Az alulírottakkal egyetértek és támogatom. Ezért küldöm tovább. Arra kérlek, ha egyetértesz, Te is tedd ezt! Köszönöm.
A HÍR: Bükkszentkeresztről Gyuri bácsi a füves ember és Dr. Dávid Tamás professzor, a Magyarok Házából ill. Lébényből üzeni tisztelettel: Emberek! Ébresztő!! Gyógyítható a rák!!! Mindig is gyógyítható volt! Az immunrendszer gyors tuningolásával, - macskakarom és más gyógynövényekkel, - vitaminokkal, vörös szőlő maggal, más antioxidánsokkal, kezdeti stádiumban tökéletesen GYÓGYÍTHATÓ A RÁK!
Megelőzésre, az immunrendszer erősítésére törekedjetek!!! - Első legyen a méregtelenítés, béltisztítás, és a savtalanítás!!!
Néhány tipp: - Jól felszívódó cink, kalcium, szelén, fagyöngy, vérehulló fecskefű+körömvirág, gyermekláncfű, tengeri algák, citrom, ginkobiloba, máriatövis mag, a fent említett macskakarom, vörös szőlő magja, töményen, stb. - Mindenféle-fajta és színű zöldség,gyümölcs fogyasztása korlátlan mennyiségben!
A hús, és a stressz savasít! A zöldségek, gyümölcsök, a nevetés, lúgosít!
A lelki okokat is figyelembe kell venni, mint pl.a szeretet,önszeretet fontossága, kimászni az érzelmi traumából, akarni megoldani a problémát, és erősen hinni a gyógyulásban!!!
Egyéb terápiák minden betegség ellen: - pozitív gondolkodás, derű, vidámság - légzésterápia - reflexzóna masszázs - mozgás és még sok más!
Lehet választani a gyógymódok között! - Tehát van megoldás, csak jó helyen kell keresni! - Ez egyébként minden betegségre vonatkozik! - A szintetikus gyógyszerek az immunrendszer halálos ellenségei!!! - Amit a kemóval csinálnak, az pusztítás!!! Pont legyengíti az immunrendszert!!!
Az "Orvostudomány a feje tetején" c. könyv szépen elmagyarázza a rák természetét. Egyéb irodalom is segítségre lehet, csak keresni kell. Leginkább természetgyógyász területen keressétek! Pl.: Váradi Tibor: Népbetegségek I.; Mária Treben: Gyógyteák, stb.
APRÓ KÉRÉS, ennyit megtehetünk minden embertársunkért! Mindenkit kérünk, küldje tovább ezt! Ha csak egy embernek is.Minden rákosra gondolva, emlékezve. Légy egyike az együtt érző 7 százaléknak! A felmérések szerint a megkeresettek 93 %-a NEM küldte tovább. - Hinni sem kell benne. - Csak nem kell restnek lenni a jóra. - NE maradj közömbös!
Lehet, hogy te is ismered. Tanulsága miatt érdemes végigolvasni. szeretettel Neked
Istennel beszélget egy ember. - Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol? Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni. A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta: - Amit most láttál, az a Pokol volt. Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben. De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. A szent ember ekkor azt mondja Istennek: - Én ezt nem értem! - Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak "képesség" kérdése, ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.
- "Amikor csak magunkra gondolunk... a Pokol van itt a Földön." Felmérés szerint az emberek 93%-a nem küldi tovább ezt a levelet. Csak 7 % az, aki úgy érzi, megosztaná a kanalát másokkal is.
Hogy azonban semmi sem véglegesen determinált, ennek bizonyítására egy anekdotát mesélek el.
Valamikor az ötvenes években élt egy nagyszerű amerikai pszichológus, David Rapaport. Én azt hittem legalábbis, hogy amerikai. Harmincöt évvel ezelőtt, amikor megszületett a második gyerekem, elmentünk a feleségemmel lakást keresni, mert egy kicsivel nagyobbra volt már szükségünk. Egy idős hölgyhöz jutottunk el az Asbóth utcába, aki a kétszobás lakását szerette volna kisebbre cserélni.
–Igen, ismerem, David Rapaport, amerikai pszichológus...
–Amerikai!? Itt lakott, itt készült az érettségire a Dávidka, magyar gyerek az!
Ezt csak azért meséltem el, mert ettől a hölgytől kaptam meg David Rapaport amerikai előadásának a kéziratát, amit azóta is ereklyeként őrzök. Nagyon fiatalon halt meg, a legnagyobb pszichológus lehetett volna. A következő történettel kezdi ezt az előadást. Éppen vonul a zsidóság Mózes vezetésével a negyvenéves nagy úton a pusztában, keresvén a hazát. Elterjed, hogy vonul ez a nép, és a napkeleti király hivatja a három festőjét, hogy menjenek, keressék meg a vándorló népet, keressék meg Mózest és fessék le neki, mert ő látni akarja ezt az embert. Megy a három festő, megtalálják a zsidókat, Mózes modellt ül nekik, lefestik, viszik haza a képet. Megnézi a király a képet, majd hívatja a csillagászokat, hogy azok másnapra készítsenek Mózesről jellemrajzot a számára. A csillagászok egész éjjel dolgoznak a horoszkópon, majd jönnek másnap az eredménnyel. Elviselhetetlen jellemű ember – így szólt a horoszkóp –, alapvetően önző, kétségbeejtően indulatos, nem jó a közelében lenni, hiú, öntelt és irigy. Itt valami baj van, gondolja a király, vagy a festőim rosszak, vagy a csillagászaim, ez tűrhetetlen. Ezért nekiindul a pusztának maga, megkeresi Mózest. Meg is találja, leülnek, beszélgetnek, majd több óra elteltével indul haza, és mondja, hogy kivégezteti a csillagászait. De miért? – kérdezi Mózes. – Hát azért, mert látom, hogy a festőim jók, pontosan megfestették a zsidó nép vezetőjét, de a csillagászok hamis jellemrajzot készítettek. – Miért, mit írtak? – A király elmondja, mire Mózes azt feleli: – Ne végeztesd ki a csillagászaidat, mert a horoszkóp jó. Én egy alapvetően hiú, irigy öntelt és fékezhetetlenül indulatos ember vagyok, és az egész életem azzal telik, hogy uralkodom magamon, hogy megpróbálok más lenni, mint amilyennek születtem.
Ezt a legendát azóta a kognitív pszichológia egyik alaptörténeteként jegyzik. Mert ez arról szól, hogy nem végzetesen determinált az ember élete, agykérgünk többet ér, mint ahogy azt eddig hittük. Képesek lehetünk, és vagyunk is arra, hogy bizonyos negatívumainkon úrrá legyünk, és más irányt adjunk az életünknek.
A hátsó ajtón mentem be a házba. A fiam nem volt ott. A házunk valósággal ingott. A fogadószoba padlóját üvegszilánkok borították. Egy komor érzés azt diktálta, hogy a fiam súlyosan megsérült. Dél volt. "Anya" - hallottam egy gyenge, kétségbeesett hangot az ajtó mögül. Kisiettem és a látvány, ami elém tárult, megrendített. Naokin csak az alsónadrágja maradt. Vér folyt a vállán, és a hátán, a haja eltűnt, az arcbőre teljesen leégett. Naoki úgy elváltozott, hogy csak a jól ápolt fogsoráról ismertem rá. Az izgalomtól alig tudtam megszólalni. "Naoki, te vagy?" - ez volt minden, amit mondtam. Naoki testéről mindenütt levált a bőr, annyira, hogy nem tudtam, hol fogjam meg. Besegítettem a konyhába, és leültettem a padlóra. "Vizet, vizet!" - könyörgött. Rohantam a csaphoz, de nem jött belőle víz. Eszembe jutott, hogy van hideg teám, abból adtam neki. Arról panaszkodott, hogy fázik. Nem tudtam, mit tegyek. Közben egy, a szomszédban lakó katonatiszt jött néhány emberével. Azonnal intézkedett, hogy egy takarót tegyenek egy kocsira, és a fiamat egy elsősegélynyújtó-helyre vigyék. A katonaorvos rövid ideig vizsgálta Naokit, majd felszólított, adjak enni a fiúnak, amit kíván. Az égési sebek súlyosabbak voltak, mint gondolták, küszöbön állt a halál. Elkészültem a legrosszabbra. Naoki valamit enni akart. Egy közeli kertből paradicsomot hoztam és odaadtam neki. Amint beleharapott, szájából ömleni kezdett a vér. A vér vörössége vörösebb volt, mint a paradicsomé - ma is szemem előtt van. Megfogta a kezem és nehéz lélegzettel ezt suttogta: "Anyám, ne sírj! Élj a többiekért..." Szavait nem tudta befejezni. A fiam olyan bátran halt meg, hogy nem tudtam sírni. Kaptam egy gyékényt, amibe betakartam. Egy kocsin hazavittem. Az üvegcserepekkel borított padlón helyet készítettem neki és arra fektettem. Nem sokkal később három fiatal rontott be, Naoki osztálytársai. Egyikük, Fukuhara, az izgalomtól remegve kérdezte: "Hol van Naoki?" Amikor meglátták őt holtan feküdni, a földre vetették magukat és kiáltoztak: "Miért kellett meghalnod?" "Miért?" "Meg foglak bosszulni, megteszem!" Én könnytelenül, némán néztem őket. Amikor elkísértem őket a megállóig, útközben még mindig az égési sebektől eltorzult emberekkel találkoztam. Nem tudtam elviselni a tekintetüket, visszamentem, összeszedtem a fiam alsóneműit és szézosztottam az arra haladók, köztük a meztelenül járó fiatal lányok között. Naoki is bizonyára így akarta volna. Ezen az éjszakán virrasztottam a halott mellett, néhány szomszédom is ott volt velem. Nem égettünk tömjént, mert féltünk, hogy az ellenséges repülőgépek észreveszik a fényt. Másnap reggel oly egyedül és levertnek éreztem magam, hogy nem tudtam, mit tegyek. Így maradtam augusztus 8-án délig a fiam holtteste mellett. A hivatalos halottszemle után előkészültünk a halottégetésre. Volt egy koporsónk és néhány bambuszrudunk. Akik Hirosima akkori pokoli állapotát ismerték, csodálkoztak, hogy jutottam koporsóhoz. A Mitsubishi-gyár egyik asztalosa készítette kedves barátjának, Naokinak. A férjem vállalatától is jöttek néhányan. Egy dombról hoztak bambuszt és készítettek belőlük hordágyat. A baráti asztalos hazavitt, mielőtt a tüzet meggyújtották volna, hogy ne kelljen elszenvednem a fiam elégetését. Másnap eljött a férjem egyik kolléganője és együtt mentünk el a fiam hamvait összegyűjteni. Az asztalos ciprusfából készített urnát, abba raktuk a hamut. Visszatartottam a könnyeimet. Amikor azonban a japán hagyományok szerint az urnát fehér lepellel borítottam be, kitörtek a könnyeim. Nem tudom, meddig sírtam... Tovább éltem a félig lerombolt házban. Esőben esernyővel védekeztem. És a házban ott voltak a halott fiam hamvai. Sokszor gondoltam öngyilkosságra. Volt egy üveg altatóm, már majdnem bevettem, és akkor a leányomra, Taeko-ra gondoltam, aki távol van a háztól, és nincs kitéve a háborús veszélyeknek. Vele is törődnöm kell. Lázas voltam, de anyai erőm visszatért. Taeko-ért életben kell maradnom...
Naoki iskolája Nakahiromachi-ban, 1,4 kilométerre volt a robbanás középpontjától, a mi kis házunk 2,5 kilométerre. Halálosan sebesült fiam tehát több mint egy kilométert rohant a lángtengeren keresztül. "A hirosimai atombomba pusztításáról szóló jelentés IV. kötetének 390. oldalán ez olvasható: "A gimnázium első- és másodosztályú tanulóinak augusztus 6-án tanítási napjuk volt. A diákok reggel, az iskolaudvaron gyülekeztek, a tanárok a tanári szobában. A bomba légnyomása azonnal megölt néhány tanárt és tanulót, a többiek, akiknek sikerült magukat a romok alól kiszabadítani, annyira megsérültek, hogy képtelenek voltak gondolkodni arról, hol találnak menekvést. Egy alkalmazott, akinek sikerült kiásnia magát a romok alól, jelentette, hogy már csak kevés fiú van az iskolaudvaron. Egyesek olyan súlyosan megsérültek, hogy képtelenek voltak, akárcsak egy lépést is tenni. Haldokoltak. Mindent megtett a túlélők megmentésére, akit csak tudott, a folyóparton épített szükségmentőhelyre vitt. Késő délután jöttek a tanulók hozzátartozói. A szerencsések megtalálták gyermeküket és hazavitték. A többiekkel a Vöröskereszt segítségével Kabe-Cho és Asa-Gun kórházába szállították. A tanulók többségének azonban, akik az iskolaudvaron voltak, súlyos égési sebeik ellenére sikerült hazakerülni. Egy közülük (Mikami), akinek arca az égéstől felismerhetetlenül elváltozott, Koi lakásukra érve, halála előtt elmesélte anyjának a történteket. Minden diáknak, aki nem viselt sapkát leégett a haja, az ingük rongyokban lógott. Kezük-lábuk megdagadt. Minden túlélőről gondoskodtak. De égéseik és daganataik szinte felismerhetetlenné tették őket. Szörnyű kép volt, amelyhez a sebesültek nyögése és vízért való kiáltozása járult..." Ősszel, amikor a város külterületén egy épen maradt épületben ismét megnyílt az iskola, gyászünnepséget tartottak a halott diákok emlékére. Az igazgató sírva kért bocsánatot, mert nem tudta megvédeni a bombáktól diákjait. Néhány szülő ismeretlen áldozatok hamvait vitte haza. Az én Naoki-m legalább a karjaim között halt meg... Ha nem ölik meg, jó orvos lett volna belőle. Amikor beteg voltam, azzal biztatott, hogy orvos lesz, hogy engem gyógyíthasson. Lehet persze, hogy ezek csak egy anya túlzásai. Családi orvosunk annyira szerette a fiamat, hogy többször így biztatott: ha a férjemmel a fronton a legrosszabb történik, ő fogja segíteni Naoki-t, hogy jó orvos legyen belőle. Az atombomba nemcsak az én fiam életét oltotta ki: Doktor Junzo Ito is meghalt, egész családjával együtt. Naoki tudta, hogy az apja a fronton van, és ő az egyetlen fiú a családban. Sokszor elmondta, hogy ha az édesapja elesne is a háborúban, ne essek kétségbe. Ő mellettem lesz. A fiam nincs többé, a férjem sincs, csak ketten maradtunk életben: Taeko, a lányom és én...
Magyar-magyar magyarázó . Megjelent Sebeô Talántól az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtár részében ( www.mek.oszk.hu ) . Elképesztô szavakat , kifejezéseket gyûjtött össze , s nagyon érdemes elolvasni , mert benne a szolgai gyûjtéstôl , ahogy nagy emberek szavait ( és népi szavakat , kifejezéseket is ) menti ki az enyészettôl , illetve megtalálhatók benne a legdöbbenetesebb egyedi szógyártmányok és lényegretörô kifejezések .
Most megy a rádióban Mikszáth Kálmán feleségének visszaemlékezései, mikor meghalt a kisfiuk, megemlítette, hogy ezt megírta Mikszáth egy szomorú kis novellában. Megkerestem:
Mikszáth Kálmán
A ló, a bárányka meg a nyúl
Két nagyon szomorú időszakom van, amikor nem tudok mosolyogni; ha ilyenkor írok, ne vegyétek kezetekben a dolgaimat - ha nem szeretitek a keserűt.
Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek a családommal együtt - de "valakit" itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.
Egy fa az erdőkből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott "valakit". Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani. A kis testvérkéi is így szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről, vagy egy kis kalapács. "Melyiteké ez, gyerekek?" Félve mondják, halkan mondják: "Azé a valakié volt!" Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a két száraz szemem.
Egyetlenegy csésze van a háznál, amelyen ott áll a neve felírva: "Jánoska." Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig od'adta a macskának. Most én reggelizek ebből a csészéből. Szomorúan nézi messziről a macska, mintha kérdezgetné: "Hol az én kis gazdám?"
Még az a kő is megfordulhat, amit a vízbe dobnak, hullám fölemeli, más oldalra fordítja de az én bánatom, az meg nem fordulhat.
Menekszem az emlékektől s rajként tódulnak elém. Futok tőlük és hívogatom őket magamhoz.
Ott állnak íróasztalomon az ő kedvenc állatjai, amikkel utoljára játszott; nem szabad elmozdítani. A ló a nyereggel, aranysárga sörényével, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csengettyűvel a nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok s egyszer csak valamely során, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csöngettyű:
Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?
Hol a mi kis gazdánk, aki megitatott, aki megetetett, pici kezeivel aki simogatott, ki a zöld pokrócra legelni lerakott?
Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelnivalót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jó kedvem virágzott... Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólított: lovacskám! báránykám!
Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták. "Húsra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen."
Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette legkevésbé.
Ígértem neki képeskönyvet. Használt is egy napra, míg a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg, hanem a játékokból kiszeretett.
Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta a szép szöszke fejecskéjét.
- Nem eszem, nem eszem.
- Igazi lovat veszek esztendőre.
- Nem eszem húst mégsem.
- Sarkantyút veretek kicsi csizmáidra.
- Jaj, nem eszem én húst!
Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát és elkezdtem neki okosan megmagyarázni a dolgot.
- Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel.
Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit, rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból.
- Mert mikor te húsz esztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe.
- Ahol a király lakik?
- Ahol a király lakik, szívecském, éppen őhozzája.
- Mama is velünk jön?
- Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert ott neked meg kell verekedned a király fiával.
Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült egy öreges ránc s a szívecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.
- Igaz lesz az, apa?
- Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel a birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország - téged pedig becsuknak egy börtönbe.
Szeme megvillant, s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arcomat.
- Nekem úgy látszik, hogy én leszek az erősebb.
- De nekem nem úgy látszik - mondám szemrehányón - mert a király fia mindennap egy font húst eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a szívemet és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak.
Jánoska meg volt győzve.
- Nekem két font húst süssenek - selypíté parancsolón.
S attól a naptól kezdve rendes húsevő lett s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál:
- János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!
Ennek az ideának élt, amíg élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélni esténként. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot testvérei közt; Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak, Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket (kivéve a házmestert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának.)
Egyszer aztán meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.
Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.
- Hát most már én kivel verekszem?
Pedig nem messze volt már akkor az a rém, akivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt.
Oh, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szíven leírni.
Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához és azt súgta fülembe:
- Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.
Még egyszer látni akarta.
Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.
Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja.
Azután még egyszer odaintett s nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, amiért az orvosságot bevette.)
- Nekem adod, Jánoskám?
- Az állatok kosztjára - felelte elhaló hangon.
Itt van a szobában újra a karácsonyfa. Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat - tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?
Nem, nem. Lökjétek félre az összevásárolt új holmit. Ide kell álíltani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból.
Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szívettépő hangját:
- Kling, klang! Kling, klang! Hol a mi kis gazdánk?
Ment egy este Zarathustra tanítványaival az erdőn át; és miközben egy kutat keresett, fáktól és csalittól övezett zöld mezőre jutott, ahol lányok táncoltak egymással. A lányok, mihelyst Zarathustrát felismerték, abbahagyták a táncot; Zarathustra azonban nyájas arccal hozzájuk lépett, és így szólt:
Abba ne hagyjátok, ti kedves leányok, táncotokat! Nem játékrontó közeledik hozzátok gonosz arccal, sem lánykák ellensége.
Isten szószólója vagyok az Ördög előtt, aki pedig a nehézkedés szelleme. Hogyan lehetnék könnyű, isteni táncotok ellensége? Vagy kecses lány-bokáké?
Erdő vagyok, igen, és sötét fák éjjele: de aki sötétségemtől vissza nem retten, rózsaindákat is lel ciprusaim alatt.
És a kicsi istent is, ki leányoknak a legkedvesebb: ott pihen a kút tövében, csukott szemmel.
Így bizony, fényes nappal elaludt nekem, a naplopó! Túl sokat hajkurászta tán a pillangókat?
Ne haragudjatok rám, szép táncolók, ha most az istenkét kicsinyég megfenyítem. Kiáltozni és sírni fog ugyan, ám ő még akkor is nevet, ha sír!
És könnyekkel a szemében fog táncra kérni benneteket; és táncához én magam énekelem a dalt:
Tánc- és gúnydalt a nehézkedés szelleméről, az én mindenekfölött való, leghatalmasabb Ördögömről, aki állítólag a "világ ura" -
Hát íme a dal, amelyet Zarathustra énekelt, amikor Cupido és a lányok együtt táncoltak.
A szemedbe néztem a minap, ó, élet! És úgy tűnt, feneketlen mélységbe süllyedek.
Ám te aranyos horoggal kifogtál engem; és gúnyosan nevettél, mikor én téged kifürkészhetetlenül mélynek mondtalak.
"Minden hal így beszél, mondtad te; amit ők ki nem fürkészhetnek, az kifürkészhetetlen.
Én azonban csak változékony és vad vagyok, mindenekelőtt pedig nő, és nem éppen erényes:
Miattatok, férfiak miatt már csak úgy hívnak engem, a »mély«, vagy a »hű«, az »örök«, a »titokzatos«.
De ti, férfiak ajándékoztok meg bennünket szüntelen saját erényeitekkel - ó, ti erényesek!"
Így nevetett ő, a hihetetlen; de én sohasem hiszek neki, még kevésbé a nevetésének, ha magáról szól gonosz szavakat.
És amikor négyszemközt beszéltem erről az én vad bölcsességemmel, haragosan mondta nekem: "Akarsz, kívánsz, szeretsz, csupán ezért dicséred az életet!"
Majdnem gonoszul válaszoltam, majdnem megmondtam a dühösködőnek az igazat; és nem tudunk gonoszabbul válaszolni, mint amikor "az igazat mondjuk meg" a mi bölcsességünknek.
Így áll tehát hármunk közt a dolog. Alapjában csak az életet szeretem, éspedig leginkább akkor, amikor gyűlölöm.
Hogy azonban a bölcsességhez jó, gyakran túl jó vagyok, ennek az az oka, hogy nagyon is az életre emlékeztet engem!
A szemük, a nevetésük, még arany horgászbotocskájuk is. Tehetek én róla, hogy ennyire hasonlítanak egymásra?
És amikor egyszer az élet kérdezte tőlem: ki hát akkor ez a bölcsesség? - hevesen válaszoltam: "Ó, igen! a bölcsesség!
Szomjazzuk és soha be nem telünk vele, fátylakon át fürkésszük, hálóval kapdosunk utána.
Szép-e? Tudom is én! De a legvénebb potykát is horogra lehet csalni vele.
Változékony és durcás; gyakran láttam, hogy az ajkát összeharapja, haját a visszájára fésüli.
Talán rosszindulatú és hamis és mindenekelőtt egy nőszemély; de mikor ő maga mond magáról rosszakat, akkor vezet félre a leginkább."
Amint ezeket mondtam az életnek, dühösen fölnevetett, és becsukta a szemét. "De kiről beszélsz te? - kérdezte - leginkább rólam, ugye?
De még ha igazad van is, szokás ezt így a szemébe mondani valakinek? És most beszélj csak a te bölcsességedről is!"
Ó, és most kinyitottad újra a szemedet, kedves élet! És úgy rémlett újra, feneketlen mélybe süllyedek. -
Így dalolt Zarathustra. Amikor pedig a tánc véget ért, és a lányok elmentek, Zarathustra elszomorodott.
"A nap már rég lement, mondta végül; a mezők nedvesek, és az erdőből hűvösség jő.
Egy ismeretlen áll előttem, és elgondolkozva néz. Mi! Te még élsz, Zarathustra?
Minek? Miért? Hogyan? Hová? Hol? Miként? Nem ostobaság még mindig élni? -
Ó, barátaim, az este volt az, aki kérdezett. Bocsássátok meg szomorúságomat!
Beesteledett: bocsássatok meg nékem, hogy beesteledett!"
Legismertebben talán Márai Sándor könyvében bukkanhatunk rá erre a kifejezésre, hogy "népek Krisztusa Magyarország". Már a középkorban is történnek erre utalások, de a Rákóczi szabadságharc korában már egyértelműen elhangzik ez a kifejezés. Aztán az 1848-49 -es szabadságharc korában ismét. Később Trianon kapcsán és majd 1956 kapcsán ismét elhangzik. Minden esetben azt akarják kifejezni vele, hogy országunk önfeláldozásával, vérével és hősiességével úgymond megváltotta Európa és az európai kereszténység létét.
IV. Béla mondta ki először: "egész Európa, egész kereszténység, egész emberiség - ezért van a magyar". Még Balassi Bálint is azt mondta: "az jó hírért, névért és egész kereszténységért harcol a magyar". Mindezért köszönetet nem kaptunk a mai napig, viszont megalázást, eltaposást és gyalázatot bőven. Harcoltunk a tatár-mongolok ellen, harcoltunk a törökök ellen, mindezt úgy, hogy sokszor keresztény Európa szövetséget kötött a pogányokkal ellenünk. Európa, akire most fel kellene néznünk gyalázatos tetteket követett el a magyar királyság ellen. (pl. Velence, a francia király, vagy maga a pápa többször is.)
Ha a magyarság szabad, akkor a világ is szabad. De ha a magyarság szolga, akkor a világ biztosan nem szabad! A magyarság a világot már számtalan alkalommal megmentette, de a világ még egyetlen egyszer sem mentette meg a magyarságot. Történelmünk mintegy keresztútjárás. Pap Gábor az, aki úttörő volt abban, hogy a jézusi keresztút 14 stációját rávetítette a magyar történelem egy - egy fontos fordulópontjára. Nincsen a világon másik nép, amelyiknek a történelmére maradéktalanul rá lehet vetíteni a szenvedéstörténetet. Érdemes ezen elgondolkozni, mert a végén megdöbbentő következtetésre lehet jutni!
1. stáció:
Jézust elítélik és Jézus elfogadja az ítéletet. Jeruzsálem falainak tövében történik. Pilátus rámutat: "Íme, az ember!" (Ecce homo!). Évszázadokon keresztül a magyarságnak Attila király mutat emberi példát. Amikor Atillának Róma falai alatt megjelenik Jézus Krisztus angyala és tőle jön az üzenet: az angyal fényes koronát ígér neki, ha megkíméli a várost, mert az apostolok csontjai a városban nyugszanak. Atilla itt elvállalja azt a küldetést, hogy megkímélje a várost, bármilyen nehezére is esik Isten ostorának, hogy ne rombolja le a bűnös Rómát. Ettől kezdve lesz Róma püspöke római pápa. Ezt is Atillának köszönheti a kereszténység. Innentől kezdve a magyarság egy vállalt utat fog bejárni.
2. stáció:
Jézus felveszi a keresztet. A magyarság visszatér a Kárpát-medencébe. A magyarok második bejövetele miért történhetett? Mi volt a cél? "Nem! Nem! Soha!" - a Kárpát-medencét nem lehet magára hagyni! Atilla király örökségébe jönnek vissza. Minden krónika jogfolytonosságot hangsúlyoz. A Krónikák nem beszélnek honfoglalásról, hanem visszajövetelről. A jogfolytonosság az üdvtörténetre is vonatkozik. Atilla vállalását is
folytatni kell!
3. stáció:
Jézus először esik el a kereszttel. Bulcsú kivégzése. Bulcsú nagyon bölcs hadvezér volt, a világ egyik legjobb hadvezére. Itt döbbenhetett rá a magyarság, hogy a keresztútjárás kemény dolog lesz. Bulcsút úgy végezték ki, mint egy lótolvajt és ezért a mai napig nem kértek bocsánatot. A világ legjobb hadvezéréről nem lehet elhinni, hogy váratlanul rajtaütöttek, mert akkor az nem hadvezér. Nyilvánvaló, hogy tőrbe csalták. Még az is érdekes gondolat lehet, hogy Bulcsúval együtt végezték ki Lehel vezért is. Viszont amit utoljára lehel ki valaki az búcsú lehelet. Érdekes összecsengés!
4. stáció:
Jézus találkozik legszentebb édesanyjával. Ez az azonosítás nagyon egyszerű. A magyar történelemben, aki azonosította az ősök Boldogasszonyát Szűz Máriával az maga Szent István volt. Itt kell vigyázni, mert a "Habsburg kurzus" szerint Szent István kiirtotta az ősvallást, erőszakkal terjesztette a kereszténységet. Ezt sajnos sokan hirdetik ma is nemzeti lobogó alatt a Himnuszt énekelve.... (lásd. István a király rock opera). Ezzel, ha a "Habsburg kurzusnak" hiszünk, akkor szépen leválasztjuk és eltávolítjuk történelmünkről a Szent István és Atilla közötti kb. 500 évet. A világtörténelemben nem volt másik olyan nép vagy nemzet rajtunk kívül, amely saját ősvallásának Istenasszonyát Szűz Máriával azonosította volna és azt a világ elfogadta volna. Ezt az azonosítást elfogadta az egész világ! Tudjuk ez mit jelent? Ha nekünk Szűz Mária az édesanyánk, akkor nekünk Jézus Krisztus a testvérünk! Az azonosítás azért is rendkívül nagyszerű húzás volt, mert ettől kezdve keresztény ország jogszerűen nem támadhatta meg hazánkat, hiszen Magyarország Mária országa.
5. stáció:
Jézusnak segít a keresztvitelben Simon. Itt Simont azonosítani lehet Szent Lászlóval. Szent László a kereszténység legnagyobb védelmezője saját korában. Az úgynevezett magyar oltáron két szent királyunk (Szent István és Szent László) között jelenik meg Szűz Mária. (pl. csíksomlyói oltár) Más nemzetről sohasem neveztek el oltárt. Német oltár, olasz oltár vagy francia oltár nincsen. Szent László napja a nyári napfordulónál van - Szent István napja a téli napfordulónál. Kozmikus értelemben a fény és a sötétség határait a két magyar király jelöli ki. Tudni illik, hogy a korabeli ábrázolások Szent Lászlót mindig Jézus arccal ábrázolják.
6. stáció:
Veronika kendőjével letörli Jézus homlokát. A hófehér kendőn megjelenik egy nem emberi kéz által festett ikon, Jézus hiteles és igazi képe. Árpádházi Szent Erzsébet vagy Árpádházi Szent Margit emberiség felé nyújtott segítsége híven tükrözi Veronika tettét. Amikor valaki felmutat egy példát, megmutatja az emberiségnek a magyarok mivoltát.
7. stáció:
Jézus másodjára esik el a kereszttel. Ez a legnagyobb, legfájdalmasabb esés a kereszttel. Kihal az Árpádház férfi ága.
8. stáció:
Jézus megvigasztalja a jeruzsálemi asszonyokat. A szenvedő Jézus vigasztalja meg az őt sirató jeruzsálemi asszonyokat. Mátyás király az igazságos, az igazság szavával vigasztalja a nemzetet. Akkora erőtöbbletet ad, hogy ettől tudunk tovább menni történelem viharaiban.
9. stáció:
Jézus harmadszor esik el a kereszttel. 1521. augusztus 29. Nádorfehérvár eleste, 1526. augusztus 29. Mohács, a király és a nemesség eleste, 1541. augusztus 29. Buda eleste. (A három dátum összevonható - amúgy is különös módon összecseng, mert egy naptári napra esik!) A mohácsi csata azért meglepetésekben bővelkedik: Pl. a magyar vitézek eleje, már a szultán sátrának közvetlen közelében volt, amikor véget ért a csata. Így szokták beállítani: 2 óra alatt eldőlt. Na de, milyen két óra alatt? A törökök 150 éven keresztül egyfolytában emlegetik. A törökök úgy írták le, hogy akkora csata volt, hogy a bolygók megálltak a pályájukon és a magyar király hős volt! - De ez volt a sorsa! A csata előtt a kalocsai érsek misézik. Amikor, az ostyatartóból kiveszi az ostyát az vérzik. Nagyon jól tudták, hogy hova mennek és mi lesz a sorsuk. Az évek során átlagosan a török mindig tízszeres túlerőben van és fél a magyartól. Tehát ilyen túlerővel szembeszállni nem volt szokatlan.
10. stáció:
Jézust megfosztják ruháitól. A nemzetet megfosztják váraitól, ékességeitől, történelmétől, múltjától. Lemeztelenítik és megbecstelenítik. 1701-ben Lipót császár elrendeli a régi nagyhírű váraink felrobbantását.
11. stáció:
Jézust keresztre feszítik. Ez egyértelmű, hogy 1920. június 4. Trianon. Ezt mindenki így emlegeti. Elhangzik a keresztfánál: atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit tesznek. Valóban nem tudták - ma sem tudják!
12. stáció:
Jézus meghal a kereszten. 1956! Ezt a nemzethalált - bár élőként - a nemzet átéli. Ezért akarunk feltámadni. 1956-ban gyerekek haltak meg! Gyerekek voltak a hősök. A gyerekek a jövőt jelentik. Ez az igazi tragédia és a nemzethalál, amit a nemzet élve él meg. 1446 - 1956 - 2006 sokszorosan kapcsolódnak egymáshoz.
13. stáció:
Jézust leveszik a keresztről édesanyja ölébe helyezik. Ezt csak egy eseményhez lehet kötni történelmünkben. A Magyar Szent Korona hazatér 1978 -ban, majd 2000-ben a múzeumból áthelyezik a Parlamentbe. Tudjuk, hogy a múzeumban csak a "halott" dolgokat tárolják az élő és működő dolgok helye nem ott van. Így a Szent Koronánk nem kerülhetett méltóbb helyre, mint a magyar törvényhozás központi épületébe.
14. stáció:
Jézust sírba teszik. Magyarország az Európai Unióba tétetik. Elhinni, hogy halálból van feltámadás - hihetetlenül nehéz dolog! Itt arról van szó, hogy magára maradt, egyedül van a sírban, nem látja őt senki, nem sír érte senki. Ilyen helyzetben van ma a magyarság és a magyarságnak el kell hinnie, hogy nem halt meg és lesz feltámadás! Ez egy önként vállalt alászállás poklok mélyére. Egy idő óta meredeken szállunk lefelé..... 1956 -ban a világ elsírta magát és azt mondta, hogy ez tényleg a népek Krisztusa. Azóta azonban nem látnak bennünket és a sírból mi sem látunk ki. Magunkra maradtunk!
15. stáció:
FELTÁMADÁS! A keresztútjárás koronája maga a feltámadás! Feltámadás nélkül Jézus nem Krisztus. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen ellustult, eltunyult, sorsára közömbös nép hogyan tudja megvalósítani a feltámadást. Az 1-14. stáció egy racionális folyamat volt, a 15. stáció azonban nem racionális folyamat. Ezért egyáltalán nem kell figyelembe venni, hogy most milyen a magyarság. Nem ez számít. A magerőt kell mozgósítani, ami bennünk van! Rá kell döbbennünk: ha eddig igaz volt, akkor az utolsó lépés miért ne lenne igaz? TEGYÜK MEG AZT A LÉPÉST!
Forrás: Pap Gábor és Szántai Lajos tanításai alapján: "pálos1200"
Egy napon rám tört a kutyavágy. Ez már nem nyafogás volt, hanem komoly roham. A feleségem megértette, és lankadtan beletörődött. - Jó, menj, és hozz egy kutyát. Vasárnap kimentem a heti kutyavásárra, a Gellérthegy tövében. Ide-oda mászkáltam, nézelődtem, amíg egy vénséges vén néni megszólított: - Kutyát tetszik akarni venni? - Csak ha valamelyik megtetszik. - Tessék megvenni az én Bobikámat. Lenéztem. Ott állt az a fajta fehér kutya, akit különösen utáltam a pofája miatt. Bull terrier. Bizakodva nézett rám. - Miért tetszik eladni? - Tetszik tudni, öreg vagyok már. Lakótelepen lakom a hetedik emeleten. Túl nagy fáradság már nekem egy kutya. - Mennyi idős? - Éppen egy éves. Szobatiszta. Bámultuk egymást Bobikával. A franc egye meg, nem kellett volna vele megismerkednem. Most már kötlességeim vannak az ebbel szemben. - Adja ide egy kicsit a pórázát. Hadd lássuk, hogyan jövünk ki egymással? Elindultunk, Bobika meg én. Szépen, nyugodtan sétált mellettem, a többi kutyával nem igen törődött. Kezdtem belenyugodni a sors akaratába. Akkor hát ezt az undok külsejű Bobikát szánták nekem a Halhatatlan Istenek. Visszaérkeztünk a nénihez. - Mennyibe kerül ez a kutya? - Amennyit adni tetszik érte. Nekem az a legfontosabb, hogy jó helye legyen. - Rosszul fog járni. Mert én csak egy ezrest adok. - Rendben van. Csak jó helyre kerüljön. Átadtam a pénzt, és most már véglegesen megkaptam a pórázt. Akkor mögöttem megszólalt egy férfihang: - A Bobikát tetszik megvásárolni? - Őt. Miért kérdi? - Mert a múlt héten én vettem meg. - Micsoda? - Tudja, ez olyan hazaszökős kutya. Hacsak nincs olyan kertje, amelyiknek erős betonalapzata van. - Hát olyan nincs. - Akkor kiássa magát. Szemrehányóan néztem a nénire. Lesuvasztotta a fejét. - Bizony, az a szokása, hogy hazajön. Tesség egy darabig láncon tartani, egy drótra felfűzve, hogy azért szaladgálhasson. - Ilyet nem teszek. Erről egy szót sem tetszett mondani. Vissza kell csinálnunk az üzletet. A néni beletörődni látszott a dologba. Kaparászni kezdett a kopott táskájában. Az egész néni kopott és megviselt volt, mint a táskája. - És most adjam vissza az egész ezrest? Megsajnáltam. - Ötszáz elég lesz. Derűsen visszaadott ötszáz forintot. A közbeavatkozott férfi megértően figyelte az üzletet. Én is elég vidáman érkeztem haza. Jó dolog jó embernek lenni. A feleségem megkérdezte: - Hol a kutya? - Úgy alakultak a dolgok, hogy ötszáz forintért nem vettem kutyát. Mindent elmeséltem neki. Azt mondta: - Tudod, ezek társak. Most már a kocsmában isszák az ötszáz forintodat. - Ilyen balek lennék? - Ilyen. De ez rendjén van. Csak azt ígérd meg, hogy bárhogyan alakul az élet, üzlettel soha nem fogsz foglalkozni. Este, lefekvéskor még egyszer eszembe jutott Bobika. És Bobikáról Karácsony Benő regénye, a Pjotruska, ahol két állástalan fiatalember abból él, hogy állandóan eladják Pagát nevű vizslájukat, aki visszaszökik hozzájuk. Pagát kutyáról pedig Assisi Szent Ferenc ajánlására ugrott az emlékezetem, aki szerint tudatosan kell baleknek lenni. Mert a balek a leggazdagabb – mondta a szent -, százszor is kifoszthatják, és még mindig van miből. Valami melegség járta át a szívem táját. Azóta érzem jól magam simlis, csalásra és átverésre berendezkedett világunkban.
A XVIII. század végére az elmaradott gazdasági-társadalmi viszonyok, az elnémetesítő törekvések közepette felsejlett a nemzeti önébredés kibontakozásának lehetősége Magyarországon. A francia felvilágosodás eszméi - elsősorban Bécsen keresztül (magyar testőrírók szolgálata a császári udvarban) - elterjednek hazánkban, s egyre erősebb lesz az igény: a tudományoknak és az irodalomnak anyanyelven kell megszólalniuk. A legkiválóbb írók és költők felismerték, hogy a nemzeti függetlenség és a társadalmi fejlődés ügye nem léphet előre fejlett nemzeti nyelv nélkül. Bessenyei fellépése a magyar művelődéspolitika fejlesztése érdekében (Magyarság című nyelvművelő programjával – 1778 ((röpirat))) mozgalommá erősödik.Ily módon vált a magyar felvilágosodás korának egyik legfontosabb eseményévé az egész magyar közéletet átfogó (látens politikai) mozgalom - a nyelvújítás.A nyelvújítás nem más, mint - a nyelvfejlesztés átlagosnál nagyobb társadalmi igénye alapján - elsősorban avatott nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tudatos beavatkozása az adott nyelv életébe, az aktuális mondanivaló kifejezhetősége és jobb, hajlékonyabb megformálhatósága érdekében. Efféle nyelvújítás Nyugat-Európában már korábban lezajlott, s ezekre a felvilágosodás nyelvművelői mintaként is tekintettek (Kazinczy például a német mintát követte).Bár nyelvújításon a magyar művelődés történetében általában azt a néhány évtizedre (1790-1820) kibontakozó mozgalmat értik, amelyben a magyar nyelvről vallott nézetek ütközése helyettesítette a nem engedélyezett politikai küzdelmeket, a nyelvújítás valójában mintegy száz esztendeig, Bessenyei fellépésétől (az 1770-es évektől) egészen a Magyar Nyelvőr megjelenéséig (1872) tartott. Az újítások célja a magyar szókincs bővítése, az idegen szavak magyarral való helyettesítése, a stílusújítás, végső soron pedig az európai szintű tudományos és kulturális eredmények egységes nemzeti nyelven való megszólaltatása volt.Az írók már megfogalmazták: az anyanyelv és a nemzet ügye szorosan összekapcsolódik - „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem" - írja Bessenyei György a Magyarság című röpiratában.Központi kérdéssé a magyar nyelv jogainak helyreállítása, államnyelvvé tétele lett. Először az 1790-91-es országgyűlésen terjesztették elő nyelvi követeléseiket a magyar rendek, de a magyart államnyelvvé majd csak az 1844. évi országgyűlés tette.Bessenyei nyomdokain nemcsak szépírók (Dugonics András, Baróti Szabó Dávid, Csokonai Vitéz Mihály, Kazinczy Ferenc, Szemere Pál, Kölcsey Ferenc stb.), hanem szakírók is (Diószegi Sámuel, Fazekas Mihály - növénytan; Révai Miklós nyelvészet; Bugát Pál - orvostudomány stb.) sürgették a nyelvfejlesztés ügyét, mi több, ők maguk is - tanulmányozva a korábban lezajlott francia és német nyelvújítást új szavak tömegeit gyártották.Az új szavak gyártása sok tekintetben az idegen szavak magyarosításáért folyt. Az újítás képviselői az ún. neológusok voltak, akik vallották, hogy a nyelvet „fokról fokra mívelés által" kell emelni, s e jog elsősorban a költőket illeti, akiknek „gyakran még a grammatikai regulát is félre kell vetniük", ha „csinosan" és energikusan akarják gondolataikat kifejezni. A neológus alapelv tehát: tudatosan be kell avatkozni a nyelv életébe.Egyre-másra jelentkeznek azonban először csak a „szertelen szófaragások" elleni bírálatok, majd a nyelv túlzó féltését tükröző írások, amelyek óvnak a beavatkozástól - féltve a magyar nyelv hagyományait. A régi állapotok féltői a maradiaknak bélyegzett ún. ortológusok voltak, akik - hogy a magyar nyelv „rontását" megakadályozzák közreadták a Debreceni Grammatikát (1795), amely alapelveiben azt tükrözi, hogy a magyar nyelv fejlődésének alapja állapotának változatlanul hagyása, mert úgymond „új és többnyire hamis kohókban vert szóknak formálásával a tiszta szép nyelv mintegy megszeplősíttetik".Ekkorra már Kazinczy Ferenc került a nyelvújítási mozgalom középpontjába, aki szervező munkájával, kötetekre rúgó levelezésével szellemi központtá tette a Zemplén megyei Bányácskát (amelynek ő maga adta a Széphalom elnevezést). Kazinczyt politikai múltja (akkoriban szabadult ki a Martinovics-féle összeesküvés miatt a börtönből), írói és szervező, irányító munkássága a neológusok vezérévé avatta.Az ortológia ellen a Tövisek és virágok című epigramma-gyűjteményének közreadásával (1811) lendült támadásba, s több más művében is csapásokat mért a nyelvújítást ellenzők táborára. Vallotta, hogy „a nyelv művelése a szépíró joga, aki nem ismer más törvényt, mint azt, hogy írása szép legyen. Valami ezen igyekezetét segíti, az neki mind szabad; akár engedi a grammatika és a szokás, akár nem... Az író barátja a nyelvnek, nem pedig ellensége, mívelője, nem pedig pusztítója, nem rontója, de építője". Szerinte idegen szépségeket nem kell elutasítani, hanem meg kell tűrni, s el kell tanulni az idegen hajlékonyságot.Az ortológusok válasza a Mondolat című gúnyirat volt (1813), amelyben nevetségessé tették a nyelvújítók túlzásait, megcélozva vezérüket, Kazinczy Ferencet is. A gúnyirat elejére Kazinczy megkoszorúzott torzképét tették, amint szamárháton lovagol a Parnasszus felé, őt magát nevének anagrammájából Zafyr Czenczi-nek nevezve. Magában a gúnyiratban számos sikertelenül megújított szót gyűjtöttek össze, s durván gúnyolták a neológus vezért.Kazinczy társai közül Szemere Pál és Kölcsey Ferenc adta közre a neológusok válaszát Felelet a Mondolatra címmel (1815). E mű stílusparódia a parlagias, terjengős előadásmód és a Debreceni Grammatika ellen.A vita ezzel nem zárult le a két tábor között. Röpiratok, magánlevelezések, egyéb kiadványok fejezték ki nemtetszésüket egyik vagy másik felfogás ellen. Az írók közül azonban Csokonai, Bajza, Révai stb. a megújított nyelven írnak, s az ortológusok minden ágálása ellenére diadalra viszik a nyelvújítás ügyét. Maga Kazinczy belátja, hogy a nyelvújítás szándékával a nyelvhez nyúlni csupán tudós mérséklettel lehet, elismeri a túlzások helytelenségét, bevallja tévedéseit. Közzéteszi a nyelvújítási harcot lezáró írását, Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél címmel (1819), amelyben kimondja „Jól és szépen az ír, a'ki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind". Maga Kazinczy gyakorlati nyelvújító is volt. Nevéhez fűződnek alak, hölgy, pongyola, ácsorog, árny, dölyf, kedvenc, csalogány, légyott, évszak, emlékkönyv stb. szavaink.A gyakorlatban a nyelvújítás főként a szókincs hiányosságait óhajtotta kiküszöbölni, és minden eszközt felhasznált idegen szók magyarítására. A magyar szókészletet az alábbi eljárásokkal bővítették:- Nyelvjárási szavakat tettek köznyelvivé: betyár, burgonya, hullám, idom, kamat, bútor stb.- Régi szavakat elevenítettek fel: aggastyán (az Ágoston személynévből), fegyelem stb.; felújítottak régi személyneveket is, pl. Béla, Gyula, Zoltán, Géza.- Idegen szavakat alakítottak át, pl. a latin balanea bálna lett, a német Leipzig pedig Lipcse.Új szavakat alkottak- szóképzéssel, felhasználva az -ng; -lagl-leg; -ít; -z; -kozik/-kezikl-kőzik igeképzőket, pl. borong, érzeleg, lazít, tanulmányoz, építkezik stb.; az -alomi-elem; -mány/-mény; -at/-et; -ákony/-ékeny; -g; -ály/-ély; -ány/-ény; -zat/-zet névszóképzőket, pl. történelem, tengerész, állítmány, körzet, folyékony, adag, szenvedély, példány, alapzat stb.- szóvégek megelevenítésével: a -c, -nc; -dal-de elevenedik meg a kegyenc, újonc, cukrászda, szálloda, lövölde szavakban.- szóelvonással (szóelemek szó végéről való elhagyásával) nyerték a kapáiból a kapa, az árnyékból az árny, a tarútból a tan, a vizsgáiból a vizsga szavakat.- szócsonkítással (szóvégek önkényes elhagyásával) nyerték a címerből a cím, a zömökből a zöm, a gyámból a gyár szavakat.- szóösszetétellel pl. búskomor, folyóirat, szemüveg stb.; német hatásra idegenszerű összetételeket is létrehoztak pl. jogerős, iskolaköteles. - Nem ritka módszere a szóteremtésnek az ún. szócsonkításos összetétel, pl. a híg + anyagból született a higany, a levegő + égből alakult a lég, a könnyű + elméjűből pedig a könnyelmű.Örvendetes, hogy a nyelvújítási szavak milyen gyorsan gyökeret vertek a magyar nyelvben. Mindmáig mintegy tízezer szó van használatban belőlük. Vörösmarty, Petőfi, Arany stb. már természetesen használták ezeket a szavakat és az új stílust, amely jobban simult a gondolati tartalomhoz. A nyelvújítás voltaképpen a magyar irodalmi nyelv egységesülésének aktív, mozgalommá kiteljesedett szakasza volt.
A táji irodalmi nyelvváltozatokban a nyugati és az északkeleti változat ez idő tájt vívta meg egymással végső harcát, s így a nyugati (vagy dunai) nyelvváltozat kiszorulva átadta helyét az északkeletinek. Ebben szerepet játszottak elsősorban az írók Kazinczy vezetésével, de nem kevésbé a nagyhagyományú kelet-magyarországi iskolák, a sárospataki és a debreceni kollégiumok.
A helyesírás egységesítéséért harc folyt Révai Miklós és Verseghy Ferenc között is, amit az emlékezet ,jottista-ypszilonista háború"-ként ismer. Eszerint a kiejtés szerinti írásmódot, a Verseghy képviselte „lánya, haggya, kertye"féléket kiszorította a Révai támogatta szóelemző írásmód, azaz a „látja, hagyja, kertje" -félék.A normatív irodalmi nyelv megszilárdulásában fontos szerepe volt a Tudós Társaság helyesírási szabályzatának (A magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai - 1832), majd pedig A magyar nyelv rendszerének (1846). Az 1872-ben meginduló Magyar Nyelvőr című folyóirat pedig - mint címe is mutatja - kiegyensúlyozó szereppel őrködik a magyar nyelv hagyományainak és újszerű jelenségeinek rendszere fölött.
Hű, micsoda nyelvezete van az általad feltett versnek:-)
***
IV. Béla szerző: Szász Károly
MAGYAR DALNOK 1891. 31. oldal
I.
Hamar egy paripát, gyorsabbat a szélnél, Mely messze röpítsen, mint könnyű madár, Föl Béla király! Ülj lóra, ne késsél! Előtted, utánad, a szörnyű tatár.
Körül a tatárság, mint iszonyu tenger, Benyelni akarva a kis szigetet. Maroknyi magyar, ötszázezer ember… Győzelmi remény még kit hiteget?
És mind közelebb, és mind közelebb jő, Szűkebbre a tér, s szűkebbre szorúl. Mindjárt kitör a vész, lezúdul a felhő, Sötétül az ég, a nap arca borul.
Nincs veszteg idő, nincs veszteni egy percz: S ha még nyomon érnek nincs kegyelem. Szakadj meg erős szív! remélni te sem mersz; Meghalni lehet,- de küzdeni nem!
II.
Ott ví még a királynak öcscse, Mint tengerrel a kis ladik: Mely vad habokkal tűzött össze, És ide s tova hányatik. Majd elborítja azt a hullám, Majd fölemeli ujra vállán...
Föl-fölvillámlik nehéz kardja, S sujt gyilkosan, maga körül, Baljába még a zászlót tartja, Mely rongyba is büszkén röpül. Vad ellenségtől összetépve Az istenanya drága képe.
Összébb szorulni látja a kört, Mit kardjával körülvona. És már a zászló nyele eltört, És lankad rajt védasszonya. Tíz sebből foly az ifjú vére A mohi rét kövér füvére.
S még egyre küzd a király öccse, És mint a fű hull a tatár. Széttépve hercegi köntöse, Lefordúl a sisakja már. Térdére hull s még egyre vív... Oh gyönge kéz! Oh hősi szív!
Homlokán a vér forró habja, És lélekzete nehezül. Kezéből kiesik e szablya, Kék ajkán mégis mosoly ül: „Veszítsük el az életet, Mentsük meg a becsületet!”
III.
Fut a király sebes lován; De amint visszanéz: Tatárcsapat száguld nyomán; Vele két hive van csupán, Érette halni kész.
S a hosszú völgy s a kisded ér Mind csak velök szalad. Mögöttük mind kisebb a tér, És már-már a nyomukba ér Az üldöző csapat.
Előre csak! Tova, tova! Megűzi gyors lovát. S midőn már szélbe vész nyoma Megbotlik a király lova, nem bírja már tovább.
„Uram király! Lovamra ülj! Isten legyen veled. Ez mint a gyors szél, úgy repül; Ez jó uram! Fuss, menekülj, Mentsd drága éltedet.”
„Nem éltemet, csak a hazát! Hazámért futok én, Isten veled, nemes barát!” Szól a király, s sarkantyút ád. Száguld, röpül a mén.
De újra szűk s megint szorúl Mögöttük a mező, Ordítoz a tatár vadúl És mind közelb, közelb nyomúl A szörnyű üldöző.
A paripa lenkad megint, És ez sem bírja már. És vissza a király tekint, És prédaszomjas vércsekint Nyomában a tatár.
„Uram király! Cseréljük el Lovunkat jobb e más. Helyetted én hadd vesszek el, De néked menekülni kell.” -Szól most a hű Rugács.
S megnt új ménen a király Mint fergeteg halad, Gyorsabban, mint sebes madár- Hogy mögötte a vad tatár Nagy messze elmarad.
S új völgy nyilik és új hegyek Zárják a láthatárt. És messze a király mögött A lassu röptü fellegek Rejtik már a tatárt.
Elnémul a zaj és leszáll A fölvert por megint. Lélekzetet vesz a király, S a sík mezőn, a hol megáll, Könnyezve széttekint.
És a végtelen tér fölött Mindent pusztulva lát, De letörli a könnyeket: „Ha elveszett a becsűlet, Mentsük meg a hazát!”
Definíció szerint a pátoszméter az a mérőszerkezet, ami az általad idézetthez hasonló írások esetén egyszerűen elfüstöl. ;)
Zok volt a kor. oh költő, melyben éltél,
Már 1871-ben írt ilyet a Borsszem Jankó:
Szász Károly szobrának leleplezésére.
</P>
(Pest, Avenue de l'Olympe, 1972-ki okt. 11.)
40 Borsszemdor pályadíjt nyert költemény.
—Uj-ó- magyar nyelven. —
Kelj föl sírod beomlott padmalából, Mit a csokajnak sonyva décze nyes, A mint loborgva donczóján aláfoly Szász ének óta sejlő dégvelyes. Kelj föl, ha űhnyel sírodon a dorbács Ha kelni hagy a mesle daglobor. S mely koriamolt ük lelkeden, a korbács, Hajh! elbüdíte, sormalos dobor.
Zok volt a kor, oh költő, melyben éltél, Szörcsűlt a bod, banyóba züllt a nyeh, A dür bedőlt s sziport dörnyelt az éjfél Távol s közel ragyékban fűnt a geh, Ketté nyesült szirékon Európa Das, burj nyörékelt a talang felett — Szász év telék — s a vékony csalmagója Nyízzent sanyalgva, a mig nyüstje lett.
Esti imára. Templomajtó nyikordul. Belépek harangjaid mozdulatai alatt. Oltárodra gyertyát lobbantok. Áldozati lángot. Az orgonán szellemkéz motoz...
Boldogasszony, Anyánk...
Ének simítja torkomat, s szavak. Boldog asszony. Boldogasszony! Anyánk! Imádkozz érettünk! Fohászkodj velünk! Adj szavakat a szótalanoknak! Édes Hazánkért! Magyarságunkért! Add, hogy megszülessen megnyugvásunk! Add, hogy megszülessen magyarságunk! Hogy egy legyen hitünk és halálunk! Egymásra találjunk! Minden zivatarban, kőomlásban, politikai hazugságban, ebben a megtépett-megtagadott, hűtelen világban.
Mi Atyánk! Miatyánk! Aki a Földön vagy, szenteltessék meg a Te igazságod, jöjjön el a Te földi országod, legyen meg a Te akaratod, itt a Földön, miként a Mennyben is. Mindennapi magyarságunkat add meg nekünk ma, és bocsásd meg az ő vétkeiket, akik hitetlen hittel tagadtak meg Téged, s hiába szólt háromszor a kakas. Porba hulltak Péter intő szavai.
Ők is megbocsátanak? Az ellenük vétkezőknek? Ne vidd őket a kísértésbe, szabadítsd meg világukat a gonosztól, mert Tiéd az ország, de övék a hatalom – és a dicsőség. Hamisra mázolt szavakkal. Ninive. Jónás.
Vétkesek közt cinkos némák.
Jónás a hegyen pihen. Nem hull kénköves eső. Az Úr könyörületes. A próféta hiába vár. Testét hőség perzseli. Nincs menedék a tök levelei alatt. Nem kellett féreg, mely gyökeret pusztít. Terméketlen a föld, növény sem sarjad.
Újkori Ninivék nem emelnek tornyot többé a jövőnek. Jónás átkozódik. Babits meg hallgat.
Szentélyed tömjén-csöndjében ülök, mi Atyánk! Miatyánk, aki a Mennyekben vagy..., szenteltessék meg a szándék, hogy Himnusz-létünk, Szózat-halálunk szavai közt magunkra találjunk. Egymásra leljünk az áldott és átkozott ugarvilágban, amikor sivataggá vált a lélek, s hamis próféták serege homályosítja el a Napot.
Magamra öltöm zarándok-lelkemet. Lépteim a Szentkúthoz* vezetnek. Szent kút. Legendát idéz. Szent László hitét, magyarságát. Víz csobban. Belekortyolok. Te fakasztottad. Távol nyugszol – és mégis közel. Hazai föld egyik és másik. Hiába tagadják lator-lelkűek. Sírodból most is kikelhetnél. Tatárhordák dúlnak. Pusztítanak. Lelkeket tépnek.
Csobban a víz. Belekortyolok. Forráshideg. Lehűti felizzó testemet. Jóllehet, sorsod sohasem vezette erre léptedet... Mégis. Mégis éltet: a hit, hogy a vizet Te fakasztottad. Szent kút. Erőd gyógyít. Kehelybe gyűjtöm vized harmatát. Átnyújtom a hitetlen szívűeknek. Arcomba öntik. Meghajolnak a közeli erdő fái.
Zarándokutam visszavisz szülőfalum gesztenyefákkal ölelt templomába. Lobog, lobog a gyertya lángja. Egyetlen fény. Egyetlen ének. Egyetlen szó. Egyetlen haza.
Nincs választásunk. Létünk vagy halálunk. A Semmiben Semmit sem találunk. Ámítások ködében vesztett magyarságunk. Tagadások hullámai. A kakasokat is megöltétek.
Mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem...
Álságosak a számok is. Háromszor? Hányszor-ezerszer? Hány ezerszer? Koponyák hegyén vár már a sok lator. Közülük mennybe mennyi jut? Meg nem tér. Hetykén tagad! Valónál valóbb igazat.
A koronát kitépik István kezéből: hasad a vászon és reped a kárpit, Mária hiába nyújtaná kezét. Boldogasszony! Anyánk! A jászolban felsír a Kisded. Könnycsepp a bölcsek szemében, fázós remegés pásztorok szava.
Felhők mögött a didergő angyal. Békesség. A Földön? Jóakaratú embereknek? Hol vannak? Merre találom őket?
Pusztulás – vagy tíz igaz.
Inkább elmegy, ...és szavaz! Savaz!
Sebeket éget a fájdalom.
A gyertyafény mégis fellobog. Nem hallgatok. Imára kulcsolt kezem még megremeg. Fázom. Itt belül. Reszketek.
Ki a magyar most? Akit megtagadtatok? Vállamon komor angyalok. Glóriás csendünk egyre nehezül. Szavam falaknak feszül. Nem omlanak.
Jerikó-falak, trombitás igazak. Ezek meg itt merednek előttem. Nekik ütközöm. Csontnál keményebbek.
Teremts újjá bennünket, Uram! Talán az Édenkert nem zárul be mögöttünk többé. Újra, új világra, patyolat-igazságra, hithű magyarságra, mert másként elveszünk.
Inog a törzsünk. Kitépték gyökerünk. Berzsenyi nem foghat tollat. Vész a tiszta erkölcs, s Buda vára. Ám épül és szépül a Bábel, felhőbe tép a torony. Nem a nyelvek, a szavak, a köpönyeget váltó lelkek hamisak. A torony mégis áll. Csákányunk szikrát vet. Csorbul. A hazugság meg sem csikordul.
Uram! Küldd reá villámaidat! Sújtó felleged haragját! Hadd legyen eggyé házam, hazám és otthonom!
Igen, olvastam - bár nem szeretek különösebben "politizálni", de annak azért én is örülnék, ha Magyarországon végre elkezdődne valami békésebb, nyugalmasabb élet:-)...
Köszi! :) Szép magas kupacban állnak már a történetek a fiókban, gondoltam, ideje elkezdeni megosztani őket. És talán még beszélgetni is sikerül róluk...
Egy olyannal kezdtem, aminek kifejezetten választási-politikai éle van. Már négy éve készült, de aktuálisabbnak érzem, mint annak idején.
“Ha azt akarod, hogy gyerekeidnek nyugodt életük legyen, hagyd őket egy kicsit éhezni és fázni.” (kínai bölcsesség) Elgondolkodtató a fenti bölcsesség. Mi sem természetesebb a szülőnek, hogy a gyermekei mindent megkapjanak. Lehetőleg többet, mint ő kapott az ő szüleitől. Sokan ebbe rokkannak bele, mert minden áron kell a gyereknek az új telefon, a számítógép, az I-pod, a márkás ruhák, a külföldi utak, stb. Természetes, hogy megadjuk nekik, hiszen örülünk ha adhatunk. Adhatunk igen, de nem minden áron és nem mindent. Talán végig kellene gondolni, hogyha mindent megadunk gyermekeinknek azzal jót teszünk-e velük? Elégedett, boldog felnőttek válnak-e belőlük? Valószínűleg nem lesznek maradéktalanul boldogok. Tudjuk jól, hogy minél többet kapunk, annál több kell. Ez az emberi természet alapvető reakciója. Eljutunk oda, hogy már semminek nem tudnak örülni. Nem tudják értékelni szüleik áldozatvállalását, természetesnek veszik, hiszen nekik ez alapból jár, azt gondolják. Sok szülő nem tudja hogyan kell jól szeretni gyermekét. Szeretetünket vagy annak mértékét pedig könnyebb tárgyakban, vagyis végső soron pénzben kifejezni. Valamit rosszul csináltunk. Valamit nagyon elrontottunk, mert egyre több a boldogtalan fiatal. Nincsenek célok, elfogy belőlük a lelkesedés már kiskamasz korra. Minden korban más a fiatalok helyzete, mi is mások voltunk akkor, de nem volt ennyire kirívó különbség szegény és gazdag között, kevesebb lehetőséggel ugyan, de aki akart tanulhatott, boldogulhatott, akár többet tanult, akár munkába állt. Ma már eljutottunk oda, hogy hiába van több diplomája valakinek, nehezen talál munkát, megélhetést magának. (Azért ha nagyon keresnek, akad) Kicsit elbizonytalanodott a világ, a jövőkép néha rémisztőnek tűnhet. Ezzel együtt, talán el kellene azon gondolkodni, hogy ideje lenne fiataljainkat gatyába rázni. Kevesebbet engedni nekik és megtanítani őket dolgozni, felelősséget vállalni a tetteikért. Ha most nem tanulják meg, soha nem is akarják majd. Néha be kell vállalni a zord, szigorú szülő szerepét is, hiszen ha az életre neveljük őket, nem óvhatjuk meg mindentől. Bizony meg kell szabni a határaikat, hogy meddig és nem tovább terjed a lehetőségük ,és néha ők is vállalhatnak „áldozatot” értünk. Azt gondolom ez még nem önzőség a részünkről. Vagy igen? boroka59
Senki az égvilágon nem látta, hogy a kislány elindult az országúton, s nem látta senki azt sem, hogy a csavargó már ott ült ennek az útnak a szélén, az árokparton.
Éppen akkor kezdett magához térni a föld, az erdőkben meg a mezőkben már kidugdosták a fejüket a virágok, és pattanásban voltak a rügyek mindenfelé. Nagyon szép, pompázatos tavasz volt.
Amikor a kislány odaérkezett a csavargó elé, megállt, aztán odament egészen az árok széléhez, és így szólt:
– Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik majd vízzel, s akkor aztán nem tudsz itt ülni!
A csavargó éppen evett, csíkos, szürke tarisznya volt nála, elterítve a földön, rajta kenyér, azt eszegette. Evett tovább, oda sem fordította a fejét.
A kislány leguggolt, a szoknyáját szépen lehúzta a térdére, szép, kedves mozdulattal, ahogyan az ilyen kislányok szokták, aztán átkulcsolta a térdét.
– Keresztül tudod ugrani ezt az árkot? – kérdezte.
– Hordd el magad! – mondta a csavargó.
– Neked olyan nagy lábad van...! Biztosan keresztülugrod, ha akarod!
A csavargó rápillantott. Éppen csak egy rövid pillantást vetett rá, aztán hátratámaszkodott a könyökére, és meglódította a fejét:
– Szedd a lábad, és menj a dolgodra innen...
A gyermek szeme megnyílt, nagyra és tündöklőre, mint az ilyen csöpp jószágoknak szokott megnyílni a szeme, akár az ég.
– Dolgomra?
A térdére ereszkedett és széttárta a karjait:
– Énnekem nincsen dolgom, semmi dolgom nincsen az égvilágon! Én még olyan kicsi vagyok, hogy semmit nem tudok dolgozni, még a hajamat sem tudom magamnak megfésülni... De te meg sem nézted, hogy milyen szép hajam van?
A csavargó köpködte a szájából a morzsát, feje hátraesett a tarkójára, s nézte az eget. Nagy, erős felhők vonultak odafönt, dúsak, mint a hab, s a nap aranyra festette az oldalaikat.
– Nézd meg, milyen szép hajam van! – mondta a gyermek.
– Senkinek nincs olyan szép haja, mint nekem, nem olyan kócos, fekete, mint a tied!
S ahogy a gyerekek szokták:
– Tessék megnézni a hajamat!
– Menj innen, amíg jó dolgod van! – mondta a csavargó. Felült, és rákiáltott: – Szedd a lábad, ha mondom...
De a pillantása ottmaradt a gyereken.
Ott állt derékig bomló hajjal, a vállára folytak a fürtjei, körbefogták az arcát, megültek finoman a vállán, olyan volt, mint a tündérek a mesében, a szeme kék, az arca piros, mint a rózsák, s tiszta selyem a vállán.
– Szép? – kérdezte.
A csavargó csak nézte a gyereket.
– Ugye, milyen szép?
Csak nézte a gyereket, meg sem rebbent rajta a tekintete.
– Olyan, mint a selyem! – mondta a gyermek.
A csavargó visszaereszkedett a könyökére, a lábát is átnyújtotta az árok fölött, akár az előbb.
– Mondjad, hogy szép! – mondta a gyermek.
– Szép! – mondta.
A kislány kacagni kezdett. Kacagott, s közben meg széttárta a karját, s lassan megfordult maga körül.
– Senkinek nincs ilyen szép haja! – mondta, és fordult újra maga körül. A fejét egyenesen tartotta, meg sem moccant, mint valami kis szobor, az ajkait összezárta, összeérintette őket könnyen és finoman, a szemeit meg lehunyta. A karjai úsztak a levegőben, az ujjai meglebbentek, mint a könnyű virágok a szélben. Úgy is fordult meg.
– Szép volt?
– Szép!
– Nagyon szép?
– Az!
– Akkor mondjad úgy, hogy: nagyon szép!
A csavargó lenézett a földre, és azt mondta:
– Nagyon szép!
A kislány kacagni kezdett.
– Na, látod...
S kacagott. De közben a tekintete ráesett a csavargó lábára, az arca komoly lett, szinte ünnepélyes, s olyan lett a hangja is, mint a komoly, okos felnőtteké:
– Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik vízzel, és te nem tudsz majd itt ülni! Esik majd a sok csúnya eső, folyni fog mindenfelé, és tele lesz vízzel az árok, csúnya, mocskos vízzel, és egészen a tetejéig fog érni, meg a fű is vizes lesz egészen, meg sáros a földtől, akkor aztán ott is éppen olyan lesz, mint az országúton, sáros, vizes, s te ott sem tudsz majd ülni, mert mindenütt víz meg sár lesz, mocskos, hideg sár...
A csavargó lenézett a lábaira. Ott nyugodtak az árok felett, áthúztak felette, és megültek a bakancsok a túlsó parton, fű s virágok között.
– Olyanok a lábaid, mint a hidak! – mondta a gyermek.
Valóban, mint két átdobott fa feküdtek a partok között.
– Mint a hidak? – kérdezte a csavargó.
– Mint két nagy híd!
– Akkor lépj rá, és gyere át hozzám!
A gyermek felemelte a fejét.
– A lábaidon?
– Azokon! Olyanok azok, mint a hidak, te mondtad! Rálépsz, s jössz rajtuk, mint a hidakon...
A gyermek összevonta a szemöldökét, meggyűrődtek a kis ívek a kék szemek fölött, s a homlokán két apró ránc támadt, az is pont középen, a szemek között.
Lassan végignézte a csavargó lábait, aztán felemelte a tekintetét a férfi arcára.
– Mondd, hogy nagyon szép volt a hajam...
– Nagyon szép volt a hajad!
– Olyan, mint a selyem...
– Olyan, mint a selyem!
Felnézett a napra, aztán összehunyorította a szemeit, és elindult a csavargó felé.
Előbb az egyik, aztán a másik lábát tette fel a férfi lábaira, majd széttárt karokkal felegyenesedett, és óvatosan rakva arrább a talpait, megindult, ment a térdek felé.
– De... most is szép a hajam!?
– Nagyon szép... olyan, akár a selyem!
Továbblépett. De csak egyet-kettőt, aztán megállt, és így szólt:
– Nem hallgattad meg, hogy tudok énekelni! Senki olyan szépen nem tud énekelni, mint ahogyan én énekelek...
A kezét a csavargó térdére támasztva, leereszkedett az árok közepére, alig voltak a vállai valamivel magasabban a férfi térdeinél.
– Senki olyan szépen nem énekel, mint ahogyan én énekelek... Nem hiszed?
– De... Elhiszem!
Ránézett, kutató, makacs tekintettel a férfi arcára.
– Még nem is hallottad... Akkor honnan tudod?
– Biztos te énekelsz a legszebben!
– Olyan... mintha kis harangok szólnának...
– Egész biztosan olyan!
– Még annál is szebb!
– Biztos szebb!
– Nem hazudsz?
– Nem!
Félrefordított fejjel nézte a csavargó arcát. Majdnem a válláig hajlította a fejét, és a szemeit megint összevonta.
– Most majd meglátod! – mondta.
Hátralépett, kezét összefonta a háta mögött. énekelni kezdett.
Az én hajam szép, aranyos kis hajam szép, nincsen senkinek olyan. Jaj, de szép a hajam! Nincsen senkinek olyan...
Közben a karját felemelte, fejét hátrahajtotta, két tenyerével felfogta a haját, és magasra lebbentette, aztán meg hagyta, hogy visszahulljon, és csak emelte, lebbentette meg hullatta vissza a vállaira. Aztán felszállott a hangja, mint a madár, és elveszett szépen és csendesen, éppen mint a madár is a levegőben.
– Szép volt?
A csavargó elnézett az erdők felé. Lombosodó, friss erdők szegélyezték arrább a messzeséget, felnőttek az ég kupolájába, szép keretbe vonta őket a kékség. Aztán levette róluk a szemét, és azt mondta a kislánynak:
– Most fordulj meg, és menjél haza szépen...
Elhúzta a lábát az árok fölül, és ölébe vette a tarisznyáját. Kopott, zsíros jószág volt, tele csíkkal, folttal, s madzaggal volt összehúzva.
– Menjél haza szépen...
– Szép volt?
A csavargó hallgatott.
– Szép volt?
– Szép!
– Akkor menj, és hozzál virágot nekem! – mondta a kislány. – Menjél és hozzál virágot. A hátad mögött a mező tele van mindenféle virággal, onnan hozzál nekem!
Közelebb lépett.
– Nagyon szép volt?
– Nagyon szép! Egészen közel lépett, és megfogta a csavargó kezét. Ott állt egészen előtte.
– Akkor most énekelj te is...
Pontosan egymás szemébe néztek.
– Menj haza...
– Akkor most énekelj te is... és azután majd hozhatsz virágot nekem!
– Hozok virágot!
– Nem! Énekelj!
A férfi kacagni kezdett, arca finom lett, a homloka megsimult.
– Nem tudok... Senki nem tud olyan szépen énekelni, mint ahogyan te énekeltél... „Az én hajam szép, senkinek... nincs olyan szép...” Látod: nem tudok énekelni...
A gyermek csak állt ott előtte. Szó nélkül, komolyan nézte egy darabig, aztán lassan visszalépett az árok mélyére, és azt mondta:
– Menj, és hozzál virágot!
Nézte, hogyan áll fel a férfi, mint emeli maga alá a lábait, nagy, ormótlan bakancsok voltak a lábán, hogy támaszkodik a tenyerére, s hogyan indul be a mezőbe, ellógatva maga mellett a karjait, lépve egyre messzebb a virágok közé.
Hajladozott, lépett erre, arra, s szedte a virágokat. Gyönge szálak voltak, éppen hogy odatartották arcukat a napnak és a szellőnek. Nem is tudtak arról, hogy csodássá varázsolják a földet: beteljesítették a természet parancsát, lettek, hogy aztán elenyésszenek, de addig megszépítsék a mindenséget.
– Tessék... – mondta, amikor telt marokkal odanyújtotta a virágot.
Ott állt az árok mélyén a kislány, körülötte zöldült a föld, az utat megszórta a napfény, mögötte barnában és zölddel, szürkével elvegyülve az erdők, fent kék ég szinte fehér felhőkkel.
– Amiért szépen énekeltél!
A gyermek nem nyúlt a virág után, csak állt ott, mint valami virág maga is. Nézte a csavargót és hallgatott. Az meg leült, s elkezdte szórni a virágot a gyerekre. Aztán a könyökére ereszkedve hátradőlt, s el is ereszkedett egészen a hátára, lehunyta a nap elől a szemeit, s lassan, nehezen, mint a régi dudákból a hangok, énekelni kezdett. De összevissza, akár a kislány:
– De kék az ég, hogy szállnak a felhők, szállnak a felhők, nincs már csak egy, a virág sárga meg kék... sárga a virág meg kék...
Mint a régi dudákból, úgy jött a hangja.
A kislány odament és leguggolt melléje, elsimította a szoknyáját a térdén, mint előbb, amikor először állt meg a csavargó előtt.
-Még...
Az meg énekelt tovább. Hogy zöld az erdő, megy a szél, a mező tarka, s csak mondta egyre, énekelte.
– Még azt sem láttad... hogyan tudok táncolni – mondta a gyermek.
– Senki nem tud olyan szépen táncolni, mint én... Nem hiszed?
A csavargó felnyitotta a szemeit. Az ég fényében tiszták voltak, mint a kút mélyén az érintetlen víz.
– Nem hiszed? – kérdezte a kislány.
Csak hallgatott.
A gyermek megbontotta a kötényét, s hogy levette magáról, odatette a csavargó tenyerébe.
– Ezt neked adom! – mondta.
Aztán leült a földre, megbontotta a szandálját is, s azt is odatette a csavargó tenyerébe.
– Ezt is neked adom!
A férfi felült. Nézte a kötényt meg a kis cipőt, aztán megfogta őket, s rátette a tarisznyájára. Aztán megfogta a gyermeket, és odaállította maga elé, ott nyugodott a két tenyere a gyermek vállán. Az meg mosolygott, s ahogy a homlokát ráhajtotta a férfi karjára, így szólt. De akkor már felemelte ismét a fejét.
– Szedjél virágot nekem!
A csavargó felállt. A kötényt és a szandált a kislány kezébe adta, megfordultak, és beindultak a mezőbe, mentek a füvek és a virágok között, s végül kicsik lettek, mint a pillangók.
Hirosimai napló
“Ha azt akarod, hogy gyerekeidnek nyugodt életük legyen, hagyd őket egy kicsit éhezni és fázni.” (kínai bölcsesség)
