II. Károly, az utolsó Habsburg spanyol uralkodó 1700. november 1-én elhunyt. Végrendeletében trónját Anjou Fülöpre hagyta. Mivel a tengeri hatalmak (Nagy-Britannia, Hollandia) és az osztrák Habsburgok nem nyugodtak bele egy európai szuperhatalom megszületésébe, ezért két fronton támadást indítottak.
Halkan merem csak megjegyezni az az aróságot, hogy Eugén herceg francia volt, legfeljebb itáliai, de osztrák semmiképp. Az "osztrák" nehezen értelmezhető abban a korban.
Prinz Eugen, vagyis ahogy mi nevezzük Jenő herceg, az egyik legzseniálisabb osztrák hadvezér 1701. július 9-én az itáliai Carpi térségében vívta az egyik legérdekesebb csatáját. A túlerőben lévő franciákat manőverezéssel meglepte, megosztotta, s helyi erőfölényt kialakítva legyőzött!
Maga a kolumbiai elnök jelentette be, hogy megtalálták az ismert történelem talán legértékesebb rakományával elsüllyedt kincseshajót a San José galleont. A hajót 1708 júniusában süllyesztették el a britek Cartagenától mintegy 25 kilométernyire, s a roncs kb. 300 méteres mélységben fekszik.
A spanyol örökösödési háborúban a Két Korona (Franciao. és Spanyolo.) kormányzata -- nem alaptalanul -- nagy reményeket fűzött az újvilági kincsekhez a háború finanszírozását illetően. Természetesen az ellenoldal is törekedett a kincsek megszerzésére, vagy legalább az ellenséget megakadályozni abban, hogy szert tehessen rá.
Az elnök becslése szerint a kincs mai értéke legalább egy milliárd dollár lehet. Mondani sem kell gondolom, hogy Kolumbia mellett az Egyesült Államok és Spanyolország részéről is van érdeklődés a kincsből való részesülés iránt. :)
gyarmatokról lévén szó, gondolhattam volna, hogy banálisabb a megoldás :)
nyilván a portugál gyarmati csapatok és tisztek felszereltsége, képzettsége hagyott maga mögött némi kívánnivalót, a rablóbanda meg európai színvonalú volt.
Az akció maga pedig egy vakmerő, de azért jól előkészített rajtaütés volt. Mivel a portugálokat értesítették a franciák érkezéséről, ezért elvben nem lehetett volna meglepetés, mivel várták őket. Viszont a napokig tartó megfeszített őrködés ellenére sem kerültek szem elé, így a portugálok ébersége lanyhult. A hadihajókat is visszavontatták az öböl belsejébe, miután a kormányzó biztosította az admirálist, hogy a magaslatokon elhelyezett őrségek mindenfajta mozgást a tengeren jó előre jelezni fognak. Ez nem jött be.
Duguay-Trouin mélységméréseket végeztetett a part közelében, majd éjjel indult a kikötő szűkülete felé, ahová a hajnali pára jótékony leple alatt érkezett meg. A portugálokat ez teljesen meglepte, a helyőrségeket sem tudták időben riadóztatni, így csak az éppen jelen lévő maroknyi ember vette tűz alá a sorban érkező francia hajókat. Ezek, bár jelentős károkat szenvedtek az erődök ágyúitól, mégis behatoltak az öbölbe, ahol a kis szigeten lévő erődöt gyorsan megszállták, majd a hajókat a parttal szemben fölsorakoztatva parttra tették az embereket. A védők között teljes volt a zűrzavar, a kormányzó erélytelen embernek bizonyult, így a portugálok tanácstalanul védték a pozíciójukat, a város egy része pedig közben francia kézre került. A nap végén pedig, némely hivatásos tiszt ellenkezése dacára, a kormányzó, miután a milicisták egy része megfutamodott a posztjáról, kiürítette a várost. A falakon túl táboroztatta a túlerejű erőit, miután az éj folyamán elképesztő fejetlenségben vonultak ki a portugálok, akkora volt a pánik.
Pár dolgot pontosítanék. A flotta 7 sorhajóból, öt fregattból, egy galiotból és három bomb-ketchből állt. Plusz Lisszabon előtt elkapott egy kis angol hajót hozzájuk.
A portugáloknak éppen egy konvojuk volt Rióban, amit négy sorhajó kísért. Ezek az öböl bejáratát védő két erőddel együtt eltorlaszolták a bejáratot, és tüzükkel könnyedén meghiúsíthatták volna a franciák áttörési kísérletét.
Boxer írása, ami a wiki szócikk alapját is adja pontosabban is megadja a védők erejét. Eszerint azoknak valószínűleg mintegy 1000 reguláris gyalogosuk, 2000 tengerészük, 4000 milicistájuk és további 7-8000 feketéjük volt. (A polgárság az előző évben verte vissza Du Clerc francia korzárexpedícióját, így némi tapasztalatuk is volt. A feketék is részt vettek legalább részben a harcokban.) A védők között volt az uruguayi Sacramento portugál kolóniájából kimenekített veterán terco katonasága is.
A franciáknak többszáz a tengeri úton megbetegedett katonája csak könnyebb szolgálatot tudott ellátni. Kb. 3300 teljes értékű emberük volt.
Ami pedig a zsákmányt illeti: 610 000 cruzadót, száz láda cukrot, 200 marhát alkudtak ki, de a franciák az általuk a polgároktól elzsákmányolt áruk és hajók visszavásárlására is lehetőséget adtak, s hogy a kor sajátos szellemiségét érzékeltessük, a franciák még a lőporuk egy részét is eladták a portugáloknak a megállapodás nyélbe ütése után. :) A kikötőben talált egyik angol east indiamanért cserébe pedig egy 3500 fontos Londonban lehívható váltót kaptak. Duguay-Trouin nem volt kegyetlen ember, így miután elérte célját gesztusokat is tett a legyőzöttek felé. A jezsuita missziót kifosztó embereit megbüntette és a kegytárgyakat, bútorokat visszaadta nekik.
A haszon mértéke elsősorban azért tűnhet aránytalannak, mert ez egy igen nagyszabású, rendkívül költséges expedíció volt, amihez a szokásos támogatói kör nem is volt elégséges. Lajos Sándor, Toulouse grófja, a Napkirály törvényesített gyermeke, Franciaország Admirálisa volt az egyik fő külső támogatójuk.
A visszaúton pedig januárban a flotta hatalmas viharba keveredett az Azori-szigetek magasságában és két hajó, közte az egyik sorhajó (Magnanime-74 ágyús), a zsákmány jelentős részével együtt elsüllyedt. A wiki szócikk nem tesz említést a két Peruba küldött hajóról, pedig azok, miután jónéhány hónappal a flottát követően visszatértek Franciaországba, szép hasznot hajtottak a hatalmas erkölcsi siker mellé. (Ne feledjük ezekben az években Franciaország nem sok mindennek örülhetett.) Vagyis mintegy 600 000 livre elvesztése mellett is mintegy 92%-os hasznot hozott a vállalkozás.
kicsit csodálkoztam a szállított sereg méretén az akkori hajók befogadóképessége miatt, s rákerestem (az angol wiki szerint) 12 hajó, 6.000 fő - a portugáloknak 7 hajója, 5 erődje és 12 ezer embere volt (a zsákmányból megduplázta a bevételt, ami azért Drake és társaihoz mérten nem extra)
- a hadműveletet nem írják le, de nyilván az erőfölényével élve először a hajókat győzte le, vagy üldözte el, aztán szépen sorban, egyesével ostromolta az erődöket... a széttagolt ellenség ellen mindenütt erő és tűzfölénnyel rendelkezett.
Az volt. Tisztes foglalkozására nézve korzár, azaz szerződéssel kalózkodó személy, aki békeidőben kereskedelemből tengődött. XIV. Lajos alatt szerencsére nem kellett sokat kalmárkodnia, legalábbis nem a saját portékával. :-)
Több mint 300 angol-holland hajót fogott el pályafutása alatt, és csak a flamand származású kalózkirály Jean Bart vívott ki nála nagyobb hírnevet a francia tengeri haramiák közül. (Na jó, ezek a kapitányok igazából úriemberek voltak. Annak is tekintették őket.)
A Rió elleni kalandban másfél tucat hajót és sokezer főnyi expedíciót vezetett. A britek szerencsétlen Quebec elleni invázióját nem számítva tudomásom szerint ez volt a spanyol örökösödési háború legnagyobbszabású Európán kívüli hadművelete. Ráadásul a jelentős portugál túlerő és erős védelmi pozíció ellenére teljes francia sikerrel járt. Azért ez nem semmi.
később is voltak érdekes területi megállapodások, pl. az oroszok bagóért eladták Alaszkát, pedig már ez a XIX. század második felében történt... pedig, ha tudtak volna az aranyról :D vagy, ha a cári adminisztrációnak minimális tratégiai érzéke van, akkor minimum az Aleut-szigeteket megtartják...
az említett francia nagy zsivány lehetett, ha vállalta a Tűzföld megkerülésének kockázatát...
Bár még mindig igen jövedelmező volt a cukor, de a XVIII. századra már megfizethetőbbé vált. Duguay-Trouin riói kalandja (ami amúgy elképesztő sztori) során szerzett hadisarc egy része a raktárakban már készen lévő cukor volt. Ezt berakodta két zsákmányolt portugál kereskedőhajóba és nem Franciaországba küldte őket, ahol a cukorért már nem kaphatott volna akkora árat, hanem a perui spanyolokhoz, akik ezüsttel fizettek érte. Ez a húzása hatalmas hasznot hozott a francia vállalkozóknak.
1710 őszére már csak a Tiszántúlt és az észak-keleti országrészt birtokolták, ahol katasztrofális helyzet uralkodott. Szétzilálódott a közigazgatás, kevés volt az élelem, az egyre jobban dühöngő pestis pedig ezrévek szedte áldozatait a városokban, a falvakban és a hadseregben, ahol néha egész helyőrségek néptelenedtek el. A csapatok ellátása katasztrofálissá vált, mivel a háború, a rossz időjárás, a járványok pusztításai, valamint a kuruc és császári csapatok által alkalmazott "égetések", a feperzselt föld taktikája következtében a lakosság egyre kevesebb terményt takarított be.
Ld. Czigány István: Sztereotípiák ás kérdőjelek
A Rákóczi-szabadságharc hadügyi problémái (megjelent az Előadások a Rákóczi-szabadságharc történetéből c. kötetben Bp., 2004 M.T.T.)
Tehát a vereség okai többfélék: a pestis okozta emberveszteség, a császári hadvezetés erőátcsoportosítása 1708 után a magyarországi hadszíntérre, a mind nehezebbé váló pénzügyi helyzet és a hadsereg morális válsága Trencsén után.
Szerintem ezek közül mindegyik egyformán szerepet játszott abban, hogy a szabadságharc 1710 végére már utódvédharcként sem folytatható küzdelemmé sivárult, így a vitézlő rend és a főnemesség zöme is békét akart már akkorra, Rákóczi és Bercsényi lényegében bázisát vesztette.
Ez a 100e feletti összlétszám egy Thaly Kálmán által tévesen értelmezett 1706-os porciókimutatáson alapult (a tiszteknek és altiszteknek jóval több porció járt, mint a közkatonának).
Gottreich László egy 1707. december 9-én kelt létszámkimutatás (amiben 60 ezredben össz. 42e fegyverest vettek számba) és egyéb más állományöszesítések alapján mintegy 75 000 főre becsülte a kuruc hadsereg létszámát. Az ingadozásokat, a legénység fluktuációját és a létszámokkal való pénzügyi manipulációkat is figyelembe véve a létszám 1705 és 1707 között csak rövid időre haladhatta meg a 60 000 főt. A következő években már meredeken csökkent a létszám; 1708-ban 40e, 1709-ben pedig 30e fő lehetett.*
A végjátékra, 1710 decemberére ez mindössze 15 000 főre apadhatott.
*Ld. Gottreich László: Adatok a kuruc hadsereg belső életéről. Hadtörténelmi Közlemények, 70. (1955)
Bánkúti Imre: Rákóczi hadserege 1703-1711. Bp. 1976
Nekem ezek elsőre elég magas számoknak tűnnek. Amiket újabb keletű munkákban olvasni lehet, azok ennél durván egyharmaddal alacsonyabbak.
40 lovas- és 24 hajdúezred a korabeli Habsburg létszámokkal kb. 88 000 főt tenne ki, de ez nagyon nagy szám. Tekintve azt is, hogy Rákóczinak mindössze 15 000 embere volt, a szintén 1708-as, Trencséni csatában.
Jó, értem, bár a katonaság körében arányaiban sokkal magasabb lehetett a pusztulás, mint a népesség, mint olyannak a soraiban. Ezt viszont ellensúlyozhatta volna a zsoldosok fölfogadhatósága, ha lett volna rájuk pénz. Ami meg összefügg az adófizetők számával.
Persze, eszem ágában nincs lebecsülni ezt, különös tekintettel arra, hogy ezt csak az országos járványra érti, amit számos, a megelőző és követő években kísérő regionális járvánnyal is kiegészít.
Pusztán az nem világos, hogy ebből mekkora rész esik Rákóczi bázisára?
Átolvastam Schultheisz Emil rövidke összefoglalóját, ami a MEK-en megtalálható. Érdekes volt, összességében a járványok okozta veszteséget 400 000 főre taksálja 1708-11 között. Nem tudom, hogy tényleg a nyugati és északi országrészen aratott-e komolyabban, vagy csak az ottani adatoltság miatt juthatott-e erre a következtetésre. Rákóczi seregének megtizedelése mondjuk katonailag mindenképpen jelentősnek látszik, bár a fejedelem katonai lehetőségei amúgy is erősen beszűkültek már a háború utolsó éveire.
ez is szerepet játszott benne - bár enélkül is vereséget szenvedtek volna a nemzetközi konstelláció következtében, legalábbis, ha az oroszokat nem sikerül beavatkozásra bírni ... viszont az északkeleti végeken, főleg Zemplénben egyes részeken alig maradt lakos, sok falu pusztasággá vált
Sajnos csak nagyon felületes ismereteim vannak ennek a járványnak a hazai lefolyásáról. Azt könnyen el tudom azonban képzelni, hogy a kuruc magterületeket, melyek komolyabb kapcsolatot ápoltak a lengyelekkel, sőt Poltava után többszáz svéd és többezer lengyel-kozák-tatár zsoldos is érkezett hozzánk, súlyosabban érintette.
J.M. de la Colonie visszaemlékezéseiben, aki veterán katona és Denain résztvevője volt, leírja Villars cselekedeteit, amivel álcázni igyekezett fölvonulásának igazi célját. „1200 munkást szemlélt meg, és rendelt ki, hogy Guise irányába a Sambre partjai mentén utakat létesítsenek, noha nem ez volt az útvonal, amit tábornokunk számunkra a fejében eltervezett. Hogy az ellenséget még jobban megtévessze, néhány dragonyost küldött ki..., akik az éj leszálltával ezen a Sambre menti úton lassú léptekkel végigmentek, s így arra a hitre vezették az ellenségeinket, hogy az egész seregünk útra kelt. Megbízható emberek kísérték el őket, akik nagyobb időközönként hangosan kiáltozgatták ezredeink neveit a sötétbe, továbbá dobosokat helyeztek egyes őrhelyekre imitt-amott a vonal mentén, akik hébe-hóba pár dobverést adtak le pálcáikkal, mintha az elkószált katonákat hívnák vissza.”
Khm. A szavazás arról szólna, hogy a Campaign sorozatban miről jelentessenek meg új kötetet. Sajnos eddig valami hispán ipiapacs vezet (reconquista), míg érthetetlenül gerjednek még Csuzimára is. Bahh!
A Balti-tenger térségének eleddig utolsó nagy pestis (?) járványa a spanyol örökösödési háborúval egyidejűleg zajlott. Csúcsa 1708-1714 körül tombolt, és dél felől Ukrajna-Lengyelország irányából érkezett. Carl Ignaz Lorinser szerint (Az utolsó pestis Sziléziában 1708-1713) Konstantinápolyból 1705 körül indult északnak és nyugatnak.
Danzig lakosságának például legalább felét elpusztította 1709-ben (kb. 25 000 embert). De a környező vidékeken is aratott rendesen. A hosszú északi háborúskodás, nélkülözések miatt különösen súlyos pusztulással járt. A Habsburg Birodalmat és Magyarországot is elérte a járvány, bár itt a Baltikumihoz képest enyhébb hatással vonult le.
Szomorúan látom, hogy az Osprey kiadó honlapján rendezett szavazáson Ramillies 1706 csak az utolsó előtti helyet tudja eddig megszerezni. Csak Nagy Sándor Gaugamelához vezető hadjárata érdekel kevesebb embert. :-)
1711. június 2. szombattól – 1711. június 5. keddig
Brüsszel: június 8. N.S. Kortrijkből írják (*Courtray), hogy hat zászlóalj érkezett oda a szövetséges seregből és marad a közelben táborozván a Leién (*Lys-en) menő hajóforgalom biztosítása, valamint az Ypres-i helyőrség mozdulatainak a megfigyelése céljából. 5-i levelek Párizsból tájékoztatnak arról, hogy a korábbi bajor választófejedelem visszatérőben van Compiegne-be, és váratlan odaérkezésére lehet számítani. Ugyanezek a levelek közlik továbbá, hogy Berwick hercege Dauphine-be távozott, hogy a tartományban lévő francia seregnek a parancsnoki posztját átvegye. Minden egyéb csendes ezen az oldalon, és úgy tűnik, hogy a franciák által Charleroi-nál összeállított seregtestek csak a konvojaik biztosítására szolgáltak. Kerr brit dragonyos ezredét megállították további parancsokig Mechelenben. Folyó hó 2-án a Douai-i helyőrség kivonult, hogy csatlakozzon a Nagy Hadsereghez. Írják még Ghentből, hogy arra számítanak, hogy a szövetségesek gyorsan megjavítják a sáncokat és Bethune és Aire között táboroznak le. Ebből arra következtetnek, hogy St.Omer ostromára készülhetnek. Emiatt annak lakosai nagyon nyugtalanok, és ebből az okból árasztották el vízzel a környező földeket. Hasonlóképp emeltek néhány erődöt Arques közelében szintén a Boulogne-ba és Calais-be vezető oldalon és további új műveket adtak a másutt meglévőkhöz biztonságuk fokozására.
Hága: június 9. N.S: A parlament hírül kapta, hogy Helsingør (*Elsenor) Sjælland szigetén járvánnyal fertőződött, ezért helyesnek tartották az Amszterdamból északra tartó hajórajt megállítani, és nem engedik kifutni, amíg további utasítást nem kapnak a (*városi) régenstanácstól. Időközben a holland rendek megfontolják nem volna-e helyes fölfüggeszteni a kapcsolatot ideiglenesen azzal a hellyel. Poroszország királya az üdvözletére siető régenstanács és a külügyminiszterek fogadásával foglalatoskodott, akik mindannyian külön kihallgatást kaptak, köztük őexcellenciája Lord Raby (*Thomas Wentworth) előző nap őfelsége hosszú audienciáját. A király délután Honflaerdyckbe távozott, ahol néhány napot szándékszik eltölteni. Biztosokat neveztek ki, hogy az őfelsége és Nassau hercege (*Johann Wilhelm Friso) közti vitás ügyekben eljárjanak, de ezidáig még semekkora előrehaladást nem értek el az ügyben. A herceg hamarosan várható a seregtől, és remélhetően jelenléte gyorsan megold minden nehézséget és elsimításukat eredményezi. Tegnap a parlament a Birodalombéli semlegesség megőrzésében érdekelt Hatalmasságok minisztereinek bemutatta mennyire szükséges volt a szolgálatra szánt csapatoknak további késedelem nélkül a találkozóhelyül kijelölt pontra vonulniuk, és követelte tőlük, hogy ezt jelezzék vezetőiknek is. Párizsból írják, hogy az aragóniai csapatok az előre eltervezett menetek közül semmit nem voltak képesek végrehajtani a hozzá szükséges pénz hiánya miatt. Ez okból, illetve számos további beszámoló alapján, Vendôme hercege nagyon elégedetlenné lett. Mondják visszahívását kívánja. A Dauphin nagy buzgalommal szorgoskodik a közügyeken, és napi kapcsolatban van némely miniszterrel. Újabban némi vita támad Luçon püspöke és egynémely másik főpap között. De Noailles bíboros párizsi érsek és a király kivizsgálva az ügyet a főpapok javára döntött.
1711. január 19. szombattól – 1711. január 22. keddig
Barcelona, december 24 N.S.
Beszámolót kaptunk bizonyos részletekről Cardona fölszabadulása előttről a szövetséges sereggel kapcsolatban, ez tájékoztat minket, hogy a nevezett sereg kilenc hétig hevert a Pratz del Rey melletti táborban nagyon közel az ellenségéhez, és egész idő alatt nem szenvedett veszteséget vagy kárt, az ellenség számbeli túlsúlya ellenére sem. Továbbá amint a szövetséges sereg először odavonult az ellenség támadási szándékot mutatott, muskétalövésnyire közelítvén, de jobban meggondolva aztán helyesebbnek vélte visszavonulni nagyobb távolságra, ahonnét aztán ágyúzni kezdték seregünket öt vagy hat napig a mi nehéztüzérségünk érkeztéig. Ezután jó hatásfokkal lőttük őket. Következő vállalkozásuk Pratz del Rey ellen irányult, ami egy kis városka, de nem jártak több sikerrel, mert bár ütöttek egy rést 150 ember számára elegendő szélességűt, de még sem tartották alkalmasnak a roham megkísérlését. Három vagy négy aknát robbantottak kis hatással, mivel egyetlen katonát sem öltek meg. Ezután különítményt küldtek Cardonához, ami jól föl volt készítve a védelemre, és 2200 főnyi nagyon jó katonákból álló helyőrsége volt remek tisztekkel. A hosszú hideg éjjelek és a csípős fagy meg eső beálltával a seregek kunyhókat építettek a maguk biztonságára, amikor az emlékezetes tett, Cardona fölmentése megtörtént december 24-én.
Az UEFA elfogadta Gibraltár teljes jogú tagságát, így mostantól az itteni csapatok is részt vehetnek a kontinentális mérkőzésekben, illetve a válogatottjuk is szerepelhet a sorozatokban. Spanyolország természetesen bojkottal fenyegette meg az UEFÁ-t, de mégis elfogadták őket. Platini azt leszögezte azért, hogy Gibraltár és Spanyolország nem kerülhet szembe egymással, erről gondoskodnak. :-)
Egyébként Spanyolország EU csatlakozása óta napirenden van az unióban is a Gibraltár kérdés.
Az 1713-as Utrechti béke adta Gibraltárt Nagy-Britanniának.
Ausztria igazi nagyhatalommá válásában ennek a háborúnak hatalmas a jelentősége. Pedig egyáltalán nem úgy indult, hogy az osztozkodásnál komoly részt fognak tudni kihasítani maguknak. Savoyai Jenő zsenialitása nélkül az itáliai hadszíntér jó eséllyel meg sem nyílik, s akkor kérdéses, hogy a francia-spanyol szövetséggel szemben létrejön-e egyáltalán a nagy szövetség.
Landau négy ostroma közül a szerző a fentebbi beszámoló számára az első kettőt választotta ki. Egyrészt mivel rövid idő választotta el őket egymástól, másrészt pedig azért, mert az ellenséges felek feltevéseinek és taktikájának a különbözősége általuk mutatható be a legjobban.
Ami a résztvevő parancsnokok, Badeni Lajos őrgróf, von Friesen tábornagy, de Mélac altábornagy, Tallard marsall alkalmasságát és magatartását, illetve a harcoló csapatok bátorságát és szívósságát illeti, mind a franciák ugyancsak a császáriak kiválóan viselkedtek. Mégis jelentős különbségek adódtak a két ostrom lefolyásában, amiket külső befolyás okozott.
Ha a két ostromló sereget megvizsgáljuk megállapíthatjuk, hogy Lajos őrgrófnak császári és birodalmi csapatok tarka, innen-onnan összeszedett halmaza állt rendelkezésre, akik először csak Landaunál, vagy Landau előtt találkoztak (némelyek csak hat héttel az ostrom kezdete után). A szükséges ostromlövegeket csak fáradozással tudta a birodalmi városoktól összekéregetni, és még akkor is nagy hiány volt a képzett kezelőszemélyzetben. Döntéseiben Lajost nem csak hivatali elöljárója, József főherceg korlátozta, hanem a birodalmi egységek parancsnokai is, akik saját érdekeiket képviselték. A hadmérnökök által a megközelítésre alkalmazott eljárás hosszadalmas és ineffektív volt. A tüzérség némi időt és lőszert pazarolt magának a városnak a lövésére is, és nem csak az erőd legfontosabb védműveire összpontosított.
Ezzel szemben Tallard* egy homogén haderőt parancsnokolt, amely zártan vonult föl Landauhoz, és mindenekelőtt valamennyi nehéz ostromlövege kezelőszemélyzetestül az első naptól kezdve rendelkezésre állt. (Ezen kívül a megrongálódott darabokért azonnal pótlást kapott Straßburgból.) A tüzérség a tüzét a védművek legfontosabb szakaszaira összpontosította. A francia hadmérnököknek sokkal gyorsabban sikerült a közelítőárkokat is elkészíteniük. Tallardnak továbbá, ugyancsak sikerült időben a szükséges erősítést, Pracontal altábornagy csapatainak formájában a közeledő fölmentősereggel szemben fölhasználni.
Az erőd védelménél is kiemelendő különbségek voltak. Mélac egy teljesen sértetlen erődöt védelmezett, ami elegendő erődágyúval és magasan képzett tüzérekkel volt ellátva. A fegyver-, lőpor- és élelmiszerkészletek hosszabb védelmet tettek lehetővé. Gróf Friesen tábornagy sokkal nehezebb helyzetben volt. Egyik esetben sem kaptak az ostromlottak kívülről segítséget. Mélac esetében ezt Catinat-nak az erőd megsegítésére sürgető parancsokkal kapcsolatos makacs vonakodása okozta. (Ez valószínűleg amiatt volt, mert a csapatai nem voltak abban a helyzetben, hogy Lajos őrgrófot komolyan fenyegethessék.)
1703-ban a helyzet teljesen más volt. Az egyesült fölmentősereg holland és császári csapatai, akik már Landau közelében álltak, számszerűleg abban a helyzetben voltak, hogy Tallard-t az ostrom megszakítására kényszerítsék.
A hadseregvezetésnek egy egész sor hajmeresztő hiba csúszott be – akár gondatlanságnak is nevezhetnénk (ami a császáriak részéről egy sor más hadjárat kapcsán is megállapítható volna). Rangvitákra sok értékes időt vesztegettek el, a két seregtest jelentős távolságra táborozott egymástól, és tekintettel a várható támadásra, kedvezőtlen állásban, a hírszerzés teljesen csődöt mondott és a tábornoki kar abban az időben, amikor Tallard támadása már megindult, még mindig Speyerben mulatozott!
Így esett meg, hogy Landaunak – a fölmentési kísérlet ellenére, kapitulálnia kellett.
*Tallard marsall a Höchstädti (Blenheimi) csatában 1704. augusztus 13-án fogságba esett. Amikor a tőrét Frigyes Hessen-Kassel koronahercegének átnyújtotta, emez ezt mondta:”Revans Speyerbachért” (Ott győzte le Tallard a koronaherceget 1703. november 15-én.) Tallard-t és számos másik magasrangú tisztet aztán augusztus 18-án Hanau erődjébe szállították, ahol néhány napig maradt. Végül Angliába internálták nyolc évre.
Harald Skala 2005
Források:
E. Heuser, "Die Belagerungen von Landau", Landau, 1913 A. Dolleczek, "Geschichte der österreichischen Artillerie", Wien, 1887 Kriegsarchiv, "Feldzüge des Prinzen Eugen v. Savoyen" Bd. IV. Wien 1877 A. v. Treuenfest, "Die Geschichte des Husarenregiments Nr. 3" Wien, 1893 U. A. Oster, "Markgraf Ludwig v. Baden", Bergisch Gladbach, 2001 Városi Levéltár (Stadtarchiv) Landau, Belagerung der Stadt – A város ostroma (Metszet)
Tallard nem üldöztette a veszteseket. Csapatai kb. 4000 halottat és sebesültet számláltak. A halottak között volt Pracontal altábornagy és d'Auriac, Comte de Caylus, Marquis de Calvo és Marquis de Coeteau brigadérosok. A megvert „fölmentősereg” hasonlóan magas veszteségeket szenvedett, amihez még 2000 fogoly elvesztése társult, közte 149 tiszté. Az elesettek között volt Fülöp Hessen-Homburg hercege, Nassau-Weilburg gróf ezredes (a főparancsnok fia), von Tettau és von Hochkirch generális-főstrázsamesterek. A pfalzi testőrezred útját Speyer felé elzárták, így két zászlóalja fogságba esett. A szövetséges tábor 23 löveggel, 50 zászlóval és lobogóval, lőszerrel és a málhával a győztes kezére került. A császáriak kudarca teljes lett!
Az erőd átadása
A győzelmet követő reggel Tallard csapatai egy részével visszatért Landauhoz. Friesen gróf saját fiától szerzett tudomást a fölmentősereg vereségéről. Ő egy holland ezredben szolgált lovassági századosként, és az elesett Fülöp, Hessen-Homburg hercegének hadsegédje volt. A csata során fogságba esett, és Tallard egy levéllel, amiben az erőd parancsnokságának átadását követelte, az erődbe küldte. Tizenkét rohamot követően a támadási szakasz romhalmazzá vált, a fegyverképes állomány alig 2000 főre rúgott, a legtöbb gyalogsági fegyver használhatatlan, és a lőporkészlet kis híján teljesen kifogyott. Ezért aztán Friesen gróf még november 15-én délután 5 óra körül a fehér zászlót fölvonatta, és az átadási tárgyalást megkezdte. A kezdeti habozást követően Tallard ugyanazokat a feltételeket biztosította, amiket egy évvel korábban Mélac tábornok kapott. Az ostrom 30 napig tartott. November 17-én megnyitották az északi kaput (a déli – francia – teljesen be lett falazva). A helyőrség még szolgálatképes, alig 1800 főt számláló maradékával Friesen november 18-án elvonult Landautól és Speyeren keresztül Philippsburg felé vette útját. Eközben sor került egy incidensre, amikor a francia katonák az elvonulók málhás kocsijaira vetették magukat, és megkezdték azok fosztogatását. Csak Laubanie tábornok közbelépése vetett véget a garázdálkodásnak. Ő kapta meg az erődparancsnoki tisztet, és ekként vezette Landau védelmét az 1704-es harmadik ostrom során.* Az erőd bevétele a franciák számára aránytalanul magas veszteséggel járt. Csak a pajzsgátak elleni balszerencsés rohamokban 1200 legjobb emberüket veszítették el november 8-án. Összesen a veszteség 5000 főre rúgott. A császáriak halottakban 24 tisztet és 600 katonát, sebesültekben pedig mintegy 1000 embert vesztettek. Ezen kívül sokakat ragadtak el a betegségek is. Friesen grófot Lipót császár saját kézírású levelében a hősies védelemért táborszernaggyá léptette elő, és Savoyai Jenő is több levelében dicséretét fejezte ki irányába.
Landau lakosai azonban még nem értek a háború borzalmainak a végére. 1704. szeptemberében – szintén nem egészen egy év múlva, a császáriak ismét az erőd alatt álltak! November 23-án kerítették kézre az erődöt. Pár év nyugalmat követően, 1713. júniusában jött a negyedik ostrom, ismét francia részről. Augusztus 20-án adták át a császáriak az erődöt, ami ezután még 100 évig francia igazgatás alatt maradt. Majd néhány hónap osztrák igazgatás jött, azután 1815. november 3-án szövetségi erőddé (Bundesfestung) nyilvánították. Végül 1816. május 1-jén Bajorországnak ítélték.
*Laubanie tábornokot 1704. október 10-én, amikor a fedett út védelmét szervezte, súlyos sebesülés érte, mikor a közelében robbant egy bomba, s egy repesz föltépte a törzsét illetve a fölspriccelő homoktömeg az arcát is megsebezte. Majdnem teljesen elveszítette a látóképességét, és az ostrom végéig a tisztjei beszámolóira és leírására kellett hagyatkoznia. Ennek ellenére kézben tartotta a főparancsnokságot továbbra is.
A Speyeri csata (némely forrás szerint „Heiligensteini csata” vagy La bataille de Spire”)
November 13-án Speyernél találkozott össze Nassau-Weilburg gróf serege a holland segédhadtesttel. A hollandoknak kb. 16 000 Nassau-Weilburgnak kb. 4000 embere volt. További birodalmi katonaság volt fölvonulóban mindent egybevéve 5-6000 fő. November 16-án akartak közösen Landau felé fölkerekedni. A katasztrófa előre volt programozva. Mivel nem volt egységes vezetés, a két seregtest külön tábort készített, így a hollandok Speyertől meglehetősen távol, Heiligensteinnél, és a Speyerbach jobb partján. (Pracontal seregteste és Tallard serege szintén a patak jobb partján állt!!) November 14-én Frankenberg ezredest 400 lovassal Landau felé küldték földerítésre. Essingennél (4 km-re Landau előtt) több svadronnyi ellenséges lovasságra bukkant, (Tallard elővédjének lovasai) akik azonnal visszahúzódtak. Frankenberg jelentette az értesülését a főhadiszállásnak. Mindkét főparancsnok arra a következtetésre jutott, hogy Tallard ostromló serege még teljes létszámmal Landau előtt található, és az erősítés még messze távol menetel. (Valójában Pracontal ezt a napot Kaiserslauternnél töltötte.) A következő napot a főparancsnokok a rangelsőségen vitázva töltötték, így november 15 is tevékenység nélkül ment veszendőbe. Tallard kiváló hírszerző szolgálata révén az ellenség valamennyi mozdulatáról rendelkezett információkkal. Futár révén megüzente Pracontalnak, hogy november 15 reggelén csapataival a Landau-Speyer út meghatározott pontján legyen. A sötétség beálltával november 14-én teljes csendben az ostromló erők zömével elhagyta Tallard Landaut (Kb. 6000 fő maradt hátra Laubanie altábornagy vezetésével.) és éjjel 10 óra körül érte el Niederessingent, ahol a seregét felsorakoztatta. Pracontal 19 lovassvadronnal, de csak 800 főnyi gyalogsággal (akiket parasztszekereken szállítottak) elérte a találkozópontot még négy órával reggel előtt. A lovasok 30 órája alig szálltak le a nyeregből! A teljes sereg, 34 zászlóalj és 66 svadron mindösszesen mintegy 18 000 ember, hajnalhasadáskor Speyer irányába menetelt. November 15-én dél tájékán – 3 km-re Heiligensteintől – Tallard két részre osztotta a seregét, és folytatta az előnyomulást. A császári táborban a csapatok a kötetlen tábori életnek szentelték még magukat, a vezérkar Speyerben gyűlt össze.
Egy órakor megkezdődött a csata. A lovasőrjáratok eközben jelentették, hogy az egész francia sereg előnyomulóban van. Sietősen álltak csatarendbe a császári ezredek, de mivel az egységes vezetés hiányzott, így sok hiba történt – egyes ezredek elmozdítására is szükség lett a harc alatt. Az első támadás a pfalzi lovasságot érte a balszárnyon. 14 francia svadron zúdult rájuk, mégis visszaverték őket, sőt a pfalzi Leiningen dragonyosezred üldözésükbe fogott. A franciák második rohama (Gendarmerie) is kudarcba fulladt. A pfalziak egészen a tüzérségükig űzték vissza őket, ahol még néhány francia ágyút is sikerült megszerezniük és megfordítva azokat az ellenség ellen használniuk. A pfalziakat most jobbról és balról is fenyegették, így a saját gyalogságuk mögé húzódtak vissza. Eddig a császári tüzérség kevéssé volt észrevehető. Heiligenstein és Mechtersheim között volt fölvonultatva, de mégis kevés eredménnyel tüzeltek. Lassan a francia lovasság túlereje kezdett érvényre jutni. Nassau-Weilburg gróf kénytelen volt engedni, és elvesztette a kapcsolatot a holland-hesszeni seregtesttel. Így aztán ekkorra mindkét szárnya veszélybe került. A francia lovasság visszaszorította a pfalziakat, egyidejűleg a tüzérség által támogatott gyalogság is rohamozott. A császáriak lövegeit parasztfogatokkal látták el, melyek az első lövésre elmenekültek, és az ágyúk állva maradtak a helyükön! Délután három óra tájban a császáriak teljes balszárnya menekült. A jobbszárnyon, Hessen-Kassel koronahercegénél jobban nézett ki a helyzet. A harc itt csak kettő óra körül kezdődött. A lovasroham megszalasztotta a franciákat, és a gyalogság sikeresen védekezett a heves tüzérségi tűz és a francia rohamok ellen. A hesszeni gránátosezred itt az állománya kétharmadát, a hannoveri Carles ezred a felét veszítette el. A koronaherceg csapatai élén egy kardvágástól megsebesült a fején. Négy óra tájékán értesült a balszárny összeomlásáról. Öt óra körül, amikorra már teljesen besötétedett, elrendelte a rendezett visszavonulást a Speyerbachon túlra. Miután a csapatai átkeltek a hidakon, felgyújtatta azokat. Nassau-Weilburg gróf csapatai maradékával sietősen Mannheim felé, a holland seregtest rendezett formában Mutterstadton keresztül Mainz irányába menetelt.
