Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Szobám falán japán fafaragás lóg, egy gonosz szellem aranylakkal bevont álarca. Részvéttel nézem a kiduzzadó homlokereket, amint mutatják, gonosznak lenni mily megerőltető.
A hegyen túl feltehetően síkság következik. Innét azt nem látni ám a bölcsek és vének így gondolják mivel már apáik is így gondolták és így tanították. Hogy aztán a síkságon túl újabb síkság következne (vagy csupán ugyanaz folytatódik?) esetleg egy másik hegy emelkedne s azon túl megint síkság és megint hegy (és így tovább) ezt még a szent öregek sem állítják teljes bizonyossággal. Csupán arról beszélnek (amennyit látnak) hogy akinek szomorúsága van a hegyen a síkság felé van az indulóban s akinek szomorúsága van a síkon az egyre kapaszkodnék a tetőre.
Ennél többet aztán a bölcs doktorok sem tudnak. S ha mégis tudnak velem nem közölték.
kenyeret teszek az asztalotokra és bort az abroszotokra és örömet a gondjaitokra és verseket a tarsolyotokba és asszonyokat az ágyatokba és otthonokat a házatokba és jó szavakat a szájatokba és tenyeremet a markotokba
hogy úgy fogadhassatok majd lelkeim ahogyan én fogadnálak benneteket
Ha én egyszer Isten volnék így szólanék hatodnapon: teremtsünk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra.
Ugyanezért esőt bocsátanék a föld porára sarat szereznék így és abból emberi formát gyúrnék valamint lelket lehelnék beléje végül - elnevezném Ádámnak s néki adnám a Paradicsomot - laknia.
Majdan álmot bocsátanék eme Ádámra kimetszeném egy oldalbordáját s ezen bordát sárba göngyölvén formálnék e sárból nem embert ellenben asszonyt formálnék belőle s nem lehelnék beléje lelket - feledékeny Isten aki volnék. Mindazonáltal Ádámnak adnám eme szép formát, az asszonyt, akit Évának neveznék.
S növelnék nekik örömükre s élvezetükre borízű almafákat, töméntelen almafákat, ám egyiknek gyümölcsétől tiltanám az embert meg az asszonyát. S ezt a fát és gyümölcsét tiltott fának és tiltott gyümölcsnek nevezném. Ám bocsátanák szívükbe állhatatlanságot valamint engedetlenséget is elméjükbe hogy áthágván a parancsot éljenek a tilalmas gyümölccsel. S ezen tettüket bűnnek nevezném el.
Ezen bűnükért pedig igazságot - tehát büntetést osztván - kiűzném az embert meg az asszonyt a Paradicsomból - mellékbüntetésként. Ugyancsak mellékbüntetésként reájuk szabnám hogy arcuk verejtékével keressék kenyerüket s halálnak halálával haljanak, úgy ők, mint késő unokáik, az idők végezetéig.
Főbüntetésként pedig arra ítélném ezen Ádámot, hogy míg csak él, halála órájáig azt az elvesztett oldalbordát keresse mindhiába - valamint késő fiai is mindhiába. Az asszonyt pedig főbüntetésként tudatlansággal jutalmaznám, hogy halála órájáig, míg csak él, még késő leányaiban se sejtse - honnét is vétetett?
Orcámat pedig minden időkre elfordítanám tükrömtől, hogy ne lássam többé képmásomat, melynek hasonlatosságára embert teremtettem egykoron.
már nem szeretni kéne ami elmúlt már elhagyni a régit ami holt a szemet azért nyitva hagyni mégis a szívet zárni mégse valami bolt mert nem szabad a non stop nyitva tartás mert nem szabad az állandóan fáj az eltelt idő lassan halmozódik és elfogy a szív a vese vagy a máj jaj édesanyám olyan egyedül vagy olyan egyedül vagyok hogy jaj a térdemért az alázatosságért folyik valami háború vagy harc de nem tudok más lenni csak az apu az ő tartása tart az igaza már nem tudom hogy hol laktok de kérlek még utoljára hadd menjek haza
Szemetet gyűjtöttünk a kilencvenes években, főleg leveleket, természetesen nem szelektíven, az ABC-ben mosolygós bilétákkal hívtuk fel a kisváros lakóinak figyelmét az egészséges élelmiszerekre, és ha ránk szisszentek a vitaminok, már tudtuk, hogy nem csókolom, hanem jó napot kívánok, a túlélőtáborba így jutottunk el.
A táborhelyhez vezető úton aztán a legnagyobb éneklés dacára már bele akartam dögleni a sárba, és a sátorban csak én háltam plüssállatokkal. Másnap a csapatom pontot vesztett miattam, mert még rögzítőkötéllel sem próbálkoztam meg a sziklamászással. Mégis, a legélénkebb emlékem, hogy nem tudom,
hogy nem tudtam a választ. Kérdezték, merre van észak, hogyan született a Mátra, melyik patakban fészkel a szalamandrák királya, és én megrántottam a vállam. Oly kisszerű voltam, levél, mely el nem válik az ágtól, és hálás, mint egy mamusz.
A miocén kori vulkánosság mementójának levegője helyett csak szívtam, szívtam magamba mámorító jelentéktelenségem.
Hogy ízlett végre az étel, hogy faltam aznap este!
És így, hogy nem volt már lényeges, magától értetődővé vált túlélésem.
A buszon hazafelé minden egyes döccenésnél vidáman én is döccentem egyet.
Otthon azonban vártak már rám a könyvek, és ahogy újra és újra kézbe vettem őket, egyre hisztérikusabban kutattam a titkos, csak nekem szánt jelet, és követeltem egy teremtő istent, hogy korhű ruhákba öltöztessen minden egyes reggel.
nem kell megrémülni van ahol az út szélén üres azok a részek kimaradtak a teremtésből oda nem ástak kincset nem temetkeztek
az utasokon ilyenkor eluralkodik egy legyőzhetetlen közlésvágy és épp időben elkapják a tekintetüket
nem kell megrémülni de ezek egészen tenyérnyi helyek mégis érintetlenek
van ahol az út szélén üres ne félj de ne feledd pillantásod akár jámbor, bamba tested te magad kényszerítetted pedig a kutya sem piszkít oda
és ettől nem vagy különleges mert amit láttál arra nincsenek szavak úgysem és ahogy a tested az idegrendszereddel kapcsolódni próbálna a végtelenhez elönt az iszonyat hogy még nincs vége a teremtésnek
Mert tudom, hogy tudod, szeretlek, s tudod, hogy tudom, szeretsz, már nem a csillagok közt kereslek, de ott, ahol lehetsz, konyhában, ágyban - nem holdfényparton, de ott, ahol megjöhetsz, mégis, egyetlen csodámnak tartom, hogy szeretlek, s te szeretsz.
Istennel játszom. S már mióta játszik az Isten velem. Karácsony este van. Ezer év óta. Ülünk egy csöndes szegleten valamelyik világ zugában. Játszom Istennel s ő velem.
Csillagok, játékvonatok futnak közöttünk, s körbe-körbe. A halál áll és szalutál. Vén bakter, háborúkkal megtömte föld-csibukját, s most nem pipál. Áll a halál és szalutál.
Talán most kéne neki szólni. De szívem szúr. Torkom szorul. Adja vissza! De a szám néma: halálul, se gyerekkorul nem tudok. S nincs csoda-morféma. Torkom szúr. Szívem szorul.
S mintha csak értene, megmozdul Isten. A végtelen hiány. A világűr helyébe a nincsen valami mássá visszaáll. Katonaköpenytejút, s egy szó. Fekete luk a homlokán.
Közben az idő zuhog zölden. Karácsony van. Mint valaha. De valami szívemben csörren. Ránézek. S már sehova. Előttem, mögöttem, köröttem felemelt karral áll a fa.
Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kéklett az ég, sütött a nap; mentem sötét fenyők alatt. Kezemet fogta jó apám; sárgarigó fütyölt a fán. Sárga rigó, huncut rigó, azt fütyölte, hogy élni jó; hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.
Jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és mindenkinek, sárgarigónak legkivált, nagy kertben élni nyáron át, fenyőre szállni rangosan, fütyölni szépen, hangosan, hirdetni vígan szerteszét, hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét.
Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kék lesz az ég, ragyog a nap; megyek magas fenyők alatt kezemet fogja holt apám, s megszólal egy rigó a fán. Azt mondja majd az a rigó, hogy élni szép, hogy élni jó, de halni szebb, de halni jobb, s én mosolygok és meghalok.
Olvasnék bár a szörnyek evolúciójáról, míg ki nem betűzöm a tükröt, semmit sem értek belőlük: magamból. És ha Igéből forrásoznak is szavaim, de amit megcselekszem, zavaros víz és sárba fúló jószág, hiába veszem számra a múlhatatlanság hitét. És ha elmorzsol is esténként sejtről sejtre egy igazabb lét, szerelem pedig nincsen énbennem, kormok gyújtogatója vagyok. A szerelem benső démonoknak tesz ígéretet, hogy mától nem kísértem őket; és tengerek alá rejt titkokat, hogy a halak megtalálhassák; és együtt örvend mások szerelmével, mint a lélek szegénye, aki toronyszobában nevelkedett, de onnan völgyek koldusaira ejtette könnyét. A szerelem hű a változáshoz, mert angyallal szövetkezik a jóra: ránk, akik nem vagyunk jók. Mert nem ismerjük ki magunkat a világból, de a világ fények színe elé bocsátja a vakot is. Mikor felnőtt voltam, úgy hajlottam, mint a komótos hegyek, és úgy vett szállást bennem a gondolat, ahogy az éjszaka húzza meg magát elhagyott vedreinkben. Minekutána te gyermekké tettél, elhagytam a felnőtthöz sem illő dolgokat. Mert most látunk, de akkor meglátnak minket holtiglan. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet; ezek között pedig legnagyobb a szerelem.
hol vannak az egykori férfiak akikre főztél akikre mostál és megadóan tűrted ápolatlanságukat lábszagukat nagyképűségeiket önimádatukat borgőzös leheletüket átlátszó magyarázkodásaikat hol vannak a férfiak akik sosem hoztak virágot neked akiket hiába vártál akik ünnepi tortádban oltották el cigijüket akik elhagytak akik akkor tettek magukévá amikor nem volt rá kedved akik elaludtak amikor vágy gyötört látod: a tavalyi levelek szétporladnak a fán maradt alma összezsugorodott a megfagyott gyep zöldellni kezd újra rügyeket bontott a sárga rózsa fészkét javítja a gólya az előbújt bogarak legyek feltöltődnek a nap sugaraival a változás szele megsimogatja az ébredezőket a sokkarú isten öleléséből te is kibontakozol hátat fordítasz tükörképednek
Elcsordogált már sokféle század az uszály seggét a Duna nyaldossa, majd köpköd kifelé a parti kövekre, a város szennyesét – ebben a mocskos vízben – bizony hiába mossa.
„A költő sose lódít” – lódítja a költő, csak az összegyűlt nyálát nyeli, mondjuk, ha megkínálják, miért ne? Az élet lehetőségekkel teli.
Van gyógyír arra, még az sem kell, hogy nagyon fájjon, Nincsenek hősök köztünk, arra ott a mozivászon.
Hűvös mélyben eszméletlen, fekszünk, mint kavics a mederágyban, „egymás nélkül sötétben vagyunk” a reménytelen áramlásban.
Érteni a tárgyak üzenetét: a fotel, amiben ülhetett volna, a mosogatóban hagyott tányérok, akár rétegek a szívben. Egy szárnyasajtó üvegén át az erkélyre látok. A vákuumból kilépve elér valami kamasz szél; csipeszmagányban száradnak kinn a gondolatok.
ha majd minden kisbalázsnak bealszik a mamája ha majd nem lesz erőszak az együttélés szabálya ha majd prímán megférnek a bringák közt a rollerek ha majd szépen elhúznak a picsába a pollenek ha majd nem lesz veszélyben a visszaszólás szabadsága ha majd nem lesz akadály a ruházatom szakadtsága ha majd nem fog megbűnhődni mindenki csak az az egy ha majd minden hajléktalan besokall és hazamegy ha majd nem lesz pokol ez az úgynevezett kánaán ha majd nem lesz olyanom hogy bár a halál várna rám ha majd nem kell kalkulálni börtönnel se kárhozattal ha majd nem kell kivárni a rendezői változattal ha majd nem lesz az a híres jogbiztonság lufi ha majd nem lesz hazánk legszebb rózsaszála pufi ha majd nem kell minden szabad helyre brendet építeni ha majd nem lesz mit a magunk ocsmányságán szépíteni ha majd nem a tartózkodá- sunkkal fogunk tüntetni ha majd nem lesz egyszerűbb az áldozatot büntetni ha majd minden kisiskolás úszkálhat az usziban ha majd nem fog harminc ezüst csörögni egy pusziban ha majd nem kell viselni a könnyítések terhét ha majd nem lesz tizenhárom- ezer forint per hét ha majd nem kell hülyeségből történelmet írni ha majd nem kell egyeseknek erőn felül bírni ha majd nem lesz élet-halál ura minden helyi jegyző ha majd nem küld mindnyájunkat padlóra egy hülye edző ha majd minden kiakolbó- lított birka beint ha majd nem kell cuccolni és dobbantani megint ha majd nem lesz bagatell hogy mi zajlik a végeken ha majd nem lesz menő dolog babrálni a tényeken ha majd nem a krisnásokhoz jár a haza ebédre ha majd nem lesz minden oldal jelszavakkal levédve ha majd nem lesz elegáns a másik felet kitakarni ha majd nem lesz nehéz ennyi gyökér közül kit akarni ha majd nem lesz lezárva a szabad sajtó útja ha majd nem lesz telerondít- va a múltnak kútja ha majd lesz más opció mint döglött nyúl vagy öreg róka ha majd minden eszkimóra jut egy nagyon kövér fóka ha majd nem kell gonosztevők emlékének adózni ha majd újra jogom lesz még jól oda se bagózni ha majd frankón elmennek a fehérvári huszárok ha majd nem lesz árulás ha úgy döntök hogy kiszállok ha majd nem fog napról napra durvulni a tardi helyzet ha majd nem fog falnak vinni minket ez a fura szerzet ha majd nem lesz komilfó a tizenkilen- cedik század ha majd minden kor a saját rossz költői ellen lázad ha majd nem kell dalolni a sár helyett az azúrról ha majd nem kell kanadáig menekülni hazulról ha majd nem lesz alku tárgya minden jogos járandóság ha majd nem lesz nemzetmentő taktika a várandósság ha majd nem vész minden görcsös igyekezet kárba ha majd hamupipőke is ellóghat a bálba ha majd nem lesz etalon a Lánykérés a havason ha majd nem lesz hungarista hecckampány az avason ha majd nem lesz egyre cifrább ez a cifra nyomorúság ha majd lesz itt vidámság is nem csak mindig szomorúság ha majd újra mókusokkal lesz tele a tabán ha majd nem lesz probléma hogy romungró a babám ha majd lustán ont az élet uncsi online mémeket ha majd nem lát a gyanútlan szemlélődő rémeket ha majd élünk mint a marci hevesen és gondtalanul ha majd senki se jár köztünk se pórul se hontalanul ha majd végre szabadság lesz hétvége és nyugi apa mosdik anya főz és tévét néz a hugi jövünk-megyünk teszünk-veszünk pirkadattól estig kenesétől kapuvárig palkonyától pestig lesz még egy kis ez meg az de amúgy minden klappol s ránk is vár egy hosszú boldog derékfájós aggkor akkor
Noé pedig szőlőmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból és megrészegedék és meztelenen vala sátra közepén. Khám pedig … meglátá az ő atyjának mezítelenségét, és hírül adá künnlevő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván, azt mindketten vállokra veték és háttal menve takarák be atyjok mezítelenségét, s arccal hátra meg sem láták atyjok mezítelenségét. (Mózes, I. 9, 20–23)
Ó, szüzek szüze, iramodj, futamodj, szaladj, rohanj rohanvást, tapicskolj a februári enyhületben, agg égerek, aszott fenyvek alatt, hagyd magad mögött a várost, keresztül-kasul közös és, persze, hasznos érdekekkel, szerelmi titkos játékokkal s pofozkodással olykor, fuss az agg fenyvek, aszott égerek alatt, a sárban; mert, lám, sáros a halálba vezető út, fuss, mert a főorvos már a folyosón hisztizik, hogy aszongya: – Kortizonadta, a betyár mindenségit, hova lett a mentőszekrény kulcsa! –, s Rózsika nővér épp most keres, reménytelenül, vénát nagyapa karján, kezefején, s nagyapa hallgat, mert beszélni nem tud, de tudja, hogy ki-ki tartozik egy halállal, és hogy sáros a halálhoz vezető út, s nagyapa hallgat, nagyapát katéterezik, s néha elsírja magát, mert talán eszébe jut, hogy legtöbb, amit ember elérhet: hogy hiányzik. És rohanvást rohanván jöve a szűz, Nebáncsvirág nevezetű, és végiglihegett a folyosón, kórtermek ajtaja előtt, hol ágytálak bűzlöttek, katéter kanyargott, pisis nagyapákat tettek tisztába rózsikanővérek; lihegett a leányzó s csattogott, mint szófogadatlan kölyök, ki le nem vetkezik az X-sugarak előtt, s röntgen-képén inggombok kereklenek, és végigcsattogott a szűz, s a hetesbe nyitván, látá nagyapát, ki meztelen vala; talán melege volt, talán tisztába akarták tenni, mint a csecsemőt; talán csak nem bírta magára húzni a takarót béna kezével; és benyitván a szűz, visszariadott az ő nagyatyjának mezítelenségétől, és rohant rohanvást a folyosóra, s kiáltva kiáltott: – Kedves nővér, takarja be nagyapát! – Takarja be maga! – Nővér drága, takarja be nagyapát! – Na és? Magának is hozzá kell egyszer szoknia. – Bácsi kérem, takarja be nagyapát! – Menjen, leánka, a n é l k ü l maga sem volna a világon! És rohan a folyosón és könyörög, hogy takarják be nagyapát, és rohanunk és könyörgünk, hogy takarjátok l e nagyapát, t a k a r j á t o k l e n a g y a p á t, mert nagyapa már a sáros úton ballag, mert nagyapa már túl sokat tud a jövőről, mert nagyapát l e k e l l takarni, LE KELL TAKARNI, mert csak születünk még, és nekünk szemérmetlen a szemfedő, l e t a k a r n i k e l l nagyapát, hogy többé sose látsszék, mert hiába várja útja végén a szemfödő, mely szemérmetlenül föllebben, és túl sok a vád alatta, jaj, takarjátok le nagyapát, jaj, takarjátok le, jaj, nagyapa, hát nem azt hitted te is, hogy eszme nélkül értelmetlen az értelem, és eszmény nélkül világtalan a világ, jaj, szüzek szüze, iramodj, futamodj, szaladj, fuss, rohanj rohanvást és kiálts, és kiáltsd: Jaj, takarjátok le nagyapát, jaj, takarjátok le, jaj, jaj, és rohanvást rohan, jajgatván, szüzek szüze, míg a nap leáldozik, „és megjön ő hozzá a galamb estennen, és ímé, leszakasztott olajfalevél vala szájában.” (Mózes, I. 8, 11)
Idegen világban élek itt, veled. Az ablakaid mind szúrós tekintetek. A padló parázsként égeti talpamat, hörögve megugat — ha kinyitom — a csap.
A gáztűzhely sziszeg, nem kap sose lángra. A rózsáimat majď mind megfojtja a váza, legszebb szavaim mind szerteszét peregnek, a hallgatásaimon is nevetnek a csendek.
***
Más hintett itt magot, talán énhelyettem, nem arathatok itt, hogyha nem vetettem, a gazdagságodhoz sincs semmilyen közöm.
Illúzió a szerelem, szívek tündérszép illúziója _ _
Akkor, útközben, épp a meztelen ebédre menet, ritmikus üvöltés állított meg a Giovanni szobájából, a felkapott és proccos 118. Nyugati sugárút és a dohos homályba futó Wesselényi utca sarkán, kattogó bakelitról, vagy tán nyávogó, szalagos magnóról? A régi nóta:
Hogy nemzedékem legjobbjai nem hisznek nemzedékem legjobbjainak, hisz nemzedékem legjobbjai nem bíznak nemzedékem legjobbjaiban látva, némán lapulnak nemzedékem legjobbjai, nem szólnak, nem írnak, nem üzennek, csak félnek fogvacogva, hogy hirtelen kiderül, nem is ők nemzedékem legjobbjai.
Itt, e sarkon, hol nem száguldanak a fúvó paripák, nem dübörögnek fel a testvéri tankok, dehogy, némán illeszkednek a forgó fogaskerekek, és barnahabosan csepeg a fáradtolaj, mielőtt elérnénk a napsütötte sávig, fölüvölt a régi nóta:
Hogy nemzedékem legjobbjai nem hisznek nemzedékem legjobbjainak, hisz nemzedékem legjobbjai nem bíznak nemzedékem legjobbjaiban látva, némán lapulnak nemzedékem legjobbjai, nem szólnak, nem írnak, nem üzennek, csak félnek fogvacogva, hogy hirtelen kiderül, nem is ők nemzedékem legjobbjai.
Ebben a pengetarajos drótokkal kerített kis stadionországban, ami ma a hazánk, ittfelejtett dalosoké, törtderekú dacosoké is, ahol a retardált múlt és a letérkövezett jövő közé szorulva fogatlan, fogadatlan, kúratlan kurátorok kedvét keresve még mindig borról, lányról, szabadságról szól a régi nóta:
Fiúk, nemzedékem legjobbjai már nem hisznek nemzedékem legjobbjainak, hisz nemzedékem legjobbjai már nem bíznak nemzedékem legjobbjaiban látva, némán lapulnak nemzedékem legjobbjai, nem szólnak, nem írnak, nem üzennek, csak félnek fogvacogva, hogy hirtelen kiderül, már nem is ők nemzedékem legjobbjai.
*
Haza for sale
Ahogy meg vagyon írva: Ott ül Jónás a parton, csapzott prófétaszakállát csiklandja a szellő, rozsdás nagy késével szeleteli a púposhátú bálnát, akciósan, a gyűröttbarna reciklikált csomagolópapírzacskókba, szájsarkában parázsbafúlt cigarettacsikk, szemében szánalom, izzad a gatyarohasztó melegben, s nem fogy előtte sora a várakozóknak, a tétlen remény reménykedőknek, a türelmetlenebbek meg már átkozódnak,
öklüket rázva hajigálnak Jónás felé égből hullott kígyót, békát, miközben, ezzel mit sem törődve, a stadionokhoz vezető térkövezett úton halomba hordja a szél a hazánkban ideiglenesen állomásozó rosszkedv és mélabú visszaválthatatlan maradékát.
Hólével telik minden árok, hadrendbe állnak hóvirágok, és: jobbra át! és: balra át! vezényelnek az ibolyák. Indul a sereg harcra, riadót fúj a barka. Rügyet nyit ezer ág, bokor, sörényes szellő dobrokol, a Nap villámló karddal int: előre minden kankalint! Csöndesedjen a csatatér, mire a pipacs ideér!
Márpedig mostan kidoboltatik: Öregek, ifjak, itt a tavasz, itt!
Rojtokban a tél, pergamen- égbe kapaszkodik, metszőfogával fákba harap a dér. Végigfut a szobán a megváltó öröm, melege áthat, kényeztet, betakar, ahogyan te takarsz be, és védeszfényes tekinteteddel, forró ujjaiddal, arcodról sugárzó titkaiddal, szépívű ajkad mosolyával, lángoló öled parazsával, ne érezzem a tél kínjait, ne tudjam kiásni a hóba temetett emlékek gyötrelmeit, a fagy virágai se díszítsék rólad álmodott álmaim.
Nincs már mire fognom a távolságot létezéseink közt. Saját tered van, amiben saját módon élsz, és egészen máshogy vagy idegen, megismerhetetlenül. Másféle pohárból iszod a vizet, és másféle illatú a házad, és nem tudod, hogy egyszer, százszor elsirattalak már, hogy minden temető mellett volt egy motel — most már tudom, hogy élsz, csak azt nem, hogy miként, de az a jó ezekben a motelekben, hogy mindkettőnk számára ugyanolyan idegenek, térből kiragadottak. Az idegenségben találok vissza hozzád. Ülünk a senkiföldjén: tűzszünet, nem vérezhetünk. Közömbös illatú a város, ugyanolyan pohárból isszuk a vizet.
Addig várok rád, amíg tudok. Alkukat kötök a sorssal, s ha kell, a csillagokra is rácáfolok. Ha kell, időt utazok, múlt leszek érted, s azért harcolok, hogy lénye lehess a jövőmnek. Amikor már kemény lesz a lágy - várok rád.
Addig várok rád, míg a csontjaim feladják, s ízületeim elsorvadnak. A kopogó háztető pala akaratai elhasználódnak, s a feladás vizei onnan az esőt homlokomra csorgatják. De miattad, lehet, hogy a földbe akkor is gyökeret verek, s ha ágaimat kapálják az irigyek, csendben leszek akkor is, a bosszúszavak és a lebeszélések mit sem törnek, mit sem aláznak engem, mert ki a célért áldozza fel mindenét, az végül csak nyertes lehet. Ebben kell higgyek, s ezért kell, ezért nem adhatlak fel. Minden drága, és féltett külső kincsemet, mire megjössz, elvitték már tolvajok, kifosztott leszek, s belül is ingatag hanyagság; magammal szemben.
S a világ utolsó óráján, ha a megrepedt harangot kongatják, minden bizonnyal én már por leszek, egy tömör elhasználódás - Kit érdekel? S a földön szétterült hamumból mikor már lakmároznak a szelek, remélem te addigra fölöttem állsz, s e rémképes várakozásból felébresztesz.
Elsötétült életemnek napja vagy te mostan, Mert te most is égve-égőn tündökölsz az életemben Egyedül vagy, csodacsillag, hajnaltalan éjjelemben. Most is rólad álmodom, mert rólad álmodoztam.
Álmodoztam éjjelenkint s régi verseimben Minden elment mostanáig, ifjúságom, az is indul. Félve, fájva kérdem én, hogy kell-e élni még azontúl? Dúl e kérdés, bánt e félés, fáj nekem már minden.
Csak te vagy vigasz nekem most. Nézni jó utánad. Utánad már semmi sem jön, énnekem már semmisem kell. Messziről csak érted élek. Téged nézlek tárt szemekkel, Könnytelen. Ha nézhetek rád, akkor bűn a bánat.
Én is iszom és tartok a cirrózistól, meg a ráktól, pedig nem borul fölém óvón a puha diktatúra, ami összetartana a többiekkel, akik szintén, vagy nem éppen azon a szinten. Amikor reggel nyolckor érek haza, az nem a munka miatt van. Nagy a gyanúm, hogy nem is abba döglök majd bele. Magyarországon az ember vagy alkoholista, vagy jól mennek a dolgai, oszť kész. De visszatérve a korábbiakra, vágod? — feltalálták az e-cigit, ergo nem kötelező beledögleni a dohányzásba, vettem is egyet, mégis rágyújtok — fene tudja, hogy van ez. Itt, a mostani demokráciában, szerintem hányingered lenne, és meg lennél hasonulva, bár, lehet, hogy te is libsi vagy jobbos nagyöregként csak a megélhetésért nem írnál két értelmes sort sem. Azt mondják rólad, túl korán mentél el. Karácsonykor összevásárolunk mindenféle bájos szirszart, és azon tűnődünk a feleségemmel, mihez kezdhetnénk, mondjuk, Norvégiában.