Cigány-románcok és A csodálatos vargáné elkezdése (1924)
Lorca 1924. nyarán, Asquerosaban kezdte el írni a Cigány-románcok sorozat első költeményeit, melyek közvetlen folytatását képezték az Andalúz dalok versciklusnak.
A költő számára egyre inkább a cigányok kezdték szimbolizálni az andalúz lélek legmélyebb sajátságait. A balladák főszereplője valójában maga Granada, a nagy, sötét Gyötrelem, a láthatatlan Andalúzia, s a versek káprázatos felszíne és lüktető elevensége mögött felsejlik a költő saját végzetének, erotikus kudarcának megjelenítése. Federico mint született vándorénekes, különös tehetséggel adta elő ezeket a műveket.
Az 1927-ig megírt összesen 18 cigány-románc a spanyol irodalom legnépszerűbb kötetének számít, s alig van olyan eleme, mely ne foglalkoztatta volna a spanyol és külföldi irodalomtudósokat, kritikusokat.
Ugyanezen a nyáron belekezdett A csodálatos vargáné című bohózat megalkotásába, mely szintén az andalúz néphagyományokhoz kapcsolódik, s számos jelenetét a költő gyermekkori emlékei ihlették. A tökéletes egyensúllyal és szimmetriával rendelkező darabban Lorca szülőföldjének metaforikus nyelvezete szólal meg, s a bohózatot átható humor ellenére ismét feltűnik a szerelmi kudarc és a meddőség témája, Federico állandóan visszatérő rögeszméi.
1924. őszétől ismét a madridi Residencia de Estudiantes-ben lakott. Felújította kapcsolatát Gregorio Martínez Sierra színházigazgatóval, akire nagy hatást gyakorolt A csodálatos vargáné, s főleg a Mariana Pineda, ezértFederico nagyon bízott abban, hogy hamarosan mindkét darabját be fogják mutatni, de csalódnia kellett. A Mariana Pineda csak három évvel később, A csodálatos vargáné pedig csak hat év múlva került színpadra.
Ezen az őszön kezdődött barátsága Rafael Alberti-vel, a fiatal, jóképűandalúziai költővel, aki akkor már kezdett hírnevet szerezni magának Madridban, és hamarosan rendszeres látogatója lett a diákrezidenciának, ahol részt vett Federico baráti körének hóbortos játékaiban.
Lorca 1921-1924 között sok olyan verset alkotott, melyek a diákszálló hangulatát idézik. Ezek a költemények pár évvel később Dalok címmel jelentek meg.
Szintén 1924. őszén történt, hogy Federico egyik barátja egy 19. század eleji francia könyvben szereplő különleges rózsáról mesélt a költőnek, mely csak egy napig él és napszakonként változtatja a színét. Az elmúló időt, a szerelem végességét szimbolizáló virág adta az ötletet Lorcának a későbbi Rosita leányasszony vagy a virágnyelv című színdarabjához.
Bábszínház, Salvador Dalí és a Mariana Pineda ötlete (1922-1923)
1922. augusztusában Lorca befejezte a Don Cristóbal és Doňa Rositatragikomédiája darabot, melyhez Manuel de Falla komponáltzenét. Az andalúziai hagyományokat felelevenítő, s a későbbiekben jelentősen átdolgozott mű figyelemre méltó fejlődést mutat első drámájához képest, és már tartalmazza az érett alkotások néhány jellemzőjét: az egyéni szabadság társadalmi elnyomásának témáját, s a falusi nép nyelvének alkalmazását a szellemes párbeszédekben.
1923. január 6-án, Három Királyok Napján, mikor a spanyol gyerekek ajándékot szoktak kapni, Fallával együttbábelőadást szerveztek Lorcáék házában, mely gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt felejthetetlen élményt nyújtott.
Január végén sikerült végre Federiconak befejeznie jogi tanulmányait a Granadai Egyetemen szülei nagy megkönnyebbülésére. Ezután szeretett volna Rómába utazni Fallához, de apja nem engedte el, viszont tavasszal visszamehetett a madridi Residencia de Estudiantesbe, s ekkor ismerkedett meg Salvador Dalíval.
A 18 éves Dalí még ősszel érkezett a Szépművészeti Akadémiára, és lakója lett a diákrezidenciának. Lorca, Dalí, Buňuel és Pepín Bello hamarosan elválaszthatatlan barátokká váltak, a kollégium legelevenebb csoportját alkották, s alaposan kiélvezve a diákélet minden örömét valószínűleg nem sok időt töltöttek tanulással, inkább a kávéházakat és a dzsesszklubokat látogatták. Számos játékuk egyike volt, hogy mint a Toledói Nemesi Rend tagjai különböző álruhákban dorbézoltak a teledói éjszakában más barátaikkal együtt. Federico a legkarizmatikusabb egyéniségnek számított a diákok között, s egyszemélyes, rögtönzött népdalestjei rendkívül népszerűek voltak.
Dalí külseje, személyisége és tehetsége egyre jobban lenyűgözte Lorcát, s ez az érzés az elkövetkező évek során fokozatosan forró szerelmi szenvedéllyé alakult. Ugyanakkor a homofób Buñuellel való barátsága válságba került, miután a leendő filmrendezőnek tudomására jutottak a költő homoszexualitásáról terjedő híresztelések.
1923. tavaszától Lorca és Falla egy vígopera megalkotásával voltak elfoglalva, de hiába készült el a librettó, végül semmi nem lett a tervből. Egy második bábszínházi előadást is szerettek volna rendezni, de ez sem realizálódott.
1923. nyarán Federico folytatta a szvitek írását, melyekben helyenként kifejezte a homoszexualitásával kapcsolatos legmélyebb kétségbeesését, s nagyon szerette volna kiadatni a verseit, sikertelenül.
Szeptemberben, mikor a Lorca család Malagán nyaralt, Miguel Primo de Rivera tábornok támadást intézett a viszonylag haladó szellemű kormány ellen, s ezt követően olyan intézkedések születtek, melyek a demokráciát teljesen eltiporták.
Ebben az időben kezdte foglalkoztatni a költőt egy színdarab terve a granadai Mariana Pineda-ról, akit 1831-ben, 27 éves korában kivégeztek VII. Ferdinánd elnyomó uralma alatt, mert zászlót hímzett a város szabadságharcosai számára.Federico már gyerekkorától ismerte a hősnőről szóló balladákat, s különösen elbűvölte, hogy a néphagyomány szerint Mariana nem csak a szabadság mártírjává vált, hanem saját őrülten szerelmes szívének is áldozata lett. A színdarab tervéről még Primo de Rivera tábornok színre lépése előtt írt egyik barátjának, s a hirtelen megváltozott politikai helyzetben szerencsésen felmagasztalódott a hősnő alakja. Az első vázlat, mely később jelentősen módosult, még az év vége előtt elkészült.
Ezt követően négy éven keresztül küzdött fáradságot nem kímélve a darab színpadra állításáért, s az állandó csalódások és halogatások szinte a kétségbeesésbe kergették.
1923. novemberében visszatért a madridi diákotthonba, de Dalíval a következő őszig nem találkozhatott újra, mert barátját egy évre eltanácsolták a Szépművészeti Akadémiáról.
Az Impressziók és tájak könyv és A halálthozó pillangó színdarab sikertelenségének hatására Federico apja nem hitte igazán, hogy elsőszülött fia képes lesz valaha is megélni az írásból, ezért próbálta őt rávenni arra, hogy teljesítse vizsgáit a Granadai Egyetemen. Barátai segítségét igénybe véve Lorca nagy nehezen letett két vizsgát, ezért apja megengedte neki, hogy 1920. októberében visszamenjen a fővárosi diákkollégiumba.
Madridban új verseket írt, s az elmúlt két év költeményeit is felhasználva egy verseskötet kiadását tervezte, melynek összeállításában öccse, Francisco segédkezett. A Versek könyve1921. júniusában jelent meg Federico apjának költségén, de nem kapott széles körű figyelmet, s a kritikák is csak mérsékelten votak kedvezőek.
1920. végétől elkezdte az eredetibb szerkezetű és nyelvezetű szvitek megkomponálását, melyeket a 17-18. századi zenei szvit mintájára alkotott meg. Ezek a költemények már jelentős fejlődést mutattak az előzőekhez képest annak ellenére, hogy témájuk továbbra is a kudarcra ítélt szerelem és az elveszett gyermekkor utáni vágyakozás maradt.
1921. nyarán Federico flamenco gitárleckéket vett két cigány zenésztől, mert egyre inkább elkezdte érdekelni a népzene, s belekezdett egy bábjátékszerű bohózat írásába is, a Don Cristóbal és Doňa Rositatragikomédiája címűbe, hogy feltámassza haló poraiból ezt az andalúz néphagyományt.
Közben egyetemi tanulmányait teljesen elhanyagolta, végleg lemondott arról, hogy a filozófia és az irodalom kurzust elvégezze, de eltökélte, hogy jogi tanulmányait befejezi, ezért ősszel folytatta a szenvedést az egyetemen.
Szintén 1921. nyarán történt, hogy részt vett Manuel de Falla zeneszerzővel együtt a jövő évben Granadában megrendezendő Cante Jondo Fesztivál előkészítésében. Az akkor már nemzetközi hírű, de nagyon szerény és segítőkész komponista barátsága Federicoval még az előző évben kezdődött és mindinkább megerősödött. A mester nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ifjú költő elmélyítse a népzene területén szerzett tudását.
A cante jondo (az ősi andalúz népdal, melyet a cigány flamenco énekesek adtak elő) egy újabb versciklus megírását ihlette 1921. novemberében, mely Andalúz dalok címmel csak tíz évvel később jelent meg. Ezekben a versekben az ősi zenére jellemző gyötrelem fejeződik ki, a költemények témáit a halál, a boldogtalan szerelem, a kétségbeesés képezik, a sűrű, metaforikus nyelv pedig az ultraizmus bizonyos fokú hatását mutatja.
Miközben Federico a verseken dolgozott, összeállított egy előadást is a cante jondo-ról Falla útmutatásai szerint, melyet 1922. februárjában olvasott fel a Művészeti Klubban. Az előadás bizonyította, mennyire azonosult a flamenco énekesekkel, akik véleménye szerint médiumként fejezik ki az emberek legmélyebb érzéseit, kollektív tudattalanját.
Az 1922. júniusában nagy sikerrel lebonyolított Cante Jondo Fesztiválon elszavalta néhány versét az Andalúz dalok ciklusból, s a granadai újságok azt írták másnap, hogy ő volt az est sztárja, sőt megjósolták, hogy hamarosan ünnepelt költő válik belőle.
A madridi diákrezidencia és A halálthozó pillangó (1919-1920)
Az ifjú Lorca szülei úgy határoztak, elsősorban Fernando de los Ríos professzor hatására, hogy elengedik fiukat Madridba, hogy egy évet a híres egyetemi kollégiumban, a Residencia de Estudiantes-ben töltsön. Federico megmenekült a katonai szolgálattól, mert gerinc meszesedés miatt alkalmatlannak nyilvánították.
1919. tavaszán érkezett a fővárosi kollégiumba Ríos ajánlólevelével, s azonnal magával ragadta a hely varázsa. Több granadai barátja várta már Madridban, akik bemutatták fiatal íróknak, költőknek, művészeknek, s megismerkedett a konzervativizmust és érzelmességet elutasító ultraista mozgalommal is, mely jótékony hatást gyakorolt költészetére. Különösen gyümölcsözőnek bizonyult, hogy barátságot kötött a rendkívül jó természetű José Pepín Bello-val, a született lázadó Luis Buñuellel, aki a későbbiekben híres filmrendezővé vált, és Juan Ramón Jiménez-szel, az ismert andalúziai költővel, aki elhatározta, hogy szárnyai alá veszi Federicot.
Mikor nyáron ismét Granadában tartózkodott, s a Művészeti Klub egyik rendezvényén saját műveit adta elő, felfigyelt rá Gregorio Martínez Sierra színházi rendező, a madridi Eslava Színház vezetője, aki megígérte a költőnek, hogy ha a pillangóról és a szerelmes csótányról szóló művét átírja igazi színdarabbá, akkor be fogja azt mutatni színházában.
Federico novemberben visszautazott Madridba, ahol tovább erősödött barátsága Buñuellel.
Egy másik barátjának, a különlegesen érzékeny, tüdőbeteg költőnek, Emilio Pradosnak anaplójából tudjuk, hogy mi volt Federico leghőbb vágya abban az időszakban: egy igazságos, az emberek egyenlőségén és a szereteten alapuló társadalom kivívása és az irodalmi hírnév megszerzése.
A pillangóról és a csótányokról szóló színdarab nagy nehezen elkészült Gregorio Martínez Sierra többszöri sürgetésének hatására, és A halálthozó pillangócímet kapta, de Lorca nagyon nyugtalan volt az 1920. március 22-i bemutató előtt. A verses drámában saját erotikus vágyait, szorongásait és kétségbeesését fejezte ki, a sebesült pillangóba reménytelenül szerelmes csótányfi valójában a költőt személyesítette meg.
Federico aggodalma nem volt alaptalan, az előadást szinte az első perctől kezdve hangos gúnyolódás, fütyülés, lábdobogás kísérte. A kritikusok sem voltak sokkal kegyesebbek a fiatal szerzőhöz, a mű erényeit, az ironikus és humoros elemeket egyáltalán nem értékelték.
Tizenöt évvel később Lorca azt állította, hogy a botrányos bemutató után csak nevetett ezen a szerencsétlen eseten, ennek ellenére lelkében mégis nyomot hagyhatott a kudarc, mert ha az első színre vitt darabjáról kérdezték, sosem ezt, hanem a másodikat, a Mariana Pineda-t említette.
A Granadai Egyetem és az Impressziók és tájak (1915-1919)
1915-től a Granadai Egyetem irodalmi, filozófiai és jogi karára kezdett járni. Az intézmény néhány kitűnő tanárral büszkélkedhetett, mint Martín Domínguez Berrueta irodalom- és művészetelméleti professzor és Fernando de los Ríos Urruti, a politikai tudományok professzora, akik nagy hatást gyakoroltak Federicora, de itt is nehezen boldogult a vizsgákkal, szíve inkább a zenei karrier felé húzta. Párizsban szerette volna folytatni tanulmányait, zongoratanára halála után azonban apja megtagadta ezt a kívánságát, mert nem volt meggyőződve arról, hogy fia igazi elhivatottságot érez a zene iránt.
A fiatal Lorca ezt követően fordult az irodalom felé, melyben szerepet játszott az is, hogy Martín Domínguez Berrueta 1916-17-ben országjáró utazásokat szervezett tanítványainak, s mindenekelőtt ezeknek a kirándulásoknak az élményei ihlették a költő első jelentősebb prózai írásait.
Szellemi fejlődésére jótékony hatást gyakorolt, hogy abban az időben egy felvilágosult goldolkodású, tehetséges fiatalokból álló baráti csoport működött Granadában Rinconcillo kör néven, melynek tagjai közül sokan később hozzájárultak Spanyolország kulturális felemelkedéséhez. Federico a legtöbbjükkel életre szóló barátságot kötött.
1917-ben jelentek meg első újságcikkei, s ebben az évben már lázasan próbálkozott versírással sőt egy kis színjátékkal is. Ezek az ifjúkori zsengék bepillantást nyújtanak gondolatvilágába. A fiatal Lorca csodálta Jézust, de nem tudta megbocsátani Istennek, hogy ennyi szenvedést teremtett a világra, s elsősorban a katolikus egyházat hibáztatta azért, hogy az emberiség nem képes odafigyelni a krisztusi szeretet üzenetére. Elítélte a militarizmust, s felháborítónak tartotta, hogy Jézus nevét hamis nacionalista célokra és számos rémtetthez használták fel. A legkorábbi írásaiban megjelenik a szerelem és a szexualitás utáni gyötrelmes sóvárgás témája is, valamint a katolikus nemi erkölcs elutasítása.
Federico számára vigaszt nyújtottak Rubén Darío, a híres nicaraguai költő munkái, akinek érzékenysége hasonlatos volt a sajátjáéhoz. Nagy hatással volt rá többek között, hogy Darío az ősi Görögország életszemléletét tekintette felsőbbrendűnek az erotikát elítélő keresztény gondolkodással szemben.
1917. végétől a szerelmi beteljesülés elérhetetlensége miatti kétségbeesés egyre fontosabb motívummá vált a verseiben, melyek nagyrészt még gyenge színvonalú, önsajnáló ömlengések voltak. A fiatal Lorca úgy érezte, nem elég vonzó ahhoz, hogy elnyerhesse a nők tetszését. Korai írásai feltárják, milyen félelmetes konfliktus tombolt lelkében Isten és Dionüszosz, a szexuális ösztön késztetése és a katolikus erkölcs elnyomó kényszere között, s hogy a leendő költő már megízlelte a reménytelen szerelem keserűségét. 19 éves korában szeretett bele viszonzatlanul egy nála 4-5 évvel idősebb, gyönyörű és kitűnően zongorázó lányba, María Luisa Egea González-be, s talán már ezt megelőzően is átélhetett hasonló érzést.
Az akkoriban írt leveleiből sejteni lehet, hogy kezdett tudatára ébredni szexuális különlegességének: „Minden nap újabb kétséget hoz és újabb okot a csüggedésre a saját rejtélyemmel kapcsolatban. Mindnyájan a jóra vágyunk és nem a szenvedésre, de a kísértés ereje és testünk nyomasztó tragédiája elpusztíthat bennünket..” olvashatjuk egy fiatal költőbarátjának küldött levelében.
1918. elejére Federico elkészült az Impressziók és tájak című könyvével, melynek elbeszéléseit az országjáró utazások élményei és Granada ihlették. Nagy sikerű felolvasást tartott belőle a helyi művészeti klubban, és a sajtó is kedvezően nyilatkozott róla. Apja állta a nyomtatási költségeket, s a könyvet áprilisban elkezdték árulni, de az olvasóközönség közönye miatt mégis kénytelen volt visszavonni művét, így hamarosan százával sorakoztak az eladatlan példányok házuk padlásán.
Közben Federico egyetemi pályafutása is holtpontra jutott, 1917-19 között egyik szakon sem sikerült teljesítenie a vizsgákat.
Federico García Lorca, teljes nevén Federico del Sagrado Corazón de Jesús García Lorca 1898. június 5-én látta meg a napvilágot Fuente Vaquerosban, egy Granadához közeli faluban, Federico García Rodriguez gazdag földbirtokos és Vicenta Lorca Romero tanítónő esküvője után majdnem pontosan kilenc hónappal.
Federico apját, aki öt évvel korábban veszítette el első feleségét, s 39 éves volt első gyermeke születésekor, érzékeny, toleráns, segítőkész, méltóságteljes, a döntéseiben megfontolt, jó humorú embernek tartották. Egész életében demokratikus, republikánus nézeteket vallott, mindig igyekezett jól bánni a neki dolgozó emberekkel, s ezzel kivívta a szegények tiszteletét és néhány vele egyenrangú földbirtokos ellenszenvét.
A nála 11 évvel fiatalabb Vicenta Lorca Romero erős egyéniségű, a művészetekre fogékony nő volt, aki fiatalon elhunyt apját sosem ismerhette, huszonéves korában anyját is elveszítette, de képes volt megszerezni a tanítónői diplomát. Federico születése után négy gyermeknek adott még életet, melyek közül az első két éves korában meghalt. Francisco négy, María de la Concepción(Concha) öt, Isabel pedig tizenegy évvel később született Federiconál.
A kicsi Lorca nem tudott részt venni a gyorsaságot és ügyességet igénylő játékokban, mert az egyik lába picit rövidebb volt a másiknál, ezért esetlen mozgás jellemezte, de kedves, barátságos természete miatt népszerű gyereknek számított a faluban, ahol nagyon sok unokatestvére lakott.
Nagy hatást gyakorolt rá a szülőföldje, csodálta a természetet, a szántóföldeket, a vidék állatait és a földeken dolgozó embereket. Egyik kedvenc játéka volt, hogy a papot utánozva misét tartott a családnak és a szolgálóknak, majd a faluba érkező bábszínház ragadta meg képzeletét, s nagy örömét lelte a bábozásban. Az érzékeny lelkű gyermek korán tudatára ébredt az emberek közötti igazságtalan társadalmi különbségeknek, a világban létező szegénységnek és szenvedésnek.
Fuente Vaqueros nagy mértékben formálta Lorca költői érzékenységét. Felnőttkorában így írt erről: „Legkorábbi gyermekkori emlékem a föld illata… Mindig meglepődöm, mikor az emberek azt gondolják, hogy a munkáim kitalációk. Egyáltalán nem így van… Gyermekkori emlékeim hatalmas tárházában ott van minden, amit az emberek beszédéből hallottam… Ez költői képzelet és én fenntartás nélkül bízom benne.”
1907-ben a család Asquerosaba költözött, majd a tíz éves Federicot Almériába küldték, hogy egy ottani magániskolában kezdje meg középiskolai tanulmányait, de fél év múlva megbetegedett, s ezért vissza kellett térnie szüleihez.
1909. nyarán Lorcáék Granadában telepedtek le, ahol a város történelme, művészete, a csodálatos mór Alhambra palota fantasztikus felfedezést jelentett Federico számára. A barátságos, félénk fiú reménytelen tanítványnak mutatkozott a középiskolában, öt év alatt egyetlen vizsgát sem sikerült kitűnő eredménnyel letennie, s osztályzatainak több mint fele még a jó minősítést sem érte el, ráadásul osztálytársai néha Federicának csúfolták, mert túl lányosnak találták.
A gyenge tanulmányi eredményeknek az lehetett az egyik oka, hogy rajongott a zenéért, s naponta órákat töltött zongorázással. Idős zongoratanára felfedezte a fiú tehetségét, fejlesztette technikai tudását, s támogatta azt a törekvését, hogy később zenei pályára lépjen.
Akkor jöjjön az életrajz, a nyitó hozzászólásomban már említett, 470 oldalas Ian Gibson könyv nagyon rövid (kb. 30 oldalas) kivonata.
Bevezetés Federico García Lorca életrajzához
Ian Gibson „Federico García Lorca – A Life” című könyve alapján
Federico García Lorca 36 éves volt, amikor a köztársaság ellen lázadó falangisták meggyilkolták 1936-ban, a spanyol polgárháború kezdetén. A halála után majdnem húsz évig tabunak számított a neve Franco Spanyolországában, a műveit betiltották, majd 1953-ban kiadták az életművét erősen cenzúrázva, de a diktátor 1975-ös haláláig nem lehetett nyíltan beszélni a költő tragikus eltűnéséről az országban.
Tizenhárom évvel később Spanyolország nagy átalakuláson ment keresztül, sok száz év után végre élvezhette a demokráciát, s Lorca halálának körülményei is napvilágra kerültek. Ugyanakkor még mindig nem beszéltek a magánéletéről, a család és a barátok vonakodtak attól, hogy a költő homoszexualitásáról nyilatkozzanak vagy sokan nem is voltak tudatában ennek.
Lorcáról mint közéleti emberről sokat tudunk, de belső életéről jóval kevesebbet. Akik kevésbé jól ismerték őt, csak a múzsák csodálatosan megajándékozott gyermekének, a sikerek állandó sodrásában gondtalanul élő embernek látták. Tény, hogy káprázatosan széles körű tehetségével és hatalmas személyes vonzerejével szinte mindenkit meghódított, aki a bűvkörébe került. Költő, drámaíró, zongorista, előadó, színész, rendező, színházigazgató, bábjátékos; mindezeket különleges tehetséggel művelte, de átéléssel énekelt népdalokat is, és elég jól rajzolt ahhoz, hogy olyan komoly kritikus dicséretét elnyerje, mint Salvador Dalí.
Ha valaha létezett karizmatikus életű és személyiségű ember, akkor Federico az volt.
Nagy, eleven fej, esetlen lúdtalpas test jellemezte, s míg a konvencionális ízlés szerint nem számított jó megjelenésűnek, sőt néhány ember kifejezetten csúnyának tartotta, az arcvonásaiban mégis volt valami különös szépség, amint azt néhány fénykép bizonyítja. Ellenállhatatlan humorával, kitörő nevetésével a boldogság légkörét árasztotta maga körül.
Csak kevés ember sejtette lelkének gyötrődő oldalát, mely ugyanolyan valóságos volt, mint a másik, s amelyre következtetni lehet a munkáiból, melyekben a halál és a kudarcra ítélt szerelem rögeszmésen megjelenő témák. Vicente Aleixandre nagyon találóan írt a költő titokzatos személyiségéről: „Lorca képes volt a legnagyobb boldogságra, ami csak létezik, de a lelke mélyén, mint minden nagy költő, nem volt boldog.”
Bizonyos, hogy a kettős élet kényszerűsége egy olyan társadalomban, mely a homoszexualitást visszataszító dolognak tartotta, nagy szerepet játszott a költő alapvető szomorúságában és időnkénti mély kétségbeesésében.
Többet írtak Lorcáról különböző nyelveken, mint bármely más spanyol íróról Cervantest kivéve, és minden idők legtöbbet fordított spanyol írójának számít a Don Quixote szerzőjével együtt. A hatalmas bibliográfia továbbra is gyorsan nő, a fordítások szaporodnak, a színdarabjai évről évre megtöltik a színházakat az egész világon.
Egyértelmű, hogy az andalúziai költő valami nagyon értékeset közvetít a világnak. De mi is az? Úgy gondolom, hogy Lorca színdarabjai és versei megérintik a legmélyebb érzelmeinket, és eszünkbe juttatják ebben az elgépiesedett világban, hogy a természet szerves részei vagyunk, melyről túl gyakran el szoktunk felejtkezni. „Csak a misztérium tesz minket képessé arra, hogy éljünk.” – írta egyik rejtélyes rajza alá.
Munkái olyan erőteljesen fedeztetik fel velünk ezt a misztériumot, ahogy talán a huszadik század egyetlen más költője sem.
Örülök, hogy valaki néha olvassa, már tényleg azt hittem, a világon senki nem nyitja meg többé ezt a topicot. :-)
Eddig még nem is mondtam igazán új vagy érdekes dolgokat, de majd fogok. Azt tervezem, hogy beírom ide részletekben Federico rövid életrajzát, persze így is jóval hosszabb és alaposabb lesz, mint amit jelenleg magyar nyelven lehet róla találni, úgy kb. 28-30 oldal.
A Vérnász Illyés Gyula fordítása.
Nem a netről másoltad ide? Ez az egyetlen Lorca színmű, amely teljes egészében megtalálható a neten magyarul:
Ezen kívül csak a Don Perlimplín van még fenn, az Előjáték hiányzik belőle, de így is érthető. Szerintem nagyon jó kis darab, érdekes, humoros, de a vége tragikus. Egészen rövid, könnyen el lehet olvasni.
Kedves Psziche, a topik ajánlójára utalva mondom, nagyrészt te vagy az írója, de nem egyedüli lakója. Minden bejegyzésed elolvastam, nagyon érdekesnek találom, sok újat elmond számomra.
Bemásolok egy verset a Vérnászból. Sajnos nem tudom, ki fordította. Hold, vér, halál... jellemző motívumai.
HOLD
/Lorca: Vérnász/
Vízen úszó kerek hattyú, Szentegyházon rózsa ablak, fehér hazugság, zöld gallyak közt ragyogok - s fölkutatlak! Ki rejtezik? Ki zokog tüskebokrok közt a völgyben? Hosszu pengét, csillogót fen a hold a levegőben. Lesi a kés, hol lehet belőle véres fájdalom. Engedjetek be! Mar a hideg az ablakokon, a falakon! Nyissatok keblet, szivet, hogy egy kis melegem legyen! Didergek! A legszendergőbb fémeken nőtt hamumezőn a tűz taraját keresi, háztetőn és hegytetőn. Engem hord mégis a hó széles jáspisvállain, keményen és hidegen a tó engem rejt el vize mélyein. Bár ma éjjel végre vérrel festődnék képem pirosra, meg a szittyó, mely a széllel küszködik most hajladozva. Semmi árnyékot, zugot, hogy megszökjenek! Mellbe akarok furódni, úgy kell a meleg. Élő szívet akarok. Forrót. Fröcskölje tele keblem halmait. Adjatok utat! Be, be! (A gallyakhoz) Nem tűrök sötét helyet. Sugaraim beviszik minden törzs mögé a fény neszeit, hogy ma éjjel végre vérrel festődjék képem pirosra, meg a szittyó, mely a széllel küszködik most hajladozva. Hol bújkálnak? Vár a munka! Rajta! Meg ne szökjenek! Csillogásul a lovukra Gyémánt lázat lövelek.
Ez a harmadik zenés filmecském, melyben kedvenc Lorca versek szerepelnek, nevezetesen a Három arckép árnyékkal két darabja a Dalok kötetből.
A diaporáma első felében Verlaine: Holdfény és Nietzsche: Elhagyatva c. költeményei vannak felírva.
Beethoven Holdfény-szonátájának első tétele ihlette a versösszeállítást, s bizonyára ennek a népszerű zenének köszönhető a film meglepően jó nézettsége.
Az utolsó részt idemásolom, mert olyan szép. (Ebből idéztem a nyitó hozzászólásban.)
Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött
4.
A lélek távol
Bikák és fügefák már nem ismernek, sem házad lovai s a pici hangyák. A délután s a gyermek nem ismernek, mert meghaltál, mert elmentél örökre.
A sírkő vállai már nem ismernek, sem a fekete selymek, ahol bomlasz. Elnémult emlékeid nem ismernek, mert meghaltál, mert elmentél örökre.
Majd jön az ősz csigákkal és homállyal, a köd fürtjeit préselő hegyekkel, de szemed fényét nem keresi senki, mert meghaltál, mert elmentél örökre.
Mert meghaltál, mert elmentél örökre, mint minden halandó, ki földbe tér meg, mint minden halott, akit elfelednek, akár a kutyát, ha dögkertbe dobták!
Nem ismer téged senki. Nem. De én dalollak.
Derítem glóriába arcéled gráciáját. Tudásod érettségét dalommal dicsőítem, mert ábrándod halál volt, a halál szájaíze, s vitézlő vígságodra köddel vonult a bánat.
Soká születik párja – tán sose jön világra ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag. Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség, s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt.
Lorca 1934-ben (36 éves korában) írta a siratót barátja nem sokkal azelőtt bekövetkezett tragikus halála okán. (Megjegyzem, hogy az ünnepelt torreádor nem volt a szeretője, mint ahogy azt tévesen egy magyar weboldalon írta valaki, csak barátok voltak.)
A Federiconál hét évvel idősebb Ignacio Sánchez Mejías, aki szenvedélyesen érdeklődött az irodalom és a színház iránt is, 28-31 éves kora között érte el karrierje csúcspontját, majd több év kihagyás után, 42 évesen ismét visszatért az arénába, mert hiányzott neki a veszély és az izgalom. Hat bikaviadalt vállalt el különböző városokban 1934. nyarán, és az utolsón sebesült meg halálosan. Sok véletlen esemény szerencsétlen összjátéka következtében nagyon kimerülten érkezett erre a végzetes viadalra (9-10 ilyen eseményt lehet összeszámolni, köztük pl. két autóbaleset), s miután súlyosan megsebesült, több mint fél nappal később tudták csak megoperálni a madridi klinikán, de ekkor már késő volt. A torreádor a combján sebesült meg, a lába üszkösödni kezdett, később önkívületbe esett és iszonyú haláltusa után hunyt el.
Federico is Madridban tartózkodott akkor, de annyira rettegett a haláltól, hogy nem volt bátorsága meglátogatni a haldokló Ignaciót. Viszont barátait megkérte, hogy folyamatosan tájékoztassák őt a teorreádor állapotáról, s a haldoklás utolsó óráját szinte percről percre követte.
Lorca meg volt arról győződve, hogy Mejíaz sorsszerűen halt meg, hogy semmiképp sem tudta volna elkerülni a halálát, s hogy ő ezt előre megérezte, mikor a torreádor visszatért az arénába. Azért ismétlődik folyton a „délután öt órakor” sor, mely a bikaviadalok hagyományos kezdési időpontja Spanyolországban, mert a költő szerint már minden elrendeltetett a kezdetnél.
És ha már sírás, akkor nem lehet elfelejtkezni a nagyszabású, négy részes torreádorsiratóról Nagy László bravúros fordításában.
Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött
1.
Ökleltetése és halála
Délután öt órakor.
Pontosan délután öt óra volt. A fehér gyolcslepedőt gyermek hozta délután öt órakor. Gyékénykosárban már ott állt a mész is délután öt órakor. Aztán halál – a halál létezett csak délután öt órakor.
És szél támadt, a vattát elsodorta délután öt órakor. A nikkelt, kristályt kiverte a rozsda délután öt órakor. Galamb és leopárd, ím összecsapnak délután öt órakor. Egy comb tusakszik báva bikaszarvval délután öt órakor. A mélység húrjai már bongva-bongnak délután öt órakor. Arzénhangok rengenek a füstben délután öt órakor. Az utcasarkon csendcsoportok állnak délután öt órakor. És áll a bika győztes szívvel, árván délután öt órakor. Mikor a hó-verejték kiütötte délután öt órakor. Mikor a jód az arénát bevette délután öt órakor. Halál rakott tojásokat a sebbe, délután öt órakor. Délután öt órakor. Pontosan délután öt órakor.
Keréken járó koporsó az ágya délután öt órakor. Sikoltanak fülébe csontok, sípok délután öt órakor. Már fújt a bika, ott bömbölt előtte délután öt órakor. A fal haláltusától szivárványos délután öt órakor. És útban már az üszkösödés, bomlás délután öt órakor. Lágyéka zöldjén kinyílt liliom-fej délután öt órakor. Sebei izzó, vérző égitestek délután öt órakor. A tumultus az ablakot benyomta délután öt órakor. Délután öt órakor. Ó, délutáni iszonyú öt óra! És minden órán: délután öt óra! És árnyékban is: délután öt óra.
Lorca szürrealista prózákat is írt (mint pl. a Szent Luca és Szent Lázár), melyek nagy mértékben tükrözték Dalí hatását stílusukban és témájukban. Az alábbi kis részletek szerintem szenzációsak.
Csend, utolsó ének
Közelget az éj-árny.
Az este érc-üllőjén
a holdsugár kalapál már.
Közelget az éj-árny.
Dalfoszlány ring, takaróként,
egy hajladozó sudár fán.
Közelget az éj-árny.
A lég ösvényein által
ha hozzám most ideszállnál!
Közelget az éj-árny.
Tudom, hogy sírva találnál
szálas jegenyék hegyes árnyán
- ó, fekete lány! -
szálas jegenyék hegyes árnyán.
/Weöres Sándor/
Kaszida a sírásról
Hogy a sírást ne halljam,
balkonom bezártam halkan,
s a szürke fal mögül most csak a sírás,
a sírás árad szakadatlan.
Oly nagyon kevés angyal dalolgat,
oly kevés eb ugatja a holdat,
ezer hegedű fér el nyitott tenyeremben.
De eb a sírás, mérhetetlen,
angyal a sírás, mérhetetlen,
és hegedű is, mérhetetlen,
s a könnyek béklyójától szél se rebben,
csak a sírás árad szakadatlan.
/Eörsi István/
Az Edem-tó kettős poémája (részlet)
Sírni akarok, sírni van kedvem,
ahogy az utolsó padban sír a gyermek,
mert nem vagyok felnőtt, se költő, se falevél,
vagyok sebzett pulzus, hogy a túloldalra is átlüktessek.
Sírni akarok nevemet mondogatva
e tónál, mint rózsa, mint nyárfa remegve,
kimondani vér-ember-igazságom,
megölni bennem a tréfát, a szó sejtetését örökre.
Nem, én nem kérdezek, én sóvárgok,
szabadult hangom, immár szolgálj kezemnek.
Spanyolfal-tumultusban a büntetés holdja
s a behamuzott órák aktomnak árnyába vesznek.
/Nagy László/
Szent Luca és Szent Lázár (részletek)
Az udvaron a fogadós meg a felesége énekelték a tövis és az ibolya kettősét. Sötét hangjuk, akár két menekülő vakond, beleütközött a falakba, és nem lelte az ég négyszögű kijáratát.
Mielőtt az utcára léptem volna, hogy megtegyem első sétámat, odamentem hozzájuk, hogy üdvözöljem őket.
- Miért mondta az este, hogy egy lány lehet barna, lehet szőke, de ne legyen vak?
A fogadós meg a felesége furcsán egymásra néztek.
Egymásra néztek… és eltévesztették egymást. Mint a gyerek, aki szeméhez emeli a leveskével teli kanalat. Aztán sírva fakadtak.
Nem tudtam, mit mondjak, és sietve távoztam.
A kapun ezt a felírást olvastam: Szent Luca* vendégfogadó.
(* Szent Luca a vakok védőszentje.)
A város vidámsága éppen elillant, és így olyan volt, mint egy gyerek, aki most frissiben bukott meg a vizsgán. Alig néhány órája is vidám volt még, füttyökkel koronázott, sással szegélyezett, mígcsak a villanykábeleket meglazító, a kapuboltívek csempéit felszedő bánat el nem árasztotta utcáit a maga észrevétlenül finom, tükörmélyi morajával. Elsírtam magam. Mert nincs meghatóbb az örvendező tárgyak fölött lebegő újdonsült bánatnál, amikor a tárgyak még nem elég sűrűek ahhoz, hogy lyukas pénzekkel teleszórt mélyükről fel ne csillanjon a vidámság.
Lorca költeményeiben, drámáiban és prózai írásaiban gyakran megjelenik a sírás témája. Az eddigiekben bemásolt versek között is akadtak erre példák: Gitár,Góngorista szonett, melyben a költő galambot küld szerelmesének.
A sötét szerelem szonettjei ciklus tizenegy darabja közül ötben is találkozhatunk a sírás motívummal.
Ezeket a szonetteket Federico élete utolsó évében írta, és csak 45 évvel később jelentek meg először nyomtatásban.
Az álmatlan szerelem éjszakája
Éjnek fel, ketten, telihold világolt, én sírni kezdtem, te meg kinevettél. Isten volt gőgöd, s míg a percre perc ért, gerlebúgás-sor volt siránkozásom.
Éjnek le, ketten. Mélység lett a távol, üvegkín-hangon sírni most te kezdtél, és gyönge homok-szíved fölött elfért minden csokorba gyűjtött haldoklásom.
Pirkadat szögezett minket az ágyra, és két mohó száj tapadt lázban égve a folyton csorgó fagyos vérsugárra.
A nap hozzánk a zárt erkélyről tért be, és korállként hajlott az élet ága felravatalozott szívem fölébe.
A költő az igazat mondja
A bánatom sírnám el – csak tenéked, hogy te szeress, hogy te is sírj miattam egy fülemülefüttyös alkonyatban tőrrel, csókokkal – csak hogy veled éljek.
Egyetlen tanúm vagy, de megölnélek, legyilkolt rózsáim, ki néked adtam, hogy kemény rozs-szemekké változtassam nem szűnő könnyeim és verítékem.
Hogy a szeretlek-szeretsz örökégő motringja soha már le ne peregjen, süsse nap, sikoly, só s a hold, a vén kő,
hogy amit adsz, s amiért nem is esdem, tartson halálig, s az se hagyja végső árnyát a vágytól megremegő testen.
Szerelemsebzetten
A fény, a tűz, mely marcangolja testem, e szürke táj, mely körbebugyolálja, konok rögeszmém, mely porig aláz ma, ez a szorongás égen, földön, percen.
A véres sírás, amely pendítetlen lantom, e buja fáklyát gyújtja lángra, e tengersúly, amelynek dönget árja, e skorpió, mely itt hál a szívemben,
egy-vágy füzére mind, e betegágyon, hol álmatlanul álmodom, s hogy itt vagy beomlott mellem romjai közt látom –
s a józanság csúcsáról letaszítva is bürök-epe tudásodra vágyom, s térek szívedhez, völgyes lankáidra.
Szerelmese a költő mellén alszik
Megérteni, hogy mennyire szeretlek, sosem fogod, mert alszol, bennem alszol. Én sírva rejtelek, mert egyre hajszol egy tőrhegyű acélhang: fenyegetnek.
Mellembe döf a törvény – húsnak, testnek és csillagnak is egyformán parancsol; mocskos szavait belédmarva sarcol, s tépi szárnyát szigorú szellemednek.
Lovasok ugratnak a kertsövényen – testedre vágynak és agóniámra – zöld sörényű fényméneken merészen.
De te, életem, szunnyadozz tovább csak. Hallgasd a hegedűkből csurgó vérem! Ránk, nézd, még mindig acsarkodva várnak!
/Fordítások: András László/
/A verseket egy fórumról mentettem le, ezért nem garantálom, hogy nincs bennük hiba./
Nem írtam le az előző versek fordítóinak nevét, hogy ne legyek mindig annyira precíz.:-)
De érdekességként megjegyzem, hogy néhány vers többféle magyar fordítással is megjelent. 1967-ben adták ki Lorca összes műveit, 1975-ben pedig kijött egy válogatott versek kötet, melyben a költemények egy kis részéhez újabb fordítás készült. Pl. az alábbi Lucía Martínez és a Szerenád az 1967-es kiadásban András László fordításában szerepelt, míg az 1975-ös könyvben Kálnoky Lászlóéban, és az újabb változatok szerintem egyértelműen jobbak lettek.
Viszont pl. az egyik szép versecske esetében – Madrigál Santiago városához – nem olyan künnyű eldönteni, hogy melyik fordítása a tetszetősebb.
Santiagoban esik, Eső hull Santiagóra
édes angyalom. édes szivem.
A szél fehér kaméliája Fehér virágként lebeg
fakón csillog a napon. a lég a nap-íveken.
Santiagóban esik Eső hull Santiagóra
sötét éjszakán. sötét az éjjel,
Ezüst álomfű a hetyke és álom-füvek borítják
holdat benőtte buján. a holdat a völgyi mélyben.
Nézd csak: kő- és kristály-réteg - Nézd: eső ver szerte-széjjel,
az utcán eső fut át. csurom víz a kő, üveg.
Gyönge szélben nézd a tenger Nézd, az oszló-foszló szélben
homályát és hamuját. sűrű, hamus tengered.
Naptalan hamvát, homályát, Sűrű, hamus tengered
Santiagóm, angyalom, Santiago, most fénytelen -
régi reggel vize reszket a hajnal hűs harmat-árja
szívemben e hajnalon. itt remeg a szívemen.
/Eörsi István/ /Végh György/
E vers különlegessége, hogy nem spanyol, hanem gallego (vagyis galíciai) nyelven íródott, a Hat gallego költemény egyike. Lorcának egy galíciai barátja segített az írásban.
Két combod, mint a délután, fényből tart a félhomályba. Elrejtett agátköveknek éje hull magnóliádra.
Jövök, Lucía Martínez, elemésztem a te szád ma, és hajadnál fogva húzlak gyöngyházkagylók hajnalába.
Mert kívánom, mert tehetem. Vörös selyem hűvös árnya.
Szerenád
A folyó partján az éji
árnyékok esőben áznak.
Lolita kebléhez érve,
vágytól halnak meg az ágak.
Vágytól halnak meg az ágak.
Márciusi hidak fölött
meztelen éj dudorászgat.
Sósvízből, nárdusolajból
készül fürdő Lolitának.
Vágytól halnak meg az ágak.
Ánizsillatú ezüstfény
önt el minden éji házat.
Vizek s tükrök fénye. Ánizs-
szaga combjaid havának.
Vágytól halnak meg az ágak.
Góngorista szonett, melyben a költő galambot küld szerelmesének
Egy galambot küldök a Turíától, fehér a tolla és a szeme édes, görög babéron visz hírt, hogy megértsed: szerelmem lassú tüze itt is lángol.
Szűz erénye, puha nyakán a páros csík csupa meleg habzás, szürke, kényes zúzmaragyöngy, ködpára rebbenése csak azt jelzi: messze vagyok a szádtól.
Simítsd kezed a fehér tollazatra, s meglásd, milyen hópelyhes dallam hull a pihéi közül szépségedre halkan.
Mint szívemből, mely éjjel-nappal gúzsban, sötét szerelme börtönének rabja, sír, mert nem láthat, sír csak mélabúsan.
A költő telefonon beszél szerelmesével
Szívem kétségeit locsolta hangod a fából ácsolt édes fülkemélyben. Tavasz virult a lábaimtól délre, s arcomtól északra páfrány magaslott.
Nem hajnalt, termést igérve dalolt ott a szűkös térben sarjadt fenyő fénye, s a tetőn, könnyeimtől megidézve, a remény ága először kihajtott.
Édes és messzi hangom a vonalban, édes és messzi hangod, oly igéző, messzi és édes hang, lefojtva, halkan.
Távoli, mint egy megsebzett sötét őz, édes, mint zokogás a hóviharban. Messzi és édes hang, velőmben égő.
A rózsafüzér szonettje
Azt a füzért! hamar! Mert itt halok meg! Fond már! Dalolj! Nyüszíts és énekelj még! Mert homály duzzasztja a torkom mélyét, s a január-fény százszor újra reszket.
Aközt, hogy szeretsz és hogy én szeretlek, csillagszél fúj, megrezdülnek növénykék, s egy sötét nyögésekkel teli szép év tömött kökörcsinjei meredeznek.
Élvezd sebem hűs tájait, és törj át sások és gyöngéd csermelyek közt újra, comb mézén szürcsöld csorgó vérem árját.
Jöjj már! hogy ölelésünk egybegyúrja csóktépte szánkat, szétmart lelkünk vágyát! S az idő itt leljen ránk szertezúzva.
Csak azt akartam mondani, hogy nem tudom, te milyen könyvet említettél. Gondoltam, talán a hármójuk kapcsolatáról írt valaki. Tudom, hogy Buňuelről vannak könyvek, sőt az önéletrajzi írása is megjelent magyarul.
De Buňuel mint ember nem érdekel, mert baromi ellenszenves, lásd alább. A filmjeit ismerem.
Nem ismerem az általad említett könyvet vagy könyveket, a neten sem találok egyelőre ilyesmit.
Viszont nagyon sokat tudok Lorca, Dalí és Buňuel kapcsolatáról, mert nem csak a Lorca életrajzot olvastam el, hanem ugyanezen szerző Dalíról írt még vastagabb könyvét is, melynek van magyar fordítása (Ian Gibson: Salvador Dalí botrányos élete). És ugye az én szerelmetes, édes filmecském (Little Ashes) is e három barát kapcsolatáról szól.
Az Ian Gibson könyvek úgy mutatják be Buňuelt (s ezt a Buňuel által írt levelek is igazolják) mint végtelenül irigy, rosszindulatú és homofób embert, aki mindent elkövetett egy időben (Az andalúziai kutya időszakában), hogy Dalít eltávolítsa Lorcától, Federico műveiről pedig nem egyszer olyan véleményt formált, hogy „ez egy rakás szemét”. Később a Dalí-val való barátsága is megszakadt.
Ami Lorca és Dalí viszonyát illeti, magyar nyelvű oldalakon gyakran olvastam olyasmit, hogy Lorca reménytelenül volt szerelmes belé, meg hogy nem is volt köztük semmilyen szexuális kapcsolat. Ez nem igaz! Dalí nagyon szerette Lorcát és még a testéhez is meglepően közel engedte pláne ahhoz képest, hogy senkivel nem tudott igazán szexelni (még a feleségével sem), és minden áron el akarta fojtani a homoszexuális késztetéseit.
Az 1920-30-as években számos olyan festményt alkotott, melyeken Lorca feje szerepel. Ilyen pl. a Cenicitas vagyis angolul Little Ashes is, melyről az én kedvenc filmem a címét kapta.
Íme a film előzetese, hátha valaki kedvet kap hozzá. (Tudom, a hetero férfiak helyből kiesnek a film potenciális rajongóinak köréből. :-)
És itt az én videoklipem a filmről Lorca négy és fél szerelmes versével együtt:
Lorcát egész életén át rögeszmésen foglalkoztatta a halál. Salvador Dalí elmesélte, hogy Federico gyakran játszotta el halálát barátainak a madridi diákrezidencián: „Mint egy halott, végignyúlt az ágyán utánozva a saját lassú felbomlásának fokozatait. Elmondta, milyen a koporsója, milyen a testhelyzete a koporsóban, hogyan zárják le a koporsót és hogyan halad végig szülőföldjének, Granadának az utcáin. Azután egyszer csak vad nevetéssel felugrott, kitessékelt minket az ajtón, visszament az ágyába, és békésen, minden szorongástól megszabadulva elaludt.”
Megszámoltam, hogy Lorca tizenkét nagy színműve közül nyolc erőszakos halállal végződik, vagyis a darabok kétharmada.
Gyilkossággal zárulnak:
Mariana Pineda
Öt év múlva
A közönség
Vérnász
Yerma
Öngyilkossággal:
A halálthozó pillangó
Don Perlimplín és Belisa szerelme a kertben
Bernarda Alba háza
És még néhány az 1921-ben írt Andalúz dalok kötetből. Halál, gyilkosság, tőr:
További kedvencek az Andalúz dalok kötetből. A versek többségében megjelenik a halál témája, s több helyen felbukkan a Vérnász egyik fő motívuma, a gyilkos tőr is.
Köszi :-), de már megtaláltam ezt az oldalt korábban.
Viszont pár napja úgy döntöttem, kicsit elhalasztom a spanyol tanulást, s előbb az általam lefordított életrajzból készítek egy erősen rövidített változatot, amit fel lehetne rakni a netre. Mert jelenleg alig van valami magyarul Lorca életéről.
Egyébként a Vérnász eleve úgy íródott, hogy ének és tánc betétek szerepeljenek benne, s mikor először előadták Lorca rendezésében, akkor is ilyen volt. Részben azért is változtatta meg a valós történetet, mely a drámát ihlette (a szöktetés és a gyilkosság a valóságban az esküvő előtt történt és nem utána), hogy az esküvő kapcsán egy igazi zenés, táncos, színpompás jelenetet lehessen bemutatni. A darab összes verses részét elő lehetne adni énekelve. Amit én láttam a tévében, abban is volt zene, ének és valamennyi tánc is, ha jól emlékszem.
Az általad idézett bölcsődalos részről az jutott eszembe, hogy eredeti granadai bölcsődalok motívumait használta fel hozzá. Spanyolország sok tájáról gyűjtött bölcsődalokat, és erről a témáról előadást is tartott, melynek szövege fennmaradt nyomtatásban.
Néhány aranyos kis részlet ebből:
„…a gyermeket a természet legszebb teremtményének tartjuk, …hisszük, hogy nincs virág, sem szám, sem csend, amely hozzá hasonlatos volna…”
„A gyerek tőlünk nagyon messze él. Érintetlenül őrzi alkotó hitét és még nem munkál benne a romboló értelem. Ártatlan és ezért bölcs. Jobban megérti, mint mi, a költői lényeg megmagyarázhatatlan titkát.”
És még pár részlet a VÉRNÁSZ-ból. Micsoda szenvedélyek!
LEONARDO Rosszabb kárhozat nem sújthat bennünket, mint szótlanul égni ebben a tűzben. Mire mentem én a büszkeséggel? Küzdöttem, hogy ne akarjalak látni, éjszakát meg éjszakát töltöttem álmatlanul, miattad. Csak azt értem el, hogy még elevenebben égtem azon a tűzön. Azt hiszed, az idő gyógyít, a fal megvéd? Tévedsz, tévedsz. Ha valami a bensőnk közepébe fészkelte magát, semmi ki nem tépheti.
MENYASSZONY (reszket) Nem bírlak hallgatni. Nem bírom hallgatni a hangod. Mintha illatos, édes pálinkát innék, s álom kerülgetne rózsaszirommal töltött szalmazsákon. Húz a hangod; tudom, hogy örvénybe húz, mégis követem.
*
ANYA …De az én fiam már csak egy nyaláb száraz virág. Hegy mögül hangzó sötét hang már az én fiam most. (Vad kitöréssel) Elhallgatsz már? Nem akarok könnyet látni ebben a házban. A te könnyeid csak a szemedből fakadnak, de az enyéim, ha majd magamban leszek, a talpam aljából jönnek föl, a gyökereimből, forróbban, mint a vér…
*
MENYASSZONY …Nem akartam, érts meg, nem akartam, érts meg, nem akartam! A fiad volt az üdvösségem, nem csaltam meg, csak elkapott a másiknak a karja, ahogy a tenger hulláma elkap, ahogy az öszvér feje föltaszít valakit, és elkapott volna mindig, mindig, ha vénasszony lettem volna is, ha fiad valamennyi fia fogta volna is a hajam.
*
MENYASSZONY Egy kicsi késsel, oly kicsikével, épp csak elfér a marokban, mint egy hal, egy pikkelytelen és folyótlan, két és három óra közt, mint megíratott, egy éjjel egy ilyen kicsi késtől két derék férfi mostan szederjes szájjal fekszik holtan.
ANYA Épp csak elfér a marokban, mégis oly gyorsan besurran, szalad a meghökkent húsban s leli meg azt a helyet, ahol hallgat bozótjában és remeg sötét gyökere a jajnak.
