Lorca 1934-ben (36 éves korában) írta a siratót barátja nem sokkal azelőtt bekövetkezett tragikus halála okán. (Megjegyzem, hogy az ünnepelt torreádor nem volt a szeretője, mint ahogy azt tévesen egy magyar weboldalon írta valaki, csak barátok voltak.)

A Federiconál hét évvel idősebb Ignacio Sánchez Mejías, aki szenvedélyesen érdeklődött az irodalom és a színház iránt is, 28-31 éves kora között érte el karrierje csúcspontját, majd több év kihagyás után, 42 évesen ismét visszatért az arénába, mert hiányzott neki a veszély és az izgalom. Hat bikaviadalt vállalt el különböző városokban 1934. nyarán, és az utolsón sebesült meg halálosan. Sok véletlen esemény szerencsétlen összjátéka következtében nagyon kimerülten érkezett erre a végzetes viadalra (9-10 ilyen eseményt lehet összeszámolni, köztük pl. két autóbaleset), s miután súlyosan megsebesült, több mint fél nappal később tudták csak megoperálni a madridi klinikán, de ekkor már késő volt. A torreádor a combján sebesült meg, a lába üszkösödni kezdett, később önkívületbe esett és iszonyú haláltusa után hunyt el.

Federico is Madridban tartózkodott akkor, de annyira rettegett a haláltól, hogy nem volt bátorsága meglátogatni a haldokló Ignaciót. Viszont barátait megkérte, hogy folyamatosan tájékoztassák őt a teorreádor állapotáról, s a haldoklás utolsó óráját szinte percről percre követte.

Lorca meg volt arról győződve, hogy Mejíaz sorsszerűen halt meg, hogy semmiképp sem tudta volna elkerülni a halálát, s hogy ő ezt előre megérezte, mikor a torreádor visszatért az arénába. Azért ismétlődik folyton a „délután öt órakor” sor, mely a bikaviadalok hagyományos kezdési időpontja Spanyolországban, mert a költő szerint már minden elrendeltetett a kezdetnél.

A teljes verset ezen a lapon találtam meg:

http://vivatoreros.blogspot.hu/2012/02/federico-garcia-lorca-siratoenek.html