Az ön által letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek Mttv.
által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a
kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretné, hogy az ilyen tartalmakhoz
kiskorú ne férhessen hozzá, használjon
szűrőprogramot!
43-as magassarkút,esetleg platform papucsot keresek..... előre is köszi a segítséget,eléggé kezdő vagyok a témában.(esetleg hátul varrott harisnya valakinél??)
Sziasztok! Engem Robinak hívnak és január 1-jén töltöm majd az 55. életévemet.
Az, hogy nekem honnan és miért alakult vagy alakulhatott ki a magassarkúak iránti érdeklődésem itt olvashattok.
Tizenhárom éves voltam. Influenza miatt 1 hétre kiírt a doki. Egyedül voltam otthon minden délelőtt, mert anyu nem tudott otthon maradni velem. Egyszerűen kíváncsi voltam már milyen lehet magassarkúban lenni, így felvettem a nővérem egyik fekete cipőjét. Ennek 3-4 cm-s volt a sarka. Először a felállás okozott kisebb problémát nekem, hisz fiúként mégis csak szokatlan volt számomra. Amikor végre feltudtam benne állni, akkor újabb "fallal" találkoztam, hisz valahogy meg kellett, hogy induljak benne. Na ez sem volt egy könnyű mutatvány. Aztán végre megtudtam tenni néhány lépést benne, de közben végig olyan érzésem volt, minthogyha a bokám rögtön elakarna törni, pedig a lábam is 36/38-as körül mozgott és a cipő is 37-es volt. De hát a fazon más volt. Nagyjából 2 óra után levettem a lábamról.
Néhány hónappal később valamiért megint otthon voltam pár napot. Anyu dolgozott, a nővérem pedig a pasijánál. Kapva kaptam az alkalmon és újra felvettem azt a cipőt a lábamra. De ekkor már zokniba. Ekkor meg olyan volt, mintha szűk lett volna a lábamra, de még így is néhány percet gyakorlatoztam benne.
Néhány héttel később jött a harmadik lehetőségem gyakorlatozni. Ez viszont egy vasárnapi nap volt. Anyám dolgozott, a nővérem ismételten a barátjánál, én pedig egyedül egy kétszintes családi házban. Hát mivel is tölthettem az időmet? (kérdezhetném viccesen). Odasomfordáltam a nővérem zoknis fiókjához, kivettem egy nejlonharisnyát, felvettem, majd elővettem a szokásos cipőcskét és felhúztam azt is a lábacskámra, majd jó néhány órát elbotladoztam, sétálgattam benne. Bár továbbra is szokatlan volt persze, de mégis ekkor volt legjobb érzés benne lenni, mert végre nem fájt a lábam benne, nem nyomott sehol. Az is igaz, hogy azért még bőven voltak bizonytalankodó lépéseim benne. Sajnos, mire igazán belejöttem volna a bátrabb lépésekbe, le kellett, hogy vegyem.
"Sziasztok skacok! Érdekes kérdést tettél fel. Én két okból is érintettje vagyok a kérdésnek. Egyik saját, másik pedig a nevelt fiam révén. Mivel homoszexuális vagyok, így előre leszögezem, hogy a középső nevelt fiam (és 3 másik gyerek) sajnos egy családi tragédia, mégpedig a húgom hosszan tartó betegség után bekövetkezett halála miatt került hozzám és a páromhoz még 1992 nyarán, amikor ő -vagyis a fiú-, még csak 10 éves volt. A testvérei közül az egyik 13, a másik pedig 6 éves volt, amikor az édesanyjuk meghalt. Az édesapjuk halálakor a legkisebb még csak 2 éves sem volt. Annak ellenére, hogy már 13-14 éves korom óta tudtam, hogy meleg vagyok, több barátnőm is volt, hogy mindezt elfedjem. Erről egy másik topikban majd részletesen is mesélek."
A mondat helyesen:
Sziasztok skacok! Érdekes kérdést tettél fel. Én két okból is érintettje vagyok a kérdésnek. Egyik saját, másik pedig a nevelt fiam révén. Mivel homoszexuális vagyok, így előre leszögezem, hogy a középső nevelt fiam (és 2 másik gyerek) sajnos egy családi tragédia, mégpedig a húgom hosszan tartó betegség után bekövetkezett halála miatt került hozzám és a páromhoz még 1992 nyarán, amikor ő -vagyis a fiú-, még csak 10 éves volt. A testvérei közül az egyik 13, a másik pedig 6 éves volt, amikor az édesanyjuk meghalt. Az édesapjuk halálakor a legkisebb még csak 2 éves sem volt. Annak ellenére, hogy már 13-14 éves korom óta tudtam, hogy meleg vagyok, több barátnőm is volt, hogy mindezt elfedjem. Erről egy másik topikban majd részletesen is mesélek.
"Mindenkit kérek, hogy képen ne osszon meg, ebbe a topikba."
Ezt annyival pontosítani szeretném, hogy olyan kép természetesen jöhet bármennyi, amely magassarkú cipőt, szandált vagy papucsot tartalmaz, legyen az sima magas-, vagy tűsarkú, esetleg platformos.
Én 37 éves vagyok. Szexualitásomat illetően nem tagadom, hogy biszexuálisnak vallom magam. Emellett 13 éve vagyok nős. A fiaim 9 és 12 évesek, a lányom pedig 5 éves. Mindig is úgy akartam nevelni őket, hogy elfogadóak legyenek mindennel szemben. Engem 10 éves koromtól a nagybátyám és a barátja nevelt fel, így ez a neveltetés teljesen logikus. Apámat lényegében csak képeken láttam. 2 éves voltam, amikor elhunyt. Aztán hosszú betegeskedés után 10 éves koromban elhunyt édesanyám is. Bár igaz, hogy még édesanyám támogatásával csináltam végig a falvételi eljárást a nyolcévfolyamos gimnáziumba, hova elég magas pontszámmal fel is vettek, de valójában ezt anyu és én is csak egy tudásfelmérőnek kezeltük, de nem sokkal (néhány nappal) a tanév vége előtt anyu sajnos meghalt. Ezek után az öcséimmel együtt a nagybátyámékhoz kerültem, akik viszont közelebb laktak a gimihez, mint az általános sulihoz, és mivel a helyem már megvolt, így váltottam. Nem volt könnyű két új helyet megszoknom, de sikerült.
Nekem lényegében 9-10 évesen indul a történetem. Igazi kamasz voltam, aki nagyon szeretett tanulni, csajozni, de a fiúkat is nézegette azért. Nem voltam sem vak, sem pedig hülye. Ráadásul nagybátyám soha nem is tagadta, hogy vonzódik az ilyen jellegű lábbelik iránt. Én viszont először suliba vettem fel ilyen lábbelit, mégpedig 14 évesen.
A suliról néhány szó:
1. Nyolc évfolyamos gimnázium, 1 angol (A), 2 általános (egyik területre sem specializálódó; B, C), 1 idegennyelvi (angol-német vegyes; I; ma már D), 1 német (N), 1 számítástechnikai (ma már informatikai; Sz; ma már I) osztállyal évfolyamonként, 1 történelem (T);
2. összekötő folyosó volt az iskola és kollégium között
3. folyosóügyelet működött, amiben 7-11. évfolyamosok vehettek részt
- 2 diák a földszinten
- 2 diák az emeleten
- 1 diák az iskolát a kollégiummal összekötő folyosón, mint egy miniportás - azért miniportás, mert ott is volt egy-egy pótkulcs minden egyes szobához, kollégiumi zuhanyzóhoz, mosdóhoz, amit a folyosóügyeletes csak abban az esetben adhatott át, amennyiben az azt kérő diák tanári engedéllyel rendelkezett.
Na végre: Az első szárnyverdeséseim:
A gimnáziumban eleinte ugyan nem sokkal, de mégis visszahúzódóbb és csendesebb lettem, mint korábban voltam. Aztán úgy 12 éves lehettem, amikor feltűnt, hogy egyre nagyobb irigykedéssel nézem a csajokat és egyáltalán nem az alakjuk miatt, hisz én sem voltam akkoriban túlzottan kövér gyerek, hanem sokkal inkább a lábaikon viselt cipő miatt. Bár eddigre már úgy tővonalakban tudtam, hogy nagybátyám (Dudek) sem veti meg a magassarkú cipőket a saját lábán, de mégsem mertem beszélni a felfedezésemről még vele sem. Aztán nagyjából 2 év irigykedés és vágyakozás után megtörtént az, aminek meg kellett történnie. 1996 végét írtuk. Az osztályom láttam el azon a héten a diákügyeletet. Én mindenképpen azt akartam, hogy a miniportánál végezzem az ügyeletei feladataimat. Mivel azt nem nagyon szerette senki, így nem is volt nagy vita róla. Az első két óra békésen telt. A harmadik órába lapot húztam 19-re és én magam vettem kölcsön a barátnőmék második emeleti szobájának (223-as) kulcsát és lopóztam be. Tudtam, hogy melyik szekrénybe kell keresni az ő cipőit, így egy barna 4 cm-es cipellőt felhúztam a lábamra. Furcsán bizseregtem az örömtől és persze valahol a félelemtől is. Már a felállás is nagyon nehezen ment. Aztán felálltam és megindultam. Az elindulás ugyan jó érzés volt, de mégis valahol kicsit borzasztóbb is, mint a felállás, hisz a lábaim folyamatosan csúszkáltak a cipőbe és sokszor volt olyan érzésem, mintha kiakarna menni a bokám. Nem volt 10 percnél több időm mindenre, hisz még vissza kellett menni a helyemre. Aztán a következő órán megint fellógtam a koleszszobába és felvettem a cipőt. Már a felállás kicsivel ugyan könnyebb volt, de az elindulás még mindig borzasztó volt. Ekkor majdnem lebuktam, hisz a kollégiumba nem volt hallható a csengő, és amikor visszaértem az őrhelyemre megláttam, hogy lassan a 4. órának is vége. Csak bízni tudtam benne, hogy senki nem járt arra. A következő órában nem is mertem elmozdulni a helyemről, de valahogy nem is akartam, mert azért kicsit fájtak a lábaim -és főleg a lábujjaim- is. Másnap megint hasonló volt a felállás. Én maradtam a miniporta ügyeletén, amivel éltem is. Már a második órában fellopóztam Ritáék szobájába és felvettem a csajom magassarkúját. Az élmény egyre jobb volt, de az elindulás még mindig hagyott maga után kívánni valót. Nem tudtam elképzelni, hogy miért van az, hogy a saját cipőmbe sosem csúszkál a lábam, míg a magassarkúba folyamatosan. Aztán harmadik órában nem mentem fel, de a negyedikben igen. Amikor megint levettem a cipőmet és már az egyik zoknimat is, akkor úgy eszembe jutott, hogy megvan mi lehet az oka annak, hogy jobban csúszkál a magassarkúban a lábam, mint a sajátomba. Megpróbáltam így azzal az átkötéssel a cipőt, hogy magamon hagytam a zoknit. Így kicsit szűkebb lett, de nem csúszkált annyira a lábam sem benne. Nagyon jó érzés volt. Megint belefeledkeztem az időbe, de szerencsére ebből sem lett baj, bár éppen a következő becsöngetésre értem vissza. Abban az órában természetesen a helyemen maradtam, ahogy a következőn is.
Sziasztok skacok! Érdekes kérdést tettél fel. Én két okból is érintettje vagyok a kérdésnek. Egyik saját, másik pedig a nevelt fiam révén. Mivel homoszexuális vagyok, így előre leszögezem, hogy a középső nevelt fiam (és 3 másik gyerek) sajnos egy családi tragédia, mégpedig a húgom hosszan tartó betegség után bekövetkezett halála miatt került hozzám és a páromhoz még 1992 nyarán, amikor ő -vagyis a fiú-, még csak 10 éves volt. A testvérei közül az egyik 13, a másik pedig 6 éves volt, amikor az édesanyjuk meghalt. Az édesapjuk halálakor a legkisebb még csak 2 éves sem volt. Annak ellenére, hogy már 13-14 éves korom óta tudtam, hogy meleg vagyok, több barátnőm is volt, hogy mindezt elfedjem. Erről egy másik topikban majd részletesen is mesélek.
A lényegi rész. Először 15 éves lehettem, amikor észrevettem, hogy irigykedve nézem a csajok lábát. Nem értettem miért. Aztán 1968. februárjának elején bevonultam katonának, ami magával vonzotta, hogy messze nem mindennap láttam csajokat sem. Egyre jobban örültem a kimenőknek, mert legalább láttam a csajokat és főleg a lábaikat. Eddigre már kicsit összeraktam azt a képet, hogy miért is nézem őket irigykedve. A katonaság papíron 24 hónap volt, de én pl. tovább szolgáló katona voltam, és csak 1970. szeptemberének közepén szereltem le. Bár hetente, bizonyos esetekben kéthetente volt kimenőm, de a távolság és a vele együtt járó közlekedés miatt nem is mindig használtam fel a kimenőt, ami egyébként csak hétvégét jelentett.
Szóval néhány hónappal járunk a "szabadulásom" után, amikor először suttyomban felveszem a barátnőm egyik magassarkúját. Az az érzés, amit akkor éreztem, amikor először felvettem azt a gyönyörű barna 4 cm-s magassarkút, azt leírni sem tudom. Először alig tudtam benne felállni. Az elindulás pedig egyöntetű bukdácsolás volt inkább. A bokám a cipőbe folyamatosan hol kifele, hol befele bicsaklott. Ez nem okozott nekem kicsit sem akadályt azzal kapcsolatban, hogy végre megtegyem bennük az első lépéseimet a magassarkú topánkákba. Még egyszer mondom, hogy ekkor 1971 legelejét írtuk. Az a mintegy 3-4 óra, amit akkor magassarkúba töltöttem iszonyú boldogsággal töltött el érzelmileg. Azt is el kell, hogy mondjam (vagyis le kell, hogy írjam), hogy akkoriban sokkal nagyobb trend volt a nőknél (főleg a fiatalok korosztályában) a magassarkú, mint ma.
Elvileg legközelebb november 17 és 22 között került volna rám sor. Ámde a "2/a" osztályból a két folyosóügyeletes betegség miatt hiányzott a saját hetükön (nov. 3-8). A szünetben a folyosóügyeletessel a folyosókat járó diákok közül az egyik lábtörés miatt nem volt iskolába. A helyükre tartaléknak jelölt személyek közül kettő osztály hetesi feladatai ellátása miatt szintén nem vállalhatta, így átkerült a "2/b" osztályhoz a dolog. Ők pedig cserét kértek tőlünk ("2/c"), amibe belementünk, így november 3 és 8. között az egyik folyosóügyeletes én voltam. Úgy örültem neki, mint majom a farkának. Az első órán még nem voltam kellően bátor az öltöző felkereséséhez, mert még azért voltak olyan tanárok, akiket irigykedve nézhettem, ahogy a különböző magassarkú cipellőkben topognak. A második órába felelnem kellett, így nem lehettem kint (helyemet ezen az órán egy olyan osztálytársam vette át, aki az előzőnap már lefelelt). Aztán a harmadik órán már alig vártam, hogy minden osztály a termébe bemenjen, hogy én meglátogathassam a tanári öltöző női részlegét. Ott felkerestem Erzsike néni szekrényét, amely előtt ezen a napon egy hófehér 5 cm-es magassarkú cipő fogadott benne egy nejlonzoknival. Hát én először a zoknit próbáltam felhúzni több-kevesebb sikerrel. Majdnem negyedóra kínlódás után végre a lábamon volt az is, majd jöhetett a cipő, amibe már, mintha csak magától csúszott volna bele a lábam. Hát megint kicsit megszenvedtem a felállást, majd még jobban az elindulást. Ahogy közeledett a kicsöngetés úgy öntötte el a szívemet az egyre nagyobb bánat, hisz le kellett vennem ezeket a lábbeliket, de az viszont örömmel töltötte el szívemet, hogy még legalább 3 órám lesz, amikor suttyomban belopózhatok és felvehetem ezeket a cipőket.
Alig vártam a becsöngetést, hisz tudtam, hogy miután mindenki bejön az udvarról, egyenesen a tantermeikbe vonulnak. Én még vártam egy öt percet és bementem az öltözőbe, hogy újfent felvegyem a cipellőt. Azt a mennyei érzést, amikor a lábamon volt. Hát még mindig kicsit ügyetlenke voltam felállásnál és sétálgatásnál. Egy kicsi túlzással, de estem-keltem vagyis inkább botladoztam. Ezen a napon még kétszer eljátszottam ezt. Legalább ezekben a kb. 30-35 perces intervallumokban kiélhettem a vágyaimat. Másnap nem volt rá alkalmam egyszer sem, mert egész nap dolgozatokat írtunk, így a szerdai (nov. 5) napra beugrottak a "b"-sek helyettem és az osztálytársaim helyett. Bár tudtam, hogy nem lehet baj a dolgozatok eredményeivel, mert valamennyit azért tudtam rájuk készülni, de mégsem tudtam kiverni a fejemből a magassarkú topánokat. Végre vége lett ennek a szörnyen izgalommentes napomnak és már vártam, hogy csütörtök reggel 8 óra legyen és mindenkinek megkezdődjön az első órája. Csütörtök 8:05 perc és én megint a női öltöző felé somfordálok, ahova belépve egy gyönyörű vörös magassarkúba futottam rögtön bele. A sarka kb. 7 cm volt. A cipő tulajdonosa Kati néni volt, tudtam mert még néhány perccel korábban láttam a lábán. Egyszerűen nem tudtam a cipőnek ellenállni. Bele volt téve egy nejlonzokni. Először azt vettem fel, majd a cipőt. Hogyha azt mondtam, hogy a másik cipőbe alig tudtam felállni, akkor mint mondjak erről a cipőről. Folyamatosan úgy éreztem, hogy hol jobbra, hol balra bicsaklik benne a lábam, de kb. 10-15 perc próbálkozás után végre feltudtam benne állni. Aztán másik 5-10 perc kellett, hogy megtudjam benne tenni az első biztonságosabbnak tűnő (messze nem teljesen biztonságos) lépéseimet, így ezzel lényegében el is ment az óra, legalábbis az órának azon része, amit még biztonsággal távol lehettem az "őrhelyemtől". Következő órában kicsit pihentettem a lábam, majd 9:55-kor vagyis a harmadik óra megkezdését követő 5. percben újra akcióba lendültem. Újfent jó érzés öntött el, amikor azok közé a gyönyörű topánok közé beléphettem, és közülük azt a vörös 7-est vettem újfent fel, amit előbb említettem. Megint nem ment egyszerűen a felállás és az elindulás. De viszonylag hamar túl tettem magam a nehézségeken és megindultam benne. A mennyek között éreztem magam. Éppen időbe értem vissza a helyemre (bár kicsit futnom is kellett hozzá). Megint éreztem egy kis enyhe fájdalmat a bokáimba, de ez nem gátolt meg abba, hogy a következő órába megint meglátogassam a női öltöző rejtett zugát és visszatérjek most Erzsike néni 5-ös hófehér magassarkújához. Mérföldkövekkel éreztem könnyebbnek magam bennük. Az 5. órában lemaradtam róla, mert hirtelen nagyobb lett a vártnál a forgalom a folyosón, így hagytam a francba a dolgot. Az utolsó előtti óra megint csak ezért ment el magassarkak nélkül. Aztán az utolsó (7.) órába meg behívtak tesire focizni, aminek nem mondtam ellent.
A pénteki és szombati napokról majd legközelebb mesélek.
Folyosóügyeletet csak másod- és harmadévesek vehettek részt. Ezeken az évfolyamokon összesen 8 osztály volt. A folyosóügyelet mellett azokban a szünetekben, amikor az iskola diákjainak az udvaron kellett tartózkodnia, akkor az adott osztályokból másik két személy volt beosztva az udvari bejárathoz és két személy a folyosóügyeletes mellett járta a folyosókat és kizavarta azokat, akik megpróbáltak bennmaradni. Betegség esetén mindig a soron következő osztály következett. A rendszer az iskola második teljes hetének hétfőjén indult és június első hetének szombatján (mert akkor még szombaton is tanítás volt) ért véget.
A folyosóügyelet hétfőtől péntekig 7:30 és 15:45 között, míg szombaton 7:30 és 13:15 között volt.
Mivel én az 1975/1976-os tanévben "2/c" (mai nevén: "10/c) osztályos voltam így 1975. szeptember 22-27 között voltam először én. Az előző kommentemben elmeséltek szeptember 26-27-én zajlottak.
Én az 50-es éveim végét taposom. Robnak vagy Robinak becéz mindenki.
Hát nekem már nem is emlékszem pontosan, hogy hogyan kezdődött az érdeklődésem a magassarkúak iránt. Talán úgy 9-10 éves lehettem, amikor elkezdtem irigyelni anyámat és a nővéreimet, tanárnőimet az általuk viselt cipellők miatt. Nem értettem eleinte, hogy miért. Aztán még jobban összezavarodtam, amikor elkezdtem úgy 12-13 évesen vágyódni a felvételük iránt. Aztán kezdtem megérteni, hogy miért van. Egyre jobban vágyakoztam azután, hogy végre a lábamra is felvehessem ezeket a lábbeliket. Azt már tudtam, hogy a fiúkhoz is vonzódok, de mi a helyzet a cipő iránti vonzalmammal. Szégyelltem magam emiatt.
Aztán másodéves gimnazistaként folyosóügyeletet láttam el, amikor az egyik órán minden bátorságomat összeszedve beléptem a tanári öltözőbe, ahol több magassarkú közül válogathattam. Először egy 5 cm gyönyörű fekete magassarkúba csúsztattam bele a lábamat. Azt a felszabadító érzést, amit abban a pillanatban éreztem, amikor a lábamon volt a cipő, az leírhatatlan volt. Abban a pillanatban tudtam, hogy megérkeztem, ez vagyok én. De, sajnos mire megtudtam volna benne legalább egy kicsit állni, máris le kellett, hogy vegyem, hisz közeledett az óra vége. Ez nagyon elszomorított. Aztán a következő óra alatt nem tudtam kiverni a fejemből azt, ahogy felvettem, ahogy megpróbáltam benne felállni, vagyis inkább azt, hogy milyen örömöt éreztem közben. A rákövetkező órán, ahogy minden osztály végre bevonult a termekbe, én is elvonultam kicsit az öltözőbe és odamentem ugyanahhoz a szekrényhez és felvettem ugyanazt a cipőt. Már kicsivel könnyebben ment a felállás, de az elindulás már nem annyira. Botladoztam, mint egy két bal lábas, pedig nem voltam egyébként egy ügyetlen gyerek. De megint vége fele közeledett az óra és búcsút inthettem a cipőnek. Fájdalmas volt. Főleg, hogy sajnos a hét utolsó napja volt és a következő héten nem én voltam a folyosóügyeletes. Alig vártam, hogy elteljen az a 8 hét, hogy újfent én legyek a folyosóügyeletes. Na, erről a dologról legközelebb mesélek.
Édesanyám és édesapám 8 évig voltak együtt. Nagyjából 2 éves lehettem, amikor apu elhagyott minket, majd új családot alapított, ezzel magára hagyva anyámat a nővéremmel és velem. 5 éves lehettem, amikor anyu végül összejött vagyis össze is költözött a nevelőfaterral. Eközben apám felől már megérkezett egy öcsike is. Anyámnak inkább a nővérem volt az első és velem nem is foglalkozott annyit mint vele. Apuval viszonylag jó volt (és ma is jó) a kapcsolatunk, de neki mindig is a másik családja volt az első. Talán azért is volt jó, hogy volt egy nagyon jó barátom már óvodáskoromtól, akivel nagyon jól megértettük egymást és részben még a családi környezete is hasonló volt, hisz neki két nővére és egy húga is volt, akik őt nagyon sokáig háttérbe szorították a szüleinél. Nálam (és talán mondhatom, hogy nála is) úgy kezdődött, hogy kicsit megpróbáltam hasonlítani a nővéremre, de aztán rájöttem, hogy ez nekem többet jelent, mint egy hasonlítási vágy a tesómra, hisz egyre jobban éreztem magamat a magassarkú cipőkben. Volt némi szégyenérzet bennem emiatt, de hamar rádöbbentem, hogy azt, hogy érdekelnek az ilyen lábbelik, azt egyáltalán nem kell szégyellnem. Ez az időszak már önmagában lelkileg igencsak megterhelő volt egy 13-14 éves kamasz fiúnak. Eleinte okoltam érte apámat, anyámat, sőt még a nővéremet is. De rájöttem, hogy ezért nincs kit okolnom, maximum a sorsot (és egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a génjeimet), amely döntött erről.
A kezdetek:
Az első szárnypróbálgatásaim története visszanyúlik 13-14 éves koromig, ami révén, hogy 30 vagyok, nem is voltak olyan régen.
Szóval nyolcadikos voltam, amikor egy hetet otthon töltöttem betegen. Influenzás voltam. Anyám sem, és a nevelőapám sem tudott otthon maradni velem. (Édesapám is él. Mindig is viszonylag jó kapcsolatunk volt. De neki is külön családja van már régóta.) Nagyjából 2-3 napig tényleg egész nap ágyban feküdtem. Felkelni sem volt egyáltalán kedvem. Aztán a hét második felében már igencsak kezdtem jól érezni magam. A nővérem suliban, anyám dolgozott, így az egész ház az enyém. Úgy gondoltam, hogy csakúgy brahiból felveszem a nővérem vagy az anyám egyik magassarkúját. A muteré kicsit absztraktnak tűnt, mert neki 7-8 cm felett kezdődtek a sarkak. A nővérem (aki 3,5 évvel idősebb nálam) viszont 3-5 cm nagyobb sarkú cipőt nem szeretett felvenni, mert még egy kicsit jobban tartott a körülményektől. Na, szóval felvettem végül a nővérem egyik 3 cm-s nagyon szűk fazonú, barna magassarkúját. Először csak úgy mezítlábasan tettem, így elég nehezen ment bele a lábam. Nyomni nem nyomott egyáltalán (pont ugyanakkora volt a lábunk), de nagyon fura volt. Először alig bírtam felállni, aztán az elindulás sem ment sokkal könnyebben. De csakis a szobámba járkáltam úgy, hogy előtte még az ajtót is magamra zártam. Aztán telt-múlt az idő, egyre jobban hozzászoktam, de egyre inkább közeledett a búcsúzás ideje. Nagyon jó érzés volt a lábamon tudni és fájdalmas volt elbúcsúzni tőle. De másfelől viszont mélységes boldogságot éreztem azért, hogy kipróbálhattam milyen jó érzés egy magassarkúban tipegni.
Talán 1 vagy 2 hónap telt el, amikor anyuék dolgoztak, a nővérem a barátjánál volt. Egyedül a legjobb haverom (Ricsi) volt nálunk. Vele mindenről tudtam beszélgetni, mert tudtam, hogy ő nem adja tovább senkinek, így elmondtam neki a magassarkús sztorit. Ő elnevette magát. Először ez nagyon bántott, amit meglátott ő is, és megnyugtatott, hogy nem rajtam nevet, hanem a helyzeten, hisz őt is érdeklik ezek a lábbelik. Nagyon felcsillant szemem. Bent voltunk a szobámba, ahonnan kiballagtam a cipős gardróbhoz és kivettem egy-egy pár fekete 3 cm-s magassarkút magunknak. Ricsi nagyon meglepődött, de láthatóan nagy örömmel vette fel, ahogy én is a bevitt cipellőket.
Ő mindenféle dülöngélés nélkül teljesen stabilan feltudott állni, amíg én még bátortalan voltam. Meglepett az osztálytársam stabilitása, miközben én olyan instabil voltam, mint a fa szélvihar idején. Az viszont jól esett, hogy nem nevetett ki ezért, hanem tanácsokat adott inkább, hogy hogyan tudok ezeken gyorsan átlendülni. Elmondta, hogy ő már kb. 1 éve titkon felhúzza az édesanyja magassarkúit, amikor esetleg egyedül van otthon, ami viszonylag kevés alkalommal történik meg. Szerintem úgy 2-3 órát lehettünk magassarkúba, amikor megjött a nevelőfater. Gyorsan mindketten levettük és berúgtuk az ágyam alá, majd kimentünk a "faterhez". Hát a stresszhatására nemigen volt kedvünk túlzottan beszélgetni, így köszöntünk neki és visszamentünk a szobámba. Gondolkodtam rajta, hogy zárjam-e magunkra az ajtót és vegyük vissza a cipőket, de inkább ezt elvetettem.
Nem telt el csak néhány nap, amikor is a nevelőfatert munkaügyben vidéki tárgyalás sorozatra küldték. A nővérem már lényegében csak papíron lakott otthon (pedig elvileg még nem volt egészen 18), vagyis a barátjánál volt. Ricsivel a délelőtti strandolást követően elmentünk hozzánk. Anyám még sehol, így biztonságba elővadásztam a párnappal korábban az ágy alá berúgott magassarkú topánkákat és felvettük őket. Egyre jobban éreztem magam benne. Nagyon jó volt, hogy ott volt velem Ricsi is. Megint majdnem sikerült lebuknunk, de most anyám előtt. A vártnál kicsivel előbb ért haza. Az volt a szerencsénk, hogy kocsival volt és meghallottuk a kocsiajtó csattanását, ahogy becsukta azt. De még így is az az 1-2 óra, amit a magassarkúban töltöttünk mindkettőnknek jól esett.
Aztán vége lett a nyárnak és elkezdődtek a gimnáziumi és egyben a kollégiumi hónap. Csak hétvégén mentünk mindketten haza. Október vége és november eleje, vagyis az őszi szünet hozta a következő igazi lehetőséget a magassarkúzásra. A nővérem megint mással és máshol volt el- és lefoglalva. Nevelőfaterom ügyeletben volt. Reggel már hajnalok hajnalán (6 óra körül) felébredtem. Anyám még otthon volt és készülődött. Úgy vártam már, hogy elmenjen, mint a kisgyerek a Jézuska megérkezését karácsonykor. Olyan háromnegyed 7 körül bekövetkezett, amire vártam. Becsapódott a kocsiajtó és anyám elindult végre dolgozni. Én kiugrottam az ágyból, elmentem lezuhanyozni, megmosdani, majd elővettem egy merészebb (5 cm) fekete cipőt és elővettem egy az előzőnapon vásárolt nejlonzoknit a táskám mélyéről. Először húztam nejlonzoknit. Nem is ment könnyen, de aztán a cipőbe már szinte magától csusszant bele a lábam. Hát végül is, hogyha hozzávesszük azt a tényt, hogy hosszra majdnem dupla akkora, még szélességben majdnem fele akkora volt ennek a cipőnek a sarka, mint a korábbinak, ami többször is megfordult már a lábamon, ekkor szembesültem vele, hogy minél nagyobb és/vagy minél keskenyebb a sarok, annál nehezebb az állás és főleg a járás benne. Sosem voltam nagy fizikabarát, de később elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért lehet ez. A cipők sarokmérete mindig megegyezik az ember sarkának méretével. Ez az elmélet a magassarkú esetében annyiban módosul, hogy annak a résznek, amibe beteszed a lábad, tényleg megegyezik a te sarkad méretével, de amin valójában jársz, annak már messze nem. Általában a szélessége még a sarkad méretének felét (egyes esetekben harmadát) sem (biztos), hogy kiteszi.
Néhány hét telt megint el, mikor megint eljött az a lélektani helyzet, hogy már nagyon hiányoztak azok az órák, amikor végre egyedül lehetek és felhúzhatok végre egy magassarkút. Amikor szombat reggel felébredtem és szembesültem vele, hogy senki sincs rajtam kívül otthon. Nem is haboztam sokáig és odamentem a cipős gardróbhoz és kivettem egy gyönyörű barna 6 cm sarkú cipellőt és bevittem a szobámba, majd elővadásztam a féltve őrzött nejlonzoknijaim egyikét a fiókom legaljáról és felvettem azt, majd már pillanatok alatt a tappancsomon találta magát a cipellő. Én óvatos bivalyként megpróbáltam felállni. Nem ment egyszerűen, így később leülni nem túlzottan akartam. Járkáltam is benne jócskán. Nagyon jól esett a dolog.
Egyre jobban kísértettem már ekkor sorsot. Megint másodpercekre voltam a lebukástól, hisz megjött anyám és feljött a szobámba. Ha nem lett volna zárva az ajtóm, akkor rajta kapott volna. Még nem voltam felkészülve a coming outra. A zárt ajtó okán kellett azért egy kicsit magyarázkodnom, de kimagyaráztam azzal, hogy figyelmetlenségből zártam be az ajtót. Szerencsémre legyen mondva, hogy a lélekjelenlétem a helyén volt és az ajtó mögötti szekrény aljába dobra be a cipőket.
Már majdnem karácsony volt, amikor újfent magam maradtam az egyik szombat délelőtt. Elővarázsoltam a szekrényből egy 8 cm tűzpiros tűsarkút. Felvettem egy nejlonharisnyát, amit néhány nappal korábban szerváltam be. A magassarkú után ez volt a második nőiesebb holmi, amit magamra húztam. Szóval rajtam a harisnya, felveszem hozzá a gyönyörű lábbelit és elkezdek benne császkálni, takarítani, rendet rakni. Lényegében ez volt az első alkalom, amikor kimerészkedtem a szobámból egy ilyen topánba. Egész délelőtt ebben sétálgattam. Fura, de boldog percek, órák voltak azok. Már az eleinte kényelmetlennek érzett harisnya is egész kényelmessé vált. De, amikor rápillantottam az órára, ami már delet mutatott jelezvén számomra, hogy a muterom és a nevelőfaterom is nagyon belátható időn belül hazaérnek, felmentem a szobámba és magamra zárva az ajtót és behúzva a teraszajtón levő sötétítőt még egy kicsit sétálgattam ott is bennük, majd elkezdtem levetkőzni. Szerencsére éppen visszaraktam a topánt a helyére, amikor anyámék megjöttek.
Tudtam, hogy egyre vészesebben közeledik annak a napja, hogy valahogy ki kell, majd álljak eléjük és elmondani nekik mindent, és ezért egyre jobban féltem. Tudtam, hogy egyetlen egy tényleges támaszom van, az pedig Ricsi, a legjobb barátom (vagyis annál már ekkor jóval többek voltunk egymás számára - de ezt senki nem tudta még).
Néhány hét telt el. Ezen a szombaton Ricsiéknél voltam. A szülei dolgoztak. Egyetlen egy bátyja van, de ő eddigre már családot alapított (8 év köztük a korkülönbség), vagyis egyedül voltunk otthon. A fiú ekkor öltözött be először előttem (és elmondása szerint először vett fel úgy női holmit, hogy ezt bárki is lássa rajta). Nagyon meglepő volt, de rájöttem, hogy nőként is remekül néz ki. Sőt még jobban kiemeli férfias idomait.
Na, de visszatérve a topic lényegét érintő kérdésre, vagyis a magassarkú cipőre. Én egy fekete hegyesorrú 7 cm-s, míg ő egy hegyesorrú 10 cm-s magassarkút vett fel a lábára. Ezekben a cipőcskékbe kopogtunk egész nap. A kopogás eleje kissé nehézkes volt mindkettőnk számára persze, hisz azért nem volt mindennapi viseletünk a magassarkú topán. Amiben csak tudtam (ideértve a főzést, takarítást) segítettem neki. Estefele betett valami zenét és még táncoltunk is egymással. Ez volt az első, hogy fiúval táncoltam. Az volt benne a pláne, hogy én magassarkúba voltam, míg ő pedig teljes női öltözékbe volt. Estére azért mindkettőnk lába megérezte a szokatlanul magas sarok hatását, de így sem akartunk megválni a lábunkon fellelhető cipőktől, de hát mégis meg kellett tegyük, amit még ekkor nálunk (is) a lebukástól és az önfelvállalástól való félelem irányított. A cipők levétele és eltevése mellett Ricsinél még ugyebár a ruházat is ott volt, amit szintén le kellett vegyen.
Elvileg ezeket már máshol megosztottam. De kérdés, hogy meddig lesznek ott elérhetőek.
A folyatás rövidebb, tömörebb és izgalmasabb lesz.
Helye van ebbe a topikba minden olyan személynek, aki kész elmesélni annak okait, hogy ez nála kialakult. Helye van itt annak is, aki felvállalja ezt mindenki előtt és annak is, aki csak otthon -vagyis maximum a párja előtt) vállalja fel ezen érdeklődését. Annak is helye van itt, aki csak közvetve (párja vagy gyermeke, unokája által) érintett a dologban.
