Eddigi rövidke életemnek volt már egy pár boldogtalan pillanata:

Amikor 13 évesen egy héten belül elvesztettem az unokatestvéremet, aki öt éves volt és az első szerelmemet, akit pedig a vonat ütött el. Aztán 16 évesen a legkedvesebb nagynénim és nagybácsim halt meg, majd, 19 évesen agyvérzést kapott a vőlegényem, és három napig próbálták stabilizálni az állapotát, hogy megműthessék, majd műtét után 10 napig rettegtünk még az életéért és a teljes felépüléséért. Amikor a vadászgörényem, Chanel elveszett, és nem jött haza többé. Valamint a saját haldoklásom, minden ősszel.

Legboldogabbak talán, amikor megtudtam, hogy kistesóm lesz (tíz voltam), amikor elköltöztünk és fantasztikus barátokra tettem szert, amikor a kedvesemet gyógyultnak nyilvánították (üröm az örömben: két hónap múlva közölte, hogy nincs rám tovább szüksége), amikor elköltöztem otthonról és lélekmelegítőként kaptam egy vizslát és egy vadászgörényt, a fent említett Chanelt.
Az újjászületésem, minden tavasszal.
Egyébként reggelig tudnám sorolni a boldog pillanataimat, mert azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek minden apró kedvessége az életnek boldoggá tud tenni, legyen az egy új rózsabimbó a lila rózsatövemen, vagy akár az első álomkóros méhecske megjelenése tavasszal.