"Minden megnyilvánulásod, mely szépen, üdén, szabadon kibontakozik: ajándékod; minden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik: ürüléked.
Minden megnyilvánulásod, mely szépen, üdén, szabadon kibontakozik: ajándékod; minden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik: ürüléked. Bármelyikünkből sokkal több salak fakad, mint adomány, s ez ellen nincs más segítség, mint hogy salakunkat eltakarítjuk; ehelyett az európai ember kezdettől fogva és mindinkább, ürülékéből rendszert, törvényt, erkölcsöt épít, amit fegyverrel, pénzel, hatósági pecséttel, rangos testülettel őriz és mindenkitől megköveteli, hogy e bélsár-palotákhoz és ünnepélyes ganajszobrokhoz igazodjék. Ezek folyton repedeznek, omlanak, általános bűzt és viszketegséget terjesztve; s egyre több, frissebb, puhább ganajjal kell toldani-foldani őket.
Lassanként az emberiség egész ürülék-metropoliszt emelt maga fölé, mely most, a huszadik században ráomlott a gazdáira. Ahogy valamikor az egetostromló óriássá nőtt emberiségre tűz- és víz-özön zúdult, most a ganajimádóvá törpült emberiséget utolérte a trágya-özön. Évszázadokig nem lesz egyéb, mint fojtogató bűz, mocsokban evickélés, háborúzás durrogó, rotyogó, trágyaszagú fegyverekkel a régi fényes fegyverek helyett, míg a ganaj-kor embere ki nem pusztul. Aki az egész földgolyóból pöcegödröt csinált, most belefullad.
Mit lehet tenni a trágya-özön ellen? Orrunkat befogni, semmi egyebet. Mert aki valamelyik ganajtornyot le akarja bontani, csak egyik helyről a másikra hordja és közben maga is szaporítja a rondaságot. A trágya-özön magától fog lefolyni, lassan, míg a trágya-korszak embere az utolsóig bele nem fullad. Aki bármílyen iránynak, rendszernek, emberi kigondolásnak szívvel-lélekkel behódolt, azt elborította a trágya-özön; aki a tiszta érzést, szabad látást, örök mértéket őrzi, bárkában lebeg a trágya-özön felett. S ahogy a vízözön után megjelent az égen a szivárvány, jeléül, hogy vízözön nem lesz többé: majd megjelenik az égen a tiszta fehérnemű, jeléül, hogy trágyaözön nem lesz többé."
Nem az a baj, hogy túl sok a földön a marha, hanem hogy vannak köztük olyan egyedek is, amelyek gázvezetékeket robbantgatnak, Vagy netán túl sok a metán, és így túl sok a gáz mostanában?
Ember! A világ két kezedtől sír, Egyikkel a kerted ásod, másikkal a sírt. A másik – tudod – bőven várhat rád, Építsd a kertet hát tovább, S közben a Mindent jól vigyázd!
Vigyázz a madárra, ha kertedbe repül, Őrizd meg a csendet, el se menekül, Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll! Vigyázz a madárra, ha válladra repül, Amerre az élet, arra menekül, Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll!
Ember! A világból csak a sajátod érdekel, A szükség határát ritkán hagytad el. Azontúl szintén van világ, Gondolhatod: ott gondolnak rád, S értünk a mindent jól vigyázd!
Vigyázz a madárra, ha kertedbe repül, Őrizd meg a csendet, el se menekül, Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll! Vigyázz a madárra, ha válladra repül, Amerre az élet, arra menekül, Bajban a világ, ha egyszer újra messze száll!
"A természet hatalmas, az ember parányi, ezért aztán az ember léte attól függ, milyen kapcsolatot tud teremteni a természettel..." dr. Szent Györgyi Albert
A Föld
Uram! Ezt a gyönyörű Földet adtad otthonunknak. Mélyébe mérhetetlen kincseket rejtettél. Képessé tettél, hogy megértsük művedet, megkönnyítsük munkánkat, száműzzük az éhséget és betegséget. Mi kiássuk a kincseket, hogy azokat eltékozoljuk. Belőlük a pusztítás félelmetes eszközeit faragjuk, hogy azokkal leromboljuk, mit más ember épít, míg azok ellenem nem fordulnak és elpusztítanak engem, és gyermekeim. Uram! Engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban! Megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját, hogy ez a mi bolygónk a békesség, a bőség, a boldogság és szépség biztos otthona lehessen. (Részlet Szent-Györgyi Albert Psalmus Humanusából)
Haldoklik a Föld
Haldoklik már a Föld, a szíve is beteg, nagyokat döng a föld alatt, és néha megreped. Ha szíve végleg megszakad, ember mi lesz veled? Sutba dobhatod álmodat, és rabolt pénzedet. Felettünk van az ég, és alattunk a pokol? Mi cérnaszálon függünk a létben valahol. De a cérna egyszer elszakad, mert betelik minden pohár, és szétszóródik az űrben az ember, az ostoba kufár. Juhász Magda
A Föld napja
Egyik oldalad mindig fényben fürdik, amíg a másikon sötét éj honol. Jégtömböktől fázik fejed,lábad, de törzsedre forró sivatag karol.
Háborút és békét egyaránt megtűrsz hátadon, de néha túl sok a borzalom és bele-bele remegsz.
A szíved egy fortyogó katlan, mely néha túlcsordul szétterítve láváját testednek körüle minden szétolvad, lángra gyúl.
Jó öreg bolygónk, kedves földgolyónk, ha még vannak rejtett tartalékaid rejtsd el jó mélyen magadba, mit emberi tudomány fel nem derít!
Csak akkor engedd kiásni magadból, s oda dobd, mint egy mentőövet, amikor az emberiség teljesen kipusztított minden élő helyet.
Mentsük meg a Földünket!
A Föld testén tátong forró seb, mag ütötte, a nem ültetett. Hasadt, robbant és megszökött, életeket elvett, széttört. Nyomában halál, szenvedés, jövőtől félés, rettegés. Mit hoz majd a gyilkos felhő, lesz-e jó víz, s friss levegő. Kihajt-e mag, az ültetett, mit ember a jövőbe vetett. Nézheti anya gyermekét, látva boldog, ép életét? Eszmélni kell már emberek, mentsük meg beteg Földünket! Pásztor Piroska
Földanyáért
Benned terem az élet. Te a bölcsődben ringatsz, cipeled a terhemet, rajtad jár megannyi talp.
Tüdőmet is táplálja testedből nőtt zöld karod, bokrok, fák, a fűszálak, mindezért hálát adok.
Kérlek bocsásd meg nekünk nem figyeltünk eléggé, hogy lényedet szennyeztük és mi tettünk gyengévé!
Gyárak koromfekete és bűzös lehelete, a folyókba engedett sok szemét, méreg, vegyszer sejted beteggé tette, senki sem tett ellene.
Legyen ennek már vége! Titeket kér Emberek! Fogjunk össze őérte! Gyógyítsuk a Földet meg!
Földanya szívedhez szól. Hallgasd mélyen magadba, s félelmed mi leblokkol, ne uralkodjon rajtad!
Ébredj! Emlékezz újra! Tudásra, bölcsességre, s ezzel lépve az útra, jön egy boldogabb élet.
Csak hinned kell, s tenni érte! Siska Enikő
A Föld napja
Földnap, április 22! Rajta kívül van legszebb nő? Mondjuk szerelmes ujjongva, női bájtól győzve, fogva!
Úgy ápoljuk, szeressük őt, mint egy gyönyörű istennőt! Hisz nekünk ő az Egyetlen, mint társunk a szerelemben!
Hat milliárdnál több ma már, ki rajta él, az emberár. Rajta kívül nincsen hova menekülni, ha nincs tova.
Igaz, a kozmosz megnyílt már. Ó, de gyilkos, rideg, sivár, félelmetes s felemelő, e végtelen űrtemető!
Lehet Mars-földiesítés? Vénuszon is zöld frissítés? Marson korom, máson zöld gyom, hogy élet, mint Földön, folyjon?
Ugye, milyen őrült sci-fi? Hogy lesz ilyen, lehet hinni? Vissza hát a Föld körébe, mint gyermek anyja ölébe!
Mert ő a mi Egyetlenünk, védő, oltalmazó helyünk. Apokalipszis lovasa, szegénység, háború vasa, betegség és túlnépesség, ne veszélyeztesd, mi szentség! Állítsuk meg e szörnylovast! Pegazust inkább, szállni azt! Szépség és szeretet lakja, így lesz ünnep a Föld napja!
Nem tudjuk nem szeretni ezt a földet, ahol születtünk, és ahol a fű szálai nagyapáink szívéből nőnek napfény és kaszák elé, hű szent László király halványodó képét végig a régi székely templomokban, nem tudjuk nem szeretni hazáink, patakjain és rengetegeink, mindent, bár limlom, s mindent, ami érték…
Látjuk hűségünk százszor megtoroltan a csángó kislány meggyengült szaván, a sokezer kivándorolt családon (kit a halál vitt el, kit a vonat), Bálványos szétmállott várfalain, s a rémálmokon, ahová bezárom, akárcsak te, sok hétköznapomat.
Az ébredés? Megérted azután. Nézd, mivé lesznek, akik meghajoltak, s mivé lettek a hajthatatlanok. Ha nem vállalod, és ha vállalod, ha nem lelhetnek itt békét a holtak s az élők sem, ha belefáradok, s te is, ő is, abba, hogy elomolnak reggelre mind kilátótornyaink:
majd kitépjük magyarul szóló nyelvünk, s hagyjuk végül, hogy legyen, ami lesz és elfelejtjük, mint kamaszszerelmünk, ezt a közös bút-bajt… És aki vesz annyi fáradságot, hogy visszatérjen: semmit sem ért a gyér nyomok fölött! Gyűlölni sem tudja majd ezt a földet: hallgatni fog. Mert csöndet örökölt.
Vigyázzatok ránk, galagonyabokrok, borókaágak, gyapjas jegenyék, hogy ne legyünk földönfutók, se foglyok, hogy hitünket-vérünket ne vegyék. Vigyázz ránk, égbolt, magasságos Isten: akaratunk, erőnk nem végtelen. Szülőföldünk ez. Benned bízunk, Isten, hogy életet, nem pusztulást terem.
S hol van többi 7 milliárd ember, hogy tegyen valamit a Föld megmaradásáért?
Hazánkban is egyre gyorsabban pusztul az élővilág Az emberiség bolygót károsító tevékenységének előbb-utóbb saját maga is áldozatául esik. A szakember a fajok növekvő ütemű eltűnésére, létszámcsökkenésére hívta fel a figyelmet. Ezt ne hagyja ki! Ünnepi saláták, az unalmas köretek helyett!
Orbán Zoltán természetvédő szakember a Magyar Időknek adott interjúban kifejtette: hazánkban egyszerre van jelen a fajok eltűnése, létszámcsökkenése és a sokszor káros invazív állatok és növények megjelenése.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője döbbenetes adattal szolgált: mint mondta, a kihalás természetes folyamat, a Földön valaha élt állat- és növényfajok kilencven százaléka mára eltűnt. Igaz, ehhez évmilliók-évtízmilliók kellettek, „ami azonban most tapasztalható, és érinti a mindennapjainkat, az a földtörténeti korokhoz, evolúciós időhöz képest fénysebességgel, néhány emberöltő alatt megy végbe” – vázolta fel az aggasztó helyzetet Orbán Zoltán.
A szóvivő szerint nem elsősorban a természetes folyamatok, hanem
az emberi tevékenység tehető felelősség mindezért, hiszen az ember megváltoztatja a klímát, egyes fajokat pedig szisztematikusan irt.
Mint mondta, Magyarországon és Európában az agrárterületek állat- és növényvilágának csökkenése elkeserítő: a fenntartható kisparcellás, mozaikos gazdálkodást az intenzív földművelés váltotta fel. Nyugat-Európában ennek oka a monokultúrás agrárpolitika dömpingje volt: Angliában ennek következtében a 1970-es évekre az agrártájból szinte minden őshonos állat- és növényfajt kiirtottak. A rovarok, velük párhuzamosan az őket fogyasztó madarak, majd a nagyobb ragadozók is eltűntek.
Orbán Zoltán hozzátette, hogy a profitorientált gazdálkodás nem érvényesült a vasfüggöny mögött, Magyarországon 2004-ig, európai uniós csatlakozásunkig az agrárterületeink madárvilága stagnált, stabil maradt. Egy évvel később azonban a felmérések szerint ez elkezdett csökkenni, egyes fajok esetében mára hetven-kilencven százalékos visszaesést tapasztalunk – hívta fel a figyelmet.
A szakember a németországi felmérések adatait ismertetve elmondta, ott a táplálékul szolgáló repülőrovar-biomassza hetven-nyolcvan százaléka tűnt el.
A fajok vándorlása sem feltétlenül üdvözlendő jelenség. Bizonyos állat- és növényfajok egyedei, magjai akár 24–48 órán belül eljuthatnak a Föld bármely pontjára a kereskedelem, közlekedés révén, ami később komoly problémákat okozhat – jegyezte meg a szakember. Ezzel arra utalt, hogy az új környezetéhez jól alkalmazkodó állatok, növények könnyen invazív fajjá válhatnak.
Orbán Zoltán csalókának nevezte azt a sikert, hogy az utóbbi időben több nagyobb emlős- és madárfaj újra meghonosodott, populációjuk megerősödött Magyarországon.
„Megjelent a korábban kihalt barna medve, farkas, hiúz, aranysakál, hód, vidra, megmenekült a kipusztulástól a kerecsensólyom – ezek sikertörténetek, de könnyen hamis biztonságérzetet adnak” – mondta a szakember, aki szerint a csúcsragadozókkal ellentétben sokkal nehezebb az ismert állat- és növényvilágunk piramisának alapjait adó fajok megmentése.
Egy átlagos óbudai lakótelepen még a laikus is legalább tucatnyi madárfajt tud egymástól megkülönböztetni a cinkéktől a varjakig, a galamboktól a ragadozókig. A városi madaraknak létfeltétel a növényzet, a fák, a bokrok élelmet, búvóhelyet, otthont biztosítanak: fák és bokrok nélkül nincsenek madarak és madárdal Budapesten sem. Kihalt, szegényes lenne nélkülük a város.
Madarak és fák összefüggésében emlékezünk meg a legnagyobb magyar “madárünnepről”, a 111. éve megtartott Madarak és Fák Napjáról.
Még pacsirta is
Európában eddig körülbelül 780 madárfajt figyeltek meg, Magyarországon pedig mintegy 410-420-at. A bizonytalanság, a “-tól, -ig” abból fakad, hogy újabb és újabb tudományos módszerekkel a szakértők egyes alfajokat folyamatosan önálló fajjá neveznek ki és fordítva – mondja Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivője.
Mintegy 210 faj Magyarországon is fészkel, és a költőfajok száma a településeken is legalább félszázra tehető. Sokat köszönhetünk nekik, jó lenne, ha ez még sokáig így maradna, sőt, a számuk tovább növekedne.
A parkok, kertek kiváló élőhelyet biztosítanak azon fajok számára, amelyek eredetileg bokros, fás erdőszélek, sziklapárkányok lakói. Ha úgy vesszük, egyedül a mezőgazdasági területek talajon tojást rakó lakói kerülik a várost egészen érthető okból. Azért van egy kivétel, a búbospacsirta: benzinkutak, szupermarketek környezetében a gondozott, nyírt füvön talált otthonra. A varjak 10-15 évvel ezelőtti tömeges megjelenése előtt pedig lapostetőkön is költött százszámra.
Paradicsomi környezet
A város tehát madaraink számára ideális, sziklákkal, fákkal, bokrokkal és nyílt gyepfoltokkal tarkított, úgynevezett szegélyélőhely, ami rendkívüli fajgazdagságot produkál. Ha a sziklát magyarázni kell, próbáljuk meg egy sziklapárkányokon, repedésekben költő parlagigalamb-mama szemével nézni a házakat, peremeket, párkányokat.
Egy szó, mint száz, a szárnyasok kiválóan érzik magukat, önszántukból költöznek mellénk. Már ott tartunk, hogy míg a mezőgazdasági területet kedvelő madarak és egyedszáma ijesztő mértékben csökken, addig az erdei fajoké az új, városi élőhelyeknek köszönhetően is, stabil vagy emelkedik. Nem véletlen, hogy három leggyakoribb fajunk, a feketerigó, az erdei pinty és a széncinege eredetileg erdőlakó.
Az együttélés nyilván lehet problémás is, de a szárnyasokat kilakoltatni lehetetlen: nagyjából olyan lenne, mint egy óvodás csoportot távol tartani a cukorkabolttól – hozza a példát Orbán Zoltán.
A fák teteje a legbiztonságosabb
De nem is akarjuk, hogy távozzanak. Ha biztosítjuk nekik a helyet, cserébe megszabadítanak a szúnyogoktól, kártevőktől. És megosztoznak egymással: gyakorlatilag a talaj szintjétől a 30-40 méteres faóriások csúcsáig más és más madarakkal találkozunk. A lombkorona csúcsi részében, mondjuk úgy, a lombos fa sziluettjétől egy méterre befelé fészkelnek a szarkák, a vetési és a dolmányos varjak.
Rettentő okos állatok, tudatosan választják ezeket a helyeket, ahol az ágak már annyira vékonyak, hogy macska, nyest, nyuszt, vagy éppen az ember nem mer kikapaszkodni tojást dézsmálni, fiókát rabolni.
A felső és középső lombkoronaszint a sárgarigó kedvelt fészkelő- és táplálkozóhelye. Első látásra az ember nem érti ezt a madarat, ahelyett, hogy rejtőzködne, az elképzelhető legkihívóbb, sárga-fekete ruhát viseli. Pedig neki van igaza: a fényben fürdő lombkoronában nagy a kontraszt a Nap tenyérnyi besütő sugarai és a levelek vetette sötét árnyékfoltok között, a rigó akár fészkén ül, akár élelmet keres, gyakorlatilag láthatatlan. Pont ezért komoly kihívás sárgarigót megfigyelni.
A bokrokkal már gondok vannak
A magasban költi fiókáit a városi ragadozók többsége is, ez az élőhely zavartalan, kiváló, a madarak jól érzik itt magukat. Lefelé haladva viszont romlik a helyzet, mert nincsenek sűrű, bokros területek, a városi parkokban inkább csak “optikai bokrokkal” találkozunk. Ennek rosszul értelmezett közbiztonsági “okai” vannak. Rendőrségi nyomásra a növényeket a Margitszigeten és a Városligetben is jó két méter magasságig felnyírják, illetve azért hiányoznak a kiterjedt bokrosok, hogy a rossz szándékú emberek ne bújhassanak közéjük – mondja Orbán Zoltán.
Pedig a fülemüle, a poszáták, a füzikék, az ökörszem vagy a vörösbegy a több tíz négyzetméteres, kiterjedt, sűrű bokrosban érzi jól magát.
És komoly hasznot hajt: ezek a madarak milliószámra kapkodják össze napközben a levelek fonákján pihenő szúnyogokat.
Kell a sűrű védelem a fekete rigónak is, az ő fészkét 2-4 méteres magasságban találjuk – találnánk, mert úgy elrejti, hogy ember legyen a talpán, aki kiszúrja. Orbán Zoltán arra figyelmeztet, hogy ha ez a gyakorlat általános marad, több madárfaj továbbra is távol marad a településeinktől, néhányuknak pedig akár búcsút is mondhatunk.
Cinege a postaládában
Végezetül a cinegék hazai faja is mindig feltalálja magát a településeken, sőt. A széncinege 1 300 000 – 1 600 000 párosra becsült magyarországi állományával egyik leggyakoribb madarunk – köszönhetően a városi környezetnek. És a cinkék leleményességének, melyek eredetileg harkályok által hátrahagyott odúkban raknak fészket.
Ilyenek is bőven vannak városainkban, ám a cinegék, különösen a széncinegék nem válogatósak: postaládákba, csövekbe, bármilyen “lyukba” beköltöznek, még az sem kell, hogy tető legyen a fejük felett: találtak már cinkefészket felül nyitott, kerítést támasztó vascsőben is.
A TŐLGYFA. Európa öshonos növénye. Kedveli a dombokat, hegyeket. Lombkoronája félgömb alaku és esetenként biomasszája több tonna is lehet. Egyike a legtöbb oxigént termelő növénynek. Lassan fejlődik, kivágásra csak a 80-100 éves egyedek alkalmasak, de sokszor már a fiatalabb fákat is kivágják!
A Föld légköre egykor alig tartalmazott oxigént, évmilliárdokra volt szükség, hogy elegendő képződjön abból az elemből, ami életben tart minket. "Az emberek számára természetes az oxigén, mivel itt van, és folyamatosan lélegezzük" - mondta Dr. Donald E. Canfield, a Dél-Dániai Egyetem kutatója. "Azonban a miénk az egyetlen ismert bolygó, ami oxigénnel rendelkezik"
Bár a tudósok évtizedek óta küszködnek az oxigén térhódításának rekonstruálásával, több alapvető felfedezés is született. Az elmúlt két hét különösen fontos volt ebben a tekintetben, mivel Canfield és munkatársai két tanulmányt is publikáltak, melyek jelentős ismereteket adhatnak az oxigén történetének legfontosabb fejezeteihez. A kutatók megállapították, hogy az oxigénben gazdag légkör a geológia és a biológia egy komplikált viszonyának az eredménye.
Az ősi légkör tanulmányozásához a geokémikusok a régmúlt kőzeteinek úgynevezett kémiai ujjlenyomatait vizsgálják. Egyes kőzetek olyan molekulákat tartalmaznak, amik csak az oxigén jelenlétében jöhettek létre. Minél több ilyen molekulát találnak egy kőzetben, annál több oxigénnek kellett jelen lennie a légkörben az adott periódusban.
A Föld legősibb kőzeteiben nincs nyoma a légköri oxigénnek. A vizsgálatokból megállapítást nyert, hogy az oxigén helyett a kezdeti levegő főként széndioxidból, metánból és nitrogénből tevődött össze. A Nap sugarai létrehoztak némi szabad oxigént a széndioxiddal és más molekulákkal bekövetkezett reakcióikból, ez azonban szinte a kialakuláskor el is tűnt, az oxigén ugyanis egy nagyon "barátságos" elem, számtalan molekulával képes kötést alkotni, például a kövekben fellelhető vassal, melynek rozsda az eredménye. Vehetjük azonban a vulkánokból kitörő hidrogént, mellyel hidrogén peroxidot alkottak, más szavakkal a korai Föld egy hatalmas oxigén vákuum volt.
Ez hárommillió évvel ezelőtt változott meg. Canfield csapata szeptember végén számoltak be ennek az időszaknak a kőzeteiben talált oxigén ujjlenyomatokkal kapcsolatos felfedezéseiről. Becslésük szerint a hárommilliárd évvel ezelőtti légkör csupán 0,03 százalékával rendelkezett a mai oxigénszintnek. Ez nem hangzik soknak, mégis hatalmas elmozdulást jelentett a Föld kémiájában.
A napfény önmagában nem tudott ennyi oxigént hozzátenni a légkörhöz, csak az élet. Hárommilliárd évvel ezelőtt egyes mikrobák elsajátították a fotoszintézis képességét. Az óceán felszínén lebegve a napfény energiáját használták fel, hogy megéljenek és szaporodjanak a víz és a széndioxid segítségével, melléktermékként oxigént adva le. Ennek nagy részét elszívta a korábban említett vákuum, valamint a mikrobák halálakor, az oxigén reakcióba lépett szénmolekuláikkal. Egy kevés oxigén azonban visszamaradt, mivel a halott mikrobák szerves anyagának egy része lesüllyedt a felszínről az óceán fenekére, ahol az oxigén nem tudott reakcióba lépni vele, így a levegőben maradt.
Több százmillió év telt el így, és az oxigén továbbra is ritka maradt, azonban ebben az időszakban a vákuum is gyengülni kezdett. A bolygó lehűlt és vulkánjai is kevesebb hidrogént bocsátottak ki a légkörbe, így kevesebb oxigént szívtak el. Canfield szerint ez a gyengülő vákuum vezetett a geokémikusok által a kőzetekben észlelt hirtelen oxigénnövekedéshez körülbelül 2,3 milliárd évvel ezelőtt. "Eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol a Föld eléggé lehűlt ahhoz, hogy az egyensúly az oxigén javára billenjen" - mondta. Az oxigénrobbanás olaj lehetett az élet tüzére. A légköri oxigéntöbblet megtámadta a felszíni kőzeteket, foszfort és vasat szabadítva fel, melyek az óceánba áramolva tápanyagként szolgáltak, a mikrobák virágkorukat élték és még több oxigént juttattak a levegőbe.
A héten közzétett tanulmányukban, Canfield és kollégái szerint annyi oxigén került a légkörbe, hogy több ezer méterre behatoltak az óceán mélységeibe. Canfield elmélete szerint akkoriban az oxigénszint elérhette a mait, legalábbis egy ideig. Ez a robbanás azonban egyfajta önpusztítást is eredményezett az oxigén szemszögéből. A tengerfenékre záporozó mikrobák szénben gazdag kőzeteket hoztak létre. Később ezek a kőzetek kiemelkedve szárazföldeket alkottak, ahol reakcióba léphettek az oxigénnel, kivonva azt a légkörből. Az élet tehát újabb vákuumot kreált, melynek hatására 2 milliárd évvel ezelőtt az oxigénszint a mai 0,01 százalékára zuhant vissza.
Az élet és a bolygó tovább játszadozott az oxigénnel az elmúlt kétmilliárd év alatt. A növények fejlődésükkel elkezdtek hatalmas szénmennyiséget tárolni a fákban és más kemény szövetekben, kevesebb szenet hagyva, ami reakcióba léphetett az oxigénnel. 300 millió évvel ezelőtt az oxigénszint a mai másfélszerese volt, azonban a kontinensek mozgásával a bolygó földtana a sivatagoknak kedvezett, az erdős területek zsugorodtak, csökkentve az oxigénszinteket.
Ahogy Canfield előtt egyre jobban kibontakozik ez a történet, egyre bizonytalanabbá válik a jövőt illetően. Megtartja a Föld ezt a példátlan oxigén ellátást, vagy újra drasztikus csökkenésbe kezd? "Nem hiszem, hogy ezt pontosan meg lehetne jósolni" - összegzett. "Ez nagyban függ a földtan szeszélyeitől"
