Én úgy értelmezem, hogy állandósult állapot. Az is, ha Istennel vagy és az is ha nem. Utóbbi keserű, előbbi édes. S szerintem a lélek nem tud megdögleni.
Örülj. Közöm? Én viszont nem örülök annak, ha pokolban végzed. Ha beleköptél volna a levesembe, lehet örülnék. De azt se tudom ki vagy, nincs okom örülni a károdnak.
„Azok is, akik képtelenek szabadulni ezen (ti. a szerző által a könyvben felsorolt) bizonyítékok és azok meggyőző erejének súlyától, úgy vélik, hogy vallásosságukból fakadóan ki kell tartaniuk (babonásan?) az egyház tradicionális tanításai mellett, mi által szembefordulnak másokkal; azt gondolják, hogy az örökké égő pokol tanításának elutasítása a gyakorlati életben a legszerencsétlenebb következményekkel járna. A hitetlenek elveszítenék az utolsó, még zsigereikben meghúzódó félelmüket, és annál pimaszabb módon vétkeznének; a langymeleg és szunnyadó hitű emberek azzal vigasztalhatnák magukat, hogy végső soron a minden bűnükért kirótt büntetés nem is annyira borzasztó, ha az embert az örökkévaló szenvedés helyett egy mindent lezáró vég várja.Erre csak röviden reagálnék. Milyen gyümölcsöt hozott az egyház eddigi gyakorlata? Annak ellenére, hogy az örökké tartó kárhozat kínjait szörnyű módon ecsetelték a középkorban – és néhány szektában napjainkig –, az ateista azáltal még nem lett jobbá, hogy tagadja a halál utáni élet minden formáját, Istent és az utolsó ítéletet. Éppen ellenkezőleg: néhányan közülük csakis azért váltak hitetlenné, mert a szeretet Istenét egy despotával azonosíthatták, aki újra és újra olyan halhatatlan lényeket teremt, akikről tudja, hogy legnagyobb részük időtlen időkig kínoztatni fog. Megfélemlítéssel, ami a legfelszínesebben gondolkodók számára azt közvetíti, hogy az igazság, erkölcs és igazságosság minden formája ellen vétenek, nem lehet azt elérni, hogy a hitetlen világ megtérjen; különben a sötét középkorban a tömegeknek a legmélyebb és legátfogóbb megtérést kellett volna átélniük… Végezetül e tanítás sok őszinte követéjéhez szeretnék szólni. Ámbár éveken át azon a véleményen voltatok, hogy ez egy ortodox és biblikus tanítás, mégis: sohasem éreztétek titokban azt a nyomasztó ellentmondást magatokban, és sohasem szakadt fel belőletek a legmélyebb sóhajként: ’Ó, bárcsak másképp lenne ez!’? Vagy nem úgy vagytok, mint az a buzgó prédikátor, aki minden prédikációjában szórta a villámokat, és olyan különös erővel volt képes taglalni a végtelen szenvedést, míg egyszer csak ez a ridegség tovatűnt igehirdetéséből, mivel egyetlen szeretett fia megtéretlenül vetett véget önkezével életének? Akkor most képzeljétek magatokat azok lelkébe, akik benneteket hallgatnak, és egy ilyen fájdalmas terhet kell maguk előtt görgetniük, és soha többé ne prédikáljatok olyat, ami oly kevéssé állja meg a helyét a Biblia fényében, és ami Isten szeretetét és igazságosságát ily szörnyű módon állítja be”...!
Az „örök” szó jelentése. Néhányan úgy okoskodnak, hogy „ha az örök szó vég nélküli-t jelent, amikor a hívők jövőbeli áldott voltára alkalmazzuk, ebből az kell következzék, hacsak nincs világos bizonyíték az ellenkezőjére, hogy ez a szó akkor is végnélküli-t jelent, amikor az elveszettek jövőbeli büntetését írja le.”37 Harry Buis még erőteljesebben fogalmazza meg ezt az érvet: „Ha az aionion olyan életet ír le, aminek nincs vége, az aionios vég nélküli büntetést kell jellemezzen. A menny tantétele és a pokolról szóló tanítás itt együtt áll vagy bukik.”38
Az efféle okoskodás nem ismeri fel, hogy ami meghatározza az „örök” jelentését az a tárgy, amit jellemez. Ha a tárgy az élet, amit Isten biztosít a hívőknek (Ján 3,16), akkor az „örök” szó nyilvánvaló módon „végnélküli-t, örökké tartó”-t jelent, mert a Szentírás elmondja, hogy a „hívők halandó természetét” Krisztus „halhatatlanná” teszi eljövetelekor (1 Kor 15,53).
Másrészt, ha a jellemezett, jelzővel módosított tárgy az elveszettek „büntetése” vagy „pusztulása” akkor „az örök csak állandó totálist és végsőt” jelenthet, mert a Szentírás sehol sem tanítja, hogy a gonoszok halhatatlanná téve támadnak fel, hogy örökké szenvedni tudjanak. Az örök büntetés vagy egy halhatatlan természet természetes birtoklását, vagy egy halhatatlan természet isteni adományozását igényli, a büntetés kiszabásának idejében. A Szentírás sehol nem tanítja, hogy e feltételek bármelyike is fennáll.
A gonoszok megbüntetése örök mind minőségében, mind mennyiségében. Azért örök minőséget tekintve, mert eredményei/következményei soha nem érnek véget. Miként az „örök ítélet” (Zsid 6,2), „örök megváltás” (Zsid 9,12) és „örök üdvösség” (Zsid 5,9) – amelyek mindegyike örök a valaha véghezvitt cselekedetek eredményeit/következményeit illetően – úgy „az örök büntetés” is örök eredményeit/következményeit illetően: a gonoszok teljes és visszafordíthatatlan pusztulása.
Fontos megjegyezni, hogy a görög „örök”-nek „örökkétartó”-nak fordított aionios szó szószerint „egy korszakig tartó”-t jelent. Az ókori görög papiruszok számos példát tartalmaznak arra, hogy a római császárokat aionios-nak jellemezték. Azt jelenti, hogy hivatalukat egy életen át megtartották. Sajnos az angol „örök” vagy „örökkétartó” szavak nem adják vissza pontosan az aionios értelmét, ami szószerint azt jelenti: egy korszakon/életen át tartó. Más szóval, miközben a görög aionios korlátokon belüli/közötti folytonosságot/állandóságot jelent, az angol „örök” vagy „örökkétartó” szavak korlátlan időtartamot jelölnek.
A büntetés „értelme”. A görög kolasis szó fordítására használt „büntetés” szóhoz is kell némi megjegyzést fűzni. Egy pillantás a Moulton és Milligan, A görög testamentum szótárára (Vocabulary of the Greek Testament) megmutatja, hogy a szót a halott fa „lemetszésének” vagy „levágásának” jelentése/értelme itt is, a gyakori ótestamentumi kifejezést tükrözi „kivágattatik az ő népe közül” (Gen 17,14; Ex 30,33. 38; Lev 7:20. 21. 25. 27. Num 9,13). Ez azt jelentené, hogy a gonoszok „örök büntetése” abból áll, hogy végérvényesen levágatnak, kivágatnak az emberi családból.
Végső észrevételként fontos felidézni, hogy a gonoszok megbüntetését egyetlen úton lehet végrehajtani, ha Isten feltámasztaná őket örök életre, úgy, hogy elpusztíthatatlanok lennének. De a Szentírás szerint csak Isten halhatatlan önmagában (1Tim. 1,17; 6,16). Az evangélium ajándékaként ad halhatatlanságot (2Tim 1,10). A Biblia legjobban ismert szövegében azt olvassuk, hogy azok, akik nem „hisznek benne” „elpusztulnak” (apoletai) ahelyett, hogy „örök életet” nyernének (Ján 3,16). Az elveszettek végső sorsa örök tűz általi pusztulás, s nem örök gyötrelemmel való büntetés. A gonoszok örök gyötrelméről szóló elgondolás csak a lélek halhatatlanságára és elpusztíthatatlanságára vonatkozó görög szemlélet elfogadásával védhető, egy olyan fogalom elfogadásával, ami idegen a Szentírás számára.
