A ház leégett, száll a pernye, füst, de hála
az égieknek, még jajongni sincs okod,
hiszen a fecskendô céltévesztett sugára
himbálja fönn a tüzoltóparancsnokot.
" Egy idôben művészettörténetet tanítottam néhány New York környéki fôiskola esti tagozatán. Egyiptomi építészetet és asszír szobrászatot. Nem voltam egy professzionális művészettörténész, a tanítást csak egy állásnak tekintettem, és az az igazság, hogy nem is nagyon tartottam lépést az egyiptológiai szakirodalommal. Megesett, hogy diákat vetítettem, és amikor feltűnt egy-egy piramis vagy templom képe a vásznon, hirtelen semmi nem jutott róla az eszembe. Nem emlékeztem semmire vele kapcsolatban. Ilyenkor kitaláltam mindenféle történeteket különbözô fáraókról, a diákok meg jegyzeteltek. Végül levizsgáztattam ôket a tárgyból.
Aztán persze lebuktam, a diákok hivatkozni kezdtek a történeteimre más órákon, jómagam pedig kezdtem bűntudatot érezni amiatt, hogy "kitalálom" a történelmet - no nem mintha a történelemmel kapcsolatban nem alapulna amúgy is sok minden feltételezéseken - de egy szó mint száz végül felmondtam, mielôtt kirúgtak volna. Azóta gyakran eltűnôdöm azon, hogy vajon mi lett ezekkel a történetekkel. Emlékszik-e rájuk valaki, tudja-e valaki, hogy mi történt velük?"
Két nagy gerinc között leltem. Már el is feledkeztem róla, olyan régi - de most végigfuttatom rajta az ujjaimat.
)(:)(:()(
"Végül elértük a tavat, de szinte semmit nem láttam belôle, mivel addigra már csak az aranyló fényeket voltam képes érzékelni. Azon az éjszakán, mint késôbb megtudtam, a vezetô azt mondta a csoportnak: "Fel kell készülnünk arra az eshetôségre, hogy ma éjjel meghal." Rám gondolt.
Ezután leküldtek egy szamár hátára szíjazott kosárban egy serpa vezetésével, egy társam és néhány oxigénpalack társaságában. Öntudatomat szinte percenként vesztettem el és nyertem vissza. Arra kértem a kísérômet, hogy beszéljen hozzám, mert úgy érzem, különben meghalok. A srác egyetemista volt, tapasztalt hegymászó és nagyon szégyenlôs - az egész úton nem szólt egy szót sem, de most három napig egyfolytában beszélt: "Nézd ott azokat a cserjéket! Odanézz, megfagyott jakszar! Nézd, milyen gyönyörűek a csillagok!" Olyan volt ez a hang, mint egy hosszú, vékony vonal. Mint egy kötél, amibe belekapaszkodhatok. Azért mesélem ezt el nektek, mert talán tudjátok, milyen megmenekülni egy másik ember hangjának a segítségével. Ez történt velem, és úgy gondoltam, ezt el kell mondanom nektek."
Hallom... nálam nem "úgy" ketyeg? Akkor lehetne ezt írvamondva: Tegnap beparkolt mellém egy dézsa fű.
Alig gyôztem tekerni a kormányt, hogy legyen egy kis helyem kiszállni. :)
"... Jólelkű volt, makacs, okos, irónikus, toleráns és ugyanakkor hajlíthatatlan. Olykor születnek a Földön ilyen emberek, akik nélkül mi sem lennénk olyanok, mint amilyenek vagyunk. Jézusra, Gandhira, Buddhára, Laocéra, Szent Ferencre gondolok. Szókratész azonban egyvalamiben eltér az említettektôl, mégpedig abban, hogy ô teljesen normális ember volt. A többiekkel kapcsolatban ugyanis óhatatlanul felmerül a gyanu, hogy egy parányi egzaltáltságnak is része volt abban, hogy ilyen kiválóságok lettek. Szókratésznál ez fel sem merülhet. Az athéni filozófus végtelenül egyszerű ember volt, nem hirdetett meg semmilyen megváltó programot, és nem várta el, hogy híveinek egész hada járjon a nyomában. Hogy mást ne mondjak, prófétákra nem jellemzô módon lakomákra járt, ivott és alkalomadtán hetérákkal szerelmeskedett.
Szókratész - mivel egy sort sem írt le - mindig is sok gondot okozott a filozófiatörténészeknek. Ki volt ô valójában? Mik voltak az eszméi? Nem áll rendelkezésünkre más közvetlen forrás, csupán Xenophón, Platón és Arisztotelész néhány hallomás útján született kommentárja. Csakhogy az a Szókratész-kép, amelyet Xenophón hagyott ránk, erôteljesen különbözik Platónétól, ahol a kettô mégis egybeesik, ott Xenophón Platónra hivatkozik. Arisztotelész elfogulatlansága viszont alaposan megkérdôjelezhetô.
Xenophón, köztünk szólván, nem volt a filozófiai gondolkodás sasmadara: maximum egy jóképű tábornoknak és egy jó képességű memoárírónak tekinthejük ôt. Fiatalkorában belevetette magát az athéni dolce vita-bá: lakomákra járt, tornacsarnokokat meg versenyeket látogatott, mígnem egy szép napon egy szűk sikátorban összetalálkozott Szókratésszal. A filozófus egyenesen a szemébe nézett, botjával eltorlaszolta az utat elôtte, és így szólt:
- Tudod, hol árulják a halat?
- Igen, a piacon.
- És azt tudod-e, hol lesznek a férfiakból erényes emberek?
- Nem tudom.
- Akkor gyere velem.
Így történt, hogy Xenophón, fôként azért, hogy barátai felnézzenek rá, nem pedig a bölcselet iránti vonzódásból, Szókratész sétái során a nyomába szegôdött. Néhány év múlva azonban, talán mert a sok vita kimerítette, beállt önkéntesnek az elsô háborúba, ami éppen adódott. Megfordult az ifjabb Kürosz udvarában, a spártai királynál és még sok helyen, ahova mestere be nem tette volna a lábát. Egész élete csatákban és csetepatékban telt el, és majdnem mindig idegen seregekben vitézkedett. Szókratészról úgy beszél, mintha a filozófus hivatalból kirendelt védôje lenne: igyekszik a per után visszaállítani jóhírét, ezért feddhetetlen, bigott és a hatóságokkal szemben tisztelettudó embernek ábrázolja. Míg Xenophón eléggé konvencionális képet fest róla, Platón (az igazi alkotó géniusz) a másik végletbe esik: a "dialógusok" olvasása közben felvetôdik a kérdés, vajon Platón hôse kinek a gondolatait szólaltatja meg: Szókratészét vagy Platónét. Ezek után nekem már csak az lehet a feladatom, hogy elmondjak róla mindent, amit tudok, és ennek alapján az olvasó majd kialakíthatja a saját véleményét."
Kedves könyvecske, most egyenlôre ennyi a régmúlt emlékekbôl. :)
"Egy napon a szinópéi Diogenész répalevelet mosott a kútnál, amikor megpillantotta a közeledô kürénéit.
- Ha meg tudnád enni a zöldséget, nem lennél kénytelen udvarolni a zsarnokoknak - mondta Diogenész.
- Te meg, ha tudnál bánni a zsarnokokkal, nem lennél kénytelen zöldséget enni - vágott vissza Arisztipposz.
Mások fordított sorrendben mesélik a beszélgetést. Ezúttal Arisztipposz szólt elsôként:
- Ha megtanulnál beszélni a zsarnokokkal, többé nem kellene zöldséget enned.
És Diogenész az, aki visszavág:
- Te meg, ha meg tudnád enni a zöldséget, nem kellene többé hajlonganod a hatalmasok elôtt.
A répalevéltôl függetlenül, a történetbôl a két figyelemre méltó életfelfogás rajzolódik ki."
Akkor folytatom, mert ezt egy hosszú emléknek szántam. :-)
"Arisztipposz tizenkilenc éves kora körül ment Görögországba, az olümpiai játékokra, ahol megismerkedett egy bizonyos Iszkomakhosszal, aki elmesélte neki, hogy Athénban van egy Szókratész nevű ember, aki beszédeivel teljesen magával ragadja az ifjúságot. Állítólag e történetek hallatán Arisztipposz annyira izgalomba jött, hogy "teste fogyásnak indult, arca sápadt lett és elvékonyult, mígnem szomjazva és belsô tűztôl emésztve, el nem indult Athénba, hogy igyon abból a forrásból, és megismerje az Embert".
Hogy Arisztipposzt megértsük, ismernünk kell a pénzhez való viszonyát. Egyáltalán nem volt pénzsóvár: szerzett eleget ahhoz, hogy kielégítse szükségleteit (ami nem volt kevés). Azt szokta mondani: "Jobb, ha a pénz vész el Arisztipposzért, mint Arisztipposz a pénzért." Ha a szükség úgy hozza, minden további nélkül kész lett volna szegény emberként élni. Egyszer, a közfürdôben kifelé jövet, tréfából Diogenész piszkos, gyűrött köpenyét öltötte magára. Nem is kell mondanunk, hogy amikor a künikosz észrevette, hogy a kürénéi bíbor palástját vehetné csak magára, inkább meztelenül lépett ki a fürdôbôl. Ebbôl azonban az is kiderül számunkra, hogy Arisztipposz, ami a függetlenséget illeti, egy fokozattal feljebb tudott kapcsolni, mint kollégái, Horatius is ezt erôsíti meg, amikor azt mondja: "Jobban szeretem Arisztipposzt, aki mindkét köpenyt otthonosan viseli."
Arisztipposz bölcseletének központi gondolata a "múló pillanat" megragadásának képesség, és az a tipikusan nápolyi fogalam, amely így szól: Ha a világ egy kerék, ragadjuk meg a múló pillanatot. A legtöbb ember, attól függôen, hogy hány éves, úgy viseli el az életet, hogy vagy a múlt emlékeiben él, vagy a jövôbe kapaszkodik. Arisztipposz szerint kevés embernek sikerül a jelenben élnie. Az idôsek gyakran sóhajtanak ábrándos arckifejezéssel, "milyen boldog voltam húszéves koromban" (amikor nagyon jól tudják, hogy egyáltalán nem voltak boldogok), és ugyanilyen gyakran látunk fizikai és zsellemi erejük teljében lévô fiatalokat, akik mindent egy bizonytalan jövôre tesznek fel. Úgyszólván senki sem képes megszülni egy olyan elemi megállapítást, mint például ez: "Ebben a pillanatban nincs semmi bajom, boldog vagyok!" Ha valaki szomjas, és iszik egy jó pohár vizet, és közben arra gondol, hogy milyen jólesik az a víz, az kürénéi módon viselkedik.
"A gyönyör szellô, a fájdalom vihar, a mindennapi élet pedig átmenet a kettô között, amelyet a derült idôhöz hasonlíthatnánk." Arisztipposz e vitorlázáshoz kapcsolódó prózai soraiból megértjük, miért kell bárkánkat arrafelé fordítanunk, ahol a gyönyör szellôje fújdogál.
Hoyg még közelebb kerüljünk a kürénéi gondolkodáshoz, vegyük Hérakleitoszt, Arisztipposzt és Pirandellót, keverjük össze ôket, és alkossunk e keverékbôl egy elméletet: mint ahogy az idô pillanatokból áll, amelyek között nincs két egyforma, az ember sem marad élete során ugyanolyan. Élni tehát annyit jelent, mint a megfelelô lelkiállapottal megragadni a megfelelô pillanatot, mindeközben mindenütt idegennek maradni.
Ez a "pillanat filozófiája" soha nem nyerte el az entellektüelek tetszését: az erkölcsi és politikai elkötelezettség hiányának szinonimájává vált, és mint ilyen nem volt használható a társadalom átalakítására. Mindennek ellenére van, aki Arisztipposzt tekinti a legautentikusabb Szókratész-követônek, éppen azért, mert teljesen függetlenítette magát az élet problémáitól.
Ödíd helyett egy kis tápoldat:
"Szinópéi Diogenész nevéhez anekdoták valóságos tárháza fűzôdik. Tudjuk róla, hogy egy hordóban lakott, és még fényes nappal is égô lámpással járt, hangosan hirdetve: "Az embert keresem." Közismert történet találkozása Nagy Sándorral. A király az egyik korinthoszi úton lovagolt, amikor megpillantotta ôt a Kraneion lépcsôjén üldögélve, amint a napon sütkérezett.
- Én vagyok Nagy Sándor, hát te ki vagy?
- Diogenész, a Kutya.
- Kérj tôlem, amit csak akarsz.
- Menj arrébb, mert eltakarod elôlem a napot.
Igényeit minimálisra csökkentette: egy köpenyre, amely télen és nyáron egyaránt szolgált ruházatként és fekvôhelyként, egy tálkára, amelybôl evett, és egy bögrére, amelybôl ivott. Egyszer azonban látta, hogy egy gyerek a lencsét közvetlenül a kenyérre teszi, mire eldobta a tálkát, és amikor látta, hogy a fiú a tenyerébôl iszik, elhajította a bögrét is. A szexuális életét úgy oldotta meg, hogy maszturbált, mert ezt tartotta a legegyszerűbbnek. Aki megfeddte azért, hogy ezt nyilvános helyen csinálja, ekként válaszolt: "Bárcsak éhségemet is csillapíthatnám azzal, hogy megdörzsölöm a gyomromat!"
...Embertársai iránt nem viseltetett túlságosan nagy tisztelettel: egyszer látták, amint egy szobrot kérdezgetett. Amikor megkérdezték, miért teszi ezt, azt válaszolta: "Edzem magam ahhoz, hogy hiába kérdezek."
Platónnal soha nem volt különösebben jó viszonyban. A platóni beszélgetést "merô idôpocsékolásnak"-nak tartotta, de Platónt sem kellett félteni, aki "egy ôrült Szókratész"-nak minôsítette ôt.
Diogenésznek volt humorérzéke. Egyszer, amikor egy különösen tehetségtelen íjász gyakorlatozását nézte, odament a céltáblához és pontosan alatta ült le. "Ez itt az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magam" - mondta. Más alkalommal, egy csodálatosan szép villában, amelyben sok szép szônyeg és dísztárgy volt, egyenesen a tulajdonos képébe köpött, rögtön utána letörölte az arcát a köpenyével, és bocsánatot kért tôle mondván, hogy az egész házban nem talált sehol csúnya helyet, ahova köphetett volna.
Hosszú élete során sok viszontagságon ment keresztül. Egy napon, már öregkorában, amikor az Aiginára hajózott, Szirpalosz kalóz fogságába esett, aki Krétára vitte, és a rabszolgapiacon áruba bocsátotta. Amikor a kikiáltó megkérdezte tôle, mihez ért, azt mondta: "Ahhoz, hogy parancsoljak az embereknek." És amikor látta, hogy egy bizonyos Szeniádész, egy tetôtôl talpig felékszerezett úr érdeklôdve figyeli ôt, hozzátette: "Adj el ennek a szegény embernek, mert ahogy ez el van eresztve, úgy látom, sürgôsen szüksége van egy gazdára." Szeniádész meg is vette, és Diogenész élete végéig nála maradt, mint gyermekeinek nevelôje. Kilencven éves korában halt meg, mégpedig úgy, hogy visszatartotta lélegzetét.
Páholyból hallani a vér sercenését.
Függönyt markolok, beissza a jelenetet.
Arctalan újraélesztés támad.
Rátaposok. Vakló botorkál a színen.
Három nap az esztendô?
Zöld szemüveg tükörben.
Hát, nem látod magad?
Micsoda csoda?!
Az utolsó pötty után szabad vagy.
De addig súlya van.
Légbe dobott szavak.
Százhatvannal lüktet a szív.
Elég egy gombnyomás
Eltüntetni a nyomokat.
Széllel szemben
Olyan nagy bűn?
Viszontlátásra - mondom és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom,
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
És a következő oldalon mit látok?
Úgy látszik, velem mindenki eveztetni akart:-)
"Evezz evezz, az élet tengerén,
Kalauzod legyen a szép remény,
Utitársul járjon a hit veled,
S ezzel eggyütt tartsd meg emlékemet."
-
A 11 éves fiú, aki írta, ma a férjem...
Az első (és utolsó?) tőle kapott "vers":-)
De a helyesírása jobb:-))
Közben én is megtaláltam...
Osztályfőnököm - a feladat komolyságát átérezve -engem is egy csodálatos gondolattal lepett meg. Azóta is az egyik kedvenc idézetem:
"Csak a lelki nemessége meglegyen valakinek, mást mindent megszerezhet tehetséggel, tudással, értelemmel, zsenialitással." /Dosztojevszkij/
-
Nemrégiben kaptam egy 1941-es emlékkönyvet, mert nagyon gyűjtöm a régi tárgyakat. Lehet ez fénykép, levél, egy tányér...szóval bármi, ami több, mint 20 éves. Ebből az emlékkönyvből a háborús hangulat erősen kiérződött, de azért vannak benne (a kort hűen tükröző) szép bejegyzések. Majd előkeresem és megosztom veletek. Volt eg ykettő,a min még el is pityeregtem magam.
