Itt megírhatod a más helyen minimum 'fél-offnak' számító gondolataidat, legyen az bármi, ami eszedbe jut gyermekkorról, családról, közös együttlétekről, nagymama főztjéről, egyszóval az élet íz-emlékeiről.
Nekem nem volt diavetítőm. A gyerekeimnek már vettem, és nagyon szerettük. Sajnos a gyerekekről is diára fotóztam, ami csúnyán tönrement. A kedvenc képekről csináltattam papírt, nagyon sok pénzért.
Telefonszám nálam is megy, mert én nem programozom be a számokat, hanem magam ütögetem be. 4-5 hívás után már megvan é smarad. Árak valahogy soha nem ragadtak meg, igaz itthon szinte soha nem vásároltam semmit, mert nem én vezettem a háztartást. A kalács az egyetlen amire emlékszem.
Annyira állandóak és egységesek voltak az árak, hogy a tanító néni az iskolában csak annyit mondott a szülőknek, hogy hozzanak be a gyerekek "10 filléres" rajzlapot. Az árával lehetett azonosítani a terméket.
Az óriás kiflit szerettem. Jaj, de jó ropogós volt! Letekertük, kibeleztük, játék az étellel. :) És szemcsés sóval megszórva, ami világlott a tetején. Olyat már nem látok.
Még kereset arányban is drágábbak a mai árak. A 70-es években kezdtem dolgozni. Havi 4e jó kereset volt. Az éttermi adag 20 Ft körül. Aztán kicsit később, fiatal családosként, megengedtük magunknak heti egyszer az éttermet.
Már régen voltam étteremben, de ha jól nézem, 3-4ezer egy átlagos étel. Kb. duplája lett a mai keresetekhez viszonyítva.
huh, ezek az aktualis arak azert eleg utosek. itt nalunk van egy eleg jo hentes, ahol lehet szepkartyaval fizeni. ugyhogy a 700eft-omat a zasszony ott fogja elkolteni.