Túlkomplikáltam, bocsánat. A Húsvét szigeteket felejtsük el, csak példának hoztam, hogy oldalnézetből hasonló dél-amerikai bennszülött arc némelyik... szakállra nem is gondoltam... de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a jobboldali egy indián fej, inkább inka féle, nem maja, de ez sem lényeg, hanem valami olyasféle bennszülött, ami Afrikában nincs, sem az arab világban, sem Indiában és könyékén; csak dél- és közép-amerikai indiánoknak van ilyesmi arcuk. A szakállas teljesen érdektelen egyébként. Ha modern szobrok ezek, akkor semmi jelentősége az egésznek, de ha valóban bent találták azokat a barlangrendszerben és ókoriak, úgy azért már érdekesebb. Erre utaltam, bár fogalmam sincs a húsvét szigeteki arcok milyen korból származnak, de nem fontos... Ami lényeges szerintem, hogy azért van szoborpark- és itt-ott kiállított (közte jó néhány "utángyártott") szobor a Jeita barlang mellé kiállítva egy parkba és az út szélére, merthogy összefüggésben vannak a barlanggal. Egy nagy hellén vízisten jellegű szobor van a bejáratnál, de tudjuk hogy mostani gyártmány; ám van ott még bőven sok, amiket nézegetve, némelyiken látható, hogy modern, másokon meg hogy ősi. (talán valakik direkt akarnak zavart kelteni?). Bent a barlangban nincsenek szobrok (bár sok zavarbajtő cseppkő van), hanem egy "normális" gigantikus cseppkő barlang van. Ami előtt van egy ősi alapú zsiliprendszer (már a rómaiak ott találták, úgy tudom), ez valahogy a barlangban levő vízet és a völgyben folyó folyó vízét emeli-csökkenti. hogy mi célból, nem tudom; de nyilván nem erőmű, sem malom, sem víztisztító... hanem akkor milyen zsilip lehet ez? Talán kabír?
A Közel-keleten, vagyis Libanonban van egy hely, ami számomra akár még Baalbeknél is rejtélyesebb: Aphaka.
Itt született Adonisz, Kinürasz a rejtélyes és kabirikus bübloszi király fia. Kinürasz később meghódította Ciprus szigetét. Prehisztorikus hely, a Vénusz bolygó ősi tiszteletének helye, pogány szertartások központja, ahol az idők hajnalán már nagy és régi templomok, egész templomváros állt. A rómaiak építették újjá, majd Constantinus keresztényei szisztematikusan aláástak a templomoknak, lerombolva azokat, s a köveit kis darabokra törve az arabok hordták el.
Szent mesterséges tava és sziklák közé zárt temploma és a mellette lévő völgy már szerepelt a legrégibb egyiptomi mítoszokban, akár a régi föníciai, babiloni vagy görög mítoszokban is. Csodálatos hely, ahol az Adonisz-folyó ered. Ez az isten itt is halt meg. A templomai ősrégi titkokat őrizhettek, olyan szerkezeteket, melyek egy vízözön előtti civilizáció gépezetei lehettek. Úgy sejtem, papjaik a hívek előtt olyan égi jelenségeket produkáltak, amilyenekkel az istenek égből való ereszkedését utánozták. Hasonló hely lehetett a kisázsiai Gügaiosz-tó és a körülötte lévő hatalmas szakrális építmények. Aphakáról ma már alig hinnék, hogy egykor félelmetes és csodálatos hely volt, de már a romok is csak rómaiak, de a hely még így lerombolva, templomok és gigantikus szobrok nélkül is lélegzetelállító...!
2010-ben itt már írtam róla, onnan idézek, mert felesleges újat költeni:
Egyébként az egyik legkülönösebb hagyományt egy nagyon ősi szentélyközpont, a pogányság ősi fészke, Aphaka hordozza a területen. Lukianosz meglátogatta ezt is, mert ott Aphrodité (Asztarté = Venus Aphacitis) ősi szentélye állt, amit még Kinürasz bübloszi király alapított. Ez a Kinürasz kétségtelenül beavatott, vénuszi lények bizalmasa, Asztarté papja volt. Az ókorban Aphaka egész területe szenthelynek számított, ahová minden év tavaszán, mikor a Vénusz bolygó ünnepeit tartották, zarándokok ezrei érkeztek. De itt el nem mondható Aphaka jelentősége, túl azon, hogy itt őrizték Adonisz fejét Aphaka valódi „szenthely” volt, ahol egykor az istenek testi valójukban mutatkoztak, és nem olyan hely, ahol az isten egy hajtincsét vagy nyilát őrizték. Volt valami kimondatlanul ősrégi és félelmetes ebben a helyben, ami borzadállyal töltötte el a korai keresztény püspököket, akik nem győztek átkokat szórni a városra, amit többször, módszeresen le is romboltak. Templomáról írja Euszebiosz: "Egy undorító női démonnak ajánlották, aki Aphrodité [Venus, Asztarté] néven ismert. A bűn iskolája ez a hely minden erkölcstelen hívének, ám a testületük elpusztult fényűzésük miatt..." Ott is volt egy szent tó... Egy "csillag" esett le a helyén, ott alakították ki ezt a mesterséges tavat. Azt mondták ez a tó volt Ízisz menedékhelye, mikor az Föníciába jött. De érdekes, hogy mit írtak ezek korai keresztény írók az ottani kultuszról, csak kettőt idézek: Szozomenosz: "Aphakában azt gondolják, egy bizonyos imádság kimondása nyomán egy adott napon, csillaghoz hasonló tűz ereszkedik le a Libanon tetejéről és belesüllyed a szomszédos folyóba. Ők azt állítják, ez Urania, akit Aphroditénak neveznek.” Zoszimosz bizánci hivatalnok (i.sz. 5. sz.) még érdekesebb: "Gyakran lehet látni a templom és a szomszédos helyek közelében egy tüzet a levegőben, mely egy lámpáshoz hasonlít, kerek alakja miatt , mely feltűnik a mi időnkben, olyan gyakran, mikor a nép összegyűlik különleges napokon." Aphaka Franz Karl Movers német orientalista igyekezett minden forrást összegyűjteni az ókori hagyatékból, ami kapcsolatos volt a föníciaiakhoz, és azt írja az ötkötetes "Die Phönizier"-ben, hogy az égből hulló tűzről azt tartották Aphakában, magából a Vénusz bolygóról hullt alá. A szertartások idejét úgy rendezték, hogy azok egybeessenek a hajnali Vénusz megjelenésével. A föníciai hagyomány szerint mikor Astarte elmenekült Tüphontól, Adonis ördögi testvérétől, a sötétség és terméketlenség istenétől, aranyhallá változtatta magát a tóban. Ekkor Tüphon az égiekkel harcolt. Amikor annak idején Kinürasszal, az aphakai kultusszal, az ottani romokkal és szent tóval foglalkoztam, összegyűjtve az emlékeket (amiből itt csak szemelgettem), szóval az egészet ezzel zártam: "Aphaka tava egy nagyon távoli korban idegen lények búvóhelye, vagy inkább élettere volt? Olyan teremtményeké, kiknek értelme az emberétől fejlettebb, viszont kétéltű lények? Velük tartott kapcsolatot Kinürasz király, számukra épültek itt templomnak álcázott bizarr építmények, akár a ciprusi Paphoszban? A gigantikus kerítések a templom titkos termeiben zajló alkimista laboratóriumokat védték, akár Baalbekben?"
Maga a barlang is a Közel-Keleten van, miért ne ábrázolhatna egy szakállas közel-keletit?
A jobb oldali fej nekem egyáltalán nem hasonlít a húsvét-szigeti fejekhez (csoda hogy neked ilyen ugrik be). Majákhoz is inkább a drabális arcél és a fejtetőn lévő konty miatt mondtam, de még ez is gyenge hasonlóság. Itt van két maja fej:
Bár ezekhez sem annyira. Igaz, ahogy nézegetem a lófejű maja pofákat, sokban az itteni oláh cigányok feje ugrik be (ezek akkor rokonok lennének?).
Igazából a jobb oldali fizimiska valami kivénhedt bokszolóra hajaz, egy figurára Korcsmáros Pál valamelyik Rejtő-képregényéből vagy olyan öregfejű színészre, mint Spencer Tracy vagy Jean Gabin (amint vagy hatvanévesen gályarab és éppen bűntetésben van). Ők szerintem nem is voltak fiatalok, mindig is öregek voltak, de ezt már csak úgy mellékesen jegyzem meg...
Hmm.. fordítva láttad, mint én... pont a jobb oldali indán fej inkább ami a fejekre hasonlít, de nem ez a lényeg. Ha nem modern szobrok hanem ott találták, márpedig szabad szoborpark van a barlangbejáratok körül, okkal feltételezem, hogy restaurált eredeti ott talált domborművek. Hogy kerülhet össze egy indián arc és egy szakállas Közel-keleti..? Szerintem ez a Jeita barlang, rengeteg titkot őríz... mely titkok sajnos az arabokat nem izgatják. A franciák, meg abbahagyták a kutatást ugyebár...
Kolosimo a Pecsétőrök c. részben említi Roger Gorsjean korzikai ásatásait. Arról bővebben is lehet olvasni magyarul:
Gorsjean: A korzikai titok, Univerzum, 1959. 1. szám.
Kolosimo a Monolitok a kráterek között c. részben a Holdon lévő "menhírekről" szólva Blair számításait közli, hogy a legmagasabb 213 méter (ez van az eredeti olasz, majd az angol kiadásban is).
Robert Charroux is röviden megemlíti ezeket "Az elfelejtett világok könyvé"-ben (1971), s ott nem beszél ilyen fantasztikus magasságról a menhirek kapcsán:
Menhirek a Holdon
Az «Interavia» magazin szerint a Lunar Orbiter 2 által 37 km távolságból készített fotók arra utalnak, hogy értelmes lények egy ismeretlen időpontban menhireket emeltek a Holdon.
A fotókon nyolc ilyen megalit árnyéka látható, amelyek magassága 12 és 23 méter között van, átmérőjük pedig körülbelül 15 méter.
A szovjet Luna 9 által készített fényképeken hasonló, 46 m magas megalitok láthatók.
Világszerte régészeti felfedezések bizonyítják, hogy jóval a történelem előtti őskőkor, sőt az atlantisziak civilizációja előtt is léteztek olyan elődök, akik olyan technikai tudással rendelkeztek, amely semmivé silányítja a klasszikus felfogás állításait.
A szovjet Tehnyika Molodezsi nevű csodálatos havi magazin 1967 körül szintén foglalkozott ezzel a témával egy cikkében, ha jól emlékszem, mert láttam az egyik könyvtárban, csak nem tudom már, hova írtam fel.
Persze eltűnödhetünk azon, hogy mi a fenének állítanának távoli űrhajósok egy élettelen égitesten kőmonolitokat bizonyos geometriai alakzatba? Minek szórakoznának ilyesmivel? Egy szkepó rögtön azt kérdezné, miért "kőből", sokkal meggyőzőbb lenne műanyagból vagy titániumból?
Egyrészt anyag híján, az űrhajójukat csak nem hagynák ott vagy öntenék monolit formájúvá.
Mások gondolhatnak arra, hogy lám-lám ez egy "gyakorlat" lehetett, s a Földön is alkalmazhatták ezt!
Megint mások arra a feltevésre jutottak, ha akkoriban az emberi fejlődés csak gyerekcipőben járt, kozmikus látogatóink gondolhattak arra is, hogy az ember romboló természete elől legkézenfekvőbb, ha a legközelebbi égitesten, a Holdon hagynak "üzenetet", amit majd csak akkor ért meg igazán, ha maga is eljut az űrutazások korába...
És persze az is lehet, hogy ezek a holdi alakzatok termeszetes eredetűek...
A kabirok Atlantiszról vándoroltak keletnek, É-Afrikán és a Földközi-tengeri szigeteken át jutottak el Szamothrakéig, Rodoszig, Krétáig és a Közel-Keletig.
Az egyiptomi törpe Bész istenről is van ilyetén információ.
Valószínűleg a nyugati eredetet erősíti, hogy i.e. 1500 körül a föníciaiak megjelentek a ma Spanyolországhoz tartozó Baleari-szigeteknél és kikötőt létesítettek Ibizán, azt elnevezték Ibossimnak (ami a sziget legkorábbi ismert neve). Majd az i.e. 7. században a karthagóiak is letelepedtek itt. A filológusok szerint azért ez a neve, mert a szigetet Bész egyiptomi istennek ajánlották (Ibosszim-Iboszhim= "Bésznek ajánlott").
Azt meg senki sem próbálta megmagyarázni, hogy egyáltalán miért ajánlották a szigetet egy egyiptomi törpe istennek? Nem lehet, hogy a föníciai hajósok kabirok nyomait találták a szigeten, s éppen ezért ajánlották a helyet Bésznek? Vagy már a prehisztorkus egyiptomi hajósok is 5-6000 éve a szigetet Bész tiszteletének helyeként ismerték...?
"Az egyik klasszikus mezopotámiai orca, ez még oké is... ám a másik, szerintem kisértetiesen hasonlít a húsvét szigeti óriás fejekre... nem?"
Első látásra modernnek tűnnek, ókori stílusban...
Hirtelenjében nem tudom, melyiket azonosítod "mezopotámiaiként"? De gyanithatóan a jobb oldalit. Ha nagyon vicces kedvemben lennék, akkor inkább egy maja indián profiljának tűnne.
A bal oldali szakállas-bajszos pofának van egy süvegszerű fejfedője, ami párhuzamba hozható ilyen téren a húsvét-szigeti szobrokkal, mert nekik is van fejfedőjük vagy kontyuk (pokao). Viszont a moaiknak nincs se szakálluk, se bajszuk...
Az a fejfedő egyébként sok közel-keleti szobron feltűnik. Mint pld. DK-Anatóliában, közel Szíriához, a Nemrut-hegyen van I. Antiokhosznak (i.e. 69-36) az óriási mauzóleuma és egy szabadtéri szentélye. A király görög és perzsa származású volt, ami meglátszik e szakrális hely kinézetén. Ott is látsz ilyen fejfedős, szakállas-bajszos pofákat, akik nézegetnek vagy kétezer éve (azaz régebbiek a húsvét-szigetekieknél) a csodálkozó emberekre:
Megtisztelő válaszod jelzi is számomra, hogy van elképzelésed, hogy miért érdekes... A méltán híres, gigantikus és őskor óta használatban levő Jeita barlangban, ami ugyebár Bejrút mellett található, találták ezeket a fejszobrokat.Az egyik klasszikus mezopotámiai orca, ez még oké is... ám a másik, szerintem kisértetiesen hasonlít a húsvét szigeti óriás fejekre... nem?
Kolosimo idéz Donald Wandrei amerikai sci-fi író The Web of Easter Island c. regényéből (1948), vagyis annak francia fordításából, a Cimetière de l’effroi-ból (1954). A regény központi témája a húsvét-szigeti óriásszobrok. Néhány könyvborító a kiadásokból:
A Galaktika 22-23. szám annó PeterKolosimo három könyvéből közölt részleteket, de nem igazán ügyelt a források pontos megadására.
A Galaktika 22. számának végén Kolosimo: Nem földi (Non è terrestre) c. könyve (1968) második részének 3. fejezetét: Monumenti sulla luna-t fordította le Lontay László. Az eredeti olasz kiadás a fejezethez még adott három képet is, amit a Galaktika elhagyott. Azt itt a szöveg közé helyezem. A megjegyzések rovatban pár apróbb kiegészítést-pótlást tettem az eredeti munka lapján:
Műemlékek a Holdon
Az óriások, amikor a Földön uralkodtak, azt követelték, hogy az emberkék méltó emlékműveket állítsanak nekik. És távoli őseink fogcsikorgatva munkához láttak. Imigyen jöttek létre azok az irdatlan nagy megmunkálatlan oszlopok, amelyeket menhireknek nevezünk (e breton szó hosszú követ jelent).
Ám az ősi íreknek kedvezett a szerencse: földjükön laktak jóindulatú titánok is. Ezekből hiányzott társaik zsarnoki jelleme, ráadásul megszerették az embereket, ezért ostobaságnak tartották ezt a kultuszt, és megsúgták védenceiknek azt a módszert, amellyel egyszer s mindenkorra véget vethetnek a gigászok úrhatnámkodásának. „Építsetek hatalmas asztalokat – sugallták nekik –, és hitessétek el atyafiainkkal: ezek az asztalok arra valók, hogy lakomákat lehessen rendezni a tiszteletükre. Valójában pedig ezek az építmények az éjszaka népét fogják odavonzani, amely megvéd majd benneteket, és féken tartja a gonoszokat.”
Így is tettek az emberek, és ekképpen jöttek létre azok a kezdetleges megalitikus műemlékek, amelyeket dolmeneknek mondunk (ez is breton szó, annyi mint kőasztal), és amelyek valóban úgy is készültek, hogy függőlegesen a talajba vert két sziklatömbre sima sziklalapot fektettek.
Ez a história nem hiteles szövegből származik: egész egyszerűen írországi legenda. A „zöld sziget” lakói alkalmasint megőrizték az eset halovány emlékét, hisz földjükön bőven találhatók effajta és más bizarr építmények: 1898-ban W. C. Borlase 780 dolment vett katalógusba, 50 sírkamrát (megemlítendő közülük a Newgrange-ben épült mükénéi típusú, amelyet a híres galaktikai spirálok ékesítenek), 68 bizonytalan típusú műemléket, számtalan menhirt, mindenféle sírfülkét és kőköröket, amelyek igencsak emlékeztetnek azokra, amelyek Stonehenge-ben és Aveburyben láthatók.
Ha e legendának volna igazságalapja, részben el kellene fogadnunk Saurat francia kozmológus véleményét, aki szerint a menhirek az óriások ábrázolásai, a dolmenek pedig az asztalaik.
Azt mondjuk, hogy részben, mivel amint láttuk, a kőasztalok csak látszólag készültek volna a titánok lakomáinak céljaira. Kétségtelenül nem fogadhatjuk el szó szerint az írországi hagyományt, de valami másféle igazság azért kitetszhet belőle.
A menhireket és a dolmeneket még ma is rejtély övezi, és ha az utóbbiak alatt találtak is emberi maradványokat, ettől a sírok még sokkal későbbiek is lehetnek az építményeknél: azaz az építményeket talán más célból hozták létre, és azok használták síremléknek, akik megtalálták őket.
Csakhogy ez esetben is ugyan mi dolga lehetett az éjszaka népének a megalitokkal? A legmerészebb kutatók nyomdokain haladva eljuthatnánk odáig, hogy ezeket a lényeket bolygóközi felfedezők valamiféle fajtájával azonosítjuk; de ha meggondoljuk, hogy egyes vélemények szerint a menhirek földre szállási övezeteket jelölnek meg, akkor rögtön le kell szögeznünk, hogy ez a tudományos fantasztikum aprópénzre való váltása: hisz e kolosszális alkotások elhelyezkedése semmiképpen nem bátoríthat fel bennünket effajta feltételezések megkockáztatására.
A megalitokat azonban, amelyek a földgömb minden részén megtalálhatók, nem találomra emelték, hanem – számunkra sajnos ismeretlen – asztronómiai ismérvek alapján. Megalkotóik nyilván kiválóan ismerték az égitestek helyzetét és útját, ami egynémely kőre vésett jelből is kiderül.
„A Hi-zpgée elnevezésű dolmenen (Castellet, Fontvieille mellett, Bouches-du-Rhône megye) – tárja elénk a példát Serge Hutin – megtalálható a szekérbe fogott nap-ló szimbólum, a szekér jelképezte a csillagot. Kígyó alakú piktogrammák figyelhetők meg különböző megalitokon és a gravrinisi síremlék föld alatti kamrájában (Gravrinis sziget a Morbihau-öbölben), a síremlék felidézi előttünk Lovecraft bizonyos elbeszéléseinek iszonyatos kriptáit. Ellentétben az elnevezéssel és a közhiedelemmel, nem sírról van szó, hanem kis templomról: ábrázoltak itt spirál alakú kígyókat, szarvakat, emberi lábfejeket és egy istennőt is. Falba karcolt kígyók láthatók még Angliában, Észak-Amerikában (Bush Creek, Ohio), Brazíliában (a Pedra pintada) és máshol.”
Stonehenge titka
Talán ugyanilyen magyarázat vonatkoztatható számos egyéb, történelem előtti műemlékre is, amelyeknek a jelentése mindmáig rejtély, és érdekes megjegyezni, amit ezzel kapcsolatban egy lelkes kutató, Douglas Chaundy úr mond: „Amikor elolvastam Brinsley Le Poer Trench Man among Mankind című könyvét, nagyon érdekeltek és szórakoztattak a Sommerset Állatövéről szóló adatok, az Állatövet Maltwood asszony fedezte fel. Kíváncsi lettem, van-e még valami megfejtenivaló, ezért beszereztem a salisburyi síkság részletes térképét, amely más, történelmileg fontos helyek között feltünteti az úgynevezett hosszú sírdombokat is.
Jóllehet a régészethez igazán vajmi keveset konyítok, annyit megértettem, hogy olyan alkotásokról van szó, amelyek a történelem előtti korhoz kapcsolódnak, és ezekre összpontosítottam a figyelmemet, és kereszttel jelöltem meg mindazokat, amelyeket sikerült felkutatnom. A kereszteket összekötve meghökkenve fedeztem fel, hogy egybeesnek az égi Északi-sarkhoz igen közeli néhány csillagképpel, a Kismedvével, a Nagymedvével, a Sárkánnyal, a Háromszöggel és az Andromedával. Azt is észrevettem, hogy ahol hosszú sírdombok nem egészítik ki a csillagképeket, ott sok esetben városokat építettek.
Elméletem a következő: a hosszú sírdombok jelképezik a csillagokat, ahogy a sírdombok építése idején észlelhetők voltak. Meg aztán, ki tudja, vajon a kerek sírdombok nem jelképeztek-e valamely csillag körül keringő bolygókat? Azt is állítom, hogy mindkét alakzat abból az időből való, amikor »A csillagok temploma« (avagy Sommerset Állatöve) és Stonehenge keletkezett.”
Stonehenge: íme, a földgolyó leghíresebb bűvös köre, amely a jelenlegi Salisburytől pár kilométerrel északra látható. A Nature című, világszerte ismert angol folyóirat 1966. decemberi számában nem kevesebb, mint három cikket szentelt ennek a kőfejtörőnek, és az egyik cikket éppen Hoyle professzor szignálta, a csillagászati kérdések vitathatatlan tekintélyű szakértője.
Mi ez a Stonehenge?
„Szabadtéri szentély; vélné az ember első nekibuzdulásában – összegezi Giuseppe Tagliaferri –, avagy csillagászati megfigyelőállomás, ahogy jeles csillagászok állítják?
Talán mindkettő, de e helyütt feltétlenül meg kell említenünk azokat a kutatásokat, amelyek megerősíteni látszanak egy olyan elgondolást, hogy ante litteram csillagászati megfigyelőállomás volt, vagy éppen kezdetleges digitális számítógép különleges nap- és holdesemények előrejelzésére,
A műemléket sok szakaszban építették meg, és elképzelhető, hogy nem mindig ugyanaz az elv vezérelte a terv megvalósítóit. Pillanatnyilag a… mondjuk így: építészeti… konstrukció leginkább kiugró struktúrái a következők:
a) – Az aubreyi kör (átmérője körülbelül 90 méter), a sáncon belül koncentrikus, 56 üreg jellemzi;
b) – a Szaracén-kör (átmérője körülbelül 30 méter), koncentrikus az előzővel, és 30 kő jellemzi, amelyekből jelenleg néhány hiányzik;
c) – a helei kő [a Sarokkő], a sáncon kívül foglal helyet a bejárati úton;
d) – néhány üreg, ugyancsak a bejárati úton, a menetirányra függőleges hat sorban helyezkednek el;
e) – néhány utalás (két kő és két üreg) az aubreyi körre.
A tudósok elsősorban az imént leirt struktúrákon dolgoztak. Lockyer kezdte a munkát 1901-ben, igyekezvén megállapítani a műemlék felépítésének időpontját. Asztronómiai értékelésekkel próbálták hitelessé tenni azt a népi hagyományt, hogy a bejárati út főtengelye a nyárközépi felkelő Nap felé mutat.
Csillagászatilag érdekes egyéb komoly kísérlet nem történt egész 1963-ig, amikor Hawkins elhatározta, hogy egy IBM 7090 elektromos számítógépre bízza azt a problémát, mi a jelentősége bizonyos elrendezéseknek. Más szóval: Hawkins kiválasztott Stonehenge térképén bizonyos kő- és üregpárosokat, kiszámította irányszögüket és elhajlásukat, végül ezeket az elrendezéseket egybevetette néhány égi tárgy helyzetével. A »téves« számítás teljes eredményét a gép rövid egy perc leforgása alatt vágta, és semmi jelentős összefüggést nem mutatott fel a csillagok és a bolygók helyzetével kapcsolatban, viszont annál meglepőbb lett az eredmény a Napot és a Holdat illetően. Kiderült: a Nap és a Hold felkelését és lenyugvását az év egyes időszakaiban világosan jelzik bizonyos elrendezések. Ezt követően maga Hawkins javasolt más produkciókat – például napfogyatkozások előrejelzését –, amelyek a stonehenge-i struktúrák felhasználásával végezhetők.
Hawkins munkásságát újabban megbírálták, majd közbeavatkozott Hoyle és Newham. Hoyle professzor mindenekelőtt az aubryi körre figyel, és egész elméletet dolgoz ki, amely szerint a kör eszköz a hold- és napfogyatkozások előrejelzésére, még a Stonehenge-ben nem láthatókéra is. Newham elsősorban a hele-i követ és a bejáratnál levő hat sor üreget veszi tekintetbe a Hold felkelésével kapcsolatban.
A Stonehenge-re vonatkozó eme kutatások nem mehetnek bele a részletekbe, de azért megmagyarázzák: az aubryi kör 56 ürege miképpen használható fel a holdcsomópontok regressziós idejének meghatározására és ezzel a fogyatkozások előrejelzésére; megmagyarázzák, hogy a Szaracén-kör 30 köve (egész pontosan 29 kő és 1 kisebb kő) a holdhónap 29 és fél napját jelenti és a többi. Meg egy sor összefüggést és egybeesést a hold-nap események és Stonehenge szerkezeti elemei között, amelyekről vajmi kevéssé hihető el, hogy a véletlen művei, még akkor sem, ha az i. e. 1500-ban élt angolok még nem találtak fel állandó lakóhelyeket, még a Royal Societyt sem – jegyzi meg humorosan a Nature vezércikkírója.”
De hát valóban angolok építették meg Stonehenge-et? Egyesek szerint krétaiak dolgoztak itt, és a műemlék felépítésénél egyiptomi technikai eljárásokat alkalmaztak: e feltételezést alátámaszthatnák azok a bronz kard- és bárdnyomok és bevágások, amelyeket 1953-ban fedeztek fel a nagy kövek lábánál.
Mindenesetre azok, akik még tanulmányozzák és hiszik a kelta hagyományokat, elismerik ugyan, hogy Stonehenge sokkal régebbi a druida vallásnál (a Nature adata is meglehetősen kétes), de azt állítják, hogy e vallás papjai örökségbe kapták egy elveszett réges-régi tudomány töredékeit, amely tudományt az űrből érkezett lények hoztak el. Íme tehát egy kötelék az írországi hagyomány titokzatos „éjszaka népé”-vel!
Kétségtelenül sok mindent kell még feltárni Stonehenge-ben: komoly kutatóktól hallottunk olyan sziklatömbökről, amelyek a nap meghatározott óráiban különös alakot öltenek, és ezek az alakok az idő rongálása ellenére is mindmáig azonosíthatók; hallottunk hihetetlen fényeffektusokról, amelyek csak hónapok és évek intervallumaiban jelentkeznek; hallottunk a hőmérséklet ingadozásai által előidézett meghökkentő hangrezgésekről, amelyeket egyesek szerint mesterségesen idéznek elő a műemlék ismeretlen alkotói. És arra is megkértek bennünket, hogy neveket ne említsünk; ami nagyon is érthető kívánság, ha figyelembe vesszük: a titkos spekulációk mekkora halmaza fedi a szentélyt.
Igazán kár, hogy a helyzet ekképpen alakult; és ugyancsak sajnálatos, hogy más esetekben az önszuggesztió és a tudományos fantasztikum tanai egybeolvadnak, és olyan öntetté válnak, amelynek nem tudjuk különválasztani az alkotóelemeit. Szerintünk például ilyen mesélőnek tekinthető M. E. Carey asszony angol dilettáns kutató, akiről Jimmy Goddard mondja el benyomásait Enigmas of the Plain (A síkság rejtélyei) című kéziratos munkájában.
„Egy szeptemberi estén – meséli Carey asszony – Marilyn lányomnál két vendég volt… Stonehenge-ről beszéltünk, és én elmeséltem egynémely ottani élményemet. Pár nappal később barátaink ismét megjelentek, és kijelentették, hogy el akarnak menni Stonehenge-be, szívesen megnéznék, valóban van-e ott egy hal belevésve azokba a kövekbe. Találtunk egy elefántfej-szimbólumot, és felfedeztünk még valamit, ami nem kevés meglepetést okozott. Bikának tűnt ez a valami: lefényképeztük, előhívás után viszont egy olyan férfiú képét kaptuk, aki éppen egy lovat tör be. Megtaláltuk az én halamat, azt is lefényképeztük, és halászokkal telezsúfolt kenu jött ki, meg egy medvefej és egy vadász!…
…Egyik éjszaka – mondja később Carey asszony egy újabb látogatást említve – egy kő ragyogni kezdett, kígyó alakú lett, a hüllő két szeme lángolt. Mintha vonaglott volna, és egy férfi jött ki a szájából. Teste eltűnt, de a fej megmaradt… és láthattam, ahogy nagy máglyák égnek az árkon túl, érezhettem az égett fák szagát. Emberek vettek körül: nem primitív britannusok, hanem egy igen civilizált faj képviselői… A templomot megtöltötte a fények ragyogása… Mindezek a benyomások egyetlen pillanatig tartottak, de belevésődtek emlékezetembe…”
Bármily furcsának tűnik is, az effajta jelenségek nem tartoznak a kivételes ritkaságok közé, és megemlítik őket kétségbevonhatatlanul komoly és méltán hírneves tudósok is: a legismertebb és mély benyomást keltő az, amelyet Marcel Homet professzor élt át az Amazon vidékén a Pedra pintadá-nál. Carey asszony azonban meghökkentő részleteket tesz még hozzá; elmeséli, hogy (a stonehenge-i kősziklákból érkező, ki tudja, miféle titokzatos kisugárzásokon keresztül) megtudta, hogy igen távoli korban szörnyűséges katasztrófa zúdult az emberiségre, és egy nagy civilizációnak mindössze néhány képviselője menekült meg az elsüllyedt kontinensről oly módon, hogy Angliában, Írországban és Amerikában húzódtak meg, és egy nemeslelkű, „a csillagokból alászállt nép” segítette őket.
„Három olyan ábrázolást találtunk, amelyek az égi népre vonatkoztathatók – teszi hozzá Carey asszony. – Az egyik személy kis sisakot visel… tunikát, trikónadrágot és csizmát: netán egy űrcsapat tagja? A második alakon… szőrmezubbony, kesztyű, fénylő tunika, öv és csizmába tűrt nadrág… Sok a kőbe vésett kép Stonehenge-ben: vajon kik voltak azok a férfiak, akik ceruzavékony bajuszkát hordtak, sokféle fejfedőjük volt, köztük marhaszarvval ékesek is?”
Ha a kíváncsiság okán közelebb akarunk jutni a dologhoz, visszanyúlhatunk egész Rahotep egyiptomi fejedelemig (körülbelül i. e. 2500), akit szépséges hitvesével, Nofretetével együtt furcsán „modern” stílusban ábrázoltak; Rahotep egyike az antik idők ama kevés személyiségének, akire jellemző a pontosan ceruzavékony bajuszocska. De ismételjük, ez a megjegyzés lényegtelen. Sokkal érdekesebb lehet Carey asszony elbeszélésének folytatása:
„Amikor Aveburybe értünk, szinte sokkot kaptunk… Emberi fejeket, csoportokat, állatokat ábrázoló gigantikus szobrok között jártunk; megálltunk az egyik emlékműnél, amely trónon ülő királyt ábrázol. Számomra lehetetlennek tűnt, hogy tapasztalt archeológusok nem figyeltek volna fel ezekre a szobrokra. Az aveburyi kövek még csodálatosabbak a stonehenge-ieknél: nyilvánvaló, hogy e művet ruhát és cipőt viselő, művelt nép alkotta meg. Nem tudom, éltek-e itt valaha azok az emberek, akiket a hagyomány szerint szőr borított, de annyi bizonyos, hogy nem ők építhették sem a stonehenge-i, sem az aveburyi műemlékeket. A bolíviai Tiahuanaco kapcsolódik ezekhez a helyekhez…”
Vajon lehetséges lesz-e valaha is rádöbbenni az igazságra, túl a hagyományos tudomány merev állásfoglalásain és az űrelméletek lelkes híveinek vakmerő következtetésein? Vajon eljutunk-e egy napon odáig, hogy legalább részben fényt deríthetünk a druida legendák zavarba ejtő világára?
Van, aki szerint például az elvágott kutatásokból az szűrhető le, hogy a druidák holdkultusza, eredetét tekintve, vajmi kevéssé kapcsolódik fantasztikus hiedelmekhez; vagy hogy az állítólagos kozmikus gyarmatosítók a Hold lakói lettek volna, vagy esetleg támaszponttal rendelkeztek bolygónkon!
Mindenesetre feltűnést keltő, amit Flammarion ír: „Furcsa részlet maradt ránk a britanniai vallási szokásokat illetően Hékateiosztól (e görög történész és földrajztudós i. e. 500 körül élt). Azt mondja, hogy e szigetről nézve a Hold sokkal nagyobbnak látszik, mint máshol, és hogy a felszínén még hegyeket is meg lehet különböztetni, akár a Földön.
Miképpen voltak képesek a druidák effajta megfigyeléseket tenni? Plutarkhosz aztán A Holdban látható arcról szóló művében elmondja, hogy a gallusok szerint és a tudományban sokáig elfogadott nézeteknek megfelelően a holdfelszínen nagy számban volnának földközi-tengerek, amelyeket a görög filozófus a Kaspi-tóhoz és a Vörös-tengerhez hasonlít. A gallusok szintén mérhetetlen szakadékokat véltek látni a Holdon…”
A pecsétőrök
Korzika szigetén különös menhirek találhatók: nem a földbe rögzített faragatlan kősziklák, hanem emberi arcvonásokká kimunkált kövek. E szobrokat 1964 júliusában fedezte fel Roger Grosjean régész, a Korzikai Előtörténeti Központ munkatársa, aki a Francia Országos Kutatóközpont megbízásából tanulmányozta a sziget régmúltjának nyomait. A sziget déli csücskén, a cauriai fennsíkon, ő kezdte el feltárni ezeket a különleges műemlékeket; az eddig napvilágra kerültek közül a két legszebb körülbelül három méter magas, domborzatuk fura sisakok koronázta szigorú arcokat ábrázol, az alakok övéből hosszú kard lóg alá.
Grosjeant meghökkentette egy részlet: a sisakba mintha két szimmetrikus lyukat fúrtak volna azoknak a szarvaknak a beillesztésére, amelyek sok ókori harcos ékességéül szolgáltak. Régészünk Párizsba sietett, tanulmányozta a szarvas sisakokat megemlítő valamennyi írást, végül megtalálta, amit keresett: a shardanák (vagy shardanék) harci fejfedőit; ez a hajósnép a Földközi-tenger keleti részéből származott, és i. e. 1400-1200 között harcban állt az egyiptomiakkal; Grosjeannak a továbbiak során sikerült megbizonyosodnia afelől, hogy a shardanák 35 évszázaddal ezelőtt elözönlötték és meghódították Korzikát, lakosságát pedig megsemmisítették.
A megölt korzikaiak nem ismerték a fémet, ami annyit jelent, hogy nem népüket ábrázolták, hanem a beözönlőket, akik éppen ilyen bronzfegyvereket viseltek. „A kulcs – gondolja Grosjean – esetleg Arisztotelész egyik írásában lelhető meg, aki szerint az ibérek annyi obeliszket emeltek sírjaik körül, ahány ellenséget megöltek. A görög filozófus talán egyetlen hibát követett el: az ibérek körében az archeológia tanúbizonysága szerint soha nem élt ez a szokás; a tudós a korzikaiakra akart utalni.”
Marc-Ambroise Rendu író a világon egyedülállóknak minősíti ezeket a menhireket, csakhogy egyébként kiváló összefoglalója ezen a ponton téved. Kifaragott menhirek egyformán találhatók a világ minden részén: figyelmet érdemel Írországban a cardonachi és a babák, ezek a különös szibériai síremlékek, talán több tekintetben egyeznek a korzikai megalitokkal.
Érdekes megjegyezni, hogy ezek a szoborművek az esetek többségében hosszú kőtömbökből készültek, amelyeknek a felső vége kigömbölyödik: ennek alapján alakult ki bizonyos régészkörökben az a nézet, hogy a férfiasság jelképeiről lehetne szó; ez a nézet több okból tarthatatlan, mindenekelőtt azért, mert ha így volna, akkor az ábrázolt személyek nemi jegyei kőbe lennének vésve, ami pedig soha nem fordul elő.
Másfelől megalapozott párhuzamot lehetne vonni a maja síroszlopokkal, amelyek Schmidt szerint a menhir logikus továbbfejlődései lehetnének, azaz tökéletesített menhirek.
Tény az, hegy a főbb személyeket nem teljes alakban ábrázolják, hanem jelképekben szerepelnek a monolit elülső részén. Ha így volna, elfogadhatnók az űrfeltételezés híveinek magyarázási kísérletét, amelyet talán alátámasztanak olyan lények ábrázolásai, amely lények vajmi kevéssé mondhatók földieknek. „Aki ilyen műveket hozott létre – jegyzik meg egyes tudósok –, az kétségtelenül ma nem is sejthető befolyások hatása alatt alkotott; különben mivel is magyarázható, hogy korunk egyetlen primitív népe sem készít ilyesfélét?
További megerősítést kaphatnánk talán Görögországból: hisz a görög földdel foglalkozó nem kevés archeológus álltja, hogy a jól ismert romok eredetileg sokkal ősibb civilizációk maradványain épültek, e civilizációk visszanyúlnak a pelaszgokig, e bizonytalan eredetű népig, amely éppen az általunk történelem előttinek nevezett korban telepedett meg Göröghonban, a kisázsiai Karfában, Közép- és Dél-Itáliában; ez a nép többek szerint atlantiszi eredetű.
Hutin a pelaszgoknak tulajdonítja Elba szigete vasbányáinak a régmúltban történt kitermelését és mérhetetlen föld alatti csatornák kiásását, például a Livadiát Korünthosszal összekötőét; e csatornákat ismerték a régi görögök, és már sok ezer évvel időszámításunk előtt el lettek zárva úgy, hogy használhatatlanná váltak.
Úgy tűnik, a baljós Húsvét-szigeten is a tengerrel közlekedő néhány alagút valójában csatorna volt. Ez megmagyarázná a vízzel való ellátottságát egy olyan földszegély lakosságának, amely földterület, sokak véleménye szerint, tulajdonképpen egy ma már eltűnt szigettenger temetőjének céljait szolgálta.
Ám hogyan bonyolódhatott le ez a vízellátás? Talán ugyanolyan módszerrel, mint amely a föníciaiak keze munkájával háromezer évvel ezelőtt a szükséges vizet biztosította Türosz városának? Azaz tenger alatti csatorna vitte volna a vizet a szigetre – hisz valaha sziget volt?
De még más is van a Húsvét-szigeten. „A sziget déli csúcsán – írja M. J. Thompson 80-100 kőház látható, szabályos soruk nekitámaszkodik egy szikla- vagy földterasznak, amely bizonyos esetekben egyben az épületek alapfala is. Az épületek közfalai 1,52 méter vastagok és 1,20 méter szélesek, szabálytalan kődarabokból állnak össze, pirosra, fehérre és feketére vannak festve, rajtuk madarak, emberi arcok és különféle tárgyak ábrázolásai. E házak mellett a különös módon kifaragott sziklák teknőst, halat, mitológiai állatokat ábrázolnak, de legfőképpen madarakat.”
Idézzük fel, mit ír Alfred Métraux a csodálatos Húsvét-szigetről szóló könyvében:
„A sziget legnagyobb vallási ünnepe, az egyetlen, amelynek pontos részleteit ismerjük, az embermadáré volt, és szorosan kapcsolódott Makemake isten kultuszához. Az évente az Orongo sziklasorain előadott hosszú misztériumdrámának nem csupán mélységes vallási jelentése volt, hanem igencsak befolyásolta a sziget társadalmi életét…
A Motu-nui szigetecskén elhelyezett első manutara-tojás felfedezése és birtoklása volt az évente ismétlődő rítusok központi témája, és a leghevesebb szenvedélyeket váltotta ki. A cél talán aránytalannak tűnhet a megvalósítása érdekében kifejtett erőfeszítésekhez és e sovány zsákmányra áhítozókat fenyegető veszedelmekhez képest. De csak az mosolyoghatja meg az effajta vállalkozásokat, aki nem ismeri a szimbólumok erejét. A tojás Makemake isten megtestesülése és nagy hatóerejű vallási és társadalmi erők kézzelfogható kifejezése volt. A tojás birtoklásáért folytatott harc tétje nem más volt, mint az istenek kedvezése és a politikai hatalom jóváhagyása.”
Métraux kétségtelenül nem takarékoskodik a hivatalos tudomány által körvonalazott feltételezésektől eltérő megállapításokkal[1]; aki figyeli a világ minden részében a misztikus szárnyashoz kapcsolódó hagyományokat, aki bár csak kíváncsiságból, de gunyoros mosoly nélkül elidőzik annak a számtalan legendának, szertartásnak, rítusnak a szemlélésénél, amelyeknek középpontja a tűzmadár, a dörgő madár, a lángoló fészkű főnix, annak számára a húsvét-szigeti ünnep sokkal szuggesztívebb jelentést nyer. Birtokba venni a tojást annyit jelentelt, mint embermadárrá válni, hasonlóvá a csillagokból leszállt istenekhez megszerezni azt az illúziót, hogy az ember egy évre szomszédja lehet azoknak a fantasztikus teremtményeknek, amelyeknek az emléke még rögzítődik kor nélküli hagyományok ihlette dokumentumokon: íme, jönnek a repülő emberek… a kalapos emberek repülnek…
Mint ismeretes, a Húsvét-sziget jelenlegi lakosai polinéziai eredetűek. Ám Polinéziában nem létezik, soha nem is létezett olyasfajta szertartás, amely akár egyetlen ponton is érintkezne a madárember ünnepségével. Viszont azonos megemlékezések még ma is előfordulnak egész Amerikában, jóllehet az esetek többségében köpenyek és tolldiadémok, szimbolikus szárnyak és farkak ábrázolják a mesebeli szárnyast!
Visszatérve a megmunkált menhirekhez, emlékeztetnünk kell arra, hogy ezeket, bizonyos nézetek szerint, szoros rokonság fűzi a lázálmos húsvét-szigeti szobrokhoz. És mások szerint ez utóbbi alkotások egynémelyikének elhelyezése egyáltalán nem idegen bizonyos csillagoknak a Húsvét-szigetről megfigyelhető fekvésével. Ezzel kapcsolatban néhány dél-amerikai legenda úgy fogalmaz, hogy a baljós sziget gigászai a mágia segítségével egy napon új életre kelhetnek. Jó, ismerjük el, hogy ez csak legenda. Ám jó volna tudni, vajon Donald Wandrei író innen merített-e anyagot Cimetière de l’effroi című[2] regényéhez; ebben elrévedezik egy titokzatos vonalról, amely a mi jövőnkben összekötné majd Stonehenge-et és a Húsvét-szigetet, és egyetemes katasztrófa berobbanását lenne hivatott jelezni.[3]
„Amikor a csillagok a megjósolt helyzetben lesznek, akkor felébrednek és visszatérnek a titánok. A Föld meghasad, és a felhők magasságánál mélyebb sírokból a Pecsétőr is akkorára nő, mintha titán volna, és felmegy a Crltul Thr-re. A vizek forrani kezdenek, a föld megnyílik, és a csillagok lángoló égbolton kelnek fel. Az égitesteken túl levő világegyetemükből alászállanak a titánok. Maguknak követelik majd mindazt, ami él; ők, akik porból és emésztő tűzből megalkottak bennünket. Mindez akkor megy majd végbe, amikor a csillagok a kellő helyen lesznek, hacsak nem jő el az, aki szembeszállt a Pecsétőrrel, és vereséget mér rá. Ekkor az Őr visszaváltozik kővé, és a titánok mindaddig várakoznak a nagy szférában, amíg a csillagok megint vissza nem térnek a jóslat által megkívánt helyzetbe…”
Monolitok a kráterek között
Egy másik utópisztikus elbeszélés, amelyet futólag talán már idéztünk, de elfelejtettük a címét, említi kozmikus felfedezőink Holdra szállását, elmeséli, mily elképzelhetetlen nehézségek közepette igyekeznek egy furcsa sziklaalakzat felé. Aztán elámulva megállnak egy fenséges küllemű, szakállas férfiú emlékművének talapzata előtt, a talapzaton jól kivehető a felírás: „Atlantisz királyának az első űrhajósok” vagy valami hasonló.
Természetesen vannak, akik évszázadok vagy évtizedek óta azt hangoztatják, hogy a Holdat már felkutatták, vagy hogy lakott terület: ezek az urak kiváló társaságban vannak, hisz már a szamoszata Lukianosz – más, nem kevésbé illusztris antik gondolkodókkal együtt – „látott” bolygónkon rendkívüli lényeket, fura állatokat és egyéb, meglehetősen érdekes dolgokat.
És van, aki még ma is azt hiszi, hogy a szovjet és az egyesült államokbeli szondák által elkattintott fényképek bizonyos részleteiben ismeretlen űrhajósok alakját fedezik fel, sőt az „űrfauna” példányait. Nyilvánvaló, hogy eme elbűvölő képek fényeinek és árnyékainak játékában többé-kevésbé mindent lehet „látni”, csak egy csipetnyi fantázia kell hozzá. Ha aztán valóban lett volna olyasmi, ami idegen jelenlétet bizonyíthatott volna Szelepé istenség égitestén, a Holdon, a tudósok minden bizonnyal elsőnek jegyzik fel és hangsúlyozzák, hisz az összegyűjtött anyagot a legaggályoskodóbb vizsgálatoknak vetették alá.
Pontosan ezekből a vizsgálatokból bukkantak elő váratlan megállapítások, persze nem olyan szenzációsak, mint azok az elméletek, amelyek szerint az életnek bizonyos formái megvannak bolygónkon, de azért eléggé hajmeresztők.
Erről szól William Blair professzor, aki kétségtelenül nem dilettáns megfigyelő, hanem a fizikai antropológia és az archeológia jeles szakértője, és kiemelkedő helyet foglal el a Boeing Biotechnológiai Intézetében.
Blair professzor érdeklődését a Lunar Orbiter-2 által a Nyugalom tengerének nyugati peremén elkattintott kép keltette fel, amelyet a NASA 1966. november 2-án sugárzott ki a világba. A képet nyomban elkeresztelték „a csúcsok fotójá”-nak, mert pontosan különválasztható árnyak észlelhetők rajta, és alakjuk világosan megkülönbözteti őket a holdtáj megszokott jellegzetességeitől.
A legnagyobb árnyék ahhoz hasonlít, amelyet Washington szobra vet kora reggel vagy késő délután; a legmagasabb csúcs körülbelül 213 méterre emelkedik, a legalacsonyabbak pedig tisztes szálfenyőkkel egyenlő méretűek.
Ezek az alakzatok meghökkentettek jó néhány tudóst, akik azonban nem merészeltek megkockáztatni magyarázási kísérleteket: a feltételezett holdépítményekről szóló híradások (később kiderült róluk, hogy természeti formációk) valóban meggyőző módon intenek bennünket elővigyázatosságra; és éppen eme figyelmeztetés nyomán beszélt Richard W. Shorthill doktor, e terület egyik legnagyobb szakértője a csúcsokról úgy, mint valamely geofizikai esemény eredményéről. A bizonytalan meghatározás sokakat kielégített, Blairt azonban nem: szerinte a tétel igen egyszerű vonatkoztatási meghatározással megdönthető, mégpedig utalással a mi égitestünk történelem előtti műtárgyaira, ahogy a légi felvételek mutatják őket.
„Ha a csúcsok valóban valamely geofizikai esemény eredményei volnának – jegyzi meg e tudós –, logikusan azt várhatnánk, hogy véletlenszerűen szóródnának szerteszét. Következésképpen a háromszögelés egyenlőtlen oldalú, vagy más módon szabálytalan háromszögeket adna. Az viszont, amely a holdbéli tárgyakra vonatkozik, x, y, z koordinátás derékszögű alaprendszerhez vezet, hat egyenlő szárú háromszöghöz és két tengelyhez, amelyeknek mindegyike három pontból áll.”
Az, amit Blair gyanítható koordinált összefüggések szűkre korlátozott és a legnagyobb mértékben spekuláción alapuló elemzésének nevez, magában foglal egy úgynevezett „árkot”, pontosabban széles derékszögű depressziót a legmagasabb csúcstól nyugatra. „Az e depresszió vetette árnyék – hangsúlyozza a tudós – mintha négy 90 fokos szöget jelezne, és a szerkezet olyan mélyedésre emlékeztet, amelynek a falait eróziós folyamat döntötte romba, vagy beomlottak.”
Eme megfontolások alapján egyes tudósok némi iróniával megkérdezik: netán Blair azt az elképzelést kívánja-e sugallni, hogy a csúcsok átmeneti értelem művei, a megfigyelés vagy az égi hajózás, sőt a közlekedés eszközei?
„Azt akarják, hogy igent mondjak, és ezzel eljátsszam minden hitelemet? – válaszol minden teketória nélkül a professzor. – Nos, kijelentem: ha a Földön fényképeznének le ilyen együttest, az archeológusok első gondja az lenne, hogy megszemléljék a helyszint, és próbaásatásokat végezzenek, és ily módon igyekezzenek megbizonyosodni a felfedezés horderejéről.”
A szkeptikus megfigyelők csupán úgy vághatnak vissza, hogy előhozakodnak a véletlennel, amelynek furcsa szeszélyei következtében a természeti jelenségek néha szimmetrikus alakzatokat hoznak létre.
„Ám ha ezt az axiómát alkalmazták volna azonos földi alakzatokra – replikázik Blair –, akkor a ma ismert azték és maja építészetnek több mint a fele még mindig fákkal és bozóttal borított dombok és depressziók alatt feküdne eltemetve… mint valamely geofizikai esemény eredménye; a régészet soha nem fejlődött volna ki, és az emberi fejlődésre vonatkozó legtöbb adat beleveszne a titokzatosságba.”
A Hold még mindig számtalan talányt rejt a szikrázó csúcsoktól a többé-kevésbé mindenhol elszórt kupolákig, a kereszt alakú furcsa alakzattól – amelyet Robert E. Curtis alamagordói csillagász fényképezett le, és a Harvard Egyetem folyóirata ábrázolt – ama nagyon különös blokkig, amelyet a Sond–3 rögzített 1965 júliusában, és a Pravda közölt lenyűgöző nagyításban.
„Blair csúcsai” jelentik azonban a leginkább elgondolkoztató rejtélyt. Tekintsük őket egyszerűen természeti alakzatoknak: de akkor el kell ismernünk, hogy az elsők ebben a fajtában, amelyre valaha is rátekinthettünk. Mert ha a véletlen művei volnának, olyan jelenséggel állnánk szemben, amely még hajmeresztőbb Pitagorasz-tételének grafikai ábrázolásánál, amelyet merő véletlenségből végzett el egy majom, amikor krétát kapott a kezébe. [1968]
[1]La meravigliosa isola di Pasqua, Sugar Editore, Milano.
[2] Wandrei angol eredeti regénye: The Web of Easter Island, 1948. Kolosimo valamiért a regény francia kiadására (1954) hivatkozik, pedig lábjegyzetben megemlíti a könyv olasz kiadását is: I giganti di pietra (1956), s valószínűleg azért mert az olasz fordító, Andreina Negretti nem angolból, hanem franciából fordította olaszra.
[3] Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a húsvét-szigeti szobrok nagyon súlyosak, és elképzelhetetlen, hogy fagörgők felhasználásával állították fel őket. A Topaze neve hadihajó tisztjeinek az egyik, csupán 2,5 méter magas szobor felemeléséhez is a legmodernebb eszközöket és több mint ötszáz személyt kellett igénybe venniük
"<nem azért akarják megmérni a Mars elektromos mezejét>
Szóval veled megosztotta valaki, hogy miért akarja ezt megmérni?"
kérdezte szenyor Lopez annak idején, és nagyon úgy tűnik, hogy még a kínai elvtársak is azon munkálkodnak, hogy kielégítsék a topiktárs planetológiai kíváncsiságának tárgyát:
"Nem szerepel a hivatalos felsorolásban viszont a talán legizgalmasabb kutatási rész. A marsjáró, illetve a keringő egység is fel van ugyanis szerelve egy-egy magnetométerrel – ez az űrkutatás egyik, a mágneses tér mérésére alkalmas alapműszere.
Az ezzel végzett vizsgálatok kifejezetten fontosak lesznek, hiszen a Csu-zsungra szerelt magnetométer az első ilyen eszköz, amit a Mars felszínére küldött az emberiség. A kutatók nem kevesebbet remélnek, mint hogy választ kapunk, pontosan mitől tűnt el a rengeteg víz a Mars felszínéről. Azt tudni, hogy a bolygó felszínén mágneses tér hiányában a Napból eredő ionizáló sugárzás a vizet hidrogénre és oxigénre bontja, a viszonylag alacsony gravitáció miatt a könnyebb hidrogén el tudott szökni a világűrbe, ám azt nem tudni, hogy mitől alakult így ez több milliárd évvel ezelőtt."
persze a kínai elvtársak is tévúton járnak, hiszen a Sch, a híres planetológus bebizonyította, hogy a Mars jelenlegi állapota annak köszönhető, hogy a marsiak leatombombázták magukat, de nem több milliárd, hanem csupán néhány ezer évvel ezelőtt.
Nemcsak Robert Charroux érdemli meg, hogy itt felemlítsem, hanem Peter Kolosimo olasz író is.
A pszeudo-archeológia és őskori rejtélyek tárgykörében korábban jelentkezett, mint M. M. Agreszt, Raymond Drake, Robert Charroux, Däniken, Sitchin és még sokan mások. Csak Charles Fort, Harold T Wilkins, Desmond Leslie, Kazancev vagy George Hunt Williamson „előzték” be, ha lehet ezt így mondani.
Már 1957-ben jelentkezett az Il pianeta sconosciuto c. könyvével („Az ismeretlen égitest”). Könyvei szórakoztatóak, sokszínűek, nézőpontja rokonszenves. Nem lelkes dilletáns vagy szenzációhajhász, arra törekszik, meglepje olvasóját, hogy az vele együtt fedezze fel az ismeretlen világokat. Nem törekszik az idegesítően merev tudálékosságra, hanem bámulatos könnyedséggel idézi forrásait, melyek sokszor nem is tudományos munkák, hanem fantasztikus regények vagy novellák. 1969-ben megkapta a Non è terrestre c. könyvéért a Bancarella-díjat (az előző évben Isaac Bashevis Singer, míg az utána következő évben Oriana Fallaci kapta meg a díjat).
Magyarul már a Magyarország hetilap egyik 1970-es cikke beszélt az egyik könyvéről:
Vagy húsz éve vettem két angolul is kiadott könyvét:
Jó pár könyvet írt, de a nevezetesebbek:
Terra senza tempo (1964; angolul: Timeless Earth = "Időtlen Föld") Ombre sulle stelle (1966 = "Árnyak a csillagokon") Non è terrestre (1968; angolul: Not of this World = "Nem földi") Astronavi sulla preistoria (1972; angolul: Spaceships in Prehistory = "Űrhajók az őstörténet felett")
Kolosimo szerkesztette a nem hosszú életű, de annál híresebb Pi Kappa c. magazinját, amit leginkább az őstörténet rejtélyeinek szánt.
Az irásaiból először a Galaktika 22. száma (1976) adott kisebb részletet. A magazin főszerkesztője, Kuczka Péter ennyit jegyzett meg a szerzőről: „Kötetünket az olasz Peter Kolosimo könyveinek néhány fejezetével zárjuk. Kolosimót azért tartjuk fontosnak, mert sorai mögött mindig ott lappang az a bölcsesség, megértés és humor, amellyel az egész UFO-históriát szemlélnünk kellene. Úgy beszél mosolyogva, mintha a régi, latin költővel együtt mondaná, hogy «semmi sem idegen tőlem, ami emberi».”
A Kolosimo könyvrészleteket a Galaktikába Lontay László fordította le. Lontay írt azonban a 22. számban egy bemutatót Kolosimóról:
Kappa úr kajánkodásai múltról, jövőről
Az egyszeri gazdag amerikai turista bemegy a bagdadi bazárba, hogy valami régiséget vásároljon. A jó emberismerő és szemfüles kufár pénzdarabokat tesz eléje: időszámításunk előtt kétezerből való érmék, felbecsülhetetlen értékű leletek. A turista aggályoskodik, valóban oly régiek-e ezek a pénzek. „Tessék elolvasni nyugtatja meg a boltos – bele van írva.” És turistánk örömmel betűzi ki a szöveget: Vésetett Krisztus előtt 2000-ben.”
Az anekdota – immáron kozmikus méretekre tágítva – belopakodott az utópisztikus irodalomba. Az amerikai Wilson Tucker Able to Zebra (Z mint zebra) című regényének nagyhírű professzora 1965-ben feltár egy négyszáz éves indián sírt, amelyben jó mélyen a föld alatt, mai – akkori – aprópénzeket talál. Zebra úr a főhős különleges gépecskéjével valamelyik távoli bolygóról lehív egy bűbájos szőke lánykát, és az ő segítségével megállapítja, hogy az egész csak éretlen tréfa: mókás kedvű sihederek és süldő lányok az egyik égitesten, kijátszva szüleik és tanáraik éberségét, megkaparintották a térben és időben való utazásra szolgáló űrhajót, lejöttek Földünkre, és mindenféle marhaságot követtek el. Köztük ezt is.
Kappa úr pedig, azaz Peter Kolosimo olasz fantiíró, tucatnyi tudományos-fantasztikus mű szerzője, Non é tercestre (Nem földi) című, 1971-ben már a tizenharmadik kiadást megért könyvét ezzel az epizóddal kezdi. A milánói Sugar kiadó Ismeretlen világegyetem című sorozatában jelent meg ez a könyv, meg Kolosimo másik két kötete is – Terra senza tempo (Időtlen Föld), 1964-1968 között négy kiadás; Ombre sulle stelle (Árnyak a csillagokon), 1966-1969 között négy kiadás –, ezek alapján érdemes megismerkednünk egy figyelemre méltó műfajjal és annak nemzetközileg is ismert művelőjével, aki is ezt a tulajdonképpen hízelgő gúnynevet a Kappákról kapta, azokról a mesebeli lényekről, akik… De hát ezt tessék elolvasni A mesebeli Mu című fejezetben.
Szóval Kolosimo varázsereje és népszerűségének alapja az, hogy értekező prózában, tehát kalandok leírása, szerelmi bonyodalmak, ujjból szopott űrtámadások és időbeli utazások nélkül is hallatlan izgalmat tud kelteni az olvasóban, és – ami az igazinak mondott irodalomban sem lényegtelen – gondolkodásra késztet, megmozgatja agysejtjeinket, olyannyira, hogy fejtegetéseit olvasva tovább képzeljük, írjuk a mesét. Kolosimo ugyanis – és ez a leghatásosabb fogása – maga nem foglal állást: feltételezéseket, merésznél merészebb kombinációkat tár elénk, aztán a sorok mögül kajánul kisandítva várja, ugyan mit csinál a jámbor olvasó. Vajon még a XX. század második felének technikai vívmányaitól elgőgösült öreg és fiatal is beleőrül-e abba, hogy például történelem előtti korokban épült rakéta-leszállóhelyet fedeztek fel az Antilibanon hegységben, és hogy az indiánok, az egyiptomiak, az indiaiak és a maja utódok hagyományaiban egyaránt megvan a tűzmadár vagy zengő madár, azaz az űrhajó, és hogy igencsak valaha a Szahara volt a földi paradicsom; vagy a lenyűgöző történelmi, földrajzi, néprajzi, csillagászati, szépirodalmi utaláshalmaz hatására az első betűtől az utolsóig minden feltételezést elhisz; vagy kacagva vállat von, mondván: ostobaság az egész. De talán a legtöbben mégis eltűnődnek, maguk is fantáziálni kezdenek, és az is meglehet, hogy kifogásokat tesznek, vagy éppen nagyra értékelnek valamely feltételezést, következtetést.
Engem például nagyon érdekeltek a három könyvnek a menhirekről, dolmenekről szóló fejezetei, mert sokat olvastam ezekről a kelta eredetűnek tudott kőépítményekről, sőt egyet – egy árba oszlopocskát – láttam is Normandiában, s igencsak hallgatnom kellett útitársaimtól, hogy miért vagyok annyira oda ettél a földbe döfött kőbuzogánytól. Persze ha akkor már ismerem Kolosimo következtetésfüzérét, és elmondom, hogy a menhirek és társaik Földön kívüli erők építményei is lehetnek, és hogy az angliai Stonehenge-ben látható rokon kövek világítanak, kígyóvá változnak, akkor talán nagyobb rokonszenv fogadja szavaimat. És gondolatban kalapot emeltem a Kolosimo könyveiben említett szardíniai nuraghék, azaz kúp alakú zárt kőépítmények előtt, hisz jó ismerőseim ők, az olasz költészetben, szépirodalomban sokszor írnak róluk, legutóbb Guido Piovene az Utazás Itáliában című nagyszerű könyvében, legfeljebb e fura alkotások kozmikus eredetéről nem volt sejtelmem. De ez még csak hagyján; ám miért nem szól Kolosimo a Bari környéki trullókról, ezekről az ugyancsak ősi és bizonytalan eredetű gömbkúpos építményekről, és nehezen bocsátom meg neki, hogy nem is említi Stendhalt, az észak-franciaországi menhirmezők lelkes ismertetőjét, mint ahogy Victor Hugót is hiányolom, hisz vajmi kevesen írtak le rejtélyesebb és izgalmasabb és az általunk ismert természeti jelenségeknél inkább Földön kívüli erők játékának értelmezhető dörgéseket, tengermozgásokat, hegyalakzatokat.
Kézből kontrázhatjuk a Holddal kapcsolatos egynémely találgatását, hisz már televízióban láttuk az ember megjelenését égi kísérőnk felszínén; valamicskét, nagyon valamicskét tudunk a Vénuszról, s mire ez a kötet megjelenik, talán az a kérdés is eldől, vajon van-e élet a Marson.
Szóval természettudományos és műszaki műveltségétől vagy járatlanságától függően imigyen cinikuskodik vagy ámul az olvasó Kolosimo világában. Olvas, hisz, meggondolja magát, engedi, hogy az író bombázza különböző ismeretekkel. Elfogadhatjuk például azt a tételt, hogy a gigantizmus minden formája, tehát a növényi, az állati és az emberi is kisugárzások következménye volt; de hát mikor és miért szűnt meg ez a kisugárzás, miért vagyunk ma oly satnyák a titánokhoz képest, akik ráadásul homoszexuálisak is voltak, mert a nőket felfalták, a férfiakkal pedig fajtalankodtak. Elfogadhatjuk például az Atlantiszra, az elsüllyedt földrészre vonatkozó találgatásokat, hisz nem kisebb személy áll a találgatók élén, mint Platón, de azon már eltűnődünk, vajon valóban idegen égitest hullott-e Földünkre, és semmisítette meg e mesebeli kontinenst.
Ebben a világban, amelyben a szerző úgy dobálózik a tízezer és millió évekkel, mint mi a félórákkal vagy hetekkel, az sem meglepő, hogy Földünknek nem a mai az első, talán nem is az utolsó holdja, mert sokan keringtek már körülöttünk holdak, csak hát a kegyetlen kozmikus végzet elragadta őket tőlünk.
Az egyiptomi – és persze a dél-amerikai – piramisok gyerekkortól kezdve foglalkoztatják az ember fantáziáját, és Kolosimo róluk is összeszed egy szép ismeretcsokrot. A múmiák felfedezőinek titokzatos halálát atomrákkal, a papok által a sírrablás megakadályozására használt radioaktív balzsammal magyarázza – magyaráztatja –, okosan eltűnődik a piramisok belső megvilágításán, és ugyancsak nagyon okosan felveti a kérdést – itt is, más kőmonstrumoknál is –, vajon hogyan mozgatták az anyagot. Én ugyan Madách óta beletörődtem abba, hogy „a háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt”, de szerzőnk unszolására elkezdek gondolkodni azon, hátha ismerték a fáraók a magnetizmust, az ultrahangokat, netán ki tudták küszöbölni a nehézségi erőt, mint ahogy Kolosimo egyes forrásai szerint az etruszkok, az egyiptomiak is ismerték és használták az elektromosságot, nem is szólva természetesen Mózesről, hisz a Biblia gazdag tárháza – nem földöntúli, hanem – Földön kívüli eredetű eseményeknek.
Azon már meg sem lepődöm, hogy az Amerika felfedezőinek babéraira pályázó skandinávokat ki akarják szorítani a kínaiak; hogy a hiperboreusok, az egykori Atlantisz megmenekült lakosai, Skandináviából érkezvén elárasztották Göröghont; hogy teljes bizonyossággal megtalálták Noé bárkáját, na meg egy hasonló járművet valahol Dél-Amerikában; hogy ősidőkben ősűrhajók szálltak le Peruban, ahol kék emberek éltek.
A három könyvben, a dolog természeténél fogva, elég sok az ismétlés, ezért a továbbiakban is témakörök szerint próbálom összefogni a szétburjánzó anyagot. Természetesen nem maradhatott ki szerzőnk fejtegetéseiből az űr és az időutazás múltja, jelene, sőt jövője sem. Az űrutazás ismertetése nagy történelmi lélegzetvétellel indul, bőven hallunk von Braun náci, majd amerikai tudós és szovjet kutatók rakétakísérleteiről. De az űrben nem csupán oda lehet utazni, hanem más bolygókról ide, a mi Földünkre is. Ilyen űrbéli vagy űrön túli látogatások során találkozott volna Eisenhower elnök más világok küldötteivel, és ugyanilyen lények ígérték meg Kennedy elnöknek a kubai válság heteiben, hogy „szovjet támadás esetén” tucatnyi nem földi világ siet az Egyesült Államok segítségére. Eme sztorikat, sőt storykat Kolosimo is csak mint idézeteket kockáztatja meg, de hamiskás mosolya mögött olyasmi bújik meg, hogy azért ki tudja, ez a fránya technika meg a kozmoszon túli világ nem babrál-e ki mégis a szegény emberiséggel.
Adva van tehát a reális, a hatvanas évek közepéig kézzelfogható, tévékamerával kísérhető űrutazás, amelynek történeti előzményei között – akárcsak a többi területen, mint régészet, csillagászat, néprajz, hiedelemkutatás, összehasonlító irodalom- és művészettörténet – kellő súllyal ismerteti szerzőnk az orosz és szovjet kutatásokat, Ciolkovszkijtól eljut Gagarinig, Tyereskováig és a nyomukban haladókig, bár az űrsétákig már nem. Ezek a leírások korrektek, itt általában maga Kolosimo beszél, és vajmi kevés, ma dőrének ható megállapítást tesz, inkább dokumentumokat idéz. A probléma ott kezdődik, amikor az űrhajózás történelmünk előtti múltjáról vagy a nyilván a mi történelmünk után elkövetkező jövőjéről beszél. Szinte félek folytatni, mert ki tudja, mit gondol a Galaktika szerkesztőiről és kiadójáról ötezer vagy másfél millió év múlva a 6-os űrhajón a Göncölszekér csillagai között az indiaiak tűzszekeréhez hasonló zsúfolt járművön a munkából hazatérve múltregényt olvasó bérelszámoló, hogy milyen maradiak voltak is egy Föld, avagy Terra nevezetű, azóta szétrobbant, felszívódott, elégett vagy egész egyszerűen eltűnt égitestecske egyes tollforgatói, sőt ilyen írást le is közöltek. (Lám, Kolosimo félelme ragadós!)
Szóval a múltnak és a jövőnek a könyvek alapjain eme egybeolvadó űrutazásai kissé hátborzongatóak Kolosimo tálalásában. Arról, hogy mi meddig juthatunk el az űrben, viszonylag kevesebb szó esik, hisz ebben a riasztó világban magától értetődik, hogy szkafandert öltve ide-oda száguldunk majd az égitestek, sőt kozmoszrendszerek között. A pláne az, hogy Kolosimo végső soron egész mai világunkat Földön kívüli erők játékának tekinti, ezek az erők hoztak létre, semmisítettek meg hegyeket, műalkotásokat, világrészeket, pillanatnyilag (10-15 ezer éve tartóan pillanatnyilag) pihennek ugyan, de aztán (mikor?) megint működésbe lépnek, pusztítanak, új barbárságot bocsátanak Földünkre, s e barbárságból új, nagyszerű kultúrák nőnek majd ki. A történetfilozófiában, a magyarországiban sem ismeretlen ez a hullámelmélet, Kolosimónál csupán annyi az újdonság, hogy megpróbálja ásatási eredményekkel bizonyítani tételét. Elég neki egyetlen kődarab, két hasonló arc Kanadában és a Góbi-sivatag vidékén, azonos népmesei motívum a Gangesz partján és a Húsvét-szigeten, máris dolgozni kezd fantáziája, adatgyűjtőkészsége, téglákat vesz elő idézettárából, s építeni kezdi a (felleg?)várat millió évvel ezelőtt billió kilométerekről ideérkezett és itt munkálkodó személyekről, akik számára a miénknél sokkal fejlettebb technikával kiszabott hétmérföldes csizmájukkal – röpke séta volt Tibetből átrándulni a Déli-sarkvidékre. (Mulatságos lett volna olvasni valami elmélkedést arról is, hogy a hétmérföldes csizma hasonlóképpen nemzetközi motívuma kozmikus eredetű fürge járművekre utal.)
Kolosimónak az e könyvekből kialakuló egész világának végső soron ez az alapja, támköve, kiindulási pontja: a földinél sokszorosan fejlettebb élet található, volna található, túl a kozmoszokon, az általunk még fel nem mért, éppen csak megsejtett világűrhalmazban, egy óriási világegyetemben, ahol a Nap, életünk középpontja csupán mellékes kis égitest. Ismert a játék a vasreszelékkel: a papíron szétszórt szemcséket a papír alsó felén végighúzott mágnes tetszés szerinti alakzatba rendezi. Kolosimo világának mágnese a hit az aktív külső világban, s számára ennek bizonyító erejű vasreszeléke minden, ami természeti körülményeinkben, művészéletünkben, még mindennapi életünkben is előfordul. Élvezetes, adatbeli tájékozottságunkat igencsak növelő játék ez, mozgásra csipkedi a fantáziát, gondolkodásra, következtetések levonására késztet. De nem minden veszélytől mentes. Könnyen hisztériát kelthet – mint ahogy Amerikában nem is oly rég tömegpánikot váltott ki egy képzelt űrbéli támadást megelevenítő rádiójáték, amelynek szirénaüvöltése, a megtámadottak jajveszékelése kiharsogott a nyitott ablakokon –, s aki nem elég fegyelmezetten olvassa a különböző sci-fiket, még az ilyen tudományosakat is, az esetleg félni kezd általában a jövőtől, de főleg a technika fejlődésétől. Valljuk be, a tévé Orion űrhajó sorozatának, egyéb jövőmutató filmeknek, regényeknek közös hibájuk, hogy nem teszik vonzóvá a műszaki haladás világát; a pillanatnyi kíváncsiságon túl vajmi kevés vágyat ébresztenek bennünk arra, hogy robotemberekkel társalogjunk, hogy uniformizált világban együnk kacsasült helyett valami pasztillát, ismeretlen bolygók jégmezőin harcoljunk ismeretlen emberi és természeti erők ellen, s iszonyatos fegyverekkel pusztítsunk embert, állatot, környezetet, növényt. A tudományos-fantasztikus irodalom zöme még nem jutott el odáig, hogy emberközelbe hozza a technika csodálatos fejlődését, s kevés az olyan írás is, mint a Galaktika olvasói által ismert Primo Levi (írói álnevén Damiano Malabaila) számos elbeszélése, akinek – mint napjaink Verne Gyulájának – művei pofon egyszerű módon lépnek előre a ma tudottból valami összetettebb, magasabb rendű felé, de azért az ember megmarad embernek, s a Nap nem nyugaton kel fel, hanem megszokott helyén, valahol keleten.
Kolosimo tisztes, ám hosszú olvasás után kissé unalmas űrmániáját nem is annyira a múlt űrértelmezése teszi számunkra idegenné – mert végeredményben egye fene, hogy az eszkimókat tízezer évvel ezelőtt büntetésből deportálták-e űrhajókon az Északi-sarkra, vagy a tibeti barlangsírban a csillagokból érkezett nagy tudós nyugszik-e, avagy sem –, hanem a jövő, mert nekem például igazán nem keli az az űrvendég, aki elpusztítja Tiziano Flóráját vagy Szentendrét, csak azért, hogy újabb nagyszerű űrkultúrának adjon helyet.
Az már csak természetes, hogy a Nagy Károly idejében is ismert repülő csészealjak is a Földön kívüli világ üzenetei: kémhajók, kémrepülőgépek, felderítők idegen bolygókról. Mindenesetre ennyit érdemes megjegyezni e fejtegetésekből, hogy amerikaiul UFO (Unindentified Flying Object = Nem azonosított Repülő Tárgy) franciául pedig OVNI (Objet Volant Non Identifié = Nem Azonosított Repülő Tárgy), a csészealjak rövidítése, és hogy 1944-ben jelentek meg az elsők, amelyeket érthető módon mindegyik hadviselő fél a másik kémholdféleségének tekintett.
Kolosimo – miután a tér korlátalt alaposan lerombolta, vagy leromboltatta idézett szerzőivel – manipulálja az időt is, újra felveti a mi szegény három dimenziónknál több, végtelen sok dimenzió lehetőségét. Embereit utaztatja a jövőbe, vissza a múltba; gyakorlatilag minden kiváló elme, aki megelőzte korát, valamelyik eljövendő századból érkezett a mi közép- vagy újkorunkba, afféle űrbéli hajótörött, akinek bedöglött a masinája, s kénytelen itt vesztegelni a mi Földünkön, a mi időnkben, meg nem értve botcsinálta kortársaitól. Az e kötetben közölt egyik szemelvény II. Szilveszter pápát és Dantét juttatja erre a sorsra, más fejezetek egyéb többé-kevésbé ismert történelmi személyeket, sőt Newton sem mentes némi effajta gyanútól. Szóval temérdek dimenzió létezik, egyszerre temérdek idő is, talán mi is egyszerre több példányban létezünk s a többi.
A magyar olvasót érthető módon érdekelné, ugyan mit tud Kolosimo a mi ősidőnkről, netán távoli jövőnkről, hisz Jugoszlávia, Csehszlovákia egy-egy barlangja, műemléke szerepel a csodák jegyzékében; osztrák tudósokat és természeti kincseket is idéz, nem is szólva a Szovjetunióról, amelynek kutatói, azerbajdzsáni feneketlen kútja, űrhajósai sokszor említésre kerülnek. Hát vajmi keveset. Sajnáljuk, hogy Vértes László Samuja, a vértesszőlősi félmillió éves koponya nem keltette fel szerzőnk figyelmét, pedig megérdemelné. Szó sem esik Jókairól. Kolosimo egy alkalmasint magyar származású Desiderius Pappnak tulajdonítja ezt a megállapítást: „Az embernek egész bizonyosan vannak rokonai más égitesteken, de egyetlen világban sincsenek hasonmásai vagy ikertestvérei.” És olvashatunk egy signor Almásyról, aki harminc éve sziklarajzokat fedezett fel Afrikában. Almási László Ede ő (1895-1951), a maga idejében ismert autóversenyző és sportrepülő.
Kolosimo-körképvázlatunk végére érve valamiféle mérleget kellene vonnunk. Halandzsa-e ez a három kötet, vagy komoly tudomány? Alkalmasint egyik sem, hanem elsősorban és legfőképpen szórakoztatónak szánt olvasmány, lektűr a szó nemesebb értelmében. Már beszámolónk címében, de több helyen is említettük Kolosimo kajánkodását. Úgy is felfoghatnók ezeket a könyveket, mint az emberi butaság vagy butítás egyfajta történetét. Feltételezhető, hogy maga Kolosimo sem hisz a Baalbekhez fűződő legendákban vagy abban, hogy Helgoland szigete a mesebeli Atlantisz utolsó maradványa, hogy réges-rég űrhajók szálltak le minden tisztességes dzsungelben. De hát ez végeredményben mindegy: ha kérdőjelekkel is, ha túlnyomórészt feltételes módban is, de leírta, idézte – és nem cáfolta ezeket a hiedelmeket, akkor a nyomtatott betű erejével mégis gyanút ébreszt az olvasóban, aki kissé kapkodja, csóválja a fejét, hisz megszokta, hogy az írónak legyen állásfoglalása. Így aztán marad a pezsgő gyanakvás.
És tulajdonképpen ez a termékeny gyanakvás a legtöbb, amit sci-fi író adhat. Na meg az adatoknak a gazdag tárháza.
Csak okosan kell olvasni. Hittel is, cinizmussal is. Főleg nyájas megértéssel. (1976)
"As the sun's activity waxes and wanes, so too does the ionosphere of Venus, a key layer in the upper atmosphere, according to new observations that cinch a decades-old suspicion.
The new observations come from NASA's Parker Solar Probe, a spacecraft that launched in 2018 on a daring path to inch ever closer to the sun. That trajectory relies on a series of seven close approaches of Venus that serve as steering maneuvers — and the spacecraft team decided to gather data during those flybys.
During one such maneuver in July 2020, the probe made observations that support an intriguing and longstanding idea — that Venus' upper ionosphere contains many more charged plasma particles when the sun is more active and fewer when the sun is less active."
Robert Charroux említett könyvéből van ez a rövid fejezet is: TIBERE ET LE VERRE INCASSABLE (1963)
TIBERIUS ÉS TÖRHETETLEN ÜVEG
Arisztotelész egy hasított fémtollat használt az íráshoz: Platón olyan vízórát konstruált, ami ébresztőóra is volt egyben. A Septimius Severus által építtetett bizánci fürdőt egy olyan olajjal fűtötték, amelyet állatokkal szállítottak a Kaszpi-tengerről. Nérónak volt egy lift a palotájában, amely 40 méteres magasságig szolgálta ki az emeleteket.
Plinius, Petronius, Dion Cassius és Sevillai Izidor szerint a törhetetlen üveget (műanyagot?) már ismerték a rómaiak, és annyira népszerű volt, hogy Tiberius elpusztíttatta a gyárat, attól tartva, hogy ez a találmány csökkenti az arany és az ezüst értékét.
D'Israeli úgy vélte, hogy a rómaiak is feltalálták a nyomtatást, de elrejtették a titkot, hogy megőrizzék a tudás monopóliumát. Ezek a találmányok később feledésbe merültek, akárcsak a gall-római aratógép.
A tizenötödik század közepén a római Appia út közelében felfedeztek egy sírt, amelyben egy fiatal lány holtteste feküdt egy ismeretlen folyadékban áztatva. Vonásai olyan tiszták voltak, mintha aludna: szőke haját aranyló fürtök fogták össze, és apró, csodálatosan szép lábainál egy lámpa égett csendesen. Egy felirat elárulta, hogy több mint 1500 éve halott volt, és hogy Tullia, Cicero lánya volt a neve.
Röviddel a sír felnyitása után a lámpa lángja kialudt, és nem értették, hogyan tudott ilyen sokáig világítani.
Ugyanígy nem értjük, hogy Nagy Károly idejében hogyan okozhatta egy hirtelen járvány, amely a mostani csészealj-mániához hasonlítható, hogy az emberek rendkívüli dolgokat kezdtek látni. Nem állít-hatjuk, hogy az összes látomás hallucináció volt, és éppen ellenkezőleg, úgy gondoljuk, legalábbis az első egy megmagyarázhatatlan valóságnak felelt meg, például egy repülő csészealjnak: de ha a tömeg hisz a csodákban, akkor mindenhol látja őket, és mindig vannak mágusok és varázslók, akik fokozzák ennek mértéket.
Gabalis grófja szerint a kabbalista Zedekiah egy nap ösztönzést érzett, hogy „a légkörben élő lényeket” egy nagy bemutatóra hívja össze:
„Pompásan tették. Ezek a lények a levegőben jelentek meg csodálatosan megépített hajókon, amelyek kedvükre manővereztek.”
Ezek kétségtelenül veszélyes kollektív hallucinációk voltak és Nagy Károly bölcsen megtiltotta az ilyen jellegű sátánista dolgokat. (1963)
"A maradványok biológiai eredete erősen vitatott, de azóta a szintén marsi (de sokkal fiatalabb) Nakhla meteoritban is találtak olyan nyomokat, melyek biogén eredetűek lehetnek: olyan mikroszkopikus gödröket, melyeket a Földön a kőzeteket bontó baktériumok vájnak ki."
Tekintve a Föld/naprendszer korát és összevetve a világegyetem korával, hiú ábránd lehet azt gondolni, ogy az élet (scak) a Földön keletkezett/keletkezhetett. Az élet kialakulhatott önmagától is a naprendszerben, a Földön, a Marson vagy a Vénuszon is vagy meteoritok hozták el azt.
A Marssal vagy Vénusszal tehát ugyanez a helyzet: egyáltalán nem biztos, hogy a mikrobák, baktériumok ottani eredetűek. Még az is lehet, hogy a galaxisokban rengeteg bolygó megvan "fertőzve" ezekkel a mikroszkopikus életformákkal. Ilyen értelemben ezek nem túlzottan érdekesek. Egyértelműen csak a felsőbbrendű életformák, értelmes lények civilizációi, amelyek érdekesek.
Robert Charrouxnak a Histoire inconnue des hommes depuis cent mille ans c. könyvében (1963) foglalkozott a modern luciferiánusokkal is.
A dicsőséges Lucifer
LUCIFER A L’HONNEUR
Meg kell azonban jegyezni egy különös, anakronisztikusnak tűnő tényt: a luciferiánus szekták elszaporodását.
Párizsban, Saint-Julien-le-Pauvre kerületben varázslóknak és spiritisztáknak sikerült rávenniük az ügyfeleiket, hogy kössenek paktumot Luciferrel. És mindez a 20. század közepén.
A világsajtó hírei sem szűkölködnek az ilyen jellegű tényekben.
1962. augusztus 20-án egy Ellard nevű afrikai „krokodilember” 63 frankért megölt egy boszorkánysággal gyanúsított lányt.
Mivel a bűncselekmény felbujtója, akit Odricknak hívtak, csak 7 frankot fizetett, Ellard a törzsfőnökökből álló helyi bíróság elé idézte, amely elismerte a panasz megalapozottságát, és Odrickot további 56 frank megfizetésére ítélte. (France-Soir, augusztus 30.)
Az 1960-as chilei földrengés és árvíz idején egy fiatal lányt áldoztak fel, hogy lecsillapítsák az istenek haragját. Az egész sajtó visszhangozta az eseményt.
– Ami biztos – mondta nekünk egy dél-amerikai nagykövetségi attasé –, hogy a kataklizmát nem lehetett megállítani. Amikor a lányt megölték, az magától leállt!
Egy követségi attasé volt az, aki ezt a gondolatot megfogalmazta.
1962 júliusában, ezúttal Franciaországban, a kis Line B., 6 éves, az „Élő Lelkiség” szektához tartozó tanár lánya, súlyosan beteg volt masztoiditiszben. Először a besançoni kórházba szállították, ahonnan az anyja elvitte őt. A beteget a csendőrök visszahozták és megműtötték az utolsó pillanatban.
Az anya szektájának elvei szerint nem akarta, hogy lányát antibiotikumokkal kezeljék, „amelyek megölik a mikrobákat, Isten teremtményeit”.
1962. augusztus: A 2 éves Frédéric J. meghalt leforrázással, mert a szülei nem hívtak orvost.
– Én a gyógyítókban hiszek – ragaszkodik az apja.
– Csak a vegetáriánusokban bízom – mondja az anyja.
A csecsemőt csak agyagtapasszal kezelték.
A szülők az illuminista Raymond Dextreix «Harmóniában élni» nevű szektájához tartoztak.
Majdnem minden nap megcsalt feleségek vagy bosszúálló szeretők mennek boszorkánymestereket felkérni, hogy „kössenek tűket” a hűtlen férjnek vagy szeretőnek. Más naiv emberek az ellenség halálát kérik. Megint mások a „szeretet viszonzását” kérik.
Ezeknek az egyéneknek a hiszékenysége olyan mértékű, hogy beleegyeznek a szektákhoz való csatlakozásba, tudván, hogy egy szektát Lucifernek szentelnek. Luciferrel, sőt gyakran a Sátánnal is kellő kabbalisztikus formában szerződést kötnek: egy vérpecsétet és egy varázsigét. Cserébe az elátkozott személy szerelmi sikert, szerencsejáték- és lottónyereményt, kincsek felfedezését várja…
A sátánista szektákban (rue Popincourt – île Saint-Louis – Auteuil kerület) a kultuszt a rítus szerint gyakorolják, a paráznaság hagyományos kíséretében. A középkor halottnak hitt öreg ördöge visszatért, hogy sarabandét táncoljon. 1962. június 21-én, miközben az amerikaiak az Antar rakétát indították az Egyesült Államokban, a franciák pedig Bretagne-ban az első európai világtelevízió felavatására készültek, a Cercle Magique de Meudon – 5 km-re Párizstól – parancsnoki kövénél álló varázslók átkokat szórtak a Sátán és a pokoli démonok megidézésével. Nyári napforduló volt, ami kedvez a fekete mágiának. (1963)
Ja, az amerikai négerek "értelmisége", néhány agytröszt fekete "professzor" terjeszti főként (s nem az afrikai feketék), hogy az egyiptomi királyok négerek voltak. Teljesen rasszista, fehéreket gyalázó nézeteket vallanak, többek közt, hogy a civilizáció, sőt a magasabbrendű matematika, csillagászat (!) is afrikai négerektől származna. Aki ezt az ostobaságot nem hiszi, azt lerasszistázzák (remélem nem lesz kötelező).
Bész (Biszu) abüdoszi templomát a gyógyulásra várók keresték fel. Bészről azt tartották, hogy a démonokat távol tartja védenceitől (holott maga is démonikus alak). Karthágóban is tisztelték, s a hajók orrát az ő képmásával díszítették. Egyébként az egyiptomi nagy istenek (Ptah, Thot, Amon, Ozirisz, stb.) – a mítoszok szerint – tojásból keltek ki. Az egyiptomi Nagy Istennő talán Toerisz (Apet, Taurt) lehetett, akit törpe terhes vízilóként ábrázolták. A Nagy Medve hét csillagát reprentálta már a predinasztikus időkben. Valójában Taurt gyereke lehetett Szeth, a lázadó herceg.
Az extremofilek csodákra képesek. Lehet, hogy mi még nem láttunk olyan földi extremofilt, ami túlélne a Vénusz magas légkörében, vagy bárhol ott, de ha volt egyszer egy lakható bolygó, amin volt is élet, és az fokozatosan vált egyre lakhatatlanabbá, az ottani extremofilek alkalmazkodhattak is akár a még durvább körülményekhez. Az sem lepne meg, ha a Marson is találnának végül mikrobákat.
Az egyiptomiakat nem a fekete-afrikaiak, hanem általában afroamerikaiak kritizálják, mert nekik van most egy erősödő nacionalizmusuk, amely azt hirdeti, hogy az ősi egyiptomiak feketék voltak.
Amúgy vizsgáltak múmiákat, és nem voltak jellemzőn fekete-afrikai eredetűek. Ahogy a mai egyiptomiak sem feketék, akik a tévhittel ellentétben nem arabok, csak a nyelvet, vallást vették át erős ráhatásra. A koptok sem feketék.
"A new analysis of data from the 1978 Pioneer Venus mission, by researchers at Cal Poly Pomona, finds evidence not only for phosphine, but also possible chemical disequilibrium in Venus’ atmosphere, an additional possible sign of biological activity."
"We re‐examined archived data obtained by the Pioneer Venus Large Probe Neutral Mass Spectrometer (LNMS). Our results reveal the presence of several trace chemical species in Venus' clouds including phosphine, hydrogen sulfide, nitrous acid (nitrite), nitric acid (nitrate), hydrogen cyanide, and possibly ammonia. The presence of these chemicals suggest that Venus' clouds are not at equilibrium; thereby, illuminating the potential for chemistries yet to be discovered. Furthermore, when considering the potential habitability of Venus' clouds, our work reveals a potential signature of anaerobic phosphorus metabolism (phosphine), along with key chemical contributors toward anoxygenic photosynthesis (nitrite) and the terrestrial nitrogen cycle (nitrate, nitrite, possibly ammonia, and N2)."
"Given we recover phosphine, we suggest possible solutions (requiring substantial further testing): a small collisional broadening coefficient could give narrow lines from lower altitude, or a high eddy diffusion coefficient could allow molecules to survive longer at higher altitudes. Alternatively, PH3 could be actively produced by an unknown mechanism in the mesosphere, but this would need to be in addition to cloud-level PH3 detected retrospectively by Pioneer-Venus."
persze fenti kutatások teljesen tévúton járnak, hiszen ahogyan Sch, a híres planetológus publikálta egy neves tudományos szaklapban:
"a Vénuszon manapság lehetetlen bármilyen élet a magas hőmérséklet miatt."
<Another planet where the electric wind may play an important role is Mars. NASA's MAVEN mission is currently orbiting Mars to determine what caused the Red Planet to lose much of its atmosphere and water.
Understanding the role played by planet’s electric winds will help astronomers improve estimates of the size and location of habitable zones around other stars.>
itt egyébként az a csúsztatásod is tisztázásra kerül, mely szerint fogalmuk sincs a miértről:
<We don't really know why it is so much stronger at Venus than Earth," said Collinson, "but, we think it might have something to do with Venus being closer to the sun, and the ultraviolet sunlight being twice as bright.>
"A szén-dioxid jelenléte ugyanis önmagában nem volt elegendő a víz megmaradásához.
A Mars jelene és múltja kapcsán az elmúlt néhány évben számos további részletről számolhattunk be, ahogy a NASA (és az egyéb űrügynökségek) további eszközei helyszíni vizsgálatokkal igazolták, vagy éppen cáfolták a korábbi feltevéseket. A bolygó felszínén egykor jelenlévő tavak és folyók létezését már sikerült visszaigazolni, most pedig arra kaptunk választ, hogy ezt mi tette annak idején lehetővé.
Arról mi is beszámoltunk, hogy meglesz a víz a hosszabb küldetésekhez, a napokban pedig már az oxigén előállítását is sikerült elérni, viszont eközben folyamatosan készülnek el az újabb és újabb tanulmányok, amelyek listáját tovább bővítette egy most közzétett munka. Ebben amerikai egyetemi kutatók arról értekeznek, hogy az általuk elvégzett vizsgálatok és lefuttatott számítógépes modellek alapján a szén-dioxid jelenléte önmagában valóban nem volt elég ahhoz, hogy melegen tartsa a felszínt a folyékony víz megjelenéséhez és megmaradásához, itt egy másik komoly tényezőnek is ki kellett fejtenie hatását, hogy ezen tavak és folyók maradványait ma is szemügyre vehessük. Kiderült, hogy a felhőzet volt felelős a melegedésért, ez ugyanis régebben sokkal sűrűbb volt.
Napjainkban az egyenlítői régióban, magasabban elhelyezkedő felhők, amelyek a felszíntől 10 és 30 km közötti távolságra vannak, napközben elnyelik az onnan érkező infravörös fényt, a légkörben lévő vízjég-felhők azonban mindössze 1 Kelvin-fokkal emelik a hőmérsékletet, vagyis hatásuk elenyésző. Ez a jelenség azonban a korábbi időszakokban sokkal fontosabb volt, a számítógépes modellek alapján ugyanis a globális éves átlaghőmérséklet a felszínen elérhette a 265 Kelvin-fokot, amely nagyjából -8 Celsius-foknak felel meg. Ez már elegendő ahhoz, hogy kisebb-nagyobb tavak bukkanjanak fel az egyenlítőhöz közeli területeken, már amennyiben ez az állapot néhány évszázadon keresztül fennáll.
A tavak létezésével persze az élet megjelenése és megmaradása is fontos kérdésként merül fel, ezzel kapcsolatban a Perseverance marsjáró végez majd el további vizsgálódást, mégpedig a Jezero-kráterben, amely évmilliárdokkal ezelőtt maga is egy tónak adott helyet."
Robert Charrouxnak a Histoire inconnue des hommes depuis cent mille ans c. könyvébőn (1963) adtam az előbb egy alfejezetet. A folytatása pedig ez a fejezet: Les Pierres Noires. Ezt is fefordítottam:
FEKETE KÖVEK
"Például értékes lenne olyan megmagyarázhatatlan eszközök birtoklása, amelyeknek nincs lehetséges felhasználási módja, ismeretlen anyagból készült azonosíthatatlan tárgyak, állatok vagy állati csontvázak, amelyek nem maradhattak fenn a mi légkörünkben.
Ha egy ismeretlen anyagot könnyű megkülönböztetni, a többi esetében sokkal nehezebb döntést hozni, és múzeumainkban vannak olyan tárgyak, amelyeknek a használatára nem lehet magyarázatot találni. Az inka hagyomány arról számol be, amikor Orejona a Titicaca-tó Nap-szigetének szent kövére szállt le, bolygójáról növényeket, állatokat és "egyéb dolgokat" hozott magával.
A mutációk után, amelyeken át kellett menniük, nehéz szokatlan jegyeket találni a növényekben és az állatokban: de egy, a földgolyón nagyon ritka kőzet izgatja a mineralógusokat: a tektitek vagy „fekete kövek”.
A prekolumbián legenda szerint Tvira isten Orejona tiszteletére templomot emeltetett a Szent Szikla helyén, ahol számos fekete követ őriztek.
Ezek a KALA nevű kövek, amelyeket rejtélyes módon a Napistenhez kötnek, eltűntek a Titicaca-szigetéről.
Ez az a számszerint három Kala, amelyet most a mekkai Kaabában tisztelnek, ahol a falba vannak zárva?[1]
A Lucifer-kőhöz és az Andok fekete köveihez hasonlóan az arab kövekről is azt mondják, hogy égi eredetűek: a mennyből származnak, Gábriel angyal ajándéka Ábrahámnak, jutalmul a pátriárkának az ördög felett aratott győzelméért.
Eredetileg - mondják a muszlimok - ezek a kövek fehérek voltak, de mivel az volt a tulajdonságuk, hogy érintésükkel magukba szívtak minden emberi bűnt, a zarándokok évezredeken át csókolgatták őket és rájuk tették a homlokukat, így azok feketévé váltak, mint a bűn.
A tudósok szerint ezek olyan aerolitok, amelyek jóval az iszlám előtti időkben hullottak a földre.
Garcia Beltran úr szerint a Kába fekete köveit emberi kéz dolgozta meg, és következésképpen nem jöhettek közvetlenül az égből. A spanyol biológus úgy véli, hogy a Kala a Titicaca szigetéről, az inkák „világ köldökéből” a Kaabába, a muszlimok „világ köldökébe” került.
«Ha Orejona az Andokban hagyta őket - mondja -, az azért van, mert nem voltak érdekesek, mert nem voltak többek, mint egy elhasznált akkumulátor belső anyagához hasonló hulladékanyag. Ezeket a fekete köveket a vénuszi űrhajók „asztrális meghajtására” használhatták. Nem tartalmaznak sem uránt, sem rádiumot, és egykor antimágnesesek voltak, olyan polaritással, amely képes volt elnyomni a gravitáció hatását...»
Beltran úrnak ez a feltevése azon a tényen alapul, hogy az andoki hagyomány szerint a Titicaca fekete köve a következő nevet viselte Ez a hipotézis azon a tényen alapul, hogy az andoki hagyományban a Titicaca fekete kövét «a kondorral társult, karbunkulus szemű puma kövének» nevezték.
A Napkapura vésett űreszközök értelmezésével szoros összefüggésben találjuk itt a pumát, a hatalom jelképét, a kondort, amely az utazást, repülést jelenti, és a karbunkulust, amely a titokzatos ásványi erőket és azok sugárzását szimbolizálja.
Bármit is gondoljunk, úgy tűnik, hogy az Andok és Arábia fekete kövei egy égi jelenséghez kapcsolódnak.
A többi fekete kő - vagy tektit -, amelyeket a világon találtak, főként Indiában, Ausztráliában, Baalbek és Lessac (Charente) környékén, szintén földönkívüli eszközök üzemanyag-hulladéka lehet.
A geológusok nem tudják megmagyarázni ezeknek a tektiteknek a földi jelenlétét, amelyek szerintük izotópokban gazdag ásványok (alumínium és berillium), amelyek romlása kimutatható.
Kevesebb mint egymillió évvel ezelőtt nagyon magas hőmérsékleten és erős radioaktív bombázásokon mentek keresztül.
M. Labeyrie és a Gif-sur-Yvette-i atomtudósokból álló csapata számára ezek a Földre vetített szilánkok, amelyek a holdfelszínre csapódó meteorok ütközéséből származnak.
Danguy de Lessac régész, aki Charente-ban számos tektitet talált, 400°C-on megolvasztotta őket, és úgy véli, hogy nagyon olvadékony üveges hulladékról van szó, amely nem jöhetett a Holdról anélkül, hogy elpárolgott volna.
A valóságban ezek az egymásnak ellentmondó magyarázatok nem véglegesek.
Személyesen találtunk tektiteket a Charente völgyében egy barlangban, az ősi paleolitikum szintjén, ami legalábbis azt bizonyítja, hogy az őskori emberek ismerték őket, de nem próbálták meg faragni azokat, amit könnyedén és nyereségesen megtehettek volna. Arra kellene következtetnünk, hogy valamiféle tiszteletet, félelmet vagy imádatot tanúsítottak irántuk?
A bolygón kívüli közvetítés egy másik formája: bizonyos meteorit-üzenetek, amelyeket a vénuszi, marsi vagy merkúri emberiség nekünk címez, talán a fény- vagy hertz-jelek megsegítésére. De hogyan lehet azonosítani ezeket az üzeneteket és megérteni jelentésüket?
Érzéketlenek vagyunk vagy érzéketlenek egy olyan fantáziával szemben, amely sérti a polgári gondolkodásunkat és az elavult fogalmainkat?
Ha a földönkívüliek hozzájárulása létezik a mi meglátásunk és megértésünk szerint, meg kell próbálnunk, hogy érzékeljük őket, és ebben a kérdésben szükség van a megértésre, ezért készítettünk egy leltárt minden, ami szokatlan vagy minden olyan dologról, ami szokatlan vagy ami idegen volt a mi földi civilizációnk számára." (1963)
[1] Meg kell jegyezni, hogy a katarok állítólag birtokolták a Grált és a „Fekete Követ” is, amely az égből hullott le, és amelyből Isten földi templomát kellett volna felépíteni.
