De tovább gondolkodva ezen az úton, azt is megértem, ha én nem kellek valakinek.
Azt viszont nem értem ebben az egész történetben, hogy ha nem kellek valakinek, ez a tény miért tenné vonzóbbá azt, aki nekem korábban nem kellett? Miért gondolják, hogy egy csalódás, vagy elutasítás után vonzóbb lesz az, aki addig nem volt az? Hiszen ugyanaz maradt az illető és én ugyanúgy nem akarok koloncot a nyakamba, ahogy eddig sem akartam. Azt hiszik sokan, hogy lehet ilyen optikai csalódás jellegű játékot játszani, de a centiméter mindig megmutatja, hogy a két képen ugyanakkora valaki vagy sem.
Az engem ért elutasítás legitimálja azt, hogy én is elutasítsak másokat. Igen, én sem pazarolom az időmet olyanra, akivel nem akarok együtt lenni. (mondjuk ehhez korábban sem kellett legitimáció)
"Nevelkedett", ez a jó szó? Nem biztos. Inkább arra gondolok, aki vak arra a világra, amiben felnőttem, és nem is akarja megérteni, esetleg még üldözni is akarja nyílt vagy rejtett eszközökkel... no way.
Mondhatod, hogy elkorcsosultam, és nem érdemlem ezt meg. De egy olyan közegből jövök, ahol művelt, egyetemet végzett értelmiségiek voltak. Oké, ezek közül a jellemzők közül egyik sem igaz rám. Elbasztam. Tudom. De ne akard azt, hogy olyasvalakivel akarjak együtt lenni, aki teljesen más közegben nevelkedett, mert nem fog menni. Egyáltalán ne is akarj rám uszítani bárkit is. Uszítsd magadra, hiszen, ha annyira "jó parti" az illető, nőként váljál el, szakíts a jelenlegi pároddal, ha kell, hetero férfiként is (hiszen érte megéri meleggé válnod, ne állj ellen a kísértésnek... látom, minden vágyad, hogy te legyél a passzív fél, ő meg a hiperaktív), feküdj be alá mosolyogva, és maradj is ott életed végéig. Esetleg uszítsd lányaidra, fiaidra, hiszen önzetlen szülőként ez a tett egyenesen kívánatos ebben az esetben. Olyan nagyvonalú vagyok, hogy átengedem ezt a ragyogó lehetőséget neked, aki olyan jóindulattal viseltetsz irányomban. Ámen.
Újabb hisztérikus karakter egy platformon. Vajon honnan másznak elő ezek, a föld alól? Túlteng bennük az ösztrogén, vagy eggyel több X kromoszómájuk van? Mindegy, mit ír, az egész lényét körbelengi valami hisztérikus infantilizmus. Néha azt hiszi, hogy azt mondja, amit hallani akarsz, valójában még csak meg sem közelíti azt, ami, aki te vagy. Csak a nyomasztás, kellemetlenkedés érdekli, még az sem számít, hogy a "térítése" hatástalan. Élősködők...
A kis pondró, aki azon viccelődik pár hónapra rá, hogy "bekapja, nem kapja?", persze csak átvitt értelemben. (talán ő bekapta valakiét, és neki ez a norma. ő mondta, hogy feltétlenül nyalni kell valakinek) Az egész undorító viperafészek.
Hányok tőletek. Semmilyen értéket nem képviseltek, ami vonzó lehetne számomra.
Sajnálom... hogy amikor pont jól érezném magam, szakad rám egy csomó emlék. PTSD? Ahogy a hazugságot mondja valaki másvalakiknek, csak egy-egy foszlányt hallok meg belőle. Szinte nem is vagyok ott, mert előző este berúgtam és megerőszakoltak. Kb. két napra rá, ahogy rendelés közben kimegyek a konyhába bekavarni egy fájdalomcsillapítót, mert nem is másnapra, hanem az azutáni napon érkezik meg a fejfájás. Lassan kezd leesni, hogy valami nincs rendben. Hétvégére úgy-ahogy tisztul a kép. De még ma sem tiszta teljesen...
Bár a gyors ítélkezés annyira nem jellemző... néha az utolsó pillanatig mentegetek embereket vagy új esélyt adok nekik, holott ők már rég a legundorítóbb pletykákat terjesztik rólam (és másokról). Vérszívók...
A legjobb nem belemenni a mocskos, kicsinyes kis világukba, hiszen ez egy végtelen labirintus. Az ilyen emberek mindig gáncsoskodni fognak, az ilyeneknek soha nem lehetne megfelelni, mindig az ellenségei azoknak, akik mások, akiket nem értenek, akik nem a "felfele seggnyaló, lefele rugdosó" típusba tartoznak, amibe ők.
Súlyos lecke az élettől, amit úgy érzem, meg kell tanulnom: ne azért legyél becsületes, mert az a világbeli helyzetedre majd pozitív hatással lesz, kifizetődő lesz becsületesnek lenni (inkább az ellenkezője). Törődj te is a magad dolgával, ahogy másoktól is elvárod ezt; ne foglalkozz azzal, ki mennyire becstelen és mégis milyen messzire jutott. (még az is lehet, hogy a gyors ítélkezésed nem egészen, nem kőbe vésetten pontos, nem feltétlenül dolgod, hogy megítélj másokat, tökéletlen szubjektumként)
Ha a helyzeted tarthatatlan, keresd az utakat, vedd le a kezed a forró tűzhelylapról, amint megteheted.
Lehet, hogy nem utálnak annyira, amennyire gondolom... lehet, hogy más, hozzám hasonló helyzetű fiatalokkal (vagy bárkivel) is történnek olyan dolgok, amik velem az utóbbi néhány évben... és régebben. Talán nem sokakkal, de történnek. Lehet, hogy az élet nagyon kevés esetben tökéletes.
A más érzéketlensége nem az én dolgom, vagy talán nem is olyan érzéketlenség, mint amilyennek gondolom. Ha nem vagyok szerethető valaki, valakik számára, még mindig nem történt tragédia. Vagy nem is kell ennek ekkora jelentőséget tulajdonítani, vagy találhatok másokat, akik szeretnek. Mi az, amit megtehetek, hogy jobban legyek? Miért ott keresek utat, ahol már bebizonyosodott, hogy nincs?
Ha egyik nap egy órát tudtam takarítani és utána kidőltem, akkor másnap megpróbálhatom ugyanezt. Attól nem lesz több erőm, egészségesebb-erősebb szervezetem, ha kétségbe esem. Ugyanez a tanulással.
Attól nem lesz jobb, ha a közöttem és mások közt lévő különbözőségeken vagy a saját korlátaimon kétségbeesem. És még az sem baj, ha kétségbe esem. Nem kell mindig erősnek lenni.
Ha semmi szolidaritás nincs az emberek egy részében, én miért legyek szolidáris? Kik ezek az emberek nekem? Majdnem idegenek. Ha bennem van bajtársiasság, amikor valakit támadnak, valaki szenved, de én semmi vagy sokkal kevesebb empátiát kapok, ha velem történik ilyen, akkor egy ponton túl nemcsak értelme nincs, de a sok energiaveszteség egészségkárosító. (De ki tud így létezni? Nem segíteni akarni? És akkor azt sütik rád, hogy önző vagy, miután kizsigereltek.)
Mi romlott el az életemben, hogy engem nem szeretnek, nem állnak mellém, nem segítenek úgy, mint másokat? Hogy amikor már azt hiszem, egy közösség része vagyok, rá kell jöjjek, hogy mások nem úgy értelmezik a közösségi létezést, ahogy én. Hogy ha az egyik többet terhelődött, a másik megpróbál enyhíteni ezen és viszont. Hogy egy kicsit könnyebb legyen létezni ezen a világon.
Nem vagyok hajlandó félni ezektől a mindig az aktuális hatalom seggét nyaló majmoktól. Nincs az az egzisztenciális szorongás, ami rávehetne arra, hogy a kicsinyes rosszindulatukat, kontroll igényüket, a szart aranynak hazudjam.
Vajon jobb lett volna, ha ott vagyok valahol a tűz közelében? Magasan képzett szakemberként... ez álmodozás, ugyanúgy semmi köze a valósághoz, mint az eddigi képzelgéseknek. Kompenzáció.
Elképzelni, ahogy én vagyok az, aki nemcsak végrehajt egy protokoll alapján egy cselekvéssort, hanem kérdéseket tesz fel, miért nem működik egy eljárás jobban, mint kellene. Látókérgében molekulák láncai, gyűrűi futnak, állnak össze, reagálnak egymással egy színpadon (hadszíntéren?), amit úgy hívnak, hogy emberi szervezet. És közben nem kell azzal foglalkoznia, férfi-e vagy nő, képes-e beilleszkedni, a hétköznapok unalmas köreivel. Feloldódik egy kollektív egészben, amit szolgál, nem lenne más, mint egy katona, akinek nincs is más feladata. Akkor még jobban el akarnák őt pusztítani... de akkor legalább "hősi halott" lenne, nem egy névtelen senki, aki semmit sem alkotott, amire büszke lehetne, ami az emberiség javát szolgálja, de mégis egyedi, mert ő találta fel.
Több van bennem, de ez az egész érthetetlen. In vitro vihetném valamire, de ez még semmi, ha az élet összes mellékes mocsoksága és a saját korlátaim megállítanak. Hiába lennék kiemelkedő egy-két területen...
Igen, tényleg az agressziót azonosítják a tehetséggel. De ha agresszív leszek, abba úgy érzem, én halok bele. Elveszítek valamit, ami az érzékenység pozitív hozadéka.
Néha elfog a halálfélelem. Azt hittem, mindent kibírok nyom nélkül. Olyan, mint egy egyre szűkülő rács, mint egy hordó tele nagy szögekkel, ami rám zárul. Hiába nyitják ki, a sebek mélyek és visszafordíthatatlanul végzetesek maradnak. Eddig bírtam. Az embereket, a tehetetlenséget, a szörnyűségeket. A hétköznapok habkönnyű gyilkosait. Nem tudom, mit tehetnék. Annyira szörnyű ez az egész...
A probléma az ilyen emberrel, hogy még csak fel sem fogja, hogy nem kéne mások dolgaiba, magánéletébe beleavászkodnia. Észre sem veszi, hogy határokat lép át. A másik tiltakozását, védekezését agresszivitásnak állítja be, holott ő az, aki belépett a másik térfelére, szándékosan ellenségességet szít. Sokszor rejtetten teszi ezt, hiszen ő maga is tudja, hogy az eredeti indítéka nevetséges állati vicsorgás, nélkülöz mindenféle racionalitást, jóérzést, csak a nyers utálatról szól.
Világos, hogy olyan információkhoz jutottál hozzá, amelyek nem tartoznak rád, és fel akarod használni őket ellenem. Viszont nem ismersz annyira, hogy tudd a valós körülményeimet. :) Te szánalmas patkány...
Te elmebeteg vagy. Sajnálom, hogy úgy értelmeztem a viselkedésedet, mintha egészséges lennél. Így, hogy leesett a tantusz, sokkal megbocsátóbb vagyok az ostobaságoddal szemben.
Igen, lehet, hogy ő csinálja jól. Lehet, hogy ez Magyarország, és én is belecsúsztam, együtt nevettem a gúnyolódókkal. Ahol a lelkiismeretesség handicap. Jó, van benne egy adag hiszti, ez tény. De már elfelejtettük, milyen pontosnak lenni, vagy a pontosságra törekedni.
Miért még most is a gyűlölködés vezet embereket? Azért is ellentmondani, azért is belekötni mindenbe, azért is provokálni. Miért? Mi érdeke fűződik ehhez?
Én már adakoztam. Sajnos nem mehetek ki az utcára, vagy más helyre segíteni, mert hőemelkedésem van, gyenge vagyok. De ha elmúlik a hőemelkedés, menni fogok. (a gyengeség sosem múlik el) Te mit teszel?
Na mi van, picsák, még mindig itt kukkoltok, hogy mit írok ide? :) Lesitek, hogy miből gyárthattok még részletesebb ellenségképet, mi? Ahelyett, hogy a saját életetekkel foglalkoznátok. Hiszen az enyém mennyire szánalmas, ugye? Annyira, hogy ti foglalkoztok az én magánéletemmel, és nem én a tietekkel. Ti próbáltok meg alám tenni a hátam mögött. Mire ez a gyűlölet? Ha annyira rendben vagytok, miért áskálód(ta)tok ellenem, miért a sunyi beszólások, provokálás? Fogalmatok sincs, mire van szükségem, milyen ember vagyok. Csak annyit kéne beismerni önmagatoknak, hogy elbasztátok. Nem nekem, magatoknak.
Gyerekként a körülményekhez kötődtem. Olyan dolgokhoz, amelyek állandóbbnak tűntek, mint az emberek változékonysága. A templomhoz. Az énekekhez. A hangulatokhoz. A karácsony fényeihez.
És most is ezerszer inkább igaznak érzem az eseményeket kitöltő atmoszférát, mint az embert, aki csak keresztülsétál a csodán. Az embert csak akkor tudom csodálni, ha ez az atmoszféra áthatja. Máshogy nincs értelme. Semminek.
A karácsonyi fények meggyújtásával teljesen átlényegülök, mintha otthon lennék, bár én sem tudom, van-e konkrét helye ennek az otthonnak, vagy lesz-e valamikor. Ehhez nem kell, hogy az emberek közelebb jöjjenek. Működik. Egészen elképesztő. Egyedül is a flow állapotában vagyok. Úgy, ahogy régen.
A legnagyobb megkönnyebbülést tényleg az hozza, amikor a magukat először jó szándékúnak mutató, aztán a fájdalmadat elbagatellizáló, vagy azon szórakozó, téged nem tisztelő embereket átrakod az áruló kategóriába. Innentől már nem vársz tőlük semmit, nem vársz tőlük mást, mint azt, hogy újra és újra ártsanak neked (többnyire cukormázba mártott kedvességgel, ami nem egyenlő a szeretettel), viszont erre fel tudsz készülni, így nem adod nekik az energiád, hiszen nem is vagy már olyan közel hozzájuk. Már nem magyarázod meg mindig, amikor rosszul érzed magad a társaságukban, hogy biztos nem úgy gondolták, vagy biztos te nem vagy elég rugalmas velük kapcsolatban, vagy biztos csak túl ostobák ahhoz, hogy felfogják, kárt okoznak. Egyszerűen csak a helyére teszed ezeket az embereket. Az árulás úgy tűnik, nem feltétlen egy patetikus, nagyívű tragédia része, megtörténhet csendben, alattomosan, hétköznapi módon.
Az árulóból pedig nem sokára olyan emberekké válnak, akiken keresztülnézel. Nem számítanak többé. Valaha közöd volt hozzájuk, mégis idegenné váltak. Van ilyen. Változnak az idők...
Te is bele szoktad baszni a könyököd a szekrényajtóba? Akkor már biztosan lelki társak vagyunk! Te hűséges leszel, (hiszen ugyanaz a problémánk, máshogy nem is lehet), én is hűséges leszek, egy darabig biztosan, hiszen mi más választásom van? Bárki lehetnél, csak legyen már valaki. Kedves, aranyos, helyes lány. Ez annnyira de annnyira izgalmas...
Sokszor nem ismerem fel, hogy mik a szükségleteim. Bármelyik szintet nézzük. Onnantól kezdve, hogy talán azért vagyok rosszul, mert nem veszek észre alapvető fiziológiás szükségleteket és ugyanígy szellemi, lelki értelemben nem veszem észre a hiányt, csak ha nagyon szenvedek, akkor, és még akkor sem tudom sokszor, mit kéne tennem. Hogyan lehetne ezeket jobban felismerni, hogy ne romboljon ez a dolog?
Egyelőre a táplálkozásommal próbálok valamit kezdeni. De lehet, hogy csak összejönnek ilyenkor a dolgok. Lehet, hogy ez egy olyan élet, hogy jobban oda kell figyelni. De ez milyen már, hogy állandóan figyelni kell az embernek az egészségére, ez kurva fárasztó, nem? Tegnap asszem szívesen elszívtam volna egy szál cigit (pedig nem voltam soha nagy bagós), de lehet, hogy az ügyeletre kellett volna mennem utána. Ez már tényleg vicc. XD Ugyanez a szellemi-lelki egészség. Másoknak ez hogy' nem fárasztó? Élni, fönntartani mindent? Hogy' mehet ez ösztönből, hogy "igen, csinálni kell" olyan dolgokat, amelyeknek igazából semmi értelmük. Több a befektetett energia, mint az öröm.
