Kőrösi Ferenc

Venus virrasztása

Bíbor-alkony köd lepelbe bújva száll az ének:
Álom-űző feltüzelt dala az éber éjnek;
Borban gőzös, ősi táncban Bacchus nők éneke;
Választ dörgő férfi kórus visszhang zengő dala;
Búban remegő, részeg-álmos, síró versike;
Erdők zord zúgásában kövek csattogó szava.
Mámor, furcsa fájdalom, rejtélyes szürke fények –
Bíbor-alkony köd lepelbe bújva száll az ének:

„Most szeress, ha rég szerettél! – Nem szerettél? Most szeress!”

Bíbor-alkony köd lepelbe bújva száll az ének,
Elhagyottan, bércek néma bús csúcsán megremeg. –
Hófödte, hideg tájakon, égben álmodozva
Virraszt Venus társtalan: felejtést, hűst remélve.
Kisírt szeme kéklő íriszéből könny csorogna,
S megvadulva verekedne lehanyatló két keze…
Gyönge ajka árva szerelmet suttog az éjnek,
Bíbor-alkony köd lepelbe bújva száll az ének:

„Most szeress, ha rég szerettél! – Nem szerettél? Most Szeress!”

Bíbor-alkony köd lepelbe bújva száll az ének,
Hegyre fut, majd völgybe szalad hírnöke az égnek:
Dalban úszik, borban ázott csók-ölelő ajka;
Reszket kabátjában, hóban lépked, jeget tördel;
Száz Szivárványt virít az égen vágya virága;
Bánatot kever fehér, átlátszó édes mézzel
Venus arcán könny ragyog - felvirrad már a hajnal,
Völgy mélyén, hegyek ormán elhalkul a furcsa dal:

„Most szeress, ha rég szerettél! – Nem szerettél? Most szeress!”