semmi erdekeset. az ember felugrik a helyerol, hirtelen mindenkinek el akarja mondani, kozben egyfolytaban vigyorog, a pulzusa felugrik 120-ra, kipirul, ugy erzi, tiz maratont is le birna futni (tornabol fel voltam mentve). kb. olyan mint amikor az ember fia a lany szemebe nez, megkerdezi, es a lany meg nem valaszolt, de a szemeben mar latod, hogy a valasz kedvezo lesz; s aztan ki is mondja... heki, baratom: ne mondd, hogy Te meg nem eltel at ilyet!
Tigris
jol van Heki, te nyertel! remelem sikerul leirnom az egyik legboldogabbat ugy, hogy ti is aterezzetek: 1991-ben Hollandiaban toltottem egy felevet osztondijjal. es ugy ereztem, hogy eleg tokos vagyok egy programbol (TeX). es sikerult egy hollandussal beszelnem, aki a TeX fo ujsagjanal dolgozott (TUGBoat), es irtam neki egy cikket, es beraktak. atfutassal egyutt 1992 augusztusaban jelent meg egy amerikai folyoiratban. ez igy eddig semmi, amire koncentralni kell, az az a pillanat, amikor eloszor elkuldtem neki a cikket, es visszajott tole az emil. es az volt benne a cikk megjelenteteserol, hogy: 'almost surely guaranteed'. vagyis hogy biztosan megjelenik. na akkor akik a szamgep teremben voltak, azok tudnanak meselni...
ja, meg amikor masodik lettem OKTV-n. az ugy volt, hogy en harmadikos voltam, es a donto utan jott az erettsegi szunet. a biralo bizottsag azt mondta, hogy taviratban ertesitik a nyerteseket, de engem nem engedtek be a gimibe az irasbeli erettsegik miatt. el is mult a hetfo, meg is nyugodtam, hogy nem nyertem. aztan kedd reggel fel kilenckor csongott a telefon, es az ofo megkerdezte:
- Na, Huszar, hanyadik lettel?
- Haat... tizedik, tanar ur.
- Nem, jobb.
- Haat.. akkor kilencedik.
- Meg annal is jobb.
- Akkor nem tudom.
- Masodik lettel, Huszar. Anayadat hivod, vagy apadat? A masikat hivom en.
Apam eppen mutott, mikor befejezte, kijott a mutobol, berakatott egy pezsgot a hutobe, visszament tovabbiakat muteni, majd amikor befejezte, akkor az osztaly dolgozoival egyutt megitta.
es igy tovabb, es igy tovabb...
Tigris
TOUCH THE SCREEN,NOW!!! /suttogó hangon/
és érzed, hogy áramol a delej beléd...
Igen, eltűnik minden korlát...
Csak emlékezel, csak emlékezel...
És már mondod is...
Nem félek...Igen, nem félek...
Mondom...Már írom...
heki: kovetem az esemenyeket, de en nem tudok egy rossz, meg egy jo dolgot kivalasztani. csak hosszasan meselnek legalabb husz ilyen meg husz olyan tortenetet. annak meg igy nincs ertelme. de azert figyelek, batorsag!
Tigris
A legboldogabb még nem következett be, a legszomorúbb pedig attól tartok még sajnos szintén hátra van. Azaz nem az sajnos, hogy hátravan, hanem az, hogy nem lehet ellene tenni, be fog következni.
A topicot életem árán is megmentettem az elsüllyedéstől.
Na most. Megfogalmazódhat a kérdés bárkiben: "miért nem írok ide?"
Vagy "nem érdekelne benneteket" (ez nem igaz)
vagy "engem nem érdekeltek" (esse igaz)
vagy "szemérmes, gátlásos, kisebbrendűségű érzésektől gyötört, neurotikus stb. /választható/ vagyok". eztet az érzést le kell győzni, drága gyermekeim, mert különben csak én fogok ideírogatni, ami nekem öröm lehet, nektek kevéssé. Hajrá, lélekteregetés indul!
off
Qtyi, én vagyok az, heki, csak betojt a másik postaládám, _ez_itt műx.
on
Szóval drágáim, akkor kezdem kitárulkozásomat.
Legboldogabb:
7 éve egy éjjelen megszületett a fiam. Szokásos alapállapot: izguló apuka fel-alá járkálva, cigaretták, egyik a másik után. De a gyermek nem akart megszületni...
Múlt az idő, aztán egyszer csak látom (az akkor még) feleségem, ahogy tolják be a műtőbe.Nagyon megijedtem, ismerős talán az ilyen érzés, amikor tehetetlen vagy, pedig fontos lenne, hogy segíts.
Egyszercsak hallom belülről, hogy oáááááá.Megkönnyebbültem.
Szerencsére nem volt semmi baj, "csak" császárral kellett megszületnie. (Nem az előddel:))
Kihozták a kis csöppséget, még véresen, maszatosan egy inkubátorban,láttam ahogy beviszik, be, az én fiamat a csecsemő szobába, ott viszik, hát nem tudtam, mit csinálok.
Nem sokára megmutatták az üvegablak mögül. Nem sírt már. Szóltam hozzá, a nevét mondtam. És tekintete megkereste az enyémet!!!
Hát ez nagy élmény volt. Előbb láttam a fiamat, mint az anyja.
Most jön a legszomorúbb, de ezt nehezebb.
Szóval.
Válófélben voltunk már, az osztályomat kirándulni vittem, a kirándulás nem volt rossz, hazaértem délután. Senki nem volt otthon, a család elmenekült előlem anyósomékhoz. Nem volt kulcsom, úgy másztam be a házba a tetőn keresztül. Végülis otthon vagyok, gondoltam a kádban ülve már, nyakig a meleg vízben, fáradtan a túra után.
És akkor az jutott eszembe, hogy elmegyek az ismerősömékhez. A lányukat tanítottam, egyik kedvencem volt, egy szép, okos, cserfes kislány, a színjátszó szakkör, amelyet vezetek, egyik büszkesége, alapköve.
Jó lesz elmenni hozzájuk, tényleg, és el is mentem, ugyanúgy kimászva a házból. Útközben vettem sört, hogy majd sörözgetünk.
Mikor odaültem feketében ült a család a teraszon, és csengetésemre az apa rohant ki, és kiabált közben:
-Hallottad? Meghalt a lányunk...
Mint később kiderült, elütötte egy busz a kislányt.
Egyébként az is kiderült, egész délelőtt hívtak telefonon, de nem volt senki otthon.
Még arra is emlékszem, ahogy ott álltam az ajtóban, kezemben a sörösüveges szatyorral, és nem tudtam mit csinálni.
Ennyi. No most újra átéltem.
Remélem nem túl személyes.
Várom a tieteket.
Kedves mindenki!
Ennek a topicnak a célja, éppen az, hogy személyes legyen. Rendkívül személyes. Az ilyenfajta kitárulkozás szerintem nem árt, és meglepő módon talán éppen ellenkező hatással bírna, mint mondjuk egy vicces-fikázós topic, ahol mindenki alul/fölülmúlni igyexik a másikat.
A bizalom talán képernyőn át is hat...(tedd kezed a képernyőre, és érezni fogod :))))
De ha komoly példa kell, ott volt ősszel az az orvosos topic, amikor valaki arról panaszkodott, hogy súlyosan beteg rokonát és őt milyen embertelen környezet vette körül. Úgy emléxem mindenki olyan nyílt volt ott, ugyanakkor együttérző, hogy sokáig arra gondoltam, milyen rendes emberek is írnak ide Aztán persze >:->.
Na most. Annak, aki szégyenlős:
Akkor nem fognak röhögni kicsiny életed kicsiny örömén, vagy bánatán, ha részletesen leírod.
Ha a Hal neve Wanda c. filmre gondolc, ahol az öregasszony kutyái sorba pusztulnak el: röhögtünk, mert csak melléxál volt, de ha róla szólt volna a film, Cameron rendezésében, akkor könnytengerben úsztunk volna a szegény nénit sajnálva, ahogy sorra veszti el hűséges társait.
Éppen ezért két élmény kell ide: egy bánat, és egy öröm, hogy ne csak sajnáljunk, de együttérezzünk is veled. (Az igazán emberies ember úgysem szólja le társa örömét, bánatát...)
Higgyetek heki bácsinak, nem akar ő rosszat.
Eddigi rövidke életemnek volt már egy pár boldogtalan pillanata:
Amikor 13 évesen egy héten belül elvesztettem az unokatestvéremet, aki öt éves volt és az első szerelmemet, akit pedig a vonat ütött el. Aztán 16 évesen a legkedvesebb nagynénim és nagybácsim halt meg, majd, 19 évesen agyvérzést kapott a vőlegényem, és három napig próbálták stabilizálni az állapotát, hogy megműthessék, majd műtét után 10 napig rettegtünk még az életéért és a teljes felépüléséért. Amikor a vadászgörényem, Chanel elveszett, és nem jött haza többé. Valamint a saját haldoklásom, minden ősszel.
Legboldogabbak talán, amikor megtudtam, hogy kistesóm lesz (tíz voltam), amikor elköltöztünk és fantasztikus barátokra tettem szert, amikor a kedvesemet gyógyultnak nyilvánították (üröm az örömben: két hónap múlva közölte, hogy nincs rám tovább szüksége), amikor elköltöztem otthonról és lélekmelegítőként kaptam egy vizslát és egy vadászgörényt, a fent említett Chanelt.
Az újjászületésem, minden tavasszal.
Egyébként reggelig tudnám sorolni a boldog pillanataimat, mert azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek minden apró kedvessége az életnek boldoggá tud tenni, legyen az egy új rózsabimbó a lila rózsatövemen, vagy akár az első álomkóros méhecske megjelenése tavasszal.
A legszomorúbb talán az volt, amikor 11 éve lezuhant a Tátrában az akivel nagyon szerettük egymást. Nem halt meg, de egy hosszú, félelmekkel teli és iszonyatos nehéz időszak jött ezután. Aztán mindenki(?) kiheverte, idővel..Erről ennyi elég itt.
A legboldogabb nap? Olyan sok nagyon boldog napom volt már, hogy nem tudom melyiket válasszam. :)) Még várom a legboldogabbat.
Egy gyerek is tud válaszolni arra, hogy életében mi volt a legszomorúbb ill. legboldogabb nap...
Ügyes, ügyes, amit írtok, csak kevés. Rövid. Hosszabban kellene szerintem.
Zizi,
Rigoletta,
erről írhattatok volna még....
Oszinten kivanom Neked, hogy az legyen az (egyik) legboldogabb napod, amikor rajossz arra, hogy a szobanforgo fiunak egyaltalan semmi koze nem volt egyetlen boldog napodhoz sem...
C.
A legboldogabb:
Amikor egy fiú, akit már nagyon régota
becsültem(és talán szerettem),
és aki nagyon hosszú ideje nem
kedvelt és talán le is
nézett engem,végre rájött,hogy
tévedett és kedvesen, bizalmasan
elbeszélgettünk.
Más nem is történt,de ez elég volt.
A legszomorúbb:Még nem volt, remélem nem
is lesz.
Nekem mindketto egy lányhoz tartozik, nagyon banális, meg kommersz, tudom. A legszebb volt mikor egymásra találtunk, a legrosszabb, mikor otthagyott.
És most... egy annál a szép napnál szebb nap coming soon :)
Nem az motivált, hogy eltűnt egy pár f@sz@ kis topicom, de lehet, hogy befolyással bírt rám, node....
Az egy klassz dolog lenne, ha minél többen írnátok a legszebb, valamint a legszomorúbb napotokról, hogy mi is történt akkor. Egy topicon belül. Ez majdnem olyan szép kerek lenne, mint az élet.
Én is leírom, de én találtam ki, úgyhogy ti jöttök...
