A Les extra-terrestres dans l'Histoire 9. fejezete (szerencsére) megjelent magyar fordításban, mint írtam a Galaktika 23-ban (1977). Ebben Bergier a "zöld gyerekek" kérdésétől indul, s találkozunk különféle, földön megjelent kreatúrákkal, akik hogy megjelentek, úgy el is tűntek...
9. A zöld gyermekek
Les enfants verts
1887 augusztusának egyik délutánján a spanyolországi Banjos falu mellett a mezőn dolgozó parasztok egyszer csak két gyermeket pillantanak meg. A kisfiú és a kislány egy barlangból lép elő. Ruhájuk olyan anyagból készült, amilyet ezek az emberek még sohasem láttak, bőrük színe pedig zöld, mint a faleveleké. Egy science fiction regény kalandsorozatának kitűnő kezdete lehetne ez, ám az eset valóban megtörtént. A gyerekek teljesen ismeretlen nyelven szólalnak meg. A Barcelonából odaérkező szaktudósok hasztalanul próbálják azonosítani a nyelvet, valamint analizálni a ruhák anyagát. Még annak a papnak sem sikerül megállapítania, milyen nyelvet beszélnek a gyerekek, aki az idegen nyelvekben való jártasságáról híres.
A gyerekeket a helyi békebíró, Ricardo da Calno házába vitték. A bíró megpróbálta lemosni róluk a zöld színt, ám kiderült, hogy ez nem valami festék, hanem a bőrük valódi színe. Észrevették, hogy a gyerekek arcán bizonyos negroid vonások is fellelhetők, de mandulavágású szemük inkább ázsiai jellegű. Öt napon keresztül kínálták őket különféle ételekkel, s ők valamennyit visszautasították. Végül frissen szedett zöldbabot hoztak nekik, amit aztán elfogadtak. A kisfiú, aki közben már teljesen legyengült, meghalt. A kislány azonban életben maradt. Bőrének zöld színe lassan-lassan halványodni kezdett, s végül átadta helyét a fehér faj normális színének. Valamicskét megtanult spanyolul, és a bíró házában, mint szobalány kezdett dolgozni.
Ha kérdezgették, válaszai még csak bonyolították a rejtélyt. Az országot, ahonnan érkezett, a következőképpen írta le: a napot nem ismerik, az országban örök homály uralkodik. Egy nagy folyó választja el egy olyan fényes országtól, ahol süt a nap. Egy váratlan légörvény egyszercsak fülsiketítő robaj kíséretében felemelte a két gyereket, majd letette őket a barlangba. A fiatal lány még öt évet élt, aztán meghalt.
A problémára semmiféle megoldást nem találtak. A XIX. század végén olyan magyarázatokat javasoltak, melyek a kor mitológiájából származtak: a gyerekek e szerint a Mars bolygóról jöttek, amelyet akkor még lakhatónak véltek. A zöld pigmentáció okát pedig azzal próbálták magyarázni, hogy e bolygót a Nap nagyon gyengén világítja meg. Ma már persze tudjuk, hogy a Marsnak éppúgy, mint a Holdnak, gyakorlatilag nincsen légköre, és semmiféle – emberi vagy más – élet nem létezik rajta. Egyébként nem keletkezhet olyan vihar vagy tájfun, amely a Marsról lényeket sodorhatna át a Földre!
Tudunk kék színű gyerekek létezéséről: ebben az esetben meglehetősen közismert betegségről van szó. Úgy látszik, léteznek zöld gyerekek is, bőrszínűk eszerint egy másfajta, a kék betegségnél ritkább kór tünete, és e szín eredete a belső elválasztású mirigyek működésével kapcsolatos. Megnyugtató lenne arra gondolni, hogy valaki ismeretlen okokból, talán babonából hagyta a két zöld gyereket a barlangban. Csak az a baj, hogy a korabeli kórházakban nincsen nyoma az eltűnésnek.
Fölösleges erőltetni a modernebb hipotéziseket, melyek a negyedik dimenziót vagy a paralel világok létezését hívják segítségül. Ez korunk mitológiája, s talán ennek sincs több köze a realitáshoz, mint a XIX. században általánosan elterjedt hiedelemnek volt, miszerint a Mars lakott bolygó.
Egy föld alatti világ feltételezése a priori nem lehetetlenség, de semmiféle bizonyítékunk nincs rá. A hitet, hogy megfelelő mélységekben lakott üregek léteznek, semmi nem indokolja. Ez a feltevés időről időre lábra kap, de úgy látszik, minduntalan megcáfolja az, amit a földkéreg szerkezetéről tudunk.
Lehetséges, hogy még meglepő dolgok derülnek ki e témakörben, és hogy a föld alatti világokkal kapcsolatos számos hagyomány és legenda (köztük pl. a hadding landről vagy elrejtett földről szóló skandináv hagyomány, mely különösen részletes leírást ad) összefügg a valósággal. De mai ismereteink alapján ez nagyon kétségesnek látszik.
Akad még sok más feltevés, s köztük az egyik megfelel könyvem különböző hipotéziseinek: e zöld gyermekek megjelenése nem más, mint kísérlet, amely emberi reakciók kiváltására irányul. Ha valóban így van, akkor a kísérlet nem mondható sikeresnek. Amikor valóban elképesztő dolgok történnek, az emberek nem bizonyulnak igazán kíváncsinak, és a zöld gyerekek történetét csak a különös dolgok gyűjtői említik titkos irataikban.
Pedig hasznos lenne ezekre odafigyelni, mint ahogy egyáltalán nem haszontalan megfigyelni azokat a különös megjelenéseket, amelyek egy kísérletsorozat keretében civilizációink kíváncsiságát és intelligenciáját kívánják lemérni. E megjelenések közül különösen említést érdemlő az elmúlt év folyamán Amerikában, Bemard Heuvelmans és Yvan Sanderson által felfedezett neander-völgyi ember. Sietek megjegyezni, hogy sem Heuvelmans, sem Sanderson nem fogadná el azt, ahogyan én kalandjukat magyarázom.
Az „utálatos havasi ember” és a bolygón talált vagy találni vélt különböző emberi lények két legnagyobb specialistája 1969 elején, útban az Egyesült Államok felé, betévedt egy vásárba, s az egyik bódén ezt olvassák: itt látható minden idők legrégibb embere, egy jégtömbbe zárva. A bámészkodáson kívül más dolguk nem lévén, belépnek a bódéba, s egy neander-völgyi ember jégtömbbe zárt holttestét pillantják meg. A holttest fején golyó ütötte seb látható. Nem kell mondanunk, hogy a neander-völgyi korban aligha ismerhették a lőfegyvereket! A bódé tulajdonosa, bizonyos Hansen, nagyon segítőkésznek mutatkozik: megengedi, hogy fényképeket készítsenek, és elmeséli, hogy a jégtömbbe zárt lényt Kínában vásárolta. Sanderson és Heuvelmans mesébe illő összeget kínálnak a neander-völgyi emberért. A tulajdonos először visszautasítja az ajánlatot, aztán mégis belemegy. Amikor a két antropológusa Smithsonian Institute által kifizetett összeggel visszatér, Hansennek és jégtömbjének hűlt helyét találja. Keresésére indulnak, ám hiába. Márpedig egykönnyen nem tűnhet el valaki, különösen akkor nem, ha az FBI teszi tűvé érte az egész vidéket, nem beszélve arról, hogy ez a valaki egy neander-völgyi ember tizenkét méter hosszú jégtömbbe zárt holttestét viszi magával. Egy ilyen csomag nem maradhat észrevétlen.
Ettől a perctől kezdve egy folytatásos regény kellős közepén vagyunk, s 1970-ben a regény még korántsem ért véget. A kinagyított fotókat megvizsgálták. A vizsgálat szerint a jégtömbbe zárt lény valóban az ember őseinek egyik ismeretlen fajtája, amely nagyjából megfelel mindannak, amit a neander-völgyi emberről tudunk. A golyó okozta seb kétségbevonhatatlan. A lényt valószínűleg ugyanazokon a titkos utakon hozták be az Egyesült Államokba, amelyeken a kábítószereket szokták, és az ügyben a maffia is benne lehetett. Heuvelmans rengeteg fenyegető levelet kap. A jégtömböt tartalmával együtt amerikai nemzeti történelmi emléknek nyilvánítják, s ez hivatalosan is felhatalmazza az FBI-t a nyomozásra. Bizonyos hatóságok az ügyet a járványok elterjedésével hozzák kapcsolatba, és kijelentik, hogy ezzel a tárggyal – mely illegális úton jutott az Egyesült Államokba – került be keletről a hongkongi influenzavírus. A rendőrség és a bűnszövetkezet közti közvetítők azt sejtetik, hogy ha az FBI bizonyos irányokba nem terjeszti ki hathatósan a nyomozást, akkor a jégtömb és tartalma visszakerülhet tanulmányozás céljából a Smithsonian Institute birtokába. Pillanatnyilag itt tartunk az ügyben.
Szerintem a neander-völgyi embert éppúgy nem fogják többé megtalálni, mint ahogy a patkányok sem találják meg a kísérleti labirintusban a sajtot, melyet a kísérletező egy kampóval átemelt a harmadik dimenzióba. Heuvelmans és Sanderson azt mondták nekem, hogy golyó által megölt állat-emberük testét valószínűleg a Bering-szorosban úszva találták meg. Szerintük a szoros egyik vagy másik oldalán még ma is élhet egy neandervölgyi népcsoport. A két antropológus iránt érzett minden tiszteletem ellenére ezt a feltevést lehetetlennek tartom: Szibéria és Alaszka, azaz a Bering-szoros mindkét partvidéke az oroszok és az amerikaiak által állandóan ellenőrzött övezet, radar kutat át itt minden négyzetcentimétert, és mindkét oldalon nyüzsögnek a járőrök, katonák és a biztonsági ügynökök.
Ez annyira elképzelhetetlen, hogy amíg egy újabb esemény nem cáfol rá feltevésemre, vallom, hogy a világító démonok, a Cavendish-féle álemberek, a zöld gyerekek és Heuvelmans neander-völgyi embere valahol megtalálhatók. Valakik mindig visszaviszik őket oda, hogy csak akkor bocsássák őket ismét közénk, ha jónak látják, mégpedig kétségtelenül azzal a céllal, hogy megfigyeljék lelkivilágunkat és magatartásunkat. Aztán ismét visszaviszik őket oda, ahonnan elhozták. Azt hiszem, hogy a titokzatos események jelentős része, nevezetesen ezek a megmagyarázhatatlan megjelenések hozzátartoznak az effajta kísérleteikhez.
Ugyanebbe a kategóriába sorolnám azt, amikor fényes nappal – noha sem felhő, sem nap vagy holdfogyatkozás nincsen – hirtelen éjszakai sötétség támad. A jelenség igen gyakori. A legközismertebb Angliában, Prestonban történt, 1884. április 26-án: dél felé az ég váratlanul úgy elsötétült, hogy az állatok mind aludni tértek. Húsz perccel később ismét kisütött a nap. Több száz hasonló esetről tudnak, de magyarázatot nem találtak rá. Beszéltek nagy erdőtüzek nyomán keletkező vastag füstfelhőről, de az esettel egyidejű erdőtűznek általában nem sikerült megtalálni a nyomait, és ha volt is ilyen, ezeket a felhőket egyetlen esetben sem figyelték meg az erdőtűz és a jelenség helyszíne között.
A legkülönösebb elsötétedési jelenség Londonban történt, 1763. augusztus 19-én. A szóban forgó esetnél az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a sötétségen a gyertyák és a lámpások fénye egyáltalán nem tudott áthatolni. Ha ez olyan sűrű füst lett volna, melyen keresztül a fény már nem látható, akkor nyomot kellett volna hagynia a tárgyakon. Ilyen nyomokat azonban nem találtak. Valami olyan elképesztő dologról van itt szó, amelyet az ember csakis az előbbiekben említett kísérletek között tarthat számon.
Igazán csábító lenne a megjelenések e gyűjteményébe sorolni a visszataszító havasi embereket és az iszonyatos erdei embereket, ha ilyenek valóban vannak. Kétségbevonhatatlanul komoly emberek saját bevallásuk szerint találkoztak ilyen szőrös humanoidákkal a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Tibet területén. Egyes szakemberek, pl. Porsnyev állítása szerint ugyanarról a humanoid fajról van szó. Heuvelmans és Sanderson szerint viszont több, egymástól különböző fajjal van dolgunk, s ezek egyike az Egyesült Államokban él, egy buszmegállótól mintegy tíz km távolságnyira… Miért ne? Ez azért mégis meglepő lenne. Ezek a „nagylábúak”, ahogy az amerikaiak nevezik őket, állítólag nagyon sűrűn lakott területeken jelennek meg. Ezek szerint szaporodnak is, és ha nem is népcsoportokat, de legalább családokat vagy kisebb csoportokat alkotnak. Számomra nagyon valószínűtlennek látszik, hogy mindez egy olyan sűrű népességű országban, mint az Egyesült Államok, lehetséges lenne úgy, hogy semmiféle bizonyítékunk nincs rá.
Igaz ugyan, hogy az Egyesült Államok ennél még különbet is kínál, mégpedig a flatwoodsi szörnyet. Helybeli gyerekek mesélték, hogy 1952 szeptemberében a Virginia állambeli Flatwoods városkában egy szörnyet láttak kilépni egy vibráló vörös gömbből. Egy tizenhét éves fiú – önkéntes csendőr – gyerekekből álló expedíciót szervez, s mélyen behatolnak az erdőbe. Az ifjú csendőr nagy erejű zseblámpájának fényénél egy négy méter magas lényt pillantanak meg: emberszerű testét zöld kaucsuk öltözék fedi, amely visszaveri a fényt, fején sisak. Vörös az arca, hatalmas két szemének olyan a színe, mint az éretlen narancsé. Kellemetlen bűzt áraszt. Anélkül hogy egyet is lépne, elindul, mintha csúszna a föld színén. Általános rémület lesz úrrá mindenkin, beleértve a fiatal csendőr kutyáját is, ez menekül el legelőször. Telefonálnak a seriffnek, aki a szörnyet ugyan nem találta meg, de a kellemetlen szagot érezte, valamint olyan megmagyarázhatatlan nyomokat látott, mintha valami a levegőben csúszott volna.
A gyerekeket azonnal és külön-külön kikérdezték. Valamennyi 12-17 éves volt. Válaszaik feltűnően hasonlóak voltak, de mivel a szörnyet nem találták meg, nem lehet többé kideríteni, vajon nem csalásról volt-e szó. De az esemény után eltelt tizenöt év alatt a már felnőtté vált gyerekek közül egyik sem adta el a sajtónak a történetet, ami feltétlenül arra vall, hogy nem történt csalás. Az ember ezek után hajlik arra a feltevésre, hogy talán mégis láttak valamit.
Az Egyesült Államoknak lassanként specialitása lesz, hogy hol innen, hol onnan bizonyos időközönként jelentik az ilyesféle szörnyek felbukkanását. Egyik sem hasonlít a másikra, s ez végérvényesen megcáfolja azt a feltételezést, hogy ezek egy csillagközi civilizáció idelátogató tagjai. Ha viszont kísérletezésekről van szó, akkor ésszerűnek tűnik, hogy e szörnyek mindig más és más alakban jelennek meg.
Megpróbálták úgy csoportosítani ezeket a megjelenéseket, hogy különválasztották a humanoidokat a többitől. Ez a törekvés nem hozott lényeges eredményeket. Én inkább arra hajlanék, hogy összefüggést találjak a zöld gyerekek, a napjainkban feltűnő neandervölgyi emberek, a visszataszító havasi és erdei emberek, valamint a különféle szörnyek között, melyeket meg kell különböztetni a kísértetektől. Az a feltételezés, hogy itt egy kísérletsorozatról van szó, legalább annyi előnnyel jár, hogy nem kell minden egyes lépés után egy általánosabb hipotézishez illő magyarázatokat keresni, pl. nem kell minden lépésnek a Földön kívüli vagy a föld alatti fajok létezését igazolnia. Ha – mondjuk – Földön kívüli vagy föld alatti faj látogatná világunkat, ebben az esetben valamennyi látogatónk többé-kevésbé hasonlítana egymáshoz. Ám a zöld gyerekek és a flatwoodsi szörny között nincs semmiféle hasonlóság. Azt is láthatjuk, hogy e lények közül egy sem akad, amely szükségét érezné bizonyos erkölcsi vagy vallási üzenetek közvetítésének, mi több, az esetek nagy részében még elfogni sem hagyják magukat.
Nem hihetünk tehát abban, hogy látogatóink mind nagyjából a fehér árjákhoz hasonlítanak, és morális üzeneteket közvetítenek.
Ami az undorító erdei embereket illeti, nemrégiben kaptunk hírt róluk. Eszerint egy erdei ember megszökött szumátrai börtönéből. Feltűnően sűrű szőrzet borította egész testét. Több, ehhez hasonló lényt figyeltek meg Brit-Columbiában 1884 óta. Látták is, le is fényképezték, sőt cirkuszoknak el is adták őket, éppen hogy csak nem mutatták be a televízióban. A zoológusok mégis makacsul kitartanak amellett, hogy egy ilyen gorilla nagyságú lény nem érhette meg korunkat, ezt a túlnépesedett emberi világot, és szinte bizonyosra vehető, hogy kétkedve fogadnák a hírt, hogy efféle lények tűntek fel Seine-et-Oise vidékén. Ugyanakkor kétségtelenül komoly amerikaiak találkoznak óriási, sűrű szőrzetű humanoidákkal. Ez történt 1963. július 23-án is, Oregon államban, Satus Phass és Toppenish között hajnali 1 órakor: három, autóval utazó ember egyszer csak megpillantott egy, az országúton áthaladó négy méter magas, szürke hajú, emberszerű lényt. És nem ők látták egyedül. Egy portlandi házaspár, szintén Oregon államból, a várostól nem messzire lévő Lewis folyóban horgászva, a parton egy négyméteres humanoidát pillantott meg, fején olyan csuklyával, amelyet a Ku-Klux-Klan tagjai viselnek. Ha ugyan nem a sűrű haját nézték csuklyának. 1963 augusztusában az Oregon Journal című napilap kiküldött tudósítója kitűnő fényképekkel tért vissza, melyeket a negyven cm hosszú, tizenöt cm széles lábnyomokról készített. Kiszámították, hogy a nyomokat hagyó lény súlya meghaladja a 200 kg-ot. A lábnyomok sokkal inkább az emberéhez hasonlóak, mint bármelyik ismert állatéhoz. Még ugyanabban a hónapban más nyomokat is lefényképeztek a Lewis folyó mentén, ezek még hatalmasabbak voltak: gazdájuk kétméteres léptekkel haladt, és súlya több mint 350 kg lehetett. Az ember hiába nyitott szellemű, már-már a hiszékenység határáig, valóban nehéz elhinni azt, hogy egy olyan sűrűn lakott országban, mint amilyen az Egyesült Államok, mind e mai napig felderítetlen rezervátumban élhetnek ilyen óriási humanoidák. A vidék erdeit szünet nélkül figyelik helikopterekről, hogy megelőzzék az erdőtüzeket. Ha ott négyméteres gorillák csapatai sétálnának, azt már rég észrevették volna. Arról nem is beszélve, hogy a XIX. században a cirkuszkirályok, mint pl. Barnum, habozás nélkül óriási összegeket áldoztak volna arra, hogy expedíciók induljanak összefogdosásukra.
Amíg alaposabb vizsgálatokat nem végeznek, a magam részéről továbbra is hiszem, hogy ezeket az állatokat valahol másutt tenyésztették vagy csinálták, és kísérleti céllal eresztették őket közénk. Én arra hajlok, hogy a homunculusok kategóriájába soroljam őket: ezt a szót a középkor alkalmazta azoknak az emberszerű kreatúráknak a jelölésére, melyeket mesterséges úton állítottak elő. Éppígy használhatnánk a zsidók gólem szavát is.
Úgy gondolom, e megjelenések visszanyúlnak a legtávolabbi múltba. A régi görögök kitartottak az általuk lakott világ kettős szemlélete mellett. Szerintük léteztek az emberhez hasonló teremtmények, melyek azonban nem képesek a tagolt beszédre, voltak ezenkívül olyan teremtmények is, pl. a kentaurok, szatírok stb., melyek teste részben emberi, részben állati. A görög irodalomban mindenütt oly sok célzást találunk a valóság e kétféle szemléletére, hogy bajos ezeket egyedül a mitológiára visszavezetni. Az ő szemükben ezek a félig ember, félig állat teremtmények semmi esetre sem isteni, hanem nagyon is materiális lények voltak: nem váltak füstté, nem voltak átlátszóak, ellenben látni, hallani és érinteni lehetett őket.
Alapos okom van tehát annak feltételezésére, hogy az a kísérletsorozat, amelynek a zöld gyermekek, a golyó által megölt neander-völgyi ember és a XX. századi Amerikában jövőmenő négyméteres majmok csupán egyes részei, már az emberiség megszületésekor elkezdődött, és folyik tovább, egészen napjainkig. Egyébként e lények közül egy sem látszik alkalmasnak arra, hogy csillagközi járművet vezethessen, vagy utazni tudjon az időben.
Olyan állatokról van szó, melyeknél soha nem láttak semmiféle eszközt vagy – a sisakon kívül – semmiféle mesterségesen gyártott tárgyat. Odavitték őket, ahol megjelentek, és végül elviszik őket, mint ahogy a kísérletező visszaveszi a sajtot a patkány labirintusából.
Mostanáig óriásokról beszéltünk. Éppígy megjelennek törpék is, de elgondolkodtató, hogy vajon nem ugyanarról a jelenségről van-e szó. Megjelenésükről nem szólnak élő tanúk, és nem tudjuk felmutatni a lábnyomaikat sem. Ezzel szemben minden nép valamennyi legendája beszél a föld mélyében élő apró emberekről. Még egyes fémeknek is ezek kölcsönöztek nevet: a koboldból származik a kobalt és így tovább. De úgy látszik, hogy 1138 óta – amikor egy német kolostor pincéjében elfogtak egyet – nem láttak egyetlen törpét sem.
Ez a törpe teljesen fekete volt, és semmilyen nyelven nem beszélt. Végül elengedték, hogy lássák, mit csinál: visszatért a pincébe, ahol találták, felemelt egy követ, és bebújt egy olyan alagútba, ahová senkinek sem sikerült utánamenni. Az alagutat kereszttel zárták le, és az ügy ennyiben maradt.
A törpék legendájának minden bizonnyal semmi köze sincs az afrikai pigmeusokhoz, akiket sem a kelták, sem az amerikai indiánok nem ismertek. És mégis számos hagyomány – a két Amerika indiánjainál éppúgy, mint a keltáknál és általában minden európai népnél – beszél e törpékről, akik a föld alatt élnek. Margaret Murray A boszorkányok istene című könyvében még azt is kijelenti, hogy a kis néppel való kapcsolat egészen korunkig fennállt, és a boszorkányság nem más, mint a törpék régi vallása.
Kétségtelen azonban, hogy ha Anglia alatt létezett volna ilyen föld alatti ország, azt a már meglévő, modern készülékek segítségével ki lehetne mutatni. Hacsak ezek az üregek nincsenek védve a szeizmikus szondázással szemben: ilyen védekező eljárások valószínűleg léteznek, és fel is használják ezeket a titokban kipróbált atomfegyverek esetében. Ez azért nagyon meglepő volna.
Könnyebben elhisszük azt, hogy törpe fajok maradtak fenn például a középkorig. Ebben az esetben viszont jó lenne tudni, vajon miért nem találják meg soha csontvázaikat.
Akárhogy áll is a dolog, találkozhatunk napjainkban zöld emberekkel, óriásokkal, mindenféle szörnnyel, ám törpékkel soha. Azt pedig ne meséljék nekem, hogy törpék vezetik a repülő csészealjakat, mert én bizony nem hiszek a repülő csészealjakban!
A kis népre vonatkozó hagyományok egyik különös pontja szerint, ha valaki néhány napig a kis nép országában tartózkodik – tudósít bennünket minden egyes legenda –, a Földre csak évszázadokkal később juthat vissza. Többek között ez is a relativitás teoretikusai által kimutatott időösszehúzódást juttatja eszünkbe. Számomra mégsem tűnik teljesen helyénvalónak, hogy a törpéket, manókat és egyéb tündéreket a Földön kívüli megnyilvánulások közé sorolják. Nem sorolnám ide még a Heuvelmans, Sanderson és Porsnyev által jelzett furcsa állatokat sem. A dzsungelek és az óceánok ma még nincsenek teljesen feltárva, és én igenis el tudom fogadni, hogy teljesen természetes módon élhetnek plezioszauruszok az Atlanti-óceánban, húszméteres óriásgyíkok vagy akár kétorrú kutyák valahol Dél-Amerikában. E két utóbbi vadállatot – titokzatos eltűnése előtt – Fawcett figyelte meg. Az ember minden további nélkül elfogadhatja bizonyos állatok természetes fennmaradását, anélkül hogy Földön kívüli kísérletezők beavatkozását kellene feltételeznie.
Ebben az esetben mi, emberek azokhoz a laboratóriumi állatokhoz hasonlítunk, amelyek nem eléggé értelmesek, vagy nincs elég képzelőerejük ahhoz, hogy felismerjék a kísérletezőt.
Úgy gondolom, hogy a modern technika széles körben felhasználható volna, ahogy Pasteur technikája elegendő volt ahhoz, hogy felfedezhesse a mikrobákat.
A kutatásra csak olyan valaki lenne alkalmas, aki eléggé, ám nem túlságosan paranoiás. Mivel az a gondolat, hogy olyan lények, melyeket nem látunk, megfigyelnek, és erők, melyeket nem ismerünk, manipulálnak bennünket, tipikusan paranoiás elképzelés. Ha pedig ez túlságosan elhatalmasodik az emberen, egyenesen az őrültek házába vezet. Ám ellenkező esetben, ha ez teljes mértékben hiányzik a kutatóból, akkor képtelen lesz a tapasztalatokat úgy összekapcsolni, hogy kimutatható legyen, megfigyelnek-e vagy manipulálnak-e bennünket. Az ilyen ember borotvaélen táncol.
Természetesen senkit sem lehet ilyen feladatra kényszeríteni, de meg kell jegyeznünk, hogy számos természettudós volt hóbortos. Bizonyára eljön majd az az idő, amikor egy ilyen hóbortos tudós makacsul kitart amellett, hogy bebizonyítsa, kísérleteznek velünk. Ez az idő talán már el is érkezett, és vannak már ma is óvatos és előrelátó emberek, akik – az elmegyógyintézetet elkerülendő – nem publikálnak semmit. Az általános vélemény ebben a kérdésben bizonyára éppúgy meg fog változni, mint ahogy a mikrobákkal kapcsolatban megváltozott. Semmelweist üldözték, Pasteur harcolt, de a modern mikrobiológusok Nobeldíjat kapnak. Azt a kutatót, aki először kísérli meg bebizonyítani, hogy megfigyelnek bennünket, kétségtelenül be fogják csukni. A másodiknak kellemetlenségei lesznek, de követői talán új tudományt hoznak létre, amely a jövő generációi számára éppoly természetes lesz, mint ma a mikrobiológia. Ez a tudomány racionalista módszerekkel tanulmányozza majd azokat a jelenségeket, melyeket e könyv felvet, és talán még sok minden mást is, mint pl. az ördöngösséget. Érdekes elgondolkodni azon, milyen következtetéseket fognak levonni egy ilyen tudományos felfedezésből. Ha megfigyelnek bennünket, a megfigyelők tudomására kell hozni, hogy értelmes lények vagyunk.
Hiszen elképzelhető, hogy nem tudják, és meg kell érteniük, hogy bennünket nem a hétvégi és nyári népvándorlás, nem a háborúink, a koncentrációs táboraink stb. jellemeznek, mert mindezt esetleg könnyen észreveszik.
A külső megfigyelő – mert a velünk kísérletezők, még ha sokkal intelligensebbek is nálunk, mégis csak kívülállók – nyugodtan hiheti, hogy minden tevékenységünk egyedül bonyolult feltételekhez kötött reflexeknek köszönhető, mint a méhek, a termeszek és a hangyák tevékenysége. Ezt jelezte már Maurois is, közel fél évszázada megjelent, Fragments d'une historie universelle, 1992 (Részletek egy egyetemes történelemből, 1992) című művében. Maurois észrevételei már 1970-ben is teljesen helytállóak. Még a nálunk jóval intelligensebb megfigyelőkkel és manipulálókkal is előfordulhat, hogy tevékenységünkből nem értenek meg semmit.
Hogyan keltsük azt a benyomást, hogy értelmesek vagyunk? A hangyáknak vannak eszközeik, és kertet művelnek. A méhek ismerik a geometriát, és mégis – okkal vagy ok nélkül – a megfigyelők többsége egyetért abban, hogy nem értelmes lények.
Azok a lények, amelyek felgyújtják és leoltják a csillagokat, a mi kezdetleges eszközeink láttán nem biztos, hogy értelmes lényeknek tartanak bennünket, annál kevésbé, mert kezdetleges eszközeinket pl. Auschwitzban vagy Hirosimában hasznosítjuk. Teilhard de Chardint foglalkoztatta olyan eszközök gondolata, amelyek még nagy távolságból is elárulhatják az értelem jeleit. Ez valóban szép gondolat, ám ha a lények, amelyek megfigyelnek bennünket, és kísérleteznek velünk, nem rendelkeznek hasonló eszközökkel, akkor kétségtelenül mind a mai napig nem is bizonyosodtak meg intelligens voltunkról.
Megjegyzés az eltüntetéshez. Denis de Rougemont írta, hogy az ördög legnagyobb csele az volt, amikor elhitette velünk, hogy nem létezik. Ugyanez vonatkozik azokra a feltételezett lényekre is, amelyeket itt hol Értelmes Lényeknek, hol Kísérletezőknek neveztem. Minden egyes kísérlet után a rendszert vissza kell állítaniuk a zéruspontra ahhoz, hogy újrakezdhessék, így van ez egyébként minden tudományos kísérletben is, pl. a fizikában és a kémiában: el kell távolítani az előző kísérlet nyomán keletkezett mágnesességet és statikus elektromosságot, ki kell mosni a kémiai kísérletben használt tartályokat stb. A Kísérletezőknek éppígy kielégítő magyarázattal kell szolgálniuk minden, a környezetünkben végrehajtott mesterkedésük után, hogy elhitessék velünk: nem történt semmi. Ezt nevezi Charles Fort „szisztematikus eltüntetésnek”.
Szép példája ennek a Bemard Heuvelmans által felfedezett neander-völgyi ember. Hírek szerint egy bábukészítő, aki Saint Louis kirakatai számára dolgozik, kijelentette, hogy Heuvelmans állatát ő készítette felfújható hártyából, a szőrzetet pedig ráragasztotta. Sajnos a Heuvelmans által készített fotók – és ezeket magam is láttam – világosan mutatják, hogy valódi szőrzetről van szó. A zéruspontra való visszaállás tehát nem sikerült tökéletesen.
Más példákat is ismerünk. Az elhibázott eltüntetés legjobb példái közé tartozik az az eset, ami az angliai Almondsburyben történt, 1817 áprilisában. Egy napon egy száriba öltözött fiatal nő, aki nem beszélt egyetlen ismert nyelvet sem, kopogtatott több ház ajtaján.
Láthatóan nem tudott írni, és önmagára mutogatva azt mondogatta: „Caraboo”. Később sikerült leíratni vele egy ábécét, és tizenkettőig megjelöltetni a számokat egy teljesen ismeretlen nyelven, amelyet ő javasunak nevezett. Ezek után egy arra járó portugál tengerész, bizonyos Manuel Eynesso kijelentette, hogy ő érti a javasu nyelvet, és hogy a fiatal nő hercegnő, akit kalózok raboltak el Indonéziából, és elhozták egészen Angliáig.
Egy bizonyos idő múlva megállapították, hogy a portugál tengerész csaló volt, és az egész történetet úgy, ahogy van, csupán azért találta ki, mert meg akart ismerkedni a lánnyal. Ezek után a lány is beismerte, hogy a tréfa túl jól sikerült: ő angol! Mary Wilcox a neve, és az egész csak kitalálás volt.
Ám Mary Wilcox története teljes egészében kitalálás, Mary Wilcox ugyanis sohasem létezett. A nő végül férjhez ment egy angolhoz, gyerekei születtek, akiket felnevelt, s hetvenéves korában halt meg Bristolban, anélkül hogy valaha is kielégítő módon megmagyarázta volna kalandját.
Ahogyan Charles Fort mondja, vannak pillanatok, amikor az ilyen jelenségeket eltüntetők rosszul dolgoznak. Arról, hogy hogyan volt képes egy analfabéta angol nő egy beszélt nyelvet bonyolult szabályokkal, írott ábécével és teljesen eredeti számrendszerrel kitalálni, Fort előtt senki sem töprengett el.
F. Nagy Piroska fordítása
A "zöld gyerekekről" még annyit, hogy az eset nem Spanyolországban, hanem az angliai Woolpitan történt a 12. században. John Macklinnak egy 1965-ben megjelent könyve variálta át a helyszínt és az időpontot, s többen tőle vették át ezt a bizarr történetet (nem csak Bergier). De a történet részletei valóban úgy történtek. Két középkori angol krónika is beszél az esetről. Akit jobban érdekel a téma, a brit krónikák szövegei magyarul is megtalálhatók Csüllög Ferenc Világfa c. könyvében (2017)
A Les extra-terrestres dans l'Histoire első fejezete (szerencsére) megjelent magyar fordításban, mint írtam a Galaktika 23-ban (1977). Ebben Bergier a dinoszauruszok kihalását egy megtervezett, magasabb rendű civilizáció machinációjának tudja be:
1. A csillag, amely elpusztította a dinoszauruszokat
(L'étoile qui tua les dinosaures)
Hetvenmillió évvel ezelőtt még csúszómászó óriások uralták a Földet: gigantikus óriásgyíkok, monstruózus szauruszok, melyek között voltak földön csúszók, úszók és repülők is. Uralmuk 150 millió évig tartott, az ember pedig – még a legoptimistább becslések szerint is – csak alig 6 millió éves.
Ez annyit jelent, hogy ezeknek a csúszómászóknak összehasonlíthatatlanul több idejük volt az alkalmazkodásra és a fejlődésre, mint az embernek. Egyébként lehetetlennek tűnik az a feltételezés, hogy a fejlődés folyamán vereséget szenvedtek volna: egy százötvenmillió évig fennmaradó fajt nyugodtan tekinthetünk tartósan alkalmazkodott fajnak.
Ez óriás csúszómászófajok közül kevés egykorú maradt fenn: bizonyos rákok, melyek háromszázmillió év óta semmit sem változtak.
A csúszómászó óriások egymillió év leforgása alatt eltűntek. Hogyan és miért? Aligha gondolhatunk arra, hogy valamiféle éghajlati változás következtében: az óceánokra még egy ilyen változás sincs nagy hatással, márpedig e csúszómászók jelentős része az óceánokban élt.
Azt a gondolatot is el kell vetnünk, hogy esetleg az életnek egy felsőbbrendű formája okozta volna pusztulásukat. Annak olyan jelentékeny fegyverzettel kellett volna rendelkeznie, amelynek feltétlenül nyomára bukkantunk volna.
Aztán itt van egy szórakoztató feltételezés: a mi emlősállat-őseink dinoszaurusztojásokkal táplálkoztak. Szórakoztató, ám lehetetlen: az ichtyoszauruszok az óceánokban éltek, és tojásaikat olyan helyekre rakták, ahol egyetlen ellenségük sem férhetett hozzá.
Azt is mondják, hogy a növényzet alakult át, és hogy az új növényzet túlságosan kemény volt a nagy csúszómászók számára. Teljesen valószínűtlen feltételezés: számos növényi változat maradt fenn, amelyek kiváló táplálékul szolgálhattak volna. A Galápagos-szigetek óriási teknősbékái, melyek Darwint olyannyira érdekelték, egyáltalán nem haltak éhen.
Azt is mondhatnánk, hogy e fajok elöregedtek, elaggottak, és végül elpusztultak. Ez a feltételezés helytelen, metafizikus szemléletből ered: a genetikus kód fenntartó ereje nem engedi, hogy egy faj egymaga pusztuljon ki. És miért nem öregedtek el a még ma is élő, több száz millió éves fajok, pl. a rákok és a csótányfélék?
Ezek a feltételezések mind alapvetően helytelenek. Egy új, nagyon leleményes elméletet dolgozott ki két szovjet tudós: V. I. Kraszovszkij és I. S. Sklovszkij, kiváló asztrofizikusok. Különösen az utóbbit tartják úgy számon, mint sugárasztronómiai és asztrofizikai témakörben rendkívül fontos művek szerzőjét. Valóban, Sklovszkij tanulmányozott bizonyos égi tárgyak által kibocsátott szinkrotron sugárzást, és ő mutatta ki azt is, hogy rendkívül heves és viszonylag gyors jelenségek mehetnek végbe a galaxisok központjában éppúgy, mint az űrben általában. A két szovjet tudós elgondolása szerint a dinoszauruszok végét egy olyan csillag szétrobbanása okozta, amely viszonylag közel volt a Naprendszerhez: egy tőlünk öt vagy tíz parszeknyi távolságra levő szupernóva növelte volna meg az űrből származó sugárzás sűrűségét. Az angol sugárcsillagász, Hanbury Brown úgy véli, hogy megtalálta egy felrobbant szupernóva nyomait; a robbanás ötvenezer évvel ezelőtt, a Naprendszertől mindössze negyven parszeknyi távolságban történt.
Két amerikai kutató, K. D. Terry (University of Kansas) és W. H. Tucker (University of Rice) újabban mennyiségi szempontból tanulmányozták alaposan a problémát: Csillagokat figyeltek meg, melyek felrobbanásakor nagymértékű sugárzás keletkezik. A sugárzás nagysága a Föld mágneses tere intenzitásának függvénye. Ez a tér részben megóv bennünket a kozmikus részecskék bombázásától oly módon, hogy eltéríti és egy bolygó körüli pályára kényszeríti a mágneses töltésű részecskéket. Márpedig a földi mágneses tér erőssége változik. Jelenleg csökkenőben van, és a mi időszámításunk szerinti 3500-as években éri majd el a minimumát. Lehetséges, hogy hetvenmillió évvel ezelőtt egy heves bombázás egybeesett a Föld mágneses terének csökkenésével, s ez mutációs hullámot idézett elő. Talán ekkor pusztultak ki a dinoszauruszok, s ugyanekkor született meg az ember.
Egy keletnémet tudós, Richter nemrégiben kijelentette, hogy egyetért ezzel az elmélettel. Szerinte ez a bombázás a mi galaxisunk központjában keletkezett, és rendkívül nagy erejű volt, noha tőlünk igen nagy távolságban játszódott le.
Íme tehát a – vitathatatlanul kiváló tudósoktól származó – tudományos feltételezések sorozata. Az itt következő hipotézist ne tulajdonítsák e tudósok egyikének se, ezért egyedül én vállalom a felelősséget. Első ízben 1957-ben fejtettem ki a nyilvánosság előtt, Louis Pauwels Eredetiben franciául c. műsorában, a francia televízióban. Még jól emlékszem az adást követő botrányra, a televízió tudományos bizottságának felháborodott tiltakozására, amely azt követelte – hasztalanul –, hogy tiltsanak ki a képernyőről.
Feltevésem a következőképpen hangzik: A dinoszauruszokat elpusztító csillag mesterségesen létrehozott égi jelenség volt, s célja abban állt, hogy elindítsa a fejlődés lassú folyamatát, amely egészen az értelmes lényig vezet. Bennünket, embereket rendkívül hatalmas lények alkottak meg; a mi hatalmunk éppúgy viszonylik az övékhez, mint egy vírus hatalma a miénkhez. Ezek a lények – nevezhetjük őket akár isteneknek is, semmi kifogásom ellene –, éppoly jól ismerve a fizika, mint a genetika törvényeit, az eseményeknek olyan sorozatát indították el, amely nem ér véget az emberrel, hanem egészen addig folytatódik, míg a fejlődés új isteneket, azaz alkotóikkal egyenértékű lényeket nem hoz létre.
Feltevésem természetesen nagyon vakmerő. Az ember persze mindig is elképzelt önmagánál végtelenül hatalmasabb lényeket. Még mennyiségi becslésekbe is bocsátkozik arra vonatkozólag, hogy mire képes a technikájuk.
A legfontosabb energiaforrás, amely megnyilvánul a H-bomba esetében, és amelyet mi is fel fogunk használni egy évszázadon belül, ez a hidrogénnek héliummá való átalakítása. Bolygónk óceánjai jelentős mennyiségű hidrogént tartalmaznak, de még ennél is jelentősebb hidrogénforrás a Nap. Létezhetnek lények, akik képesek a Napból nyert hidrogént hasznosítani. A teoretikusok ezek civilizációját III. típusú civilizációnak nevezik.
Mi lett ezekből a civilizációkból? Léteznek-e még valahol a világegyetemben?
Sok kiváló szellem válasza e kérdésre igenlő. Sklovszkij nem tartja kizártnak, hogy a még eddig meg nem magyarázott égi tárgyak, a kvazárok és a pulzárok egy biológiai aktivitás jelzései. A nagy szovjet tudós úgy véli, hogy az égbolt rendszeres tanulmányozásával kellene kutatni azokat a jelenségeket, melyeket ő „csodáknak” nevez, tehát azokat a jelenségeket, amelyeket sem az ismert természeti törvényekkel, sem a törvényeket a képzelettel kiegészítve nem tudunk megmagyarázni.
E jelenségeket Sklovszkij a következőképpen csoportosítja:
a Mars szatellitjének, a Phobosnak rendellenes viselkedése; szerinte ez mesterséges alkotás lehet;
a csillagok egy különös típusának, mégpedig az R típusnak a megfigyelése; ezek olyan rövid életű elemet – technéciumot – hoznak létre, amely a természetben nem létezik. Ez a megfigyelés azt a gondolatot juttatta kiváló tudósok eszébe, hogy értelmes lények bombázzák technéciummal ezeket az R típusú csillagokat, mégpedig jelzés céljából;
más, komoly kutatók, pl. Carl Sagan véleménye szerint a III. civilizációkba tartozó lények éppoly könnyedén tudják irányítani egy csillag elektromágneses sugárzását, mint ahogyan mi egy tévéadóét. Jelenleg egy szovjet kutatócsoport, melyet Kardasev és Pszenko asztrofizikusok vezetnek, kutatja ezeket a jelzéseket. Sagan a különböző légköri zavarok miatt úgy véli, hogy a Hold túlsó oldalán kellene felállítani egy rádió-obszervatóriumot, amely képes lenne kimutatni ezeket a jelzéseket. A számítások szerint ma is megalkotható energetikai eszközökkel 13 000 parszeknyi távolságra, azaz a bennünket a galaxis középpontjától elválasztó távolságnál jóval messzebbre küldhetnénk jelzéseket.
Egy amerikai asztrofizikus, Freeman J. Dyson egy még fantasztikusabb égi „csodát” is szemügyre vett. Felvetette a gondolatot, hogy létezhetnek olyan lények, amelyek saját csillaguk teljes energiáját hasznosítani tudják. Szerinte ezek a lények már nem bolygókon élnek, hanem mesterséges szférákban, ezeket maguk hozták létre úgy, hogy ezek a szférák körülfogják a csillagot. A szférákat egy aszteroidából és a rendszer lakatlan bolygóiból építették fel. Úgy tűnik, más „csodákat” is megfigyeltek az égbolton. A tudományos publikációkban ritkán tesznek róluk említést, mert túl fantasztikusnak tűnnének, de a csillagászati kongresszusok szüneteiben, a folyosón lehet ezekről egyet-mást hallani. Így pl. arról, hogy bizonyos többszörös csillagrendszerek különböző korú csillagokból állnak, azazhogy ezek az összetételek értelmes tevékenység eredményei.
Kiváló tudósok – mennyiségi szempontok alapján – veszik komolyan fontolóra azt, hogy a világegyetemben nálunk sokkalta fejlettebb lények létezhetnek.
Ne folytassuk tovább ezeket a spekulációkat. Csak annyit jegyezzünk meg, hogy az emberi forma – banálisan szólva – talán nem is elvetendő. Lehetséges, hogy egyike az univerzum értelmes lényei állandó, uralkodó formáinak. Agyunk tizedrészét sem használjuk. Civilizációnk messze van a tökéletességtől. Arról pedig a leghalványabb sejtelmünk sincsen, hogy milyen lehet egy civilizáció, amelynek emberi lényei agyukat százszázalékosan használják. És semmiképpen sem lehetetlen, ha egy ilyen, a csillagokban létező civilizációnak – ha létezik egyáltalán – hasonló vagy ugyanolyan képességeket tulajdonítunk, mint a III. típusú civilizációnak.
Ez a nézőpont nekem, személy szerint, elfogadhatóbb, mint a science fiction minden leleménye. Bárhogy legyen is, a szándékom nem az, hogy a Földön kívüliek lehetséges formáit tanulmányozzam, hanem azt, amit megnyilvánulásaiknak tartok.
Az én véleményem szerint ezek a megnyilvánulások a dinoszauruszok kipusztulásával kezdődtek. Tekintve, hogy a Föld fejlődése zsákutcába vezetett, mert 150 millió év alatt a csúszómászók nem fejlődtek, az Értelmes Lények – mivel növelni akarták „eszes testvéreik” (a nagy szovjet matematikus, Kolmogorov kifejezése) számát – megfordították ennek a fejlődésnek az irányát, és egy másikat indítottak el, amely elvezet... nos, ma még nem tudjuk, hogy hova. Azt azonban nem hihetjük, hogy a ma élő ember volt a cél.
Lehet, hogy az Értelmes Lények kénytelenek lesznek elpusztítani fajunkat, és útjára indítani egy másik láncolatot. Istenre gondolunk, ahogyan Victor Hugo látta:
A világegyetem, ahol ereje elfolyik,
megérdemli-e, hogy őt helyhez kösse?
Nem fogja-e eltörni ezt a mintát,
mindent hagyni és újrakezdeni?
A versben talán zseniális intuíció nyilvánul meg. Mindenesetre az Értelmes Lények engem inkább Victor Hugónak erre az istenére emlékeztetnek, mint H. P. Lovecraft Nagy Öregjeire, akik tévedésből vagy tréfából hozták létre az életet a Földön.
Nem tévedhetünk nagyot, ha arra gondolunk, hogy a dinoszauruszokat elpusztító csillag nem egyedül a Földet vette célba, hanem más bolygók is elszenvedték hatását.
Valóban úgy látszik, hogy a CTA-102 elnevezésű égi tárgy értelmes jelzéseket adott le. Kiszámították azoknak a jelzéseknek a hullámhosszát, amelyek a CTA-102 környékéről származtak, és arra az eredményre jutottak, hogy itt is az univerzum alaphullámhosszát kapják meg, azaz annak a sugárzásnak a hullámhosszát, amelyet a csillagközi hidrogén bocsát ki.
Egyik kollégám, Gerald Feinberg professzor, a New York-i Tudományos Akadémia tagja azóta, 1968-ban és 1969-ben megjelent munkáiban annak a véleményének adott hangot, hogy az Értelmes Lények jelzései nem rádió- vagy fényhullámok útján terjednek, hanem a tachyonnak nevezett részecskék által (a szó görög eredetű, jelentése = gyors). Ezek a részecskék a fénynél gyorsabban terjednek az űrben, de azért ez nem mond ellent Einstein elméletének.
Ennek az a magyarázata, hogy tömegüket nyugalmi állapotban csak pusztán imaginárius számmal lehet mérni. Sajnos nem mehetek bele a részletekbe anélkül, hogy a matematikát ne hívnám segítségül. Annyit bízvást mondhatunk, hogy ez a felfedezés ér annyit, mint az atombombáé vagy a kristálytranzisztoré.
Mihelyt a tachyonok megfigyelésének és kimutatásának módszerei tökéletesebbé válnak, valószínűleg eljutnak hozzánk az olyan idegen fajok jelzései, amelyek fejlődését a dinoszauruszokat kipusztító csillag indította el. És talán azt is ki tudjuk majd mutatni, hogy az Értelmes Lények megfigyelnek bennünket; kétségtelenül olyan szándékkal, amilyennel mi figyeljük mikroszkóp alatt a mikrobatenyészeteket.
Van ugyan néhány határozott elképzelésünk azokról az energiaforrásokról, amelyekkel az Értelmes Lények kozmikus kísérleteket hajthatnak végre: ezek az energiák a mi H-bombánk és antianyag-kísérleteink energiájának többszörösei; ismereteink a genetika területén azonban még túlságosan hiányosak ahhoz, hogy fogalmat alkothatnánk arról, vajon miképpen lehetséges távolból irányított mutációt létrehozni. Mindenekelőtt tudnunk kellene, hogyan lehet irányítani mutációkat.
Irányított mutáció létrehozásához nagyon rövid hullámhosszú sugárzást vagy óriási energiával rendelkező részecskéket kell alkalmazni[1]. Azután oly módon kellene irányítani ezt a sugárzást, hogy erre a modulációra kerüljenek át a genetikus jellegek, mint ahogyan a televízió csatornája szállítja a képeket. Mármost, a számítások azt mutatják, hogy ez akkor lehetséges, ha a gamma-sugarak csoportjában nagyon rövid hullámokat alkalmaznak, vagy pedig részecskéket Broglie hullámhosszán és a rövid gammán.
Ma már szerkeszthetünk olyan laboratóriumi eszközt, pl. lézert, amely bizonyos beszabályozás révén mutációkat előidéző sugárzásokat állít elő.
Mégis ha megpróbálunk elképzelni egy olyasféle mutációt, melyet Értelmes Lények egy általuk irányított és szervezett csillag energiájával valósítanak meg, kiderül, hogy ehhez nincs elég képzelőerőnk. Egy vírus találná magát szembe kétségtelenül ilyen nehézséggel, ha megpróbálna elképzelni egy lézert.
A teremtmények, akik a dinoszauruszokat elpusztító csillagot építették és irányították, valóban istenek voltak. Ők talán ugyanazok az Értelmes Lények, akiknek sikerült közel százezer milliomodnyi pontossággal szabályozni a pulzároknak nevezett égi tárgyak frekvenciáját. Egyre nő azoknak a tudósoknak a száma, akik baráti körben lehetségesnek tartják, hogy a pulzárok mesterségesek. Lehetséges, hogy végül egy szép napon a leghivatalosabb publikációkban fog megjelenni ez a feltételezés.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az Értelmes Lények tevékenységének jelei nagyrészt számunkra ma még fel nem foghatóak. Ahogyan kultúrák élték le életüket anélkül, hogy ismerték volna a rádiót, vagy tudtak volna más naprendszerek létezéséről, éppúgy valószínűleg nekünk sincs tudomásunk nagyon fontos jelenségekről, melyek – ha fel tudnánk őket fogni – kétségtelen bizonyítékai volnának más civilizációk létének.
Az is lehetséges, hogy teljesen megszokott természeti jelenségek a valóságban értelmes tevékenység megnyilvánulásai, s erről nekünk sejtelmünk sincs. Két, ezzel kapcsolatos hipotézist említhetek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek csupán hipotézisek.
John W. Campbell, fizikus és science fiction szerző megvizsgálta az űrből ide eljutó kozmikus részecskéket, melyek olyan óriási energiával rendelkeznek, hogy elérhetik a 1017 elektronvolt töltést is. Ezek a részecskék előttünk ismert elemek magjai, olyan elemeké, melyek hő hatására a hidrogénből szabadulnak fel. Ám ez a nagyon közönséges anyag hirtelen óriási sebességet kap. Mintha egy csillagközi gáztöredéket hirtelen úgy felgyorsítana valami, hogy az már-már eléri a fény sebességét. A felgyorsulást létrehozó mechanizmust mindmáig nem ismerjük, noha Fermi, Sklovszkij és sok más tudós javasolt már különféle modelleket.
Campbell a maga részéről annak a feltételezésnek az elfogadását javasolta, amely szerint a világegyetem tele van a fény sebességét megközelítő gyorsasággal haladó űrhajókkal. Ezek az űrhajók szétoszlatják maguk előtt a csillagközi gázt, és így egy sáv, egy nyom figyelhető meg: ez nem más, mint a kozmikus sugarak csíkja.
Nem mondhatjuk, hogy Campbell feltevését a fizikusok tomboló lelkesedéssel fogadták. Egyikük, az amerikai Robert Bussard mégis egy olyan csillagközi hajó modelljével állt elő, amely az orrában elhelyezett kanál segítségével elnyeli a csillagközi gázt. Fúzió útján ebből nyerné az energiát, majd a reakciótermékeket folyékony hajtóerőként hasznosítaná, s végezetül ezt a folyékony anyagot kibocsátaná.
Ha az univerzumban ilyen vagy ehhez hasonló űrhajók kötik össze egymással a csillagokat, akkor Campbellnek van igaza. Ez olyan gyakran esik meg vele, ami már egyenesen elkeserítő.
Ami azt illeti, könnyen elképzelhető, hogy azok a különféle titokzatos dolgok, amelyeket pulzároknak neveznek, az űr éjszakájában haladó csillagközi hajókat kísérd irányjelzők.
A második hipotézis egy orosz tudományos írónak, Jekatyerina Zsuravljova asszonynak köszönhető. Szerinte jelzést kapunk az űrből, éspedig az emberiség születése óta és kétségtelenül már jóval azelőtt is, csupán az emberiség előtt senki nem értelmezte helyesen. Ezt a jelzést ostoba módon északi- és déli-sarki fénynek minősítik.
Mindenesetre ez a két példa világosan megmutatja, hogy mi valószínűleg olyanok vagyunk, mint a könyvrágó egerek, nem is sejtjük, hogy a könyv jel is lehet.
E két hipotézis lényege talán igaz, még ha a szerzők nem is veszik magukat túlságosan komolyan. Sklovszkij egyszer baráti társaságban arra hívta fel a figyelmet, hogy kétféle hipotézis létezik: munkahipotézis, amely egy kutatás megkezdésének szempontjait szolgálja, és társalgási hipotézis, amely arra jó, hogy két – a csillagközi plazma matematikájával foglalkozó – tudományos ülés között kellemesen teljék az idő.
Ennek a cikknek az alaphipotézise, ti. hogy mi egy kívülről elindított mutációsorozat eredményei vagyunk, véleményem szerint munkahipotézis. De hogy az északi fényben titkos üzenet vár megfejtésre, ez társalgási hipotézis.
(Szerintem egy jó science fiction történetnek vegyítenie kellene a kettőt, sok cselekménnyel és némi humorral. Charles Fort szerint erre a legjobb példa a Biblia.)
Milyen a többi naprendszer vagy legalábbis a többi olyan csillag, melyeknek rendszereit befolyásolhatták a dinoszauruszokat kipusztító mesterséges energiaforrások?
Ha az ember Naprendszerünktől megfelelő, mondjuk tizenöt fényévnyi távolságban néz körül, öt ilyen rendszert talál: Alfa Centauri, Epszilon Eridani, 61 Cygni A, Epszilon Indi, tau-Ceti. Az eljövendő századokban kétségtelenül ki fogják deríteni, vajon létezik-e élet ezekben a csillagokban: oly módon, hogy automatikus szondák kutatják majd át köröttük a teret. Érdekes lesz megtudni, hogy vajon ez az élet hasonlít-e a miénkhez. Vajon megtalálják-e ezen rendszerek bolygóinak kőzeteiben egy olyan kozmikus bombázás nyomait, mely a mi mértékünk szerint hetvenmillió évvel ezelőtt történt? Akkor majd a helyét is meghatározhatják az űrben annak a – mesterséges vagy mesterségesen irányított – csillagnak, amely elpusztította a dinoszauruszokat.
Ha viszont az ember kiszélesíti a kutatás területét, hamarosan nagyon nehéz problémákkal találja majd szembe magát. Ezer fényévnyi távolságon belül kb. tízmillió csillag található. Ma még nem tudhatjuk, hogy ezek közül melyeket pusztított el az Értelmes Lények által létrehozott mesterséges csillag.
A dinoszauruszok kipusztulásának oka tehát a kozmoszban és nem a mi Naprendszerünkben keresendő. A Galaktikán belüli kozmikus hatások tanulmányozása ma még semmi egyéb, mint érthetetlen dadogás. Az eddig megfigyelt számszerű egybeesésekről kiderülhet, hogy puszta egybeesések voltak. Így pl. a nagy jégkorszakok kb. 250 millió évenkénti megismétlődése és Naprendszerünk egy fordulata a galaxis centruma körül, amely kb. 230 millió év alatt játszódik le, némileg összefügg egymással.
Megkísérlik meghatározni azt az ismétlődést is, amikor is galaxisunk centruma – ahol csillagrobbanások és egyéb zavarok játszódnak le olyan láncolatban, amelyről csak halvány sejtésünk van – sűrített anyagfelhőket lök ki magából.
Azt vitatják, hogy ezek a láncszerűen bekövetkező csillagrobbanások összefüggenek-e a titokzatos kvazárokkal. A kvazárok alig nagyobbak, mint egy csillag, és ugyanannyi energiát szabadítanak fel, mint egy teljes galaxis. Általánosan elismert, hogy a kvazárok teljesen új jelenség, és hogy ma még lehetetlen egy olyan tudományos hipotézist felállítani, amely erről képet alkothatna.
Néhány tudós mégis azon a véleményen van, hogy az emberiség egy napon megismerheti, sőt létre tudja hozni a kvazárok energiaforrását. Ez is igazolja azokat a fantasztikus költségvetéseket, amelyeket a CERN-hez hasonló (Nukleáris Kutatások Európai Központja) szervezetek igényelnek. Személy szerint nekem az a véleményem, hogy az emberiséget már komolyan fenyegeti a H-bomba pusztításának veszélye, és meg kellene fékezni a kutatóintézeteket, mert ezek olyan hatalmas erőket bocsáthatnak a rendelkezésünkre, amelyek használatára az emberi faj még nincs felkészülve. A régi alkimistáknak tökéletesen igazuk volt, amikor féltékenyen őrizték az anyag titkait. Ha Hitlernek van olyan eszköz a kezében, amellyel felrobbanthatja a Napot, miképpen az Értelmes Lények felrobbantották a dinoszauruszok pusztulását okozó csillagot, bizonyára meg is teszi. Így hát csak reménykedhetünk abban, hogy a nagyon nagy energiákkal kapcsolatos kutatások nem érnek célt egyhamar, és hogy a csillagok tetszés szerinti felgyújtása-leoltása soha nem lesz a katonák és a politikusok kezére bízva.
Egyszer már elérték céljukat, egy 107 nagyságrendű ugrással a TNT-bombától eljutottak a H-bombáig. Ami annyit jelent, hogy egyetlen hidrogénbomba, melynek súlya egy tonna, annyi energiát képes felszabadítani, amennyit tízmillió tonna TNT: ezt hívják tíz megatonnás bombának. Tény, hogy ezek a bombák léteznek:
EGY UGYANILYEN FONTOSSÁGÚ UGRÁS VEZETNE EL BENNÜNKET A H-BOMBA ENERGIÁJÁTÓL EGY CSILLAG FELROBBANTÁSÁHOZ ELEGENDŐ ENERGIAMENNYISÉGHEZ, AZAZ EGY UGYANOLYAN FEJLŐDÉS, MINT AMILYEN HÚSZ ÉV ALATT ELVEZETETT BENNÜNKET A TNT-TŐL A H-BOMBÁIG, RENDELKEZÉSÜNKRE BOCSÁTANÁ AZ ÉRTELMES LÉNYEK HATALMÁT.
Reméljük, hogy ez a ma élő emberiség életében – amely túlságosan is csak azt bizonyította, hogy mi mindenre képes – nem fog bekövetkezni. Hogy azonban ez a fejlődés egy olyan univerzumban, amely legalább húszmilliárd esztendeje áll fenn, soha nem fog bekövetkezni, számomra módfelett naiv elképzelésnek tűnik. Valahol, a világegyetem egy sarkában a vírusból kifejlődött az Értelmes Lény. Ha ez a jelenség többször megismétlődött, a különböző Értelmes Lényeknek végül kapcsolatba kell kerülniük egymással: ahogyan Teilhard de Chardin mondta, „minden fejlődő konvergál”. Egy amerikai botanikus, a harvardi Elso Barghoorn bebizonyította, hogy a Földön hárommillió évvel ezelőtt is éltek baktériumok. Kellett ez az idő, és kellett az Értelmes Lények segítsége ahhoz, hogy ezektől a baktériumoktól eljuthassunk az emberig. Még ha tízmilliárd év telik is el addig, amíg az Értelmes Lények természetes módon megmutatkoznak, ez az idő akkor is csupán a látható univerzum korának a felével lesz egyenlő.
Mindabban, amit biztosan tudunk, nincs semmi olyan, ami cáfolná az Értelmes Lények létezését. Azt sem cáfolja semmi, hogy ők beavatkoztak az életünkbe.
Talán elhelyeztek Naprendszerünkben egy indítást adó s egyben megfigyelő szatellitet, amely nem más, mint a titokzatos Phobos, a Mars bolygó holdja. Talán sugárvédő övezetekkel vették körül a Földet, hogy fejlődésünk megindulhasson.
F. Nagy Piroska fordítása
[1]Itt ugyanarról a dologról van szó: De Broglie számításai szerint egy részecske hullámhossza fordított arányban áll a részecske energiájával.
Jacques Bergier francia író és kémikus (1912-1978) Les extra-terrestres dans l'Histoire c. könyve ("Földönkívüliek a történelemben") 1970-ben jelent meg a L'Aventure mystérieuse c. francia könyvsorozat egyik köteteként (a francia címlapon a baalbeki Juppiter templom oszlopai).
A könyv tíz fejezetből áll és abból kettő megjelent Galaktika 23. számában (1977). A többi 8 fejezet és a Prológus természetesen nincs meg magyarul. Bergier és Pauwels ezelőtt tíz évvel, 1960-ban jelentette meg a híressé vált és magyarul is megjelent (1989) Mágusok hajnalát. Ez számos későbbi munkát inspirált. "Én nem egy legenda vagyok." - ahogy mondta magáról Bergier.
Bergier történeti munkái inkább színesek, mint tudományosak. Messze nem úgy használta forrásait, mint példaképe, Charles Fort (akinek egyik könyvét ő fordította franciára). Viszont felettébb élvezetes olvasmányok, talán Ráth-Végh István könyveihez hasonlók. Bergier mindig kiállt a gondolat szabadsága, a kérdezés szabadsága mellett könyveiben.
Földönkívüliek a történelemben
Les extra-terrestres dans l’histoire, 1970.
PROLÓGUS
A NYÍLT TÖRTÉNELEM MELLETT VALÓ KIÁLLÁS
A zárt történelem fogalma viszonylag új keletű. Zárt történelem alatt azt értem, hogy a történelemben minden eseményt természeti vagy emberi okok okoznak. Az emberek történelmük legnagyobb részében úgy hitték, hogy külső okok is beavatkoznak a történelembe: démonok, természetfeletti lények, istenek és végül az Isten. A 19. században látszott érvényesülni a külső beavatkozás nélküli történelem koncepciója, amelynek ok-okozati összefüggései bolygónkra korlátozódnak. És mint sok 19. századi elképzelés, ez is vitatható és megvitatható.
E könyv célja, hogy az őstörténetben és a történelemben olyan külső beavatkozásokat azonosítson, amelyek eredete nem vezethető vissza bolygónkra.
E könyv koncepciója kizárólag racionalista, vagyis a beavatkozások, amelyekről beszélni fogok, nálunk hatalmasabb, intelligensebb lények, a világűrben élő materiális lények művei.
Nem fogok az úgynevezett természetfeletti beavatkozásokról beszélni, mivel mindenkinek joga van a saját véleményéhez ebben a témában.
Nem fogok beszélni a repülő csészealjakról sem, amelyekről már volt egy könyv ebben a kollekcióban, amellyel nem értek egyet. De mivel e gyűjtemény alapelve a szellem teljes szabadsága, elkerülhetetlen, hogy bizonyos ellentmondások jelenjenek meg a gyűjteményt alkotó különböző művek között.
Nem állítom, hogy abszolút bizonyítékot szolgáltatok a bolygónk őskorában és történelmében történt földönkívüli beavatkozásokra. Más kutatók, akiknek az enyémnél jobb vizsgálati eszközök állnak majd rendelkezésükre, bizonyára még ebben az évszázadban meg fogják tenni ezt.
Azokhoz az elődökhöz hasonlítanám magam, akik A fajok eredete megjelenése előtt bizarr könyveket adtak ki, amelyeket Darwin összegyűjtött, és amelyek végül lehetővé tették számára, hogy megírja a saját könyvét. Ezen írók között volt egyébként nagyapja, Erasmus Darwin is, akinek Az arany titok című könyve afféle Mágusok hajnala volt a tizennyolcadik században.
Elégedett leszek, ha könyvemnek sikerül sok olvasónál érdeklődést kiváltania, és ha ezek között az olvasók között akad a jövő Darwinja, akinek kedvet adtam a tovább lépésre.
Számomra az idegenek bevonása a történelmünkbe nem abszurdabb, mint a mikrobák bevonása az egészségünkbe. Mindkét esetben olyan beavatkozásokról van szó, amelyek érzékszerveinkkel nem érzékelhetők, de amelyeket a további vizsgálat feltár, és amelyeket a műszeres elemzés megerősít. Így az általam itt összegyűjtött furcsa tények tanulmányozása egy napon bizonyítékot fog szolgáltatni arra, hogy a kívülről jövő lények beavatkoztak, hogy megváltoztassák történelmünk menetét.
Charles Fort azt mondta: «Valakinek a tulajdona vagyunk.» Én tovább megyek, mint ő, amikor azt állítom, hogy mi valakinek a teremtményei vagyunk, és nem megyek olyan messzire, amikor azt állítom, hogy figyelnek minket, és hogy talán valaki beavatkozik a tevékenységünkbe és a történelmünkbe.
Miért nem volt és miért nincs közvetlen, nyílt kapcsolat e „valaki” és köztünk? Ezt a kérdést már sokat vitatták. A magam részéről úgy vélem, hogy ezek a kapcsolatok léteznek, de az egész emberiség előtt rejtve vannak, és csak nagyon különleges időszakokban, nagyon fejlett, embertársaik átlagánál magasabb rendű egyénekkel valósulnak meg.
Az e kapcsolatokról szóló legendák minden bizonnyal számos hagyományos beszámoló alapját képezik. De mivel ezen a területen nem létezik hivatalos bizonyíték, itt inkább a földönkívüli-földi irányú kapcsolatok tanulmányozására szorítkoztam. A téma, még ha ilyen módon korlátozott is, már így is elég érdekes volt, és minden bizonnyal sokkal nagyobb tanulmányokat érdemelne, mint ez a kis könyv.
Még hozzátenném, hogy a zsidók 40 évi vándorlása alatt a Sinai-félszigeten egy csillagisten képét vitték magukkal bálványként mindenhová. Ezt néha Kijjun-nak nevezték.
A magyarázók szerint ez azonos a rejtélyes refaiták csillagával! Szent Jeromos egyházatya pedig kisegít minket, hisz ő még rendelkezett számos, azóta elpusztult kézirattal: hogy ez azonos Luciferrel, a Vénusz csillaggal.
Mert ugye tudjátok, a Vénuszt a régiek "csillagnak" nevezték (astre), amiből az Astarte/Istar nevek is jöttek. S ez volt az a bizonyos "csillag", amit oly sokszor emlegettek...
Mezopotámiában gyakori az az isten ábrázolás, hogy egy relatíve inkább kiscicának látszó oroszlán van az illető hóna alatt ill karjában... csak lazán viszi... nem marcangol, csak szelíden meghúzódik ott a nagy kar menedékében (ugyebár pl Gilgamesh)... nem hiszem, hogy azért vésték a szobrokat ilyenre, mert picike oroszlánkák lődörögtek a Tigris partján... ;)
És akkor még nem beszéltünk a hat ujjúakról, mert róluk is volt szó korábban. Mikor a zsidók megjelentek az "Ígéret Földjén", ott évezredek óta ott lakó törzseket találtak, de az "utasítás" úgy szólt, hogy ezeket irtsák ki mind egy szálig. Ott éltek a rephaiták/refaiták is, a Biblia szerint egy igen magas, óriástermetű törzs is. A leírások szerint 195-240 cm közötti férfiakról van van. Og, Básán királya a refaiták egyik utolsó túlélője volt, és hogy az ágya 9 sing hosszú volt a közönséges singben (1 sing= 46 cm). Róluk mesélték, hogy hat ujj volt a kezeiken és lábaikon. Anákot is egy refaitának nevezik egy hely, s Anák és utódai mind óriás termetűek voltak.
A szibériai kis népek, népfoszlányok, és a mi rokon népeinknél a sámánok is olyanok lehettek, akik hat ujjal születtek. Magyaroknál ezekből lettek a táltosok. Ez a gondolatvilágukban nyilván egy magasabb rendű embert jelentett.
Már 12 éve itt röviden beszéltem a hat ujjú kipusztult fajtákról a Mediterránumban, még pedig az Argó hajó utazása kapcsán (6915. hsz). Az argonauták megálltak a Márvány-tengernél Arktón-félszigetén, hogy egy esküvőn részt vegyenek. Inkább idemásolom, amit 2010-ben írtam (mert azóta nem foglalkoztam velük):
"Akkoriban a félsziget belsejében, rejtőzködve még éltek egy ősi faj vad egyedei, kik az utolsó jégkor előtt még belakták a Földközi-tenger keleti partjait. A monda szerint a menyegző alatt ezek az őslakók támadták meg az Argó őrségét. Mások szerint azért volt a támadás, mert az argonauták fel akartak mászni a sziget belsejében lévő hegyükre, a Dindümonra. Az őslakókat hat kezű óriásoknak írták le, akik medvebőrt viseltek ruházatként. Fegyverük a buzogány volt. Ám sikerült támadásukat visszaverni. Persze, a mítosz már lódít, vagyis csak nagyit, mert nem hat kezű, hanem hat ujjú óriások voltak. Mózes könyve szerint a Palesztina hegyei közt bujkáló óriásokat a betóduló izraeliták pusztították ki. "Refaiták"-nak nevezték ezt a hat ujjú fajt. Azt is mondják, hogy Noah özöne söpörte el korábbi civilizációjukat, mert utána csak a barbárabja maradt meg, akik degenerálódtak. Nehezen megközelíthető helyekre vonultak vissza, mély, föld alatti barlangvárosokba (mint Cumae alvilágánál), hegyekre és sűrű erdőségekbe (utolsó menedékhelyeik már a Kis-Ázsia és a Közel-Kelet voltak). Azt is mesélték, hogy civilizációjuk hajnalán még ők találták fel az első fegyvereket, irányították az időjárást és talán ismerték a repülés tudományát. A tudósok régóta törik fejüket azon, hogy a sumérok vagy hatezer éve miért kezdtek el hatos számrendszerben gondolkodni, miért használjuk mi is, a 12 órás napot, miért "egész szám" nálunk a "tucat", hisz a sumérok ezektől a refaitáktól, kiknek kezein hat ujj volt, vették át a számolás tudományát...neki ez volt a természetes. A refaitákról szólnak valójában a mítoszok az ősöreg és gigantikus Baalbek romjainál. Ez nem vicc, mert ősi sírokban megtalálták ezen 2,5-3 méter magas faj csontvázait, kőeszközeit szerte a Mediterránum partjain. Robert Graves a mitográfus egyet is ért ezzel: „E csontok szokatlanul nagyok lehettek, mert a neolitkori Európában élte virágkorát egy óriásfaj – ennek leszármazottai az Egyenlítői Afrikában élő hamita vatuszik -, jó kétméteres csontvázaiból még Nagy Britanniában is találtak néhány példányt. A palesztinai és káriai anákok ehhez a fajhoz tartoztak.” (Görög mítoszok, 1970). Homérosz gigászoknak nevezte őket, és tudta, nem isteni faj, hanem földi halandók, akik emberhez hasonlóan halnak meg. Mások a bukott angyalok és a földi asszonyok vérfertőző kapcsolatából származtatták őket, s talán ez a genetikai hiba okozta fajtájuk elbutulását is... Egyébként az új embertípus mindenfelé kiirtotta ezeket a termetre órás, de fejre a miénktől oly torznak, kutyafejűnek ható, teljesen különböző emberfajtát (az italiai Cumae-síkság óriásainak lemészárlásáról Timaiosz történetíró számolt be). Az Arktón-félsziget refaitáit tehát a mi argonauták iktatták ki a történelemből... Engesztelésül szobrot állítottak a Dindümon-hegyen Rheia istennőnek a lemészárolt óriások miatt. Majd fura rítus következett a hegy csúcsán, egy rituális tánc, ami nyilván az égieknek szólt, akik siratták gyermekeiket..."
Meggyőződésem, hogy a jégkor végén az emberiség sokkal változatosabb kinézetű, formájú és magasságú volt: voltak extrám nagy és extrám alacsony törzsek. Az évezredek, a keveredések, az egyforma civilizációs hatások nagymértékben egymáshoz egyre közelítőbb fajták születtek. Viszont évezredekkel ezelőtt, szinte mindenfelé megtalálhatók voltak a hatujjú emberek és törzsek, ezek mára, amolyan születési rendellenességként jelennek meg.
Erről vannak jeleink, leleteink, az összes kontinensről, az őskori barlangrajzoktól az ókorig. Az első kép az esnai templom (Egyiptom) egy domborműve, ami egy istent ábrázolhat (talán Hnum-ot), mellette csak a keze képe. A 3. kép egy babiloni isten reliefje. A 4. kép egy san augustini istenszobor (Kolumbia). Az 5. egy budhista, 3,2 m magas szobor, Sakjamunié, szintén hat ujjú. A 6. képen egy 4000 éves szobrocska, ami Kijevből került elő (ha minden igaz). A kézfejükön 5 ujj van (azaz a hüvelykujjal 6 ujjuk kell legyen).
Aztán vannak itt őskori barlangokból kézrajzok, kézlenyomatok:
Néha persze, gondoltam rá, hogy a mitikus kétéltű, gyíkszerű humanoidokat (a mai ufológusok gyíkemberekről, szürkékről stb. beszélnek) azért olyanok, mert az ember maga gyártja rémeit. Mielőtt még a beretvaéles eszű szkepóink észrevennék.
Magyarán összerakta őket (a rémalakokat) létező állatokból. Csakhogy ezek a kétéltű gyíkok öt ujjúak rendszerint:
Az andoki kondor keselyűnek éppenséggel lehet mondani, hogy három karma van, mert a negyedik, a hátsó, mára teljesen elcsökevényesedett. Viszont sok kép egyáltalán nem rajzol karmokat az ujjak végére. Kivéve, mondjuk Naymlapot, a csimuk őskirályát, a Raimondi-sztélén, de ott meg az egész alak nem egy humanoid. Ez azért érdekes, mert a régészek elképzelhető, hogy egyszerűen rákenték a figurára, hogy az Naymlap, de az őskirály minden más ábrázoláson emberfejű és öt ujjú.
"A lények három, vagy négy újjal globálisan elterjedt és rettegésből kifolyólag mélyen tisztelt isteni rémalakok voltak."
Kiváló meglátás! Én felteszem, hogy e művészi tárgyak idején már nem találkoztak ezen lényekkel, csak távoli őseik látták ezeket, de mikor megszűnt a "rémület", azaz eltűntek ezek a lények, el akarták felejteni őket! De az kromoszóma-emlékezet megőrizte a rémalakok mintáit, ahogy a mítoszok is utalgattak rájuk, így aztán még sok évszázadig visszajártak kísérteni.
Ezeket a képeket ezekről a 3-4 ujjú szörnyekről érdemes gyűjteni. Rakd fel mindenképp, ha találsz még.
Nekem azért érdekesek ezek, mert az elve hasonló valamennyiben Porsenna sírjához.
Hogy Porsenna mauzóleuma tartalmazott egy hatalmas gömböt, arra már a 18. század végén élt építészek is rájöttek. Azt mondják ez ösztönözte Étienne-Louis Boullée francia építészt, hogy Newton kenotáfiumát megtervezze 1784-ben, ami egy hatalmas, 150 méter átmérőjű gömb lett volna! A gömbökről írtam már vagy tíz éve: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=116070439&t=9000303
Múltkor láttam egy jópofa montázst erről, egy arab építész, Hassan Ashraf csinálta. Rámontírozta Boullée szürreális kenotáfiumát (mint ahogy egyes egyiptológusok szerint a Nagy Piramis is az) a Holdra, ahogy éppen az űrhajósaink rábukkannak:
Chan chan város (neve egy kellemes muzsika címe is egyben a Buena Vista Social Club előadásában)
a világ egyik legnagyobb vályog- avagy sárvárosa. A falak sima felületén látható abrázolásokban érdemes elmélyülni.
"Azok a chimúk, akik az inkák előtt elfoglalták Peru északi részét, és amelyeket az inkák végül néhány évtizeddel a spanyol érkezés előtt hódítottak meg, Huanchacóban hajtották végre a tömeges gyermekáldozat legnagyobb példáját, ahol Chan Chan fővárosuk megtalálható volt. A kutatók legalább 227 személyt azonosítottak áldozatként, és úgy gondolják, hogy ezt a tömeges áldozatot azért hozták létre, hogy megnyugtassák azokat az istenségeket, akik állítólag rendkívüli csapadékos időjárási körülményeket hoztak Chimúra. "
Igen, hát éppen a tengerbe (néha folyóba) esik az aranytojás.
Valahogy mégis partra kerül. Asztarte/Venus-ét a halak görgetik ki az Eufrateszből. Tény, hogy kiterjedt mítosz a tojásból kikelő királyoké, isteneké, hősöké... Nem elhanyagolható, hogy az ember a "tojást" valamiféle ősformának, kezdetnek gondolta mindig. Több teremtésmítoszban a világ is ebből keletkezik!
A csimuk Peruban éltek. Harry Gerol onnan közli könyvében ezt a mondát is:
"Huichama felnőtt, és egy napon fellázadt a teremtő ellen. A nap segítségével sikerült Pachacamac minden hívét sziklává változtatnia, és benépesítette velük a tengert. Az Andokkal szemben levő partmenti szigetek a napból sziklává változtatott Pachacamac-imádók maradványai. Ily módon azonban a föld újból elnéptelenedett.
Az emberiség megteremtésére az isten három tojást küldött. Az egyik tojás aranyból, a másik ezüstből, a harmadik rézből volt. Az aranytojásból az inka urak s az egész uralkodó osztály, az ezüstből meg asszonyaik jöttek elő, a réztojásból pedig az emberiség többi része, férfiak, asszonyok és a nép gyermekei keletkeztek. Ez kontinensen kívüli monda lehet, valószínűleg az első települők hozták magukkal. W. Schmidt hasonló mitológiai mondákat talált a borneói datáknál, Tibet, Burma, India és Polinézia különböző vidékein is." (1965).
"...valamint a Chimú kultúra is sok meglepetést tartogat ( első uralkodójuk egy tengerből származó aranytojásból született...)"
Nem tudom, hogy került a "tengerbe" ez az aranytojás?
Igazság szerint és számos őshagyomány szerint is, távoli őseink két ember melletti, félisteni csoportot tisztelt vagy rettegett: a madáremberek és a kétéltű, hüllőembereket. Ezek természetszerűleg mind tojásból keltek ki, de ezek egyike sem a tengerbe rakja tojását.
Amúgy nem csak az egyiptomi fő istenek, hanem az a híres babiloni tudásosztó, aztán egy csapat görög isten/félisten, a rejtélyes Boreasztól Lédáig, vagy a szíriai Vénusz-istennőig, mint tojásból születnek: kétéltűk, madáremberek, humanoidok és más elfajzottak...
"Az óceán mélye rengeteg bizarr csodát rejt, köztük olyat is, ami ismerős lehet például az Ózból. A Nautilus kutatóhajó pedig épp ilyesmikre bukkan a jelenlegi expedíció során.
Az E/V (Exploration Vessel) Nautilus egy kutatóhajó, amelyet az Ocean Exploration Trust üzemeltet. A 64 méter hosszú jármű nem egy mai csirke, 1967-ben készült, viszont a legmodernebb felszerelést kapta a mély-óceán tanulmányozásához – ami alatt a fizikai és kémiai oceanográfiával, geológiával, biológiával és olykor régészettel kapcsolatos adatgyűjtés kell érteni. A kutatás két fázisban történik, elsőként többsugaras szonárral és egyéb rendszerekkel felderítik az óceán aljzatát, majd az érdekesebb helyeket két távirányítású eszközzel (Hercules és Argus) meg is közelítik.
A mostani expedíciót az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (National Oceanic and Atmospheric Administration/NOAA) finanszírozza, és a kutatás fő célja, hogy mintákat gyűjtsön az óceánfenék hegységeiből, hogy ezek geológiai eredete és kora meghatározhatóvá váljék – és ezzel az északnyugati Hawaii-szigetek kialakulását is jobban megérthessük. Ám a biológiai összetételt is vizsgálják, a remények szerint pedig gazdag korall- és szivacs-életközösségeket is találnak majd a kutatási területen. Éppen tehát a Liliʻuokalani-gerinc ősi hegységeinek a vizsgálata zajlott, amikor a csapat a merülő eszközre szerelt robotkarral megpróbált mintát venni a mangánkéregből – ezt némi siker is koronázta. A minta rögzítését követően az eszköz továbbhaladt, de aztán rátalált egy meglepően száraznak tűnő szakaszra, ami mintha csak egy macskakőből rakott út maradványa lett volna. Ez tehát az a bizonyos „sárga út”, ami az Óz, a csodák csodája című filmből lehet ismerős egyeseknek, de akár egy elpusztult, ősi civilizációt is idézhet. Az egyik kutató viccesen meg is jegyzi, hogy biztosan ez az út vezet Atlantiszba."
nos, azon túl, hogy ez az út egyértelműen Atlantiszba vezet, érdemes megemlíteni - hogy Lapajovot idézzem - az út kövei pontosan ugyanolyanok, mint a híres Bimini-út kövei, és egyértelműen megegyeznek Puma Punku köveivel is.
Tiszta mázli, hogy egy korban élhetünk, és méltatást írhatok:
izgalmas, nagy ívű gyűjtemény. Egy másik titokzatos univerzum emlékkönyvét nyitja meg, amit immáron nem a csillagok között kell keresnünk, hiszen onnan már régen lejött közénk.
Végül összehoztam egy posztot a tiahuanancói Akapana nevű teraszos építményről.
Igyekeztem sok információt beletenni, ami az egykori város lakóit az esőistenekhez, a Vénusz-bolygóhoz és ama kétéltű, felsőbbrendű, törpe lényekhez kapcsolták. A piramis vízcsatorna-rendszerének egykori kiépítésének terve még további kutatásokat igényel a régészektől.
Alighanem szolgáltatni fog még a város további rejtélyeket.
