A szívvel gondolkodás topikja, vitamentes légkörben. Emberi tényezők és magasabb szférák. Angyalszárnyak, imádságok. A lélek tüze. Az életelixír. Kvintesszencia. Belső hang. Ezek a hívószavak, ha rád találnak, akkor neked való ez a topik. De csak akkor:)
az univerzum teljessége iránti tisztelet feléje fordulás sőt végtelen identitás a lényben ami egyenlőre nálunk emberekben tudattalan alszik komában van de a MESTER és SZENT felismeri sőt megéli istentudatosságát egységét a mindenséggel.
Amikor a tékozló fiú elment hazulról, romantikus volt, amikor hazatért, klasszikus. Amikor elment, áldozatául esett tér és idő játékának, és csupán amikor hazatért, értette meg végül, hogy a szabadság, amit keresett, mindenütt jelen van – vagy sehol sincs jelen. A szabadság romantikus értelmezője kilátástalan bolyongásra és keresgélésre van ítélve. Szabadság csak a szeretetben létezik, s a szeretet mindenben megtalálhatja tárgyát és vele együtt szabadságát, de elsősorban ott és abban, ami adott, ami eleve az övé. Ennek szimbóluma az Atya, az atyai ház. A megígért paradicsom, ami semmiképp se mesebeli sziget, hanem örökös és kifogyhatatlan hazatalálás. „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – íme a nosztalgia és a szeretet valóban autentikus iskolája. Az egész Evangélium erről szól, ennek az utazásnak a menetrendje. A romantika horizontális bolyongásával szemben egy vertikális utazásra hív meg, egyenesen a lét szívébe, vagyis az egyedül érdemes utazásra. Hasonlóan a művészethez, még az imában is létezik egy romantikus és egy klasszikus változat. A romantikus imádkozó mindig kér: ilyen vagy olyan változást. Míg a klasszikus erőért könyörög, azért, hogy bármi jöjjön is, egyként legyen ereje elviselni a jót és a rosszat, a szerencsét és a csapást. („Legyen meg a te akaratod.”) Bizonyos értelemben mindannyian tékozló fiúk vagyunk, mégis azzal a különbséggel, hogy egyesek már a visszafelé vezető úton járnak. Időről időre választanunk kell, vélte Kierkegaard, de ha valóban szabadon választunk, mindig azt választjuk, amiben élünk. Ennek a gondolatnak mélyén természetesen az a meggyőződés él, hogy az „adott körülmények” kényszere a legalkalmasabb arra, hogy rászorítson bennünket a látszat átlépésére, s az adott világ síkjáról a szeretet és a realitás mögöttes birodalmába kalauzoljon. Szeretet nélkül ugyanis nincs realitás, nem lehet valóságélményünk. Ismert, hogy a legszerencsésebb élethelyzetben is követhet el valaki öngyilkosságot, s a szerencsétlenség fenekén is megtapasztalhatja a boldogságot: hazatalálhat, sok-sok bolyongás után végre ismét átlépheti az atyai ház küszöbét, de most már egyszer s mindenkorra.
Eljutni az úton naposabb ösvényre. Ahol a levegő tisztán fehér, ahol a belső és a külső világ összeér.
- Krisztinácska, ha Te nem volnál, nem tudnám, hogy a lelkem jobb életre termett. Aprítanám magam körül az embereket nagy haraggal, amiért nem tudták megbecsülni Kornélt, amiért nem vették észre sugárzó emberségét. Kihasználták, odébb rúgták, minden kincséből kiforgatták. Könnyei elapadtak, fényesre súrolták arcát, rezzenéstelenül, némán tűrte az ókutasiak minden alávalóságát. A közönyre mosollyal válaszolt, az irigyet megajándékozta. Mindenét széjjel szórta, semmire sem ügyelt, mert csak nyugalomra vágyott, csendességre, melyben megszólalnak az emlékek, édesanyja halványuló szavai.
- Kornél jel volt az életünkön, eltörölhetetlen pecsétet tett szívünkre, s mi tűz és víz, harag és gyengeség, egyként, ketten, mindet megteszünk Kornél szeretetétől vezérelve.
Máté bozontos tincsei mind szelídebben őszültek. Lelke belesimult Krisztina csendességébe, a fehér gyertyák fényébe, a bűnbánó ókutasiak tekintetébe. Annus nénik, Lujzikák, cselédek, piaci kofák, lármás pletykás irigyek, duhaj Jóskák, tolvaj kezek, a fehér gyertyák fényében kacatként égtek el.
- Mindenütt jelenvaló egyszerűség, tárulj fel, töltsd be a szíveket! - Krisztina rövid imái szállóigékké váltak Ókutason. A pap már nem gondolt rá irigyen. Krisztina lelkében, Máté megtérésében földöntúli volt a jóság, ezt a jóérzésű emberek mind tudták. Krisztina vasárnaponként továbbra is alázatosan eljárt a templomba. Tudta, hol lakik az Isten. Mindenütt a hátsó sorokban szeret időzni, ő így tapasztalta. A kenyérért toporgó emberek közül a sor végén ácsorgót választja. Kedvét leli a kiszorítottakban, a bátortalanul lemaradókban. Máténak is lelkére közötte, karoljon fel minden árvát, hozza el őket a gyertyák fehér házába.
Egyre nagyobb lett körülötte a család. Hetenként egyszer perecet sütöttek a szegény gyerekeknek, egyre többen hoztak lisztet, tucatnyian segédkeztek.
Az ókutasiak élhetőbbé tették maguk számára az életet. Amit egykor Kornéltól elvettek, annak az árát sokszorosan fizették meg.
Egyre többet jajgatnak az emberek, hogy ez se jó, az se jó, azért lesz nekik egyre rosszabb. Mióta eldobtam lényemet, mint egy törött gombot, sokkal alkalmasabb vagyok az akaratra, tettre, örömre. Aki a jobbsorsot kívánja, keserves annak a szenvedés: nem tud belőle építeni, csak nyögdécsel alatta. Aki vágyait nem dédelgeti: jutalom igénye nélkül cselekszik, ahogy a folyam homokot görget, halat éltet, hajót cipel. Ha válogatsz: megcsorbítod magadnak a világot; ha vállalsz: nem mondasz le semmiről. Ó, ha tudod, mit jelent, ha az emberben nem önmaga elszigeteltsége, de a mindenséggel való kapcsolata a lényeg! Önnön sorsodtól függetlenül az egyetemes létezésnek örülsz, születésed, életed és halálod a mérhetetlen történés egyszerű mozzanatává válik, mely számodra nem jelentékenyebb, mint bármi más jelenség.
(Ezt már máskor is tapasztaltam, de most állt össze: van a verseidben egy sajátos, rád jellemző fanyar kifordulás, kinézés a helyzetekből, ami izgalmasan többértelművé teszi az adott szöveget, gondolatot.)
Ne viccelj már. A nagy munka mindig az alkotóé. Amit én beleteszek, az ehhez képest csak, hmmm … fontoskodás.:-) De így legalább van ürügyem többször elolvasni.;-))
mely tovatűnik a légben – mely eloszlik/elszáll/? a légben (szóismétlés)
a légben. a homokba írt – A homokba (nagy A)
int a leírt bűnöket is. – mint (+m, de ezt vélhetőleg javítottad:-)
Krisztina bíztatott is mindenkit – biztatott (i)
ha jót akarnak változniuk kell – akarnak, (,)
fényre fordulóvá – Fényre fordulóvá (F)
az ármány, – Az ármány, (A)
A gyertyalángban Rátok nézi, – néz, (–i)
furcsán peregtek – Furcsán peregtek (F)
Amiben hogy leggyengébbek voltak, – Amiben leggyengébbek voltak, (–hogy)
Színt kellett vallani. kit – Színt kellett vallani, kit (,)
Belső ösvényekre jutott, aki átlépte a ház ajtaját, vezette a gyertyaláng. Krisztina megtisztító háza tükör volt, szembesítés. Átjárt ablakain az égi üzenet. A fény, az égő lelkiismeret temploma. A kertben felkavarta a port a szél. Máté hozatta az óbányából a finom szemcséjű homokot, a tovatűnő múlt, a lassan pergő élet jelét, mely tovatűnik a légben. a homokba írt szavak szétporladnak. A homokba rajzolt sóhajokat könnyű eltörölni, int a leírt bűnöket is. Krisztina bíztatott is mindenkit, mielőtt a megtisztító fehér gyertyák házába lép, írja nevét, fájó lelkét a porba. Hadd vigye el az esti fuvallat. Könnyebb akkor átlépni a magas küszöböt, a ház ajtaját, mely a titokzatos édeni világ kapuját nyitja meg. Nehéz szívvel nem lehetséges betérni oda. A gyertya lángja hamuvá égeti a méltatlanok szívét. Nagyon lassan értették meg Ókutason, ha jót akarnak változniuk kell. Nem csak tessék-lássék, vagy a szavak szintjén, a szív belső forgásán kell változtatniuk. fényre fordulóvá kell válniuk. az ármány, a sötétség, a baljós beszéd, a rosszindulat mind mélybe húz, a pokol bugyra felé.
- Emlékeztek Kornél élénk szemeire, amint fürödtek a fényben? A gyertyalángban Rátok nézi, visszaköszön ránk az Ő tekintete. Kik életében bántottátok, azoknak is megbocsát, de vezekelnetek kell. - furcsán peregtek Máté szájából a kenetes, bölcs szavak. Megemberesedett az idők múlásával. Papos ábrázatot öltött, vagy inkább atyait. Egykor ökölbe szoruló kezei megpihentek a homokszemek között, ahová ő is felrótta vétkeit.
A vezeklések változatos formáját osztogatta magára és a fehér gyertyák házába betérők számára. Amiben hogy leggyengébbek voltak, épp hogy abban kellett erősödniük. Színt kellett vallani. kit utálnak kire haragusznak, és az irigység számos jelét is észre kellett venniük magukon. Kornél minden egykori kiválósága szöges ellentétben állt az ókutasi néplélekkel. Bőven volt hát miből megtisztulniuk. Krisztina találta ki a kis lépések gyakorlatát. Sokan elrettentek volna a kis lépések lehetősége nélkül. Nem változhatott át mindenki egyetlen nap alatt hőssé. Nem adataik meg mindenkinek az életmentés önzetlen bátorsága. De kis lépésekben mindenki elindult még a csillagok felé is. Pontosan erről szólt a gyakorlat. Az égen bárki választhat egy csillagot. Csodálhatja, megkedvelheti, megmártózhat szeme a csillag fényében. De csak akkor érezheti naponként magáénak, ha kis lépésekben elindul a jó irányú változások útján.
Figyeld a tünemények szakadatlan áramlását: mind más és mindig más és mégis mindig azonos. Figyeld tested fájásait: a tompán húzódó sajgástól az élesen villámló fájdalomig mennyi változat! S ezek folyton cserélődnek, egymásra rétegződnek, akár egy zenemű motívumai, vagy a fán a lombok, gallyak, virágok csipkézete. Figyeld a történelemben, a jelenkorban és saját hétköznapjaidban a jószándék, szenvedély, hazugság, erőszak egymásba-mosódó vonulását: mindaz, amit magában-véve rossznak, csúfnak, aprónak ismersz, oly harmóniává szövődik, mint a felhők vándorlása, vagy a hegykúpok láncolata. Az életet úgy kell megérteni, mint egy zeneművet. Ha el tudsz vonatkoztatni mindattól a kellemes, vagy kellemetlen hatástól, melyet az élet dolgai, egyenként egyéniségednek jelentenek: felismered a közös szépséget a hullámok játékában és tested fájásaiban és az események váltakozásában és érzéseid, gondolataid áramlásában és mindenben. Mind más és mindig más és mégis mindig azonos. A dolgoknak ne a szerepét és a hatását figyeld, inkább mintázatát és iramát: csak ezen az úton értheted meg az életet, természetet, embertársaidat és önmagad.
Népi hagyományok olvasása közt találtam rá. Tavaly is, idén is kipróbáltam.
A gyertyát a fény születése alkalmából gyújtjuk meg: "Nő a fényesség, sötét földhöz a fényes ég, egyre közelébb." A gyertya csonkig ég, fontos, hogy ne oltsuk el.
Kinek varázslat, kinek hit, kinek imádság, kinek szemlélődés, a szeretet üzenete halálon innen és túl. Hogy kinek mit jelent, kiben mit kelt életre, akkor tudja meg, ha az ablakba tett gyertyát hagyja égni, fényleni az Ég felé fordulva, szívét megnyitva.
Fénylő, lángoló lelke, reszketeg, ráncos keze egyként nyugodott Krisztina tekintetében. Zavaros hullámok tűntek elő az ég felhőin megelevenedő emlékekben. Máté indulatossága a szomorúság jele volt. Oly sokáig tehetetlenül nézte, mint szórják, pazarolják életül perceit az emberek. Silány órák, meddő beszédek, felesleges cselekedetek. A világot csak hátráltatják, mintsem segítenék - be sokszor gondolta. Ködös ábrándjaiban maga volt a megtestesült jóság. Elégedetten szemlélte elképzelt birodalma lakóit. A szárnysegédeket, szárnyas őröket. kik az ő világában az emberek állaira szálltak, hogy terheiket megkönnyítsék, kezüket jó irányba mozdítsák. A jó sugallatok birodalmában élt. Gyerekkori ábrándnak tűnt, sohasem többnek.
Fáradt ágként száradó ujjai Krisztina kezében kértek életet. Itt volt az ideje, hogy mindent elmeséljen, hogy az emlékek tüzében megelevenedjen. Krisztina sóvárgó szeretettel hallgatta. Fájtak az elmulasztott évek, magyarázatot sem nagyon találtak, miért is nem sokkal előbb segítette össze lelküket Kornél. Mikor útjaik egybeértek, csodálkozva hallgatták egymást. Mintha mindig is egy úton jártak volna. Krisztina é úgy suttogott a fákkal, mint Máté a képzelt, vagy valóságos, maga sem tudta igazán, miféle szárnyas őrökkel, melyek álmaiban szóltak hozzá többnyire.
- Mit gondol, Máté? Születtek még máshol is emberek, akik meghallják a fák szavát, akik mindenüket másoknak adják, akik észreveszik a csodát és megváltozik a valóságérzékük?
Máté megjárta a tengereket, hegyek magaslatait, és jeleket látott mindenütt. De túlságosan zárkózott ember volt ahhoz, hogy másokat is faggasson a jelek felől.
- Talán ez lehet a következő lépés Krisztinácska, megírhatnád a bőrkötéses könyvben is. Kérdezzük meg az embereket, kapnak-e jeleket.
Mulatságos, sírásos, megható történetek kezdtek gyűlni a bőrkötéses könyvben. Egyszerre olvasták sírva és kacagva. Mert volt, aki bolondnak nézte őket. Hagymázasnak. Volt aki a tehenei billogját vélte jeleknek, vagy egy legény kacsintását. Valamit mégiscsak elértek a kérdezősködéssel. Találtak egy kislányt, aki a palatáblára különös jeleket rajzolt. Krisztina hímzett terítőre vitte a mintákat. A fehér gyertyák házában lehetett megszemlélni. Bárki rájuk nézett, a lelkében megindult a csendes áradás.
Érzésem szerint ő azért eléggé nyugati típusú ember volt, akkor is, ha megérintették a keleti bölcsességek.
De boncolgatott, kutakodott, viaskodott, akart, vágyott (ahogy sokunk), merthogy elég erős volt nála az én (ahogy sokunknál).
Hogy megszabadult-e? Azt gondolom, igen. Nem azért, mert néha rálátott életében a kötelékeire, hanem inkább azért, mert ott, a fordulóponton lehet igazán rálátni. És ott lehet valóban elengedni.
Vágyott a fák szavára. Mezítláb szaladt a csillagos ég alatt, mindenütt a fák lombkoronáját figyelve. Kőrisfák, platánok, jávorfák, és egy körtefa. Édes körtét kóstolt az álomban. Végigcsorgott az állán, lefolyt a földre, aranyló patakká változott. Krisztina halként úszott, édes habokat nyelt, majd szétvetette az élet ezer öröme. Aztán felriadt. Ijedten kapott a szívéhez. Fájdalmat érzett. Később tudta meg, Kornél halt meg azon az éjen. Az édes álom íze összekeveredett szájában a gyász keserűségével, de az álom erősebb volt a nappaloknál és az éjszakáknál. Kornél amúgy sem volt több számára álomképnél. Ő egy látomás volt, az örök mosoly és elfogadás jelent meg benne. Krisztina Kornél mosolyában feloldódott, elhitte, hogy őt is szeretheti valaki az életben. Nyíltan eljárt a temetőbe. Nem szégyellte bevallani, hogy Kornél imádkozni tanította őt, nem szavakkal, csak csendes áhítatos arccal a templom hátuljában. Nem értette Kornélt, miért nem kerül beljebb Isten házában, miért úgy áll meg mindig az ajtóban,mint aki futni készül. Kalapját a mellkasa elé helyezte, imára kulcsolt kezét a kalap mögé rejtette. Mint aki csak odatévedt, úgy viselkedett. nem tudhatta Krisztina, hogy Kornél folyvást Mátét várja, hátha egyszer ő is eljönne.
Sokszor megemlegette a vén Máténak mikor botjára támaszkodva, remegő lábakkal járt a templomba, szakasztott azon a helyen állt meg mindig, ahol egykor Kornél őt várta.
- Itt mosolygott Kornél, s te sosem jötté el, hogy meglásd az ő imádságos mosolyát.
Törleszteni valója sok maradt Máténak, de a békés, megszelídült évek, jutott belőle neki tizenkettő, egész életét megkoronázták. Az apró gyerekek már úgy ismerték mint a jóságos Mikulás Máté bácsit, szakálla körbefonta barázdált arcát, napégette arca tengerentúli világok szépségét tükrözte, szemeiben szerelem lángolt, szívében két embert hordozott, Kornélt és Krisztinát. Zsebei tömve voltak cukorkával, szombatonként légy kaláccsal kínálta a gyerekeket, és történeteket mesélt Kornélkáról, aki egy bátor kisfiú volt, mert az angyalok aranyszívet adtak neki. Kornélka egy nap varázserejű kendőt kapott az édesanyjától, kék apró virágok voltak rajta. Azok a virágok mindig csak mosolyogtak, és teljesítették a jó emberek kívánságait. Mígnem egy nap a gonosz Torkos Elek ellopta Kornélka varázskendőjét. Elrejtette, sokáig tartott, míg visszaadta, sokáig tartott míg megbánta, amit tett. A kendő kalandos útjairól is sokat mesélt Máté, mígnem egy nap a kendő végre hazatalált és Kornél kezére hullott. Kornél fölkapta és örömében a csillagok közé indult vele.
Elindult csillagok közé hogy gyémántport gyűjtsön a kendőjébe, és azt is lehozza az embereknek. Csillaghulláskor szórja is gyémántport, hogy a jó emberek kívánságai teljesülhessenek. A gyerekek elhitték Mikulás Máté meséit, szüntelen várták a csodát. A csodák eddig rendre megérkeztek. A szegények váratlan adományhoz jutottak, az éhező gyerekek jóllaktak. ékek, kocsisok, lovászok, mogorva emberek jöttek és segítettek, és mind azt mondták, Kornél küldte őket a Zöld utcába, hogy jót tegyenek. Az ókutasiak várakozva hajtották álomra fejüket, vajon eljön-e Kornél és mikor küld álombeli üzenetet?
Lelke egyik fele folyvást utazott, a másik csendre vágyott. Meglátott egy virágot. A homokból dugta elő szomorúan száradó szirmait. Hetyke kis virág volt, lándzsás tüskéi elszántan hirdették az életet. Máté leszakította, egy ronggyá olvasott úti kaland lapjai közé rejtette. A préselt virág jól tűrte az idők viharát. Magányos estéken megvigasztalta Máté lelkét. Ha közel vitte a gyertyalánghoz, a virág árnyéka tündért varázsolt a szoba falára. Máté elmerengett az életen, sóhajába nemes várakozás vegyült. Szíve mélyén mindig tudta, nem halhat meg egyedül. Nem halhat meg anélkül, hogy a virág titkát megossz egy asszonnyal. Mert a virág különös életre kelt Máté lelkében. A képek melyek a gyertyafényben kirajzolódtak, cseppet sem hasonlítottak a tövisvirágra. A virág átlényegült a fényben, miként Máté lelke is. Felelevenedett a múlt, a gyerekkor emléke, Kornél válogatott csodatettei, és egy elhelyezhetetlen álomkép. Kornélt gyakran látta álmában, sokféle üzenetet küldött. Mintha a gyertyafényben az álomképek valóságosan kirajzolódtak volna a szoba falára. Máté így az álmait sokkal jobban szemügyre vehette. Nem csodálkozott. Tudta, mióta sorsa összefonódott Kornéléval, az ő élete is csodás színezetet öltött. Kornéltól megtanulta, hogy a jelekre rá lehet találni, a jelkeresés tudomány, amit tanítani kellene. A természet csak arra vár, hogy az ember fellapozza, mint egy képeskönyvet. Máté a magányos estéken a szomorú virágtól megtanulta a jelek olvasását. Csak a fény változásait kell figyelni, és a körvonalak, mint árnyképek, maguktól kirajzolódnak. Máté sorsokat látott, embereket, látta a Kornél életében lejátszódó eseményeket. Látta Kornélt adakozni, látta őt egy leány mellett is. Meg is kérdezte felőle. Kornél akkor említette először Krisztinát.
- Az angyalok hírnöke, fák hallgatója, közülünk való, de még nem tudja. Sok idő lesz, amíg megszólítod. Várj türelemmel, távolról óvd lépteit, amikor én már másutt leszek. Nagy terveket forgat a szívében. Meg akarja változtatni az embereket. Meg akarja menteni őket, ahogyan te is.
Mátéban folyvást visszhangoztak Kornél szavai. Neki ő volt az angyala. Megvédte a tenger viharában épp úgy, mint a kikötői kocsmák duhaj falai közt. pontosan tudta, amikor Kornél hazaszólítja, végleg búcsút int a tengernek. Utazása véget ér, megtalálja a csendet, amit egész életében keresett. Nem tudta, hogy Krisztina szíve dobbanása lesz a legszebb zene, ami csendes életébe megszólal majd, nem tudta, hogy őket Isten is egymásnak teremtette, de tudta, hogy a sors jeleket küld, és bolond volna, ha nem hallgatna a természet szavára.
