|
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44251
|
Majla Sándor
SZONETTEK TÉLELŐN
I.
Gondoltam, megfogom az ősz nyakát,
int már a tél, a foszló nagykabát.
Bomló kerteken ülnek bűneim,
beszennyezik sosem-volt álmaim.
Becsap, megcsal sok rozsdás barnaság,
utánam kapkod tövis, horgas ág,
ez őszből is a télbe ballagok,
Kimérák űznek, fagyos hajnalok.
S téged ott fent, vagy lent mi vesz körül,
mit hagyhatsz magadra, ránk örökül?
Hová záporoz télbe fúlt nyarunk,
ha egymástól mindent elragadunk?
Kitől loptuk a szerelmet, s végül:
ha kérik majd vissza kinek adjuk?
II.
Zizzen-e még és bánt-e az avar,
ha tavalyi télből fúj a szél,
s mond monotonul, cseveg, beszél,
és enyhe pilléivel betakar?
Úgy hull-e rád nagy pelyhek köpenye,
ahogy Volt – és még Van szerelem
zápora; ölelés üzen-e
remegő, Volt – s még Lehet meleget?
Havak hullnak, elmúlik egyszer ez,
miként zajjá tornyosul a csend.
Mi lehet fenn és mi odalenn –
kérdezzük bölcsen és öregen,
miközben hideggel felfegyverez
a tél, a vén havas történelem.
111 vers a Sóvidékről [103-104.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44250
|
Mahagóni Eszter
NYÁRELŐ
aprócska zöld a gesztenye
nem tudja hogy kell nőni még
hárs illatával lesz tele
a nyári ég
napolaj ízű csókokat
varázsol rád a strand után
szelíden lustán bólogat
a délután
nő még a nappal egy araszt
nem tudja még hogy nőni kár
egedből új reményt fakaszt
egy fénysugár
2008 |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44249
|
Mahagóni Eszter
ŐSZI FÉNYKÉP
fénykép az ősz ma semmi más
varázslat izzó látomás
diófa kéklő képkeret
épp amilyennek képzeled
október végi pillanat
lobog a fény a fák alatt
domboldal sárguló füvek
emelik égre lelküket
amott az út s az út megett
meglesheted a lényeget
kerítés őrzi s hét lakat
ami a nyárból megmaradt
íme a fénykép: semmi más
október végi vallomás
az ég alatt a föld felett
a nyárról ami elveszett
2007 |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44248
|
Mahagóni Eszter
TITKOS CSEND
szívünkbe titkos csend oson
nyomul az ősz a városon
virágtalan és jeltelen
nyomunkba lép a végtelen
2006 |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44247
|
Mahagóni Eszter
LÁSD
búcsúzik a nyári nap
hazudja csak a fényeket
a részletek kihullanak
már ősz rostálja lényeged
a nyár csak mámor és varázs
kevés a kincs mi megmarad
és nincs a hó alatt parázs
de tarts ki tartsd meg önmagad
lopd az őszbe minden álmom
a szürke égre fess napot
én rád gondolok majd ha fázom
és becsukom az ablakot
2004 |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44246
|
Magyari Lajos
VAN OLYAN FÖLD
Van olyan föld, kinek fiává lenni
nem kényszer, de jó, de kell,
van olyan föld, mely értelmünknek
nem himnuszt – parancsot énekel.
Van olyan föld, egy keserű-édes,
kit megtagadhat bár az ostoba…
Van olyan föld, ki édesanyánk lett,
életet adó, sosem mostoha.
Van olyan föld, mely parancs-osztó
szükségek máglyás századain át
élni tanította elporló eleinket
megtartani itt – portát és hazát.
Van olyan föld, mibe boldogan
megtérnek futók és számkivetettek –
a Házsongárdba vagy csere fák alá,
de itt is, ott is – történelemnek.
Van olyan föld, melyen fölszikrázhat
lelkünknek lelke, legszebb lényegünk,
egy föld, hol eltűnik félelem, alázat,
hol nem csak születünk s temetkezünk.
Látóhatár. 1977. július [49.] Tiszatáj, 1977. 6. sz. [13.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44245
|
Magyari Lajos
KÖTÉSEK II
Az időben – valahol messze mögöttem –
szülő nő sikolt,
a nyomomba szegődnek a hangok.
Futhatnék előlük, bújhatnék előlük,
ne érjenek el jelölő harangok.
Futhatnék, bújhatnék,
de a rohanás, az is csak lelassul;
érzem: minden mozdulással inkább
testem részévé lesz e vassúly.
A szívem táján villog és
szólal, megcsendül agyamban,
hozzábékül a sejtjeimhez,
akárha éppen így akartam.
Lélegzik bennem és általa
megszólítanak az élők és a tárgyak,
látok vele és vele hallom
üzenetét a néma vágynak.
Valami titkos, furcsa anatómia
rendeléseképpen
bolyong bennem, sajog,
már részem egészen.
Átültethetetlen,
pótolhatatlan,
kimetszhetetlen szervem…
Anyanyelvem.
Tűzkör [47.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44244
|
Magyari Lajos
SZÜLŐFÖLD, ÚJRA
A szülőföld – „az ereimből
kifutó patakok, folyók sodra…”
A szülőföld – „a lélegzetemből vett
lélegzése a földnek…”
A szülőföld?
Csíkország szigorú, pontos, fenyves-övezte,
emberlakta földje, egy darab a Földből.
A szülőföld?
Keresztúr nyerges dombjai, miket
meg nem érthet bármi idegen tekintet.
A szülőföld?
Udvarhely szelíd lankái, a jó szavak,
mik elkeverednek lassan bennem az idővel.
A szülőföld?
Gyergyó kegyetlen, villogó telei –
azt is elbirja, aki ember.
A szülőföld?
Háromszék hősivé magasztalt földje.
Áron vérével bepermetezett televény.
(Mi mástól teremne jó búza ezen a földön?)
A szülőföld?
Ereimből indulnak a folyók,
a völgyek – homlokom mélyülő ráncai.
A szülőföld?
Öncsalás, hazugság, gyönyörű mámor –
de nincs ennél igazabb igazság nekem.
Erdélyi költők antológiája [357.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44243
|
Magyari Lajos
SZAVAK
Sütő Andrásnak
Egymilliószor megverve, megáldva,
a szavak fellegvárába bezárva,
élve hűségvizen, jóság-kenyéren,
szándékaidban örök tettenérten,
égre rúgtatva, hol csillagszilánkok
megsebzik és szétszabják az álmot,
a mélybe lebukva, le, gyökerekre,
a kínok pörgő korongján pörögve,
és győztesen mégis, mégis birtokolva,
e birtoklásért indulva birokra,
hol szelíd harcon, csak magad sebezve,
születik már a dolgok égi rendje:
a lét odabékül lassan a kezedhez,
csak minden percét nevén nevezd meg,
és rád hallgat a dolgok szétbogárzó nyája
– nincsen szükséged dobra, lármafára –,
mert megőrzik e világot, korokon át,
nyelvünk szavai, hű sorkatonák.
Erdélyi költők antológiája [355.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44242
|
Magyari Lajos
DAL
A felhők itt nyugatra járnak,
a felhők itt keletre szállnak,
madaraink délre húznak,
viharaink északra zúgnak.
A felhőt szelek kergetik.
A vihart törvények vezetik.
Ösztönére hallgat a madár,
hová ösztöne űzi, arra jár.
De az ember itt marad,
hol szánt, vet, vasat önt, arat.
E talpalatnyi föld jogunk.
Hát maradunk.
Mi maradunk.
Az idő száll, futnak évszakok,
a vén bolygó közönnyel forog,
millió év és nincs változás,
más nemzedék jön és újra más.
Épültek várak s templomok,
romban már régvolt otthonok,
de lelkünkben itt a folytatás:
csak ez a föld kell, soha más.
Mert az ember itt marad,
az ember, az ember megmarad,
hol szánt, vet, s talán majd arat.
E talpalatnyi föld jogunk.
Hát maradunk.
Mi maradunk.
Nyárra ősz hull és őszre tél,
az ember messze néz, s remél,
nézi a felhőt, a madarat,
és befödi arcát az alkonyat.
Hazahív a hűség [427-428.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44241
|
Magyari Lajos
JÖHET, ANYÁM…
Jöhet, anyám, már minden életemben,
bomló sejtekkel töltöm be földi sorsom;
érc egek kései villannak felettem…
A csoda megtörtént mégis: elkezdődtem,
és immár örökkön folytatódom.
Kezed kenyér ízével szenteli számat,
ajkadról lelkembe zendül a nyelv zenéje,
szemed a jóság ágát növeszti bennem;
megtöretett tested lelkesít, hogy soha,
mégse hulljak térdre.
Jöhet, anyám, már minden életemben:
negyven tavaszról-őszről készül a leltár,
én, öledbe-hajló, tőled-messzejáró,
bűneim levetem
a szemed, a szemed sugaránál.
A megmérő idő [56.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44240
|
Magyari Lajos
ÜZENET
Legyen a béke órája ez…!
Hallom, ahogyan kontinensek fölött száll a harangszó,
átölelik egymást minden emberi szavak,
és seregbe gyűlve mondják: legyen a béke órája ez!
Mint a növő gyermek, minálunk még alszik,
szendereg a jövendő kenyér,
kalásszá most álmodja önmagát,
mert a dolgok törvénye szerint mindeneknek
föl kell nőni – a beteljesülésig.
Legyen a béke órája ez…!
Én most is azon a földön állok, élek,
hol ükök és dédek vért és verejtéket sohasem
sajnáltak televénytől.
S mert hinnem kell, hogyha hitre születtem,
e vér a verejték sós ízében hiszek, jogunkban,
hogy megtartó, növesztő hatalma
mibennünk nőjön és folytatódjék.
Legyen a béke órája ez…!
Idefentről, a lélek magasából, szikrázó ormokra
látok, távolabb a búzát szerelmesen fogadó mezőkre,
s tovább, még tovább, már csak az értelem
s a remény teleszkópján át odalátva,
erre az egész küzdő, szerető, szenvedő,
a reményben újra s újra föltámadó emberiségre.
Elmondom hát néki most én is őseim szavával:
„Bort, búzát, jó reményt, békességet!”
Új aranyhárfa [307.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44239
|
Magyari Lajos
HIMNUSZ
Barátaim, ime, e rögnyi, maréknyi
párolgó földet mérték ki nekünk.
Dús televény vagy szík agyag csak,
megterem rajta jövő életünk.
Párolgó rög, csírákat növel,
laknak benne győzelmes hadak
és vérbetiport, nagy lázadások,
bíbor alkony és villó virradat…
Filmszalag ez a maréknyi föld,
hangoktól hangos magnó-barázda,
a történelem vegyszereibe merítve
létünk képletét megmagyarázza.
Mert ezernyi régvolt életünkből
építjük föl ezt a mai egyet:
Mi nem szégyeljük már vallani
jussát e profán egyszeregynek.
Vegyük hát forró tenyerünkbe,
hűsítse a hajnali harmat,
csak rálehelt meleg lélegzetünk
ád néki végtelen hatalmat:
Egy rögöt elmenő barátainkért!
Egy rögöt csillagnak az égre!
Egy rögöt a konok emberiség
roncsolt, de növő épületébe!
A végtelen mondat [109.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44238
|
Magyari Lajos
NÉZ ISTEN MINKET…
Néz Isten minket, már szomorún, tehetetlenül,
néz sziklákká tornyosult gondjai mögül:
„Nem alkothattalak én tökéletesnek,
hiszen csak tettelek volna gépezetnek.
De hogy fájdalmaid most sírnak-élesednek,
tán megtanulsz végre örülni örömnek,
s bírául fogadsz el, bírádul, öröknek.
Iszonyú gőgöd majd megcsillapul, elül,
s parancsim hinni is fogod – rendületlenül.”
*
Nézz rá, Uram, a hegyeidre, zöldhajú erdeidre,
tenvéred hordó sok ezüstös ereidre,
ezernyi folyódra, megannyi folyamodra,
s ne tedd, ne hagyd, hogy sodra-habja
hűs hű italát, életet hömpölygető nedve
színét véres tajték és vérvörös hab belepje,
akár erdőid s mezőid a szörnyű rozsda:
kalászod, füved emberek teste-roncsa.
*
Nézz be, Uram, mi rejtelmes lelkeinkbe,
csurrants csöppnyi fényt mi szív-kelyheinkbe,
s mi ott most szörnyű sötétben rejtve rejlik,
tán a béke-szivárvány szép ívére kisejlik,
s parancsod, intelmed lészen teljesülve:
ember ember ellen immár sohse gyűlne,
köztünk inkább a béke zenéje zendülne…
Isten kezében, 1991 júliusa [393.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44237
|
Magyari Lajos
ÚJMAGYAR MÁRIA-SIRALOM
„Valék siralom-tudatlan.
Siralomtól süppedek,
Bútól aszok, epedek.”
Istenünk, ha e földre letekintesz,
hová elküldted egyszülött fiad,
hogy üzenje meg végtelen kegyelmed,
most látva lássad, hogy miként vigad
újra az álság: hadai gyűlnek,
kufárok verik föl a templomod,
a jók között gonoszok elvegyülnek,
Törvényed ellen készülnek torok.
Istenünk, félünk, lehullott mirólunk
kegyelmed leple, fogytán balzsamod,
fölfohászkodván Tehozzád, hogyha szólunk,
rút szégyen-bélyeg hajt le homlokot:
esendők vagyunk mi, keresztre szemeltek,
gyávák is vagyunk, búvók, bűnösök,
de belénk elplántált igéid emeltek
kígyó-kételyek s nagy félelmek között
fényes Arcodba nézni, mi maga: Igazság
– minékünk vigasz,
és utolsó vigasság.
„Szemem könnytől árad,
Én keblem bútól fárad.
Te véred hullása
Én keblem alélása.
Világ világa
Virágnak virága!
Keservesen kínzatol,
Vas szegekkel veretel.”
Istenünk, ha már rendeled keresztünk,
szigor-szerelemmel gyermekké fogadsz,
s mi parancsod-cselekvő gyermekeddé lettünk,
miért szívünk kiált, nékünk add meg azt:
én-vétkünk Golgotáját hogyha járjuk,
a végső percig add meg a vigaszt,
hogy nem hasztalan gyötrődtünk e földön,
kínunk s gondunkból támadhat malaszt,
béke s termékeny nappalok Napja följön
az imádott föld fölé,
és beragyogja azt.
Készülünk szívünk Hozzád fölemelni,
távoztassék el tőlünk bűn s harag,
de add, hogy némán ne kelljen visszanyelni
soha az Igazságodat.
Add, hogy kereszten is, gúnykacaj között,
a szöggel szögezők cirkusz-zsivajában,
arcunkat nem felejtő vásznakba törölve,
ne rendüljünk meg az Ember igazában.
*
„Ó, nekem, én fiam,
Édes, mint méz!
Szegényül szépséged,
Véred ürül vízként.”
Bizony ároklik igazoknak vére,
osztják már a töviskoronát,
öltözködnek a kínok köntösébe,
kik menetelnek e tűztánc-koron át.
Útjuk, az út: a keresztek útja,
latrok között a megváltás felé,
s bár feszület súlya sújtva sújtja,
nincs választás: csak föl, és fölfelé…
Új s új Golgotákon, föl, tiszta magosba.
Álság s gonoszság körül, ha kitetszik,
vaj nem húny-e ki Szövetség csipkebokra,
s mondhatjuk-é, hogy: „Et resurrexit!”
*
„Végy, halál, engemet,
Egyetlenem éljen,
Maradjon uracskám,
Kit világ féljen!”
Mert hiszem, hogy nincs Halál,
csak testnek Végbe-gyötretése,
vágy s gondolat majd visszatalál,
hol született s köti bére…
Igévé testesül a szenvedés
és lesz örökre pusztíthatatlan,
leng föld s vizek fölött,
jelenvaló lesz minden gondolatban.
Isten s parancs így költözik
az elmúlandókból a születőkbe
étekké s itallá öltözik,
hogy vándorolhasson mindörökre:
ózon lesz és erdősuttogás,
titkos uruság a vert sebekre,
ha új nemzedék jön s újra más,
loppal lopja át magát mindezekbe.
Lesz vérehullató bíbor fecskefű,
lesz szelektől kergetett katáng,
lesz harangvirág és gyönyörű,
Napra kacagó cicka-láng.
Hegyekké s forrássá változik,
hersegő füvekké lényegül,
villámcsapássá, tűzzé kárhozik,
és áldott esőkké csendesül.
Embernek fia, ki szenvedett,
önmagát hagyja örökül.
*
„Kegyelmezzetek fiamnak,
Ne legyen kegyelem magamnak,
Avagy halál kínjával,
Anyát édes fiával
Egyetemben öljétek!”
Múltán a kínnak, fájdalomnak,
teltén három súlyos gyásznapoknak,
hiában, hogy sziklával elfödözve,
ki lemosott vértől Anya könnye,
ki megörökült a Veronika-vásznon,
hogy világ lássa, s világra lásson,
vonhatják keresztre, kínpadokra:
föltámad mégis harmadnapra.
Föltámad mégis harmadnapra!
Isten kezében, 1300-1990 [387-390.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44236
|
Magyari Lajos
CSÍKSOMLYÓ
A föld, ha könnyet, sósat könnyezik,
s felette a felhők is másként járnak,
ámul a lélek, szorong, könnyebbedik:
végül megadja magát a csodáknak…
Isten itt velünk van, bennünk óriásul,
dac és félelem mintázza meg Arcát,
a végtelenség itt áhítattá másul,
s ma paranccsá féljük hirdetetlen harcát.
Pogány időkből tévedve, csak hajt a szív,
napkelte elé a lélek ostora parancsol,
valami furcsa, rejtett szózat idehív,
míg az Idők Idője semmivé rovancsol.
Kél a fölséges Nap, stációnkat beragyogja:
egy-egy fekete-vörös évszáz mindenik,
mit kévékké kötött a kín marokja –
asztaggá rakva majd sorsnak betelik.
De addig jönnek száz meg száz határból:
áldott asszony, büszke férfi, esett pária,
bűvös ösvényen vágtat, vánszorog, vagy lábol,
kit hív a könnyes-boldog Asszony-Mária!
Isten kezében [386.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44235
|
Magyari Lajos
SZABADSÁG-ÓDA
Mondd, érzed-é ízét a szónak,
sós szelek vallomását minden vizekről
parton a férfi, parton az asszony,
hullám fölött lobog, úszik a szél,
kenyérnek illatát, füvek illatát
tüzek illatát hordja a szél.
Mondd, a csengését érzed-é a szónak,
sirály sikolt feszülő szárnnyal,
villámlik pompás alakján a fény,
telt ég remeg meg, rezzen boldogan,
üllő pendül, csillagot vajudva
s acél lobétol felette.
A fényét, mondd, érzed-é a szónak,
királytölgy öleli át a fél eget,
kiáltó madár surrog szárnyhulltáig,
nap s napimádó teste csókolja egymást,
ércek ragyognak sosem volt, hófehér izzás
milliárd fokán.
De értelmét, mondd, érted-é a szónak,
a beszédes időbe bomlott szerelmet –
kikiálthatatlan mozdulatát
ég s föld között,
belőlünk indul s végtelen.
Ízét, csengését, lángját, fényét,
értelmét, mondd, érted-é a szónak?
Az új teremtés első napjának csodája,
feléledt földnél, kőnél, fémnél,
becsesebb, mert
éheznéd kenyered helyett, szomjaznád
jó vized helyett, álmodnád szerelmed
helyett,
izzítanád tiszta lázaid helyett
vízeidért, kenyeredért,
lázaidért, szerelmedért…
Ó, nőjj fel szívünkben, sudár
Szabadság!
Koszorú
[108-109.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44234
|
Magyari Lajos
PROFÁN ZSOLTÁR
Én hittem fél-hittel csupán hitemben,
s tudom, hogy megtévelyedtem.
A tévelyedésből csak éppen tévelyegtem,
ha lehet, mégis oldozz fel engem!
Bennem a hegyek nagy múltat idéztek,
a jelenek s voltak önhitté igéztek.
Azt hittem, lényem a Mindenség maga:
parány kis létezés, de Galaktika.
A Teremtésbe próbáltam én belenézni,
titkát érteni, nagy gépét tettenérni,
ahogyan torlódnak-őrlödnek milliárdok:
az átokra áldás, az áldásra átok.
Már értem én, miért is van kimérve
kinek-kinek a maga tette, része:
Mit a végtelenség hordoz szüntelen –
csak ő értheti át egészben: a Végtelen.
A Végtelenre bízd magad hát, önmegadva,
s tán kétely nélkül élhetsz, nem tagadva.
Magyar zsoltár [732.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44233
|
Magyari Lajos
NEM A FENYŐK…
Nem a fenyők, a hegyek, a borvizek,
nem mítosz, nem ködlő hangulat,
nem a születés bíbor mágiája,
mi e földdel engem összead.
A szépség, a vérség mind kevés:
nőhetnek bennem fenyvesek,
zúghat honi szél, fakadhat forrás...
E kötés más. Keservesebb.
Jogom van hozzá: földem a Föld,
Európa én hű szülővárosom,
nem vagyok kisebb és nem nagyobb,
mint milliárdnyi ember-rokonom,
kiket más tájnak lége éltet,
más nyelvek zenéje ringat el,
más robajlással árad a vérük,
és ereikben más dalt énekel.
Más történelem homlokuk mögött
és másként megszerkesztett jövő,
de a jövendő csak úgy igaz,
hogyha Hazát is kap az eljövő.
Nem a fenyő, a hegyek, borvizek,
nem mítosz, nem ködlő hangulat,
nem a születés bíbor mágiája,
mi e földdel engem összead.
A szépség, a vérség mind kevés,
több kell ide: hű számvetés –
itthon vagy, itt lehetsz magad,
kötések kötnek, hogy légy szabad,
léted csak itt lelheti igazát,
lényegét: házat és Hazát.
Fél évszázad magyar
költői. 2. [168-169.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44232
|
Magyari Lajos
ŐSZ A HAVASON
A táj most villó, szikrázó gyémánt,
gyöngysorok csillognak ökörnyálon,
öltöznek a fenyők ezüstruhába,
királynőnek e nagy-nagy búcsúbálon.
Ködöt: hermelin-palástot
terít magára a Nagyhegy orma,
mintha csak a népétől búcsúzó
Hegyek Fejedelme volna…
S ott, ahol ezer színt kever
az ősz, óriás palettájú Piktor,
ezüst mezőkön, bíbor erdőn át
a nyáj a völgybe lekolompol.
101 vers a Székelyföldről [101.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44231
|
Magyari Lajos
CSOMA SÁNDOR NAPLÓJA
1
„Rejtelmeim birtokában, szárazon csikorgó
kínjaim között, de bírva még a
test romlását figyelő riadt elmét –
idegenek és máslelkűek között,
én, Csoma Sándor, meghalni készülök.
Nincs – mert szükségtelen – a testamentum:
porom itt marad; elég távol ahhoz tőletek,
hogy figyelmeztető szónak támadjon fel
ez idehurcolt test, e vacak,
miben nagy titkom porladni marad.
De elég közel, hogy a kegyelet
utánataláljon, ha majd megszereztétek
valahonnan a lángot, a lángomat,
mivel próbáltam felgyújtani
a száraz, a szomjas rőzsét...
(De botorak vagyunk, de esendők,
ó, csak kései véreink ne nyögnék!)
2
Ki verte meg azt a kisfiút az utak igézetével,
dobogni ki lopott bele nyugtalan szívet,
s ígérte-hazudta, hogy messzire ér el?
Ki tette, hogy ÉHÉT csak ez veri el,
csak így tűri meg lelkesnek a föld,
s béna köveivel nem keveri el?
Ki áldotta meg megszállott álommal,
válthatatlan drága, de talmi kinccsel,
szegénységen ragyogó cifra lommal?
Kicsi királyfik nyomára ki küldte,
pokolra-mennyre ki űzte ezt a kisfiút?
Az utat én akartam,
mert engem akart az út.
3
Csörgőt ráz, csörgőt, csörgővel hívogat:
földből, ölből, házból kicsalogat,
csörgőt ráz, kolompot, harangot,
meleg testembe rejtette a hangot,
csal át erdőn, úton, át az árkon,
forrást buzogtat a láthatáron,
csörgeti bennem, csörgeti magamban:
elérsz valahová, jössz valahonnan –
még egy lépést, mert születtél,
valaki küldött...
még egy lépést, mert aki küldött,
bízva küldött,
még egy lépést, mert járni tudsz,
hát muszáj menni,
százezer lépést, mert nem hisz
az utadban senki...
Addig a városig, addig a hegyláncig...
Születéstől halálig.
4
Ha megalkotjátok az energikus
táj fogalmát, s utamra ebben találtok
indokot,
próbáljátok meg továbbgondolni a gondolatot:
Akinek semmije nincs,
mindent csak az akarhat,
mert nem lehet: hát álommal beéri,
de azt legalább
kíméletlenül tudja kérni...
Akit feldob magából a nép,
az nevében akarjon nagyot.
(Kit érdekelne különben Bokharában,
hogy székely-magyar vagyok!)
5
Üzent utánam az otthoni világ:
összeomlott egy gerendaház,
égbe szállt róla a cserép,
roppanva csuklott meg a váz,
az udvarból az állatok futottak,
egy fűzfa kitépte gyökerét,
a fűzfa lehajolt,
leborultak a kertsasok, gazdátlan
leng a szélben egy kasza,
esendő füvek ütötten nézik –
mankóján apám tavalyi mosolya...
Üzent utánam az otthoni világ,
vérembe lopta áramát.
6
Ó, a lélek melléktermékei, kolonc vágy,
indulat, gyengeség, szerelem,
mint nyúlfival a lecsapó vércse,
gyalázkodva játszanak velem.
És vért csordít a gyengeség,
pedig erő továbbmenni kéne,
mert messze van a kincs nagyon,
s pazarlódik az ember vére.
Hamuval szórom a fejem,
átokkal szikkasztom a vágyat,
és a győzelmem: cifra kín,
elkerül édes gyalázat.
Győzök megint: töretlen homokon megyek.
Felettem látomásos forróság táncol.
Lengeteg.
7
Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét
(pedig valami véletlen áram sodorta),
óvom a szót, a hazulról hozottat.
Idegen csendben rügyezik ki bokra.
Húsomba takarom: növekedjék,
fájdalom árán is tisztuljon a fénye –
árulóm lehet ő, lehet menedékem:
halálos páncél a kettőnk kötése.
Nyelvem alól szikrázva felmutattam,
ha arra kért egy szelíd idegen
(Napnyugati királynak mondott érte,
és megcsókolta a kezem).
A másik csak látni követelte,
s hogy forgassam, pengét lökött
melléje, s rikoltva röhögött:
„Elveszem gyöngyöd, ha kiköpöd.”
Azóta zárva a gyöngy, homályban.
Sebes a szám, hát hallgatok,
méretlen út van még előttem,
mint nyelvetépett dervis, ballagok.
8
A sivatagon át megőrül, aki gyenge,
a lángoló homokba veti magát,
hívja állati vággyal az enyhet adó,
kés bizonyságú, hűvös éjszakát.
Ilyenkor gondolj valami másra –
halkan gyűljön az erő szíveden,
és ne alkudj olcsón a pusztulásra:
a véghez itt még minden idegen.
Lázak tánca járja csontjainkban,
s bizony kidől a szemre vélt derék...
9
Megkínoztak egyszer, tudni akarták:
ki vagyok, honnan, mit rejtegetek.
Mondtam: a lelkem, valami álmokat.
Bambán néztek, mint hülye gyermeket.
Mert mindenek fölött való a módszer
(nem lehet ily egyszerű igazság):
idegeimet bölcs szakértelemmel
tépdesték, s rángó sebbe hagyták.
Néztek, bűvöltek, belém haraptak –
csak a kígyó nézhet így egeret;
nem fájt, csak furcsa, hogy tudtam,
ember vagyok, és ők is emberek.
10
Most könyvek, nyelvek csendjében élek,
a nyugalom párolog, mint keserű teám,
időnként nyugtalan híreket hoznak,
nyugtalan Európa így talál reám.
S hiába várni tunya áltatás,
én mindenemet otthon őrzöm,
semmim sincs, hát lehetetlen,
hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.
A lámák csak értetlen megállnak:
honnan bennem a kínok bokrai...
(A lámák süket fülébe magyarázom:
„magyar vagyok, de európai”.)
11
No, híres vándor, hová vitt az út,
kihordott álmod merre láttad?
Vagy megfojtottad azt a kisfiút,
ki benned nyöszörögve lázad?
Akárki Mister tudja, merre jársz,
s agyadat becsüli nagyon,
megírja helyetted testamentumod:
hogy ki népé lészen e vagyon...
S hiába sikolt fel az a kölyök
lázas és megcsalt éjszakáival...
Erős lettél, ezt is eltűröd,
bódít a tett, akár az ital –
álmodat immár eltakarhatod
a föld minden szavaival.
12
Oly magasan vagyok idefenn,
a fenséges halál lábainál,
a némaság fehér csúcsainál,
az emlékezés szennyes köveinél,
a megvallás mély medreinél –
hogy már hittel hiszem:
vallhatok józan borzongással,
mindent megadó szelíden,
szigorúan, hidegen.
Az utat megjártam, s ami kész:
az már nem az enyém.
(Ami volna még, ahhoz csalna,
hívna talán valami részeg remény.)
Lehet, hogy szeretni lett volna jó,
asszonyt ölelni, nemzeni gyermeket,
kaszálni áramos nyári szélben,
fejszét emelni téli dérben,
túrni a földet, kóstolni azt, ami
érdesen, de édesen Való!
Lehet, hogy ez lett volna jó?
13
És mégis testamentum:
A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél,
tagadjátok le előtte kínjaim,
elég, ha gond akasztja, próbálja a tél.
De tegyétek, hogy lelkét megtartsa – megtalálja,
táplálja a föld ott, ahol él,
szikkadjon el az emlék ázsiája,
szívünknek is jusson bor, kenyér.
Beváltatlan álmom minek fájjon?
A tévedésnél igazam erősebb,
nem az a fontos, hogy rokonok –
de testvérek lakják ezt a földet.
Én pedig? A test már vészt csenget,
de élek. Most a magam dolga minden,
nem hagyakozom, magamért nem remélek.
Ti se szerkesszetek majd belőlem
szakállas példabeszédet.”
Csoma Sándor naplója, 1970 [5-30.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44230
|
Magyari Lajos
MÁRCIUSI IGÉK
Ki vérével táplált, mint a pelikán,
ki nyugtató szerelmét adta neked,
ki folytat, hogy a világ megmaradjon:
anyád, leányod, szerelmesed.
Ki a létezés szőttesét összeszőtte,
ki vezetett tűzön és áradaton át,
ki meghalt érted, hogyha kellett:
ismerd föl benne az örök Anyát:
Ki ajkáról, akár a gyöngylő mézet,
ajkadra hullatta a nyelv italát,
hogy világ-szomjazó szomjad oltsa,
s a hűség hitével itasson át,
ki elindított és ki visszatartott,
ki lázaidat hűs kézzel letörölte,
ki békére intve küldött a harcba,
hogy ember maradhass mindörökre,
ki kenyered szegte, ki vized adta,
ki álmában tisztaság-tisztán járatott,
ki úgy néz rád, hogy sose lásd meg
óvó szemében a kínt s a bánatot,
ki hiszi: tőle nem bírsz elszakadni,
ki semmit sem kér, csak adna, adna,
ki világok fölött áll ma is őrként:
jóság s szerelem az ő hatalma.
Arany és kék szavakkal [250.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44229
|
Magyari Lajos
TEREMTÉS
Férfi menetelés kemény sorokban,
helytállás szigorú ostromokban,
óvó kéz termők, fák felett,
vizek felett és álmaink felett,
villó értelem, tömör igazság,
(óriás szavát – szavaink adják)
saját ezerszer megszorzott erőnk,
múltunk, jelenünk, jövőnk,
legemberibb emberi arcunk,
jónál jobbért megszállott harcunk,
új varázsszó, mely teremtett:
termőt, gyárat, értelmes rendet,
zúgó erdőt, felbuzgó kutat,
Utat
az embertől az emberekhez.
Hétarcú ballada, 1969 [71.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44228
|
Magyari Lajos
JÚLIUS
1
Fizetség a földrepesztő nagy
hevekért –
már nem zuhog, nem hull –
suhogva szakad a zápor,
a szomjú föld gégeszakadva
issza az áhított italt.
Fákra, füvekre rábukik a szél,
ajazza, töri az ágat –
zizegve sikoltanak a kalászok
– görög tragédiák hatalmas kórusa –
jajdulva várják a sorsot.
A zöld élet fejét reszketve lesúnyta.
Mint elejtett tányér elreped
az ég
az első villám nyomán:
szálfák kibomló lomb-kontyába
fénylő csatokat tűznek a felhők.
Ázott kaszások szemberohannak
a nagyidővel –
ingük alatt borzol a félelem:
nehogy villámot vonzzon
pengéjük vasa
(oda azért egy se hagyná).
2
Roppant üvegharangot láthatatlan
spongya törli
Megrázzák kóficuk a kukoricák
3
Ilyenkor nagy nyári esők után
sercenve pattan szét az ég,
mint csodálkozó kisleány-szemek
úgy kitágul és benne ég
az érlelés, a megnyugvó öröm,
hogy zamat gyűl már
a gyümölcsökön.
Végtelen erők moccannak a földben,
zizzentik a napszínű kalászt,
olyan a föld most, mint az ember,
aki megkóstolta az alkotást,
részeg örömben legszebb lényegét
fába, fémbe, szavakba osztja szét.
Hétarcú ballada, 1969 [65-66.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44227
|
Magyari Lajos
LÁNY
Valami furcsa fényből született,
mi még szemében parázslik.
Tiszta igéken nőhetett,
hogy elhívjon a legnagyobb varázsig.
Csak elindult bennem csendesen,
beillant, mint fénybe harmat
– minden utamra jött énvelem
s megszerzett minden hatalmat.
Hétarcú ballada, 1969 [56.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44226
|
Magyari Lajos
KÉKSZEMŰ
Szemeden kék lepkeszárny táncol
nagy-kék szemeden lebeg
minden rebbenéssel oltja-gyújtja a fényeket
Kékszemű
mikor te jöttél a fák
elrejtették már a szerelmük
én annyi szerelmet felejtettem el
– te sem Tavasznak jöttél induláskor
válladon ült barna madár
riadt-szép madár
Kékszemű
lesz-e nyár?
Szemeden kék lepkeszárny táncol
nagy-kék szemeden lebeg
Oly lepkeszárny lesz-é szavam
hogy kék csillagot gyújtson a szemed?
Hétarcú ballada, 1969 [55.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44225
|
Magyari Lajos
HAZATÉRÉS
Hazatérünk a mezőkről.
Kéz a kézben.
Az aszfalt
csöndes, nagy nyári folyó,
talpunk alatt
a végtelenbe tart,
s mert vagyunk
magasba vágyó, nyugtalan tisztaság,
lépteinket nem húzza le mélyre.
Hazatérünk a mezőkről.
Kéz a kézben.
Az este szembejön s a Város.
Lásd, kedves mindig így kell
járnunk
a mezők és városok között:
két embernyi fáklya
lángja, mi csak együtt lobog
és magasabbra csap,
ha szembevág a szél.
Hétarcú ballada, 1969 [53.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44224
|
Magyari Lajos
SZERELEM
Égnek a fák lobogó szirommal
– nyugtalan máglyák –
nyugtalan nyarak kora reggelén.
Tömpe mordulással
hegyek menetelnek, ringó
csordákkal, kövekkel, füvekkel
szelek tetején.
Karomból halkan kibomlik,
sikongva szalad fűzfák ághegyén
– karcsú, drága játék –
kékszemű, kéktüzű lány –
Most minden bennem van, amit szeretnék.
Akarsz-e vigyázni rám?
Hétarcú ballada, 1969 [47.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44223
|
Magyari Lajos
TÉLI TÁJ HASONLATOKKAL
Könnyű ködök szürke szvetterében
a táj falut tart öblös tenyerén:
kis párálló teste vackolódik
mint gondjaim között a remény
Én itt a tenyér peremén –
havat roppant harangszó könnyű lépte
csillagok gyúlnak a havon őzcsorda
vonul mitől se félve
Ha így egymásra lelnek a dolgok
bizalomra nyílik ki az ember –
verébröptű füttyel köszön – tenyerében
madárkatestű szerelemmel…
Hát csillagos kedvvel baktatok én is
ez érdescsontú gerincen át:
az Őzek Forrása mellett a völgyben
földszürke pluszjelek a fák
De ez a mindenség is befejezetlen
bár a hiány csak bennem esengő –
lásd a túlsó dombról kellene jönnöd
kezedben piros lobogó kendő
Hétarcú ballada, 1969 [46.] |
Bozsikzf
2019.08.12
|
|
0 0
44222
|
Magyari Barna
ÉGETNEK A SZAVAK
minden artériám feszített kötél
rajtuk a szenvedélyt szőnyegként vered
te ott írsz én itt égetnek a szavak
az ábrándozás is nagyszerű veled
tőled magamig hordom az életet
lelkembe tekerem ami törékeny
ezernyi csókot álmodik ajkam de
hány öröm fér el egy emberi génen
arcod mellé arcomat szíved mellé
szívem – így rakja ki a gyönyör magát
s mert most messze vagy közös takarónknak
betűcérnájával varrom az éjszakát |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|