Nyitotta:Az a bizonyos Balázs, 2005.05.12 15:08 |
Hozzászólások: 53 | Hozzászólók: 12
Szeretnék nyugodtan beszélgetni a halálról, anélkül, hogy kitörölnék az írásaimat. Megjegyzendő: a topik ÁLTALÁNOSSÁGBAN a halálról szól, aki nem bírja, vagy fél a témától, ne látogassa.
... Egy ideje elég jó viszonyban vagyunk. A halál és én. Néha úgy érzem, együtt járunk. Jókat tudok bőgni tőle, de van, hogy orcátlanul képen röhögöm. Egyre gyakrabban csinálok viccet belőle, egyre többször mondják a poénjaimra, hogy morbid. Vannak, akik egyszerűen nem tudják kezelni, amikor a halálfélelmemből viccet csinálok. Tegnap előtt olvastam valahol egy Shakespeare idézetet: "Jobb az idén meghalni, legalább jövőre nem lesz rá gond." (Vagy valami ilyesmi.) Érdekes. Milyen sokszor gondolom én is így... Nem! Nem kívánom a halált, nem akarok meghalni. Már nem. De amikor arra gondolok, hogy egyszer be fog következni, akkor sorra veszem mindazt, ahogyan ez megtörténhet. Mostanság, amikor ilyen-olyan gondjaim vannak, és nem biztatnak egyáltalán, hanem inkább a túlélési esélyeimet latolgatják... nos, mostanság gyakran gondolkodom arról, hogy mi lesz, ha... Nem is annyira a módjáról, magáról az "eseményről" meditálok, hanem inkább arról, hogy mi lesz utána. Elképzeltem a temetésemet, rosszul voltam tőle! Gyűlölném, ha egy rakás ember állna körbe egy dobozt, amiben - állítólag - én vagyok. Az már nem én lennék, csak a testem. Nagyon nem szeretném, ha bárki is beszédet mondana felettem, ecsetelné erényeimet és nagyságomat. Nem szeretném, ha elhalmoznának a szeretet virágaival. Lécci, halmozzanak inkább most el velük! Nagyon nem akarom a demonstratív jelenléteket, az részvét megnyilvánulásait. Nem bírnám tartani magam felett a koszorúkat, nem akarok a sötét föld mélyén várni valamire, amit úgy hívnak, hogy Feltámadás. Egyáltalán nem akarok temetőbe kerülni, sok egyszervolt közé, a kényszerű-kötelező látogatások alanyaként ott lenni. Nem esne jól, ha egy kő fölé hoznák a virágot, csak azért, hogy emlékezzenek rám, pontosabban ezzel fejezzék ki, hogy emlékeznek. Nekem akkor már mindegy lesz. Általánosságban kijelenthetem, hogy a halálom után nem akarok másmilyen lenni, nem akarok az emlékezettől megszépülni és megjavulni. Nem akarok rendszeres kötelezettség lenni, és nem akarom, hogy a nevem csak a fejfámon éljen tovább. Az a név már úgysem én leszek. Egy időben azt szerettem volna, ha elhamvasztanak, a hamvaimat haza hozzák. Ide, ahol élek, ahol otthon vagyok, ahol a hétköznapjaim voltak, vannak és lesznek. Ahol nem kellett másnak megfelelnem, ahol olyan lehettem, amilyen: okos, szerencsétlen, esendő, példaértékű, szeretni- és gyűlölni való. Olyan, amilyen csak otthon tud lenni az ember... Aztán rádöbbentem, hogy én ezt szeretném, az igaz, de mi van, ha a hátra maradottak másként gondolják, és a maradványaimmal egy fedél alatti élet tudata gátolná őket egy csomó dologban. Erre alternatívát javasoltam, hogy akkor szórjanak szét. Akárhol, nincs erre kívánságom, ahol nekik jól esik, ahol úgy gondolják, jó lenne nekem... Mostanában azonban egyre többet gondolkodom azon, hogy ezt az egészet lehetne jó kedvűen és vidáman is csinálni. Ezért kérem, hogy a hamvaimat osszák szét sok-sok színes lufiban, töltsék fel héliummal, és engedjék fel az égbe ott, ahol sokan vannak, és ahol vidámak az emberek. Mondjuk egy strandon, vagy egy koncertten, vagy akárhol. Szeretném, ha az emberek - gyerekek és felnőttek - mutogatnának az égre, és kacagnának a látványtól, jó kedvük lenne, és egymásnak mondogatnák: "Jééé, odanézz! Mennyi lufi! Milyen magasra szállnak! Látod még?" Szeretném, ha utoljára mindenki örülne annak, amit okozni tudok! Névtelenül... ...
8 nap múlva lesz fél éve. hol jobb, hol rosszabb. a mocsokság hullámokban jön, a jó inkább csak a hiány hiánya. még mindig borzalmasan hiányzik. jóból, rosszból.
Ha elvesztettem valakimet, akkor mindig félrevonultam. Elismerem a keleti filozófia nagyszerűségét, átérzem a súlyát, de mivel ízig-vérig "nyugati" környezetben élek, s túl sok képmutató példát látok, valahogy viszolygom egy csöppet a témától. Persze lehet, pár év múlva már másképp fogom gondolni, nem zárom ki. (Ezt csak arra írtam, hogy ismertem Balázs idézetét, de én máshonnan közelítem meg a kérdést a magam esetében.)
A pár nap, hét, hónap félrevonulás a kegyetlen szembesítéssel telik. Az első naptól az utolsóig megpróbálom végigvenni, mi történt. Mert tudatosítani kell a történteket, nap mint nap tapasztalom, hogyan próbál az "agyam" elfeledtetni dolgokat, amikre nem szívesen emlékszem. Ha jól emlékszem, Freud ezekről a témákról írt valóságpróbák címszó alatt a Gyász és melankólia c. esszéjében. S akármennyire fáj, végigfuttatom a fejemben azt a filmet, ami ahhoz a személyhez kötődött, aki már nincs. Máskülönben nem lesz teljes a feldolgozás. Emellett azt hiszem, a gyásznak érdemes rítust adni (akár a temetés, csak ebből mára már "népünnepély" lett).
Ha már tudok úgy az illetőre gondolni, hogy nem érzem a megcsapó fájdalmat, akkor a folyamatnak még nincsen vége. Megpróbálok erőt meríteni a történetből és továbbvinni azt, amit az elhunyt embertől tanultam, amit értékesnek találtam benne. Engem ez szokott továbblendíteni.
Szubjektív álláspontom, nem azért írtam le, mert meg szeretném védeni, most ezt érzem magamhoz közel állónak, s inkább mint egy belső szilánkot írtam le.
Ui. Egy könyajánló -> Norbert Elias: A haldokló magányossága
Nem hiszem, hogy a halál egyenlő lenne a véggel. Viszont félek tőle, mert elszakítana azoktól, akiket szeretek. Félek, hogy meghalok, és sírnak utánam, és én nem tudok szólni nekik, hogy ne sírjanak, mert jól és jó helyen vagyok.
Egyetértünk. Ugyan mi változik ettől? Aki eddig nem szívesen nézett bele, az nem nézett bele, aki meg igen, az meg a legkevésbé sem fog azzal törődni, hogy mi a címe.
Természetesen nem. De ebben az esetben vagy mély hallgatást, vagy pedig olyan gondolatokat eredményez az őszinteség, melyeknek értelmük is van.
Meg aztán nehéz eldönteni egy "részvétem"-ről, hogy őszinteség rejlik mögötte (csak az illető kissé sután érzi magát, mert szíve szerint inkább hallgatna), vagy pedig puszta udvariaskodó frázis. És most nehogy magára vegye valaki, mert általánosságban beszélek, részben a saját élményeimből merítve.
izlestelen a stilus amiben irtal. a vegen az ironikus kis felsorolasoddal.
Az egész ízléstelen, vagy csak a felsorolás iróniája? Ha az egészet érzed ízléstelennek, akkor nem tudok segíteni -- ezt gondolom, ezt írtam le. Ha csak a felsorolás iróniáját érzed ízléstelennek, talán segít a magyarázat: rettenetesen általánosnak érzem a témát. Ilyen általánosságú témákról én nehezen tudok, tudnék beszélgetni, és sajnos az egyetlen dolog, ami a témát kellően konkréttá teszi, az a gyász meg az aktualitás (igen, az aktualitás).
Szóval az ironikus felsorolás a témák túlzott általánosságát volt hivatott illusztrálni, nem az érzésekről szólt.
izlestelen a stilus amiben irtal. a vegen az ironikus kis felsorolasoddal. engem ez sokkal jobban bantana, ha szoke helyeben lennek. nem azok a jo emberek, akik ezt az alarcot huztak az arcuk helyere:(
sajnalom, ha megbantottam szoke erzeseit! talan hisz nekem, hogy nem akartam!
ennek ellenere hihetetlenul kiabrandito a kepmutato viselkedes. sajnalom, hogy barmit is ideirtam. nem kellett volna. utalok oszinte lenni az erzeseimmel kapcsolatban:( nem erdemlitek meg csak a jopohavihogokepmutatorizsat:( abban kepesek vagytok felismerni magatokat.
Jó, elmondom. Egy hét se volt, míg elment az Apám. Hirtelen. Suliból mentem be hozzá - és más feküdt az ágyában. Hajnalban befejezte, nem várt meg délután. Mellettem akkor volt valaki, aki virrasztott velem, amíg folytak a könnyeim, és hallgatott. Meghallgatott. Nem sablonos. Semmi sem sablonos, ha szívből mondjuk.
Megismertem és nagyon kedves, jókedvű lányt, aki nagyon rokonszenves volt, és aki most nagyon-nagyon szomorú. És nem gondolom, hogy ő sablonosnak venné ezeket az együttérző szavakat.
A magam részéről mindig is kínosnak éreztem a "részvétem"-jellegű sablonos megnyilvánulásokat, mindkét oldalon - tehát akkor, amikor én mondtam, és akkor is, amikor nekem mondták. Az ember segítene, ha tudna, de nem nagyon tud, és épp ez az, ami a zavarodottságát és a végül leegyszerűsített, kínoskodó mondatokat eredményezi. (Van persze, aki nem is akar segíteni, de az más tészta.)
szerintem a gyasz meg nem akkor kezdodik, mikor elvesztunk valakit.
Tényleg nem. Azokba a pillanatokba sűrűsödik majd bele, amikor "filmszakadás" van. Amikor pl. eszünkbe jut egy bolti sétán, hogy áá, de jó, ennek biztosan örülne x, és csak egy tizedmásodperccel később hasít belénk a felismerés, hogy hisz' már nincs, aki örülne.
Talán. Ez attól függy. Hogy Ő hogyan éli át, megkönnyebbül-e tőle, ha beszélhet róla. Halotti csend volt a klubban. Én vigasztaltam volna. Mert magam is vigaszra vágytam ilyen esetben. Más hallgat, és azt mondja, lehet tovább élni. Azt, hogy Neki mi a jó, csak ő tudja.
A helyzet az, hogy itt egyikünk se tudja, hogyan is viselkedjen, mert mindannyian szeretnénk, ha Neki könnyebb lenne ez a nagyon nehéz időszak.
