Magyari Lajos

 

 

CSÍKSOMLYÓ

 

A föld, ha könnyet, sósat könnyezik,

s felette a felhők is másként járnak,

ámul a lélek, szorong, könnyebbedik:

végül megadja magát a csodáknak…

 

Isten itt velünk van, bennünk óriásul,

dac és félelem mintázza meg Arcát,

a végtelenség itt áhítattá másul,

s ma paranccsá féljük hirdetetlen harcát.

 

Pogány időkből tévedve, csak hajt a szív,

napkelte elé a lélek ostora parancsol,

valami furcsa, rejtett szózat idehív,

míg az Idők Idője semmivé rovancsol.

 

Kél a fölséges Nap, stációnkat beragyogja:

egy-egy fekete-vörös évszáz mindenik,

mit kévékké kötött a kín marokja –

asztaggá rakva majd sorsnak betelik.

 

De addig jönnek száz meg száz határból:

áldott asszony, büszke férfi, esett pária,

bűvös ösvényen vágtat, vánszorog, vagy lábol,

kit hív a könnyes-boldog Asszony-Mária!

 

 

Isten kezében [386.]