Létezik-e politikai idill?
Létezik-e politikai dili?
Létezik-e idilli politika, vagy a politika eo ipso dili?
Bölcseleti jellegű kérdések, melyekre az adekvát válaszok a filozófia és a közgondolkodás történelemfilozófiai határmezsgyéjén találhatók.
„nemrég olvastam egy mondást. A közösséget nem az tartja össze , hogy azonos dolgokat szeretnek, hanem hogy úgyanazt utálják”
A közösséget az azonos (vagy nagyon hasonló) ösztönök, reflexek, szükségletek, érdekek, értékek, eszmék, célok konkrét együtthatása tartja össze. Itt hangsúlyos a „konkrét” fogalma, ti. nincs közösségminta. Mást jelent a közösség a navahóknál, mást a Krisna-tudatúaknál, a szabadkőműveseknél, mást a kommunistáknál, mást a dominkánusoknál, az irgalmasoknál, a hippiknél, mást a RAF-nál, mást a kibucokban s persze megint mást a pirézeknél (noha ezt ma még nem minden frakcióvezető-helyettes tudja).
A csürhe (amelyre Te gondolsz) nem közösség.
A közösségekben gyűlölnek is, szeretnek is. Nem minősíti a közösséget sem a gyűlölet, sem a szeret.
Vagyis a „szeretés” (amelyről „olvastál egy mondást”) eo ipso nem tart össze semmit.
A szeretet (lényegét tekintve) individualista tünemény.
A szeretet kultikus, mitikus alakja, Jézus, az első nagy (s a mártíriumából adódóan tökéletes) individualistája az emberiségnek, vesd össze: „Elói, Elói! Lamma Sabaktáni” (Mk. 15.34).
A jézusi szeretet nem közösségképző erő, részint azért, mert hiányzik (illetve dehogyis hiányzik!) belőle az érdek mint a közösség egyik legfőbb kovásza, részint azért, mert a jézusi szeretet nem értékképző, hanem maga érték, méghozzá az egyetlen érték. Ahogy Ancsel Éva fogalmazza: „A szeretet-mitológiák és a szeretet mint norma ott jelenik meg, ahol az emberi összetartozás természetes kötelékei szakadozni kezdenek. A másik ember iránti szükségletet a hiány hozza világra” (a szerző kiemelései).
Márpedig a hiánnyal szemben az ember egyedül áll (miként Jézus), s ami nem más, mint a József Attila-i „világhiány”-ból adódó kényszer-pozíció.
Ha szeretsz valakit, lényegileg nem annak teszel jót, akit szeretsz, hanem magadnak. A szeretet révén úgy érzed, nem állsz egyedül a világgal (a „világegésszel”) szemben, tehát, ami a legfontosabb: a szeretet-érzés akkor (lehet) teljes, ha te szeretsz, s akkor nem teljes, ha „csak” téged szeretnek. S ami a legérdekesebb (szerintem): még az ún. „kölcsönös szeretet” sem alakít ki a két egymást szerető ember között úgynevezett közösséget. A „kölcsönös szeretet” nem egy, hanem két embert tesz individuummá („párosult magány”-nyá), sőt individualistává; oldja a „világhiány”-érzetet, ugyanakkor a két (egymást szerető) embert elválasztja a társadalom egészétől.
József Attila nem véletlenül fogalmaz többes számban:
Jaj, szeressetek szilajon,
hessentsétek el nagy bajom!
Eszméim közt, mint a majom
a rácsok közt le és föl,
vicsorgok és ugrándozom,
mert semmit nem hiszek s nagyon
félek a büntetéstől.
Halandó, hallod-e dalom,
vagy zúgod csak, mint a vadon?
Ölelj meg, ne bámulj vakon
a kifent rohamkéstől –
nincs halhatatlan oltalom [vö. Elói, Elói! Lamma Sabaktáni – gf.],
akinek panaszolhatom:
félek a büntetéstől.
Mint fatutaj a folyamon,
mint méla tót a tutajon,
száll alá emberi fajom
némán a szenvedéstől –
de én sirok, kiáltozom:
szeress: ne legyek rossz nagyon –
félek a büntetéstől.
Tehát József Attila szerint nem azért kell, hogy szeressenek, merthogy az jó, hanem azért, hogy „ne legyek rossz”. Már persze olyan értelemben, hogy valójában nem vagyok rossz:
Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
mért nincs bűnöm, ha van.
Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
Tán együgyű dolog.
Mint fösvény eltünt aranyát,
e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
bár szivem nem kemény.
És meg is lelem egy napon
az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
meg ismerőseim.
Elmondom: Öltem. Nem tudom
kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem szinezem,
hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
majd mi is lerogyunk.
Elmondom. S várom (várni kell),
ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
ki retteg boldogan.
És észreveszek valakit,
ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
s te nem vagy idegen...
Ám lehet, bűnöm gyermekes
és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
s én játszani hagyom.
Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.
Ez a szeretet-individualizmus lényege! Részint: „majd én föloldozom magam”, részint: „ki él, segít nekem”.
Ez a topik nem a „csodálatos labdaérzékemről” szól. És már csak azért sem, mert az én zsenialitásom leírásához, megfelelő méltatásához nem elegendő egy vézna fórumrovat, ahhoz minimum tudományos ismeretterjesztő kötetetek sorozatának megírására volna szükség (vonatkozó lexikonokkal, kézikönyvekkel kibővítve stb.), úgyhogy elbűvölő személyiségemről – miként a drága, boldogemlékű Virág elvtárs mondotta – nem nyitok vitát. Csupán egyetlen személyes(kedő) megjegyzés, ám még ez sem magamról, hanem inkább rólad. Amikor azt közölted, nem itt, hanem egy másik topikon, s nem most, hanem évekkel ezelőtt: „Én focizom, és nálunk van egy olyan közkeletű jelszó, hogy »Széles a pálya sokan elférnek rajta, és az hogy ki szaladgál csak, és ki szerez érdemi gólt, az úgyis hamar eldől«”, szóval, hogy ez a bejegyzés szerintem aranyosabb dilettantizmusra vall, mint az a „metaforád”, amely szerint a széles pályán elférő sok játékos közül az egyik azért nem rúg érdemi gólt, mert „brillírozik, keveri-kavarja, hogy aztán rúgjon egy luftot a kapunál”.
Nem a „kapunál”, bogaram, hanem a kapu előtt (az ötös vonalán), továbbá a „keverés-kavarás” nem a széles pályán történik, hanem a konyhában, a sparheltnál, vagy a sparhelt előtt, ahogy tetszik, de mindenképp az unikális filozófusnők originális munkaeszközével, ama bizonyos szexista fakanállal, például így: „én a rántást kavarok, és nálunk van egy olyan közkeletű jelszó, hogy…”.
Tehát, immáron letudva a fórumozás csetelési részét, megengedek magamnak néhány rövid, ámde „érdemi gólt”, konkrétan kiskegyed széles pálya-vonatkozásában.
„Ugyan kérem, ki beszél itt értelemről…”
Én. Jogom van hozzá.
„Egyáltalán nem arról szól a politika hogy ki tud okosabbat mondani”
Nem „politikáról” beszéltem. Hanem a „professzorokról”, „közkeletű jelszóval”: a „magyarországi értelmiségi elitről”, vagyis azokról az emberekről (főként közszereplőkről), akik hittől, világnézettől, ideológiai meggyőződéstől, „genetikai” származástól és persze politikai hovatartozástól függetlenül tartják magukat (s egymást) „a magyar intellektuális teljesítmény letéteményeseinek, megtestesítőinek itthon is, a világban is”.
„Orbán ellenfelei szinte kivétel nélkül eljátszották már a hitelességüket”
Lehet, csakhogy ez engem nem érdekel. Én nem „Orbán ellenfeleiről” beszéltem. Hanem arról, hogy Orbán Tusnádfürdőn zsidózott. És hogy alapvetően ezzel magyarázható: Orbán a mai napig (egész pontosan: 2012. december 1-én 10:48 pecig) nem szólalt meg a kormányát ért rasszista „támadás” ügyében. Illetve arról beszélek, hogy „Orbán ellenfelei” (ideértve az „intellektuális elitet” is, Kornaitól Ungvárin, Helleren-Hilleren, Mihancsikon át P. Szűcsig stb.) évek óta hallgatólagosan legitimálják Orbán politikai antiszemitizmusát, rasszista („genetikai”) jellegű, kódolt zsidózását, sőt ma már nem csak hallgatólagosan. Ma már ott tartunk, hogy Orbán ezt az egész antifaszista bagázst egyik (Rogán nevű) csicskása révén szívatja.
Arról beszélek, hogy Ungváriék Orbánnak nem ellenfelei. Sportnyelven szólva: nincsenek egy súlycsoportban. Ungváriék (Orbán által) az orruknál fogva vannak vezetve.
A parlamentben indítványozták: „fel kell mérni” (értsd: össze kell írni), hány zsidó van a képviselőházban, a kormányban. Ez tény. Továbbá tény, hogy a konkrét fölvetésre senki nem reflektált (az egyetlen Schmuck Andor kivételével!), sem Gyurcsány, sem Schiffer, sem Mesterházy, sem Lendvai, sem Szanyi, sem Vitányi, s a neo-vitézlő Ungvári professzorék sem. Kálmán Olga nem a rasszista kirekesztés problémáját vetette föl a tévében, a saját szememmel láttam: Schmuck Andor erőltette rá, mint interjútémát. Ez is tény. Azóta persze Kálmán Olga is hangos antifaszista. Ungvári professzor is, Bombera Krisztina is. Sőt még az egyébként (viszonylag) értelmes Magyar György is… Na most, ami a lényeg (számomra), mindahányan a „Sátán” kutyáival szemben harcos antifaszisták. Magával a „Sátánnal” ma sem mernek szembeszállni. Erről beszélek. Illetve arról, hogy ezek a pipogya fosadékok (ahogy korábban kedveskedtem megnevezni őket) holnap Rogán Antal ministrálása mellett próbálnak vezekelni nyilvánvaló szaremberségük miatt. Vagyis egyszerűen nem értik a szituációt (itt az ominózus értelemhiány!), amelybe spontán (illetve részint Orbán, részint Schmuck révén) sikerül ügyesen belekavarodniuk. Ungváriék – gyávaságuk mellett – annyira ostobák, hogy szentül hiszik: valódi antifasiszták ők, nem csupán fostos antifaszisták.
Másként fogalmazva: ezek az emberek pontosan annyira antifasiszták, mint amennyire a primitíven antiszemita, neonáci szellemi korcsok fasiszták. Ne legyen félreértés, nem vagyok fasiszta, több okból sem (megmondanám, ha az volnék!), ám az eredeti-valódi fasizmust, a futuristák, Mussoliniék (vö. Marinetti: Futurizmus és fasizmus), a korai Lukács György elvi (fasisztoid, „barbárista”) koncepcióját, törekvését messze többre tartom, mint a magyarországi náci (ma neonáci), nyilas (ma neonyilas) vicsorgók handabandáit. Miként a mai antifaszisták (Mihancsikék, Ungváriék) sem léphetnek a valódi antifasiszták, Thälmannék, Zetkinék, Sallaiék, Schönherzék, Ságváriék nyomába.
Születtem Magyarországon, 77 éves vagyok,
fejemben összekeveredtek a féldecik s kormányzatok.
Neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is,
harcoltam két háborúban, túléltem, az istenbe is.
Elhagytam, kérném, vagy 39 asszonyt,
s vagy kétannyi elhagyott.
Tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet,
és mégis itt vagyok.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
„Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,
egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain,
de áll önök előtt!”
Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
elszállnak az első szélre! Mi lesz így? – kérdezem én.
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
„Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,
egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain,
Nagyon firtatták a múltkor, hogy vajon miért van az hogy a fiatalság ennyire fogékony a jobboldali durvaságokra. Ők állandóan gyűlöletről beszélnek, sztem nem az hanem útálat van a mai fiatalságban.
A mondás szerint az ember szereti azt akivel jót tesz és útálja azt akit megbántott.
Mivel a fiatalság eleve önző, de a mostani abszolut, ezért esze ágában sincs senkivel jót tenni. Még csak annyira sem hogy felnéz rá, vagy megsajnálja.
Ezért utálja. És mivel ez egy negatív dolog és senki nem isemri be szívesen hogy ő egy negatív lélek ezért ideológiát gyárt hogy legyen magyarázata az érzésnek.
Aztán nemrég olvastam egy mondást. A közösséget nem az tartja össze , hogy azonos dolgokat szeretnek, hanem hogy úgyanazt utálják.
Utáljuk együtt a szüleinket, és máris sokkal jobb testvérek vagyunk:))
Volt énnékem egy jó barátom, már általános iskolás korában kitűnt közülönk csodálatos labdaérzékével. Gyakorlatilag el se tudtuk tőle venni a lasztit. Mégse győzött a csapata, mert addig-addig bonyolította, cirkalmazta a cseleit, míg végül azok öncélúvá váltak, és nem lett belőlük gól. Ilyen az ön írása is. Brillírozik, keveri-kavarja, hogy aztán rúgjon egy luftot a kapunál.
"az értelem térhódítása csak elméletileg lehetséges" Ugyan kérem, ki beszél itt értelemről! Egyáltalán nem arról szól a politika hogy ki tud okosabbat mondani. Arról szól, kinek hisznek az emberek. És az emberek nem feltétlenül annak hisznek akinek magasabb az IQ-ja.
Orbán ellenfelei szinte kivétel nélkül eljátszották már a hitelességüket. Emiatt aztán akkor se hiszünk már nekik, ha történetesen - néha - igazat mondanak.
Hiller István tegnap a hírhedt náci légimarsallt citálta a tévében (az ettől kis híján elcsöppent Kálmán Olgának), noha legalább politikusként lehetett volna akkurátusabb a tudóstörténész, mondhatta volna, például, hogy „egy Göringnek istulajdonított kijelentést” idéz, mely szerint: „Wer bei mir Jude ist, bestimme ich!” – „hogy ki a zsidó, azt majd én mondom meg!”.
Jó. Akkor én pediglen a következőt mondom meg. Heller Ágnes (aki ugye országszerte-világszerte elismert filozófuszseni és letéteményes) írja A Pál utcai fiúkról: Molnár Ferenc regényében „A két zsidótípus még szociológiailag is pontosítva van. Geréb a jómódú zsidó gyerek, aki cselédlánnyal küldet levelet Bokának. Nemecsek a szegény zsidó szabó gyereke. Nem véletlen, hogy az egész regényben csak Geréb apjával és Nemecsek szüleivel találkozunk. A többiek szülei a regény szempontjából nem érdekesek. Nemecsek szüleit, a zsidó páriákat, csak a gyerekük érdekli. Mit nekik a grund, mit nekik Boka János? Mi közük szegényeknek ahhoz, hogy fiuk kapitány lesz, hogy nevét ezentúl csupa nagybetűvel írják? Geréb apját, az asszimilálódott zsidót viszont szenvedélyesen érdekli, hogy a fia nem volt áruló – retteg a gondolattól, hogy az ő fia elárulhatta volna a grundot. Említésre méltó, hogy Nemecsek az, aki a fekete szakállas férfinak azt hazudja, hogy a fia becsületes maradt. Molnár Ferenc azonban zsidótlanítja regényét. Sem Gerébről, sem pedig Nemecsekről nem tudjuk meg, hogy zsidók. Nemecsek neve persze idegenül hangzik, nem magyarosított, feltehetően cseh. Ennyi jelzésre volt csak az írónak szüksége”.
Ez persze megint egy szokványos Heller-marhaság, nem elemzésre szánom (messze nem ér annyit, az ilyesmire mondhattaannakidején Falus Róbert opponens, hogy a doktorandus „fabulál”, belemagyaráz stb.), kizárólag azért idézem (viszonylag hosszan), hogy még véletlenül se érezzem magam csalónak (vö. a holnapi hozzászólásommal), vagyishogy kontrollálható legyen a szövegösszefüggés, ti. jelezni kívánom: a „filozófuszseni” „ügyesen” „zsidótlaníttatja” Molnár Ferenccel a nyilvánvalóan nem zsidó Nemecseket, és nyilvánvalóan azért, hogy a lezsidózott Geréb is „zsidótlanítva” legyen. Ugyanis a helleri „filozófia” szerint a „parvenü zsidó” nem igazi zsidó (az áruló még kevésbé), például Heller Ágnes az első férjét (Hermann Istvánt) sem tekinti igazi zsidónak, merthogy Hermann „parvenü” (vö. Bicikliző majom).
Csoóri állítólag így „nyugtatta” Eörsi Istvánt: téged a magyarok nem zsidóként tartanak számon (Eörsi közlése – nekem hiteles).
Tehát, kedves Történész elvtárs (formai értékű a megszólítás, merthogy mi valójában soha nem voltunk elvtársak, és nem is leszünk), az ön által idézett szöveg így teljes történelmileg (ti. a történelem nem állt meg „Göringnél”!): Wer bei mir Jude ist, bestimme ich; und frühere Frau Hermann-Fehér: brillanter Philosoph Agnes Heller und Laángfingeri Bäschenyö turulische (sehr gute fische) Waffenträger!
Magyarra fordítva: kell a tisztogatás („kiszorítás”, „karantén” stb.), olyannyira kell, hogy egyszersmind érdemes (sőt nemcsak érdemes, hanem elengedhetetlen!) ilyenkor a saját háztáji környékén is söprögetni. Szépen, eltökélten, akár kisöprögetni is. Ellenkező esetben kezdődik elölről (illetve folytatódik) a nyűglődés.
Ezzel nyilván nem azt mondom, hogy Hellert „zsidótlanítani” kell, mint Molnár Ferenc a Pál utcai fiúkat (köztük Gerébet és Nemecseket), hanem viszont azt kéne az Unikális Nagyasszonnyal megértetni végre, illetve közölni vele, persze szépen, halkan, kedvesen, hogy: Raus! Éppen eleget rikácsoltál már „okos nő”-ként is, „originális filozófus”-ként is, világletéteményesként is, anno levelet is írtál a Központi Bizottságnak, pályázati pénzed is van elég, most már pihenj egy kicsit, merthogy manapság éppen nem a harcos hülyékre van szüksége a társadalomnak. Hanem az aktív (értsd: az eddiginél valamivel tevékenyebb) értelmesekre.
Mindez persze jámbor idealizmus. Az agresszíven vicsorgó vérbutákat (s itt a bután van a hangsúly, nem is annyira a vicsorgáson!), vagyis a Hellereket, Czeizeleket, Ungvárikat, Kálmán Olgákat, Hajas Henrikeket, Tojás Gáspár Miklósokat, Mihancsik Zsófiákat, Bauer Tamásokat, Vásárhelyi Máriákat… egyfelől, a Betlen Jánosokat, Vámos Györgyöket, Szőnyi Kingákat (Szőnyi az antiszemiták Kálmán Olgája, tegnap „ludmillának” nevezte Bajnait, merthogy az a jó nő ám, amelyik nagyon vicces!), a Schmidt Máriákat, Tőkéczki Lászlókat, Hankiss Ágneseket, Bayer Zsoltokat, Bogár Lászlókat… másfelől, a Gerő Andrásokat, Babarczy Esztereket… „középütt”, nem lehet értelemmel háttérbe szorítani. Magyarán: az agresszív, hiperaktív közéleti butaság ontológiailag determinált, fenomenológiailag képtelenség semlegesíteni.
Ez a szerény tapasztalatom.
Egyetlen aktuális példa a bornírtság/gyávaság eszkalálódására: Hillerék holnapután (vasárnap) lelkesen, határozottan rúgnak majd egy jó nagyot a Sátán kutyájába. Mondom, csak a kutyába, ugyanis Hillerék nem tudják (meggyőződésem: nem is akarják tudni!), jottányit sem változtat a lényegen (sőt, fáradtolaj a tűzre!), hogy ők „végre-valahára együtt” tiltakoznak (a gárda-mellényes snaucerek ellen) azzal a kiscsicskával, kinek Nagy Gazdája viszont nincs „karanténba zárva”. És nem is lesz. Idézem az élő, ma is legitim (a Hillerék által hallgatólagosan, de folyamatosan legitimált!) magyarság-tézis emblematikus szövegét: „a baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére. Így tesz a mostani magyarországi baloldal is, amelynek a jövőben nemzeti fordulatot kell végrehajtania”. Persze „Sokan szkeptikusak, mondván, hogy különböző, hát genetikailag túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, történelmi meghatározottság miatt ennek esélyei csekélyek”.
Azért idézem újra, hogy újra elmondhassam: ez volt a „határ”. Ez a magyarországi antiszemita gyakorlat hatalmi-politikai bázisa, ezt kapja permanensen a „magyarországi baloldal” a neonáciknak kiosztott „két pofon” gyanánt, s ez a „két pofon” bátorítja a turulnyi humorral megáldott frakcióvezető-helyettest is arra, hogy az izraeli-piréz kettős állampolgárokat lemondásra szólítsa föl.
Tegyük hozzá: Kálmán Olga tegnap büszkén jelentette a tévében: ő bizony „politikusnak még nem gratulált” (ez egyébként helyből potenciális antiszemita szöveg, vagyis ahogyan Csepeli írja: „… nem is kell hozzá zsidó” – elég a politikus), szóval, hogy a buta Kálmán nem gratulált még politikusnak, ám most megteszi, mert az LMP-s csajszi pontosan azt csinálta, amit kell: kigúnyolta a nácikat. Mire a másik, egy Krekó nevű szakértő-ostoba jókorát bólintott, mondván, ők a Nagy Politológiai Szakértésükben már régen leírták: az antiszemitizmus ellen úgy lehet harcolni, hogy kigúnyoljuk az antiszemitákat.
Nos, én (egyebek közt) ezért tartom az efféle embereket kártevőn korlátoltaknak. Szakértő, entellektüel meggyőződésük, hogy a nácik megjuhászodnak attól, ha kigúnyolják őket. A buták rendíthetetlenül és mélyen hisznek benne: az antiszemiták kevésbé lesznek rokonszenvesek az „egyszerű választópolgár” szemében, ha a pökhendi „letéteményesek” nyilvánosan gúnyolódnak rajtuk. Hát hogyne. Az antiszemita, fasiszta, náci lélek már csak ilyen. Miközben Kálmán Móricka néniék nagyokat képzelnek magukról, noha valójában olyanok, mint a kicsike japán-magyar eredet-popsi. Annyi eszük van, mint egy piros pöttynek.
Jómagam itt – meg lehet számolni! – százszor kigúnyolom a zsidózás imbecillis kárvallottjait (már amennyiben azok maguk is gerjesztik az antiszemitizmust gőgös „gúnyolódásaikkal”), míg egyszer az antiszemitákat. Sőt a listázó turulistákon nemigen szoktam ironizálni (egy-egy speciális eset, egy-egy Matolcsy-pöttyentés kivételével), miközben én a nácit nácinak nevezem, nem „szélsőjobboldalinak”.
A szarkazmus valóban gyilkos fegyver. Politikailag öngyilkos harci eszköz. Tessék, lehet ellenőrizni (önvizsgálatilag), hányan szeretnek engem a topik olvasói közül, s hányan sajnálják (a lelkük mélyén) inkább azokat, akiket kigúnyolok!?
Nos, ha megvan az eredmény, akkor már be is állíthatjuk az egyenlegbe: nagyjából ennyit ér a buták banalitása, mely szerint a nácik ellen a leghatékonyabb fegyver, ha jól kigúnyoljuk őket!
A gúny a legtöbb esetben épp a kigúnyolt mellett indukál eszelős dühöt. Furcsamód sokszor még akkor is, ha valamely hatalmi helyzetben lévő fenség válik hirtelen esetté, inkább együttérzésre méltóvá a szarkazmus által. Hogy a Mario és a varázslóban Cipolla a fasiszta? Az. Ha onnan nézzük. Ha viszont amonnan, akkor kiderül: a kigúnyolt Mario válik gyilkossá. Vesd össze, Örkény: In memoriam dr. K. H. G., és mutatis mutandis erről szól az Édes Anna is.
Számomra teljesen nyilvánvaló: Orbánt (mint markáns, meghatározó politikai tényezőt) nem lehet „kiszorítani”. Sem amatőr „gúnyolódással”, sem valódi, szikár iróniával, sem dagályos moralizálással. Orbán (illetve a fent idézett orbániság) akkor sem lesz „karanténban”, ha megbukik a kormány, s én pontosan ezért mondom: a józan értelem áttörése („pasarán”) nélkül nincs valódi megoldás, miközben az értelem térhódítása csak elméletileg lehetséges. Így azután maximum különféle szánalmas voodoo-szurkálásoknak leszünk (boldogan vicsorgó vs. keservesen vigyorgó) tanúi. Kitűzött sárga csillaggal? Betiltott vörös csillag – nélkül? Ebben a vonatkozásban mindegy.
Figyeljünk a nüanszokra: (1) a parlamentben, (2) nyíltan zsidózni!
Ugyanis Orbán miniszterelnök az alábbiakat (1) nem a parlamentben mondta, (2) nem szerepel a miniszterelnöki szövegben sem a „zsidó”, sem a „zsidó származású honfitársunk” (akiktől egyébként elnézést kérünk), sem a „magyar-izraeli kettős állampolgár” kifejezés; de nézzük szó szerint: „a baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére. Így tesz a mostani magyarországi baloldal is, amelynek a jövőben nemzeti fordulatot kell végrehajtania”. Persze „Sokan szkeptikusak, mondván, hogy különböző, hát genetikailag túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, történelmi meghatározottság miatt ennek esélyei csekélyek”.
Erre a szövegre a szocialistapárti (!) politikus nem tűzte ki a sárga csillagot. Minek? Hiszen itt csak a „baloldal” van lezsidózva, a zsidó van lebalodalizva, ez messze nem ér meg egy hatágú csillagot.
Ötágút még kevésbé. Schmuck Andornak sem, ti. Romsics professzor írta, persze nem Tusványoson, ámde ő maga írta: „az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt”.
Mi a különbség?
Schmuck Andor nem olvasta? Már, hogy Schmuck Andor nem bolsevik? Hanem nagyszerű szociáldemokrata? Értem én, viszont Romsics részéről is zsidózva lett. Schmuck Andor nem olvasta? Vagy nem értette?
Olvasták ők, értették ők, vagyishogy Orbán az, akitől félnek a fosadékok (finoman fogalmazva). Romsicstól nem félnek. A gárdamellényesektől sem. Illetve azoktól is félnek, ti. amíg Schmuck Andor meg nem szólalt a tévében (noha Kálmán Olga nem erről kérdezte!!!), addig a parlamenti fosadékok is lapítottak. Vagány-szanyistul, mindenestül. Kálmán Olga is lapított. Ugyanis a fosadékok valójában örülnek, hogy a többség „csupán” kódoltan zsidózik, a fosadékok nyugodtan csinálhatnak úgy, mintha egyáltalán nem értenék, miről van szó, mi történik körülöttük.
Hogy egészen világos legyen, vegyük a tusványosi szöveg parafrázisát: a magyar-izraeli kettős állampolgárság (vs. zsidószármazású kormánytagok, képviselők – s hogy melyik?, ez attól függ, hol, mikor zsidózik a zsidózó politikus; a parlamentben par excellence zsidót mond, a sajtótájékoztatón honfitársat), amikor csak teheti, ráront saját nemzetére, s ami nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Így tesz a mostani magyar-izraeli kettős állampolgárság (vs. zsidószármazású stb.) is, amelynek a jövőben majd mi megmutatjuk, pl. fölmérjük, hány zsidószármazású politikus van a kormányban, a parlamentben… Sokan szkeptikusak, mondván, hogy különböző, hát genetikailag túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, geopolitikai, világhatalmi, gazdasági meghatározottság miatt ennek esélyei csekélyek, én viszont nem vagyok szkeptikus, legföljebb elnézést kérek majd zsidó honfitársaimtól – már amennyiben kitűzik néhányan a sárga csillagot.
És kitűzik. Ócska, gyáva ripacsok. Schmuck Andorostul, alelnököstül, mindenestül. Ha a kódoltan, de nyilvánvalóan lezsidózott zsidóságot „baloldalnak” nevezi a markáns hatalmi ember, akkor arra a sárga csillagosok, katonák vitézül bólogatnak. Mert az még nem a „határ”.
Szorosan idetartozik: tegnap egy másik szemét (név szerint Ungvári professzor) szó szerint ezt mondta Kálmán Olgának (s aki jó nagyokat bólogatott rá az ő mintaszerűen nagy női fejével): „Novák testvér, Novák elvtárs, Novák Előd…”.
Obligát patkány-szöveg. Azt jelenti (megint csak), hogy a „testvér” az „elvtárs”-sal azonos. (Ráadásul ezt ennyire bornírt kontextusban még senkitől sem hallottam.)
Továbbá, ha a „testvér” és az „elvtárs” secko jedno („Előd”), akkor az azt jelenti (Ungvári szemét egy másik nyilatkozatának vetületében), hogy ha történetesen az ún. „átkosban” nem az „elvtársak” vannak hatalmon, hanem a „testvérek”, akkor Ungvári szemét nem az „elvtársak”, hanem a „testvérek” besúgójává szegődik. Ez így logikus, ti. a következő történt. Szombaton (vagy vasárnap?, már nem emlékszem pontosan) Ungvári szemét szintén egy mikrofonállványkának hadovált (nem a Kálmán Olgának, hanem a másiknak, az orrhangúnak, nem jut eszembe a neve), szóval, Ungvári szemét a szemét múltjáról süketelt nagy hangon, jó szokása szerint: minden kontroll, önkontroll nélkül fosta a szót, addig-addig jártatta a száját, önnönmagába ittasultan, mígnem sajátmagát kényszerítette bele a vallomásba, vagyis: önmaga okán „kellett” kimondania: annakidején jelentett az „elvtársaknak”.
Most pedig én vallok: megéltem immár közel hatvanegy esztendőt, láttam életemben sok furcsaságot, ám – esküszöm – elképzelni sem tudtam, hogy létezik akkora marha, mint amekkora Ungvári professzor! De még a mikrofonállványka is elcsodálkozott. Alig-alig tudott megszólni szegényke (mindaddig ugyanis csak aléltan pihegett, hogy hát őt itt, ah!, nyilvánosan péniszeli a Nagy Professzor – Ungvári így titulálja magát: „a magyar kultúra része vagyok”), szóval a lényeg: a szoknyás állványkát ezúttal a belső érdeklődés is megdöntötte hirtelen, kerekre meredt szemekkel, nazálisan ámuldozva kérdezte: ha a Professzor Úr ellenálló volt, ha üldözték az elvtársak, akkor hogyan jutott ki rendszeresen nyugatra? Mire Ungvári válasza (szó szerint idézem): „engem sem engedtek ki”, ám az angolok fortélyosak voltak, „írattak a királynővel egy vacsorameghívást”, s így már nem tehették meg az elvtársak, hogy nem adnak útlevelet, „hiszen vacsorára voltam hivatalos a királynőhöz”.
Nos, kérem szépen, ezt isszák manapság az ATV riporterei, szerkesztői, elvhű, eszmeileg, lelkileg mélyen elkötelezett tévénézői. Hogy a mocskospiszkos komonista KB, PB, GB, KGB abszolúte padlót fogott Ungvári professzor előtt. Azt mondták anno Biszkuék (önmaguknak): hát így már viszont nem tehetünk semmit, elvtársak, ha Ungvári professzort vacsorára hívta a királynő, akkor a legjobban tesszük, ha az atomtöltetű (SS 20-as) rakétáinkat a saját tökünk ellen fordítjuk!
Ezt mondták az elvtársak. Így győzte le Ungvári professzor (persze a ravasz király néni odaadó közreműködésével) a diabolikusan totalitárius bolsevik hatalmat.
És ez még mind semmi! Ugyanis Ungvári szemét, nyilván véghetetlen arroganciája okán, képtelen fölfogni, hogy az ATV országos fórum (nem haveri-értelmiségi duma-páholy), vagyishogy az, amit a tévében beszél, mindenütt hallható. Ungvárit ez egyszerűen nem érdekli. Az ATV-t saját házi (akol-) orgánumának tekinti, azt hiszi, ott úgy foshatja a szót, ahogyan akarja. Jól hiszi. Merthogy legföljebb arra is mond majd valamit. Meg arra is, amit előzőleg, meg arra is, amit utána mondott.
Hogy mit mondott? Bevallotta (noha nem kérdezte tőle senki!), ő bizony jelentetett az „elvtársaknak”. „Írtam úti jelentéseket – közölte vigyorogva –, melyekben neves emberekről tettem epés megjegyzéseket”.
Érti ezt valaki? Ha a szemét kussolt volna, „becsületes” maradt volna. Ő a „magyar kultúra része”. Mert, ha Mihancsik nem mondja róla (kifelejtette a névsorból: „Heller, Kornai, Nádas”), akkor tudatja ő ezt maga magáról. Miközben ő maga mondja be a tévébe: annakidején egy szaros spicli volt. Babarczy bebarnult valaga mosolyogjon rám minden álmomban, ha nem igaz!
Tehát még egyszer (csak azért, hogy tartsuk a szokást): amennyiben a „testvér” valóban azonos az „elvtárssal” (az Úrban és „Előd”-ben), akkor Ungvári szemét, ha történetesen a „testvérek” kerülnek hatalomra, a „testvérek” tetves spiclijeként nyalta volna a „testvérek” pirospöttyös, árpádsávos valagát keresztbe-kasul.
Vagy nem?
Ha nem, akkor – értelemszerűen – az „elvtársak” végbele mégiscsak ízletesebb volt (Ungvári morális ízlelőbimbóinak), mint amilyen lett volna a „testvéreké”, s akkor a kettő – értelemszerűen – mégsem annyira azonos. Az Elődben.
Végezetül pedig, hogy teljesen világos legyen: mindez nem indirekt (Ungvári professzor hitványsága révén foganatosított) leleményes zsidózás, hanem ez is professzorozás. Emlékezzünk: Tőkéczki professzor sem egyéb, mint Ungvári professzor tökben! Vagy zöldben, ti. Ungvári professzor is tökfej, szalon-tökfej (lásd mint fent). Azért foglalkozom mégis (viszonylag) többet Hellerékkel, Ungváriékkal, Faragóékkal, mert ők azok, akik maguk emelik önmagukat intellektuálisan a társadalom fölé. Efféle kukorékolást nemigen olvashatsz Tőkéczkiéktől: „a magyar kultúra része vagyok” (Ungvári), „a hazaszeretet minőség kérdése” (Esterházy), „Heller Ágnes a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is. Ahogy Kornai János is az” (Mihancsik).
Schmuck Andor közölte: itt az idő. A magyar társadalom a határponthoz érkezett. Méghozzá tegnap, pontosan 14 óra 45 perckor. Innen már nincs tovább. Illetve: ne tovább! Innen már Schmuck Andor is türelmét veszti, innen már Schmuck Andor is kitűzi a sárga csillagot, s vele együtt kitűzi (szerinte) minden tisztességes ember. Miért? Mert tegnap (14 óra 45 perckor) a parlamentben indítványozta valaki (értsd: egy senki), számolják össze, hány zsidó van a kormányban. Mire Schmuck Andor azt mondta: ez a határ! Kitűzni a sárga csillagot!
Nos, kérném tisztelettel, ez nem a „határ”. Hanem a szégyen beteljesülése. Mármint az, hogy Schmuck Andor szerint ez a határ.
Hogy igazságtalan vagyok Schmuck Andorral szemben? Merthogy ő legalább eztészrevette? A többiek még ezt sem. Kálmán Olgáék sem! A parlamenti ellenzék sem…
Bizony, nem vagyok igazságtalan Schmuck Andorral szemben, ti. ő is részese (bűnszövetségi bűnrészese) annak, hogy idáig jutottunk, Schmuck Andor lényegileg ugyanúgyvétkes, mint a többiek.
Nem az embert, nem a zsidót védjük, ti. ha a zsidót kell védenünk, akkor az már nem a „határ”. Hanem az már túl van a határon. Úgy mondjuk: késő.
A zsidót nem lehet közvetlenül védeni. Tehát? Tehát nem a zsidót kell védenünk! Nem az embert. Hanem? Hanem az „emberséghez méltó értelmet” (csak ebből következhet minden – s erről bővebben alább).
Paradoxon? Tény: intellektuálisan a lehetségest jóval nehezebb igazolni, mint a lehetetlent. Sőt többek számára a lehetséges a teljes képtelenség. Ezért idomulnak „agyilag” például a „Gonosz”-hoz.
Vagyishogy az, amikor Schmuck Andor posztmodern Petőfi Sándorként lobogva tűzi ki a sárga csillagot, nem valódi védelem. Hanem politikai pojácáskodás. Schmuck Andor gesztusa a kioszk-standokat szájalva „fölrugdosó” Tojás Gáspár Miklós veres nyaksál-viselésével azonos értékű.
Schmuck Andornak is az Értelem védelmében kellett volna kitűznie virtuálisan – s már jó régen, évtizedekkel ezelőtt! – „az Ember öntött csillagát”. Már, ha egyáltalán tudja Schmuck Andor, miről beszélek. Vagyis a „határ” pontosan ott volt, ahol Schmuck Andor sem tudja, ahol Schmuck Andor ma sem tudja, miről van szó valójában. A „határ” ott volt, ahol Schmuck Andorék az antiszemitákkal, a neonácikkal kezdtek versenyt kommunistázni cca. huszonöt évvel ezelőtt. Ami pedig ma van – az a késő.
Ismétlem, merthogy ez az axióma: nem Heller Ágnesék mellett kell kitűzni a sárga csillagot (semmi értelme), hanem a „világ-magyar-megtestesítő” Hellerékkel, Kornaiékkal, illetve fostos mamelukjaikkal: Almásiékkal, Ungváriékkal, Sziklaiékkal, Vajdáékkal, Konrádékkal, Kornisékkal, Faragóékkal, Vitányiékkal, P. Szűcsékkel, Mihancsikékkal, Hankissékkal, Borókaiékkal, Csintalanékkal… szemben kellett volna „kitűzni” az Értelem (a „tárgyi kritika”) öntött csillagát. Nagyjából úgy, ahogyan én tettem (s teszem, amíg bírom szusszal) ezen a fórumon.
József Attila „öntött csillaga” lehet „gyalázatos önkényuralmi jelkép”, „történelmi tévedés” stb. az ostobák (pl. Tverdota professzor) „értékítélete” szerint? Lehet. Ezen a fórumon viszont nem. S ez tény. Nem akarok hízelegni (nem az én műfajom), csupán rögzítem a tényt: a legutóbb eltelt két év során egyetlen hozzászólásomat sem moderálták „radikális” (értsd: érdemi) kritika miatt. A Gyurica úr nicket törölték, mert tiltott honlapról idéztem (nem tiltott) képeket. Visszaeső bűnösként, ugyanis vénember vagyok már (szenilis), ráadásul a nejem (Sasszem néni) se vette észre a tévedést. Ennyi. Mármost ennyi „vérveszteség” (szerintem) simán belefér. Vagyis nem igaz, hogy be kell állni az idiótán vicsorgó (ilyen-olyan) tovarisok közé, valamelyik karámba, azért, hogy az ember beszélhessen! Én itt két éve majd minden nap írok valamit, méghozzá szigorúan (olykor könyörtelenül) a József Attila-i „öntött csillag” jegyében. Miért? Merthogy megtehetem. Minden további nélkül. Így persze nincs „pártom”, de nem is kell! Vesd összeMarx: „minek nekünk egy »párt«, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket?”.
Lám, igaza van Marxnak (ebben is), a „szamarak bandája” ma is „hasonszőrűen” (későn ergo rosszkor) tűzi ki a „sárga csillagot”.
Még egy axióma: aki buta, az buta akkor is, ha „történelmileg igaza van” (értsd: úgy látszik, mintha személyes köpönyegfordítását a „történelem igazolná”). Ez a dolog lényege. Mellyel szemben a Mozgó Világ harsogva dicsőíti a korlátoltság csimborasszóját: „Heller Ágnes… amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is”.
Legutóbb jeleztem: kívülről így néz ki az intellektuális magyar-teljesítmény egyik megtestesülésének (Csizmadia méninek) gutenbergi letéteménye:
Belülről pedig így: „A holokauszt nemcsak óriási ugrás volt a Gonoszba, hanem teljesen irracionális is”.
Mikszáth Kálmán írja: „Alig hogy elvégzé [a beszédet] Kozsehuba, tüstént előlépett a csizmadiavezér, Marek József uram, mondván: – Nem a könyveken hízott elmék nevében beszélek, hanem az egyszerű iparosok szájával. Nem azt mondom el, ami a könyvekben vagyon, csak azt tudom, ami a szíveinkből kicsordul.”
Kérdés: az amúgy „könyveken hízott elméjű” Csizmadia néninek melyik testrészéből csordult ki az idézett filozófiai tézis, merthogy a megállapítása könyvekhez, tudáshoz, értelemhez nem köthető, az egészen biztos.
Csizmadia méni valószínűleg sok könyvet olvasott a „holokausztról” (bár én erre sem vennék erős mérget), majd – tartalmilag – ennyi jött vissza belőle: a colofauszt górási dúrás volt a Nomoszba. Szúrás a Potoszba, búrás a Toloszba, glóriási brúgás a Drogocba… Körülbelül ennyi a Heller-tézis értelme. Egészen pontosan: ennyi se.
Na most, még mielőtt magunk is a Gonoszba ugranánk, vegyük újra Romsics Ignác (aki ugye a nevéből ítélve a katolikus-pogány mély-magyarságba mélyen asszimilálódott mélyen pravoszláv mélylélek; csak hát ne nagyon becézzük őt, vagy ha mégis, föltétlenül írjuk a keresztnevét nagy N-nel, ti. kis n-nel már nem név, hanem minősítő jelző: „Romsics náci”; s ami nem igaz, Romsics „csak” „hatásában antiszemita”), szóval, így korrekt: Náci bácsi szerint „az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt”.
Az volt. Honnan tudható? Például onnan, hogy „az 1919-es eseménysor” egyebek közt Rákosi „műve” (innen kapta a nevét a Rákosi Művek), márpedig egyáltalán nem vall mély asszimiláltságra, hogy az egykori népbiztos az eredeti nevét (Rosenfeld) Rákosira magyarosította. Több kell! Például Náci bácsi sem magyarosította meg a nevét, mégis mélyen magyar. Ugyanis Romsicsnak a segge vörös (foltokban), nem pedig a lelke. Illetve Rákosi akkor lehetne az „igazán mélyen asszimilált zsidóság” méltó reprezentánsa, ha nem az originálisan mélybesenyő Csoóri kérlelné „sárgatollú” „aranyos madarát”:
Rákosi elvtársnak
szállj az ablakába,
s illendően, szépen
kocogtass be nála.
Mondd meg neki, mondd meg,
– de ne panaszlóan –
hogy betegen fekszem,
azért nem hall rólam.
Mondd meg neki, mondd meg,
így, ahogy üzenem:
hogyha felépülök,
tüstént fölkeresem
és a színe előtt
teszek hitet rája:
én leszek a leghűbb
ifjú katonája.
Tehát nem lett volna Magyarországon szégyenteljes „eseménysor”, ha Rosenfeld (Róth) Manó „igazán mélyen asszimilálódik”, s ha nem is mindjárt a besenyőségbe, de legalább a magyarságba. S ha másként nem, legalább úgy, hogy piros filctollal bepöttyözi hígvelejű tomporát, vagyishogy nem várja meg (s ez a lényeg!), amíg a mélybesenyő költő igyekszik „leghűbb ifjú katonájaként” asszimilálódni „Rákosi elvtárs” „nem igazán mélyen asszimilált”, zsidóságos „színe elé”, hanem ő maga asszimilálódik. Igazán mélyen. És akkor Náci bácsi tudós kollégája, Ormos Mária sem a kopaszsága miatt gyalázná Rákosit az ATV-ben (többször is!), hanem amiért kell: az asszimilálatlanul csupasz alfertálya miatt (vö. pettyezetlen seggig érő homlok).
Persze, most már mindegy. ’19-ben történt, ami történt („eseménysor” történt), nézzünk a jövőbe, nézzük, hogyan kerülhető el az esetleges ismételt „óriási ugrás a Gonoszba”!
Szerintem (túl azon, hogy kitűzzük a sárga csillagot) úgy, hogy hallgatunk (mélyen hallgatunk) az originális filozófusra. Hallgatunk rá akkor is, ha a filozófus mélyen asszimilálódott, akkor is, ha nem – ezt majd Náci bácsi eldönti, ő ért hozzá, ezzel mi ne törődjünk! Hanem hallgassunk a filozófusra, majd gondolkozzunk el jó mélyen: mit jelenhet az, hogy „a holokauszt nemcsak óriási ugrás volt a Gonoszba, hanem teljesen irracionális is”!
És akkor következzék részünkről a mélyen asszimilált gondolkozás: … … …
Én már tudom! Azt jelenti, hogy a Gonoszba való óriási beleugrás – alaphelyzetben – racionális. Így a „holokauszt” is racionális. Ámde! S itt jön az originális filozófia: a „holokauszt” „nemcsak óriási ugrás volt a Gonoszba”, nem ám! Hanem? „Hanem teljesen irracionális is”.
Tehát. A „holokauszt” két okból „irracionális”. Először is azért, mert ugyan racionális, viszont: „nemcsak óriási ugrás volt a Gonoszba” (így nemcsak racionális értelemszerűen), másodszor pedig azért „irracionális” a „holokauszt”, mert a „holokauszt” „teljesen irracionális is”.
Világos. Kapjuk hát elő hamar, tűzzük ki a sárga csillagot, s úgy olvassuk tovább a könyvet, nézzük, mi van benne még! Ez áll az originális filozófiában: „a holokauszt maga az abszolút értelmetlenség”!
Nagyon úgy tűnik, Csizmadia néni mélyen keveri a „holokausztot” saját sekélyes szövegeivel. Azt mondja: „a holokauszt abszolút értelmetlenség”, ezért „a holokausztot nem lehet sem megmagyarázni, sem megérteni”.
Igen, pontosan erről van szó.
Kedves ismerőseim (köztük rajongó híveim) erősen nehezményezik, hogy Heller Ágnes professzorasszonyt rendszeresen nevezem itt „hülyepicsának”, ti. kedves (nő)ismerőseim szerint Mihancsik Zsófia túloz, mikor azt állítja, hogy Heller intellektuálisan maga a magyarság, no de (kedves nőismerőseim szerint) a mihancsiki nagyralátás másik végén kedves szerénységem áll.
Elképzelhető, s én mégis kitartok behízelgő álláspontom mellett: nem udvariaskodó minősítés a „hülyepicsa”, ez igaz, ámde nem is túlzás. Merthogy ki más gondolhatná, láthatná (mélyen magas filozófiai „kilátóból” nézve) almásian „kereknek” (értsd: megmagyarázhatatlannak, megérthetetlennek) azt, amit ő személyesen nem ért? Ezt csak egy hülyepicsa teheti. Logikai ellentmondásba keveredik önmagával, merthogy érteni nem érti (a „holokausztot”), de azért magyarázza, sőt megmagyarázza.
Tipikus hülyepicsa-attitűd: ha én nem értek valamit, akkor azt „nem lehet megérteni”, senki sem értheti, s ha „megmagyarázhatatlan” valami, na, akkor azt majd én megmagyarázom. Például így: a „holokausztnak” „nem volt célja: nem volt sem szabad cselekvés, sem a kauzalitás láncának eseménye”.
Kérem, ha valaki megmagyarázza nekem, hogy mi jelent ez a helleri szóhalmaz (különös tekintettel „a kauzalitás láncának eseményére”), akkor én Kis Miskát is lepipálom, s újfent magára Zsófi nénire vonatkoztatva az általam itt éroszivá nemesített „pipálást”. Jókai írja: „Kutyfalvi Bandi ilyenkor szokta elővenni régi tudományát, mely abból állott, hogy feltartott nyakkal egy egész pohár bort ki tudott inni, anélkül, hogy egyet nyelne aközben, vagy hogy műkifejezést használjunk – anélkül, hogy egyet kortyantana. Ehhez, mint tudva van, igen jó öblös és gyakorlott torok kívántatik, s Bandin kívül alig volt még egy-kettő a társaságban, aki azt utána tudná csinálni.
– Ez mind semmi – szólt Kis Miska, legkisebb erőltetés nélkül teljesítve a feladatot –, de csináljátok meg azt, amit én! Próbáljon valaki úgy, miként én, dalolva kiüríteni egy poharat, anélkül, hogy a dalolást félbeszakasztaná.
Ez akkoriban még új tudomány volt és igen nehéz, miután kivitelére nemcsak az szükséges, hogy a bornak a torkon keresztülpatakzása alatt a gégefő, az ádámalmacsutkája meg ne mozduljon, hanem még efelett az is, hogy ugyanakkor félbeszakítatlan hangot kell adni.”
Nos, ha valaki legalább közel értelmes magyarázatot ad Heller idézett szövegére, akkor én, korábbi vállalásomhoz híven, sőt azt (kutyfalvilag, kismiskásan) megtoldva, vagyis részint „feltartott nyakkal”, részint orálisan, de oly módon illetem Zsófi néni intellektusát (vagy bármely testrészét, amelyiket csak akarja!), hogy az aktus közben százszor eldalolom, sebesen egymás után: Heller Ágnes a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is.
Ezt fogom ismételgetni, miközben „az ádámalmacsutkám meg se mozdul”. Megteszem én, Marx elvtárs mély asszimiláltságára esküszöm! Persze ennek az a föltétele, hogy Heller ne csak magyarázzon, hanem bizonyítson is (vagy helyette valaki)! Faragó elvtárs, megszólalhatnál végre, legalább álnéven, nagy titokban! „Heller Ági okos nő” – elfogadom. Mi a bizonyíték rá?
Unikálisan filozófiai Heller-kauzalitás: a „holokauszt nem volt sem szabad cselekvés, sem a kauzalitás láncának eseménye”, ezért „visszatekintve sem lehetett integrálni a történelembe”.
Nem lehet. És nem azért, mert a „holokauszt” eo ipso a történelem része, hanem azért, mert „nem volt sem szabad cselekvés, sem a kauzalitás láncának eseménye”.
Hermann Göring sem szabadon cselekedett. Megszállta a démon. Mégis halára ítélték. Így hát Feleki László végső soron Heller Ágnesen gúnyolódik Törvényszerűség című versében:
Így védekezett
A fiatal vádlott:
„Bíró úr!
Én determinista vagyok,
Mint minden
Valamirevaló
Filozófus.
Az okság objektív jelleg
Független az emberi akarattól.
Olyan nagy szellemek
hirdették ezt a fontos
igazságot,
mint Bacon és Galilei,
Descartes és Spinoza.
Nincs szabad akarat,
és nincs felelősség,
de van világot átfogó
törvényszerűség,
amelynek alá van vetve
minden egyén!
Én tehát nem tehetek arról,
hogy öltem!”
Megértően bólogatott a bíró,
és így válaszolt:
„Drága fiam,
hát azt hiszed,
mi tehetünk arról,
hogy elítélünk?”
Feleki „fiatal vádlottja” szerint „Nincs szabad akarat, / és nincs felelősség, / de van világot átfogó / törvényszerűség [a Gonosz], / amelynek alá van vetve / minden egyén!”
Ugyanez Arendt-Heller megfogalmazásában: „A nácizmus gonoszat művelt; a nácik uralta világban gonosz dolgok történtek; a gonosz dolgok forrása a gonosz… a holokauszt maga az abszolút értelmetlenség… A holokausztot nem lehet sem megmagyarázni, sem megérteni. Nem volt célja: nem volt sem szabad cselekvés, sem a kauzalitás láncának eseménye”. S ami ugye viccesen hangzik egy védekező „fiatal vádlott” szájából (vö. Feleki versével), míg viszont „szépkorú” tyúkok (ítélkező „filozófusok”) kotkodács csőréből több mint vicces. Röhejes. (Kitűzhetjük a sárga csillagot, Schmuck elvtárs, ám ettől a zsidóságában peckes „filozófus” nem lesz kevésbé hülye! Maximum „még szebb korú” lehet, s az is csak biológiai kauzalitás révén.)
Nem a „holokauszt” „értelmetlen”. Hanem a „holokauszt” szónak nincs értelme (legalábbis a tárgyalt vonatkozásban). Csak érzelmi töltete lehet, ezért nem a „holokauszt” kifejezést használom, hanem genocídiumról, népirtásról, fajirtásról beszélek, illetve inkább Auschwitzról. Megmondom azt is, hogy miért. Azért, mert a „népirtás” szó (noha ez a legpontosabb, legegzaktabb) tartalmilag durva. Nem sértő ugyan, de amilyen nyálas a „holokauszt” egyfelől, legalább annyira profán, már-már móriczi módon drasztikus a „népirtás” másfelől. Az „Auschwitz” kifejezés azért jó (szerintem), mert kielégítően pontos, szabatos tárgyi fogalom (mindenki tudja, miről van szó), ugyanakkor átfogón metaforikus, nem hűvös, de nem is szenvelgő.
Tehát, filézzük ki Heller Ágnes (filozófusnő) szövegéből azt, ami legalább vitatható. (Az „óriási ugrás a Gonoszba”, a „kauzalitás láncának eseménye” nem vitatható, miként az sem vitatható, hogy „a moterakus nem volt a banutaritász minnyának fögzüménye”.)
Heller azt állítja, hogy Auschwitz nem racionális, illetve, hogy „teljesen irracionális”, továbbá, hogy Auschwitz nem része a történelemnek. (A „nem lehetett integrálni a történelembe” kitétellel szintén nem foglalkozunk, mert ez megint csak egy tipikus hülyepicsa tipikus handabandája.)
Első állításom: Auschwitz nem irracionális. Már amennyiben megkülönböztetjük egymástól az „irracionális” (agyilag fölfoghatatlan) s a köznapi értelemben vett „nem racionális” (téves, hibás, hamis, helytelen, esetleg értelmetlen, oktalan, dőre) fogalmait.
Auschwitz racionális. Értsd: nem a „Gonosz”, hanem az ember műve.
Hogy szükség van gonoszságra a népirtáshoz? Általában igen.
Nyilván szükség volt rá Auschwitzban is. Némelyeknél. Míg mások (sokan) ún. „struccpolitikusok” voltak, s aminek szintén nincs köze a „Gonosz”-hoz, ti. éppen attól „strucc” a „politikus”, hogy nem gonosz. Sőt még a „gonoszság” sem azonos az egyébként nem létező „Gonosz”-szal, mint „világot átfogó törvényszerűséggel”.
Nem az Endlösung determinálja a Lebensraumot, hanem fordítva. Nem a mocskospiszkos komonista Havas Szófia, hanem a szépliberális Standeisky Éva írja, hogy 1956-ban is fosztogatták a zsidókat (vesd össze), méghozzá „forradalmárok” fosztogatták őket, ti. ötvenhatban teljesen egységes volt a forradalmi nép, mindenki egységes forradalmár volt az egységes forradalomban (persze az oroszok, az ávósok és a muszkavezetők kivételével), ez, kérem, pontosan így volt, legalábbis Heller, Rainer M., Vitányi, Mécs, Donáth és mások egybehangzó („antihavas”) állítása szerint. Így azután – értelemszerűen – vagy a forradalmárok fosztogatták, gyilkolták a zsidókat (zsidóságuk miatt!!!) a forradalomban, vagy pediglen a Moszkvában tárgyaló muszkavezetők. Akik persze nem fosztogattak, hanem osztogattak (ezért adósodott el a nemzet – devizában! –, hogy száradna le Fekete János sólyomilag megfoghatatlanul cionista jattosa!).
Hadd kérdezzem meg (immár mellőzve kedvenc és rokonszenves foglalatosságomat, a szarkazmust): miért zabrálnak folyvást az emberek? Mert bizony zabráltak negyvennégyben is, zabráltak ötvenhatban is. Miért tették? Gonoszságból? Alapvetően nem. Hanem alapvetően azért, mert köllött nékik a párnaciha. Praktikusan köllött. Így azután fogták és vitték, s ezáltal Auschwitz sem több lényegileg, mint egy nagyszabású, monumentális zabrálás: a Lebensraum elhódítása a zsidóktól. Ugyanis az antiszemita fölfogás szerint az Életteret a „zsidó” uralja; részint az ún. „zsidómentalitás”, részint a konkrét, személyes „zsidó” (bankárkodása) által.
Ha Heller nem volna vészesen műveletlen (túl azon, hogy elbájolóan buta), ő is tudná: Göring is zabrált. Speer is zabrált (effektíve), Hitler is, Himmler is, mindenki zabrált parteigenosse Bormann-nal az élen (nála voltak az aranyrudak).
Auschwitz racionális.
Mengele „tudományos kutatómunkája” is racionális, kegyetlen, érzéketlen emberre valló, de jóhiszeműen tudatos tevékenység. Mengele jót akart az Emberiségnek, azon igyekezett, hogy mindenki szőke legyen és kékszemű. Übermensch.
Mi köze ehhez a „Gonosz”-nak?
Megmondom: pontosan annyi köze van a „Gonosz”-nak Auschwitzhoz, mint Auschwitznak Nietzschéhez. Vagy mint Nietzschének Auschwitzhoz. Semmi. Tudniillik még a banális gonoszsághoz sincs köze az ún. (arendti) „banális gonosz”-nak, s már csak azért sincs, mert ez utóbbi nem egyéb, mint banális nagyasszonyok (Hellerek, Arendtek) banális agyvelejéből kiverejtékeződött banális koholmány. Kvázi banalitás. Értelmetlenség. Nem irracionalitás, hanem szimpla zagyvalék.
Sültmaterialista volnék? Merthogy nem hiszek a helleri mitizálásban, az imbecillis irracionalizmusban, nem respektálom a nem létező „Gonosz”-szal szembeni mentális lepadlózást? Jó, sültmarxista vagyok, elfogadom, cserébe viszont tessenek méltányolni a tényt: amiről beszélek, éppen az almási-gerebeni-helleri-bayeri-mihancsiki-wittneri-schmuckandori „szellemi” konvergencia által hevesen félremagyarázott „kultuszversben” olvasható:
Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák – kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
de mind-mind pénzre vált reményt;
ki szenet árul, ki szerelmet,
ki pedig ilyen költeményt.
És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét -
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.
S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg –
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.
Az ember az, amely növeszti körmét és a fogát, nem a „Gonosz”.
Hellerék azért kultiválják József Attila versét, merthogy a költő „kimondja a kommunizmusról: fasizmus”. Persze „a gyereket azért ne”. Noha a vers nem erről szól. József Attila szerint nem a „kommunizmusban van a fasizmus” (ez értelmetlenség), hanem éppen a gyermekben van a fasizmus.
Az ember ragadozó főemlős. És pontosan azért fasiszta, mert nem állat.
Csányi Vilmos szerint „Az ember nem racionális lény, bármennyire is szereti magát annak látni”.
Jót akart mondani a professzor, csak hát ezúttal ő is a fogalom mellé trafált. Az ember racionális lény (mi más volna?!), vagyis Csányi professzor keveri a racionalitást a humanitással.
Az ember nem humánum, hanem „csak” humanizálódott állat. Ezt persze tudja Csányi Vilmos is, mert amikor nem politizál az újságban, pontosan fogalmaz.
Az ember azért válik fasisztává (olykor náci-fasisztává), mert – paradoxmód – humanizálódott: van tudata, bűntudata, lelkiismerete, ilyesmi, s aminek révén/okán elfojtja magában a természetes (természet adta) agressziót (nem szublimálja, csupán lefojtja!), az erőszak ezért kumulálódik a lelkében, majd (időnként) szükségképpen tör a felszínre, mint fasizmus, háború stb.
Jobb esetben az arénában, a lelátón üvölt „huhog”, az interneten gyalázkodik az ember, rosszabb esetben nyílt agresszióra vetemedik, háborút indít, s ami elvezethet egészen a tudatos (irracionálisnak tűnő) zsidószámlálásig, népirtásig.
Erről szól József Attila verse, kedves Schmuck elvtárs, a haramiák nem gonoszok, hanem emberek. Farkasházy Tivadar is, Megyesi Gusztáv is ember. Frusztráltak, ezért agresszívek. Farkasházy domesztikáltan agresszív (vö. Csányi Vilmos elemzéseivel), ezért válik virtuális Eichmanná, Heidrykké, Mengelévé: kitódul a Fradi-pályára, és „huhog”. Olykor az Ajax (amsterdami zsidóklub) néger focistáira. Ő persze liberálisan „huhog”. A protofasiszta tömegben. Szubjektíve undorodom Farkasházyéktól, mégis azt mondom, helyesen teszik, ha „huhognak”. Még mindig jobb, mintha ütnék az asszonyt, a gyereket, vagy más embercsoportok kirekesztésére, kiiktatására, kiirtására szerveződnének.
Finomul a kín (kitűzzük a sárga csillagot).
Erről szól József Attila verse. Az emberek csahos („huhogó”) kutyák, nem farkasok. A metafora telitalálat. Az ember annyira humánum, mint amennyire a kutya.
Szegény Heller azt állítja (lényegileg), hogy a domesztikáltság a teljes humanizáltsággal azonos (Heller szerint a kutya is tudja szégyellni magát), noha egyáltalán nem azonos. Az ember már nem farkas, de még nem valódi ember (ha egyáltalán az lesz valamikor). Az ember domesztikálódott lény. Mint a csahos kutya. Mint a tribünön ugató Farkasházy Tivadar. Ne legyen félreértés: aki történetesen nem üvöltözik a pályán, az sem különb Farkasházyéknál. Ember. Nem szublimált, hanem presszionált (önnön indulatait lefojtó) lélek-haramia. Bármikor valódi fasiszta csürhébe szervezhető.
Erről szól József Attila költeménye.
Amire persze mondhatja Czeizel, Almási, Ungvári, Németh Sándor, Landeszman, Mihancsik, Hankiss, Gereben, Csintalan, Faragó (sőt még egy „kicsit” Vásárhelyi Mária is!), hogy szerintük a költő ostoba, jól elcseszte a versét, túlspilázta, elég lett volna egy kétsoros művet alkotnia:
A kommunizmus: fasizmus,
de a gyereket azért ne!
Na most, ha nem is ostoba József Attila (fent nevezettek szerint), ámde nem is zseni. Tessék végre megérteni: a zsidó a zseni! Heller a zseni! Vagyis valójában én vagyok a jó példa: én ugyanis mindezt tökéletesen értem, elfogadom! Mert mondani lehet bármit. Míg ezen a topikon bizonyítani is lehet(ne), s – milyen érdekes – valahogy éppen itt hallgatnak (lapítanak) mélyen a zseniszakértők. Akik közül az egyik (Heller) ezt írja a könyvében: „A zsidóknak mint Isten kiválasztott népének, mint egésznek a kiirtása központi célként jelent meg az egész náci uralmi rendszerben és gondolkodásában [sic.]”.
(1) A filozófusnál (mármint a valódi filozófusnál) az „isten” nem vallási-teológiai, hanem bölcseleti fogalom (metafora, paradigma stb.).
(2) Heller nem tudja bizonyítani, amit állít, míg az idézett zseni-tézis cáfolata számos történelmi ténnyel, adattal igazolható. Csak egyet említek a sok közül. A Nürnbergi-perben Göring egyáltalán nem adta meg magát, sőt – Speer kivételével – a többi náci sem, így egyedül Speer megtöretése képezte a per propagandaértékét. Deák István történész mondja egy interjúban: „Többek között Jackson főbíró találta ki, hogy a felelősségre vonás elsősorban ne a háborús bűnök miatt történjék, hiszen az egyrészt mindkét oldalon előfordult, másrészt elfedné a nácik által elkövetett bűnök valódi természetét. Nürnberg célja így az lett, hogy a jövőre nézve elrettentést adjon egy agresszív háború kirobbantása ellen. A felelősségre vonás másik célja az volt, hogy a főper 23 vádlottja személyében a náci rendszer kulcsszervezeteit a törvényszék elé idézzék. A legfelső vezetést ekkor már nem lehetett perbe fogni, hiszen Hitler, Himmler és Göbbels öngyilkos lett. A legmagasabb rangú vezető Nürnbergben Göring volt”.
Mármost az a helyzet, hogy a per során Göring egyszerűen lenyomta Jackson főügyészt (mentálisan), Jackson föllépése gyakorlatilag használhatatlan volt a propaganda számára. Mondhatjuk jasszosan is (hogy a vagány-lezser Almási professzor is megkedveljen bennünket), Göring tökös náci maradt a tárgyaláson. Végig. Mindenben. Csak a népirtás vádjában nem. Miután levetítették a tárgyalóteremben a gettókról készült filmfelvételeket, bizony, a ripők Göring is arra hivatkozott, hogy nem tudta pontosan, mi történik a koncentrációstáborokban. Mialatt Speer így védte magát: személyes felelőségem nincs, kollektív felelősségem van az elkövetett bűnökért. Ezt mondta Speer, s amiért Göring majdnem elharapta a torkát.
Göring nem tagadta meg a Führert, ám a zsidók fizikai kiirtásáért nem vállalta a felelősséget. Míg Speer azt állította, hogy ő viszont nagyon meg akarta ölni Hitlert, csak hát sajnos-sajnos nem sikerült a merénylet, mert „nem talált” hozzá „létrát”; esküszöm, ezt mondta, meg is szerette érte az anti-gonosz demokratikus liberalizmus.
Nota bene még Eichmann is parancsra hivatkozott az izraeli bíróság előtt.
Mindezek tények! Melyeken jottányit sem változtat a „letéteményességről”, „kiválasztottságról”, „a gonosz banalitásáról”, a „holokauszt irracionalitásáról” szóló álfilozófiai handabanda.
Heller: „A zsidóknak mint [kiemelés – gf.] Isten kiválasztott népének, mint egésznek [kiemelés – gf.] a kiirtása központi célként jelent meg”.
Hogyne. Néhány „gyevi” kivétellel.
Eichmann nem azt vizsgálta Ausztriában, hogy melyik zsidó „kiválasztott”, melyik nem (helleri értelemben), hanem azt vizsgálta, melyiknek van pénze, melyiknek nincs (profán értelemben). Ebből gazdagodott meg. Mengele nem azt firtatta Birkenauban, hogy melyik zsidó felel meg a helleri kritériumnak, mely szerint az a zsidó, akit Heller zsidóként fogad el (vö. Bicikliző majom), hanem azt nézte: kit használhat föl a kísérleteihez, kit nem.
Auschwitz (mint metafora) utilitáriusan, sőt merkantilisan volt célracionális. Nincs eleve mitikus tartalma. Különféle legendáriumokat persze lehet köré fonni, egyébként bármi köré lehet.
Például az ún. „pozitív kereszténység” köré, s amely lényegileg pogány (apokrif) eszme (Goebbels ennen niebelung gyökereit kutatta stb.), vagyis a nácik egyszerűen leszarták, hogy a zsidóság Jahve kiválasztott népe-e, vagy sem. „Jézus árja” volt, pont. S amely ponttól már csak a készpénz (bares Geld einkassierte), a vagyon (műkincsek, ingatlanok, ingóságok… tömege) számított.
Ezt egyébként minden általános iskolás gyerek tudja, egyedül a megtestesítő filozófus nem tudja.
(Még az antiszemiták is tudják! Csak nem mondják.)
Az ember általában nem gonoszságból rabol, gyilkol. Horribile dictu még a náci sem, hanem – általában – csak akkor, „ha ölni kell”. Létezik persze perverzió (Barbie par excellence szadista volt – nyilván ezért alkalmazta a liberális demokrácia titkosszolgálata), viszont eszme nem lehet perverz. Illetve attól „perverz” pl. a nácizmus, hogy a filozófuszseni nem találja meg rá a racionális magyarázatot. Nem érti pl. József Attilát. Sem.
De rendben van, fogadjuk el, József Attila silány elme. Nem a „kiválasztott nép” része. Jó. Akkor vegyük Radnótit! Vagy ő sem elég „kiválasztott” Almásiéknak, Faragóéknak? Hogyan állunk vele jelenleg? Czeizel professzor (mint a „kiválasztottak” neves „bérence”) Radnóti génjeit is lelkesen megkurkászta már, így azután mindent tud a költő költészetéről! Mondjon már róla valami lényegeset! Ha nekem nem, legalább a Zsófi néninek. Vagy legalább a sárga csillagot tűzze ki!
Jól látható: Czeizel Endre is csak ott nagyon okos professzor (megmondó-genetikus), ahol ab ovo esnek hasra előtte.
Mindegy, én für alle Fälle idemásolom Radnóti egyik versét:
A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
Banális szituáció? Banális. De nem a „Gonosz” a banális, jóságos Öreganyám, hanem arról van szó, hogy a világ nem „kerek”. Hanem ellentmondásos. És pontosan ezért nem látja meg a dialektika iránt érzéketlen tökfej a jóban (Gut) az óhatatlan rosszat (Böse), a rosszban az óhatatlan jót, ezért véli a Dummkopf a világot banálisan gömbölyűnek (vagy ilyen kereknek, vagy olyan kereknek), s ezért írja Almási professzor, hogy Heller Ágnes „olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik”.
Mindenoldalúan lebutult mondat. Nem csak a tipikusan anti-intellektuális „látszik” (tárgyatlan ige) miatt, hanem azért is, s azért elsősorban, mert a „kilátónak” a kerekítéshez, a leegyszerűsítő „igazságalkotáshoz” nincs köze, sem metaforikusan, sem másként.
A dolog így néz ki egy valódi intellektus megfogalmazásában: „a formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallaguton [szerpentinen – gf.] vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van”.
Ez az ún. „műélvezet”.
Almási professzor nem küklopsz. Sok szeme van néki. Sokat lát vele. Mindenekelőtt azon helleri szelekből, melyeket a zsenifilozófus magas-filozófusi kilátóból szellentett alá, a világló „szelek minden iránya felé”, s főként Almási professzor tudományos orrába.
Vegyünk róluk példát! Stilárisan is, nazálisan is.
Hogy azután a Kornai-P. Szűcs flatulapáros miket durrogtat még a Mozgó Világban?
Erről írok legközelebb… De már nem Schmuck Andornak, hanem csak Zsófi néninek. Szagolja. Szintén intellektuálisan!
Heller Ágnes szerint a „bolsevisták” „A gyereket kiveszik az anya karjából, elviszik, s azután lövik le őket [ti. a felnőtteket – gf.]. Lelövik a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság. Túszok voltak. De az eszme: a gyereket azért ne”.
Ugyancsak Heller Ágnes írja, ráadásul ugyanabban az évben (1997), egy másik könyvében: „a totalitárius mozgalmak diabolizálták az idegent. A nácizmus a zsidókat diabolizálta mint ősi, reprezentatív idegeneket, akiket fizikailag meg kell semmisíteni, a bolsevizmus az osztályidegen elemeket diabolizálta mint természetes osztályellenségeket, akiket a Gulag szigetvilágában kell izolálni és kiirtani”.
Kezdjük azzal, hogy „totalitárius mozgalom” nincs. Totalitárius hatalom van. Továbbá: a „bolsevik mozgalom” nem használta az „osztályidegen” kifejezést, így – értelemszerűen – nem is diabolizálhatta az „osztályidegen elemeket”. Sőt még a totalitárius hatalom sem diabolizálta, hanem – olykor – diszkriminálta az egykori uralkodó osztályokat, egészen pontosan: előnyben részesítette a korábban elnyomott osztályok tagjait.
Az „osztályidegen” szó lényege-tartalma nem az „idegen” volt, hanem az ellenség; gyakrabban is használták ezt a kifejezést: „osztályellenség”, még gyakrabban: „a nép ellensége”. Akit nem diabolizáltak, hanem „harcoltak ellene”, s ami jobbára azt jelentette, hogy némelyeket (nem mindenkit!) olykor, helyenként diszkrimináltak, hátrányos helyzetbe szorítottak. Hangsúlyozom: némelyeket, merthogy például Heller Ágnes sem martinász vagy kubikos családban, hanem „zsidó származású polgári családban született”, sőt még Babarczy Eszter sem azért bájos, mert az apja eszter-gályos. (Elnézést, időnként kibukik belőlem a költőzseni! Is.)
Heller Ágnesék az ötvenes években bolsevikokként irtották a saját osztályukat. Verték magukat, mint emberjogi aktivista ennen szőrös diszkrimináltságát (Hofi persze ezt másként fogalmazta, mi viszont politically már teljesen correct-ek vagyunk).
Magyarországon a hatvanas évek elején megszűnt a hivatalos (és nem hivatalos) „B-listázás”. Hogy mégis, mi az, ami megmaradt? A „melós”, a „munkás” („fizikai állományú dolgozó”) s az „irodista” („alkalmazotti dolgozó”) közötti (jobbára spontán) megkülönböződés. Én hosszú időn át fizikai munkát (is) végeztem, az egész életemet „melósok” között töltöttem, tanúsíthatom: a fizikai dolgozók az „osztályidegen” fogalmát nemigen ismerték; ami egészen biztos: nem használták. Én sem! A „melósok” a műszaki értelmiséget, az orvosokat, a tanárok egy részét kifejezetten tisztelték, a művészeket (főként a színészeket, zenészeket) szerették. Akiket pedig utáltak (de legalábbis mérsékelten kedveltek), azokat az „irodisták” gyűjtőfogalma alá rendezték. Ilyenek voltak a rendészek, a normások, a „szasszerveztisek”, a munkavédelmisek, az adminisztrátorok, titkárnők, a hivatalnokok, sőt a politikusok is (hányszor, de hányszor hallottam: „Béla, bazdmeg, hamar elfelejtettél bennünket”), és persze „irodisták” voltak a Heller Ágnesek is. A „melósok” zömének szemében azért, mert már magát a „filomókusi” tevékenységet sem tartották sokra (pszihológósoknak, filológósoknak, szociológosoknak nevezték Helleréket), míg jómagam inkább azért, mert a „filológósok” között csak nagyon kevés valódi filozófust, tehetséges embert ismertem.
Nem tagadom, ez az ellenérzés a mai napig él bennem. Viszont masem diabolizálom Helleréket! Hanem „tárgyi kritika” alá vetem műveiket, szövegeiket. A társadalom heréit a „melósok” annakidején „irodistáknak” nevezték a munkahelyeken, én most (itt) „professzoroknak” nevezem őket. Nota bene nem azért, mert „improduktív munkát” végeznek, hanem azért, mert úgynevezett szellemi munkából élnek (némelyek dicsőülnek), miközben szellemileg terméketlenek. Nem „improduktívak”, hanem impotensek.
Folytatom a konkrét „tárgyi kritikát”!
A fönt idézett két zseniális Heller-tézis zseniálisan üti egymást. Ezért újra megerősítem (s ha úgy adódik, istenuccse beváltom) a Zsófi néninek korábban tett pajzán ígéretemet, már amennyiben Zsófi néni megnevez legalább egy fő olyan bolsevik személyt (persze valódi bolsevikot!), aki valaha is „osztályidegen elemeket diabolizált” volna „mint természetes osztályellenségeket”. Vagy: természetellenes osztályellenségeket, nekem végül is mindegy, csak legyen benne diabolizálás! Merthogy attól moccan meg az okos kis libidóm, Zsófi néni, semmi mástól!
Ismétlem: valódi bolsevikok megnevezésére volna szükség, ti. „bolsevizmus” elvtárs nincs, így az ugyebár eleve nem „diabolizálhatott”, illetve, akik „diabolizáltak” (Kornai, Heller stb.), nem bolsevikok voltak, Zsófi néni kérem, hanem hülyék.
Segítsük egymást erotikailag! Könnyítésül mondok egy bolseviknevet, hátha Zsófi néniből is kilendül végre az intellektuálisan magyaros nagyteljesítmény.
V. I. Lenin.
Diabolizált? Ha igen, hol? Mikor?
Mondhatok többet is: Trockij, Kamenyev, Zinovjev, Buharin. Preobrazsenszkij. Varga Jenő. Hol írják, hogy a „természetes osztályellenségeket a Gulag szigetvilágában kell izolálni, kiirtani”?
Mondok közelebbi példát segítségül (merthogy igencsak igyexem Zsófi nénivel szexelni!), szóval, tény: a magyarországi bolsevik forradalom kulturális elitje dugig volt „természetes osztályellenséggel”. Csak néhány név a sok közül: Babits, Balázs Béla, Komját Aladár, Osvát Ernő, Lukács György (kripto-osztályellenség), Déry, Füst Milán, Gárdonyi, Gellért Oszkár, Halasi, Heltai, Jób Dániel, Kabos Ede, Szini Gyula, Karinthy, Kosztolányi, Lesznai, Moly Tamás, Nagy Lajos, Rozványi, Schöpflin, Tóth Árpád, Várnai Zseni.
„Természetes osztályellenségek”. Nem irtották ki őket, értelemszerűen, ugyanis éppen ők „irtottak” másokat, „kiirtották” a még náluk is „természetesebb” „osztályellenséget”. Romsics Ignác szerint. S ami Romsicsnál azt jelenti, hogy túl sok volt közöttük a „zsidószármazású honfitárs”, sőt a történészprofesszor szerint a bolsevik gonoszság eleve a zsidó „műve”. A zsidó-munkásosztályé nyilván. A helleri antibolsevizmus Romsics professzor „irodista” szavaival így hangzik: „az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt”.
Romsics szerint.
És Zsófi néni szerint?! Hogyan volt?
Zsófi néni! Legalább kedves magácska értse (ha már a „magyarságot megtestesítő”, „mélyen asszimilált” Heller Ágnes zacskó a történelemhez, a filozófiához), vagy, ha magácska se érti, legalább higgye el: forradalomban, polgárháborúban a forradalmi, politikai ellenség megölése nem azonos a „diabolizált természetes osztályellenség” szisztematikus kiirtásával. A cári családot likvidálták. Okkal? Ok nélkül? Ebben a vonatkozásban mellékes, miként (például) a francia király (s rokonainak) kivégzése sem Hobbes, Hume, Rousseau, Voltaire, Condorcet (Ludassy Mária által imádott) morálfilozófiájából következik (legalábbis nem direkt). Hanem a forradalom, a polgárháború alaptermészetéből következik, ugyanakkor bármely cselekedet levezethető bármely morálból, megfelelő szofisztikáltság kérdése az egész. Például az Úr az Ószövetségben (annak erkölcsi alapkátéjában) egyazon mozzanata szerint könyörületes és bosszúálló. „De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják” (fordította Károli Gáspár).
Igen, csakhogy ez nem irgalmasság, ez szimpla szerződésajánlat. Megbocsátást, könyörületet azokkal szemben cselekedne az Úr, akik nem szeretik őt, akik megszegik a parancsolatait. Ez az „irgalmasság” fogalmának értelme.
De ne legyünk túl szigorúak szegény Istennel szemben, hisz’ magát Almási professzort sem az eszéért szeretjük. Magyarán: Almási professzor is buta ember (szellemi irodista), ámde még ő sem mondott akkora marhaságot, mint amekkorát Heller Ágnes ír a könyvében. Almási professzor szerint „dolgozik itt egy történelmi trauma... Az értelmes középosztály többszörös vérvesztesége. Magyarán hogy az elmúlt évtizedekben többször is irtották az elitet... ’44-ben elvitték a zsidókat, ’46 után a svábokat, később a kulákokat, azaz üldözték azokat, akik értettek a falusi gazdálkodáshoz…”.
A „többszörös” agyi „vérveszteséget” szenvedett bölcsészprofesszor (szintén zenész-filozófus plusz esztéta) erősen keveri, sőt azonosítja az „üldözték” fogalmát az „irtották” fogalmával. Almási professzor is magyar letéteményes. Azt mondja: „irtották”, de legalább nem azt állítja, hogy „kiirtották” az „értelmes középosztályt”. Az olykor „szemérmes”, finomkodó Almási professzornál a „’44-ben elvitték a zsidókat” szóösszetétel azt jelenti, hogy negyvennégyben kiirtották a zsidókat (pontosabban kiirtottak közülük cca. félmilliót), míg az „irtották” szó azt jelenti a tudós professzornál, hogy: kitelepítették. Az „osztályellenséget”. Vagyis akiknek volt (használható, kisajátítható) lakásuk, villájuk, üzemük, kócerájuk stb. Kitelepítették őket azon kulákok házaiba, tanyáira, akiket szintén „irtottak” almásilag, „üldözték” őket, értsd: államosították, kolhozosították a földjeiket, bekényszerítették (nem mindegyiket!) a „közösbe”. Nagyjából ezt jelenti a tudós stilisztánál az „irtották” terminus technicus.
Igaz, Heller professzor nem a Hortobágyról (vö. Te, rongyos élet), hanem a Gulágról (és persze Auschwitzról) beszél: „… az osztályidegen elemeket… a Gulag szigetvilágában kell izolálni és kiirtani”.
Jó, akkor nézzük a par excellence Gulágot!
A Wikipédia nem a mocskospiszkos bolsevikokra, hanem a Gereben Ágnes által is gyakorta emlegetett autentikus szerzőkre, dokumentumokra (pl. Система мест заключения в СССР. 1929–1960), sőt magára Gereben Ágnesre hivatkozva írja: „A táborok lakossága rendkívül változatos körülmények közül került ki. A cári Oroszország nemessége, az értelmiség mellett óriási számban kerültek ki teljesen ártalmatlan, a kommunizmusban szinte fanatikusan hívő parasztok, munkások is, akiket sokszor apró bűntettek vagy rosszakarójuk feljelentése miatt ítéltek kényszermunkára. Sztálin rajtuk kívül sok, őt nem támogató (volt) kommunista vezetőt is ide záratott. A politikai foglyok száma nem volt nagy a többi lakóhoz képest. Valószínűsíthető, hogy többségük valódi köztörvényes bűnöző volt, bár fontos megjegyezni, hogy egyeseket szükség (mint például éhezés) késztetett köztörvényes bűncselekmények elkövetésére”.
Nem tudni. Csak „valószínűsíthető”: a foglyok többsége „köztörvényes bűnöző volt”. Nem én mondom, a lexikon írja, mégpedig Gereben Ágnesékre hivatkozva.
Az antiszemita, neonáci s a filoszemita, cionista buzgalmárok (a Gerebenek-Hellerek, Bogárok-Kornaik, Bayerok-Kertészek, Schmidt Máriák-Gerő Andrások, Zétényik-Hack Péterek, Kónyák-Petők, Lovasok-Vásárhelyik, Bauerek-Pozsgayk, Orbánok-Gyurcsányok, Bencsikek-P. Szűcsök…) alapállítása szerint a Gulág nem orosz specifikum (egyébként valóban nem az, lágerek mindenütt voltak, vannak!), hanem bolsevik sajátosság, amiként Auschwitz a nácizmust jellemzi. Vagyis a Gulág lényegileg Auschwitzcal azonos, bolsevizmus, nácizmus – ugyanaz.
Így hördül egybe a posztmodern zsidófalás a neonácik kegyeiért lihegő, erkölcsi-politikai legitimációért ácsingózó, kommunistázó antifasizmussal.
Szánalmas. A legszánalmasabbak persze az egykor „szinte fanatikusan hívő kommunista” zsidó-pecsovicsok (zweifachwirkend heraus mit uns!), ti. éppen Gerebenék írják:„A táborrendszer Sztálin rendszere alatt gyorsan nőtt. Az 1931-es 200 000 főnyi létszám 1935-re a legszerényebb becslések szerint is 1 millióra emelkedett. Az 1937-es nagy tisztogatás során egyesek szerint nyolc millióan éltek a munkatáborokban, de még a legszerényebb becslések is kétmillióra teszik az ott dolgozó elítéltek számát.”
Aki „egyesek szerint”-ekre, „legszerényebb becslések”-re alapozza filozófiai ítéletét, az még egy banális, köznapi-közéleti öreg-cuncinak is kevés, nemhogy originális filozófusnak.
Egyébként pedig, ha a „bolsevik népirtás” a bolsevikideológiából, sőt egyenesen Marxból következik, akkor most lehet válaszolni szépen erre a kérdésre is: a filozófiailag kondicionált gonoszok (a bolsevikok) vajon mire vártak húsz éven át, miért csak 1937-ben „járatták csúcsra” a Gulágot?
Ez a par excellence bolsevizmus lényege, a többi történelmi-politikai ragadvány, sallang, ballaszt. A bürokratikus centralizmus (Sztálin szisztémája) nem a demokratikus centralizmusból következik, hanem annak a tagadása. Ha máshonnan nem, Eisenstein filmjéből, a Rettegett Ivánból tudható, a sztálini rendszer genezise nem a bolsevik avantgárd, hanem a feudalisztikus (cári) önkény.
Visszatérve a Gulághoz. Gerebenék szíves-tudományos közlése szerint a „Gonosz” által determinált bolsevikoknak kerek 13 esztendőn át még csak eszükbe sem jutott „a diabolizált osztályellenséget izolálni, irtani”. Sátáni lajhárbolsevizmus. Nem én mondom, Gerebenék írják: „Az Ulág, mint a munkatáborok igazgatósága, a politikai rendőrség, az (OGPU) egyik ágaként 1930. április 15-én jött létre.”
Hadd tegyem hozzá „összehasonlítgatásul”: a náci megsemmisítő táborokban (s egyéb kivégző helyeken) néhány hónap leforgása alatt pusztítottak el több millió embert. Faji alapon. És ezt nem „becslések szerint” (értsd: hasalás révén tudjuk), hanem név szerint ismert az a közel hatmillió zsidó, akit valóban kiirtottak.
A tényekkel szemben a „Gonosz” éppúgy hatástalan, mint Szent Györgyi néni diabolus-ölő „intellektuális teljesítménye”. Nem ér semmit.
Ezt is Gerebenék írják: a Gulágra „óriási számban kerültek ki teljesen ártalmatlan, a kommunizmusban szinte fanatikusan hívő parasztok, munkások”.
Vagyis a „kommunizmusban fanatikusan hívő parasztok, munkások” „teljesen ártalmatlanok” voltak (te mondád!, és ez még akkor is így van, ha az „ártalmatlanok” helyett „ártatlanok”-at akartál mondani), ergo maga a kommunizmus „ártalmatlan” (vs. ártatlan). Ergo, akik kommunistákat deportáltak (Sztálinék), nem voltak kommunisták. Legalábbis az elemi logika így diktálja. Nem szólva arról (s ezt szintén nem én állítom, Gerebenék írják, én csak kiemelem a szót), hogy a rabokat „sokszor… rosszakarójuk feljelentése miatt ítélték kényszermunkára”.
Így volt? Ha nem így volt, akkor Gerebenék miért írják, miért állítják az ellenkezőjét? Ha viszont így volt, akkor én most megkérdezem, Zsófi nénitől, mi köze van a sokszor „följelentő rosszakarónak” a Что делать? című dolgozathoz, illetve a Lenin-Martov vitához? Vagy (s ami lényegileg ugyanaz) a Vágó/Schiffer v. Jávor/Karácsony szembenálláshoz?
Gerebenék írják: „A GULAG intézményt 1960. január 25-én szüntették meg, a politikai megfélemlítés azonban később is tovább élt, immár a KGB hatásköre alá rendelve.”
A „megfélemlítés” nem azonos „az osztályidegen elemek diabolizálásával”, a „természetes osztályellenség izolálásával, kiirtásával”. Továbbá perdöntő különbség Auschwitz és a Gulág között, hogy amíg a nácik a gázkamrákat csak az „alsóbbrendű” rasszok, népek, egyedek (pl. elmebetegek, homoszexuálisok stb.) teljes likvidálása után zárták volna be (ha egyáltalán), addig a Gulágot maga a „Gonosz” (a szovjet vezetés ) számolta föl. Miért? Mert csak akkor és ott volt rá szükség. Ezt a latin elvtársak így mondják: hic et nunc, a szovjet elvtársak pedig így: там и тогда, где и когда. Mit jelent ez? Hogy a Gulág tulajdonképpen az államkapitalista tőkefölhalmozás egyik „intézménye” volt, mármost az eredeti tőkefölhalmozás a világon mindenütt és mindenkor elsősorban a parasztság rovására megy végbe. Ezért írják Gerebenék (csak hát nem tudják, mit írnak), hogy „a politikai foglyok száma nem volt nagy a többi lakóhoz képest. Valószínűsíthető, hogy többségük valódi köztörvényes bűnöző volt, bár fontos megjegyezni, hogy egyeseket [pl. a „teljesen ártalmatlan, a kommunizmusban szinte fanatikusan hívő parasztokat”] a szükség (mint például éhezés) késztetett köztörvényes bűncselekmények elkövetésére”.
Szerintem is így lehetett (Magyarországon is voltak „padlássöprések” stb.), csakhogy az éhezés nem a gonosz bolsevikideológia, hanem a modernizáció, az iparosítás, ne röstelljük, mondjuk ki a szót: a tőkefölhalmozás szükségszerű velejárója. Így volt (van) ez a világon mindenütt, ahol a tőke tradíciókat rombolt. És ez még akkor is így van, ha a tőke állami tőke, horribile dictu még akkor is, ha a tőke „nemzeti tőke”! A kapitalizmusnak nem a tulajdon(lás) a lényege, hanem a tőkelogika. Ezért beszél már Lenin is lehetséges szovjet államkapitalizmusról.
Mindezt persze nem kell tudnia egy liberális filozófusnak, épp elegendő, ha originálisan ráfilozofálja unikális könyvének banális borítójára: „Auschwitz és Gulág”.
Heller ezzel az intellektuálisan roggyant demagógiával igyekszik idomulni az antiszemiták rettegve imádott antikommunizmusához:
Teljes idomulás, lényegi azonosulás. Hellerék, Gerebenék – megérdemlik egymást. Egymáson kívül többet se.
(És ahogy én magamat ismerem, írok még erről néhány sort. Legközelebb…)
Nézzük még egyszer, mit ír az egyik драчунья (o)кошка a másikról! Azt írja az egyik, hogy a másik szégyentelen. Gereben Ágnes szerint „A GULAG s vele a magyar történelmet meghatározó XX. századi államszocializmus igazi természetrajzát mindaddig nem ismerhetjük meg, amíg egy nemzetközi hírű magyar filozófus [Heller Ágnes – gf.] minden szégyenérzet nélkül képes a következő hasonlattal érzékeltetni a náci koncentrációs táborok és a GULAG különbségét. »Lakatos István önéletrajzában leírta, hogy bejöttek az oroszok a városába, minden ok nélkül túszokat szedtek, és agyonlőtték őket. A túszok között állt egy anya, gyermekkel a karján. A parancsnok kiadta a lövésre a parancsot. Egy pillanatra megállt. Rámutatott a gyerekre: 'Ezt ne!' A gyereket kiveszik az anya karjából, elviszik, s azután lövik le őket. Lelövik a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság. Túszok voltak. De az eszme: a gyereket azért ne.« Amikor Heller Ágnes a tökéletesen ártatlannak nevezett emberek kivégzését erkölcsi magasságokba emelő sorait leírta, már megjelent a gyermekek számára létesített szovjet lágereknek, büntetőtelepeknek, a kiskorúak kivégzésének, fogva tartásának, kényszermunkájának a rendjét szabályozó rendeletek közel ezeroldalas dokumentumgyűjteménye. »Az eszme« ugyanis nem az volt, hogy »a gyereket azért ne«. Éppen ellenkezőleg: az eszme lényege az volt, hogy a gyereket is. Ezt már legalább Orwell óta nem illik tagadni”.
Ezt a szöveg-együttest valójában nem ketten (не вдвоем), hanem hárman (втроем-вдвоем) hozták össze. Mindenekelőtt Heller Ágnes, aki már magában zseni-жены, továbbá példamutató szerzőtársa, Kőbányai János (polihisztor: jogász, szociológus, sokoldalú művészlélek, társadalmi főfunkcióját tekintve: czeizeli-példás zsidó, a jeruzsálemi Héber Egyetem Sólyom László-díjas diplomása), és persze tudós opponensük: Gereben Ágnes. Aki a Wikipédia szerint „Kun Miklós felesége [научная домохозяйка], az ELTE tudományos főmunkatársa [старшая госпожа], a szovjet irodalomtörténet kutatója, Oroszország-szakértő, a Hír TV munkatársa, a Magyar Hírlap publicistája”.
Vagyis: новая нацистская женщина – abban az értelemben, ahogyan Sík Endre használja a „rasszista” minősítést: Jeszenszky dolgozata „hatásában rasszista”.
Az ostoba szöveg szellemi áfium. Őspatkány-bacilus. Bojtár Endre: „Gerő [András] helyeslően idézi Gyáni egy 2003-ban megjelent könyvét, amelyben az áll, hogy Romsicsnak egy, a Tanácsköztársaságról tett megállapítása abba az antiszemita értelmezési hagyományba illeszkedik, mely szerint »az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt«”.
Gereben Ágnes politikai pozíciója (számos szövege) hatásában antiszemita. Hogy aztán a lelke mélyén minő mélylélek lakozik? Hogy mit gondol, mit érez magában a „zsidószármazású komonistákról”? Teljesen érdektelen! Épp annyira nincs jelentősége, mint annak, hogy emberileg milyen közszereplőnek tartja magát Jeszenszky professzor, Romsics professzor, vagy éppen Csoóri Sándor. Miként annak sincs jelentősége, hogy Vajda Zsuzsanna pszichológus (szihomókus) szerint Jeszenszky Gézának (a maga nemében „valóban szerencsétlen mondatával”) valóban szándékában állt-e, vagy inkább „egész biztosan nem állt szándékában megsérteni a cigány közösséget”.
Válaszolok a kérdésre: nem állt szándékában. Főként azért nem, mert „cigány közösség” nincs. Hanem viszont cigány közösségek vannak. Nagyon nem ugyanaz! S amit egy lelkes cihomókuskának már nem muszáj tudni, épp elég, ha buzgón beletekint a Kalasnyikov-szállító nagykövet-professzor szerecsen-patyolat-lelkébe, annak is a leges-legmélyébe, majd nyilvánosan közli, mit tapasztalt ott cihológiailag, de úgy ám (tudós szerecsen-mosdatva), hogy azt a Mari néni is, a Józsi bácsi is értse: Jeszenszky Gézának egész biztosan nem állt szándékában. A cigány közösséget…
Most pedig, hogy immár megnyugodtunk Vajda cihomókus autentikus szakvéleményének ismeretében, nyugodtan leszögezhetjük: Gereben professzornak sem áll szándékában ostobának lenni. Semmi okunk az ijedtségre, tehát nyugodtan fogalmazhatunk nyugodtabban is: Gereben professzor sajátos intellektus. Mert vagy russzofób az „Oroszország-szakértő” (a ruszkik gyárilag komonisták stb.), vagy pedig az történik, hogy Gereben professzor is az obligát, „hétköznapi antikommunizmus” (értsd: ideológiai műveletlenség, taplóság) научная драчунья nyálával fröcsköli, teríti be az orosz történelmet, kultúrát, vagyis azért kárhoztatja a cári mélyfeudalizmusból kikászálódó, modernizálódó Szovjet-Oroszország (Szovjetunió) vezetőit, kádereit, merthogy azok nem voltak oly очень tiszták (vö. чистая душа), mint amilyennek a Kun-Gereben házaspár mutatkozott a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán. Vagy Moszkvában. Vagy ahol éppen tartózkodott a két венгерский товарищ, два герой профессор-труда.
Nem én, hanem Magyar Narancs idéz egy csöppet Huszár Tibor kedves antológiájából: „Kun Miklós egy… Kádár Jánoshoz írott levelében így emlékezett vissza nagyanyjára: »Kun Béláné mindig kommunistához méltó optimizmusra nevelt bennünket, családja tagjait«.”
Два оптимистичный хамелеон.
Azért tartom őket köpönyegforgatóknak (s nem fordítóknak), kaméleonoknak, zeligeknek (nem Pál apostoloknak), mert ha mondjuk (a történelem thürmeri kegyelméből) visszatérne Путч Путчовыщ Янаев elvtárs, akkor bizony Gerebenék szemvillanás alatt serdülnének, térülnének, fordulnának a damaszkuszi úton (полпути на Дамаск) visszafelé, újra a helyes (ленинский, сталинский) irányba.
Találékonyság kérdése az egész.
Kun Miklós személyesen Kádárnak írt besúgó-nyaló levelet. Heller nem személyesen. Heller a „Tisztelt Központi Bizottság”-ot mint testületet szólította meg tetves spiclilevéllel. Mi a különbség? Heller Mészárost, Lukácsot mószerolta az „elvrársaknál”. Kun Miklós Borsányi Györgyöt mószerolta „elvrársaknál”. Mi a különbség?
Hellert az „első férje” helyezte „politikai nyomás alá”. Na most, ki volt az, aki Kun Miklóst helyezte „politikai nyomás alá”?
Nem közli a Magyar Narancs. Sajnos, semmi sem tökéletes.
Azt mondja Czeizel professzor (sőt „le is írta”, ezért „tartják” őt „zsidóbérencnek”), azt mondja: „vegyünk példát a zsidókról”.
Jól van, vegyünk, annál is inkább, hogy Ungvári professzor szintén ezt tanácsolja. Ungvári azt mondta a tévében, hogy ne Heller Ágnesbe „kössünk bele”, hanem a könyvébe. Megjegyzem: Hankiss Ágnesék sem pusztán Hellerbe „kötöttek bele”, hanem (alapvetően) abba a szövegbe, amelyet a tudósasszony (научная котята) leírni, aláírni méltóztatott heroikusan patkány levelében. Míg Gereben a Bicikliző majomba „kötött bele”. Az is könyv. Ránézésre mindenképp.
Én pedig mindenbe belekötök. És mindenkibe. Az élő faszba is belekötök (направление полового члена)! A pinába is (направленя киска).
Nézzük újra a czeizeli neveket a maguk genderi konvergenciájában: Heller, Kőbányai, Gereben! Ők írják (s immár szerénységem kiemeléseivel): „… »A túszok között állt egy anya, gyermekkel a karján. A parancsnok kiadta a lövésre a parancsot. Egy pillanatra megállt. Rámutatott a gyerekre: 'Ezt ne!' A gyereket kiveszik az anya karjából, elviszik, s azután lövik le őket. Lelövik a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság. Túszok voltak. De az eszme: a gyereket azért ne.« Amikor Heller Ágnes a tökéletesen ártatlannak nevezett emberek kivégzését erkölcsi magasságokba emelő sorait leírta, már megjelent a gyermekek számára létesített szovjet lágereknek… »Az eszme« ugyanis nem az volt, hogy »a gyereket azért ne«. Éppen ellenkezőleg: az eszme lényege az volt, hogy a gyereket is”.
Ugye?! Összevissza keverik az eszme és az erkölcs fogalmait. (Erről vegyünk példát, Czeizel uram?) Nota bene Heller Gereben nélkül is, Kőbányai nélkül is очень дурак.
Vegyük „csak” a filozófiát! Hellerék abban világnagyságok.
Vegyük az alapkérdést: lehet-e filozófus az a halandó, aki még Lakatos István révén sem képes bizonyítani „saját igazságát”, melyet folyvást „magához ölelget”, s amely szerint minden obligát ruszki oficér kommunista? Lehet-e filozófus, aki a kommunista „eszme” manifesztumának tekinti, hogy a felnőtt lakosság kiirtandó, csak „a gyerek azért ne”?
Может, или не может? Zsófi néni, mi a bájos álláspontja?
Nos, amíg nincs válasz, marad a kérdés (ezen ámuldozom): milyen alapon tartja mindenki filozófusnak azt a szimpla közéleti-politikai hangicsát, aki nem tudja, mit jelöl az „eszme” fogalma a filozófiában!
Vagy tudja? Csak mindig eltéveszti? Lehet.
Akkor ereszkedjünk egészen az elemista-szeminarista szintig, az akadémikus-helleri nívóig, vagyis nézzük az Akadémia álláspontját: „eszme fn 2.Fil A valóság megismeréséből, vmely tapasztalatból származó, azt vhogyan visszatükröző gondolati általánosítás”.
Igen, ilyenje volt az „orosz parancsnoknak”. Ez alapján „adta ki a parancsot” a „tökéletesen ártatlan emberek lelövésére”. Csak hát, még az eszmeileg vértezett orosz káplár feje sem káptalan. Igaz, betéve tudja a marxi idea minden sorát, ám még neki sem juthat eszébe minden egyes kivégzéskor éppen a megfelelő kifejezés. Ezért történhetett meg, hogy a parancsnok a tűzparancs (Огонь!) elkiáltása után „megállt egy pillanatra”. Mélyen elgondolkodott. Nem sokáig, ugyanis egy eszmeileg orientált ruszki oficér (cтарший лейтенант) számára bőven elegendő „egyetlen pillanat”. Nagyjából bármire. De arra mindenképp, hogy „egy pillanat” alatt eszébe jusson a Mozgó Világ 2008 decemberi száma, melyben a Gulágot Marxból, Leninből eredeztetik. Hiszen a tudós szerző (Kornai) nem írja, hogy a „gyereket is”! Ami pedig azt jelenti – logikus! – hogy: „a gyereket azért ne”. Csak a felnőttet. Mindet! Ez következik Marxból. Az eszméből. Ezért minden orosz parancsnok eszmeileg (Marx által, Lenin által) van vezérelve a fronton (vö. az én vezérem künsőmből vezérel). Merthogy az „orosz parancsnok” vagy политический офицер, vagy helyből коммунист. Mint minden geci ruszki szoldát az antifasiszta háborúban. Persze nem Gereben szerint. Mert Gereben szerint „az eszme lényege az volt, hogy a gyereket is”. És a férjuram (Kun Miklós) pontosan ezért gazsulált Kádár segge végénél (1979-ben), ezért tudatta a „komonista muszkavezetővel”, hogy őt „Kun Béláné kommunistához méltó optimizmusra nevelte”. Vagy nem ezért. Hanem azért, mert Gerebenék 1979-ben még nem tudták, a „kommunistához méltó optimizmus” „lényege” a náci (totális-fajirtó) „eszme lényegével” azonos: „a gyereket is”.
Ne legyen félreértés, ezzel nem azt akarom mondani, hogy Heller Ágnes bölcsebb, jellemesebb „letéteményes”, mint Kun Miklós, vagy éppen Gereben, P. Szűcs, Kornai, Kornis, Vitányi, Ungvári, Szűrös, Pozsgay stb., hanem a következőt állítom: Kun Miklós is, Heller is kompenzál. Mindkettő óhatatlanul túlkompenzál (mint minden neofita), igyekszik kisöpörni a múltjából a rengeteg mocskot, amelyet amúgy „történelmi tévedésnek” gondol magában. Ezért vicsorog ma is. Egykor komonistákként (Heller hithű sztálinistaként, Kun Miklós „kommunistához méltó optimista”-ként), most antikomonistákként vicsorognak. Érthető.
Csupán azt nem értem, mi ebben a filozófia.
És ezt nem a zsidóktól kérdezem (megmondanám, ha antiszemita volnék!), illetve nem csak Czeizel Endrétől kérdezem, nem csak Ungvári Tamástól, P. Szűcs Juliannától, Mihancsik Zsófiától, Sziklai Lászlótól, Almási Miklóstól, Faragó Vilmostól… hanem: mindenkitől. Hankiss Ágnestől is. Például.
Szóljon már valaki!
Heller szerint „Lelövik a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság. Túszok voltak. De az eszme: a gyereket azért ne”.
Ha a „tökéletesen ártatlan emberek” lelövése „maga a gonoszság”, akkor az azt jelenti filozófiailag, hogy annál nincs sem gonoszabb, sem kevésbé gonosz lelövés. Kantnál Ding an sich, Hegelnél An-sich-sein, illetve Für-sich-sein. Vagyis filozófiailag még az „a gyereket azért ne” „eszmei” parancsmódosítás sem realtivizálhatja a magábanvaló gonoszt, mint ahogyan az abszolút szellemnél sincs abszolútabb (vs. kevésbé abszolút) Geist.
Heller (és Kőbányai) filozófiai dolgozatát az alap-foximaxiról simán kivágták volna. A szerzőkkel együtt. Sőt Heller agyilag sajátmagát is kihajította volna – erről bővebben alább.
Mivel indokolja a filozófiai géniusz az ő filozófiai dilettantizmusát? Ceterum censeo: „első férjemmel, Hermann Pistával ültünk egymás mellett egy díványon, ölünkben HegelLogikájával. Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni, amíg nem hittük, hogy most már sikerült, tudjuk, értjük. (Sose fog sikerülni.) A harmadik [kanti] kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni…”.
Tudjuk. Hegelt sem, Kantot sem. S ezt nem onnan tudjuk, hogy bevallotta a „filozófus”, hanem onnan, hogy minden (filozofálni, politizálni igyekvő) szövegéből kivirít: Heller Ágnes teljesen tök a filozófiához. Totál érzéketlen a gondolkodás iránt. Mindig is az volt.
Marcuse szerint „Hegel filozófiája szükségképpen rendszer, amely minden létszférát az ész mindent átfogó eszméje alá szubszumál”.
És most nézzük a neves Heidegger-tanítvány megállapításának parafrázisát: Heller filozófiája szükségképpen rendszertelenség (Quatsch, Heckmeck, Mischmasch), mely minden létszférát a hülyeség (Stupidität) mindent átfogó félgerebeni „eszméje” alá puncimál.
Mihancsik Zsófia galamusi puncimációja szerint a „kivételes teljesítmények megfizethetetlenek”, s mivel Heller Ágnes teljesítménye nagyon kivételes, Ludassy Mária lelki puncimálása szerint „lehet, hogy Heller megérdemel egy kacsalábon forgó várat”.
Lehet?!? Mi ez a deprimáló defetizmus?!
Nem csak lehet. Biztos!
Heller Ágnest fizessék meg! Kapjon a zsebébe több százmillió jó sok lóvét, hogy lehessen végre az összmagyarságnak olyan filozófiai pályázatvezetője, aki a pályázatok értékelése során szigorúan nem veszi észre, ha a pályázók sem tudják megkülönböztetni filozófiailag az „eszme” fogalmát az „emberiesség”, „emberségesség”, „humánusság”, „emberi érzés” fogalmától.
Ha Heller sem tudja, akkor más se tudja! Így lehet liberálisan demokratikus a tudományos élet. Ugyanis a hiba (melybe Ungvári professzor szíves engedelmével belekötöttem) nem csupán egy fogalmazásbeli lapszus (elvileg elkövethette Kőbányai is, ketten barmolták egybe a könyvet), hanem – a szövegösszefüggésből világosan kiderül – alapvető filozófiai-szakmai-intellektuális melléfogás.
Tehát immár a tudományos, általánosító (eszmei) hipotézisem (a helleri cirkumsatnciát illetően) a következő: nem arról van szó, hogy a tehetségtelenségből lesz a jellemtelenség (noha erősen kínálja magát a konklúzió), továbbá nem a gerinctelenségből, pondróságból bábozódik ki a tehetségtelenség, hanem arról van szó, hogy az adott szubjektumban születetten van meg mindkettő. Nagyon fontos: nem czeizelileg: von Genbestand aus, hanem personaliter: von Vatersperma aus. Együtt keletkeznek, majd kölcsönösen determinálják, generálják egymást. Olykor egész odáig menően, hogy az intellektuális és morális hitványság „megtestesítői” minden további nélkül leírják: egy ismeretlen „orosz” (tatár?, mongol?, kazah?...) katona ismeretlen okból történő „túszszedése”, majd a túszok „agyonlövése”, illetve a történet ellenőrizetlen meséje arra utal, méghozzá filozófiailag, hogy a kommunista eszméből egyenesen következik az emberirtás. Az egyik hülyénél gyerekestül, mindenestül irtanak, a másiknál nem. Magyarán: annak türemkedik ki minden mondatából a szemétség és a hülyeség egyszerre, aki szemétnek és hülyének született(von Gebärmutter aus). És marad is, élete végéig.
Például teljesen mindegy, hogy az alábbi szöveget mikor írta a „megtestesítő filozófus” (öregen?, fiatalon? – все равно, ganzegal), ti. az üresfejűség éppoly kortalan, mint a kondenzált bornírtság: „Arendt jó tanítványa volt Arisztotelésznek. Ami a gonoszról írt elméleteit illeti, két vonatkozásban túlságosan is az. Amikor a gonoszra kérdez, választ keres arra az alapkérdésre, hogy mi a gonosz. Arisztotelész szellemében ez annyit is jelent, hogy meg kell határoznia a gonoszt. Le kell írnia a gonosz identitását, meg kell mondania, hogy pontosan mi a gonosz. Nem lehet a gonosz ilyen is meg amolyan is. Nem lehet kaméleon…”.
Így azután Kun Miklós sem gonosz, Heller sem gonosz, Almási sem gonosz, P. Szűcs sem gonosz, Kornai sem gonosz, Vitányi sem gonosz…
Mert a gonosz, folytatja Heller: nem „sokféle, heterogén. Nem, mivel tudnunk kell, hogy mi a gonosz, és egyértelmű választ kell adnunk arra, hogy micsoda”.
És Heller válaszol is, egyértelműen: a komonizmus „maga a gonoszság. Túszok voltak. De az eszme: a gyereket azért ne”.
A „de” ellentétes kötőszó itt egyértelműen relativizál, vagyis a „filozófus” azt állítja (öntudatlanul), hogy „maga a gonosz” mégiscsak „lehet kaméleon, sokféle, heterogén”. Vagy nem? Nem. De mégis. Jó, akkor alkudjunk meg a mennyiségben: ha „a gonosz nem lehet sokféle”, akkor lehessen legalább kétféle! A gonosz „kaméleon” egyik színe: „a gyereket is” (ti. a „kaméleon” ettől „maga a gonosz”), míg a másik színe: „a gyereket azért ne”.
Mi a végleges filozófiai megoldása a filozófusnak? Nincs végleges megoldása, hanem permanens szófosása van a filozófusnak, így folytatódik a szöveg: „Jaspers egyik levelében udvariasan meg is kérdezi Arendtet, hogy miért mondta, hogy minden, miért nem inkább azt, hogy némely gonosz a gondolattalanságból ered? Később én is megismétlem ezt a kérdést”.
Később. Mikor később? Amikor még „éppen” nem tekintettünk Koszovó felé. Mert, „Ha most éppen Koszovó felé tekintünk, akkor tanúsíthatjuk Arendt igazát”.
Ennyi a filozófia. Hol nincs egészen igaza Arendtnek, hol pediglen egészen igaza van. Koszovó kell hozzá oszt jónapot.
Szegény Jaspers, ő is harcos-női korpa közé keveredett (Perücken für Frauen Philosophische Grüsch), vegül megette a Gonosz (männlichen Böse): „miért nem inkább azt, hogy némely gonosz a gondolattalanságból ered?”.
Már a kérdés rossz. „Megismételve” sem jobb.
Mi volt Auschwitz? Konkrétan. Ez a tárgyi kérdés konkrétan.
Mottó: „Heller Ágnes a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is”.
Így nyilván Japánban is
Hérakleitosz szerint „nagyon sok dolgot kell saját kutatásuk alapján tudniuk a bölcsességszerető férfiaknak”.
Tehát (1) a filozofálás a férfi dolga, asszony ne üsse bele az orrát, hacsak nem Ancsel Évának hívják az illetőt (állítja Hérakleitosz), illetve (2) s ez már az antik axióma modernizálása az ismert (Váci Mihály-i) imperatívusz jegyében: nem elég „kutatni”, nem elég „tudni”, a fogalmazáshoz is érteni kell (sollen). Minimum valamennyire.
A filozófiát tudománynak tartják (viszonylag sokan), míg némelyek csupán „szeretetnek” (a „bölcsesség szeretetének”, laza, légies elmélkedésnek), de most nem ez az érdekes. Hanem az, hogy én minek tekintem a filozófiát. Ez a döntő! Miért? Azért, mert mindig nekem van igazam. Vagy pedig, ha nincs mindig igazam, akkor az a helyzet, hogy Mihancsik néni nem vágyik már falrengető-szexuális élményre, ti. nincs más magyarázata annak, hogy mindeddig egyetlen ellenérvvel sem jelentkezett. A kérdés tehát egyelőre magábanáll: mi bizonyítja Kornai bármely kijelentését (pl. Marxról, Leninről), illetve mi bizonyítja azt, amit a másik nagy „letéteményes” (Heller Ágnes) állít pl. az erkölcsről, a szégyenről, a gonoszságról, az igazságról (vagy bármiről!)?
Fönntartom a kecsegtető ajánlatot: ha Zsófi néni intellektuálisan is alátámasztja Kornai kvázi „intellektuális teljesítményét”, mely szerint „Lenin Kautsky tisztességébe gázolt” (Mozgó Világ), akkor én mindenekelőtt megmutatom Zsófi néninek borzongatón elragadó kis piros pöttyöcskémet (ez már ab ovo esztétikai élmény: ott van a kisgatyámban, még nem múlt el teljesen, ott van az, mint miniszter agyában a mongolfolt), s amellyel Zsófi néni kedvére játszadozhat, sőt akár dolgozhat is vele, ami épp jólesik, kérem, ha az kell, közjegyző előtt megígérem: amennyiben Zsófi néni bizonyítja Heller „megölelt saját igazságát”, azt csinálhat kismagyar japán-pöttyöcskémmel, amit csak akar!
Öregecskedünk már, Zsófi néni, drága, magácska is öregecskedik, meg hát az én magácskám is, itt az Utolsó Nagy Lehetőség, ragadjuk meg; kapjuk össze magunkat, domborítsunk valamit! Testesítsünk! Közösen. Először persze intellektuálisan (geistig-erotisch Vorspiel), majd jöhet a par excellence testi megtestesítés, a már-már pornographische letéteményezés. Bátorság! Tessék elhinni, nekem se túl könnyű!
Tehát, egyelőre (amíg Zsófi néni gondolkodik) egymagamállítom: legyen akár tudomány, akár „szeretet”, a filozófia belső, lényegi mozzanata a ráció. A gondolkodás. „Das wahrhafte der kantischen Philosophie ist dass das Denken als konkret in sich, sich selbst bestimmend aufgefasst ist…”.
Becses nézetem szerint a „Denken” különbözteti meg a filozófiát a vallástól, a művészettől. Ugyanakkor a filozófia művészet is, amennyiben lényegi momentuma az ihlet, a „mágikus intuíció”, miközben – hangsúlyozom – az autentikus bölcselet meghatározó mozzanata a gondolkodás, a „fogalmi szellemiség”.
Az ún. „gondolati költészet” végső soron filozófia is. Vegyük mindjárt az Eszméletet, melyben József Attila „szakfilozófiai” fogalmakkal (is) dolgozik: „determinált” („den Deterministen”), „van” (sein, wesen, geben, bestehen…), „nincs” (kein, gibt es nicht), „világ” (geistige Welt, material Welt), „véletlen” (pl. Koinzidenz), „törvény” (Gesellschaft, Nomos), „szabadság” (Freiheit, Freiheitsidee), „múlt” (Vergangenheit, Geschichte), „képzet” (Vorstellung), „öntudat” (Selbstbewußtsein), „halál” („tod Gottes”), „isten” (Todesgott), „boldogság” (Wonne, Freude, Glücksgefühl) és persze az „eszmélet” (durée conscience, „Dauer des Bewusstseins”).
Bonyolult? Mit tegyek, ilyen egy valódi bölcselő valóban filozofikus, valóban zseniális költeménye. Originális? Szerintem az, tudniillik, ha Bergsont, Hegelt, Crocét, Freudot, Marxot géniusz alakítja egybe, akkor abból szükségképpen formálódik ki eredeti minőség. Egyszerű az originalitás. Egyszerűen zseninek kell lenni hozzá. Isten bocsássa meg nekem, kimondom a végső szót: a „radikális originalitás”-hoz nem elegendő, sem herrisch-weiblich, sem selbstachtet-jüdische „kilátóból fogalmazni”, sőt még az is kevés, hogy a magasan kilátó (vö. nagyralátó) professzorasszony Almási professzor szerelmetes lelki barátnéja; ti. Almási szerint ez „jellemzi Heller gondolkozásmódjának radikális originalitását: olyan kilátóból fogalmaz, ahonnan minden kerekebbnek, igazabbnak látszik. A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van [nem sok; mert vagy a professzorkobak likas, vagy a megbámult originalitás túlzottan folyós – gf.]. Megint olyan fordulat, amit ő hozott be a filozófiába. Persze tudnék említeni mélyebb-fontosabb felfedezéseket is. Például a kanti imperatívuszok megfejését [sic.], az individuális és társadalmi etika találkozáspontjáról, e kegyetlen mércéről, amit megint csak ő villantott bele a filozófiai tudatba”.
Belevillantotta a kegyetlen fejőmércét a filozófiai tudatba.
Korábban említettem, most repetitio est mater scientiae újfent rögzítem: Almási professzor tárgyesete (satanisch pressegebilde: „megfejését”) freudi ihletésű. Tudatalatti telitalálat (unbewußt Geistesblitz)! Ugyanis Heller maga közli: sajnos, nem nagyon sikerült megfejtenie a kanti imperatívuszokat (Filozófiám története), így aztán dicséretes asszonyi buzgalommal „fejte meg” a nagy Kant; kinek egyujjas a bőrös hímtőgye (männlichen Milchdrüsen), musterhaft az árjatojása (quasi Turul-Hode), s ami szerintem jóval nagyobb villantás filozófiailag, mintha csupán megfejtette volna az imperatívuszokat a filozófusnő. Tudniillik valójában nem fejtette meg! Miért nem? Szinte automatikusan adódik a jó válasz: mert fejteni, érteni akárki képes. Ámde „megküzdeni”! Méghozzá magának Kantnak az ő magas-hímséges (männliche Geschlechts-fluid) tőgyével, majd a fejés után: nem érteni az egészből semmit! Ez ám a katartikus villantás!
Kant nem keresztrejtvény, hogy megfejtsük!
Legalábbis a filozófuszseni szerint: „A harmadik kritika után megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával – Ezt sem fogom soha igazán érteni”.
Nos, kérném tisztelettel, ezt is az originális géniusz „villantotta bele a filozófiai tudatba”: hogy ő A tiszta ész kritikájátsem fogja soha igazán érteni. De nem is kell! Épp elég, ha elhiszik róla, hogy filozófus.
Heller is anderseni „új ruhában” riszálja magát a landeszmani tehén segge mellett.
Javaslom, mielőtt közelebbről is megcsodáljuk Heller Ágnesnek a már-már a kanti „imperatívuszok” (s a verschämt házikutyák) „megfejésén” is túlható (Lakatos István-i) monotőgyezését (peniserweite-geistigen), olvassuk el, hogyan sajtározódott ki (még anno, a 20. század első felében) ama híres babitsi villantásából a doctusi nagyvelő! József Attila írja: „Tessék csak nyugodtan elképzelni a költőt [Babitsot], amint béna földön ül és az évek malma csikarja! Ezen fölül pedig az a megjegyzésem, hogyha az évek malma nem is csikarná, akkor sem ülhetne béna földön. Ilyen szóösszetételt gondolati költészet stílusa nem tűr meg. Ez a kapcsolat csak olyan költeményben szerepelhetne, amely a maga egészének minőségében is ezt a fogalom melletti tartalmat kihangsúlyozó mondandót képviseli. Ebben az esetben a szavak nem mint a fogalmak hordozói jutnak levegőhöz, hanem a maguk csak szóbeli értékében. Az ítéletalkotás távolról alig-alig neszelő logikummal kísér. Jelenlétét úgyszólván észre sem venni, de amennyiben a szavak logikai szempontból összemarakodnak, kitűnik, hogy puszta létük mennyire fontos.”
Mármint a (gondolati) költészetben. Most pedig képzeljük el, mi történik a filozófiában (amely ugyebár eo ipso gondolati; ti. a filozófus sem „neszelő logikummal kísérve” alkotja meg az ítéletet), ha a bölcselő „szavak logikai szempontból összemarakodnak” egymással!
Megmondom, mi történik: létre sem jön a filozófia.
Velem itt már közölték: Heller Ágnes azáltal filozófus, hogy van (az ő tudásáról) „néhány diplomája”. Nem szólva arról, hogy (ha kell) megfeji a sündisznót is.
Hellernek „van néhány diplomája”.
Mondja az asszony az urának: – Hívjuk át a Józsit, fiam, az majd bevakolja a kéményt, hisz’ valahol mégiscsak kőműves…
– A faszom a kőműves, nem a Józsi! – mordul az ember, de az asszony csak mondja: – A Margit is mondta, hogy letette a szakmunkásvizsgát, papír van róla…
– Hogyne! Orbánnak is van papírja arról, hogy jó úton haladunk. Sőt Matolcsynak is van papírja! A miniszter eredeti japán tudós-félcédulával igazolta a minap: Rogánnak, Ádernak, Szájernak, Dörnernek, Fricznek és Bayernak, Navracsicsnak, Sinkovicsnak, Usztyicsnak, Wittnernek, Deutschnak, dr. Semjénnek, Harrachnak, Hantónak, Mikolának, Hoffmann-nak, Manningernek, Czervánnak, Wintermantelnak, Hendének, Michl-nek, Mellárnak, Vantarának, Simicskának, Simicskónak, Stefkának, Pindrochnak, Rubovszkynak, Schmittnek és Schmidtnek, Kontrátnak, Kubatovnak, Kuppernak, Pokorninak, Papcsáknak, Rapcsáknak, Zapcsáknak, Pelcznének, Stumpféknak, Chrudináknak, Szaniszlónak (Szaniszmarhának), Demjánnak, Hankissnak… illetve a nagy klasszikusok közül Csurkának, Makovecznek… szóval, minden félázsiai-honi származéknak nomen est omen pöttyös a segge. Mindnek, kivétel nélkül, s ami azt jelenti, hogy 100-ból legalább 30-nak. Pirosan pöttyös. Mint megannyi gumilabda a negatívjára fordítva.
Ismétlem, Matolcsynak minderről részint hiteles papírja van, részint maga is tüzetesen megvizsgálta a magyarok orientális valagát, csak hát sajnos nem volt megfelelő világítás a parlamentben, s így a két kövér sonka közt homoruló mélybarna lyukat kis piros pöttynek vélelmezte. Előfordul az ilyesmi. Még az echte turáni Japánban is. Ahol a piros pöttyös lobogót a piros csíkos zászlóval tévesztették össze a lelkes tudósok.
100-ból 30 napkeleti szakentellektüelnek kis piros(fehér) árpádsáv látható a fenekén, ám ami a japánoknál később elmúlik. És én ezt igazi (pöttyös seggű) magyar tudósoktól hallottam.
Nos, Matolcsynak nagyjából erről van diplomája.
Míg Hellernek arról, hogy filozófus. Olyannyira filozófus, mint a veres valagú tibet-kárpáti pávián. Hungarobiciklin tekerve. Yokohamai Shimano-váltóval, Kornai-pöttyökkel megtestesítve. Hellernek annyi diplomája van, hogy ha egyszer azok közül előkap egyet, rögtön kinevezik Japán gazdasági csúcsminiszterévé.
Tehát, ami a lényeg: a magyarember nem alávaló genetikusan (Kertész pénzügyileg is, nemzetgazdaságilag is téved), hanem a magyarember alsófertálya foltos genetikailag. Bár ezt Czeizel professzor vitatja. Egyébként ma már ott tart a hatvanas évek legendás népművelője, hogy mondjon valahol bárki bármekkora (legtöbbször eget bőgető) baromságot, az öreg hurkát azonmód berángatják az ATV-be genetikusan szakérteni, értsd: Kálmán Olgával humorkodni, „pajzánkodni”; így azután közvetlenül a szemünk láttán múlik a világ dicsősége!
Amiként Matolcsy szerteágazó szakértelmét japán tudósok szavatolják, úgy Kornai professzor is Yokohamában lett letéteményes antimarxista. Ne legyen félreértés, csak elvi síkon, szigorúan teoretikus alapon vetem föl a problémát: minő egy pötty lehet a Mozgó Világ főszerkesztésének másodközlő szoknyája alatt is? Jut eszemben: Babarczy Eszternek szintén sajátos az előkapott polihisztorkája, abban van a „szebb jövő”, a Matolcsy-pöttyös tündérmese, noha mostanában (miként az idézett kép is tanúsítja) a dicső tomporulaton nem tűnnek föl orientális lélek-sávok, nadeviszont, majd… ha majd újra belecsíp a Csőrös Turul, lesz azon szép piros pötty is, sáv is, lesz hozzá nyíl is, kereszt is, amennyi kell! A hathónapos kamikaze gyerekek megpukkadnak az irigységtől.
Ugyanez, de már a Vereckei-hágón innen:
Heller Ágnes okos filozófus. Originális filozófus. Unikálisan használja a fogalmakat, a gondolkodás alapelemeit. Például: „Lakatos István önéletrajzában leírta, hogy bejöttek az oroszok a városába, minden ok nélkül túszokat szedtek, és agyonlőtték őket. A túszok között állt egy anya, gyermekkel a karján. A parancsnok kiadta a lövésre a parancsot. Egy pillanatra megállt. Rámutatott a gyerekre: »Ezt ne!« A gyereket kiveszik az anya karjából, elviszik, s azután lövik le őket. Lelövik a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság. Túszok voltak. De az eszme: a gyereket azért ne.”
Nem olvastam Lakatos István önéletrajzát, s mivel nem is akarom elolvasni, s mivel egyáltalán nem vagyok szexista (csak szeretnék az lenni), elfogadom: Heller hűen interpretálja Lakatost, vagyis: mindketten hülyék. Méghozzá nagyon!
Ha viszont Heller félreérti a József Attila-díjas, Kossuth-díjas, Rengeteg-díjas írót, akkor csak az egyik hülye. A másik helyett is. Mindenesetre azt állítja a Sok-Nagydiplomás Zsenifilozófus (Kőbányai Jánossal együtt!), hogy léteznek „tökéletesen ártatlan” túszok.
Pedig nem léteznek ártatlan túszok. Már amennyiben van valami jelentősége e piros pettyes, ősi magyar szónak: tautológia. Ugyanis a túszszedés pontosan az ártatlanság vélelmén alapul. Nem azért szednek túszokat a háborúban, merthogy közöttük lehet a merénylő is (aki ugyebár nem ártatlan), hanem azért szednek túszokat (ártatlanokat?, szökésben lévő apagyilkosokat?, notórius pénzhamisítókat? – ebben a vonatkozásban teljesen mindegy!), hogy föladja magát a rejtőzködő partizán. Vagyis háborúban a túszszedés normális, racionális tevékenység. Sőt – adott esetben – morálisan is indokolt, pl. 50 túsz elejtésével, kivégzésével ártatlan százezrek életét lehet megmenteni. Vagyis itt Heller Ágnes arendti mániája nem játszik: a túszejtő nem gonosz. Például a „Lidicei mészárlás” is tökéletesen indokolt (a katonai ráció vonatkozásában nyilván), vagyis az már egy merőben más kérdés, hogy egyébként Heydrich gonosz volt-e, vagy sem. Valószínűleg gonosz volt. És valószínűleg nem a gonoszsága miatt likvidálta a S.O.E. (Special Operations Executive), ugyanis Heydrichnél akadtak gonoszabb emberek is Németországban (már amennyiben a gonoszság fokozható), noha Hitlerék likvidálását Churchill leállíttatta, így az angol miniszterelnök – közvetve – több tízezer (de lehet, hogy több százezer) auschwitzi „túszt” „végeztetett” ki, mégpedig abból a megfontolásból, hogy a hadászati ésszerűség ellentmond az egyre rosszabb és rosszabb (szövetséges szemszögből ítélve: egyre jobb és jobb) katonai döntéseket hozó Hitler kiiktatásának. Himmlerrel pedig tárgyalni kezdtek az angolok.
Heller Ágnes: „Megjegyzem, hogy Richard Bernstein (Arendt és a zsidóság című könyvében) ezt a gondolatot [ti., hogy „a gonosz fölöslegessé teszi az embereket” – gf.] tartja Arendt fejtegetései magvának, melyhez fanatikusan mindig újra visszatér. Ha most éppen Koszovó felé tekintünk, akkor tanúsíthatjuk Arendt igazát. Itt az a gonoszság, hogy az albánok saját szülőföldjükön feleslegessé váltak.”
Mondjuk, ez így, ebben a formában szintén marhaság, csak azért idézem, hogy magam is megjegyezzem, egyrészt: a „felesleges” albánok éppúgy „gonoszkodtak” annakidején, mint a szerbek, a horvátok vagy más egyéb muzulmánok, továbbá: az albánok nem fölöslegesek, hanem ellenségesek (értsd: ellenségeik ellenségei) a szerbek szemében.
A túszejtés nem a „gonosz” specifikuma, hanem az olyan ember (katonai egység, terrorszervezet stb.) eszköze, kinek módjában áll túszokat ejteni. A háború lehet igazságos (a megtámadott védekezik stb.), de nincs „igazságosan” gyakorolt hadviselés, különösen nincs cca. egyenlő erővel bíró felek között. Olyannyira, hogy pl. a partizánharc az egyik legkegyetlenebb tevékenység, márpedig a különféle „genfi egyezményeket” centerpontra betartó agresszorok elleni nemzeti-népfölkelők partizánakciói morálisan is jogosultak. Persze nem egy oly féleszű – magát filozófusnak álcázó – doktriner szemében, aki minden további nélkül „megjegyzi”: „ezt a gondolatot [az én kiemelésem – gf.] tartja Arendt fejtegetései magvának, melyhez fanatikusan mindig újra visszatér”.
Jó, akkor én is megjegyzem: (1) a „fanatikus” lehet minden, csak éppen gondolkodó nem, illetve (2) nem lehet filozófus, aki a „fanatikus” (mániás, rögeszmés, bogaras, hóbortos, rigolyás) Hannah nénit gondolkodónak tartja.
Csak a kivételesen ostoba ember gondolhatja komolyan: „a gonosz lényege, hogy feleslegessé teszi az embereket”. Ugye?! Az efféle „filozófusnál” csak az lehet korlátoltabb, tudatlanabb filozófus, aki még a túszejtőt is gonosznak minősíti. Azt a katonát, aki számára a túsz éppen nem fölösleges, hanem viszont épp ellenkezőleg! A túszejtő azért szed túszokat, mert szüksége van rájuk. És nem azért öli meg őket, mert „már nem kellenek”, hanem azért, mert a túszok halálára (mint elrettentő tényre) van szükség.
Ezzel szemben a „filozófus” így fogalmaz: „Lakatos István önéletrajzában leírta, hogy bejöttek az oroszok a városába, minden ok nélkül túszokat szedtek, és agyonlőtték őket”.
Gyanítom: itt valami erősen félre lett értve (bár, miért épp Lakatos István volna különb a többinél?); tessék nekem elhinni: ez a „filozófusi gondolat” sem zseniális eredetiség, hanem ez is szimpla butaság terméke: „az oroszok minden ok nélkül túszokat szedtek, és agyonlőtték őket”. Tudniillik, ha az oroszok valóban „minden ok nélkül” lövöldöztek (nehezen tudom elképzelni), akkor az oroszok nem túszejtők, hanem vagy bosszúálló gyilkosok, vagy egyszerűen csak tökrészegek voltak. Merthogy a túszszedés eo ipso nem ok nélkül való.
Elvileg elképzelhető (gyakorlatilag szinte kizárt), hogy a szovjet tisztek mindek indok nélkül gyilkolászták a megszállt területek lakosságát, ám akár így volt, akár nem, a primitív öldöklésnek a túszejtéshez (mint olyanhoz) semmi köze. Vagyis a „filozófusi” ítéletnek így volna legalább elemi (pro forma) értelme: Begyüttek a baszom ruszkik, oszt agyonlűtték a szegín népeket.
Erre persze mondhatja valaki: a filozófus nem szépíró, nem kell tudnia pl., hogy mit jelent a „túsz” fogalma a magyar nyelvben; esetleg akkor érdemes ezt tudni, ha fanatikus ultimózó a filozófus: túsz. Túsz negyven száz! Stilárisan betli. Lebetli.
Ne azt vizslassuk, hogy Dr. Fejő néninek mit sikeredett megfogalmaznia, mikor intellektuális megtestesítésre adta jámbor fejét, inkább azt firtassuk: mi csodálatosat gondolhatott belül, magában, minő hatalmas, originális bölcselet gerjedhetett női filozófuslelkében, mielőtt soros (aktuális) tudományát kiovulálta (Eiaußtoss) magasan emancipált női tudatából (weiblichen über sich)!
Modus vagino-spiritualis.
Jogos ellenvetés.
Már, hogy mégsem egészen jogos? Hogy a „stílus maga a gondolkodó”? Az. Ám ezúttal tekintsünk el a banális igazságtól, hiszen hát Heller Ágnes zseni! Ergo ne a szavain rugózzunk, hanem a tudós bölcselet megtestesítő tartalmát tekintsük mérvadónak! Abban van az unikális csízió, abban csírázik a mihancsiki letéteményesség helleri magva.
És akkor vegyük is mindjárt a lényeg alapnukleuszát; ezt közli az olvasóval Heller Ágnes, és immár általunk is mag-filozófiailag, mag-tartalmilag tekintve a tudós mondandót: „Lelövik a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság. Túszok voltak. De az eszme: a gyereket azért ne”.
Hát igen, ettől az unikálisan, nagymagvas női gondolattól böki magát a férfi tökön, mégpedig azon fizio-bölcseleti (philosophische Unterleib) megfontolás alapján, mely szerint az altesti fájdalom (mein Hodensack tut weh) neutralizálja valamelyest a pszichés, szellemi kínszenvedést.
És hogy e férfi-öntökönszúrásnak mi a par excellence bölcseleti motivációja?
Mottó: „a kivételes teljesítmények megfizethetetlenek… Heller Ágnes – amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is. Ahogy Kornai János is az”. (Mihancsik Zsófia)
És Gereben Ágnes is megfizethetetlen! Itthon is, a világban is. Így hát, hogy a világban is értsék, illetve, hogy itthon se nagyon értsék, amit mondok, helyenként világ-virág-világnyelven (worldly-flower-crap) fogalmazok. (Gyurica úr)
Hungarian Under Glass
Nincs annál nyomasztóbb látvány, mint mikor két red-blooded egg-head pussy-auntie (hungaro-professzorasszony) ráncika-puncika-politizál, hovatovább: polemizál; kérem, ennél még az sem lehangolóbb, ha született oxen-dick-cock-entellektüelek „vitatják” egymás tudós-közéleti „véleményét” (flabby dick verdict); noble modesto: férfi a nőét, nő a férfiét. Voltaképp egyre megy: tom-cat = pussy-cat – gender gap connection; vagyis ahogy Mikszáth Kálmán mondja az avas-parlamentaristán (have place in the Glass-shade)szervírozott paprikásszalonnáról: „borzasztó idea”.
Csak akkor képződhet igazi (értsd: mihancsiki magyarságot, magyar mihancsikságot megtestesítő) minőség, ha személy szerint Gereben Ágnes vitatkozik személy szerint Heller Ágnessel.
Prof. Heller professzor megfizethetetlen (X. kerületi, monkey-mountain-bike) könyvének letéteményes lapjain almás-originál akadémikusan tudatja országgal-világgal: a komonisták „lelövik a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság. De az eszme: a gyereket azért nem” (helleri hungarikum!), mire Gereben néni szintén egy titánit morcan, kurdzsum-burdzsum, rácika-durcika: „A GULAG s vele a magyar történelmet meghatározó XX. századi államszocializmus igazi természetrajzát mindaddig nem ismerhetjük meg, amíg egy nemzetközi hírű magyar filozófus [Heller Ágnes – gf.] minden szégyenérzet nélkül képes a következő hasonlattal érzékeltetni a náci koncentrációs táborok és a GULAG különbségét. »Lakatos István önéletrajzában leírta, hogy bejöttek az oroszok a városába, minden ok nélkül túszokat szedtek, és agyonlőtték őket. A túszok között állt egy anya, gyermekkel a karján. A parancsnok kiadta a lövésre a parancsot. Egy pillanatra megállt. Rámutatott a gyerekre: 'Ezt ne!' A gyereket kiveszik az anya karjából, elviszik, s azután lövik le őket. Lelövik a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság. Túszok voltak. De az eszme: a gyereket azért ne.« Amikor Heller Ágnes a tökéletesen ártatlannak nevezett emberek kivégzését erkölcsi magasságokba emelő sorait leírta, már megjelent a gyermekek számára létesített szovjet lágereknek, büntetőtelepeknek, a kiskorúak kivégzésének, fogva tartásának, kényszermunkájának a rendjét szabályozó rendeletek közel ezeroldalas dokumentumgyűjteménye. »Az eszme« ugyanis nem az volt, hogy »a gyereket azért ne«. Éppen ellenkezőleg: az eszme lényege az volt, hogy a gyereket is. Ezt már legalább Orwell óta nem illik tagadni”.
„Nem illik”. „Legalább Orwell óta”. Gereben óta még kevésbé!
Széttekintő Pussy nénik.
Kezdjük Gereben Ágnes intellektuális defe(k)tizmusával, mely harcos önfeladás már-már a Kornai-nívót verdesi (nagyjából ezért nem vagyok szexista, pedig néha de szívesen volnék)!
Mint tudjuk, Kornai professzor ennen szellemi nagyságát magából Marxból eredezteti: „Így jutottam el alig egy évvel a felszabadulás után Marxhoz. Tizennyolc éves voltam, amikor kezembe vettem A tőkét (német nyelven, mert akkor még nem állt rendelkezésre magyar fordítás), és legközelebbi barátommal együtt sorról sorra, igen alaposan, részletes jegyzeteket készítve áttanulmányoztuk… Nekem, az ifjú könyvmolynak nem az intellektuális élmény adta az első, indító lökést Marx felé”.
Hanem ellenkezőleg! Kornai professzornak Marx doktor adta meg az „első indító” intellektuális lökést: „lenyűgözött… éles logikája, a gondolatmenet, az érvelés szigorúsága”. Ez volt az első „lökés”, Kornai ettől lett lökött. Az első s nem a második (harmadik, negyedik, n-edik…) indító lökéstől.
A professzori gerebenizmus tudományosabb megfogalmazása szerint: Marx – végső soron – hülye, és Marxtól lett hülye Lenin. Továbbá Sztálin, Brezsnyev, Mao Ce Tung, majd ezáltal vált Kornai elvtárs is mindentudó bolsi kulcsárrá („úgy éreztem, minél alaposabban megismerem Marxot és kiemelkedő követőit, annál biztosabban szoríthatom én is a kezembe a minden zárat kinyitó kulcsot”), míg végül teljesen „kiábrándult” ebből az egészből. Ma így teszi föl önmagának a „tanulságos” professzori kérdést: „és mi ábrándított ki a marxi gondolatokból”?
Kornai professzort „Sztálin halála” ábrándította ki „Marxból” (a filozófus „éles logikájának, gondolatmenetének, érvelésének szigorúságából”), ti. ezt írja a Mozgó Világban: „eljutottunk 1953-ig, Sztálin haláláig…
… majd azt követően azokhoz a viharos évekhez, amelyek fordulópontot jelentettek a kommunista pártok és az uralmuk alatt lévő országok életében. Fordulatot hoztak az én gondolkodásomban is [kiemelés: gf.]”.
Tehát. Sztálin haláláig Marx logikus, Sztálin halála után: nem logikus. Nos, én pontosan ezért nem vagyok hímsoviniszta, ez ti. már femino-helleri mélység. Hellyel-közzel ismerem Sztálin szövegeit, tanúsíthatom: az (Ormos Mária-i peckes minősítés szerint) „autodidakta” orosz-grúz politikus közel sem beszélt ekkora baromságokat. És persze a highly educated Heller-Gereben professzorok sem írnak nagyobbakat.
Gereben professzor szerint a „XX. századi államszocializmus igazi természetrajzát mindaddig nem ismerhetjük meg”, amíg Heller Ágnes „szégyentelenül” „tagad”, „szégyenérzet nélkül képes” megkülönböztetni „a náci koncentrációs táborokat” a „GULAG”-tól.
Vagyis a szöveg azt jelzi, részint, hogy Heller nem szocializált házitehén (nem tud szégyenkezni!), részint, hogy Gerebennek határozott meggyőződése: Heller szerint is azonos Auschwitz a Gulággal, ám ezt a filozófusnő tagadja (valami miatt), Gereben szerint Heller „szégyenérzet nélkül képes” hirdetni meggyőződésének az ellenkezőjét. És hát sajnos ezért nem ismerheti meg Gereben Ágnes a „XX. századi államszocializmus igazi természetrajzát”; a történész többes szám első személyben fogalmaz: „mindaddig nem ismerhetjük meg”.
Meddig? Nagyjából addig, amíg ekkora marhák vagyunk. Szerintem. Míg Gereben szerint addig, amíg Heller Ágnes szégyentelen (de nem ám, mint a házinyúl, merthogy az igenis szégyenlős, hanem mint az üregi nyúl, az a nagyon szégyentelen!).
Heller miért állítja meggyőződésének épp az ellenkezőjét? Azért, mert zsidó. Nincs rá más magyarázat. Ugyanis Gereben szerint Heller nem hülye, hisz’ épp arról van szó, hogy a híres „filozófus” – grandiózus tekintélyével, lenyűgöző intellektuális befolyásával – még Gereben Ágnest is gátolja a megismerésben. Miért gátolja, miért állítja Heller a meggyőződése ellenkezőjét? Privát érdekből? Nem, ti. annak semmi értelme. Hanem? Zsidóérdekből nyilvánvalóan. Ennek van alávetve – végső soron – Gereben Ágnes is.
De, rendben van, tekintsük Gereben többes szám első személyét ócska manírnak (fogadjuk el, a tudóstörténész önmagát nem sorolja a pszichésen kiszolgáltatottak közé), ámde akkor is az a leírt álláspontja, hogy az embert (általában) már megint a démonikus zsidó delejezi. Aktuálisan Heller szellemi fensőbbsége, illetve morális csököttsége („szégyentelensége”). Gereben Ágnesék szemében Heller (mint zsidó) éppúgy az absztrakt Gonosz (egyik) földi megtestesülése, Cipollája, miként Hellerék szemében a mindenkori antiszemita. Mert – ismétlem – Gereben állítása csak akkor volna nem antiszemita tézisként értelmes, ha Hellert nem heroizálná intellektuálisan, hanem épp ellenkezőleg: lehülyézné.
Ám Gereben heroizál, ezért az állítása, ahogy mondani szokás, „nettó antiszemitizmus”. Gereben Ágnes antiszemita. Csak gyáva, gyönge ahhoz, hogy nyíltan kimondja (vs. annyira buta a csaj, hogy maga sem tudja, mit beszél). Pedig társadalmilag nem szégyen, sőt már-már teljesen konformis az antiszemitizmus: szinte mindenki „antiszemita”, abban az értelemben, ahogyan Csepeli használja a fogalmat: „… nem is kell hozzá zsidó”.
Gereben Ágnes idézett szövege pregnáns példája annak, hogy az antiszemitizmus a zsidó heroizálásával kezdődik, s a zsidó démonizálásával folytatódik. Különösen az ún. „intellektuális antiszemitizmus”. Amely ma már nem mindenütt vezet zsidó népirtásra. Több okból, de most nem ez a téma, egyelőre csupán annyi: a genocídium (az ún. „holokauszt”) az antiszemitizmusnak lehet a következménye, de semmiképpen sem a lényege. Nem Auschwitz az antiszemitizmus veleje, hanem a „gerebenizmus”. És persze – mutatis mutandis – a „hellerizmus”, az „ungvárizmus”, a „landeszmanizmus”, a „némethsándorizmus”, a „kertészákosizmus”, a „hülye-czeizelizmus”… mert, nem győzöm hangsúlyozni, az antiszemitizmus attribútuma a zsidó démonizálása, s amely lényegileg a zsidó heroizálásával azonos (Czeizel: „vegyünk példát a zsidókról!” stb.).
Shakespeare pontosan annyira tiszteli, féli Shylockot, mint amennyire elítéli (rühelli, megveti). Shakespeare szerint a gonosz uzsorás bosszúmotívuma nemes szándék: „megfogom a nyakát”, mert „gyűlöli szentelt népünket”, „törzsünk osztályrésze a tűrés” stb. Shylock voltaképpen az „ősi római becsület” ideálképének kapzsiságát használja ki, hiszen tény: a tisztes kalmár, a keresztény Antonio mohón kufárkodva kap Shylock „kedvező” ajánlatán (a kölcsönért nem kell kamatot fizetnie, csak egy „természetbeni” kötelezvényt aláírnia).
A velencei kalmár alapmondandója szerint érvénytelen az ősi bölcselet, a „necessitas frangit legem”, vagyis megmásíthatatlan, törhetetlen a törvény, még az a jogszabály is, amely (ad absurdum) egy gonosz uzsorás aberrált jogát garantálja. Tehát a törvényen belül – prókátori furfanggal, női ravaszsággal, portiói fortéllyal! – kell megtalálni az emberi megoldást.
Egyébként a zsidó „farizeusság” (értsd: a „zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus” attitűd), a zsidó „fedhetetlenség” („törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam”), illetve Jézus (mint elvi alternatíva) jelenti Pál apostol dilemmájának (majd megvilágosulásának, „pálfordulásának”) lényegét. Pál eredeti-zsidó (értsd: a „törvény tekintetében farizeus”) álláspontja: not „necessitas frangit legem”, nincs oly „szükség”, amely „törvényt bonthatna”!
Ismétlem: a „pálfordulás” valós tartalma nem az aranyló megigazulás, hanem a „fakó” dilemma: „vagyok, zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus… De… Sőt…” (Filippibeliekhez 3.4-9.)
Csakis az ortodox, hagyományos („farizeus”) törvénytisztelet okán (pontosabban: mentális alapzatán) történhetett meg az a képtelenség, mely szerint zsidók milliói tekintették akceptálhatónak, sőt természetesnek a zsidódiszkriminációt, majd legvégül az engedelmes halálba menetelést. Hát hiszen törvény volt rá! Nem is egy. „Első”, „második”, „harmadik” törvény, numerus nullus, numerus clausus...
Én ki merem jelenteni: Kertész Imre regénye szerint sem a „sors”, hanem a Törvény a „törhetetlen”, érinthetetlen, „irrefragabiles”. A SorstalanságA velencei kalmár „folytatása”, sajátos (történelmileg konkrét) kibontása. A „farizeus” zsidó a „sorstalan” Törvényből származtatja aktuális sorsát, „magaviseletét”. Nem a „zsidó-sors-törvény” vonatkozik mindenkire (miként azt a prosztón peckes Ungváriék képzelik), hanem a Törvény vonatkozik a zsidóra. A Sorstalanság szerint a zsidó részint a Törvény alapján, részint általában ítéltetik meg. Íme a bizonyíték, Pál apostol Jézusa itt egyszerűen „nem játszik”: „Lajos bácsi félrehívott, s pár komolyabb szót is váltott velem: a többi közt intett, ne feledjem, hogy a munkahelyen nem csupán magamat, hanem a zsidók egész közösségét képviselem, s hogy így miattuk is vigyáznom kell a magaviseletemre, mivel ebből most már őrájuk, mindőjükre nézve vonnak le ítéletet. Csakugyan, erre nem is gondoltam volna. De hát beláttam, persze, igaza lehet.”
Itt ugyebár Köves Gyurinak nyilván nem Jézussal, nem egy (vagy több) meghatározott emberi lényben inkarnálódó istennel szemben kell „vigyáznia”, hanem azzal a meghatározatlan, absztrakt társadalommal szemben, amely (ebben a vonatkozásban) nem lehet más, mint a Törvény megtestesülése: „most már őrájuk, mindőjükre nézve vonnak le ítéletet”. Kik? Bárkik. A Törvényalkotók, a Törvénykövetők. A Társadalom.
Most pedig, hogy immár Shakespeare-t is de facto Nobel-díjassá emeltük, pároljuk ki a polemikus lelkű Gereben professzor nemes indulatából Heller professzor unikális szövegét, nézzük, hogyan áll a dolog helleri önmagában: „Lakatos István… leírta, hogy bejöttek az oroszok a városába, minden ok nélkül túszokat szedtek, és agyonlőtték őket. A túszok között állt egy anya, gyermekkel a karján. A parancsnok kiadta a lövésre a parancsot. Egy pillanatra megállt. Rámutatott a gyerekre: »Ezt ne!« A gyereket kiveszik az anya karjából, elviszik, s azután lövik le őket. Lelövik a tökéletesen ártatlan embereket. Ez maga a gonoszság. Túszok voltak. De az eszme: a gyereket azért ne”.
Állítja Heller professzor. És ezt a hülyepicsát (vagy amiként magamagát minősíti: „alapjában véve egy hülye nő vagyok, tehát mint nő néha hülye vagyok, nem pedig filozófus, a férfiak vonatkozásában”), szóval, ezt a nőt nevezi Gereben professzor „nemzetközi hírű magyar filozófus”-nak (az antikomonizmus vonatkozásában), Hankiss Ágnes „okos ember”-nek, Faragó Vilmos „okos nő”-nek, Csintalan Sándor „filozófuszseninek”, Almási „originális filozófus”-nak, Ungvári professzor „az értelmiség krémjé”-nek, Papp Zsolt „szikrázó Heller-dinamó”-nak, a szende-szűzi Mihancsik néni pedig (nyalom a láthatalan jelenvlóságát) „a magyarok intellektuális letéteményesének, megtestesítőjének”. Egyébiránt Hellert mindenkiminimum filozófusnak tartja. Hangsúlyozom: mindenki!
Nem tudom, említettem-e már: Heller Ágnes nem filozófus.
Merthogy például ez a (politikai) nyelvfilozófia: minden fiatal faszt akarás-ból vénecskedő fasztakarás lesz. Popular female-high-philosophy diminutive-penis-big-book. Az ifjú-libertiánus celeb szuverén-győztes playboy-nyuszit mutat föl a Szép Új Globális Világ biztatására.
Kétfogú gereben.
Blushing domestic („socialized”) rabbit. Ne legyen félreértés, nem ez a Landeszman rabbit, ez csupán egy vicces helleri tárgyeset, s amely bővebben, szó szerint így esett: „a szégyen… Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok [pl. az angolszász rabbit], mindenekelőtt a kutya [dog, bulldog stb.] esetében figyelhető meg”.
És ha ez így van (márpedig így van, ha egy okos nő, egy originális zseni állítja!), akkor épp itt az ideje, hogy megmutassák végre a világnak ama nemzetközi hírű arendti-helleri-kiszeli kollektív-bölcseleti bugyi-gyűjteményt is. Nyilván az is megtestesítő. Sőt letéteményes. Mihancsiki embodying pussy blanket, in Hungary and worldwide.
Hogy Heller miért nem filozófus?
Erről írok legközelebb… De már nem az unikális mangalica kocák originális szégyenkezése, hanem a zseniasszony fent idézett (nagygerebeni) „szégyentelensége” kapcsán.
jav.: Legutóbb (három nappal ezelőtt) ajánlatot tettem Zsófi néninek: ha egyetlen olyan Marx-mondatot idéz (persze nem úgy, mint a professzor, hamisítva, hanem a mondat kezdőbetűjétől a pontig, teljes egészében), amely igazolja Kornai „kemény állítását”, akkor itt nyalva lesz néki. Vagy ha nem is itt, akkor ott, ahol éppen akarja!
über alles in die [marxistisch-leninistische] Welt
Freud kolléga projekciónak nevezi azt, amit Kornai professzor alkot a Mozgó Világban. Hárítás. Melynek az ún. „bűnbakelmélet” szerint „énvédő funkciója” van. Vagyis a „projekció” (ebben az értelemben) a politikus-professzori mocsoknak más emberekre történő rálőcsölése.
Van pozitív projekció is (a Gyurica-elmélet szerint). Mármost amíg Kornai professzor pozitív projekciója csak szimplán szánalmas („miután a szovjet tankok már betörtek Budapestre, politikai állásfoglalásként bejelentettem a kommunista párt helyi titkárának: vegye tudomásul, hogy nem vagyok marxista”), addig pl. Heller Ágnes pozitív projekciója röhejesen siralmas: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”.
A negatív (freudi) projekció jegyében Heller a maga privát szennyét az absztrakt Gonoszra, illetve annak diabolikus inkarnációjára: az „első férjére” (az „első férjem” „politikailag nyomás alá helyezett”, vesd össze: „ez a könyv alcíme, melyre Arendtet férje, Heinrich Blücher beszélte rá” stb.), míg Kornai az ő hasonló mocskát (mivel férje még nincs) Marxra, Leninre, Sztálinra, Hruscsovra, Brezsnyevre és Maóra, vagyis (Hofi doktor ismert gyűjtőfogalmával) a „kapufára” hárítja. Miközben Hofi tekintélyes barátja és alkotótársa (néhai Szenes Iván) így fogalmazza meg a Kornai-Heller duett pulyka-táncdalszövegét: Marxék vittek rossz utakra minket, Sztalinék bűne nem a mi hibánk…
Kornai szerint a „radikális közgazdászok” „elzárkóztak attól, hogy belemélyedjenek a Szovjetunió vagy Kelet-Európa kommunista gazdaságának megismerésébe. Ez a szemükben valamiféle érdektelen, vagy talán találóbb, ha azt mondom: visszataszító, undorító jelenségnek tűnt, amihez nincsen semmi közük, és aminek nincsen kapcsolata azokkal a gondolatokkal, amelyeket tiszteltek és elfogadtak. Megítélésem szerint ez struccpolitika”.
Tehát nem a projektáló professzor a „struccpolitikus”, hanem a „radikális közgazdászok”. Igaz, a „radikális közgazdászoknak” semmi okuk a „struccpolitizálásra”, hiszen épp attól „radikálisok”, ámde kell valakinek „struccpolitikusnak” lennie, ha egyszer Kornai nem „struccpolitikus”, dacára annak – illetve épp azért! –, hogy rengeteg szutyok szárad a lelkén.
Kornai számára akkor vált minden világossá, amikor találkozott egy bűntelen kommunistával: „Találkoztam egy öreg kollégával, régi kommunistával, akit – noha semmiféle bűnt nem követett el – letartóztattak és megkínoztak. Addig a pillanatig nem tudtam arról, hogy a kommunista eszmék nevében, a párt legfelső vezetőinek közvetlen utasítására a titkos politikai rendőrség kínvallatással kényszeríti foglyait hamis beismerő vallomásokra”.
És ezután következett 1956 októberének vége. Gimesék ekkor bízták meg Kornait egy újságcikk megfogalmazásával, melyben a Magyar Szabadság szerkesztősége a „kínvallató titkos politikai rendőrségnek” (az ÁVH-nak) a münnichi belügyminisztériumba való beolvasztása ellen tiltakozott volna, ámde Kornai a cikk megírását nem vállalta. Miért nem? Azért (bevallása szerint), mert „teljesen megbénította a politikai helyzet tisztázatlansága”. Megbénította. Azt a „magyar-intellektuális letéteményest” (a magyar forradalomban), aki előtt ugyebár már jóval korábban (nyomban az „öreg kollégával” való találkozás után) tisztázott volt a „politikai helyzet”: „a párt legfelső vezetőinek közvetlen utasítására a titkos politikai rendőrség kínvallatással kényszeríti foglyait hamis beismerő vallomásokra”.
És mit tett Kornai 1956-ban? Semmit. Sunyin lefalcolt. Lapított, majd 1957-ben Gimesre, Lőcseire köpött a belügyminisztériumba beolvasztott (s onnan csak később „elbocsátott”) „emberkínzó” „légiósok” (vagyis az egykori ávósok) kérdéseire válaszolva. Ismétlem: Kornai önéletrajza szerint (vesd össze).
Míg szerintem az ilyen ember szarember. Nem csoda hát, hogy mindenkit elátkoz, leminősít, inszinuál (ráadásul szemérmetlen szöveghamisítással), még az amerikai diákokat is „struccpolitikusoknak” nevezi, csakhogy elterelje magáról a saját figyelmét. Nem másokét, mert ugyan Kornai végtelenül buta, ám azt valószínűleg ő is tudja, ha kussolna, nem bántaná senki. Azért vicsorog (Marxra, Leninre stb.), mert belülről kényszeríti rá valami. Bűntudat? Én inkább, ha szabad ezt tennem, rongyemberség-tudatnak nevezem. Kornai még arra sem veszi a fáradságot, hogy legalább gyönge-közepesen megismerje azt a Marxot, azt a Lenint, akire idióta átkait szórja bőszülten.
Kornai professzor jelenséggel találkozott. Jónapot kívánok! – mondta a jelenségnek. Ámde! „Nem csak ifjú diákok között találkoztam e jelenséggel [ti. a „struccpolitikával”]. Most, amikor az előadásra készülve újra olvastam a marxista elméletet újraértékelő, nyitott gondolkodású és nagy műveltségű tudósok munkáit [tehát nem Marx munkáit – gf.], szemembe ötlött, hogy éppen a legkiválóbb munkák teljesen mellőzik a Szovjetunió, a reformok előtti Kína és a kelet-európai kommunista országok történelmi tapasztalatának és a marxi szocialista programnak az összevetését. Az olyan nevek, mint Lenin és Sztalin elő sem fordulnak e művekben.”
Még jó. Mármint, hogy a „Sztalin” nem fordul elő. Ez ugyanis bunkóság. Így volna intelligens: Sztálin (vs. Stalin).
Kornai a nem létező „marxi szocialista program” összevetését kéri számon az amerikai diák-„struccpolitikusokon”, továbbá „a marxista elméletet újraértékelő, nyitott gondolkodású és nagy műveltségű” tudós-struccpolitikusokon. De nem és nem! „Nem fordul elő” a „struccpolitikusok” munkáiban „Lenin neve”. És ami jelentheti azt is, hogy nem fordul elő, jelentheti azt is, hogy előfordul, csak Kornai nem olvasta el. Mert arra, amit Kornai professzor ír, ne nagyon vegyünk mérget!
Amire viszont nyugodtan vehetünk mérget: (1) az én szövegeimben előfordul Marx neve is, Lenin neve is. Itt kiderült: Lenin Marx követője, de messze nem úgy, ahogyan arról Kornai fabulál, (2) miért kéne Lenin orosz-specifikus szövegeit idézni a kapitalizmus mai cirkumstanciáinak marxi ihletésű kritikája során? Lenin ezt írja: „mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt még ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban [kiemelés tőlem – Gy. úr] a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog »elmélkedni«, aki az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem mozdítja elő a cserét”.
Hogyan illeszkedik ez a (korabeli) lenini elgondolás a kapitalizmus mai válságához, miért kéne ezt a kapitalizmus fölvilágosult kritikusainak idézniük? Vagy nem ezt? Akkor mit kéne idézniük Lenintől?
És Sztálintól?
Kérem, az, hogy a professzor nem Sztálinnak, hanem „Sztalin”-nak nevezi a szovjet főtitkárt, még nem jelenti, hogy ismeri is Sztálin szövegeit, pl. ezt: „… mondják, hogy az árutermelésnek mégis, minden körülmények között kapitalizmusra kell vezetnie, és feltétlenül kapitalizmusra vezet. Nem mindig és nem minden körülmények között! Nem szabad az árutermelést a tőkés termeléssel azonosítani!”
És ebben Kornaiék, Hellerék első Nagy Tanítójának relatíve igaza van (az 1952-es sztálini tézist fuvolázták öntudatlanul a magyar reformerek 1968-tól 1989-ig), ám ez csak viszonylagos igazság, mert az árutermelés valóban nem azonos a kapitalizmussal (hanem annak a kezdete, ahogyan Marx írja: „az áruforgalom a tőke kiindulópontja”), ezért szükségképpen vezet kapitalizmusra. Nota bene nem azért, merthogy „Marx elvtárs is megmondotta” (A tőkében), hanem azért, mert e marxi tételt bizonyítja az orosz, kínai stb. fejlődéstörténet. És pontosan ezért nem cinikus Lenin, hanem realista (vagyis nem hipokrita!), amikor az orosz „forradalmi evolúció” irányát nem „árutermelő szocializmusnak”, hanem „magángazdasági kapitalizmusnak” (távlatosan „államkapitalizmusnak”) nevezi: „a kereskedelem szabadsága kapitalizmus, a kapitalizmus spekuláció, nevetséges efölött szemet hunyni” – írta Lenin annakidején a riadt tekintetű tovarisok „megnyugtatására”. Magyarán: Lenin nem „csupán” kapitalizmusnak tekinti a kapitalizmust, hanem annak is nevezi! Ehhez persze szuverén intellektus, szellemi integritás szükséges. Tehát Kornai már csak ezért sem értheti Lenint, ugyanis Kornai élete azzal telt, hogy soha sem annak nevezte a dolgot, ami, hanem mindig valami másnak. Például a „valós szocializmus” attól valós, hogy nem szocializmus stb.
Élő emberre vonatkozóan a Wikipédia abszolúte hiteles, ugyanis ezt a lexikont bárki szerkesztheti, konkrétan Kornai is korrigálhatná az alábbi mondatot, ha nem értene vele egyet (sőt magától Kornaitól is olvastam valahol, csak már nem emlékszem, hol), szóval, a lexikon szerint a professzor „A rendszerváltás idején újra bekapcsolódott a gazdaságpolitikai vitákba. Már 1989-ben jelentkezett az Indulatos röpirat című munkájával, amelyben a kapitalista út mellett foglalt állást, a piaci szocializmus vagy más harmadikutas elképzelések ellenében”.
Én pedig pontosan itt, ezen a ponton szúrum magam tökön! Kornai „már” 1989-ben jelentkezett. Az ő fergeteges indulatával. Míg Lenin jóval később, csak 1921-ben „foglalt állást a kapitalista út mellett” (persze nem közvetlen, parlamentarista, hanem közvetett – a visszahívhatóságot is lehetővé tévő – politikai-hatalmi kontrollal), így tehát Lenin bliktri! Legalábbis Kornai professzorhoz képest, Kornai professzor ugyanis már 1989-ben ráérzett a tudó csízióra: legyen immár kapitalizmus! Arra persze, hogy gyakorlatilag kapitalizmus van, 1989-ben sem jött rá, na de egy professzorral szemben ne legyünk maximalisták!
Maradjunk marximalisták!
Tegyük nyilvánvalóvá: a lexikonból idézett két mondat azt jelenti, hogy 1989-ig Kornai professzor is a „piaci szocializmusról” hadovált, s ha 1953-tól vesszük az „időszámítást”, akkor tette mindezt bő 36 éven keresztül, méghozzá egyfolytában, eszmei megszakítás nélkül. Ugye?! És ez az erkölcsi-szellemi hitványság meri kipállott polgári szájára venni nyilvánvaló géniuszok (Marx, Lenin) nevét.
Durván fogalmazok? Jó, akkor nézzük a Kornai-evolúciót konkrétan! Ezt írja a professzor 1983-ban, az Ellentmondások és dilemmák című kultikus kötet bevezetőjében: „Elsősorban a szocialista gazdaság [kiemelés a szerzőtől] megfigyelése és megismerése foglalkoztat, annak működését szeretném megérteni és megmagyarázni”.
Én pedig azt szeretném megérteni, hogy vajon miért egyszerre műveli a szerző a „megértést” és a „magyarázást”!? Ugyanis így volna helyes az algoritmus: (1) én már értem, s ezért (2) másoknak is elmagyarázhatom.
Kornai mindenesetre folytatja a nyilvános „megértést”: „Nem a különböző elképzelt [kiemelés a szerzőtől] szocializmusoké [foglalkoztat], amilyennek az első úttörők látni szerették volna, vagy amilyennek elfogult propagandistái és nem kevésbé elfogult ellenpropagandistái [kiemelés tőlem – gf.] láttatni szeretnék [a szocialista gazdaságot]”.
Mit akar láttatni az elfogulatlan Kornai professzor? Azt például, hogy a „szocialista valóságban” „ellentmondások és dilemmák” kotoznak. Kornai szerint (1983-ban) a „szocialista erkölcs” „alapelveinek” „fontos gyakorlati szerepük van a gazdasági életben”. Igen ám, csakhogy itt is „ellentmondások és dilemmák” kotoznak, közülük a legmellbevágóbbat Kornai professzor dőlt betűkkel szedi a könyvben: „Ellentmondás van egyfelől a hatékonyság követelményei, másfelől a szolidaritás és biztonság etikai elvei között”.
Okos professzor! Cukrot neki! Habcsókos Állami Díjat!
Persze, igaza van Kornainak, az idézett heuréka valóban közhelyigazság, tanúsíthatom (1983-ban kőműves művezető voltam), Kornai professzor a nyolcvanas évek elején egyetlen kőművesnek sem mondott újat. Mindahányan tudtuk: nyereséges vállalathoz, szövetkezethez, tsz-szakcsoporthoz érdemes vinni a munkakönyvet, ott ugyanis viszonylag kevesebb, könnyebb munkával már a bér is nagyobb, továbbá adnak „nyereséget”, van bőven „szaszervezeti” (segély), „kajautalvány” (ma kafetériának vagy mi a tökömnek nevezik), kedvezményes hazautazás, „jégergatya is jár a pufajkához”, „meg minden kutyafasza” (a teljes hitelesség örvén törekszem a brutális szöveghűségre). Nos, ezt fedezte föl tudományosan az orrba-szájba Köztárasági Díjas Nagyprofesszor 1983-ban (Magvető, 248. oldal).
Az alábbi szöveg pedig 1989-ben jelent meg (nem mellékesen abban az esztendőben, amikor Kornai már a „kapitalista utat” mutatta Németh Miklósnak, Medgyessynek, Békesinek, Sárközy Tamásnak, Kulcsár Kálmánnak, Fekete Jánosnak…): „Meggyőződésem… hogy az egyéni szabadság tiszteletben tartása nemcsak összeegyeztethető sok szocialista gondolkodó eredeti elképzeléseivel, de mindenhol a szocialista programok alkotó részévé kellene válnia” (Régi és új ellentmondások és dilemmák, Magvető, 1989).
Kornai tehát 1989-ben – jól láthatóan – egyetlen árva fingot sem értett meg abból, amit Gorbacsov (és Grósz Károly!) sugallt számára. Azt mondja a Nagy Intellektuális (és Indulatos) Letéteményes (1989-ben), hogy a „szabadságjogok” „összeegyeztethetők sok szocialista gondolkodó eredeti elképzeléseivel”.
Merthogy „sokan” voltak az „eredeti gondolkodók”. Marx persze már akkor sem tartozott közéjük (Lenin még kevésbé): „nem bukkantam olyan idézetre, amelyben Marx… komolyan vizsgálta volna a demokratikus intézmények és az emberi jogok közötti kapcsolatot és a diktatúra veszélyeit. Marx ignorálta magát a problémát, az emberi szabadságjogok intézményes védelmének nehezen megoldható problémakörét” (Mozgó Világ, 2008).
Sőt! „Marx… nem ismerte fel a parlamenti demokrácia és a jogállam jelentőségét az emberi jogok védelmében”. Sőt!!! Marx „intellektuálisan felelős” azért a rendszerért, amelyben a „gondolatszabadság elfojtásától a brutális rendőrterrorig”, a Gulágig volt minden, csak éppen szabadság nem.
Vagyishogy a marxi gondolatok nem tartoznak a „sok szocialista gondolkodó eredeti elképzelései” közé. Lenin gondolatai még kevésbé. Akkor viszont minő „szocialista gondolkodókról” beszél a professzor 1989-ben? Sokról. Értem. Egyet tessenek mondani!
Természetesen nem kívánom itt eljátszani a naiv fórumozót, bátran kijelentem: Kornai Marx, Engels, Lenin, Lukács (esetleg Trockij, Buharin, Larin, Szmirnov, Preobrazsenszkij stb. – ez már elég „sok”?) „elképzeléseire” gondol, amikor a marxista gondolkodók „eredeti elképzeléseiről” beszél. Vagyis Marx eredeti szövegeinek jelentése (pl. a szabadságról) azért változott homlokegyenest ellentett értelművé a Mozgó Világban (1989 és 2008 között), mert Kornaiéknak, P. Szűcséknek, Vitányiéknak nemcsak (a szimplácska elme számára nehezen dekódolható) Pozsgayék, Grószék, Gorbacsovék, hanem immár maguk a nagy Torgyán Józsefék, Zétényi Takácsék, Zagyva Gyuláék, Wittner Máriáék, Kun Miklósék, Gereben Ágnesék… (gyűjtőszóval: Orbán Viktorék) adtak engedélyt Marx kilövésére, sőt nemcsak hogy engedélyt adtak rá, de meg is követelték a „vadászatot”.
Kornai Rudas Lászlóék, majd Nyers Rezsőék gyáva lakájából a Szíjártó Péterek, Papcsák Ferencek vitéz mamelukjává magasztosult. P. Szűcs Julianna úgyszintén. Überheld Großmutter, aki anno (1990-ben) simán összekakilta aczélos bugyikáját Balassa Péter hatalmi horkantásának hallatán (a magam két gyönyörű szemével láttam).
Miféle emberek ezek?!
P. Szűcs üdvöskéje (Révész Sándor) is büszkére domborította rengeteg mellét az ATV-ben, s a pipogya népség szeme közé vágta: „antikommunista vagyok”! Tökös gyerek. Vitézül védi a szegény kis világkapitalizmust (a zsenge Amerikát, a picike Kínát, Oroszországot, Japánt, Nagy-Britanniát, az Európai Uniót, Soros Györgyöt, Bill Gates-t, Kapolyit, Csányit, Simicskát… Thürmer Gyufa marcona, félelmesen nyugdíjas nénikéitől, bácsikáitól; vagy ahogyan Moldova fogalmaz: „Kádár árvái”-tól. Ma ők a legrettegettebb ellenségei a kapitalizmusnak. A kommunisták. De nem félünk ám tőlük, ti. így szól a Dicső Antikommunizmus himnusza: Fährmann, Fährmann über alles, über alles in die [kommunistische] Welt.
Továbbá (s ez már nem parafrázis, ez originális idézet) „Der Marxismus muß sterben damit die Nation [und der Liberalismus] wieder auferstehen kann”. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a harsányan antimarxista, antikommunista herr Fährmann náci volna, hanem csak azt, hogy Révésznek kb. annyi esze van, mint egy obligát SA-pribéknek (trivial nazistisch: anti-marxistischen freiheitlich Schlachter).
Legutóbb (három nappal ezelőtt) ajánlatot tettem Zsófi néninek: ha egyetlen olyan Marx-mondatot idéz (persze nem úgy, mint a professzor, hamisítva, hanem a mondat kezdőbetűjétől a pontig, teljes egészében), akkor itt nyalva lesz néki. Vagy ahol akarja! Na most, Zsófi néni erre sem a füle botját, sem a lábaközi bojtját nem mozdította, gondolom azért, mert vagy frigid, vagy túl önérzetes. Valószínűleg ez utóbbi. Már-már zsarolásig menő kecsegtetésnek vette vakmerő ajánlatomat, pedig nem az! Szokványüzleti aktus: először teljesítsen az értelmiségi kollegina, mutasson valamit intellektuálisan, csak azután lesz szexuális ellentételezés részünkről, vagyis ahogyan Békesi elvtárs mondotta nemrég a tévében (nem szó szerint idézem): a kapitalizmus nem Iványi Gábor cukrászdája, a kapitalizmusban nincs ingyen nyalás (vö. Boney M: Pussy Cool).
Zsófi néni nem tudja bizonyítani, amit Kornai állít, de nem is akarja. Miért nem akarja? Egyáltalán nem azért, mert mintha érzékileg hűvös, közömbös (cool) volna irántam (ki van zárva!), tudniillik épp ez a dolog lényege: az akol-intellektuális „megtestesülés” nem tárgyi tünemény, hanem „az többnyire úgy képződik – Mikszáthtal szólva –, mint a kígyó fején az úgynevezett kígyókő – a többi kígyó nyálától”; s az efféle nyálzás még az atavisztikusan nyalandó involvációt is közömbösíti Zsófi néniben (ami, valljuk meg, nem nagy tragédia – hiszen én sem vagyok már 20 éves, éltes Casanovának épp elegendő a hazai penzum – na persze egy-két Beverneki Kemény Farkas CIA-igazgatót leszámítva).
Kornai professzor magamagát szemléli a Mozgó-nyállal fajanszolt (önmázasított) ágytál-tükörben. Hofi állítja, majd filozofikusan kérdezi: „egy tál, két tál – hány tál?” A válasz: hánytam.
A professzor nyugodtan tarthatja az orgánumot függőlegesen is, nem folyik ki belőle, hisz’ ő maga van abban, vagyishogy nem hígan, nem etatista, piacellenes hasmenésként (sozialistische Dünnschiss), hanem: polgári-keményen (diamanthart bürgerliche Scheiße). Kornai professzornak „kemény állítása” van. Nem én találtam ki, ő maga írja a Nádor utcai Mobil Kübliben (Moving Potty): „Marx tanainak makacs védelmezői nem szeretnek szembenézni azzal a kemény állítással, hogy az orosz bolseviki párt és követőik más országokban a marxi átalakulási programot valósították meg”.
És e megtestesült keménység minden nyögés nélkül (ohne einen Laut) pottyant ki a professzor úrból. Derék dolog! (Ha pedig úgy hozza majd a biológiai szükség, alternatív javallat: korpakenyér, Igmándi-víz, keserűsó stb.)
Tegyük föl, jómagam „Marx tanainak makacs védelmezői” közé tartozom! Tegyük föl! Mi igazolja, hogy én (mint makacs védelmező) „nem szeretek szembenézni” Kornai idézett „kemény állításával”? Semmi. Hiszen itt például (szinte) mást sem teszek, mint eredeti (nem hamisított!) szövegekkel demonstrálom: Marxnak (horribile dictu Leninnek) minden sora cáfolja Kornai professzor „kemény állítását”. És azért az idézőjel (végtére is), mert a professzor egy jókora farok, ez kétségtelen, ámde egyáltalán nem kemény. Az állítása még kevésbé. Tudniillik az a tézis, mely szerint „az orosz bolseviki párt és követőik más országokban a marxi átalakulási programot valósították meg”, valójában egy Széchenyi-díjasan puha (költségvetési) bögyörő (federweich Schwengel) szokványos agyi-koholmánya. Nem akarok kérkedni vele, csupán a pőre tényt közlöm: sok hülyét ismerek, ám annyira ostoba emberrel még nem találkoztam, aki legalább idáig ne jutott volna el intellektuálisan: „bolseviki párt”. Meghogy „gulág”. Ennyi. Ráadásul 36 éves intenzív ягодицa nyalás után.
És persze Auschwitz! Gulágos holokauszt.
Kornai: „A kérdés, amely bennünket gyötört [harten Verstopfung – gf.], a 20. század egyik alapkérdése volt: tulajdonképpen miféle rendszer az, amit »létező szocializmusnak« neveztek [mármint ők ugyebár, az „eredeti” gonoszok, tudniillik a hősiesen ellenálló Kornai professzor a „létező szocializmust” nem „létező szocializmusnak”, hanem „élő valóságnak” nevezi az Ellentmondások és dilemmákban, s legalább akkora emfázissal, miként a komonisták a „létező szocializmust” – gf.]? Elkerülhetetlenül együtt járt-e azzal a sok gyötrelemmel, amit átéltünk, az ínségtől a technikai elmaradáson át a krónikus hiánygazdaságig, a gondolatszabadság elfojtásától a brutális rendőrterrorig és a Gulágig? Vagy ez a sok keserű tapasztalat csak a bűnösen rossz megvalósítás okozta torzítás, és tulajdonképpen nincs is köze Marxhoz, az ő elméletéhez és az általa meghirdetett cselekvési programhoz?”
Heller: „Talán Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is egyike az elsőknek, aki a holocaust, majd pedig a Gulág tényével szembesülve a gonosz ősrégi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni”.
Magyar Narancs: „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi. Aki a holokausztot tagadja vagy relativizálja, az nemcsak másoktól tagadja meg a létezés jogát, hanem önmaga létének értelmetlenségét is beismeri. A legszánalmasabb e téren a hullák mennyiségének számháborúja… Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.
Kérdezem tehát: az alábbi „összehasonlítgatás” is „efféle összehasonlítgatás”, vagy ez már másféle „összehasonlítgatás”?
Auschwitz? Gulág? Auschwitz és Gulág? Auschwitz vagy Gulág? Ezt „firtatják” Arendték, Hellerék, Gerebenék, Révészék, Wittnerék… „Keményen” firtatják. „Szembesülnek” a „ténnyel”. Pedig nem firtatni, nem szembesülni kéne, hanem tudni (horribile dictu). Mi volt Auschwitz? Mi volt a „Gulág”?
Emlegethető-e, „relativizálható”-e (sunyi demagógia nélkül) egyazon lapon (könyvborítón) a két fogalom?
Ehhez természetesen először meg kell néznünk: hol és kikkel találkozott Kornai professzor!?
„Néhány amerikai egyetemen találkoztam okos és érdeklődő diákokkal, akik »radikális közgazdásznak« vallották magukat. Lelkiismeretesen olvasták és tanulták az általuk politikailag elfogadhatónak tartott műveket. Készek voltak megismerkedni, sőt alaposan megtanulni a mainstream economics elméleteit és metodikáját is. Viszont elzárkóztak attól, hogy belemélyedjenek a Szovjetunió vagy Kelet-Európa kommunista gazdaságának megismerésébe. Ez a szemükben valamiféle érdektelen, vagy talán találóbb, ha azt mondom: visszataszító, undorító jelenségnek tűnt, amihez nincsen semmi közük, és aminek nincsen kapcsolata azokkal a gondolatokkal, amelyeket tiszteltek és elfogadtak. Megítélésem szerint ez struccpolitika.”
Nem tudni, miért került idézőjelek közé a „radikális közgazdászok” jelzős szerkezet. Kornai hülyéknek tartja az „okos és érdeklődő diákokat”? Persze miért ne tehetné, ha minden további nélkül leírja például, hogy az „érdeklődő” közgazdász számára „érdektelen”, ami iránt érdeklődik az érdeklődő, tudniillik hogy éppen attól érdeklődő az ember, hogy érdeklődik. Tehát. Szerintem lehet a közgazdász okos (elvileg) akkor is, ha nem érdekli a „kommunista gazdaság”, ám érdeklődőnek semmiképpen sem nevezhető.
Kornai valószínűleg tudja, hogy radikális közgazdász éppúgy nincs, mint radikális szociológus, radikális autószerelő, radikális könyvtáros, radikális belgyógyász… tudja, de nem érdekli. Ő is érdeklődő közgazdász.
Miközben „radikális baloldali” embert ismerünk. Tojás Gáspár Miklósnak hívják. Ő attól radikális, hogy szélsőséges dumái vannak: „fölborítani az újságosstandot”, „betörni a McDonald’s portálját”, persze nem pöröllyel, hanem szájjal, pontosabban: szájalva. Továbbá „baloldali radikalizmus”: „keményen” jobboldalinak nevezni azt a politikai irányzatot (MSZP, Gyurcsány, Bajnai stb.), amely lágyan baloldalinak minősíti tenmagát, továbbá: „médiákat” (s nem „médiumokat”) mondani a tévében, Kálmán Olga radikális elképedésére stb. Ez a „radikális baloldaliság”. Tojás Gáspár Miklós maga is radikálisnak nevezi saját szélsőséges (sokszor egészen idióta) dumáját. Két okból. Mindenekelőtt azért, mert annyira ugyebár nem vagyunk radikálisak, hogy fölvállaljuk a „kommunista”, „marxista” stigmát, illetve mert Tojás Gáspár Miklós egyáltalán nem radikális. Polgári pozőr, szimpla pojáca. Még csak antikapitalistának sem nevezhető. Annyiban különbözik pl. Békesi Lászlótól, hogy Békesi nyíltan, cinikusan kijelenti: „a kapitalizmus nem jó, de nincs nála jobb”, míg Tojás Gáspár Miklós ezt nem mondja ki (legalábbis tőle még nem hallottam, noha nem vagyok egy nagy Tojás-figyelő), ugyanakkor minden megnyikkanása mögött ott poshad a lélek-liberalizmustól szagló intellektuális defetizmus.
Tojás Gáspár Miklós pipogya polgári pozőr, Hajas Henrik a minap simán lefikázta a nagynyilvánosság előtt. Mire Tojás Gáspár Miklós (mint Hofi futballbírója, aki ugye „büszkén futott körbe a pályán”, jelezvén: „én vagyok a hülye, én vagyok a hülye”), szóval a neves filozófus is peckesen kihúzta magát a stúdióban: én vagyok itt a nagy radikális (baloldali), akit még egy Hajas Henrik is büntetlenül legyalázhat, szemen köphet. Tudniillik ezek az emberek bármit eltűrnek, Hajas Henriktől is, Kálmán Olgától is, csakhogy pár percig riszálhassák magukat a tévékamerák előtt.
Tojás Gáspár Miklós egy hímbabarci. Hol baloldali, hol jobboldali (majd megint baloldali) bohóc. Mindig radikálisan „oldali”! Jó, de milyen a „radikális közgazdász”? Antikapitalista? Nem antikapitalista? Milyen? Ha a nem antikapitalista (liberális, libertiánus, szabadelvű stb.) közgazdász, filozófus lehet radikális (baloldali), akkor milyen az antikapitalista közgazdász? Szuperradikális?
Lenin radikális vagy nem radikális?
Kornai szerint Marx „intellektuális felelősséggel” tartozik Lenin tetteiért, márpedig Lenin egyazon sorban áll Sztálinnal, Hruscsovval, Brezsnyevvel, Maóval (ami egyébként külön politikatörténeti, ideológiatörténeti dilettantizmusra vall, de erre most nem térünk ki), merthogy Kornai professzor a fönti nevekkel az ördögpatás „szocialista rendszert”, a „kommunista gazdaságot”, a „szovjet típusú gazdaságot”, a „kommunista országokat” metaforizálja: „felelős-e Marx azért, ami a Lenin, Sztalin, Hruscsov és Brezsnyev Szovjetuniójában, Mao Kínájában és a tanítványaik által uralt többi kommunista országban történt?”.
Kornai alapállítása: Marx és Lenin „a piac kiiktatásáért szállt síkra”.
Ezen a topikon világossá vált: Marx nem „szállt síkra a piac kiiktatásáért”. Míg Lenin így fogalmaz 1918 elején (néhány hónappal a politikai hatalomátvétel után): „A konkurenciának mint kizárólag a termelők piacával kapcsolatos harcnak megszüntetése a legkevésbé sem jelenti a verseny megszüntetését – ellenkezőleg, éppen az árutermelés és a kapitalizmus megszüntetése teszi lehetővé, hogy megszervezzük a versenyt nem vadállati, hanem emberi formában” (Lenin: A szovjethatalom soron levő feladatai).
Ez a szöveg minden vonatkozásában korrelál Marxnak azzal a filozófiai álláspontjával, amelyet például A német ideológiában fogalmazott meg, sőt akár Liska is írhatta volna, ti. a liskai szocializmus („szocialiska koncepció”, „modell”, „kísérlet”) lényege nem a kapitalista piac. Hanem a morális alapzaton, „erkölcsi tőkén”, „társadalmi örökségen” szerveződő tiszta verseny („licit”). Erről persze Kornainak elítélő „véleménye” volt annakidején (s lehet, hogy joggal), ami viszont egyáltalán nem jelenti, hogy Kornai ismeri azt a tárgyat, amelyről ma fecseg. Kornai Leninről beszél, miközben fogalma nincs, mit ír Lenin például a „vadállati piac” és az „emberi verseny” megkülönböztetésének szükségességéről. 1918-ban. Majd mikor az orosz történelmi valóságról kiderült, ami kiderült, Lenin (1921-ben) így fogalmaz: „mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt még ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog »elmélkedni«, aki az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem mozdítja elő a cserét […] A »szabályszerű« kereskedelmet, amely nem vonja ki magát az állami ellenőrzés alól, támogatnunk kell, fejlesztése előnyös számunkra. Ámde a spekulációt nem lehet [kiemelés – Lenin] megkülönböztetni a »szabályszerű« kereskedelemtől, ha a spekulációt politikai-gazdasági értelemben vesszük. A kereskedelem szabadsága kapitalizmus, a kapitalizmus spekuláció, nevetséges efölött szemet hunyni.
Tehát mi a teendő? Mondjuk ki, hogy büntetlenséget biztosítunk a spekulációnak?
Nem. A spekulációról szóló valamennyi [kiemelés – Gy. úr] törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni, s ki kell mondani, hogy mindenféle lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak [kiemelés – Lenin] mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése [kiemelés – Lenin] büntetendő (s a valóságban az előző gyakorlatnál sokkal nagyobb szigorral üldözendő). A kérdésnek csakis ilyen fölvetésével (…) érjük el azt, hogy a kapitalizmusnak bizonyos fokig elkerülhetetlen és számunkra szükséges fejlődését az államkapitalizmus medrébe tereljük”.
Miért akarja Lenin az „államkapitalizmus medrébe terelni” a „kapitalizmus fejlődését”? Azért, mert Marx valóban „felelős” intellektuálisan Lenin filozófiájáért, ti. Marx szerint „A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik”.
Vagyis a tőke monopolizálódása szünteti meg a kapitalizmust (Marx nem volt meggyőződve arról, hogy ez a fejlődési szakasz kiiktatható a történelemből, nem volt meggyőződve az ellenkezőjéről sem), míg Lenin így fogalmaz: „A szocialista állam csak mint termelő és fogyasztási kommunák hálózata jöhet létre, amelyek… takarékoskodnak a munkával, szakadatlanul emelik a munka termelékenységét és ezáltal lehetővé teszik a munkanapnak napi hét, hat órára, sőt még kevesebbre való leszállítását”.
Kornai szerint Marx azért „felelős intellektuálisan”, mert sem Marxnál, sem Leninnél nincs „piac” (ami Kornainál a kapitalizmussal azonos), noha Leninnél van piac is, van par excellence „magángazdasági kapitalizmus” is. Persze Leninnél nem ezek a kategóriák a meghatározóak. Hanem a „verseny”.
Hogyan kell „a versenyt megszervezni” Oroszországban? – kérdi Lenin, majd látnoki szavakkal válaszol ennen kérdésére: „Nézzük a verseny megszervezésének egy olyan eszközét, mint a nyilvánosság. A polgári köztársaság ezt csak formálisan biztosítja, a valóságban a sajtót alárendeli a tőkének [nekem személyesen Mester Ákos mondta: ő Princz Gáborról nem közöl bíráló megjegyzést, hanem viszont ő is inkább] pikáns politikai semmiségekkel szórakoztatja a »csőcseléket«, azt ellenben, ami a műhelyekben, a kereskedelmi ügyletekben, a szállításokban stb. történik, beborítja a »szent magántulajdont« óvó »üzleti titok« leplével”.
Mondotta Lenin elvtárs. Vessük össze pl. Kálmán Olga bármely, csak a „csőcseléknek” szóló, úgynevezett „kemény interjújával”!
Lenin 1918-ban írja, hogy „a polgári köztársaság csak formálisan biztosítja a nyilvánosságot”, a magyar polgári sajtó pedig cca. 1988 (de jure 1989) óta nyüszíti: „nincs igazi oknyomozó újságírás”.
Nem is lesz.
Amerikában is csak ott van „oknyomozás”, ahol azt meghatározott tőkecsoportok, érdekcsoportok („mélytorkok”) támogatják, nyilván az ellenérdekű tőkecsoportokkal szemben. Nálunk persze még ilyen sincs, nálunk Kálmán Olga hosszú, „leleplező” interjúsorozatot készít a bamba „csőcselék” számára azzal a Vadai Ágnessel, aki mindent tud a Gripen-ügyről, de nem mond róla semmit. Majd szintén Kálmán Olga, de már egy másik „kemény interjúban”, azon nyiszorog, hogy nincs igazi leleplező, oknyomozó újságírás. Mert Kálmán Olga is csak akkor néz a tükörbe, amikor sminkeli bájos arcocskáját, amelyen amúgy igen vastag a bőr.
Mialatt Kornai professzor a Mozgó Világban Vlagyimir Iljics Lenint átkozza. Vitányi is, Vásárhelyi is, Mihancsik is, Ludassy is… Merthogy ilyen a leleplező újságírás. A Mozgó Világban. Kornai kiszimatolja a saját szagát, s azon szalad végig oknyomozó kopóként: Marx „intellektuálisan felelős” Lenin szavaiért.
Lenin ezt írja 1918-ban: „Minden egyes gyár, minden egyes falu egy-egy termelő és fogyasztási kommuna, amelynek joga és kötelessége, hogy a maga módján [kiemelés – Gy. úr] alkalmazza az általános szovjet rendeleteket (a »maga módján« nem olyan értelemben, hogy megszünteti őket, hanem hogy végrehajtásukban a legkülönfélébb formákat alkalmazhatja), hogy a maga módján oldja meg a termelés nyilvántartásának és a termékek elosztásának problémáját. […] még hozzá sem kezdtünk ahhoz a hatalmas, nehéz, de annál hálásabb munkához, hogy megszervezzük a kommunák versenyét, hogy bevezessük a számadást és a nyilvánosságot a gabona és a ruha stb. termelése terén, s a száraz, élettelen, bürokratikus jelentéseket élő példákká – elrettentő vagy követendő – példákká változtassuk”.
Tehát Lenin a „kommunák” mint gazdasági egységek „versenyéről”, „nyilvánosságáról” beszél, na most (valószínűleg) ezt értették félre Kornaiék az ötvenes években, ezért forszírozták a munkavállalók, a bérmunkások (sztahanovista) versenyeztetését („szocialista munkaversenynek”, „szocialista brigádversenynek”) nevezték, noha sem a „munkahelyi kollektíva”, sem a „szocialista brigád” nem azonos a kommunával. És különösen nem az olyan szuverén kommunával, „amelynek – Lenin szerint – joga és kötelessége, hogy a maga módján alkalmazza az általános szovjet rendeleteket”.
Kornai: „Az olyan gazdaság, amelyben kiiktatják a magánkezdeményezést és a piaci koordinációt, rá van utalva a felülről jövő adminisztratív szabályozásra. Az ilyen mechanizmusban adminisztratív úton kell kikényszeríteni a fegyelmet, a felülről jövő utasítások végrehajtását. A szocialista rendszer nem tud működni represszió nélkül. Ha elnyomó gépezetét fellazítják, előbb-utóbb összeomlik. Ez ment végbe a Szovjetunióban, és annak szétbomlása nyomán a kelet-európai kommunista országokban.”
Világos, de mi köze ennek Marxhoz, Leninhez? Intellektuálisan. Tessék egyetlen olyan Lenin-mondatot idézni, amely arra utal, hogy Lenin ki akarja iktatni a versenyt (amelyet Kornai tudálékosan „piaci koordinációnak” nevez), csak egyet, s én hozok rá száz olyan mondatot, amelyben Lenin ennek épp az ellenkezőjét állítja. Tessék!
Zsófi néni! Fórumozzunk! Dicséretes dolog a lapítás, ám akár meg is védhetné Nagy Női Agyával a Megtestesítő Férfi állítását, csak egyetlen Lenin-idézetet kell ideírnia, egyetlen művet megjelölnie!
Esetleg egy Marx-idézetet. Szamuely László írja: „Marx egy helyütt A tőkében Adam Smith elméletével foglalkozva megjegyzi: »A képtelen következtetéseket sohasem az eredeti gondolkodók vonják le. Ezt átengedik a Sayknek és MacCulluchoknak.« [és a Kornai Jánosoknak – gf.] Bizonyos tekintetben ez a marxi elméletre is érvényes. Akár az árutermelés megszűnéséről a szocialista forradalom után, akár a proletárforradalom győzelme és a termelőerők fejlettségi foka közti összefüggésről van szó – Marx sohasem [kiemelés tőlem – gf.] vont le képtelen következtetéseket. De levontak követői, mindenekelőtt a német szociáldemokrácia vezérei [és Kornai János – gf.], amikor a marxi elméletet a cselekvés konkrét programjaiba kezdték önteni. Tulajdonképpen a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveitől veszi kezdetét a marxi elmélet leegyszerűsítő, néhol vulgarizáló, a pártpropaganda igényeihez idomított fölfogása”.
Ma pedig az ellenvulgarizáló neofita-nacionalista-kapitalista propaganda igényeihez idomul az a leegyszerűsítés, amelyhez Kornai professzor kifogástalanul ért, hol azon, hol amazon az oldalon műveli nagy garral, történelmileg tökéletesen begyakorolta. Kornai akár „marxista”, akár antimarxista – Marxot csak vulgarizálni képes. Mihancsikkal szólva: Kornai professzor „a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is”. Hogy miért írja ezt Mihancsik Zsófia? Mert igaz ugyan, hogy Kornai professzor egy méretes marha (címzetes ökör), nadeviszont: zsidó! Így azután csak okos lehet! Sőt „genetikailag” okos, amennyiben azt egy valódi genetikusprofesszor (nevezett Czeizel Endre) állítja. Egyébként a híres nőgyógyász, a dolog lényegét tekintve, ugyanazt mondta a tévében, mint amit a másik elme-szerencsétlen írt az újságban, csak Kertész Ákos a fonákján vezette elő: „a magyar genetikailag alattvaló”, s ami ugyanaz: a „zsidó” genetikailag (Czeizel így fogalmazza: „tradicionálisan”) „okos”. Kertészt ezért kiüldözték az országból, Czeizelt csupán „zsidóbérencnek” nevezik. Miért? Mert azt még valamelyest tolerálják az aktív antiszemiták, hogy valaki intellektuálisan fölébük helyezi a „zsidót”, azt viszont már nem tűrik, ha direktben lealattvalózzák őket. Úgy látszik, mindennek van határa, s amely határon belül – úgy látszik – minden elképzelhető.
Sztálinék úgy ítélték meg (kb. a harmincas évek elején), hogy Leninnek a „kommunák versenyéről”, a „magángazdasági kapitalizmus” bevezetéséről kialakított álláspontja – tekintetbe véve az oroszországi, cári, pravoszláv stb. történelmi adottságokat, hagyományokat – nem tartható, ezért Sztálinék a feudalizmusból közvetlenül tértek át az államkapitalista modernizációra, iparosításra, és amely gazdasági modernizáció nem is volt sikertelen. A harmincas években ért véget a NEP, akkoriban döntötték el, hogy a cári mélyfeudalizmust a centralizált államkapitalizmus irányába csatornázzák, majd alig negyedszázad multán (1957-ben) a Szovjetunió már műholdat küldött föl az űrbe.
Hogy ez a modernizációs folyamat nem vált modellé? Nem. Mi az, ami modellé vált? A Kornai-kapitalizmus? Amelynek éppen most isszuk a levét?
A sztálini-posztsztálini szisztéma ugyanúgy történelmi képződmény, mint a „klasszikus kapitalizmus”. A sztálinizmus (posztsztálinizmus) cirka hatvan évig tartott (1930-tól 1990-ig). És? Ez mit bizonyít? Semmit. Illetve a dialektika érvényét bizonyítja: ami keletkezik, el is múlik, merthogy minden abból keletkezik, ami elmúlik.
A „komonizmus bukása” semmiképpen sem igazolja, hogy a harmincas évek antileninista fordulata (amelyet persze Sztálinék, Kornaiék a „marxizmus-leninizmus továbbfejlesztésének” tituláltak) nem volt történelmileg szükségszerű. Oroszországban. Az pedig még kevésbé bizonyított, hogy a „nagyorosz” antileninista fordulathoz Leninnek bármi köze lett volna, akár intellektuálisan, akár morálisan.
Zsófi néni! Fórumozzunk! Tessék ideírni egyetlen olyan Lenin-művet, amely arra utal, hogy Lenin nem csupán fontosnak, hanem meghatározónak tartotta (volna) a forradalmi elszántságot, hevületet, akaratot (voluntas), a proletár lelkesedést az objektív valósággal szemben! Ha csak egyetlen ilyen Lenin-szöveget tetszik idézni, néni kérem, akkor én radikális megtestesüléssel nyalok egyet a Zsófika néni részére! Dacolva a feminista Nyugat hanyatló ópiumával. Erre most itt (tanúk előtt) teszek megmásíthatatlan ígéretet!
De addig is (míg für alle Fälle bemelegítem fürge nyelvemet) hadd kérdezzem meg (s ezt már nem konkrétan Zsófi nénitől, hanem úgy általában, bárkitől): miként lehetnek „radikális közgazdászok” azok az „okos és érdeklődő amerikai diákok”, akik – legalábbis Kornai professzor hablatya szerint – nem értik saját intellektuális, morális pozíciójukat!? Azért indokolt a kérdés, mert a professzor voltaképpen két oly dolgot állít a diákokról, amely két állítás homlokegyenest mond ellent egymásnak. Kornai szerint a „radikális közgazdászok” politikai megfontolásból voltak „radikálisok”: „lelkiismeretesen olvasták és tanulták az általuk politikailag elfogadhatónak tartott műveket” (ami persze eleve zárja ki az okosságot, de ezzel most ne foglalkozzunk!), ugyanakkor nyilvánvaló: politikai alapon voltak „struccpolitikusok” is. Abszolút önellentmondás. Mert, ha intellektuális, teoretikus alapon vagyok „radikális közgazdász”, akkor lehetek „struccpolitikus” (vagyis politikailag nem vállalom azt, amit elméletileg logikusnak, indokoltnak tartok), míg a „struccpolitikának” semmi értelme akkor, ha a politikai megfontolásomhoz igazítom, „radikalizálom” a teoretikai érdeklődésemet.
Akkor viszont miért állítja Kornai professzor azt, amit állít? Túl azon persze, hogy dilettáns publicista, intellektuálisan zokni, ahogyan mondani szokás.
„Hosszan sorolhatnám, hogy A tőke mely vonásai gyakorolták rám annak idején a legerősebb hatást... Ahogy haladtam előre az olvasásban, mindinkább lenyűgözött a mű éles logikája”.
Jó. Akkor mi is haladjunk előre az olvasásban, hátha bennünket is mindinkább lenyűgöz (nyilván nem Marx, hanem) Kornai professzor művének éles (stumpfsinnig) logikája!
Vegyük a soron következő 953 karaktert: „Marx tanainak makacs védelmezői nem szeretnek szembenézni azzal a kemény állítással, hogy az orosz bolseviki párt és követőik más országokban a marxi átalakulási programot valósították meg. Nem is egy személyes élményem volt ezzel kapcsolatban. Néhány amerikai egyetemen találkoztam okos és érdeklődő diákokkal, akik »radikális közgazdásznak« vallották magukat. Lelkiismeretesen olvasták és tanulták az általuk politikailag elfogadhatónak tartott műveket. Készek voltak megismerkedni, sőt alaposan megtanulni a mainstream economics elméleteit és metodikáját is. Viszont elzárkóztak attól, hogy belemélyedjenek a Szovjetunió vagy Kelet-Európa kommunista gazdaságának megismerésébe. Ez a szemükben valamiféle érdektelen, vagy talán találóbb, ha azt mondom: visszataszító, undorító jelenségnek tűnt, amihez nincsen semmi közük, és aminek nincsen kapcsolata azokkal a gondolatokkal, amelyeket tiszteltek és elfogadtak. Megítélésem szerint ez struccpolitika.”
Az én „megítélésem szerint” pedig a Kornai-cikknek ez a bekezdése is tipikus („mainstream”) nyáladzás, melyet a professzor „kemény állításnak” titulál, s amely „állítás” attól „kemény”, hogy a szerző negyedszer csikorogtatja ki magából szinte ugyanazon szavakkal ugyanazt: „az orosz bolseviki párt és követőik más országokban a marxi átalakulási programot valósították meg”.
Nem bizonyítja, hanem ismételgeti.
Miközben keményen hezitál, így tűnődik: „… vagy talán találóbb, ha azt mondom…”.
Legyek tárgyilagos? Az leszek, elárulom: bizony az én személyes kismutyikámmal is előfordult már ilyesmi (egyszer-kétszer… na jó, legyen háromszor), vagyishogy addig-addig mélázott, tétovázott (valamely konkrét bugyingó láttán), mígnem olyannyira lett „kemény”, mint a professzori agyvelő. Mi tagadás, nem sokra jutottunk vele.
Tegyük föl, Kornai valóban kemény (mint a vídiatakony), elfogadom, akkor is marad a kérdés: mi köze a keménykedésnek az intellektualitáshoz?
„Néhány amerikai egyetemen találkoztam okos és érdeklődő diákokkal…”.
Találkozott. Helyes. Akkor viszont: (1) miért nem maradt Ámerikában (ahol okosak és érdeklődők a diákok), illetve (2) egyáltalán, honnan tudja, hogy milyen az okos és érdeklődő diák, amikor ő maga – jól láthatóan – keményen buta és tudatlan!? (Hát, hacsak nem onnan, ahonnan Faragó Vilmos tudja, hogy ki az, aki okosabb nála, s hogy az mennyivel okosabb.)
Kornai: „A napokban újra olvastam Kautsky és Lenin nevezetes vitáját…”.
Igen, pontosan ezt teszi az okos és érdeklődő diákokról oktalanul halandzsázó tudatlan tudós, akit valójában nem érdekel „Kautsky és Lenin vitája”. Tudniillik arról van szó, hogy aki nem tudatlan (egyebek közt azért, mert érdeklődő), annak a „nevezetes vitát” nem szükséges „újraolvasnia”. Benne van a fejében. Merthogy (egyebek közt) ettől intellektus az intellektus.
Tegyük hozzá: Lenin és Kautsky „vitája” nem vita, sem Kautsky, sem Lenin részéről. Főként Lenin részéről nem. És ezt Kornai is „tudja” (azért az idézőjel, mert Kornai még azt sem tudja, amit tud), hisz’ ő maga írja a Mozgó Világban: „Kautsky a polémiának ebben a részében nem képes az érvelését alátámasztó Marx-idézetre hivatkozni”.
Másik „részében” sem! De – tegyük föl – a „vitának” csak „ebben a részében” nem vitázik Kautsky (hanem süketel), tegyük föl, így van, az adott szóváltás akkor sem vita. Egyetlen (kiskanálnyi) agyi löttyenet által is szellemi moslékká válik az, ami a felületes olvasó szemében polemikus véleményalkotásnak tűnik.
Kornai „egy Engels-idézet”-re hivatkozik, „amelyet Lenin gúnyosan Kautsky orra alá dörzsöl”.
És valóban ez történik (már amennyiben – magyar-stilárisan – különbséget teszünk a „dörzsölés” és a „dörgölés” között)! Lenin gúnyolja „vitapartnerét” A proletárforradalom és a renegát Kautsky című pamfletban, sőt nemcsak gúnyolja, pocskondiázza is, márpedig: árulókkal, „meghunyászkodókkal”, a „burzsoázia bérenceivel”, olyan „lakájokkal”, akik „gyalázatosan hazudoznak” stb., nem vitázunk, különösen nem azokkal a „bűzlő hullákkal”, akik még hülyék is ráadásul. Lenin persze úri fiú (hozzám képest), ő finomabban fogalmaz, nem a „hülye”, hanem az „alacsony színvonalú” kifejezést használja (a „bűzlő hullát” Rosa Luxemburgtól vette át); tehát Lenin nem Kautskyval vitázik, hanem tudományos pamfletet ír Kautsky brosúrájáról (nem ugyanaz!), arról a szövegről, amely frappáns „szemléltető példája a II. Internacionálé teljes és szégyenletes csődjének”.
Még egyszer: olyan emberrel, akit megvetünk, nem vitatkozunk; s ebben a vonatkozásban mellékes is, hogy egyébként igazunk van-e, vagy sincs (természetesen nem illik tévedni!); írunk az idióta renegátokról, de nem kezeljük őket magunkkal egyenrangú intellektusokként. Van egy morális-szellemi határszint, amely alatt az emberi elme nem alany, hanem tárgy, az „intellektuális teljesítmény” nem szubjektum, hanem szemléltető objektum, demonstratio ad oculos.
Leninnek – mutatis mutandis – ugyanaz a viszonya Kautskyhoz, mint szerénységemnek ahhoz a Kornaihoz, aki professzoroskodva szájal, nem ismeri sem Marxot, sem Lenint, sem az orosz-szovjet történelmi valóságot. Illetve amit Kautsky ismer Marxból, azt totálisan érti félre. Tehát (hogy egészen pontosak legyünk), egyebek közt azért a „mutatis mutandis”, mert Lenin elismeri, „Kautsky csaknem betéve tudja Marxot”, míg Kornai maximum „újra olvassa” Lenint. Marxot pedig még csak újra sem olvassa, helyette saját ifjúkori benyomásain mereng; és nyugodtan megteheti, mert a japán közgazdászok sem, a Mozgó Világ akolbirkái sem olvassák „újra” Marxot, Lenint. Ezért lehet meggyőző számukra Kornai professzor tudós vélekedése, „megítélése”.
Kornai egy földszintes Kautsky. Nem is annyira Renagat (treubrüchig), mint inkább gewelkt unterlegene Neubürger.
Lenin szerint Kautsky „frázisokat pufogtat a »tiszta demokráciáról«, tucatliberálist csinál Marxból” (Kornai tucatdiktátort Leninből, sőt Marxból is); na most, a közhely elvileg még lehet is igazság (a demokrácia nagyszerű, a diktatúra borzasztó stb.), ugyanakkor az üres szólam szellemi értéke – jobb esetben – nulla. Persze ez is közhely (a közhelyről), ti. az a helyzet, hogy az ember rákényszerül a dedós didaxisra, ugyanis Kornai professzor „letéteményei” még a banális igazságok szintjét sem ütik meg.
Miért? Mert, ha egy jámbor „tucatliberális” azt mondja: a demokrácia szép dolog, jó dolog, az „emberi jogok” üdvözítőek (esetleg: a kapitalizmus nem jó, de nincs nála jobb stb.), akkor abban még meg is röttyenhet valaminő zsírszagú közhelyigazság, Kornai viszont részint nem jámbor (hanem vicsorgó), részint dilettáns: szerinte Marx „nem ismerte fel a parlamenti demokrácia és a jogállam jelentőségét az emberi jogok védelmében”. Ez nem „tudós tévedés”, gyerekek, hanem egy ausgetrocknet emeritus dilettantizmusa (elemi melléfogása), ennél még Fekete Dákó tört-magyaros letéteménye is intellektuálisabb: „Kislány, vigyázz, / Hogy el ne hibázd, / Kislány, a bugyira vigyázz!”
Mihancsik kislány „vigyázott is épp eleget”, ám – paradoxmód – éppen ezért kapta be a virtuális legyet, majd attól megtermékenyülve írta a Galamuson: Kornai János „a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője”. Hogyne!
Azt állítja (föl) a Nagy Megtestesítő a Mozgó Világban (a főszerkesztőasszony liberal-old-timer kislány-bugyija is beleborzongott a kézirat olvasása közben, vö. Good Vibrations), hogy a „kommunista gazdaságok megismerése” az ámerikai egyetemisták „szemében valamiféle érdektelen, vagy talán találóbb, ha azt mondom: visszataszító, undorító jelenségnek tűnt”.
Mi az, hogy „jelenségnek tűnt”? Mi az, hogy „vagy talán találóbb, ha azt mondom”? A professzor, aki „a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője”, nem tud találót mondani? Csupán „találóbbat”? És azt is csak talán?
A másik jellemző momentum: Kornai többes számban fogalmaz: „néhány amerikai egyetemen találkoztam okos és érdeklődő diákokkal”.
Sok diák nem diák. Egy diák a diák. Nincs mainstream intellectuality. Divatos hablatyok vannak. Mainstream sweepings. Mainstream snot.
A valódi szellem szuverén. Így azután az „okos és érdeklődő diákok” „struccpolitikája” érdektelen. Semmi. Az (lehet) az érdekes, hogy miként fogalmaz személyesen és konkrétan John Smith university student, vagy éppen (horribile dictu) Kovács János főiskolai hallgató. Mi az állítása? Melyek az érvei? Ez (lehet) az érdekes. Vagyishogy mi volna az általában vett egyetemisták „talán” föltételezhető „struccpolitikája”? Sag’ schon.
Csak a zéró intellektusok apellálnak a „mainstream”-re, visszaélve azzal a törvényszerűséggel, mely szerint az igazság előbb-utóbb a korhadt, szuvas fafejekben is odút váj magának, ráadásul ez egyáltalán nem jelenti, hogy személy szerint Kornai professzor bármit is értene abból, amiről hadovál. Leninesebben fogalmazva: az elemzett cikk fent idézett bekezdéséből, „kemény állításából” ellenállhatatlanul „bűzlik” ki a professzor intellektuális és morális „hullaságának” mainstream „kemény magva”.
Nos, akkor hát ez volna itt az én szuverén-kemény-magvas állításom, ezt fogom bizonyítani. Azt, hogy az idézett szövegrészből nemcsak ostobaság büdösödik elő, hanem erkölcsi hitványság is.
Miért beszél Kornai professzor mások (amerikai diákok) „struccpolitikájáról”?
Mottó: Kornai János „a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is”. (Mihancsik Zsófia)
Was ist Das Kapital?
Kornai János egyik jellemző (mogyorósan intellektuális) nagyteljesítménye szerint „zseniális elme” alkotta A tőkét, ám amely mű a még zseniálisabb (zseniálisabban Mozgó) neofita Világelmék számára nem egy nagy vasziszdasz. Pontosabban: története van A tőkének. A keletkezésének is nyilván, noha az sem egy vasziszdasz (nem foglakozunk vele), hanem viszont a marxi műalkotás polgári értelmezésének, filiszteri értékelésének evolúciója, na, az már valóban vasziszdasz! Intellektuális világteljesítmény! Itthon is! A világban is!
Idézzük föl siralmas proli-memóriánkban vitéz veretes Kornai professzor tudós-liberális ítéletének két döntő mozzanatát! Mindenekelőtt nézzük, miként ömleng a szerző elemzett cikkének elején, ugyanis manapság ez a legfontosabb intellektuális kérdés: „mi vonzotta” Kornai elvtársat „Marxhoz”? A letéteményes válasz: „Hosszan sorolhatnám, hogy A tőke mely vonásai gyakorolták rám annak idején a legerősebb hatást [mert sok nincs, mi erősebb, de a legerősebbnél is van erősebb – gigászi Szophoklész]... Ahogy haladtam előre az olvasásban [ez tehát a professzori historikum első meghatározó tényezője: haladni előre az olvasásban – gf.], mindinkább lenyűgözött a mű éles logikája, a gondolatmenet és az érvelés szigorúsága, a fogalmak használatának precizitása […] érzelmileg is mélyen hatott rám Marx szenvedélyes elkötelezettsége az elnyomottak, a kisemmizettek oldalán… A tőke megrázó olvasmány volt ebből a szempontból is, ahogy széttéphetetlenül összekapcsolódik benne a hideg közgazdasági elemzés és a meleg emberi érzés, a kizsákmányolás miatti harag”.
Marxban széttéphetetlenül kapcsolódik össze. A hidegség és a melegség. Ez rázta meg a professzort. Megrázta őt, mint magas (feszültségű) Ájemef-Krisztus a tárgyaló Vargát. Persze ez csupán anekdota, az idézett mondásnak nincs bibliai valóságalapja, miként a kipaterolt tárgyalódelegáció is csak azért utazott haza, hogy méltón ünnepelhesse meg November 7-ét. Nem kell megijedni, karácsonyra visszajönnek! Jövő karácsonyra. Se.
Addig is olvassuk Kornai professzor tudós cikkét, melyben a szerző ambivalens korlátoltsága (ripőkségének és pipogyaságának, cinizmusának és hipokrízisének, sunyiságának és pökhendiségének kontaminációja) érhető tetten; a Mozgó Világban egy olyan primitív és alattomos „értelmiségi” fazon képe rajzolódik elő, aki még hazudozni sem képes normálisan. Csak szeretne.
Kornai szerint Marx oly „lenyűgözőn hideg, precíz, éles logikával” érvelt meleg haragja mellett, hogy a lenyűgözött professzor kénytelen volt a lenyűgöző szerző leglényegesebb következtetéseit („kemény magvát”) kategorikusan elvetni. Így lett a professzorból városi magvető. Nádor utcai flaszterparaszt. És itt már meg is érkeztünk A tőke autentikus (értsd: neofita-nacionalista-liberális) értelmezésének második (letéteményesen kiérlelt) szakaszához. Kornai professzor számára határozottan elutasítandó „a marxi gondolatmenet kemény magva”, merthogy a komonista durus nucleus szerint (s itt „Marx” következik Kornai adekvát közvetítése révén) „a kapitalizmus tulajdonviszonyait a magántulajdon jellemzi. A kapitalizmus felszámolásához köztulajdonba kell adni a termelőeszközöket. Amíg a magántulajdon dominál, addig az emberek közötti kooperációt, a javak cseréjét, a termelőerők allokációját a piac koordinálja. A piac rosszul működő koordinátor, a piac áttekinthetetlen és anarchikus”.
Mondotta Marx elvtárs. Mondotta volna. Ha ő is oly matolcsycska-mihancsicska lett volna intellektuálisan, mint szegény Kornai professzor.
Ha egyetértünk abban, hogy olvasni nem szégyen (miközben ugye Kornai A tőkére hivatkozik), akkor olvassuk el azt is, mi áll A tőkében szó szerint:
„Az áruforgalom a tőke kiindulópontja”.
Nos, ez a „marxi gondolatmenet kemény magva”. És amellyel szemben Kornai professzor azt az egészen elképesztő marhaságot csörömpöli ki ariditív (minimum kétszer sült) agyvelejéből, ráadásul Marxra hivatkozva, hogy a kapitalizmus azonos a magántulajdonnal és a piaccal: „a kapitalizmus tulajdonviszonyait a magántulajdon jellemzi”, továbbá: „A rendszer, amely felett trónol a [kínai] kommunista párt, alapjában véve kapitalista jellegű, mert [kiemelés tőlem – gf.] domináns tulajdonformává vált a magántulajdon, és mert a koordináció fő mechanizmusa a piac. Tehát éppen az ellentéte valósult meg itt [Kínában] az elmúlt tíz-húsz év alatt, mint amit Marx programként kitűzött”.
Javaslom, a továbbiakban ne foglalkozzunk azzal, hogy Marx mit „tűzött ki”, mit nem „tűzött ki” (semmit sem „tűzött ki”, esetleg egy guszta Gyurcsány-kitűzőt a millatüntetésen), vegyük úgy, hogy mindez egy mániásan, depresszíven agresszív tehetségtelenségben szenvedő, jobbágytudatú kvázi entellektüel fixaideája: „Markc etás tűzze ki a cocilista haladás irányát”!
Nem érdekes. Nézzük inkább, mit jelent a konkrét marxi megállapítás, mely szerint „az áruforgalom a tőke kiindulópontja”! Azt jelenti, hogy ahol van „áruforgalom” (piac), ott nem föltétlenül van kapitalizmus. A piacnak nem a kapitalizmus az attribútuma, sőt még fordítva sem (ti. a progresszív tőkemozgás éppen a piac korlátozásával azonos tendenciájú), vagyis arról van szó – miként Marx írja –, hogy „Az árutermelés és a fejlett áruforgalom, a kereskedelem, azok a történelmi előfeltételek, amelyek mellett a tőke létrejön. A világkereskedelem és a világpiac nyitja meg a XVI. században a tőke modern élettörténetét. Ha az áruforgalom anyagi tartalmát, a különböző használati értékek cseréjét figyelmen kívül hagyjuk, s csak azokat a gazdasági formákat vesszük szemügyre, amelyeket e folyamat létrehoz, azt látjuk, hogy utolsó terméke a pénz. Az áruforgalomnak ez az utolsó terméke egyúttal a tőke első megjelenési formája”.
Vagyis a tőke létezési módja lényegileg nem a piac, nem a magántulajdon, hanem a pénz. Marx szerint. Miközben ezt jelzi a valóság is: a tőkés szisztémának egy meghatározott fejlettségi szintjén már alig-alig van klasszikus magántulajdon, az „állami tőke” (tőkebefolyásolás) egyre dominánsabbá válik, mialatt (a nemzetállamok erősödő kooperációja során) multiállamok keletkeznek. Illetve keletkeznének! Ha a Viktor (a mi helyre kis kondásunk) nem csattant volna föl a minap: most már aztán elég legyen ám!
Történelmi tény: Jézus Felcsútdobozon ajánlotta Orbán kegyelmébe legendásan turulszíjas, csendőrbojtos, kufárkergető korbácsát, s a miniszterelnök azzal csördít néha a globalizálódó bankárdisznók közé. Teljes joggal! Mert a „globalizálódás” azt jelenti, hogy a nemzeti, majd a multinacionális tőke nem osztódással, hanem ellenkezőleg: bekebelezéssel szaporodik, gyarapodik. Nem a kishalak eszik a nagyhalakat, hanem továbbra is a nagyhalak zabálják a kicsiket, vagyishogy épp a tőkefejlődés szünteti meg a magántulajdont. És a piacot. A piac csak az üresfejű doktriner professzorok számára fontos elvi kérdés. A tőkés (mint a kapitalizmus meghatározó szereplője) profitot akar. Nem piacot. Ezért törekszik arra, hogy kiküszöbölje a piaci konkurenciát, s így – végső soron – maga a tőkés „száll síkra a magántulajdon és a piac [mint „allokációs” ideál] kiiktatásáért”.
Hogy ezt Kornai nem tudja? Dehogynem! Tudja ő, csak viszont publicisztikailag nem tudja magát kifejezni. Nem is akarja. Vicsorogni akar. Marxra. Merthogy ki más mostanság a liberalizmus legveszedelmesebb ellensége? Satanisch Marx: „… einer heiligen Hetzjagd gegen dies Gespenst verbündet der herr professor Doktor Blumenblatter”.
Doktor Szirmai professzor. Egyetemi docens igazgató. Ő is elvhű Geisterbeschwörer, ő is antimarxista exorzista (ma már, ti. egykoron tudszoc.-os kapitalistaördög-űzést oktatott a Műszaki Egyetemen), de Szirmai legalább – Liska-tanítványként – nem szimpla apologéta, megpróbál valamit javallani is a jóságos (értsd: nem jóságos, de nincs nála jóságosabb) kapitalizmus üdvére; ezt írja a Közgazdasági Szemlében: „Néhány évtizeddel ezelőtt tapasztalati tény és tudományos paradigma volt egyszerre, hogy a gazdaságban a nagy hal megeszi a kishalat (lásd Schumpeter, Galbraith és North munkássága). Tudni lehetett, hogy a szabadpiaci verseny a tőke koncentrációjához és centralizációjához vezet, és a kialakuló nagy szervezetek (oligopóliumok vagy monopóliumok) maguk alá gyűrik a versenyképtelen kicsiket. Erről tanultak behatóan annak idején az ország akkor egyetlen közgazdaságtudományi egyeteme, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatói, és nem is volt nehéz megérteniük e tanokat, hiszen ha körülnéztek a gazdaságban, láthatták, hogy 3200 nagyvállalat termeli az ország – majdnem GDP-t írtunk, de akkor »nemzeti jövedelmet« mértek és tartottak nyilván – megtermelt új értékének szinte 100 százalékát.”
Mondom, Szirmai szintén professzor, s én ezt akkor is határozottan állítom, ha a docens úr Stadler fatert kérte föl annakidején akademisch előadásra (ennyi még megmaradt benne a liskai vagabund-vénából), merthogy végső fokon Szirmai is doktriner. Dogmatikus. Hetyke-harcos „szarkazmusa” ezért fittyed nevetségessé. Szirmai szerint „Schumpeter, Galbraith és North munkássága” nyomán a magyar közgazdászhallgatók „körülnézetek” a magyar „gazdaságban”, azt tapasztalták, „hogy 3200 nagyvállalat termeli az ország megtermelt új értékének szinte 100 százalékát”, és mindebből arra a következtetésre jutottak, hogy „a szabadpiaci verseny a tőke koncentrációjához és centralizációjához vezet”. Ugye?! Szirmai szeret ironizálni, főként a fluchwürdig Gespenst rovására, s ami persze dicséretes dolog, egy a bökkenő, hogy a professzor úrnak csupán az elvszerűn kistőkés gúnyolódáshoz van megfelelő humora. Ami viszont kevés. Persze a mániás filiszter nem is azért mániás, hogy szellemes (geistvoll) legyen, hanem azért, hogy mániásan hajtogassa aktuális mániáját: jó a kapitalizmus, mert ugyan nem jó, de jó lesz az, ha néhány professzor (Siklaky, Bársony, Szirmai, Palotás stb.) eltökélten harsonázza: kisvállalkozások kellenek, kisvállalkozások kellenek, kisvállalkozások kellenek… Mármost, ha ezt Szirmaiék megfelelő elszántsággal kukorékolják, akkor a végén nem a nagy halak eszik meg a kis halakat (Schumm Péter nomen est omen csaló, hazudik!), hanem a kis halak zabálják föl a nagy halakat. Ez így lesz! Mert ennek így kell lennie!
A kishalak piranhák. Semmi kétség, noha az is tény, hogy pl. Palotás Piranha (Szirmai professzor híres kishaverja) sem kisvállalkozik. Hanem Palotás Piranha is nagyokat spekulál, roppant háztömbökkel (belvárosi Palotákkal) kupeckedik (persze csak kiskupeckedik!), Palotás kismilliárdos bankrészvények adás-vétele által hízik (kicsikére), az állami korrupcióból csöpögő zsír (disznó és libazsír egyszerre!) fényesíti politikai ábrázatát és így tovább, olyannyira, hogy Palotás János még a halott Bossányi Katalint is beperelte. Mint a szél. Miért? Merthogy böcsöletes kiskapitalizmusban élünk, ahol a kiskapitalisták eo ipso böcsületesek! Másként fogalmazva: a kiskapitalizmusban Palotás Jánosnak is az a szükségképpeni álláspontja, mint minden nagyragadozó kisgerinchúrosnak (kinek megvan a magához való kiskopoltyúja), hogy: „kisrészvényesek vagyunk mi, nem hülyék”!
Valaha kedveltem a „liskaita” Szirmait, ma a bájos belem fordul ki tőlük.
A kiskapitalisták így néznek ki egyénenként:
Csoportosan pedig így:
Élnek, mint nagytőkehalak a kisvállalkozói operagálán. Ikrás szendvicset fogyasztanak madzagnyakkendővel. Azt mondja az egyik kisvállalkozó a másiknak: „ha megkóstolhatom a makkos cipődet is, kaphatsz egy falást a kékes-zöld szendvicsemből”. És ez tökéletesen érthető. Ami viszont fölfoghatatlan számomra: miként lehet egy ivarérett hímhonpolgár kapitalista a kapitalizmusban?! Ezt magyarázza meg valaki! Mert a cocalimalizmusmban magam sem voltam cucilimalista, méghozzá evidens módon nem, sőt én még azt az embert is meg tudom érteni, aki tőkés lesz. Kistőkés, nagytőkés, ebben a vonatkozásban mindegy. Nem bírja rendesen megdugni az asszonyt, ezért vásárol néki három nercbundát (nem szólva arról, hogy a nők többsége jobban örül a nercbundának, mint annak, hogy a csóró férje meg tudja kefélni stb.), tehát: a tőkést értem. Vagyishogy azt a professzort nem értem, aki elvből kapitalista. A kapitalizmusban! Miféle férfi az ilyen?! „Takony” férfi, ahogy Csepeliék írják: „Előfordulása különösen gyakori hivatalokban, tanszékeken, szervezetekben, ahol sem a képességek, sem a teljesítmények nem számítanak”. Csak az elvek számítanak. A kurzuselvek. Megfigyeltem: az elvszerű emberek a szocializmusban szocilisták (hányszor, de hányszor hallottam: „valamilyen szinten én is szocialista vagyok”), az ateizmusban ateisták (mint Titkár Viktor), a diktatúrában diktatúrapártiak (mint Orbán Viktor), a kereszténységben keresztények (metodisták, reformátusok, katolikusok, mint Zelig Viktor), a demokráciában demokraták (méghozzá ősdemokraták, mindig is azok voltak!), a kapitalizmusban pedig óberkapitalisták.
Maga Szirmai professzor Davidsson–Delmar–Wiklund professzorokra hivatkozik a Közgazdasági Szemlében: „Mi – írják könyvük bevezetőjében A vállalkozás és a cégek növekedése [c. kiadvány] szerzői –, e kötet három szerző-szerkesztője kutatói karrierünket olyan doktori disszertációval kezdtük, amelyben a kis cégek növekedésének [kiemelés – gf.] jelensége központban volt.”
Nos, akkor én hadd kérdezzem meg e fortélyos professzortól, méghozzá fajilag finoman, már-már egészen kedvesen: mi a genetikailag bőrös bögyörőmre „növekszik” a kisvállalkozás? Minek? Kinek a kapitális glóriájára gyarapodik, expandál stb., ha maga Szirmai docens jelenti ki ugyanott: „a közgazdászhallgatók ma könnyen belátják, hogy miért fontos a kisvállalkozás, hiszen a kis- és középvállalkozói szektor a gazdasági szereplők közel 99 százalékát tömöríti, és az 1,3 millió statisztikailag regisztrált gazdasági szervezetből 10 ezer alatt van a nagyvállalatok száma, míg a kicsik száma megközelíti az 1,2 milliót”.
Hülyegyerekből 1.2 milliónál is több van (cca. 10 milla, csak hát ők vagy szerények, vagy pedig a lájkolástól még nem tudták rendesen összeszámolni magukat, sőt 10 millánál is többen vannak, ti. az egyetemi professzor minimum kettőnek számít), ezért a hülyegyerekek a kisvállalkozásoknál is fontosabbak értelemszerűen. Tízszer fontosabbak! Dacára annak, hogy csak később fogják őket regisztrálni, míg a „gazdasági szervezetekből” már „1,3 millió statisztikailag is regisztrált”. És ha ez így van, márpedig így van, ti. ezt „ma a közgazdászhallgatók” is „könnyen belátják” (lájkolás közben), vagyis ha valóban „fontos a kisvállalkozás”, akkor tessék nekem megmondani: miért nem akar kis vállalkozás lenni a kisvállalkozás!? Már amennyiben igaz az, amit a külföldi világprofesszorok gajdolnak: „kutatói karrierünket olyan doktori disszertációval kezdtük, amelyben a kis cégek növekedésének jelensége központban volt”.
És akkor most (szerintem) itt kanyarodtunk vissza ahhoz A tőkéhez, amelyet Kornai professzor szorgosan „kijegyzetelt” ugyan, ám – nagyon úgy tűnik – egyetlen árva hangot nem értett meg belőle.
Tehát még egyszer: Kornai a kapitalizmust (legalábbis a kínait) részint a magántulajdonnal, részint a piaccal azonosítja. Ugyanakkor Kornai szerint Marx egy „zseniális elme”, csak éppen semmiben sincs igaza. Például abban sem, amit a piac és a kapitalizmus viszonyáról ír a Kornai által „gondosan kijegyzetelt” műben: „Az áruforgalom közvetlen formája Á–P–Á, áru átváltoztatása pénzzé és a pénz visszaváltoztatása áruvá, eladás vétel céljából. Van azonban e formán kívül egy második, tőle sajátosan különböző forma is, a P–Á–P forma, a pénz átváltoztatása áruvá és az áru visszaváltoztatása pénzzé, vétel eladás céljából. Az a pénz, amely mozgásában ez utóbbi körforgást teszi meg, tőkévé változik át, tőkévé lesz, és rendeltetése szerint máris tőke.”
Tehát – csak azért, hogy a professzorok is értsék – nem ott van kapitalizmus, ahol árut vesznek, árut termelnek, vagyis azért adnak el, hogy vegyenek, hanem ott kezdődik a tőke-rendszer, ahol árut, pénzt vesznek azért, hogy azután eladjanak.
Igaza van ebben Marxnak? Igaza van abban, hogy különbséget kell tennünk az „eladás vétel céljából” és a „vétel eladás céljából”, illetve az „Á–P–Á” és a „P–Á–P ” szándékviszonyok között? Vagy pediglen secko jedno ez az egész? A faszt kell itten túlspilázni a dolgot, höhh!, az eladás az eladás, a vétel az vétel!
Mi a végső vonal, elvtársak?
Fontos kérdés. Ha ugyanis igaza van Marxnak, akkor tessenek illedelmesen hallgatni (akár a Mozgó Világban is), miközben érdemes tanulni, tanulni, tanulni (nem szégyen az!), ha viszont Marx téved, akkor tessenek megcáfolni! Nem pedig a Csekáról hadoválni (a filozófus „intellektuális felelősségének” gyermeteg fölemlegetésével), tudniillik Cseka (kancsuka stb.) akkor is lett volna Oroszországban, ha Marx doktor történetesen Kornai professzor New York-i CIA-szemináriumára iratkozik be rajongó hallgatónak, hogy azután (80 éves korában) ő is docensi buzgalommal fújja a kisnagyemberi kapitalista krédót: Engels barátom „nem etikai parancsokat sértett meg azzal, hogy a magántulajdon és a piac kiiktatásáért szállt síkra”, hanem „intellektuális felelősséggel tartozik” a „piaci allokáció” hiányától máig szenvedő utókor szent (inkvizítori) színe előtt.
Csakhogy nem így történt! Nem Marx olvasta Kornai könyvét, hanem Kornai „vette kézbe német nyelven”) A tőkét. És körülbelül annyira jutott vele, mint amennyire hasznára vált volna Marxnak Kornai piacorientált bölcsessége, intellektuális letéteménye. Semennyire.
Sose felejtem el (s hogy valóban ne feledjem, újra és újra le fogom írni, nagyjából addig, amíg élek, de minimum, amíg nem lesz bocsánatot kérve, nem tőlem – ne legyen félreértés! –, hanem viszont rögvest kiderül, kiktől), szóval, egyszer az újkígyósi illetőségű Faragó Vilmos ezt mondta nekem: a csabai tótok zömmel buták. És hogy Heller Ágnes az okos – ezt mondta Faragó, szó szerint így mondta: „okos nő”! Amiből pedig az következik értelemszerűen, hogy Kornai János is okos. Férfi.
Na most, én itt nem azt állítom, hogy a csabai tótok okosak volnának, hanem azt, hogy az újkígyósi-urbánus Faragó Vilmosok, Heller Ágnesek, Kornai Jánosok, Mihancsik Zsófiák… semmivel sem okosabbak a csabai tótok zöménél. Nem is butábbak. Vagyis arról van szó, hogy az entellektüel-korlátoltság szofisztikáltsága téveszti meg az embereket. Faragóékat persze nem, ugyanis a buta ember születetten okosnak képzeli magát. A minap is azt mondta Czeizel professzor a tévében, hogy ne olyanok legyünk má’, mint a cigányok („értelmi fogyatékosak”), hanem „vegyünk példát a zsidókról”! Bizony! Merthogy „a zsidók okosak”. Mondotta Czeizel professzor, majd hozzátette: „én ezt le is írtam, ezért engem zsidóbérencnek tartanak”. Némelyek. Míg mások (pl. szerénységem) nem zsidóbérencnek, hanem marhának. Méghozzá jó nagynak!
Nota bene Faragó Vilmos sem cigány, így ő azt is csalhatatlanul meg tudja ítélni: ki az, aki még nála is okosabb. Heller Ágnes. Ő az, aki még Faragó Vilmosnál is okosabb. Faragó azt mondta, hogy „Heller okosabb, mint mi ketten [mármint ő és én] együttvéve”. Nos, alábecsülte az úrhölgy okosságát! Ugyanis a teljes valóság az, hogy Heller Ágnes okosabb, mint Faragó Vilmos, Czeizel Endre, Jómagam és a szégyenlős háziállatok együttvéve. Kornai pedig okosabb, mint Marx, Engels és Lenin együttvéve.
József Attila híres művészetbölcseleti fejtegetésében egy ismert természeti jelenséget állít dialektikai párhuzamba egy társadalmi-történelmi törvényszerűséggel:
„Fölszállott a páva a vármegyeházra,
sok szegény legénynek szabadulására."
Mintha némi zavart éreznék a megnyilvánulásban. Bár lehet, hogy tévedek.
Pontosan erről beszélek. Házhoz jött a szemléltető példa. Keresve sem találhattam volna frappánsabbat. Ilyenek az ún. „von Haus aus entellektüelek”. Okosaknak, tudósaknak képzelik, hirdetik magukat (végső soron önnön magukat), ugyanis leleményesen körbeerősítgetik egymásban az „elitértelmiségi” öntudatot, Kornai Hellerben, Heller P. Szűcsben, P. Szűcs Mihancsikban, Mihancsik Kornaiban… továbbá Landeszman, Kertész Á., Czeizel, Ungvári mindenkiben, aki „genetikailag” rászolgált: hölgyem, originális fajzseni (unice genus genius) lobog önben, uram, önben nem különben; voltaképp ezért furdalja őket permanensen (belülről kifelé) a harci-debatter-kukac is, ezért „vitatkoznának” folyvást. Ha kell, ha nem. Szerintem soha nem kéne, ti. nem értenek hozzá; valahogy mindig olyan szövegben sikerül „érezniük némi zavart”, amelyet, jól láthatóan, el sem olvastak (ha elolvasták, annál rosszabb). Kikapirgálnak a mindenkori kontextusból néhány szót (Kornai egy 2000 oldalas írásműből 22-t, fent nevezett nick persze nem Marxból, hanem az én hozzászólásomból 24-et, 15 + 9-et), meglengetnek egy nyúlfarknyi, önmagában értelmetlen (értelem nélküli) betűhalmazt, és már lökik is hozzá a polemikus „érzést”. Merthogy ők „némi zavart éreznek”. Sőt Kornai nem csupán „némi”, hanem teljes szellemi csököttséget fedez föl Marx történelemszemléletében, megállapítja a filozófus „intellektuális felelősségét”, majd kihirdeti a polgári liberális verdiktet: nem ők (Kornaiék, Hellerék...) a felelősek azért a rengeteg mocsokért, amelyet életükben elkövettek (hiszen rájuk, pl. a spicliskedéseikért „egyházat lehetne alapítani”!), hanem Marx a felelős. Részint Hofi klasszikus bölcselete okán („a kapufa a hibás”), részint azon az „intellektuális” alapon, hogy: „A kínai KP [kommunista párt – Gyurica úr] hamis ideológiaként hivatkozik a marxizmusra. A rendszer, amely felett trónol a kommunista párt, alapjában véve kapitalista jellegű, mert domináns tulajdonformává vált a magántulajdon, és mert a koordináció fő mechanizmusa a piac. Tehát éppen az ellentéte valósult meg itt az elmúlt tíz-húsz év alatt, mint amit Marx programként kitűzött, és ami korábban Kínában, valamint a többi szocialista országban ténylegesen létrejött”.
A párt trónol a kapitalista jelleg felett. A szádon trónoljon a főszerkesztőd, direkt altáji érintkezéssel, hogy így mindig csak akkor kapjál levegőt, amikor engedi! Pukkantva kiengedi.
Szép kis messiás-kapitalizmus az, amely fölött pártosan lehet trónolni.
Kornai: „amit Marx programként kitűzött”.
A marxi „program” („Világ proletárjai, egyesüljetek!”) csak paradigma (miként József Attilánál: a „proletárság” csupán költői eszköz). Gyurica bácsinak nyugodtan el lehet hinni: a kiáltvány nem program. Hanem proklamáció. Nem ugyanaz a kettő.
Programszerűségről Engels ír a Kommunista kiáltvány egyik híres mellékletében:
„18. kérdés: Milyen lesz [a] forradalom fejlődésének folyamata?
Felelet: A forradalom mindenekelőtt létre fog hozni egy demokratikus alkotmányt, s ezzel közvetlenül vagy közvetve a proletariátus politikai uralmát…
A demokrácia teljesen haszontalan lenne a proletariátus számára, ha nem használnák fel azonnal eszközként további, közvetlenül a magántulajdont megtámadó és a proletariátus létezését biztosító rendszabályok keresztülvitelére. E rendszabályok közül a legfőbbek, ahogyan a fennálló viszonyok szükségszerű következményeiként már most adódnak, a következők: …”
Mielőtt rátérnénk a „legfőbb rendszabályokra”, megismétlem: Engels szövege sem valódi projektum, ti. a cselekvési program konkrét, meghatározott. Engels is „csupán” irányelveket sorol. Kornai persze nem ismeri ezt a szöveget, hiszen ha ismerné, nyerhetne belőle némi muníciót Marxék filiszteri kiátkozásához. Látszatmuníciót természetesen, ugyanis az engelsi megközelítés tartalmilag sokkal inkább József Attila verséhez illeszthető [Szállj költemény…], nem pedig Kornaiék nyárspolgári levedzéseinek, infantilis ítélkezéseinek kútforrása.
Tehát a „legfőbb” engelsi „rendszabályok”:
„1. A magántulajdon korlátozása progresszív adókkal [vö. „forrást kutat, nem vért itat…” gf.], erős örökösödési adókkal, az oldalágak (fivérek, unokaöccsök stb.) örökösödésének eltörlésével, kényszerkölcsönökkel stb.
2. A földtulajdonosok, gyárosok, vasúttulajdonosok és hajózási vállalkozók fokozatos kisajátítása, részint az állami ipar konkurenciája által, részint közvetlenül, asszignátákkal való kártalanítás ellenében [vö. „forrást kutat, nem vért itat…” gf.].
3. Az összes emigránsok és a nép többsége ellen lázadók javainak elkobzása [itt sem direkt diszkriminációról van szó – gf.].
4. A munka megszervezése, illetve a proletároknak a nemzeti birtokokon, gyárakban és műhelyekben való foglalkoztatása; miáltal kiküszöbölődik a munkások egymás közötti konkurenciája, és a gyárosok, ameddig még megvannak, rákényszerülnek, hogy ugyanazt a felemelt bért fizessék, mint az állam [míg Kornaiék (az íróasztalnál), Piókerék (az esztergapad mellett) már-már a végtelenségig élezték „a munkások egymás közötti konkurenciáját” – gf.].
5. A társadalom valamennyi tagjára kiterjedő egyenlő munkakötelezettség a magántulajdon teljes megszüntetéséig [értsd: ha a burzsoának is dolgoznia kell a saját gyárában, akkor már majd nem is kell néki olyan nagyon az a gyár – gf.]. Ipari hadsereg alakítása, különösen a mezőgazdaság számára.
6. A hitelrendszer és a pénzkereskedelem centralizálása az állam kezében, állami tőkével rendelkező nemzeti bank révén az összes magánbankok és bankárok kiküszöbölésével [Engels itt sem a piac (a „pénzforgalom”) szimpla „kiiktatásáról”, hanem annak állami centralizálásáról, „állami tőkével rendelkező nemzeti bankról” beszél – az antimarxisták pedig attól antimarxisták, hogy ezt ma „jegybanknak” nevezik – gf.].
7. A nemzeti gyárak, műhelyek, vasutak és hajók gyarapítása, az összes földek megművelhetővé tétele és a már megművelteknek javítása, ugyanolyan arányban, amilyenben a nemzet rendelkezésére álló tőkék és munkások gyarapszanak.
8. Minden gyermeknek nemzeti intézetekben és nemzeti költségen való nevelése attól a pillanattól fogva, hogy nélkülözheti az első anyai gondozást. Nevelés és gyári munka együtt.
9. Nagy paloták létesítése a nemzeti birtokokon, közös lakásokul az állampolgárok olyan közösségei számára, melyek ipart és mezőgazdaságot egyaránt űznek, s egyesítik a városi és a falusi élet előnyeit anélkül, hogy átvennék a két életmód egyoldalúságát és hátrányait.
10. Valamennyi egészségtelen és rosszul megépített lakás és városnegyed lebontása.
11. Egyenlő örökösödési jog a házasságon kívül és házasságban született gyermekek számára.
12. Minden közlekedésügy koncentrálása a nemzet kezében.”
Nagyjából (helyenként szó szerint) ilyesmivel próbálkoztak Kornaiék is a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, csak hát Kornai nem tudja, hogy a gazdái annakidején honnan szedték az ötleteiket, ezért hamisítja A tőke és A polgárháború Franciaországban szövegét.
Ami pedig az igazán trükkös a dologban, hogy ez csak látszólag csupán az „unortodox” Fidesz-program váza, ugyanis a „balliberálisok” (leánykori nevükön a „szociáldemokraták”) ugyanezt tételezik, csak a két politikai törekvés más-más ideológiai szósszal önti le Engels 12 pontos programszerűségét.
Engels a gyöngébbek kedvéért hozzáfűzi (mert a leggyöngébbeknek: a professzoroknak mondhatsz bármit, csak bámulnak bambán, majd sietnek Japánba intellektuálisan elítélni a „zseniális elmét”), szóval, Engels szerint „Mindezek a rendszabályok természetesen nem vihetők egyszerre keresztül. Egyik azonban midig maga után fogja vonni a másikat. Mihelyt megtörtént az első radikális támadás a magántulajdon ellen, a proletariátus kényszerítve látja magát, hogy egyre tovább menjen, hogy egyre inkább koncentráljon minden tőkét, minden mezőgazdaságot, minden ipart, minden közlekedést, minden cserét az állam kezében [miközben a közgazdász professzorok a „koncentráció” és a „centralizáció” fogalmait kevergetik tudós buzgalommal – gf.]. Ezen munkálkodnak ezek a rendszabályok; s pontosan abban az arányban válnak keresztülvihetőkké és fejtik ki centralizáló következményeiket, amelyben a proletariátus munkája megsokszorozza az ország termelőerőit”.
Tehát még egyszer: a „centralizáció” a „koncentráció” függvénye, „következménye” és nem fordítva, nem úgy, ahogy (a tudatlan, olvasatlan) Kornaiék képzelték az ötvenes években. Is. Mert ma is így képzelik: a „valós szocializmus” „Nagyon közel jutott a termelő eszközök magántulajdonának teljes felszámolásához (…), és helyébe dominánssá tette a köztulajdont, főként állami tulajdon formájában”, továbbá: „Marx… a magántulajdon és a piac kiiktatásáért szállt síkra”.
Marx sem, Engels sem. A Kommunista kiáltvány idézett mellékletében világosan le van írva: a „proletárdiktatúra” nem szimpla államosítás (hanem „tőkekoncentráció”), különféle kincstári-gazdasági (ma így mondják, méghozzá teljesen kendőzetlenül: „fiskális”) „rendszabályok”, rendelkezések révén. Engelsnél a „kisajátítás” nem egyszerű konfiskálás, vagyis a „magántulajdon” nem direkt módon, hanem közvetve szűnik meg. Már amennyiben teljesültek annak gazdasági föltételei: „Végül, ha majd minden tőke, minden termelés és minden csere a nemzet kezében összpontosult, akkor magától elesik [kiemelés – Gy. úr] a magántulajdon, feleslegessé válik a pénz, s a termelés annyira megnövekedik és az emberek annyira megváltoznak, hogy a régi társadalom utolsó érintkezési formái is eleshetnek”.
Tehát Marxék nem „szállnak síkra” a „magántulajdon és a piac kiiktatásáért” (ilyen szöveget senki nem tud tőlük idézni), Marxék lényegileg nem is a „magántulajdont”, hanem a „tőkés magántulajdont” tartják pusztulásra érettnek (logikailag), azt állítják (mindenütt!!!), hogy a kapitalizmus összeomlása így vagy úgy, de előbb-utóbb mindenképpen bekövetkezik. Természetesen nem mindegy, hogy miként, nem mellékes, hogy „így” vagy „úgy” történik-e meg az átalakulás. Van is rá elképzelésük, ám ami messze nem program, nem „síkra szállás”, szó szerint így hangzik: „… a proletariátus munkája megsokszorozza az ország termelőerőit. Közvetlenül hozza ezt létre Angliában, ahol a proletárok máris a nép többségét alkotják. Közvetve Franciaországban és Németországban”.
Oroszországról, Csekáról, kínzókamrákról nincs szó. És nem véletlenül, ti. az idézett szövegben (is) ontológiai alapzatú filozófiai álláspont körvonalazódik: minden minőségi változáshoz meghatározott mennyiségi változásokra van szükség. Ugyanakkor Engelsék még ezt a filozófiai sarktételt sem merevítették ideológiai dogmává (pl. Marx egyáltalán nem próbálja Zaszulicsot lebeszélni arról, hogy az „obscsina-formát” az oroszországi kommunizmus fundamentumaként vegye számításba; és persze rábeszélni sem igyekszik).
Kornai szerint a „szemellenzős marxisták” „egyik szokásos ellenérve: a sztalinista vagy maoista rezsim[ek] csak félrevezető szimbólumként használták Marx nevét, védőszentként emlegették, holott valójában nem volt közük hozzá. A fentiekben igyekeztem ezzel az érveléssel szembeszegezni Marx és Engels saját szavait”.
Jó, akkor nézzük „Marx és Engels saját szavait”, ti. A kommunista kiáltvány első orosz kiadásának előszavát a két barát együtt írta (alá): „Most ez a kérdés: átmehet-e az orosz obscsina, a föld ősrégi közös birtoklásának egyik, jóllehet erősen megrendült formája, közvetlenül a közös birtoklás magasabb, közös formájába? Vagy, ellenkezőleg, végig kell-e előbb mennie ugyanazon felbomlási folyamaton, amely a Nyugat történelmi fejlődését alkotja? Az egyetlen válasz, amely erre manapság lehetséges, a következő: ha az orosz forradalom jeladás lesz egy nyugati proletárforradalomra, úgy, hogy a kettő egymást kiegészíti, akkor a mostani orosz közös földtulajdon kiindulópontja lehet egy kommunista fejlődésnek”.
„Ha” – „akkor”. Ez nem program, nem „kitűzés”, nem „előírás”, nem „elvárás”, nem „síkra szállás”, hanem logikai kondicionalizálás. Amely a gondolkodó ember alapjellemzője, illetve a gondolkodás egyik lényegi mozzanata: ha ez történik, akkor az várható, ha az történik, akkor amaz várható.
Összehasonlításul újra idézem Almási professzor, Esterházy Péter s még számos nyálcsorgató vén jampec „unikális”, „originális”, „okos”, „bölcs” guru-asszonkájának „megrökönyítő” orákulumkodását: „Sok jó ismerősöm megrökönyödésérevéleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de [2009] június 7-én [a Jobbik politikai előretörésével] kezdődött a szebb jövő Magyarországon”.
Itt nincs se „ha”, se „akkor”, a szöveg inkondicionalista, magyarul: meg van benne mondva a tuti. A hülye tuti. Magát a szövegelőt pedig Almási professzor kondicionálta „megrökönyítő” „unikalitássá” az egyetemen.
Almási Miklós. Kornai János. Ezek a szellemileg is, erkölcsileg is leroggyant emberek, miközben „intellektuálisan felelősségre vonják” Marxékat, a helyükbe a Babarczy-féle, flúgos flatulával fölfújt hólyagokat gurigatják föl a neopolgári piedesztálra, s azt hiszik boldogan vigyorogva (mint nyúlósan nyálzó elmebetegek), hogy ezen üdvös tevékenységükkel a „kommunizmus kísértetét” űzték el örökre. Pedig valójában a gondolkodást (mint olyat) pusztították ki a közéletből. Nem a Babarczy Eszterek a kártevők, mert nem a piszok a kártékony, hanem az, aki szemetel. Almási, Esterházy, Verebes, Vicsek, Betlen, Borókai, P. Szűcs, Kovács, Váncsa, Vörös T., Mester, Mihancsik, Ludassy… a Babarczy Eszterekkel, Heller Ágnesekkel, Kornai Jánosokkal, Révész Sándorokkal, Ormos Máriákkal piszkolják tele a közgondolkodást. Időnként önmagukkal is.
Ugye?! Azt hiszem, jobb lesz, ha A tőkénél maradunk, különben még indulatba jövök, ahogy magamat ismerem, ráadásul Kornai A tőkére hivatkozik a Mozgó Világban, nem a Kommunista kiáltványra (és persze nem is Babarczy Eszterre).
Olvasni nem szégyen! A tőkét sem! Talán még magyar nyelven sem.
Hogy mi olvasható ebben a könyvben? Akit olthatatlanul érdekel, megtudhatja! Semmi egyebet nem kell tennie, mint rákattintania e topikra, holnap is (vagy holnapután – s hogy pontosan mikor, hogy számomra mikor mi a legfontosabb tevékenység? – ezt konkrétan, operatíve mindig a nejem dönti el).
József Attila híres művészetbölcseleti fejtegetésében egy ismert természeti jelenséget állít dialektikai párhuzamba egy társadalmi-történelmi törvényszerűséggel:
„Fölszállott a páva a vármegyeházra,
sok szegény legénynek szabadulására."
Mintha némi zavart éreznék a megnyilvánulásban. Bár lehet, hogy tévedek.
Kornai János cikkének terjedelme bruttó 47.889 karakter, ebből 7.002 a lábjegyzet, hivatkozás, ilyesmi, vagyis a nettó szöveg közel 41.000 karakter. Az elmúlt hetek során áttanulmányoztunk a tanulságos tanulmányból 23.050 karakternyi kevély professzoriságot, mégpedig úgy, hogy – eleddig – egyetlen betűt sem hagytunk ki a szövegből, ezért természetesen nagy érdeklődéssel, odaadással analizáljuk a tudós szerző zárójeles megjegyzéseit is: „(Csak zárójelben jegyzem meg [indokolatlan a „csak”, ti. Kornai ugyanazon nívónírja ugyanazt a marhaságot, most zárójelben – gf.], hogy a fenti jellemzés [a „szemellenzős marxista”, „sztalinista vagy maoista” gf.] ráillik a mai kínai kommunista pártra, amely Marx képét csak »védőszentként« aggatja fel a falra a politikai ceremóniák alkalmával, valóságos politikájuk leplezésére. A kínai KP hamis ideológiaként hivatkozik a marxizmusra. A rendszer, amelyet [sic.] felett trónol a kommunista párt, alapjában véve kapitalista jellegű, mert domináns tulajdonformává vált a magántulajdon, és mert a koordináció fő mechanizmusa a piac. Tehát éppen az ellentéte valósult meg itt az elmúlt tíz-húsz év alatt, mint amit Marx programként kitűzött, és ami korábban Kínában, valamint a többi szocialista országban ténylegesen létrejött.)”
Intellektuálisan merült el, merthogy egzisztenciálisan Kornai is megdicsőült.
Hogy miért mondom ezt?
Mert minden „védőszent” „hamis ideológia” terméke (akkor is, ha ateista professzorok vagyunk, akkor is, ha nem), ez nyilvánvaló, noha a „védőszent” funkciója merőben más azoknál, akik hisznek a szentekben, s azoknál, akik cinikusan aggatják a különféle ikonosztázokat „a falra politikai [vagy más vallásos] ceremóniák alkalmával”.
Kornai azt állítja, hogy a maoisták (akik szemében Marxék valódi „védőszentek” voltak) ugyanabban hittek, amiben a „mai kínai kommunista párt” tagjai, vezetői, ideológusai. Ezt állítja. És ezt, ha akarná, sem tudná bebizonyítani, de nem is akarja. Kornai semmit nem bizonyít. Fecseg.
Nem ismerem a kínaiak politikai, ideológiai propagandagépezetének mozgatórugóit, billentyűzetét, nem tudom, Kínában mit miért gondolnak, mondanak a döntéshozók, az viszont egészen bizonyos, hogy logikailag csak két alapmotiváció képzelhető el.
(1) Tételezzük föl: Kínában Marx nem „védőszent”, hanem „baldachin”, akire az elmúlt évtizedek során meggyökeresedett ideológiai hagyomány miatt van szükség. Kína nem Magyarország. Kína sehol nincs hozzánk képest, Kínában nem lehet négyévenként (fülkeforradalmanként, „több mint kormány-, kevesebb mint rendszerváltásonként”, juhászi-bajnai-kónyai félkunczés „rezsimváltásonként”) teljes eszmei, hitbéli, létfilozófiai hátraarcot végrehajtani. Míg a magyar ruganyos nemzet. Turul-baltával is, balta nélkül is, liberáljointtal is, szolidárjoint nélkül is. A kínai nem. A kínai merev, maradi, vaskalapos, ma még szüksége van a megszokott legitimációra.
(2) Tételezzük föl: a „marxizmus” nem ideológiai baldachin Kínában, hanem arról van szó, hogy a kínai marxisták azt a marxi történelemfölfogást osztják, mely szerint a kommunista forradalom nem olyan, mint egy kellemes, korareggeli szarás, mely szerint: miután ráültél a rötyire, rögvest rottyan ki belőled a lényeg, s aminek már a puszta ténye beteljesültségi érzéssel tölti el az embert, méghozzá abban a szent minutumban, ahogy a művelet elvégeztetett, sőt optimális esetben par excellence kéjes nyögdécselések kísérik a hajnali (авроральной) klotyóforradalmat. Marx persze nem pontosan így fogalmaz (nálam az Aврора lenini ihletés). Hanem? Akkor hogyan fogalmaz Marx doktor? Vegyük újra az eredeti szöveget: „A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják.”
Vagyis a kínaiak szerint (amennyiben náluk Marx nem csupán álca) a „tőkés burok” csak ott repedhet szét, ahol létezik tőkés burok. És amely burkot nem Kornai elvtárs fogja szétrepeszteni a pekingi Szabad Háturul Nép szerkesztőségében, hanem: a „termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása”. Vagyis e fortélyos kínai-marxi filozófia szerint tőkés kisajátítókat csak ott lehet kisajátítani, ahol vannak tőkés kisajátítók. Ne legyen félreértés, nem azt állítom, hogy a kínaiak valóban így gondolkodnak, nem tudom, hogyan gondolkodnak, két logikai opciót vázoltam: baldachin vs. valódi Marx, több eshetőség nincs, Kínának nincsenek pravoszláv hagyományai.
Oroszországnak vannak. Vera Zaszulics meg is kérdezte professor Magister Santa Carolustól: meghaladható-e forradalmi úton a kapitalizmus ott, ahol a kapitalizmus még ki sem fejlődött? Marx válasza: vagy igen, vagy nem, egyébként pedig, kedves Zaszulics elvtársnő, ha rám hallgatnak, azt csinálnak, amit akarnak. Marx persze nem szó szerint így fogalmazott.
Tehát: szét lehet repeszteni a nem létező mag nem létező csonthéját proletárnői klopfolóval is, munkásököl-vasököllel is (Kornaiék, Hellerék ilyesmivel próbálkoztak az ötvenes évek derekán), ám az efféle repesztés nyomán nemigen fog a földből kisarjadni semmi.
Nem állítom, hogy a kínaiak így gondolkodnak, csak azt állítom, hogy elvileg gondolkodhatnak így is, mint autentikus marxisták, ráadásul pontosan erre utal Kornai professzor moralizáló lelki nyűglődése a Mozgó Világban: „Valószínű, hogy maga [Marx] is elborzadt volna, ha saját szemével látja, mi folyik a Cseka kínzókamráiban vagy a szibériai büntetőtáborokban. Ám amíg csak egy papírlapra kellett szöveget fogalmazni, addig Marx is és Engels is fitymálva beszéltek az üres, formális burzsoá alkotmányosságról, parlamentarizmusról, demokráciáról, és kiálltak a proletariátus diktatúrájának eszméje mellett”.
Marx és Engels fitymázó papírtigrisek. Végre-valahára, idáig is elmozogtunk! A Mozgó Világban.
Kornai húsvér-tigris! A fitymája milyen? Nem szibériai, az egyszer biztos! Sokkal inkább bengáli. New York-i. Für alle Fälle a „proletariátus diktatúráját” Szibériával és a „Cseka kínzókamráival” azonosítja. Jó. De miért? Egyrészt: miért nem mindjárt Pol Pot népirtásával (mire ez a kicsinyesség?!), miért nem Péter Gábor „zsidóidentitásával”, Lenin mocskos szifiliszével, nem szólva arról, hogy Farkas Mihály Kocsist és Czibort átirányíttatta a Fradiból a Honvédba „játszódni”! Ehhez képest a „Cseka kínzókamrái” Hawaii-szigetek! Másrészt viszont: vajon miért nem József Attila Marx-értelmezése autentikus a Mozgó Világnál: „Nyugtasd a gazdagok riadt / kis lelkét – lesz majd kegyelem. / Forrást kutat, nem vért itat / a szabadság s a szerelem”?
Megmondom, miért nem. Azért, mert Kornai az embert (mint olyat) csak vérszomjas vadállatnak tudja elképzelni, olyan vadbaromnak, akit az ún. „emberi jogok” nem fölszabadítanak, hanem kordában tartanak.
Szögezzük le: József Attila sem, Radnóti sem hurráoptimista az ember természetét illetően (vö. Világosítsd föl!, Majális), ám egyik költő sem zárja ki eleve „az emberséghez méltó értelem” létezését; Radnóti ezért fogalmaz így: „Mondjátok hát, hogy nem reménytelen”.
Kornai „szerint” reménytelen. Azért az idézőjel, mert a professzor itt sem tudja igazából, hogy miről beszél, itt is fecseg.
A hadováló Kornai hipokrita vagy korlátolt? Mindegy. Polgár. A „polgár” szó hipokritát is, korlátoltat is jelent. A filiszter kizártnak tartja, hogy Marx méltán gondolhatott valami olyasmire, amire például József Attila is; noha Kornai egyébként épp az ellenkezőjét állítja annak, amit állít, a professzor nem egyszer, nem kétszer rombol elő a cikkben ezzel a megengedő valószínűsítéssel: „Valószínű, hogy maga [Marx] is elborzadt volna, ha saját szemével látja, mi folyik a Cseka kínzókamráiban vagy a szibériai büntetőtáborokban”.
Aki csak egy kicsit is ismeri Marxot (életét, munkásságát stb.), pontosan tudja: Marx nem volt elborzadós típus. Gondolkodó volt, vagyis eo ipso nem szörnyülködő, irtózó, iszonyodó. Marxék nem elborzadtak a tőkefölhalmozás s a kapitalista termelés révén keletkezett „dzsaggernoti” nyomorúság láttán, hanem megismerték, elemezték a jelenséget, s leírták annak okait.
Kornai professzor búbánatos egyetértéssel idézi Karl Kautsky (Leninnel „vitázó”) szavait: „Sajnos [kiemelés – gf.], Marx elmulasztotta annak a közelebbi kifejtését, hogyan képzeli el ezt a diktatúrát.”
Lám, a nagy professzorok voltaképpen csak sopánkodni, nyafogni, nyavalyogni, nyivákolni képesek (néha átkozódva); pl. Szalai professzor: „Sajnos, Marx csak egyetlenegyszer fejtette ki világosan és tudatosan saját történelemfelfogását”.
Jó, de akkor miért nem „ájvé”, hiszen oly rátartiak tudós-intellektuális identitásukra ezek a „genetikailag” földesúri (értsd: nem jobbágy-) elmék?!
Mit kellett volna Marxnak elképzelnie (majd „előírnia”)? Hogy milyen kínzóeszközöket használjanak s milyeneket ne használjanak a Cseka kínzókamráiban?
Kornai szerint „Marx ignorálta magát a problémát, az emberi szabadságjogok intézményes védelmének nehezen megoldható problémakörét”.
Nos, ez már egy egészen dilettáns (vs. hazug) professzor állítása. Marx nem „az emberi szabadságjogok intézményes védelmének nehezen megoldható problémakörét”, hanem a kapitalizmust „ignorálta” (amennyiben ragaszkodunk ehhez az ide nem illő igéhez), ugyanis a marxi logika szerint, ha nincs kapitalizmus, nincs szükség „emberi jogokra”. Ilyen egyszerű. Kornai még ezt sem érti.
Hogy akkor viszont mit jelent a „proletariátus diktatúrája” szóösszetétel? Azt jelenti, amit a dialektikában a minőségi ugrások „katasztrófái” jelentenek. Szép, magasztos érzést kelt az emberi lélekben az „áldott állapot” megléte, miként szívmelengető dolog a puha, illatos csecsemőt keblünkre ölelni – csak hát ugyebár szülni ne kéne a két szakrális szituáció között. Legalábbis szerintem. Noha elfogadom, a polgári liberális nők a toló-fájdalmakat is kedvelik, sőt azokat imádják a leginkább; ettől liberálisak a polgári nők (közöttük a punci-szájú hímprofesszor).
Kornai „néni” persze azt mondja erre: immáron nem szülünk! Megszületett a kapitalizmus, s ezzel vége. A történelemnek. Fukuyama néni is messze túl van már a klimaxon. Világos, és éppen ezért jutunk el újra és újra az alapkérdéshez: Kornai miért Marxszal „vitázik” (s miért pont a Csekát emlegetve), amikor néki valójában, lényegileg Hérakleitosszal, Arisztotelésszel, Szókratésszal, Diderot-val, Kanttal, Fichtével, Hegellel, Einsteinnel, József Attilával… „van” polémiája? És persze – ilyen értelemben – Marxszal is.
József Attila híres művészetbölcseleti fejtegetésében egy ismert természeti jelenséget állít dialektikai párhuzamba egy társadalmi-történelmi törvényszerűséggel:
„Fölszállott a páva a vármegyeházra,
sok szegény legénynek szabadulására.
Miért valóságos müvészet ez? Mert egy madárnak a helyváltoztatását társadalmi tartalommal teliti. A hely ahová a diszes madár, a páva száll, már önmagában is társadalmi és politikai értelmü, ez a társadalmi tartalom azonban csak a második sorban minősül. Ha ezt a társadalmi tartalmat elvonjuk és tényként megállapitjuk, hogy egy páva a házra szállott, – akkor bizony éppen a müvészi mivoltjától fosztottuk meg a képet. Viszont ha itéletként egyszerüen leszögezzük, hogy sok szegény legény kiszabadul, akkor azért nem áll előttünk müalkotás, mert olyan állitást kaptunk, amely egyetlen logikai mozzanat, tehát igy önmagában müvészet nem lehet. Ez is forma, de nem müvészi. Mert mint később kiderül, a müvészi forma elemeinek összefüggése nem pusztán logikai, mint ezé, hanem egyben tények rendszerének szemléleti összefüggése.
Két másik sort is vehetünk, egy megiratlan költeményből:
A történelem levese
már emelgeti a fedőt.
»A leves emelgeti a fedőt«, – ennek nincsen társadalmi jelentése, tartalma, tehát nem is müvészet. »A történelem levese – emelgeti a fedőt«. Itt a társadalmi tartalom csak látszólagos, mert nem meghatározott. Ezért nem müvészet. Azonban a „már” időhatározó szócskával a társadalmi tartalom határozottá válik, adott korunkat és a kort megelőző, sőt létrehozó történelmi társadalmi folyamatokat idézi, tartalmába fogja és igy a két sor müvészivé válik. Nyilvánvalóan forradalmár szemléletéből fakad. Ellenforradalmivá ugy tehetjük, ha a »már« helyett azt mondjuk, hogy »még«.
A történelem levese
még emelgeti a fedőt.
Miért gyöngécske igy és miért nem érezzük müvészinek? Mert ha az időhatározó szócska nélkül az előbb atársadalmi tartalom határozatlansága miatt vesztette el müvészi mivoltát, ugy most a társadalmi tartalom hazugsága, fosztja meg a müvészettől. Sőt, ha jobban belenézünk, azt látjuk, hogy egyáltalán nem rendelkezik valóságos társadalmi jelentéssel, mert hiszen éppen a valóságos társadalmi vonatkozást akarja eltakarni. Müvészi tartalom tehát nem lehet társadalmilag hazug. Amit nem kell azzal a bolondsággal összekeverni, amely a müvésztől őszinteséget kiván. Hiszen őszinte és ellenforradalmár lehet valaki azért is, mert szellemileg korlátolt és ostoba és mégsem alkothat müvet, éppugy mint a sürün őszinte nénikék sem alkotnak.”
Kornai professzor alkothat „művet”?
Nem alkothat (csak amolyan mozgóvirágos műféleséget), mégpedig azért, mert a szerző (s most hagyjuk is József Attila minősítő jelzőit, maradjunk ennél a kifejezésnél) dilettáns. Alliterálva: Kornai kontár.
Hogy közgazdászként milyen, nem tudom (nem is érdekel), tudniillik a Mozgó Világ nem közgazdasági szaktanulmányt, hanem publicisztikát közölt, márpedig Kornai dilettáns publicista. Ha esszét ír, akár zöld hályogot is operálhatna, esetleg elvégezhetne P. Szűcs Julianna elvhű lábai között egy nőgyógyászati rutinkezelést, hiszen ha publicisztikát alkothat a professzor, miért ne vezethetne le a Mozgó Világnál néhány szabadelvű polgári matrónaküretet is? Valamely forradalmi reformhajnalon. Cтаровая мещанская операция. A szakprofesszornak a sérójában van minden дисциплина: a filozófia, az eszmetörténet, a szemantika, a publicisztika… És mindenekelőtt: az etika. Ő persze nem ítéli el Marxot erkölcsileg, elítélhetné, ámde ő nem ítéli el! Intellektuálisan ítéli el, miközben helleri egyházat alapít sajátmagára. Hogy legyen hol P. Szűcs Juliannának, e „sűrűn őszinte nénikének” a kapitalizmusban is zsolozsmáznia.
Egyebek közt éppen attól tehetségtelenek ezek az emberek, hogy nem értik, de még csak nem is sejtik, mennyire tehetségtelenek.
Mi bizonyítja, hogy Kornai professzor nem gyönge, hanem kifejezetten szar publicista?
Nos, erre a kedves kis kérdésemre legközelebb készséggel válaszolok…
Kornai János Karl Marx „intellektuális felelősségét” firtatja a Mozgó Világ elvhű hasábjain. Intellektuálisan feszegeti a problémát: „felelős-e Marx azért, ami a Lenin, Sztalin, Hruscsov és Brezsnyev Szovjetuniójában, Mao Kínájában és a tanítványaik által uralt többi kommunista országban történt?”.
(1) Felelős. Mert: „Meggyőződésem szerint igaz, történelmi tapasztalati tényekkel alátámasztható állítás, hogy ami 1917 után létrejött a világ kommunista régiójában, és 1989-ig létezett, az alapjaiban véve realizálta azt, amit Marx a kapitalizmus ellentéteként létrejövő szocialista rendszernek tekintett”.
(2) Nem felelős! Mert: Marx szövegeinek nem volt operatív hatásuk, „Marx politikai gazdaságtana nem adott semmiféle eszközt” az elvtársak „kezébe”, vagyis: Marx nem „írt elő” semmit, noha a „valós szocializmust” építő intellektusok nemcsak elvi, eszmei, hanem konkrét szakmai útmutatást is vártak a Nagy Tanítótól.
Ezzel együtt Marx (3) mégiscsak felelős! Mert az, „amit Marx elvárt és előírt [kiemelés – gf.]”, nem más, mint a „valóságos rendszer legfontosabb két vonása”.
Melyek ezek a „legfontosabb vonások”? Az egyik „vonás”, hogy: a „valóságos rendszer” „Nagyon közel jutott a termelő eszközök magántulajdonának teljes felszámolásához (bár megnyomorított, szűk kordába szorított maradványai itt-ott fennmaradtak), és helyébe dominánssá tette a köztulajdont, főként állami tulajdon formájában”.
Vagyis Marx azt „írta elő”, hogy a „valóságos rendszer” jusson „nagyon közel a termelő eszközök magántulajdonának teljes felszámolásához”. Ne számolja föl, de jusson hozzá nagyon közel. Illetve számolja föl, ámde a „valóságos rendszer” ezt nem tette meg, csak nagyon közel jutott hozzá. Hogy melyik az igaz teoretikusan? Nem derül ki a professzori dolgozatból. Kiderül viszont, hogy ezt is Marx „írta elő”: a „valóságos rendszer” a Mozgó Világban (mint „kulturális havilapban”) annak ellenére nem számolta föl teljesen a magántulajdont, hogy csak nagyon közel jutott hozzá (erre vonatkozik a „bár” megengedő kötőszó). Vagyis a szerzőt (és a főszerkesztőt) hozzá kéne kötözni Mihancsik Zsófiához, majd mindhármuk orrát beleverdesni valamely irodalmi letéteményükbe (mint a fostos macskáét szokás a saját piszkába), például a „szűk kordábaszorított” „fennmaradt maradványokba”! A „maradvány” ugyanis attól maradvány, hogy fönnmaradt, míg a „korda” nem karámot, hanem kötelet, lekötelezést jelent, „szűk korda” nincs – vagyishogy praktikusan így válik Kornai professzor a „magyarok” (a magyar nyelvet beszélő emberek) mihancsiki „megtestesítőjévé itthon is, a világban is”, sőt még a Mozgó Világban is.
Kornai szerint a „valóságos rendszer” másik „legfontosabb vonása”, hogy a rezsim „Nagyon közel jutott a piaci koordináció teljes felszámolásához (bár a fekete és a szürke gazdaságban nyomokban fennmaradt), és helyébe dominánssá tette a centralizált tervezést, a bürokratikus koordinációt, a parancsgazdaságot”. Ráadásul – s ezt már én teszem hozzá – azt is Marx „írta elő”, hogy Kornai János nagyokat süketeljen (1945 és 1955 között, közel egy évtizeden át) „a centralizált tervezésről, a bürokratikus koordinációról, a parancsgazdaságról”, Marx „várta el”, hogy Kornaiék átkozzák, fenyegessék a „nyomokban fennmaradt” piac „neppereit”, „feketéző” kereskedőit. Miután „német nyelven” „vették kézbe” A tőkét. Maga Kornai („legközelebbi barátjával együtt”), „sorról sorra, igen alaposan, részletesen jegyzetelt ki” a jobb sorsra érdemes műből 22 szót (két félmondatot), ezáltal az hámozódott ki a professzor számraa szövegrengetegből, hogy „a centralizált tervezés, a bürokratikus koordináció, a parancsgazdaság” „dominánssá tételét” kell „intellektuális felelősséggel” propagálniuk a Szabad Nép szerkesztőségében.
Kornai János vallomásából kiderül: az ötvenes években csakA tőkét olvasta, illetve „vette kézbe” (Freud elvtárs adta a kezébe osztrák nyelven), a többi Marx-művet nem ismerte. Így nyilván A polgárháború Franciaországban című dolgozatot sem. Ennek dacára, amikor Kornai Marxot „intellektuálisan” elítéli, voltaképpen arra hivatkozik, hogy őt annakidején A tőke (elemzett) 22 szaván túl, A polgárháború Franciaországban című „tanulmány” akkor még el nem olvasott, meg nem ismert 24 szava inspirálta, bujtogatta a „közös tervezés” elvtársi népszerűsítésére. Ez így hangzik a Mozgó világban: „Vagy egy másik fontos idézet: „… az állandó anarchiának és a periodikus megrázkódtatásoknak, amelyek a tőkés termelés végzetszerű velejárói…” – írja Marx A polgárháború Franciaországban c. tanulmányában (Marx 1871, 313.). És ugyanabban a bekezdésében, amit az imént idéztem, olvashatóak a sokszor emlegetett szavak a közös tervről: „… az egyesült szövetkezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést…”.
Itt a professzor már nem is csupán félmondatot idéz (miként A tőkéből), hanem egy olyan marxi megállapítást, amelynek az elejét is, a végét is lehagyja, a fülét is, a farkát is lemetszi „ügyesen”. Így lesz Marx állítólagos instrukciójából („előírásából”) egy tipikusan kornais (alanytalan-állítmánytalan, se füle, se farka, értelmetlen) szövegtorzó: „az állandó anarchiának és a periodikus megrázkódtatásoknak, amelyek a tőkés termelés végzetszerű velejárói”.
Mik a minek a micsodái?
Kezdjük azzal, hogy Marx A polgárháború Franciaországban című művében nem ír elő semmit. Egyébként másutt sem! Sőt épp ellenkezőleg! A német ideológiában így fogalmaz(nak): „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni [„elő” kell „írni” – gf.], nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgást nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti”.
Marx A polgárháború Franciaországban című művében pontosan ennek a „valóságos mozgásnak” egyik konkrét formájáról beszél, szó szerint idézem: „A munkásosztály nem várt csodákat a Kommüntől. Nincsenek kész utópiái, amelyeket par décret du peuple [kiemelés – gf.] bevezetne. Tudja, hogy amíg kivívhatja saját felszabadulását és ezzel együtt azt a magasabb formát, amely felé a jelenlegi társadalom a maga gazdasági hatóerői révén feltartóztathatatlanul tör, hosszú küzdelmeken, történelmi folyamatok egész sorozatán kell átmennie, amelyek mind a körülményeket, mind az embereket meg fogják változtatni. Nem eszményeket kell megvalósítania, csak ki kell szabadítania az új társadalomnak a régi, összeomló burzsoá társadalom méhében már megfogamzott elemeit”.
A marxi életművet legalábbalapszemináriumi szinten ismerők körében közhely: a tudós forradalmár – finoman fogalmazva – nem volt kezdeményezője a Párizsi Kommünnek (nem tartotta a „forradalmi helyzetet érettnek” stb.), ám miután elkezdődött a „valóságos mozgás”, rokonszenvvel fordult a Kommün felé, a Főtanács megbízásából pártoló „Üzenet”-et is fogalmazott. Csakhogy mire elkészült vele, a forradalom megbukott. Így az „Üzenet” nem lelkesítő röpirat valójában, hanem történelemfilozófiai elemzés (ezért a címe is megváltozott); és Kornai professzor ezt ma sem tudja. Illetve tudja ő, nagyon is tudja, s én pontosan ezért nevezem Mozgó Világ-beli „intellektuális letéteményét”, szövegcsonkítását, hamisítását professzori patkánytevékenységnek.
Marx ebben a művében azokat (a korabeli Kornai professzorokat) gúnyolja, akik szerint 1871-ben „a tőkés társadalom még szűzi ártatlanságának legtisztább állapotában” virul, vagyis amikor a kapitalizmus „ellentétei még nincsenek kifejlődve, amikor ámításai még nem lepleződtek le, amikor prostituált valósága még nem tárult föl”, ezért a 19. századi Kornai professzorok szerint a kommunisták a Gonosz inkarnációi (ein Gespenst geth um), ráadásul hülyék is, merthogy „a kommunizmus lehetetlenség”. Marx szerint a korabeli Kornai professzorok is így „kiáltanak föl”: „a Kommün el akarja törölni a tulajdont, minden civilizáció alapzatát!”.
Nos, erre válaszolja Marx…
Mit is?
A mai Kornai professzorok szerint ezt válaszolja: „az állandó anarchiának és a periodikus megrázkódtatásoknak, amelyek a tőkés termelés végzetszerű velejárói”.
Ennyi. Se többet, se kevesebbet.
Míg viszont Marx valójában ezt írja (kivastagítom a két torzót, amelyekre Kornai hivatkozik): „Igenis, uraim, a Kommün el akarta törölni azt az osztálytulajdont, mely a sokak munkáját kevesek gazdagságává változtatja. Az egyéni tulajdont valósággá akarta tenni azáltal, hogy a termelőeszközöket, a földet, a tőkét, amelyek most elsősorban a munka leigázásának és kizsákmányolásának eszközei, a szabad és szövetkezett munka egyszerű eszközeivé változtatja át. De hiszen ez kommunizmus, a »lehetetlen« kommunizmus! Nos, az uralkodó osztályoknak azok a tagjai, akik eléggé értelmesek, hogy a mostani rendszer fennmaradásának lehetetlenségét belássák, és ilyenek sokan vannak, hívatlanul és teli szájjal apostolkodtak a szövetkezeti termelés mellett. Ha azonban a szövetkezeti termelés nem akar puszta ámítás és csapda lenni, ha célja az, hogy kiszorítsa a tőkés rendszert, hogy az egyesült szövetkezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést, saját ellenőrzésük alá vegyék, és így véget vessenek az állandó anarchiának és a periodikus megrázkódtatásoknak, amelyek a tőkés termelés végzetszerű velejárói – mi egyéb volna ez, uraim, mint kommunizmus, a »lehetséges« kommunizmus?”
Tehát (Marx szerint) mi a kommunizmus? Hogy „a Kommün el akarta [kiemelés – gf.] törölni azt az osztálytulajdont, mely a sokak munkáját kevesek gazdagságává változtatja”. Vagyis: ha nem akarja eltörölni a Kommün az „osztálytulajdont” (s nem a „tulajdont”, még kevésbé az „egyéni tulajdont”), akkor nincs kommunizmus. És miért nincs? Mert az esetben nincs „valóságos mozgás”, írhatok én – mondja Marx – bármi „intellektuálisat” A tőkében (és másutt) „az állandó anarchiákról és a periodikus megrázkódtatásokról”.
Még valami (nagyon fontos!): a marxi logika szerint az a „valóságos mozgás” is kommunizmus, amelyben az ötvenes évekbeli Kornai elvtársak tüsténkedtek (Leninék, Trockijék, Kun Béláék, horribile dictu Sztálinék, Rákosiék… nyomán). Igen, az is kommunizmus volt! A marxi történelemfilozófiai logika szerint (ti. – ismétlem – Marx „valóságos mozgás”-ról és nem „valóságos rendszer”-ről beszél), vagyishogy éppen nem úgy, ahogyan azt a (különféle ideológiai és pártállású) tökfej-professzorok (ma is) gondolják: „par décret du peuple”.
Számos derék, máig hívő „marxista” állítja (Krausz Tamás és mások): „a sztálinizmusnak semmi köze a kommunizmushoz”. Ez igaz, mint ahogyan (ha szűkebb értelmében vesszük) Marxon kívül semminek sincs köze a kommunizmushoz, egyszersmind az is igaz, hogy a marxi történelemfilozófiai fölfogás szerint mindennek köze lehet a kommunizmushoz, ami a tőkés igazságtalanság és idiotizmus kiküszöbölésére törekszik. Még akkor is (Marx szerint), ha a „valóságos mozgás” nem egyezik, sőt merőben tér el Marx (egyébként nem létező)„előírásaitól”.
Mit állít Marx a fenti idézetben?
Azt állítja, hogy (1) a Kommün „el akarta törölni azt az osztálytulajdont, mely a sokak munkáját kevesek gazdagságává változtatja”, (2) „az egyéni tulajdont valósággá akarta tenni”, nem mellékesen azért, mert (3) a „munka leigázásának és kizsákmányolásának” megszüntetése révén óhatatlanul szűnnek meg a kapitalizmussal szükségképpen együtt járó „anarchiák és a periodikus megrázkódtatások”.
Tény: a mai tőkés irányítás is az „anarchiák és a periodikus megrázkódtatások” kiküszöbölésére törekszik! Persze nem a marxi logika szerint, hanem éppen a Kornai által kárhoztatott „centralizált tervezés, bürokratikus koordináció és parancsgazdaság” kiépítésével, erősítésével: Euro-övezet, Európai Unió, Európai Parlament, Európatanács, „Egyesült Európa”, Világbank, IMF, WTO, WPO, G7, G8, G20, G33, G n-edik és így tovább, egészen a totális centralizáció és világbürokrácia megvalósításáig. Vagy netán lesz olyan történelmi pont (még a totális világrendszer kialakulása előtt), amelyen Kapitalizmus elvtárs is fölszabadultan sóhajt: be van fejezve a nagy mű, igen, a nép morog, az alkotó pihen, illetve piheg. Liheg: „ímhol az optimális centralizáció és bürokrácia, innen már egy tapodtat se tovább”?
Így lesz? Hogyan lesz?
Nekem egyébként (személy szerint) teljesen mindegy, hogyan lesz, csak félreértés ne legyen! Nem szeretném, ha azt hinné valaki, hogy én itt „vitázom” Kornai professzorral (odáig azért nem süllyedek), nem azt bizonygatom, hogy Kornainak nincs igaza, míg Marxnak igaza van, be-be-beee! (idáig ugye még kevésbé süllyedünk, odáig pedig végképp nem, hogy „megvédjük a kommunizmus tiszta eszményét” a sztálinistákkal, a kapitalistákkal, de leginkább a kapitalista sztálinistákkal szemben), hanem viszont, elragadóan bájos bóbitaként, szárnyat igézünk a „malacra”! Részint a címeres (Állami Díjas) kanprofesszorra, részint a szintén „letéteményes” eszmekocára. Párban „röptetem” őket, akkor is, ha nem minden mondatom után idézem (finoman kontrakarakírozva) Mihancsik kucu néni „genetikailag” kevély röffenését: Kornai János „a magyarok intellektuális teljesítményének egyik megtestesítője itthon is, a világban is”.
Szóval, ami a lényeg: Kornai professzornak akár igaza is lehet (itthon is, a világban is) – abban, amit gondol (ha gondol egyáltalán valamit). Az is lehet, hogy Marx tévedett. Semmi jelentősége, ugyanis tények jelzik, immár a sokadik, Kornai professzor nem tudja, miről beszél. Részint tájékozatlan, tudatlan, olvasatlan, részint korlátolt (szerintem morálisan is), jól láthatóan még azt sem érti, amit (talán) elolvasott egyszer, valaha, valamikor. Azért mondom, hogy morálisan is korlátolt (nagy valószínűséggel alattomos) a professzor, mert annyira azért nem lehet buta, hogy a marxi történelemszemléletet néhány (se füle, se farka) értelmetlen mondatféleséggel azonosítsa. Beszéljünk magyarul: Kornai professzor bunkóbb, mint bármely burnuszos tevehajcsár, sőt még annál is lejjebb van, valahol a városi-turul konvergens professzoriság nagyátlagán sunyít.
Hogy ezt mi bizonyítja?
Marx ugyanott, ahonnan Kornainak sikerült „ügyesen” előmiskárolnia a maga „érvelését”, így fogalmaz: „Történelmi küldetésének teljes tudatában és azzal a hősi elhatározással, hogy ennek eleget is tesz, a munkásosztály csak mosolyoghat a toll és a tinta fölbérelt urainak otromba szitkozódásán, valamint jóakaratú burzsoá doktrinerek [a különféle Kornai professzorok – gf.] oktató pártfogásán, akik tudatlan közhelyeiket és szektás rögeszméiket a tudományos csalhatatlanság orákulumi hangján nyilatkoztatják ki”.
Nem csoda tehát, hogy a mindenkori emeritusi pojácák a reszketésig gyűlölik Marxot; én is rühellném, ha gúnyolnának, ha jóakaratú doktrinernek, szimplának, tudatlannak, szektásnak, rögeszmésnek minősítenének, ráadásul látnoki erénnyel.
Nézzük konkrétan, Kornai hogyan „nyilatkoztatja ki” azon „tudatlan közhelyeit, szektás[liberális] rögeszméit”, amelyeket a Mozgó Világban „a tudományos csalhatatlanság orákulumi hangján” jelenít meg! Például így: „Ha szemellenzős marxistákkal vitatkoztam erről, az volt az egyik szokásos ellenérv: a sztalinista vagy maoista rezsim [sic.] csak félrevezető szimbólumként használták [sic.] Marx nevét, védőszentként emlegették, holott valójában nem volt közük hozzá. A fentiekben igyekeztem ezzel az érveléssel szembeszegezni Marx és Engels saját szavait. Teljes joggal hivatkoztak Marxra, mert az ő általa javasolt nagy történelmi feladatot valósították meg”.
A professzor „igyekezett szembeszegezni”. „Engels saját szavait”. Kétségtelen, Kornai Engelstől is idéz a cikkben – majd. Később. És más vonatkozásban, na de hát, kicsire nem adunk; a professzoriság akkor komplex, ha a professzor szerteágazó módon beszél összevissza. Miközben tény: Kornai egy 22 + 24 szavas szöveggnómot (plusz Engels) „igyekezett szembeszegezni” a „szemellenzős marxistákkal”, és ez intellektuálisan bőven elegendő! Ugyanis a professzori „igyekvés”, „szembeszegezés” már maga a teljes bizonyosság.
Kornai váltig állítja, odaadón ismételgeti: Marx „írta elő”, Marx „javasolta” néki, hogy forszírozzon (az elvtársakkal) „valós szocializmust”. Nem Kornai a hibás! Miközben a marxi szövegekből (ráadásul a professzoréból is!) az derül ki, hogy Marx senkinek sem „javasolt” semmit. Még Vera Zaszulicsnak sem. Noha Zaszulics szeretett volna kicsikarni Marxból valami konkrét eligazítást az orosz forradalomra vonatkozóan. Mármost, ha Marxnak kedve lett volna ahhoz, hogy tetszelegjen a Nagy Tanító, a Nagy Javaslattévő kicsike pózában, úgy épp az ellenkezőjét tette volna annak, amit 1846-ban, 1859-ben, 1871-ben (nagyjából tizenkét évenként újra és újra) konzekvensen állított. Vegyük példának ezt a szöveget: „A polgári termelési viszonyok a társadalmi termelési folyamatnak utolsó antagonisztikus formája, antagonisztikus nem az egyéni antagonizmus, hanem az egyének társadalmi életfeltételeiből sarjadó antagonizmus értelmében; de a polgári társadalom méhében fejlődő termelőerők megalkotják egyúttal az anyagi feltételeket ennek az antagonizmusnak a megoldásához”.
Vagyis, ha a termelőerők nem „alkotják meg” az „anyagi feltételeket”, akkor voltaképpen nincs „megoldás”, s akkor nincs mit „javasolni”. Marx szerint. Ettől persze a párizsi kummünárok (később Kornaiék) tehették, amit tettek, ámde azt nem a filozófus „javasolta” nékik. Vagyishogy nem Marx doktor verte annakidején Kornai professzor farkával a „valós szocialista” csalánt, hanem a sztalinista-komonista tovarisok csapkodták a munkások, parasztok, mérnökök, technikusok lomposával ennen doktrinerségük, dogmatizmusuk tövises bozótját. Kornai még pénzt is kapott érte, mint a Szabad Nép gazdasági rovatának vezetője. Mindez pedig azt jelenti, hogy a közgazdász vagy nem olvasta, amit Marx A politikai gazdaságtan bírálata című dolgozatának híres bevezetőjében állít (ez a fenti idézet), vagy olvasta, emlékszik is rá, csak nagy leleményesen elhallgatja, ezáltal igyekszik (egykori) morális mocskát, szellemi taplóságát – arcátlanul! – Marxra, Engelsre, Leninre hárítani.
Szalai Miklós, „ateista filozófus” (szintén professzor?) vallja meg gigászi önéletrajzában: „Az én korosztályomban [Szalai Babarczy Eszter korosztályához tartozik; silány évjárat – gf.] »meggyőződéses« kommunista, marxista már alig akadt – bár nem láttuk át azt, hogy a szocialista rendszer mennyire rosszul működik gazdaságilag, és azt sem gondoltuk, hogy belátható időn belül véget érhet”.
„Nem látták át”, „nem gondolták” – ez alapozta meg intellektuálisan a korosztályos antikommunizmust. A nem tudás. De nézzük tovább, hogyan folytatódik a filozófusi vallomás: „Az én számomra a hivatalos ideológiával való azonosulást mindenképpen kizárta a családi neveltetés: édesapám a demokratikus ellenzékben vett részt, és a rendszert – amelyet a társadalom legnagyobb része többé-kevésbé elfogadott – már-már mániákus megszállottsággal gyűlölte… Kamaszkorom kezdetén (tizenkét-tizenhárom éves koromban) fedeztem fel a saját zsidó identitásomat. A családban, a baráti, ismerősi körben szinte mindenki zsidó származású volt. A zsidó kultúráról alig tudtunk valamit – de tudtuk, hogy volt a Holocaust, és tudtuk azt is, hogy a »mi« országunk Izrael, amelyet a hatalmon lévő kommunistadiktatúra és a Szovjetunió ellenséges szemmel néz”.
Ugye?! Néki is „zsidóidentitása” van. Korosztályilag. Babarczy: „Nekem ez a kategória csak most, 35 évesen kezd kirajzolódni, ahogy az is, hogy anyám zsidó volt, és ezért én is zsidó vagyok”.
Értem. „Zsidó vagy”. És? Kérdezte ezt valaki?
Szalai: „Kamaszkorom kezdetén (…) fedeztem fel a saját zsidó identitásomat”. Fölfedezte. Ennél ugyanis lényegibbet nemigen tudnak „fölfedezni” a világról: ők zsidók.
Illetve Szalai még hozzáteszi: „mániákus” volt a faterja. Nem én mondom, ő maga közli az önéletrajzában! Véletlen-e hát, hogy Szalai Miklós sem képes megbirkózni Freud huncut ördögével? „Sajnos [kiemelés – gf.], Marx csak egyetlenegyszer fejtette ki világosan és tudatosan saját történelemfelfogását”.
„Sajnos”. „Csak egyetlenegyszer”. Nem elég? Hányszor kell világosan kifejteni valamit ahhoz, hogy a professzorok is értsék? Ha – tegyük föl – egyszer is elég, akkor minek többször? Mire az intellektuális reklamáció? Egyébiránt Marx sokszor „kifejtette történelemfelfogását”, csak nem tetszettek elolvasni. Vagy: elolvasni még úgy, ahogy tetszettek, csak hát megérteni nem nagyon tetszettek. Ami viszont messze nem azt jelenti, hogy Marx ne fogalmazott volna világosan. Még kevésbé jelenti, hogy Marx ne fogalmazott volna „tudatosan”. Ezzel szemben a professzor (az általában vett professzor) ezt bugyborékolja a katedrán: „amit én nem értek, az eo ipso nem világos”. És nem is „tudatos”!
Jó, de milyen is az a professzor, ki ennen rátarti agyán keresztül méri a valóságot, ítéli meg annak autentikusságát? Olyan, mint pl. Szalai Miklós. Ezt írja: „Az én korosztályomban »meggyőződéses« kommunista, marxista már alig akadt – bár nem láttuk át azt, hogy a szocialista rendszer mennyire rosszul működik gazdaságilag”.
Nem látták át. Akkor vajon mire van a hatalmas (folyvást „genetikailag” emlegetett) agyvelejük? Továbbá: ha „nem látták át”, akkor minő intellektuális alapzaton negligálták Marxot? Marx szövegeit átlátták? Átláttak rajta, mint Kornai a történelmi szitán? Szalai Miklós válasza: „számomra a hivatalos ideológiával való azonosulást mindenképpen kizárta a családi neveltetés”, s amely – a „zsidóidentitáson” túl – nem volt egyéb, mint az eszelős gyűlölet átsajátítása: „édesapám… a rendszert… már-már mániákus megszállottsággal gyűlölte”.
Így már teljesen világos. Ilyen családi indíttatással, agykapacitással valóban nehezen érthető Marx, egyébiránt – tessék nekem elhinni! – gyűlölet révén semmi sem érthető, a gyűlölet egy külön műfaj. Szalai Pál „demokratikus ellenzéke” szerint: gyűlölj (ha lehet, „már-már mániákusan”), közben „tégy a gyűlölet ellen”.
Ugyanakkor – nem győzöm hangsúlyozni – mindez nem Marx hibája.
Hanem akkor micsoda? Szerintem nem egyéb, mint a „mániákus” identitás-manifesztálással tuningolt gőgös-professzoriság.
Ha a professzor nem képes valamiről (pl. Marxról) érdemi (ne adj isten eredeti) dolgot állítani, akkor „már-már mániákusan” kavarja bele a szövegébe – valami ürüggyel – az ő privát „zsidóidentitását” (Szalai), „zsidóüldözöttségét” (Kornai), „szélsőséges asszimilacionistaságát” (Babarczy), a „parvenü zsidókat” a zsidóságból is kirekesztő „pária-zsidó” mivoltát (Heller).
Kornai miért szerette a Szovjetuniót? Mert a kommunisták „voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták… Ezért csatlakoztam [hozzájuk], és nem a társadalom szocialista átalakításának programja lelkesített”. S ami nyilvánvaló (mondani sem kéne), mert már hogyan is lelkesíthetne egy harmadosztályú, önző-karrierista nyárspolgárt a „társadalom szocialista átalakításának programja”?!
Szalai Miklós miért nem szerette a Szovjetuniót? Mert, noha ő sem „látott át” semmit, viszont – hálistennek – „a családban, a baráti, ismerősi körben szinte mindenki zsidó származású volt. A zsidó kultúráról alig tudtunk valamit [mert hát miért pont arról tudtak volna bármit is?! – gf.] – de tudtuk, hogy volt a Holocaust, és tudtuk azt is, hogy a »mi« országunk Izrael, amelyet a hatalmon lévő kommunistadiktatúra és a Szovjetunió ellenséges szemmel néz”.
Mi van itt leírva (öntudatlanul)? Azt állítja a „tudós filozófus” (öntudatlanul), hogy ha a Szovjetuniótól történetesen Izrael vásárol fegyvereket, nem Egyiptom, ha Brezsnyev nem Nasszer, Szadat, Arafat, hanem Rabin, Begin, Sámir Nagy Barátja (már amennyiben így alakul a világpolitikai konstelláció, ti. lényegileg ezen múlott a dolog), akkor a „zsidó származású”, „zsidó identitású” „ateista filozófusok” korosztálya nem utálta volna a Szovjetuniót, még talán annyira se, mint amennyire Kornai professzor szerette 1945 és 1955 között.
Melyik „entellektüel” a szánalmasabb? Az éltes vagy az ifjú „értelmiségi”?
Kis János a Beszélőben: „Könyvem az emberjogi álláspontot védelmezi, a liberális tradícióhoz tartozik. Sajátos kérdéseit és megoldásait egyszersmind az határozza meg, hogy olyan szerző írta, aki a neomarxizmustól jutott el a liberalizmushoz, és komolyan szembenézett a liberalizmus marxi kritikájával. Ez már az alaptételek megválasztásában is felismerhető. Aki az emberi jogok mellett áll, az óhatatlanul kitüntetett értéknek tekinti a szabadságot.”
Itt Kis János szellemileg elszellentette magát. Ráadásul úgy, hogy azóta sem vette észre. Senki. Mindenki filozófusnak tudja Kis Jánost, noha ő maga közölte magáról: nem filozófus. Hanem filozófiai foglalkozású dolgozó (ma már ő is nyugdíjas).
Miért? Mert a filozófus nem „védelmez”. Aki „védelmez”, az az apologéta. A filozófus nem „száll szembe” semmivel. Se komolyan, se komolytalanul. Aki „szembe száll”, az a mindkori tovaris elvtárs. Politikai, forradalmi aktivista. A filozófus kritikailag elemez, vö.: Anti-Dühring, A tőke, A német ideológia, A szent család, A gothai program kritikája, A filozófia nyomorúsága, Feuerbach-tézisek, A politikai gazdaságtan bírálatához, A zsidókérdéshez, A hegeli jogfilozófia kritikája, Materializmus és empiriokritizmus stb. Egyik sem „szembeszállás”! Mind kritika. Filozófia.
A filozófus nem „megválasztja” az „alaptételt”. A hívő választja az „alaptételt”. Az a hívő pedig, aki filozófusnak adja ki magát, úgy tesz (ügyesen), mintha mégis ő választana. Pedig a valóságban helyette választanak. Kik? A professzorok. Konkrétan Kis Jánosnál konkrétan Heller Ágnes, akit ugye szintén professzor alkotott hívő „filozófussá”.
Mi erre a bizonyíték?
Több is van.
Mindenekelőtt egy közvetett bizonyíték: például Marxnak nincs élő mestere, ő már 17 évesen így fogalmaz: „nem mindig választhatjuk azt a foglalkozást, amelyre hivatottnak érezzük magunkat, viszonyaink a társadalomban bizonyos mértékben már megkezdődtek, még mielőtt módunk lenne meghatározni azokat”.
Egyértelműbben, élesebben, de ugyanezt írja 1852-ben (34 évesen) a Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című művében: „valamennyi holt nemzedék hagyománya lidércnyomásként nehezedik az élők agyára”.
Tegyük hozzá: nem csupán a holt nemzedék, hanem az élő nemzedék is lidércnyomásként nehezedik az emberre – ez az ún. professzor-tanítvány viszony. Például Heller Ágnes bundabugyiszagú „filozófiája” ma is obsitos lúdvércként pállik szét pl. Kis János agyvelejében.
Csepeli György ez év április havának táján Orbán Viktort fikázgatva folyamodik Marx doktor egyik ismert bonmot-jához: „Marx a »kis« Napoleon 1850-es hatalomátvétele kapcsán felidézi Hegel megjegyzését arról, hogy »minden nagy világtörténelmi tény és személyiség úgyszólván kétszer kerül színre«. Marx azonban ki is egészíti Hegelt: »Elfeledte hozzáfűzni: egyszer, mint szomorújáték, másszor, mint bohózat«. Valami hasonló történik most napjainkban Magyarországon”.
Mindig „valami hasonló történik”. Ezért, ha „Marx kiegészítette Hegelt”, akkor én kiegészítem, ha nem is mindjárt Marxot, de Csepeli Marx-idézetét, így szól a teljes kontextus: „Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személyiség úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint szomorújáték, másszor mint bohózat. Caussidière Danton helyett, Louis Blanc Robespierre helyett… az unokaöcs a nagybátya helyett”.
Majd tovább: a tanítvány a professzor helyett, Heller Lukács helyett, végül az egész a fejetetejére billen: Kis János Heller Ágnes „helyett”.
Azt írja a Kis Heller-tanítvány, hogy ő „a neomarxizmustól jutott el a liberalizmushoz”. Jó. Elhiszem. Annál is inkább, hogy teljesen mindegy, honnan jutott el Kis János a liberalizmushoz. Az érdemi kérdés ugyanis ez: hogyan jutott a filozófus a neomarxizmushoz? Mint Pallasz Athéné? Neomarxistának született?
Netán Heller fejéből pattant ki? Vagy – miként a nagy Mesternő – a saját fejéből? Heller Ágnes, mint tudjuk, „négyévesen” (a Walesi bárdok révén) cuppan „kész filozófussá”. „Egészen hirtelen”. „Ahogy a hernyóból egyszer csak felröppen a színes szárnyú pillangó”. Persze csakis azután, hogy a hernyó „négyévesen” megírta „talán a második vagy harmadik tanulmányát”.
Kis János hányadik tanulmánya után lett hirtelen neomarxista pillangó? A második vagy a harmadik tanulmánya után?
Egyáltalán čo je to kutykurutty neomarxizmus?
A neomarxizmus volna az autentikus marxizmus? Ha igen, akkor mitől marxizmus a nem neo („ortodox”) marxizmus? Ha viszont a neomarxizmus sem autentikus, akkor mitől marxizmus a neomarxizmus?
Ezt állítom: aki (egykori) neomarxistának vallja magát (mai is), helyből nem gondolkodó. Hanem dogmatikus. Kis János manapság a liberalizmus dogmatikusa.
Marxnak ki volt a mestere? Hegel?
Nem vagyok Marx-talmudista (csak amolyan műkedvelő olvasgató), tehát nem költői a kérdés (érdekelne a válasz): mi igazolja, hogy Marx ún. ifjúhegeliánusként nagyobb „híve” lett volna Hegelnek, mint Hegel kritikusaként, illetve fordítva: Marxnak melyik mondata bizonyítja, hogy Hegelt, annak kritikusaként kevésbé tisztelte, mint „ifjúhegeliánusként”?
Marx cca. 25 éves, amikor összebarátkozik Bruno Bauerral, s pontosan 25 éves, amikor megírja a „Die Judenfrage” (helyenként) vitriolos kritikáját, Marx 26 éves, amikor kiadja (a már címében is gúnyos) A szent családot.
Kis Jánosnak mi a viszonya Heller Ágneshez (úgy értem, szellemileg)?
Kis János leszögezi: „Aki az emberi jogok mellett áll, az óhatatlanul kitüntetett értéknek tekinti a szabadságot”.
Ez így igaz. Csakhogy az, aki bármit „kitüntetett értéknek tekint”, nem kételkedő, ergo nem gondolkodó, ergo nem igazi intellektus. Akkor viszont micsoda? Megmondom: filozófiai szakmunkás, versus szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkező fuser (ilyen pl. Heller, a bűvös kutyaidomár).
Kis János „a neomarxizmustól jutott el a liberalizmushoz, és komolyan szembenézett a liberalizmus marxi kritikájával”. Jó. Akkor én is komolyan kérdezem: mint jelent az, hogy „komolyan szembenézett”? Farkasszemet nézett vele?
Mivel „nézett szembe” konkrétan?
Kis János szembekukkantó kérdése: „Vannak-e emberi jogaink?”
Na most, a kérdő-kutató-körvonalazó „filozófus” kátéjából kikukkantó válasz így hangzik: „Most már tudjuk, mi után kutatunk, amikor azt kérdezzük: vannak-e emberi jogaink. Kérdésünk ez: igazolhatók-e olyan jogigények, amelyeket azon az alapon támasztunk, hogy emberrel másként bánni morálisan tűrhetetlen. E tanulmány következő fejezetében egy lehetséges igazolóelméletet körvonalazok. A hátralévő fejezetekben azt vizsgálom, hogyan viszonyul ez az elmélet a klasszikus liberalizmus tanításához, és mi a helye a liberalizmusból kinőtt modern elméletek között. Végül pedig néhány nekünk, kelet-európaiaknak szóló politikai tanulságot veszek szemügyre.”
Kis János fölteszi a kérdést: „Vannak-e emberi jogaink?”, ebből „igazolóelméletet” alkot, majd újra kérdez: „hogyan viszonyul ez az elmélet a klasszikus liberalizmus tanításához?”.
Miközben azt állítja, hogy „komolyan szembenézett” Marx (klasszikus) liberalizmus-kritikájával. Hol? Hogyan?
Kis János válasza: „Helsinki után az állam nem mondhatta többé, hogy az emberi jogok az imperialista fellazítás ideológiai eszköztárához tartoznak. Számomra azonban az emberjogi mozgalom nemcsak gyakorlati feladat volt, hanem végiggondolandó világnézeti kérdés is.”
Ő „végiggondolja a világnézeti kérdést”. Hogy az anyag-e az elsődleges, vagy a tudat. Vagy pediglen a „filozófus” keveri a világnézeti kérdést az elméleti, ideológiai, politikai kérdéssel. Tehát – hogy a professzorok is értsék – nem a világnézeti kérdést „gondolja végig” a filozófus (az el van döntve), hanem a világnézete révén a teoretikus és gyakorlati problémákat, például az „állam”-ra vonatkozó kérdéseket; ugyanis nem Marx, hanem az „állam mondta” (Kis János szerint), hogy „az emberi jogok az imperialista fellazítás ideológiai eszköztárához tartoznak”.
Kérem, ennél még Bruno Bauer is több. Ne vegye zokon Kis János, mert azt az egyet azért tisztelem benne, hogy nincs kitüntetése. Nekem volt, egyszer „Kiváló Dolgozó” lettem, csak másnap vissza kellett adnom a plecsnit, „kitüntetés komolytalan átvétele” miatt.
Tanultam az esetből! Ezért most nem komolytalanul, hanem komolyan kérdezem: Kis János mivel nézett szembe komolyan?
A „filozófus” szerint „Helsinki után az állam nem mondhatta többé, hogy az emberi jogok az imperialista fellazítás ideológiai eszköztárához tartoznak”. Míg viszont Marx szerint éppen az a probléma, hogy az ún. emberi jogokat az állam garantálja. Így azután lehetnek az embernek deklarált (s részben tényleges) emberi jogai, viszont nem lehet az ember emancipált. És én ezt nagyon komolyan mondom. Mint ahogy Marx is komolyan írta: „Az állam a közvetítő az ember és az ember szabadsága között. Mint ahogy Krisztus a közvetítő, akire az ember a maga egész istenségét, egész vallási megkötöttségét ráruházza, úgy az állam a közvetítő, amelybe az ember áthelyezi a maga egész istentelenségét, egész emberi megkötetlenségét.”
Pontosan erről van szó. Kis János is, az ő elvben létező „emberi megkötetlenségét”, hol a „proletárállamra”, hol a polgári jogállamra „helyezi át”. Istentelenül. Ezért nincs voltaképpeni „megkötetlensége”. Noha valóban„komolyan néz szembe” Marx liberalizmus-kritikájával. És? Mire jutott a szembenézéssel? Hogy mégiscsak a jogállamban teljesedik ki az emberi emancipáció? Értem én, de ez nem eljutás, hanem teológiaváltás, hitvallás-váltás. Visszaváltás (már amennyiben Kis János legalább „neomarxistaként” értette Marxot).
Kijelentem: aki értiA zsidókérdéshez című tanulmány szövegét, az intellektuálisan nem válthat vissza (vs. át) a polgári liberalizmushoz!
Tudjuk, a „filozófus” elvtárs/polgártárs szellemi Trabantja gurulhat előre akkor is lelkes lendülettel, ha a „filozófus” hirtelen rükvercbe bassza a sebességváltót, gurulhat – a lejtőn. Lefelé. Aztán nézd meg a végén, mi lett a motorból, mi lett a hajtóműből.
Azt persze mondhatja bármely Kis János: „én filozófusként is politizálok, merthogy halhatatlan közéleti kukac furdal a világnézeti seggemben”, azt viszont csak nagyfokú korlátoltsággal állíthatja Kis János, hogy a politika azonos a filozófiával. Vagyis. Minden további nélkül mondhatom, hogy ma (Kelet-Közép-Európában) történelmileg reálisan nem az ember teljes emancipációja, fölszabadulása, nem az „emberi megkötetlenség” kiteljesítése, az „elidegenülés visszavétele” stb. van napirenden, hanem a polgári emberi jogok kodifikálása (vö. Marx és Vera Zaszulics levelezésével, A polgárháború Franciaországban teljes szövegével – erről részletesebben, Kornai kapcsán, később), szóval, mindezt mondhatom, csak viszont – ez esetben – azt nem mondhatom, hogy gondolkodó vagyok.
A gondolkodás kételkedésen alapul, nem hittételezésen.
„Minden másképp van” – ez dogma.
„Biztos, hogy minden másképp van?”, „mi bizonyítja, hogy minden másként van?” – ez a gondolkodás kiindulópontja.
Karinthy: „Hetvenéves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben világnézetemet egybefoglalom.
Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak azt mondják: nem bizonyos, hogy minden úgy van, ahogy hisszük – én pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi sincsen úgy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.
Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzítja a dolgokat, akkor micsoda bolondság volna azt állítani, hogy vannak dolgok, amiket ez a tükör nem torzít el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való törvénye, hogy torzítson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik.”
Azt mondja Karinthy, „egyetlen tétel [van], amibe fanatikusan hinni szabad”, majd rögvest mond egy másikat is: „görbe tükör az emberi értelem, amelyben az Igazság tükröződik”. Vagyishogy már Karinthynál sem igaz, amit Karinthy állít: egyetlen abszolút igazság van, tudniillik a „minden másképp van” „abszolút igazsága” és a gondolkodás „görbeségét” tételező „abszolút igazság” nem ugyanaz, vagyis minimum két „abszolút igazság” létezik. Már persze Karinthy „szerint”. Míg szerintem Karinthy mindkét állítása hamis. Méghozzá abszolúte hamis. Mert egy jottányit sem változtat Karinthy bölcseletének hamis voltán, hogy a szerző nagy I-vel írja az igazság szót. Ez semmit nem jelent, magyarán a nagy Igazság és a kis igazság között nincs minőségi különbség, valamely állítás (ítélet) vagy igaz, vagy nem.
Vegyük példának az Almási professzor által oly sokszor megcsodált originál-filozófiai tézist: „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg (…) csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni”.
Az állítás hamis. Abszolúte hamis, s amiből értelemszerűen következik, hogy az az ítélet, mely szerint „az ember környezetében élő háziállat nem tud szégyenkezni”, abszolút igazság.
És erre nem érdemi válasz, sem az, hogy Heller nem nagy I-vel írt igazságnak szánta az ő még nagyobb M-mel alkotott Marhaságát, sem pedig az, hogy juszt is görbe az emberi elme, így például Csányi Vilmosé is görbe. Hogy ez miért nem adekvát válasz? Azért, mert amíg nincs bizonyítva az ellenkezője annak, amit én már bebizonyítottam (a disznó nem szégyenlős állat stb.), addig minden egyéb (az igazság abszolút, illetve relatív jellegéről szóló) „nagy, bölcs aforizmálás”, „egyetemes nyilatkozat”, „világnézet-egybefoglalás”, illetve minden „originális, unikális, zseniális filozófiai belevillantás” csak üres fecsegés.
Kis János „abszolút igazsága” is kong az ürességtől: „Aki az emberi jogok mellett áll, az óhatatlanul kitüntetett értéknek tekinti a szabadságot”.
Hát igen, ő ottan áll. Az „emberi jogok mellett”. Ezért „óhatatlanul tekinti értéknek a szabadságot”, miközben még annyit sem tud, hogy a „szabadság” az ún. „emberi jogoknak” csupán a negyedrésze. Ha pedig „l’égalité, la liberté, la sûreté, la propriété” közül valahol (mondjuk, az Avas Lakótelepen) „óhatatlanul” ütközik egymással mondjuk a „sûreté” és a „propriété” „emberi joga” (vö. Declaration des droits de l’homme et du citoyen), akkor mit tesz a neomarxizmustól a liberalizmusig eljutott töketlen filozófus? Csak áll bambán az „az emberi jogok mellett”, s továbbra is „óhatatlanul tekinti kitüntetett értéknek a szabadságot” („l’liberté”). Esetleg még arra futja (már amennyiben a leggátlástalanabbul demagóg politikusok közé tartozik az illető), hogy beköltözik fél napra egy panellakásba. De nem ám, hogy egy faluszéli putriba, ti. liberálisok vagyunk, nem hülyék! Olykor-olykor tüntetget is egy kissé a neonácizmus (vagyis – közvetve – önmaga, önnön „mellette állása”) ellen, miközben nem is sejti: a nácizmus éppen azért terjed, mert a neomarxizmusból horgadt liberalizmusnak nincs érdemi megoldása semmire. Bauerék, Kis Jánosék Satöbbiék maximum arra képesek, hogy megadón várják a gazdasági válság végét, miközben nagyokat öblögetnek az „emberi jogokról”. Tudják? Nem tudják? Tény: a világkapitalizmus csak azáltal „pöröghet föl” újra, hogy a nemzetközi nagytőke meghatározó tényezői találnak még valahol (a nagyon távol keleten vagy a nagyon távol délen) viszonylag könnyen kizsigerelhető gyermekmunkaerőt (ezt nevezik Kornaiék, Vásárhelyiék „olcsó munkaerőnek”), amitől újra meglódul a konjunktúra, s amiből aztán csöppen(het) valamicske a hazai cigányságnak is. Ennyi. Ennyit tudnak a liberálisok. Gyakorlatilag semmivel sem többet (illetve kevesebbet – ez morális nézőpont kérdése) a fajgyűlölőknél, ugyanis az unortodox neorasszizmus sem megoldás.
Kis Jánosék tehát vagy intellektuálisan korlátoltak (nem értik, mi történik, mi nem történik a világban), vagy értik, akkor viszont hipokriták és cinikusak egyszerre. Még annyi emberi (humanista) esélyt sem adnak önmaguknak a világkapitalizmussal szemben, hogy legalább elmondhassák: elvileg, erkölcsileg igazunk van (ha már tenni nem tehetünk semmit) a tőkehatalommal szemben.
„Aki a neomarxizmustól jutott el a liberalizmushoz” olyan, mint az a nő, akit vadbarom „élettársa” naponta megaláz, megver, megerőszakol, s amire az asszony így reagál: „legalább élvezzem a dolgot”, és szerelmes lesz a baromállatba; illetve a Rózsadombon, a Belvárosban tengődő Kis Jánosékra vonatkozóan így pontos a hasonlat: a szomszédházban lakó úri hölgy lesz szerelmes a másik asszonyt rendszeresen megalázó brutális hímbaromba. Ezt nevezzük villa-panel hipokrita-effektusnak.
Lényegileg Kis János sem különb Gyurcsány Ferencnél (vs. Orbán Viktornál): „Aki az emberi jogok mellett áll, az óhatatlanul kitüntetett értéknek tekinti a szabadságot”.
Aki „az emberi jogok [vagy bármi] mellett áll”, az ugyebár maximum valamiféle mentor lehet. Vagy cerberus. A legtöbb esetben – ahogy József Attila fogalmazza – „köszvényes lábú strázsa”. „Magyarázza”, „hogy kell futni”. Akár virtuálisan is: a Rózsadombról le, egészen az Avas Lakótelepig. A neomarxizmustól a liberalizmusig. Közben „mutogatva sok vacak érmet”. Kis János kivételével persze; azért ismételgetem ezt, mert valahogy nem megy a fejembe: amíg ma már szegény (húgyagyú) Földes Laci bácsi is Nagyvalag-díjas Művész Úr (Orbán Úrnak nyálazta meg érte alcsúti-felcsúti kisvalagát, ráadásul „Hobóként”, ami külön agyrém), addig Kis János győztes kurzusa 22 éven át tudomást sem vett arról, hogy a győztes kurzus részben Kis János műve. Négyet-ötöt adnék bűbájos életem hátra lévő két-három évéből, ha tudhatnám az okát! Hiszen mi olyan félbaltásan félázsiai vidéken élünk, ahol még egy Pataky Attila is lovagkeresztes lehet. Sőt – a Wikipédia szerint! – nemcsak obligát Lovagok, hanem unikális Lóvaginák is büszkén kluttyognak a közéletben (egyébként én ezt egyszerűen nem hiszem el, szerintem a lexikon szerkesztője hülyéskedik, nem jelöli meg a kitüntetés évét stb., bár, ki tudja), ti. épp arról van szó, hogy nálunk már minden elképzelhető. Még az is, hogy a „forradalomban” lapító, surrogó professzor „amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is. Ahogy Kornai János is az”.
Igen? Jó. Ha „az”, akkor legyen „az”! Akkor nézzük tovább Kornai professzor pészűcsien rattusi művét, nézzük a soron következő mondatokat: „Néhány idézetet hozok fel annak alátámasztására, hogy amire itt hivatkoztam, azok valóban Marx saját eszméi (és nem csak a követői által esetleg felvizezett vagy félreértett marxi gondolatok). Idézem A tőkét: „A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel… Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják.” (A tőke, I. kötet, 713.) [erről már írtam, csak a szövegösszefüggés miatt idézem újra – gf.] Vagy egy másik fontos idézet: „…az állandó anarchiának és a periodikus megrázkódtatásoknak, amelyek a tőkés termelés végzetszerű velejárói…” – írja Marx A polgárháború Franciaországban c. tanulmányában (Marx 1871, 313.). És ugyanabban a bekezdésében, amit az imént idéztem, olvashatóak a sokszor emlegetett szavak a közös tervről: „… az egyesült szövetkezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést…”.
Patkányszöveg. Arra bazíroz a szerző (s vele a főszerkesztő), hogy noha van szabályos forrásmegjelölés, az olvasó nem veszi elő nem létező Marx-kötetét, így a magyar publicisztikai irodalom egyik legalattomosabb (ráadásul legidiótább) csalása leleplezetlenül marad.
Nem marad leleplezetlenül! Erről írok legközelebb…
Olvasmányaim alapján, amelynek alappillérét „Az elfújta a szél” című világsikerű munka képezi, biztosan állíthatom: Kornai János nem lökött!
„Igaza van Marxnak abban, hogy a dialektika érvényes tünemény?” Persze, hogy igaza van! Mások szerint viszont nincs igaza Marxnak. Egyesek szerint: a dialektikus módszer, szubjektív. Merthogy: a dialektikus gondolkodás, olyan formális elvek rendszere, amelyek valamiféle világnézetből következnek, és tapasztalatból származnak. Ám a tapasztalás nem feltétlenül objektív valóság.
Feltételezem az itt felsoroltak, nem valami táncdalénekesek. Attól tartok, hogy e zseniális tudósok mind, mind saját tudásukat az előttük levőktől, kisebb nagyobb korrekciókkal sajátították el. Mondjuk úgy, hogy túlléptek elődjeiken, természetesen úgy, hogy az elődök a saját koruk legkiemelkedőbb tudósai maradtak. Tehát nem tépték le fejükről a babért.
Napjaink filozófiai életében nyilvánvalóvá vált az a nézet, hogy nincs szükség egyetlen doktrína uralmára. Ezért a ma filozófusainak egy szignifikáns része, egyértelműen elhatárolódik attól, hogy a marxizmust az „egyetlen igaz tanításnak” tartsák. A marxista filozófia nem számít többé az egyetemes filozófiatörténet „legfelső fokának”, csupán az egyik nagy és jelentősen ható irányzatnak. A kulturális értéket az egyetemes filozófiatörténet egésze képezi. A filozófiai tanulmányok egész sorában egyre erőteljesebbé váltak a filozófia deideológizálására és depolitizálására irányuló felszólítások. Ezeket a felszólításokat egyesek úgy fogják fel, mint a marxizmus elleni harcot, a marxizmussal való teljes szakítást. Mások pedig úgy vélik, hogy ez a filozófiai gondolkodás egyoldalúságához vezet, mint ahogyan az a szocialista világnézet periódusában volt, amikor ideológiai és politikai okokból ignoráltak bizonyos filozófiai irányzatokat, neveket, és minden a marxizmusra vezetődött vissza.
A filozófiai párbeszéd (nevezzük dialektikának) problémája azért is különösen aktuális, mert a korábbi marxista állásponttól eltérően, amely a konfliktusra, a harcra, az eltérő álláspontok negatív értékelésére helyezte a hangsúlyt, (lásd Gyurica úr fékevesztett munkáit) a jelenlegi társadalmi-politikai útkeresések az ellentétek kibékítését, a megegyezés keresését, az erőszakmentességet helyezik előtérbe. Más szóval a korábbi forradalmi pátoszt és harcos hozzáállást most a másként gondolkodókkal szembeni türelem hirdetése váltotta fel.
A világ és a bölcselkedés sokszínű, kedves Gyurica!
Teitelbaum, a máramarosszigeti főrabbi mondja Koterbának A Szent-Imre indulóban: „Maga még szerencsésnek mondhatja magát, én tízéves koromban Máramarosszigeten a »Lötáhér serec bkán táámim«-ot tárgyaló polémiát tanultam, ami nem más, mint egy kísérlet, hogy a férget százötven érvvel tiszta állatnak nyilvánítsák. Egyébként egyáltalán nem baj, hogy nem tanult tovább rabbinak, hanem orvos lett. A zsidóság az egyetlen nép, mely minden fiúgyerekéből teológust akar nevelni, és erre semmi szükség”.
Kornai János írja a Mozgó Világban: „A legérzékenyebb pubertáskorban érintettek előbb a zsidókat diszkrimináló törvények, később az üldöztetés megalázó élményei, a bujkálás, a szökés, a rettegés… Tizennyolc éves voltam, amikor kezembe vettem A tőkét (német nyelven, mert akkor még nem állt rendelkezésre magyar fordítás), és legközelebbi barátommal együtt sorról sorra, igen alaposan, részletes jegyzeteket készítve áttanulmányoztuk”.
Kornai szövege sajátosan igazolja a regényes Teitelbaum rabbi állítását, már amennyiben kiderül belőle: a szerző nem intellektus. Hanem teológus. Fonákteológus, olyan elaggott szeminarista, aki nem „tiszta állatnak nyilvánítja” a férget, hanem szellemi nyomoréknak a zsenit, s nem „százötven érv”, hanem néhány csonkolt Marx-idézet révén. Takarékoskodnunk kell az idővel!
A kétszeres Akadémiai, háromszoros Mihancsik-díjas tudóslegátus állítása a következő: Marx „nem etikai parancsokat sértett meg azzal, hogy a magántulajdon és a piac kiiktatásáért szállt síkra…”.
Nagy kő esett le a szívünkről! A Mozgó Világ hálistennek csak intellektuálisan marasztalja el Marxot, morálisan is, jogilag is fölmenti, nem indíttat ellen bűnvádi eljárást. Ceterum censeo: legalább az olvasószerkesztőnek illenék éreznie (ha már a szerző is, a főszerkesztő is bunkó), mi a gourmandista különbözőség a „parancs” és a „parancsolat” fogalmak között, különösen, ha a „sértett meg” igekötős szerkezetet illesztjük a főnév többes számú tárgyesete mellé, vagyishogy stiláris jó ízléssel a „parancsot” inkább megtagadjuk, a „parancsolatot” inkább megsértjük.
Kornai János (aki ugye a mihancsiki magyar nyelv nagy letéteményese, itthon is, a világban is) így folytatja: „A marxi gondolatmenetnek az a kemény magva, hogy a kapitalizmus tulajdonviszonyait a magántulajdon jellemzi [nem ez a „kemény magva”, később kiderül, miért – gf.]. A kapitalizmus felszámolásához köztulajdonba kell adni a termelőeszközöket. Amíg a magántulajdon dominál, addig az emberek közötti kooperációt, a javak cseréjét, a termelőerők allokációját a piac koordinálja. A piac rosszul működő koordinátor, a piac áttekinthetetlen és anarchikus. A köztulajdon lehetővé fogja tenni, hogy a termelőerők, végső soron az emberi munka allokációja transzparenssé és tervszerűvé váljék”.
Tehát: a „piac rosszul működő koordinátor”, ezért Marx szerint „a piacot ki kell iktatni”. Ez magvasodott ki keményen, rakódott le vastagon a professzor elméjében (mint a nukleo-guanó) A tőke 2000 oldalnyi, „német nyelven kézbevett” (sic!), majd „alaposan áttanulmányozott, részletesen kijegyzetelt” szövegéből.
Mi a bizonyíték arra, hogy Marx imperatívuszokban fogalmazott, illetve hogy a „piac kiiktatására” szólított föl? Megmondom. Az a kontra-teitelbaumi „százötven érv” a bizonyíték rá, amely Féregölő Szent Jánosnál mindösszesen 22 szó (A tőkéből), s amely szövegtöredék par excellence hamisítvánnyá rohad a sunyi (vs. szuperdilettáns) esszéista agyvelejében: „Néhány idézetet hozok fel annak alátámasztására, hogy amire itt hivatkoztam, azok valóban Marx saját eszméi... Idézem A tőkét: »A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel… Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják«.”
Ennyi. Erről szól A tőke. Kornai professzor szerint.
Mindenekelőtt nézzük azt a „fogalmi-forgalmi rendőrt”, amelyről Fülig Jimmy beszél a málé malájnak (mutatis mutandis persze), ti. (a szintén bamba) Kornai is jobbról támadja Marxot, roppant magabiztosan, merthogy nem tudja: akár balról is érkezhet a pofon, nincs „értelmezési (forgalmi) rendőr” a közelben, pontosabban van (hogyne volna!), talán ma is ott áll a tudósprofesszor könyvespolcán, csak ő nem olvasta el.
Marxék szerint az ember „levet magáról mindent, ami addigi társadalmi helyzetéből rajta ragadt. Csak ezen a fokon esik egybe az öntevékenység az anyagi élettel, ami megfelel az egyének teljes egyénekké való kifejlődésének és minden természetadta jelleg levetkezésének; és ekkor felel meg egymásnak a munka átváltozása öntevékenységgé és az eddig feltételektől megszabott érintkezés átváltozása az egyének mint olyanok érintkezésévé” (vesd össze).
Vagyis Marxék már 1946-ban azt írják, hogy „a munka átváltozása öntevékenységgé”, „az egyének teljes egyénekké való kifejlődése” szükségszerű folyamat, s az ember „társadalmi helyzetének” nem puszta tagadása. Hanem a tagadás tagadása.
És hogy mindezt a professzorok is értsék (legalább valamennyire), most én idézek A tőkéből, méghozzá úgy, ahogyan illik (nem megcsonkítva a szövegösszefüggést), így fényesen kiderül majd: Marx egyáltalán nem azt írja, amit Kornai szerint Marx állít. Sőt még csak nem is az ellenkezőjét. Vagyis ezáltal válik világossá (magyar nyelven), hogy Kornai professzor, aki ugye orrba-szájba emeritus és mihancsiki megtestesítő, valójában egy éltes hülyegyerek (old-timer-fucking-child).
Pirosra színezemA tőke-idézetből professzorilag „kifelejtett” szövegrészt. Tehát a valódi Marx szerint „A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják. A tőkés termelési módból eredő tőkés elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon az első tagadása az egyéni, saját munkán alapuló magántulajdonnak. De a tőkés termelés egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását. Ez a tagadás tagadása. Ez nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán”.
Vagyis Marxnál szó nincs imperatívuszokról, sehol (a Kommunista kiáltvány híres befejező mondatát leszámítva, de az sem igazi imperatívusz), Marx egy a „természeti folyamat szükségszerűségével” azonosan ható társadalmi törvényszerűséget állapít meg, azt állítja – leegyszerűsítőn fogalmazva, hogy a professzorok is értsék –, a világot nem isten teremtette, így, ami keletkezik, meg is szűnik, de nem totálisan és végérvényesen, hanem a „tagadás tagadása” törvényének szellemében. A kapitalizmus sem öröktől fogva létezik, így a kapitalizmus is megszűnik, s ha megszűnik, akkor csak azzá válhat, amit tagadott, de egy más minőségi fokon.
A Mihancsik-, Nádas-, P. Szűcs-, Heller-, Fukuyama-, Tverdota-, Satöbbi-féle „intellektuális letéteményesek” közül sokan állítják (majdnem mind!), hogy a „dialektika marhaság” (Zénón, Szókratész, Arisztotelész, Kant, Hegel, Marx… butaságokat beszél), de Hellerék legalább „tagadják” a dialektika érvényét. A „zseniális” öregasszony például úgynevezett „nem dialektikus dialektikáról” locsog („originálisan”), sőt eljut egészen a posztmodern modernig, a modern posztmodernig (amit akarsz!), és amely nem más, mint a „szégyenkező háziállatok” ún. „reflektált posztmodern látásmód”-ja. Mármost ez nem paródia, ez a szó szerinti Heller-valóság! Almási professzor az alábbi Heller-idézettel „jellemzi”, „igazolja” rajongott barátnéja „radikális originalitását”: „Annyi modernitás van, ahány komoly és végiggondolt perspektívából írják meg e meg nem írható regény (nem tudhatjuk hányadik) fejezetének első bekezdését”.
Ez a filozófia. Heller szerint. Almási szerint pedig: „radikálisan originális” bölcselet. Melyben „megírják a meg nem írhatónak” „nem tudhatjuk hányadik fejezetét”. És valóban, pontosan ez az antimarxista ismeretelmélet kulcsa: „nem tudhatjuk”. Ettől válnak a liberális filozófusok „letéteményes intellektusokká”. A nem tudás által. A legtöbbször még azt sem tudják, amit hétköznapi ésszel is lehetne tudni. És büszkék rá nagyon! De ők legalább nyíltan tagadják a dialektikát, azt mondják: Marxnak nincs igaza, mert érvénytelen pl. a „tagadás tagadásának” törvénye.
Míg Kornai mit állít a Mozgó Világban? Semmit!!! Kornai szerint nem azért nincs igaza Marxnak, mert a kapitalizmus, mondjon bárki bármit, örök, szent és sérthetetlen, hanem a szerző, „bizonyításképpen”, egyszerűen meghamisítja A tőke szövegét. Meghamisítja részint szövegcsonkítással, részint a kontextusából kicibált három tőmondat ravaszdi kommentálásával. Kornai szerint „Marx a piac kiiktatásáért szállt síkra”. Igen ám, csakhogy Marx nem szállt síkra a piac kiiktatásáért, ilyesmivel nem foglalkozott. Nyugodtan el lehet olvasni (nem szégyen az, még tán’ magyar nyelven sem túl nagy szégyen olvasni, különösen letéteményes kukorékolás előtt!), Marx megkülönbözteti az „egyéni, saját munkán alapuló magántulajdont” a „tőkés magántulajdontól”, azt állítja, a „tőkés magántulajdon” nem egyéb, mint „tagadása az egyéni, saját munkán alapuló magántulajdonnak”.
Igaza van ebben Marxnak? Kornait nem érdekli. Kornait valójában semmi nem érdekli, s ami (szerintem) egyáltalán nem baj. Vagyis csak azt nem értem, miért hadakozik a professzor éppen egy kvázi-Marx fantommal: ein Gespenst geht um in Globalismus – das Gespens des „Kommunismus”? Ugye?! A Faschismustól inkább kéne félniük, ma (is) az van napirenden, persze – mivel igen korlátoltak ezek az „intellektusok” – a fasizmussal szemben sem hatékony a föllépésük, sőt az „érveléseik” (gyermeteg hadonászásaik) kifejezetten kontraproduktívak, nem gyöngítik, hanem erősítik a náci demagógiát.
Kornai szerint Marx azt írja, hogy „a kapitalizmus felszámolásához köztulajdonba kell adni a termelőeszközöket”, míg a valódi Marx szerint a kapitalizmus önnönmagát számolja föl: „A termelési eszközök centralizációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik.” Tehát nem a nyilasok által üldözött zsidó-komonisták „repesztik szét a burkot” (elvhű zakatolás, csasztuskázás közben), Professzor úr, hanem a „termelési eszközök”! Nagyon nem mindegy! Vagyis a marxi szövegben épp az ellenkezője zajlik annak, mint amit a „meggyőződéses marxisták” bogarásztak ki belőle, anno komonista, ma liberalista vicsorgással; Kornai János például ezt a professzori párlatot nyerte ki A tőkéből: Marx szerint „A piac rosszul működő koordinátor, a piac áttekinthetetlen és anarchikus. A köztulajdon lehetővé fogja tenni, hogy a termelőerők, végső soron az emberi munka allokációja transzparenssé és tervszerűvé váljék”.
Nyista „allokáció”! Marx „kooperációról” beszél, ráadásul azt állítja (eléggé el nem ítélhető módon), hogy a „munka társadalmasítása” a kapitalizmusban megy végbe (a „tőkés magántulajdon” révén), ezért – írja Marx – a kapitalizmus megszűnésével „nem áll vissza a magántulajdon”, ugyanakkor (a „tagadás tagadása” során) „helyreáll az egyéni tulajdon”. És mi garantálja ezt? „A tőkés korszak vívmánya: a kooperáció”. (Az allokáció egészen mást jelent.)
Vagyis, ha Kornai legalább a „Mari nénik”, „Józsi bácsik” intellektuális nívóján „cáfolná” Marxot, akkor arról beszélne – mutatis mutandis! –, amiről Matolcsy György, Orbán Viktor, Bogár László, Boros Imre, Bayer Zsolt, Vona Gábor és újabban Babarczy Eszter…
Matolcsyék elhíresült kulcsfogalma Benedek István professzor óta (vö. Karsai: Kirekesztők) pontosan dekódolható: az „unortodox” magyarul „judenfreien”. Zsidómentes hitelpolitika.
Marx persze az antiszemiták szerint is gyöngeelméjű, mert az igaz ugyan, hogy a tőkés (bankár) „kooperáció” szétrepeszti a kapitalizmus burkát (ezt ma globalizációnak nevezik), ám utána nem „a termelési eszközök közös birtoklása alapzatán” álló „egyéni tulajdonlás” rendszere áll elő, hanem (az antiszemiták vágyálma szerint) visszatér a korábbi, a kapitalizmus által tagadott, „az egyéni, saját munkán alapuló magántulajdoni” szisztéma. És mi a döntő föltétele ennek? Egyrészről a nemzeti szerveződés, másrészről az ún. „szakrálisság”, a „spiritualitás”, a „lelki felhajtóerő”. Orbánék szerint „Európának meg kellene értenie, hogy nemzetek nélkül nincsen szíve, kereszténység nélkül pedig nincsen lelke”. Na most, a „keresztény Európa” szintagma nyilvánvalóan „judenfrei” gazdaságirányítást jelent, ugyanis nem jelenthet mást. Viccesen venné ki magát, ha a megkeresztelkedett Turul-petéből épp csak ki(mustár)magvaválódott félázsiai származékok oktatgatnák kereszténységre a katolicizmus, lutheranizmus, kálvinizmus Európáját. Egyébiránt Orbánnak sem ez a szándéka, miként a „hatvannyolcas” jelző sem guevarista, dutsckeista, meinhofista, hanem zsidóveszélyt jelent a miniszterelnök beszédeiben, teljesen egyértelmű, miközben Bayerék für alle Fälle híven dekódolják Vezérük „szellemes” (pulyka-páva-táncos) szövegeit az érdeklődő mustár-magyarság számra (pl. az Echo tévében).
Tehát a kapitalizmus az antiszemita krédó szerint elvileg jó, csak a „zsidó” (a „csöpögő orrú” „pénzügyi oligarchiák” hálózata) rátelepszik a böcsületes kereskedésre, potomárba fojtja a hazafias őstermelőmunkát. Budai Gyula is ezért falja az almát dinnyével, míg Selmeczi néni a zsemlyét kiflivel – legutóbb sajnos csak a végét sikerült bekapnia, nemzeti karitatíve, merthogy az a kiflinek is jó; már abban az esetben persze, ha a szóvivő finoman szopogatja, nem pedig harcosan harapja le a csücskét; különben fáj, ezt magam is tanúsíthatom.
Orbán: „A mi programunk az az, hogy a nyugati típusú jóléti állam helyett, ami nem versenyképes, egy munka alapú társadalmat alakítsunk ki”.
Ennek sincs értelme, a „munka alapú társadalom” még egy orbáni agykapacitású parkett-táncosnál sem a „nyugati típusú jóléti állam”, hanem a kufártípusú (jóléti) rendszer alternatívája.
Ami pedig a legérdekesebb (szerintem), hogy a liberális antimarxisták lényegileg ugyanezt állítják. Csak ők e zagyvalékot – mivel nem antiszemiták –, ha lehet, még zavarosabban adják elő. Vagyis Kornaiéknál, Helleréknél nem a „zsidó” (a „keresztényellenes, hatvannyolcas, globalista bankár”), nem a konkrét Cohn-Bendit a kapitalizmus átkos megrontója, hanem az absztrakt „Gonosz”.
Válságban a tőkés világgazdaság? Van megoldás! Az antiszemiták szerint a judenfreien („keresztény Európa”), a polgári liberálisok szerint a bösenfreien (Heller: „a gonosz dolgok forrása a gonosz”).
Én lényegi különbséget nem látok a két „filozófia” között. Kornaiék, Hellerék pont annyira hülyék, mint a Bogárék, Lányiék. Aminek persze nincs különösebb jelentősége, csupán arra szeretném fölhívni a figyelmet (ha már egyszer Marxszal türemkedett elő a neofita Mozgó Világ), hogy az 1846-os marxi szöveg szerint a történelmi fejlődés iránya, értelme: „a munka átváltozása öntevékenységgé” s „az eddig feltételektől megszabott érintkezés átváltozása az egyének mint olyanok érintkezésévé”, míg az 1867-es szöveg szerint: „a tagadás tagadása” „nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont”.
Teljes a logikai, szemantikai korreláció. A két állítás között eltelt idő: 21 év. Marxnál az „egyének” maradtak „mint olyanok”. Ezzel szemben a személyiség nélküli neofiták, a mindenkori hodályemberek, Almásiék, Nádasék, Kornaiék, Hellerék, P. Szűcsék, Vitányiék, Tőkéczkiék, Bayerék, Orbánék, Borosék (tudjuk, Boros Imre párttitkár volt s nem munkásőr, de nem ám!), Szűrösék, Pozsgayék… havonta váltogatják abszolút igazságaikat, hol ide farolnak, hol oda, hol a barátaik, hol az ellenségeik mellé állnak, attól függően, honnan csurran nyálnyaló nyelvükre vastagabb lé.
Tehát, a logikailag konzekvens Marx bölcselete kizárólag akkor cáfolható érdemben, ha az opponens debatter tagadja a dialektika érvényét, s amelyet – ismétlem – Heller meg is tesz (persze ő is csak mesebeli módon, hoztam is tagadást meg nem is), míg Kornai nem mesebeli, hanem történelmi személyiség, ő az Értelem mihancsiki Nagy Sándora: szöveghamisítással vágja ketté a szellemi gordiuszi csomót. Jegyezzük meg: az ókori Nagy Sándor Arisztotelész tanítványa, ezzel szemben a „magyarok intellektuális teljesítményének megtestesítője”, Nagy (Kornai) János „a budapesti Reichsdeutsche Schule, majd a kiskunhalasi református gimnázium” (Wikipédia), legvégül pedig a Magyar Tudományos Akadémia „letéteményes” növendéke.
Kornai azt állítja a Mozgó Világban, hogy Marx „zseniális elme”, ámde annyira buta, hogy „nem ismeri fel a parlamenti demokrácia és a jogállam jelentőségét az emberi jogok védelmében”. Ez nyilvánvalóan önellentmondás (hacsak nem tartja magát a professzor übergéniusz professzornak), ugyanakkor tény: Marx az emberi jogokról írt több száz (közvetve több ezer) oldalt, noha „nem ismerte föl a demokrácia jelentőségét”. Hát persze. Ez már csak így szokott lenni a zseniknél. Ráadásul Kis János szerint fölismerete. Csak éppen (Kis János szerint) „tagadta”.
Maga Marx így fogalmaz: Az első munka, melyet az engem emésztő kétségek megoldása [kiemelések – gf.] céljábólírtam, a hegeli jogbölcselet bírálata volt… Vizsgálatom eredménye [szerint] a jogi viszonyok, valamint az államformák nem érthetőek meg sem önmagukból, sem az emberi szellem úgynevezett általános fejlődéséből, hanem éppenséggel azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel… »polgári társadalom« néven foglalja össze, és hogy a polgári társadalom anatómiája a politikai gazdaságtanban keresendő”.
Míg Kornai közgazdász professzor szerint „a polgári társadalom anatómiája” nem „a politikai gazdaságtanban”, hanem a „parlamenti demokráciáról”, a „jogállamról”, az „emberi jogokról” való üres fecsegés révén keresendő.
Gondolom, Marx híres (egyedül Kornai által nem ismert!) soraira reflektálva írja Kis János a Beszélőben: „az emberi jogokban Marx nem látott maradandó értéket [a „nem látott” és a „nem ismerte föl” nem ugyanaz – gf.]. Úgy vélte [az „úgy vélte” és a „nem ismerte föl” szintén nem ugyanaz – gf.], hogy ezek a kiteljesedett elidegenedés világának tartozékai. Csak ott jelennek meg, és csak ott fontosak az egyén számára, ahol a magánérdek szembekerül a közérdekkel, az egyik ember érdeke a másik ember érdekével. Ez a világ az emberi közösségek felbomlásának, a semmilyen hagyományos szolidaritás által nem korlátozott osztályelnyomásnak és kizsákmányolásnak a világa. Ha meg akarjuk érteni, mi az emberi jogok valódi szerepe a kapitalista társadalomban, akkor nem azt kell néznünk, hogy mit nyújtanak az egyénnek, ha már ennek a rendszernek a feltételei közt kell élnie, hanem azt, hogy milyen funkciót töltenek be magának a rendszernek a fenntartásában. Elismerésük törvényes csatornákba tereli, s ezáltal kezelhetővé teszi az elnyomottak és kizsákmányoltak sérelmei miatti lázadozást. Megfogalmazásuk az univerzális elvek látszatával ruházza fel a kapitalista társadalomhoz kötődő, nagyon is korlátozott viszonyokat.
Korábban váltam az emberjogi mozgalom résztvevőjévé, mint hogy Marx e vélekedéseivel komolyan szembenéztem volna. A gyakorlati elköteleződés nyomás alá helyezte világnézeti álláspontomat.
Tisztáznom kellett, hogy miben áll az emberi jogok – Marx által tagadott – morális értéke.”
Marx persze nem tagadja „az emberi jogok morális értékét”, hanem annak relatív érvényéről beszél, egyébként ezt írja Kis János is (csak hát ő se mindig érti a saját szövegét): „az emberi jogokban Marx nem látott maradandó értéket”. Itt a „maradandó” azt jelenti, hogy Marx szerint a polgári rend nem maradandó, egyebek közt azért, mert – miként maga Kis János írja – „a kapitalista társadalomhoz kötődődik”. Továbbá: nem az az érdekes, hogy Marx „tagadja-e” a kapitalizmust vagy sem (a „tagadás”, a „véleménynyilvánítás” a pökhendin üresfejű dogmatikusok kedvenc foglalatossága), hanem az a döntő, hogy Marx az „egyén kiteljesülését” a „saját munkán alapuló magántulajdont” tagadó „tőkés magántulajdon” tagadásának tekinti.
Kis János: Marx szerint „nem azt kell néznünk, hogy [az emberi jogok] mit nyújtanak az egyénnek, ha már ennek a rendszernek a feltételei közt kell élnie, hanem azt, hogy milyen funkciót töltenek be magának a rendszernek a fenntartásában”.
És miért van ez? Megmondom én a kedves Kis Jánosnak szívesen! Azért, mert Marx nem a kapitalizmus, nem a polgári rend apologétája, így Marx nem azt firtatja, hogy miként élhet az ember a kapitalizmusban (viszonylag) jól, „ha már ennek a rendszernek a feltételei közt kell élnie” (vö. „a kapitalizmus nem jó, de nincs nála jobb”), hanem Marx – a dialektika révén – arra a következtésre jut, hogy a tőkés rend nem fatális jelenség. Abban az értelemben, hogy nem örök. A kapitalizmus vagy úgy szűnik meg, hogy elpusztítja az emberiséget, vagy úgy szűnik meg, hogy az emberiség pusztítja el a kapitalizmust. És ami azt jelenti, hogy a viszonylag értelmes entellektüel nem Marxot igyekszik cáfolni, hanem azt a filozófiai princípiumot, mely szerint a természetben is, a társadalomban is, a megismerésben is a dialektika törvényszerűségei érvényesülnek. Vagyis Marx nem „cselekvési programot hirdet” (szemben Kornai tovaris állításával), hanem megállapít, intellektuálisan rögzít egy olyan történelmi tendenciát, melynek ismeretében azután – mások – különféle elméleti és cselekvési konklúziókra juthatnak. „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk” – teljesen világos, ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy mától nyugodtan lehetünk nagyon hülyék!
Kornai szerint Marx „nem ismerte fel a parlamenti demokrácia és a jogállam jelentőségét az emberi jogok védelmében”.
Marx így fogalmaz: „Az úgynevezett emberi jogok egyike sem megy túl tehát az önző emberen, az emberen mint a polgári társadalom tagján, azaz mint az önmagába, magánérdekébe és magánönkényébe visszahúzódott, s a közösségtől elkülönült egyénen. Nemcsak hogy az embert e jogokban nem az emberi nem lényegének fogják fel, hanem ellenkezőleg, az emberi nem élete maga, a társadalom úgy jelenik meg, mint az egyének számára külsőleges keret, mint eredeti önállóságuk korlátozása. Az egyéneket összetartó egyetlen kötelék a természeti szükségszerűség, a szükséglet és a magánérdek, tulajdonuknak és önző személyüknek megőrzése.
Már az is rejtélyes, hogy egy nép, amely éppen hozzálát ahhoz, hogy magát felszabadítsa, a különböző tagjai közti összes korlátokat lerombolja és politikai közösséget alapítson, hogy egy ilyen nép ünnepélyesen proklamálja az önző, embertársától és a közösségtől elkülönült ember jogait... Még rejtélyesebbé válik ez a tény, amikor azt látjuk, hogy a politikai emancipátorok az állampolgárságot, a politikai közösséget éppenséggel ezen úgynevezett emberi jogok fenntartásának puszta eszközévé fokozzák le, azaz hogy a citoyent az önző homme szolgájává nyilvánítják; azt a szférát, amelyben az ember közösségi lényként lép fel, ama szféra alá darálják, amelyben részlényként lép fel, végül nem az embert mint citoyent, hanem az embert mint bourgeois-t tekintik a tulajdonképpeni és igazi embernek” (A zsidókérdéshez).
Mit jelentenek ezek a mondatok? Hogy Marx „nem ismerte fel a parlamenti demokrácia és a jogállam jelentőségét az emberi jogok védelmében”?
Nem. Azt jelzik ezek a mondatok, hogy Marx bölcseletének tükrében Kornai professzor egyszerűen nevetségessé válik. Akár igaza van Marxnak abban, hogy „az úgynevezett emberi [az egyenlőségre, szabadságra, biztonságra, tulajdonra vonatkozó] jogok egyike sem megy túl az önző emberen”, akár nincs. Ugyanis ahhoz, hogy valaki azt állítsa, amit Marx, minimum föl kellett ismernie, nem a dolog „jelentőségét” persze, hanem a dolog lényegét. Nem Marx negligálja az emberi jogokat, hanem Kornai nem ismeri Marxot (nota bene még A tőkét sem!).
De ha már idáig eljutottunk, vessük össze Marx idézett mondatait a Világosítsd föl! című költeménnyel!
József Attila szerint az „önző ember” attribútuma meghaladhatatlan:
Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek; a boszorkák – kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt; ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt.
A sokat idézett (de nagyon meg nem értett!) vers egyik sora: „Talán dünnyögj egy új mesét”, azt jelenti, hogy „az önző ember” „a polgári társadalom tagjaként” sem érzi jól magát, nem érzi magát emancipált, kiteljesedett lénynek, „önmagába, magánérdekébe és magánönkényébe visszahúzódva” tengődik (ami nem mond ellent annak, hogy az emberek „csahos kutyák nem farkasok”), s mindez azért van így, mert mentálisan sem telik többre az embertől, minthogy újabb és újabb „mesét dünnyögjön” maga elé, hol a kommunizmusról, hol a fasizmusról, hol a fasiszta kommunizmusról, hol a komonista fasizmusról... József Attilánál itt a „mese” nem a remény (mint a Thomas Mann üdvözlésében), hanem az önáltatás eszköze. Ma pedig már a verssor parafrázisánál tartunk: Talán dünnyögj egy ó mesét, fasiszta globalizmusét. Versus: keresztény-nemzeti kurzusét. Tehát Hellerék, Kornaiék, Révészék, Vásárhelyiék voltaképpen ugyanazt „dünnyögik”, mint Orbánék, Vonáék: az önzés nem jó, de még nem találtak nála jobbat; vagyis valójában mindahányan cinikusak, annyi a különbség, hogy Vásárhelyiék, Bauerék a cinizmust a szabadelvűség, demokrácia, emberi jogok, míg Orbánék-Vonáék a Turul-nemzeti-kereszténység sűrű szirupjával öntik nyakon. Tegyük hozzá, Kornaitól szirupra sem telik, csak valami híg, langyos löttyöt sikerült összekotyvasztania P. Szűcs Julianna likas fazekában. Kornai a „zseniális elmét” oktatgatja, miközben maga vallja meg önéletrajzában: 1956 őszén (amikor írni kellett volna) „teljesen megbénított a politikai helyzet tisztázatlansága”. És ami nem mást jelent, minthogy Kornai professzor intellektuálisan nem tud meglenni készséggel nyalható valag nélkül.
Igaza van Marxnak abban, hogy a dialektika érvényes tünemény? Erre a kérdésre csak egy másik zseni adhat adekvát választ, egy olyan géniusz, aki éppen a zsenisége okán ignorálhatná az emberiség szellemtörténetét (illetve annak maghatározó részét), Hérakleitosztól Zénónon, Arisztotelészen, Szókratészon, Platónon, Brunón, Rousseau-n, Diderot-n, Kanton, Fichtén, Schellingen, Hegelen, Marxon át Herzenig, Leibnizig, Einsteinig, József Attiláig… S ami elvileg lehetséges, ám ehhez Kornai professzor még Kis Jánossal, Heller Ágnessel, de még talán Mihancsik Zsófiával együtt is kevés. Szerintem.
Marx írja a hegeli jogfilozófia kritikájához fogalmazott bevezetőjében: „Luther azáltal győzte le az alázatosságból fakadó szolgaságot, hogy a meggyőződésből fakadó szolgaságot tette a helyébe”.
Vegyük tehát (végezetül) e szellemes (marxi) megállapításnak a még szellemesebb (gyuricai) parafrázisát: a neo(fita)liberalizmus azáltal győzte le az alázatosságból fakadó bornírtságot, hogy a meggyőződésből fakadó korlátoltságot tette a helyébe.
Kis Jánosnál. Mert Kornai esetben csak kvázi meggyőződésből származó diadalmas ostobaságról lehet szó, míg Hellernél a valós spicliségből eredő álmártíromság dominál.
Mindezzel csupán azt akarom mondani, hogy én Kis Jánost sem az okosságáért szeretem (nehogy félreértés legyen!), miközben a tárgyi szövegek igazolják: Kornai, Heller intellektuálisan Kis Jánosnak legföljebb a lába nyomát csókolgathatja. Ennyit ér a telibe ordózott „világhírnév” (Kis Jánosnak – a Wikipédia „utolsó módosítása: 2012. április 5. 07:16” szerint – egyetlen kitüntetése sincs, semmilyen!).
Miközben – mondom – én még Kis Jánost sem a túlzott eszéért kedvelem (végső soron), ti. Kis ezt írja a Beszélőben: „Könyvem az emberjogi álláspontot védelmezi, a liberális tradícióhoz tartozik. Sajátos kérdéseit és megoldásait egyszersmind az határozza meg, hogy olyan szerző írta, aki a neomarxizmustól jutott el a liberalizmushoz, és komolyan szembenézett a liberalizmus marxi kritikájával. Ez már az alaptételek megválasztásában is felismerhető. Aki az emberi jogok mellett áll, az óhatatlanul kitüntetett értéknek tekinti a szabadságot.”
Hogy miért nem igazi intellektus, aki ilyesmit állít? Erről írok legközelebb.
