Nem tudom van-e másik Spock topic, (én nem találtam) így ide teszem be:
A38 - 2013.05.12.
Szerencsére elég hamar érkeztünk, így már az első előzenekarnál leesett az állam. Én addig nem hallottam a Sound of Contact nevű britt zenekarról, de John Wesley láttán nem voltak kétségeim, hogy oda kell figyelni! Voltunk vagy huszan a kezdésnél, de azért hamar összejött egy vállalható létszámú publikum. Előzőleg nem volt tudomásunk nekünk sem előzenekarokról, de ebben az esetben legfeljebb akkor reklamálnék, ha később érünk oda, és lemaradtunk volna!
A Sound of Contact esetében azt kell mondanom, hogy nálam hibátlan produkció volt, azonnali teljes siker. Azóta utána néztem, John Wesley tulajdonképp hasonló funkciót tölt be, mint a Porcupine Tree esetében, azaz a turnéra szállt be, a zenekar az énekes Simon Collins (igen, a fia) köré szerveződött, és a most megjelent Dimensionaut c. lemezüket mutatták be.
A második melegítő csapat sem volt akármilyen, a Beardfish-t már láthattuk máskor is. Ők is elég nehéz feladat elé lettek állítva a kiváló kezdés után, de kissé nehezebben befogadható zenéjükkel is megoldották.
A Spock ezúttal is zseniális volt! - a nehézségek ellenére amiket megemlítek azért:
- Nick Virgilio kiválása után, megint frontember csere! Nos, az Enchant egykori énekeseként megismert Ted Leonard remekül teljesített. Mind a kiváló új lemezen (szerzőként is), mind élőben zeneileg és színpadi teljesítményben, azaz spontán lazaság, a szakmai manírok karikírozása, és maxi kontakt a publikummal - amik a Spock védjegyeinek mondhatók. Szóval beépült a srác.
- Ryo Okumoto laptop alapú billentyűs részlegét a folyamatos szerelés (bootolás-indítás-csavargatás) ellenére nem sikerült életre kelteni. Ez egyrészt érdekes lehetett a közönség szakmai részének, a megszólalást nagyon durván nem sértette, mivel Ryo profi módon használta a rendelkezésre álló egyéb hangszereit (köztük a Hammond-ot), csak a tőle megszokott folyamatos bolondozás, és egyéb közönségkapcsolat maradt el. Bántotta is ez őt is, nem hiába fakadt ki egy szünetben, mutogatva a hangszereit, hogy "ez is japán, meg ez is, meg ez is, sőt én is japán vagyok, csak ez az amerikai vacak nem akar működni :-)". Na ezen aztán lett némi vita a színpadon - nem komoly!
Alapjában az új lemezt játszották (talán egy kivétellel), kiegészítve a Neal Morse idők, majd a Virgilio éra néhány darabjával, a tőlük megszokott közvetlen, laza profizmussal. Volt persze most is hangszercserés jam, meg egyéb nyalánkságok, de ami mellett nem mehetek el szó nélkül még az a "kis" dobos, azaz Jimmy Keegan. Nem elég, hogy remekül dobol, és a zenekarnál megszokott vokál szintet is nagyon hozza, de előre jőve a dobok mögül, ezúttal is kiváló énekesi kvalitásokat mutatott. Ez úgy látszik idősebb Collins úr nyomában, e zenekarban immár divattá válik!
Előtte és utána is a Big Big Train The Underfall Yard lemeze szólt. (Lehet, hogy előtte még más is, de ez az egyik kedvencem jó ideje, így fölfigyeltem rá. Nick dobolt a lemezen, lehetett is kapni a pultnál.)
(Ha már, akkor egy kis OFF: láttam egy basszeros TOP 25 listát, melyben MM nem volt benne... Min. fura, most ama koncerttől függetlenül. Hozzáteszem: nem szakmai szavazás volt.)
Pedig a Star Treck a történet alapja. Régebben olvastam talán Neal egy interjújában, hogy Alan mondta valakire egyszer, hogy olyan a szakálla, mint Spocknak a filmben. Innen jött aztán a többi.
Támogatom a kiegészítést én is csak most találtam rá. Mellesleg amikor megismertem a zenekart, pont 10 éve és nem tudtam honnan a név, töprengtem ezen a Star Trek verzión, de álmomba sem hittem volna... klafa!
A szokásos ügymenet szerint topikcímet és -leírást csak a topiknyitó kérésére módosítunk. Ha ő nem elérhető (nem per most, hanem huzamosabb ideje), akkor az aktív topiklakók többségének beleegyezése szükséges.
Aludtam egy keveset (tényleg nagyon keveset...) erre a kisebb csodára. Az ilyen bulikért érdemes koncertre járni. Az első 70 percben - némileg kevert sorrendben, ld. korábban is - megkaptuk az "X" albumot (a rávezető percekben az első ltd. kiadás bónusz-nótáját is), aztán a dobos duett után a korábbi nóták csokrát egy órában.
Ahogy a koncert végi ébredésben mondtam: a komolyat komolytalankodva - úgy, hogy nem ütötték, oltották ki egymást. (Dotis találóan összefoglalta az előbb.)
Nekem az tűnt fel már az elejétől, hogy a viszonylag rövid, de elég feszített turné végén is lazák, jókedvűek - igen, ha valaki tényleg szereti, amit csinál, az ilyen! (A végén kiderült, hogy azokat is szeretik, akiknek csinálják :-))
Kifejezetten jót tett a koncertnek, hogy nagyon élőn szólt, nem volt túlsterilizálva, bőven belefértek az esetenkénti hangzásbeli aránytalanságok, mert minden pillanatban volt mire / kire odafigyelni.
Apróság (de ez mindig így van a koncertjeiken): Jimmy is megérdemelne egy dobogót - nem a termete, inkább a szerepe miatt. Kiemelkedő és fontos a vokálokban, jobban láthatóvá lehetne tenni. (Ha pedig kell, Nicknek legyen egy még magasabb dobogója, Portnoy óta is tudjuk, ebben nincsenek határok :-D)
Köszönet a Live Soundnak a lehetőségért, hogy átélhettük ezt!
Mikor fél egy körül kitámolyogtunk a hajóról, azt mondta Lakatos Zoli: „Nem is értem azokat, akik ezt kihagyták, hát mi értelme van az életüknek?” Mélyen egyetértettem vele. Nem lehet elmondani, ez valami akkora volt, amekkora van még máshol, de efölött már semmi. Only for us, néhány száz embernek, mi vagyunk a kiválasztottak, vagy mi. Tök gáz, hogy ez a csoda csak ennek a kis csoportnak volt meg. Mert a Genesist legalább jó sokan megkapták, de errõl meg alig tud valaki.
Pedig mostanában valahogy visszaesett nálam a Spock's Beard ázsiója. Jó, hát nagyon ügyesek, mesterek a hangszerükön, a mostaniak közül nem nyomja náluk jobban senki ezt a prog-rock cuccot, de mondjuk nincsenek meg azok a mélységek, az a fajta lelki töltet, mint a Porcupine Tree-nél; de ez nem is lenne baj, csak az új lemez nem tud meghatni; persze úgy muzsikálnak, hogy a fal adja a másikat, csak nem igazán jók a nóták, elmegy mellettem, nem is szívesen hallgatom. No azért elmentem, mert majd jól fognak szólni a hangszerek, meg lesz muzsikálás nyilván, de egyáltalán nem voltam rápörögve.
A 2007-esre nem jutottam el, szóval nekem ez volt az elsõ élõ. Hát, hiába hallgatja az ember a lemezeket, nézi a videókat, ha nincs meg az élõ élmény, legfeljebb halvány elképzelése lehet. Rá lehet vágni, hogy persze, minden zenekarral így van ez, de nem. Legalábbis harminc év koncertre járás után csak a Napránál meg a Spocknál éreztem ezt. Mintha egy kamasz szexuális felvilágosító könyveket olvasgatna, nagyjából tudná, mi hogy van – de aztán jönne az igazi élmény...
Zsenik, kisujjukban a hangszer csínja-bínja, és úgy muzsikálnak együtt, ahogy csak nagyon-nagyon kevés zenekar. Mindemellett végigbolondozták a koncertet. Ha behunytad a szemed, a legnagyobb, legkomolyabb prog-rockot hallottad, ha kinyitottad, azt láttad, hogy Alan Morse egy piros halálfejes ingben ökörködik a gitárral, pofákat vág, a nyelvét nyújtogatja, Ryo metálvillázik, ha éppen nem foglalt mindkét keze, Nicket meg inkább hagyjuk is. :-) De ez nem valami mache show-zás volt, hanem így jött ki rajtuk az a hatalmas öröm, hogy ezt a zenét csinálhatják. Az se mindennapi, hogy egy zenekarban öt ennyire megnyerõ személyiség játszik.
Semmi hard disk recorder, de olyan vastagon szólt, mint egy gépágyú. Néha meg olyan ötszólamú éneklést nyomtak, hogy elõször nem is hittem el, hogy élõ, pedig az volt. Nick igazi frontember, énekelt, grimaszolt, gitározott, billentyûzött, ha meg beült dobolni, akkor vége volt mindennek. Jimmy Keegannak az a hiányossága, hogy nincs benne elég nagy erõ és húzás, viszont õ is virtuóz, és borzasztó muzikális.
Az elején szépen elnyomták az új lemezt, és errõl a nemszeretem albumról kiderült, hogy minden pillanata zseniális. Aztán dobduett és régi nóták. Ha lehet, ez még jobb volt, mint a koncert elsõ fele. Bár nem nagyon lehet...
Mindez néhány méterre elõtted. Nem mondom, hogy nem volt még ekkora koncertélményem, mert elég régi ember vagyok, és csak ebben az évben volt vagy tíz életre szóló – persze ez is odatartozik közéjük.
Na és utána! Elõször két óra húsz perces kirándulás az Olümposzon, aztán lejönnek a földre a félistenek haverkodni. A buli után ott maradt a nézõtéren húsz-harminc ember, õk meg lejöttek közénk, autogramok, fotózás, ölelgetés, dumálgatás, humorizálás, hát mi ez már!
Múlt héten Hollandiában ezt játszották több, mint 2 órában:
Edge of the In-Between - The Emperor's Clothes - From The Darkness - The Quiet House - The Man Behind the Curtain - Kamikaze - Jaws of Heaven - Drum Duel - On A Perfect Day - Surfing Down The Avalanche - Thoughts - Ryo's Solo - The Doorway - June
