (148,208 m x 2), az eredmény = 3,14. A magasság: 148,208 m szorozva 1 millióval körülbelül a Föld és a Nap távolságát adja = 149.400.000 km. A Nagy Piramisról még sok mindent el lehet mondani, de a tanult számítások vagy véletlenek alapján ezek a kinyilatkoztatások messze nem döntőek, különösen, ha a prófécia területére merészkednek. Piazzi Smyth (1819-1900) angol csillagász, a Kheopsz egyik lelkes rajongója egy egész telet töltött annak részletes mérésével. 1864-ben kijelentette, hogy ezek a méretek pontos geometriai és profetikus összefüggéseknek felelnek meg:
„De” – mesélte Sir Flinders Petrie – „egyik tanítványát nagy csalódás érte, amikor egy nap azon kapta Smyth-et, hogy a királyi előcsarnok gránitból készült nyúlványát próbálja lefaragni, hogy azt az elmélete által megkívánt méretekre csökkentse.”[6]
A piramisokat egyszerűbb szigorúan építészeti szempontból megítélni. Ez a kutatás azt bizonyítja, hogy a huszadik században egyetlen állam sem merészelt volna hatalmas modern technikai eszközeivel egy ilyen kolosszális munkára vállalkozni, amely 200-300 ezer munkás, több millió köbméter vágott kő és több millió frank felhasználását igényli[7].
A legbölcsebb szakértők becslése szerint Egyiptomnak a piramisok idején több mint 100 millió lakosa lehetett, valamint olyan nagy teljesítményű és tökéletes gépekkel kellett rendelkeznie, amelyek századunkban ismeretlenek, ahhoz hogy ilyen gigantikus munkákat el tudjanak végezni[8]. Minden magyarázat, állványzat, gátak, ferde síkok, agyagos rámpák, nem állja meg a helyét. Az egyik hipotézis szerint az egyiptomiaknak eddig elképzelhetetlen tudásuk lehetett az ultrahang és az antigravitációs erők működéséről.
[4] A 18° nyilván sajnálatos elírás Charroux részéről (Schen.)
[5] Ez az egybeesés nem egy tudományos eredményből következik; csupán a szerencsés véletlen egybeesése és... a kontinentális sodródásé.
[6]L’Égypte Secrète, Paul Brunton. [Ez valószínűleg Paul Brunton könyvének gyenge francia fordításából ered, mert az angol eredeti kiadásban, Petrie azt meséli, hogy rajta kapta Smyth egyik hívét (azaz nem Smyth-et!), amint a gránitlapból éppen lereszelt: Schen.!]
[7] A Keopsz 6 millió tonnát nyom. Bonaparte kiszámította, hogy a három épület köveiből Franciaországot 1,50 m magas és 1 m vastag fallal lehetne körülvenni.
[8] Egyiptomban és Núbiában több mint 180 ismert piramis létezik.
Borchard német egyiptológus mondta a Nagy Piramis misztikája elleni előadásában: „A Nagy piramis, amelyre mindeme szám- és méréselméletek vonatkoznak, semmiféle titkot sem rejt magában. Egyetlen sír ez a sok közül, és semmi lényeges dologban nem különbözik a többi hasonló sírtól. Még a nagysága sem jogosít fel arra — amint ez állandóan történik —, hogy különösebben kiemeljük. Igen, valaha 3,5 méterrel magasabb volt a második gizehi piramisnál, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezt bárki is észrevette, amikor még mindkettő épségben állt a helyén; a második piramis alapja ugyanis 11,11 méterrel magasabban fekszik, mint az elsőé.”
Egy másik egyiptológus, Cottrell is Borchardtra hivatkozva írta: „Valóban semmi különösebb okát nem találjuk annak, miért választották ezek a misztikusok éppen Khufev piramisát, illetve, hogy miért foglalkoznak kizárólag ezzel az építménnyel. Borchardt a fentebb említett kiadványban önzetlenül rendelkezésükre bocsátotta azt a tényt, hogy Szahure Abu Sir-i szatellit piramisa esetében az alapkerület felének és a piramis magasságának az aránya megegyezik a természetes logaritmus Napier által meghatározott alapjával, az »e«-vel (2,718 28). Ám továbbmehetnénk, és Khufev piramisa helyett akár a londoni Kristálypalotát is kiválaszthatnánk. Ha sok-sok mérést végeznénk benne, biztosan kapnánk egy sor adatot, melyek között megtalálnánk számos dolog pontos mértékegységét. Ha megfelelő mértékegységet — például versztát, lábat, tengeri csomót — választanánk, a tetőzet gerendáinak hosszúságából vagy a Bond Streeten álló utcai lámpák számából minden nehézség nélkül megállapíthatnánk a London és Timbuktu közti távolság pontos egyenértékét, esetleg a sár specifikus sűrűségét vagy a kifejlett aranyhalak átlagos testsúlyát.”
Számos dologban igazuk van az egyiptológusoknak, de nem mindenben. Mereven elutasítják a más szakmabelieket, ha nem az ő szájuk ize szerint nyilatkoznak az egyiptomi régiségek felől. Olvastam könyvet, ahol külön fejezetben sorolják azokat a bakikat az egyiptológusoktól, amibe beugrottak/estek, mert nem értettek az építészethez, geológiához, csillagászathoz, stb.
Olyan építményeket, mint a Nagy Piramis, csillagtemplomok, a luxori nagy templom és hasonlók, nyilván nem egyiptológusok építették az ókorban, hanem olyanok tervezték, akik csillagászattal, geometriával és építészettel foglalkoztak. Na most, a mai kortársaik miért ne vizsgálhatnák ezeket, ha mondjuk nem keverednek ők meg kronológiai bakikba? Mert erre speciel harapnak a régészek.
Éppenséggel lehetséges a viszonylat, de ezt a poént már lelőtte a német Borchardt a Nagy Piramis misztikája elleni tanulmányában vagy száz évvel ezelőtt (ez gondolom egy finom utalás arra, hogy ezt is ismered Héliopuszpusz).
Én is felfedeztem egy érdekességet: a piramisok több mint négyezer éve épültek, a Föld pedig több mint négymilliárd éves. Tehát pont egymilliószoros az arány. Véletlen lenne?
John Michell angol ezoterikus szerzőnek sajnálatos módon csak egy könyve, a The New View Over Atlantis (1983, ami egy 1969-es könyvének átdolgozott változata) jelent meg magyarul: Atlantisz öröksége (1992). Bár a fordítás elfogadható, de mivel Michell könyve jó pár számítást, mértékegységváltást tartalmazott, ott több hiba is becsúszott a magyar kiadásnál.
Michell szintén el volt ragadtatva Tompkins anyagáról a Nagy Piramisra és Stecchini ősi geográfiára vonatkozó kutatásaival. A könyvből közlöm azt a fejezetet, ami röviden felvázolta a Nagy Piramis mérésének és annak dokumentálásának történetét. Tompkins könyvével fejezi be! A fejezetben volt két kép, azt is:
Piramismérők
A Kheopsz-piramis, az egyiptomi piramiscsoportban minden vonatkozásban a legnagyobb, hosszú ideig kedvenc vadászterülete volt a történelem előtti tudomány és mértékegységek kutatóinak. Számos író utal rá, hogy méreteinek valamely speciális jelentősége van, és fehér márvány burkolóköveiről, amelyeket régóta elhordták már, hogy a kairói mecseteket és palotákat felépítsék belőlük, azt mondják, hogy betűkkel és az ókor teljes tudását tartalmazó szimbólumokkal voltak televésve.
Azóta, hogy Greaves megtette kockázatos utazását Egyiptomba 1638-ban, különlegesen megtervezett és fokokkal ellátott mérőeszközeivel felszerelve, abban a reményben, hogy mértékegységei megvizsgálásával megállapíthatja a Föld igazi méreteit, a Nagy Piramis minden generációból vonzott magához élénk képzelőtehetségű tudósokat. A Napóleont 1798-as egyiptomi hadjáratában követő francia tudósok elsők között voltak a terepen. Egyikük, E.-F. Jomard, miután gondosan felmérte a piramist, meghökkentő eredményre jutott: hogy méretei azt bizonyítják, építői pontosan ismerték a Földet és a Naprendszert, és a belső királyok kamrája szellőzőlyukak segítségével légkondicionálva volt, hogy hőmérséklete egyenletes maradjon, és így ideális helyet nyújtott a súly- és mértékrendszerek megőrzésére.
Ez összhangban volt egyes klasszikus írók által feljegyzett tradíciókkal, de nem volt összhangban a kor hivatalos tudományos vaskalaposságával. A franciák ekkor találták fel a feltevés szerint a Föld kerülete töretlékén alapuló méterüket, és azt az állítást, hogy ezt a tudományos eredményt már megelőzték a régiek, és – hozzá joggal – elviselhetetlennek találták. Azóta is lángolnak az ádáz viták azok között, akik a Nagy Piramist a magasrendű ősi tudás tárházának látták, szemben azokkal, akiket az egyiptológiában és az antik történelemben kapott hagyományos képzésük gátolt abban, hogy a kérdést komolyan vegyék.
A XIX. század volt a piramiskutatások első nagy korszaka, a második most van. A Nagy Piramis kiemelkedő sajátosságai között az érdeklődést elsősorban fekvése keltette fel. Megállapították, hogy az iránytű négy pontja felé pontosan beállított négy oldalával az északi szélesség 30°-án áll, pontosan azon a vonalon, mely a Föld két sarka között vezet, minden egyébnél több földön és kevesebb vízen megy keresztül, és a Nílus deltáját pontosan befogó kvadráns csúcsánál. Így helyzete tökéletes alapul szolgált a Föld vizsgálatához.
A Nagy Piramis királyok kamrájában a kőláda, amilyen a XIX. század elején volt,
mielőtt az emlékgyűjtögetők darabokat törtek le belőle, és így lehetetlenné tették a pontos mérést.
A feltételezés szerint méretei különböző mértékegységeket fejeztek ki és más tudományos adatokat.
A korai piramistudósok között a legéleslátóbb John Taylor volt, akinek The Great Pyramid (A Nagy Piramis) című könyve 1859-ben látott napvilágot. Maga sohasem lépett Egyiptom földjére, de a mások méréseiből levont következtetései sok későbbi piramiskutató számára szolgáltak ösztönzésül.
A Nagy Piramis lejtőjének szögét az alapjánál megmaradt burkolókövek őrizték, és ezt 51°51'-nek mérték. Taylor ezt a π szögnek állapította meg, ami azt jelentette, hogy a piramis eredeti magassága egy olyan kör rádiuszát adta, melynek kerületét az alap kerülete adta. Más finom matematikai részletek is nyilvánvalóvá váltak előtte a piramis arányaiban, és ő is nagyon hasonló következtetésekre jutott, mint Jomard, hogy a műemlék a régiek tudását rögzítette a Föld méreteiről. Becslése szerint a piramis kb. 4000 éves lehet, és röviddel a vízözön után építhették. Mivel a bibliai kronológia szerint a Földet Kr. e. 4004-ben teremtették, a közbenső idő aligha lehetett elég arra, hogy az emberi tudomány segítség nélkül ekkorát fejlődjön, így Taylor azt vetette fel, hogy a piramist, isteni útbaigazítások alapján, Noé ivadékai építették. Ez az elképzelés a piramis irodalmában mindmáig visszacseng.
Taylor legerősebb pontja a méréstan volt, a régi mértékegységek közül sokat pontosan meghatározott, beleértve az 1,728 lábat adó (123/1000) királyi egyiptomi könyököt, melyből a piramis alapjának négy oldalában 1750 van. Azt is megállapította, hogy kb. 500 millió brit hüvelyk van a Föld sarki átmérőjében. Ezt Sir John Herschel asztronómus a Timesnak írt levelében (1869. áprilisi szám) újra kiemelte, javasolva, hogy a hüvelyk hosszúságát egy ezreddel meg kellene növelni, hogy az Északi-sarkkal arányos legyen, és hogy a franciáknak ezt a helyes geodéziai egységet kellene elfogadniuk a méterrendszer helyett.
Az ajánlat szenvedélyes támogatóra talált a leghíresebb piramiskutató, Piazzi Smyth professzor, Skócia királyi asztronómusa személyében. Taylor könyvétől izgalomba jött, és 1864-ben, Taylor halála évében feleségével Kairóba vitorláztak, kora legfinomabb mérőműszereit tartalmazó mahagóniládák sorát vive magukkal. Az előző piramiskutatók szokásait követve a Smyth házaspár egy közeli sziklasírban ütötte fel szállását és kezdett neki a mérések sorának.
A Nagy Piramisnál tett látogatása hatására Piazzi Smyth misztikus utazást tett a Keletre. Teljes megszállottja lett csodáinak. Két könyvében, a Life and Work at the Great Pyramidban (Élet és munka a Nagy Piramisnál) és az Our Inheritance in the Great Pyramidban (Örökségünk a Nagy Piramisban) hosszan ír róluk, az ámulat és csodálat hangján. Oldalakon keresztül közölt mérési adatok és számítások között hosszú szakaszokban dicséri a isteni bölcsességet, mely a piramis építőit arra ihlette, hogy a Föld nagysága, formája, súlya és az égitestek közötti távolságok arányában építsék fel azt. A piramisban az idő mérésére is talált támpontot a távolságokkal arányban, és utalásokat arra, hogy a belső folyosók különböző hosszúságainak a szent történelem epizódjait és az elkövetkezendő időkre vonatkozó jóslatokat kell kifejezniük. Az egység, melynek alapján ezeket értelmezni lehet, a piramishüvelyk, ugyanaz, amit Herschel a modem használatra javasolt, lévén hogy 1,001 mai hüvelyket tesz ki.
Piazzi Smythben megvolt a meggyőződés bátorsága, és elég elszánt volt ahhoz, hogy megpróbálja tudóstársait megnyerni eredményei elfogadására, melyekre a piramis mérésével eljutott; a-hogy várható volt, teljesen hiába. Legtöbbjük nem vett tudomást munkáiról, mások nyíltan gúnyolták. Smytht terjengős, mélyen vallásos előadásmódja a kritikus élcelődések célpontjává tették – tipikus példa erre az az újságíró, aki Our Inheritance (Örökségünk) című könyve parodizálására azt írta, megmérte egyik lapját, és azt találta, a Föld átmérője százmilliomod részével egyenlő. Smyth azt válaszolhatta volna, hogy valóban így van, mert a könyvet a piramishüvelyk egységei alapján tervezték meg.
Kora és az utána következő korszak vallásos beállítottságú piramiskutatói körében Piazzi Smyth könyvei klasszikusok lettek. A hivatalos tudomány világa azonban végig semmibe vette, és nagyrészt ez a magatartás felelős azért az ellenszenvért, amivel a régészprofesszorok ma is viszonyulnak a piramismérések egész kérdéséhez. Ahhoz, hogy a dolgot az egyik vagy a másik oldal felé el lehessen dönteni, az első nyilvánvaló kívánalom egy pontos, pártatlan piramisfelmérés. Ezt W. M. Flinders Petrie végezte el, a Stonehenge mérője, aki 1880-tól kezdve sok éven keresztül dolgozott a piramison, és egy másik geodéta, J. H. Cole, 1925-ben. Cole Determination of the Exact Size and Orientation of the Great Pyramid of Giza (A gízai Nagy Piramis tájolásának és pontos mérésének nyilvántartása) című, megbízható számadatokra támaszkodó könyvének kiadása új korszakot nyitott a piramiskutatások életében.
Piazzi Smyth ábrája a Nagy Piramis helyzetéről a Nílus deltájához
és a földgolyó szárazföldfelületéhez viszonyítja.
Piazzi Smyth és követői ellen az egyiptomi régészprofesszorok által indított hosszú, gyalázkodó és becsmérlő hadjárat következményeként, a tanult emberek legtöbbje a piramis méreteivel kapcsolatos tanulmányokat kezdte összekapcsolni a brit izraelita mozgalom rögeszmés vallásosságával. A tárgy ellenállhatatlanul vonzza az izgékony, megszállottságra hajlamos embereket, nem is beszélve az őrültekről, de az ilyen emberek megérzései sokszor megelőzik a józanabb kortársak meglátásait, és az az odaadás, amivel olyan sokan közülük a Nagy Piramissal kapcsolatos tanulmányokat kísérték, ahelyett hogy hitelét venné, inkább varázsát bizonyítja.
A tárgy eredendő bűvös vonzereje végül azt eredményezte, hogy nem tudták elhallgattatni. A hetvenes évek elején könyvek és más irományok áradata jelent meg a Nagy Piramis matematikájáról és mágikus vonatkozásairól, elsöpörve az eddig útjukban álló gátakat. Az áradat elsősorban Peter Tompkins 1971-ben megjelent Secrets of the Great Pyramid (A Nagy Piramis titkai) című munkájával indult meg. Tompkins megcsinálta azt, amit előtte még senki, összefoglalta a piramiskutatások egész történetét. A piramis mérésére vonatkozó sok igen érdekes munka és megfigyelés csak rejtve jelent meg vagy kéziratban maradt, és köztük néhányban több volt a lelkesedés, mint az összefüggés. Tomp-kinsnak azonban sikerült megtalálni és értelmezni a tárgyhoz tartozó fontos dokumentumokat, és rokonszenvvel és világosan tárta fel a piramiskutatásnak szentelt tudósok rendkívül hosszú sorának eszméit. Bemutatta, hogy a piramis méreteit a Földével és a kozmoszéval összekapcsolódó régi teóriák közül milyen sokat támasztanak alá a modem geodézia adatai. Ez indította őt is el a piramistudományban folytatott saját kutatásaival, és ezek eredményeit csatolta dr. Livio Stecchini régi mértékegységekről írt tudós értekezéséhez.
Ez az érdekes, képekkel jól ellátott könyv többet tett a közérdeklődés felkeltésében, mint bármelyik megelőző, melyekhez e század munkái közé tartozik D. Davidson és H. Aldersmith Great Pyramid (Nagy Piramis) című hosszú, részletes könyve (1925), az ötkötetes Pyramidology (1957) Adam Rutherford tollából, és J. és M. Edgar Great Pyramid Passages and Chambers (A Nagy Piramis kamrái és átjárói) című, prófétai ihletésű munkája. Az irodalmat az utóbbi időben kiegészítő értékes munkák között van Peter Lemesurier könyve: The Great Pyramid Decoded (1977) és William Fix Pyramid Odyssey (1978) című műve. Az 1970-es években egész sor népszerűsítő könyv jelent meg „a piramis hatalmáról”, a piramis formájának régi és modern felhasználása körüli élénk találgatásokkal, vajon gyógyításra, növények növekedésének élénkítésére, az élet és a dolgok megőrzésére használható-e, és más izgalmas feltevésekkel. A piramis kultusza járvány lett, sokkal erősebb, mint a Piazzi Smyth nyomán elindult ragály, és éppoly ártalmára volt a komoly tanulmányoknak.
Stecchini érintette, hogy az alexandriai görög tudósok gyakorlatilag átvették a sokkal régebbi egyiptomi kollégáik geográfiai és csillagászati adatait. Erről számos görög utalás van, de legvilágosabb az Alexandriában is járt Sztrabón geográfusé, aki világosan leírta, hogy ezek a görög tudósok lefordították az egyiptomi tudományos munkákat és felhasználták az óegyiptomi eredményeket. Ez onnan is tudható, hogy sokszor az „eredmény” ismert, de hogy hogyan jutott ide a görög tudós, az homályban maradt. Hiszen Eratoszthenész nem csak a Föld kerültét adta meg szinte pontosan, hanem a Föld-Hold és a Föld-Nap távolságokat is! Egyébként a tudománytörténészek azt is bebizonyították, hogy Eratoszthenész önkényesen hol a ptolemaioszi, hol a babiloni, hol meg az egyiptomi stadiont használt bizonyos adatainál. Mintha az eredmény számított volna neki, de az világos, hogy ezek nem a saját számításai, módszerei, mert akkor következetesen mindig ugyanazokkal a hosszegységekkel dolgozott volna. Valószínűbb, hogy bizonyos adatokat csupán „ellenőrizni” kívánt, s nem az ő elméletei szülték.
Ezekről a dolgokról már beszéltem többször is az évek alatt:
A Föld-kerület méréséről mások is megállapították ezt: Walter R. Fuchs német tudománytörténész Bevor die Erde sich bewegte – eine Weltgeschichte der Physik (1975) c. könyvében magyarázza Eratoszthenész „…a görögökre jellemző módon gondolati úton, a rendelkezésre álló archív anyag alapján dolgozta ki … nagy ügyességgel mindössze csupán azokat a dokumentumokat használta fel, amelyeket már a könyvtárban a rendelkezésére álltak… feltehetőleg a pap-felmérők óegyiptomi térképanyagát használta” (Mielőtt a föld „mozgásba jött”, 1978).
*
Várkonyi szintén valahová a ködös prehisztorikumba utalja a Nagy Piramis építését, elbagatellizálva a könnyítő-kamrák hieratikus jeleit, melyek mind Hufura vagy az idejére utalnak. Az hogy Kheopsz valahová a Nagy Piramis „tövébe” temetkezett volna (a Campbell-kútba vagy valamelyik kis szatellit-piramisba), meg már egy 19. század óta visszajáró elképzelés, s nem az övé.
Várkonyi Nándor a Sziriat oszlopai első változatában a Kheopsz piramisról szóló részt ezzel zárta:
"A piramis szó a kopt pirimit vagy piramitból származik, ami annyit jelent: „a számok tizedik mértéke”. Mik ezek a számok, melyeket e meglepő monumentumról eddig leolvashattak? Ezek szerint az építőmester ismerte a Ludolf-féle számot, ismerte a föld-tengely elhajlását, a sarkkör, a földpálya s a naptávolság hosszát, a napéjegyenlőség precesszióját, a sziderális év pontos idejét, föld súlyát és sűrűségét; ismerte a földgolyó felületének földrajzát, az akusztika, a trigonometria, az időszámítás alapszabályait s az élettani folyamatok törvényeit. Természetesen nem való-színű, hogy akár az összes fentebb részletesen közölt számadatot, akár az itt összefoglalt értékeket egytől-egyig s egymással szoros össze-függésben tisztán ismerte, s a gúlába mind beépíteni akarta volna; a csodálatos megegyezések egy része kétségkívül a kozmikus élet közös szabályrendszeréből, a kozmikus jelenségek összefüggéséből, az életfolyamatok ritmikájából ered, s így eleve magától belefoglalódik a gúla számítási rendszerébe. Kétségtelen azonban, hogy a mester e rendszerek kulcsának birtokában volt." (1943).
A Sziriat harmadik kiadása 1972-ben jelent meg. Ebben már alaposan kibővítette a Nagy Piramisról szóló végső megállapításait. Érdemes összevetni Peter Tompkinséval, pedig Várkonyi felettébb gyatra anyagokból (Rieppel, Noetling és Kühn) dolgozott, mégis használható következtetéseket vont le. Tompkins gyakorlatilag átbúvárolta szinte a teljes anyagot:
"A gúla nem puszta remeklés, nem sírhegy (ebben téved Kühn), nem is pusztán szertartások helye, hanem egy magasabb „égi” rend, a másvilág mintája, földi mása, a körülötte élő ország rendjével együtt, amelynek köldöke, gyújtópontja volt. Mint ahogy az volt az óbirodalmak minden reprezentatív építménye, hierarchiája, társadalmi alkata és összes funkciója, mint ahogy az a történetelőtti és természeti népek minden áldozóhelyének, szent berkeinek elrendezése és jelentése. Ezt a rendet, ezt a jelentést a bizánci keresztény birodalom még teljes egészében megtestesítette, az európai császáreszme utánozni igyekezett; utolsó építészeti csökevényeit a gót székesegyházak rejtik.
A gúla nem volt Khufu síremléke, hanem a Kozmosz ábrázolása; a királykamra jelképes sírláda volt, sohasem feküdt benne holttest. A titokzatos és érthetetlen kamra a gúla, vagyis a Világ, a Föld jelképes testének súlypontjában a Világ, a Föld méhét jelképezte: a legmagasabb beavattatás helye volt; a nyitott koporsóba feküdt a fáraó, hogy egy időre meghaljon, testi értelemben, s lelke bejárhassa a másvilágot, részesüljön erőiben, tudásában, s azután visszatérjen a testbe, midőn a csillag sugara a ferde járaton át rászáll. Itt halt meg és támadt fel a fáraó, s ezáltal lett istenkirállyá.
A Kheopszot nem Khufu építette, noha róla nevezték el utóbb, mert merészségből vagy tiszteletből, talán épp a halhatatlanság vágyától hajtva, a tövébe temetkezett. Ekkor a gúlán is végeztetett építkezéseket, restauráltatta, s a mester kétségkívül beavatott volt. Ismerjük nevét és mellszobrát: Ankh-haf herceg, Khufu veje. Képmása lenyűgöző: klasszikus és tökéletes adeptusfej, a szellem és a tudás hatalma, a lélek emberfölötti ereje sugárzik róla; mintha a „halott félistenek” sorából lépne elő, akik a birodalmat és nagyságát megteremtették.
Kinek a műve hát ez a megdöbbentő emlék? Hérodotosz elbeszélése, melyet a papoktól hallott, csak hivatalos, népies verzió az avatatlan tömegek számára. Noha Hérodotosz alsóbbrendű beavatásban részesült, csupán ezt közölték vele, a piramis titkát nem bízták rá. Khufu neve egyetlen helyen szerepel: a Királyszoba fölötti padlásszerkezet egyik kamrájában van vörös okkerrel a kőre festve. Uralmának az országban szétszórt régészeti dokumentumai szót sem ejtenek a gúláról, holott a fáraók eget verő magasztalásokkal örökítették meg tetteiket az emlékművek falain.
[…]
Lehet, hogy Khufu volt az első, aki az isteni halhatatlanság vágyából a nagy gúla árnyékában építtetett magának „örök lakást” (így nevezték a sírt), és restauráltatta. Testvérei (vagy fiai), Khaef-Ré és Menkauré, a szomszéd piramisokat újították meg, „rendezték be”, s így lassan szokássá lett a piramisokba való temetkezés, vagy újabbak építése. De a szokás nem vált szabállyá, az isteni halottak már a Középső Birodalom vége felé (2100 körül) a thébai nekropoliszba, a kietlen Királyok Völgye sziklasírjaiba kezdenek temetkezni (a sírrablók miatt).
A gúla jelentősége nem mértékegységeken múlik. Éppen Rieppelnek, a cáfolónak példája mutatja, hogy ha értő kézzel nyúlnak hozzá, új meg új „titkok” bontakoznak ki egyszerűnek látszó formáiból. Korántsem állítjuk, hogy az ókorok beavatottja mindent tudott, s hogy tudása tévedhetetlen volt. Ahogyan e könyv első fogalmazásakor, harmincöt évvel ezelőtt írtuk, s néhány lappal előbb újra lenyomattuk, most ismételjük: Nem valószínű, hogy az építő a gúláról leolvasott vagy leolvasható tudományos tételeket és messze ágazó rendszerüket mind teljességgel ismerte és beleépíteni akarta volna. „Kétségtelen azonban, hogy a mester e rendszerek kulcsának birtokában volt.” (1972)
1955-ben fedezték fel a szungiri őskori temetőt Moszkvától 192 km-el északkeletre, Vlagyimir város közelében. Otto Bader professzor 1956-tól 1977-ig dolgozott a feltárásán (22 évig). Tíz sírhelyet találtak.
Egyszerűen egyfajta mamut-csontfaragó manufaktúra kellett működjön itt, mert csak az egymás mellé temetett két fiúgyereken 10.000 db mamutgyöngy volt a ruhájukra rávarrva (aminek elkészítése darabonként kb. 1 óra!). Ezekből az agyarakból készültek karperecek, nyakláncok, gyűrűk, díszek, játékok, ruha és hajdíszek is. Az egyik sír egy „főnök”-é, egy hatalmas termetű, hatvan év körüli férfi testét rejtette, akit „Szungiri Apollónak” neveztek el (rajta is találtak 3500 mamutgyöngyöt). Lásd föntebb az itt talált díszeket, egy lakóhely belsejét, és a sírok elhelyezkedését.
A leletek korát 30-34 ezer évesre teszik az újabb vizsgálatok. Akkoriban egy enyhébb klíma uralkodott itt ezen a ma eléggé fagyos vidéken (ami viszont megőrízte a sírok állapotát).
Itt a szungiri 32 ezer évvel ezelőtti mamutvadász, a kezében a mamutagyarból készült díszes lándzsájával.
Ezek az emberek hosszú nemzedékeken át dolgoztak a mamutagyarral, faragták, alakították, hasították, szabták. Nyilván rájöttek olyan eljárásokra, ami ezen sok évszázados gyakorlat függvénye volt. Pld. Makkay János régész szerint az agyart vízben puhították, majd állatbőrbe csavarva tűz fölött melegítették, így hajlítva meg. Ez szerintem inkább ötlet, s nem is valami biztató. Tudtommal a vízzel lágyítás, melegítés fázisát valóban alkalmazták a mamutcsontoknál, de azért, hogy könnyebben lehessen faragni, fúrni azokat (ahogy köveknél is megtették ez az ősi népek, pld. a húsvét-szigeti szobrok esetében).Az orosz régészek mindenesetre óvatosan nyilatkoztak az ügyben. Itt találtam egy éplézláb ötletet, ami egy hetes vízben áztatás után következett:
Itt a A 2,42 m hosszú mamutagyar lándzsa súlyát több mint 20 kg-nak írják: ami vagy azt jelenti, hogy valójában nem használati, hanem szertartásos jellleggel készültek, vagy pedig egy óriási termetű ember használhatta!
Jean Marie Auel finn származású amerikai írónő: A mamutvadászok (A Föld gyermekei sorozat 3.) c. híres regényében felhasználta a szungiri ásatások eredményeit, csak éppen sungaeaiaknak nevezi a szungiriakat. Ebben leírja a két fiúnak a temetését, akik mellett a hosszú dárdákat is találták (a DNS kimutatta újabban, hogy mégsem voltak testvérek). Tele volt díszekkel a ruházatuk, sőt játékuk is volt. Egy részlet a regényből:
„Amikor a festett arcú férfi és nő porrá zúzott okkert szórt a gyerekekre, Ayla előtt az a vörös okker balzsam rémlett fel, amellyel Creb kente be Iza testét. Ezután a gyászolók ünnepélyesen a sírba tettek többféle tárgyat is: kiegyenesített mamutagyar lándzsákat; dárdákat; kovakő késeket; tőröket; mamutot, bölényt és lovat formáló szobrocskákat – melyeket szemlátomást nem Ranec készített, gondolta Ayla. Ekkor meglepve látta, hogy a két gyerekre egy-egy hosszú mamutagyar pálcát fektetnek, melynek egyik oldala körkörös, küllős, kerékszerű faragásban végződött, amihez tollakat és más díszeket illesztettek. Amikor az egybegyűltek csatlakoztak a siratóénekhez, Ayla sietve Mamuthoz fordult, és odasúgta neki: – Azok a botok olyanok, mint Talut Beszélő Botja. Vajon ezeknek is az a célja?
– Igen, így van. A sungaeák és a mamutojok sokkal közelebbi rokonságban állnak egymással, mint azt egyesek hajlandók elismerni – jegyezte meg Mamut csendesen. – Persze vannak különbségek, ám a temetési szertartásuk mégis sokban hasonlít a miénkhez.
– És miért tették a Beszélő Botokat a gyerekek mellé a sírba? [...]”
"a felső paleolitikum embere már értette a módját, hogyan lehet a mammutagyarakat tűz felett melegítve kiegyenesíteni, s úgy készíteni belőle tárgyakat, vagyis nem egyszerű hasítással"
Akkoriban szerintem az emberek még inteligensebb voltak mint manapsàg
Nem tudom, milyen súlyú lehet egy ilyen dárda, ahhoz ismerni kellene az átmérőjét, de nyilván súlyos.
Természetesen nem félreértés, hogy az egész dárda mammutagyarból készült! Akkoriban a magyar tudósoknak, régészeknek jó kapcsolatai voltak a szovjet tudományossággal (mivel egy táborban voltunk) és bőven tudósítottak a Szovjetúnióban történt felfedezésekről.
Nyárády Gábor a Delta nevű tudományos ismeretterjesztő lapban egy 1970-es ismertető cikkben a szungiri leletekről ezt írta, többek közt (lásd fentebb az egész cikket):
„Valamennyi tárgyi lelet közül a legmeglepőbb: két — 1,66, illetve 2,42 méter hosszú — a nyéllel együtt mammutagyarból kifaragott, egyenes dárda. Nem dárdahegyek — ilyeneket sokhelyütt találtak már. Teljes dárdákról van szó, ami annyit jelent, hogy 25 ezer évvel ezelőtt a felső paleolitikum embere már értette a módját, hogyan lehet a mammutagyarakat tűz felett melegítve kiegyenesíteni, s úgy készíteni belőle tárgyakat, vagyis nem egyszerű hasítással. Merőben új adalék a korhoz; senki sem gondolta eddig, hogy elődeink, már annak idején ilyen magas színvonalú technikai készséggel rendelkeztek. Egyébként számos más fegyvert, ugyancsak mammutagyarból készült tőröket és kopjákat is találtak a csontvázak mellett."
A Dunántúli Napló 1970. szept. 20-i cikke „A jégkorszak gyermekei”, így ír: „A gyerekekkel együtt a sírba helyezték fegyvereiket is. Talán ez okozta a legnagyobb meglepetést azoknak, akik az emberiség legősibb korszakával foglalkoznak. A régészek gyakran bukkannak az ásatások során kovából és csontból készült dárdavégekre. A lándzsanyelek bizonyára fából készültek, és ezért nem maradtak fenn. A sírban talált 17 lándzsavég többsége mammutagyarból készült. Az idősebb fiú jobb kezénél pedig egy hosszú és súlyos dárda feküdt, az egészet mammutagyarból faragták ki. A dárda hossza 2 méter 42 centiméter. Hogy megértsük ennek a leletnek a rendkívüli jelentőségét, meg kell jegyeznünk, hogy a mammut agyara erősen meghajlik. Tehát abban a távoli és zord korban az ember nemcsak arra volt képes, hogy megmunkálja a kemény agyart, hanem arra is, hogy kiegyenesítse, hajlékonnyá tegye. Ez azt jelenti, hogy a több mint 20 ezer évvel ezelőtti emberek technikai ismeretei jóval fejlettebbek voltak, mint ahogy azt a tudósok eddig feltételezték.”
De ezeken kívül is számos cikkben, könyvben szerepeltek az ásatások leleteinek leírásai.
Peter Tompkins egy csodálatos bevezetőt írt a Secrets of the Great Pyramid c. könyve elé.
Néhány dologban persze eltér a véleményem az övétől, ez azonban nem akadályoz abban, hogy magasra értékeljem azt a munkát, ahogy a rendkívüli könyvét összeállította (a bizonyos tárgyi tévedései ellenére is, amelyek persze előfordulhatnak egyiptológiai szakmunkákban is).
Stecchinivel hasonlóan gondolom, hogy az egyiptomi Óbirodalom idején a földrajztudomány, metrológia, csillagászít, stb. meglepően magas szinten álltak Egyiptomban. Ez az időszak volt alkalmas arra, hogy egy beavatott király vezetésével megalkossák az ókor egyik csodáját, mely ma is áll.
A Kheopsz Nagy Piramisa egy elveszett tudományt őriz? Vajon a világ hét csodájának utolsó megmaradt darabját, amelyet gyakran a történelem legmagasztosabb nevezetességeként írnak le, olyan titokzatos építészek tervezték, akik mélyebb ismeretekkel rendelkeztek az univerzum titkairól, mint az őket követők?
Évszázadok óta folyik a vita egy ilyen elmélet hívei és ellenzői között és mindkét oldalon neves tudósok, akadémikusok sorakoznak fel. Bár abban mindannyian egyetértenek, hogy a Nagy Piramis legalább négyezer éves, senki sem tudja biztosan megmondani, hogy mikor, ki és miért építette.
Egészen a közelmúltig nem volt bizonyíték arra, hogy az ötezer évvel ezelőtti Egyiptom lakói képesek lettek volna a piramis helyének meghatározásához, tájolásához és megépítéséhez szükséges pontos csillagászati számítások és matematikai megoldások elvégzésére.
A véletlennek tulajdonították, hogy az alapokat szinte tökéletesen észak felé tájolták, hogy a piramis szerkezetében több tizedesjegy pontossággal és több különböző és félreérthetetlen módon szerepel a π (az a konstans, amellyel a kör átmérőjét meg lehet szorozni, s megkapjuk a kerületét) értéke; hogy a fő kamrában a „szent” 3-4-5 és 2-5-3 háromszögek (a2+b2=c2) voltak, amelyek Pitagoraszt híressé tették és amelyeket Platón a Timaioszban a kozmosz építőköveinek nevezett. A véletlennek tulajdonították, hogy a piramis szögei és lejtései a trigonometrikus értékek fejlett ismeretét mutatják, hogy a formája meglehetősen pontosan tartalmazza az „Aranymetszés” alapvető arányát, amelyet ma a görög φ (ejtsd: fí) betűvel jelölnek, amit a cinquecento mesterei és a modern építészet kiválóságai egyaránt tisztelnek.
A modern akadémikusok szerint a π első kezdetleges használata Egyiptomban csak i. e. 1700 körül történt – legalább egy évezreddel a piramis után; Pitagorasz tételét az i. e. ötödik századra teszik; a trigonometria fejlődését pedig a Krisztus előtti második században Hipparkhosznak tulajdonítják. Ezt mondják az egyiptológusok és ezt írják a tankönyveikbe is.
Az egész témakört felül kellett vizsgálni.
Az ókori egyiptomi hieroglifák és a babilóniaiak valamint sumérok ékírásos matematikai tábláinak legújabb tanulmányai megállapították, hogy a Közel-Keleten legalább háromezer évvel Krisztus előtt fejlett tudomány virágzott, és hogy Püthagorasz, Eratoszthenész, Hipparkhosz és más görögök, akikről azt tartják, hogy a matematikát ezen a bolygón megalkották, csupán egy távoli és ismeretlen elődök által kifejlesztett ősi tudomány töredékeit vették át.
A Nagy Piramist, akárcsak az ókor legtöbb nagy templomát, egy olyan hermetikus geometria alapján tervezték, amelyet csak a beavatottak egy szűk csoportja ismert, amelynek csupán nyomai jutottak el a klasszikus és alexandriai görögökhöz.
Ezek és más, nemrégiben felfedezett dolgok lehetővé tették, hogy a Nagy Piramis egész történetét teljesen új hivatkozásokkal elemezzük újra: az eredmények megdöbbentőek. Az a közkeletű – és egyben tekintélyelvű – feltételezés, hogy a piramis csak egy újabb sírkamra volt, amelyet valamely dicsekvő fáraó emlékére építettek, hamisnak bizonyult.
Ezer éven át sokféle foglalkozású és sokféle rangú ember fáradozott azon, hogy megállapítsa a piramis valódi célját. Mindegyikük a maga módján felfedezett valamilyen sajátos aspektust és mindegyik a maga módján érvényes is. Stonehenge-hez és más megalitikus naptárakhoz hasonlóan a piramisról is bebizonyosodott, hogy egy olyan almanach, amelynek segítségével az év hossza – beleértve a kínos 0,2422-es naptöredékét is –, olyan pontosan mérhető, mint egy modern teleszkóppal. Kimutatták, hogy a piramis egy nagy pontosságú és egyszerű, gyakorlatilag elpusztíthatatlan teodolit vagy földmérő műszer. Még mindig olyan finom iránytű, hogy a modern iránytűket hozzá igazítják, nem pedig fordítva.
Azt is megállapították, hogy a Nagy Piramis egy gondosan elhelyezett geodéziai jelző, vagyis fix tájékozódási pont, amelyre az ókori világ földrajzát ragyogóan fel lehet építeni; hogy olyan égi csillagvizsgálóként szolgált, amelyről pontosan meg lehetett rajzolni a csillagos félteke térképeit és táblázatait; valamint hogy oldalai és szögei alkalmas kiindulópontot jelentettek az északi félgömb térképének megrajzolásához. Valójában ezen félgömb méretarányos modellje, amely helyesen tartalmazza a földrajzi szélességi és hosszúsági fokokat.
A piramis feltehetőleg egy ősi és valószínűleg egyetemes súly- és mértékrendszer letéteményese. A földön rendelkezésre álló legértelmesebb, hossz- és időmértékek legérzékenyebb, sarki forgástengelyen alapuló modellje. Egy olyan rendszeren, amelyet a modern időkben először Sir John Herschel brit csillagász vetett fel egy évszázaddal ezelőtt, és amelynek pontosságát ma már a Föld körül keringő műholdak mérése is megerősíti.
Ma már teljesen világos, hogy bárki is építette a Nagy Piramist, pontosan ismerte a bolygó kerületét és az év hosszát több tizedesjegy pontossággal - ezeket az adatokat csak a XVII. században fedezték fel újra. Építői valószínűleg ismerték a Föld Nap körüli pályájának átlagos hosszát, a bolygó fajlagos sűrűségét, a napéjegyenlőségek 26 000 éves ciklusát, a gravitációs gyorsulást és a fénysebességet.
De ahhoz, hogy a Nagy Piramis építőinek tulajdonított adatokban a hiteleset a hamisítványtól megkülönböztessük, egy Sherlock Holmes technikájára volt szükség. A történet tetőpontjaként a Sax Rohmer Abu Hassanjának klasszikus stílusához illő detektív rejtély következik, kozmikus sugárzással történő radiográfiával kiegészítve.
