Ez a fórumot Testaccio Rabja az alábbi sorokkal indította 2002. februárjában:
Ki szereti nálam jobban Rómát? A rómaiakon kívül ki ismeri nálam jobban Rómát? És kit gyötör nálam jobban az, hogy mégsem ismerem igazán? Ki vágyik nálam jobban Rómába? Ki akarja mindenét pénzzé tenni, hogy hosszabb időre mehessen? Ki ír könyvet Rómáról Vagy ha nem ír, ki beszél magában állandóan Rómáról? Ki őrült bele Rómába nálam jobban? Ki indul mindennap hajnalban? Kinek van kedve nálam is Róma-őrültebb lenni? Ki írna ide Rómáról? (Háromnapos turisták kíméljenek, bár a jobb kérdésekre nekik is felelek.)
Szeretnék ennek szellemében itt csak történelemről, épületekről és szobrokról, kertekről és szökőkutakról mesélni, és hallgatni mások élményeit.
Természetesen egy utazásnál fontosak a gyakorlati tanácsok is, ezért indítottunk egy másik fórumot Utazási tanácsok Rómába utazóknak címmel, ahol felteheted kérdéseidet közlekedéssel, szállással, belépőjegyekkel és hasonlókkal kapcsolatban.
Segítségedre lehet ebben a kereső is, illetve a fórummal szorosan összekapcsolódó http://roma-szenvedely.eu/ oldal, ahol rengeteg infót találsz.
Tartsd tiszteletben a topiklakók kérését, és szívesen látunk mindkét fórumon:)
Köszönöm a beszámolót, jó kis olvasmány volt, elismerésem a beletett munkáért és időért. Ügyesek voltatok, szép "kűrt" futottatok, jól oldottátok meg a váratlan helyzeteket is. Talán a végére kissé elfáradtatok, ami persze érthető is.
Többször felmerült már itt is a Bazilika vizitjét árnyaló számos negatívum.
Tudom, bármit írok nem vigasztal. A túl sok esemény, és heti rendszeres vagy különleges mise- egyéb szertartási igény miatt gondolom, sok megoldás nincs: vagy bezárják az események idejére, vagy megosztják. Mivel senki nem örülne, ha ott derülne ki, hogy esemény miatt zárva a Bazilika, -ami persze igaz lehetne az év szinte minden napjára,- ezért megosztják. Aminek az az eredménye, hogy gyakran csak éppen valamennyit láthatunk belőle.
Láttam már a teret székek nélkül, és végigültem már a kápolnákat.
A nyári szünet után az olaszoknál hírtelen besűrűsödött az élet, nincs ez másként a Katolikus Egyház székhelyén sem. Nagy eseménysorozat zajlik éppen, a Vatican a családok fontosságát felismerve fő témaként hangsúlyozza különböző összejövetelen.
Szeptember 28-án vasárnap pl. a Nagypapák ünnepe alkalmából egyszerre lehetett látni megint a két szentatyát, és számos híres olasz művész élőben fellépett, közöttük a nem régen megnősült Andrea Bocelli is.
Bár én később indultam, mint Ti, így tudtam róla, és terveztem is, de sajnos lemaradtam, mert a Musei Vaticani útvesztőiből harmadszor sem sikerült ésszerű rövidítéssel időben kijutnom. Később pedig már kevés volt az időm, mert 16.00ra foglalásom volt Róma harmdik legnagyobb katakombájának meglátogatásához. Így első olyan utam volt, amikor a Tér és a Bazilika is kimaradt.
A Musei Vaticani "védelmében". Különböző korokban, különböző izlések szerint, és egyáltalán nem múzeumnak, vagy tömegek számára készültek az épületek, és azokat összekötő lépcsők, folyosók....
Eddig legalább kétszer pattantunk le a Szent Péter Bazilikáról és környékéről. Ma este hazarepülünk. Semmi nem mentette meg a férjemet a reggel 6 órás keléstől. Fölösleges volt.
Gyorsan összekaptuk magunkat, házinéninek hagytam egy levelet a konyhaasztalon, negyed nyolckor már a táskákat pakoltuk a biztonsági szalagra. A gyors bejutás felett örömünk hamar elszállt. Némi reményre ugyan okot adott, hogy csak néhányan álltak a Piéta előtt, annak azonban már kevésbé örültem, hogy a vadásztávcsövet itthon hagytuk. Értem én a biztonságot, csak nem szeretem. De tényleg, valóban húsz méterről kell nézni ezt a szobrot? Nem hagytam feldühíteni magam (mivel elméletileg tudtam róla), próbáltam a műre koncentrálni. Néhány pillanat múlva döbbenetes fájdalmat éreztem. Egyszer kétszer volt már ilyen színházban főleg katarzisnak hívják. Csak ezért érte meg bemenni.
Elszakadva a szobortól csapom föl a könyvet, részletes alaprajzzal, hosszú magyarázatokkal, még az ókulámat is elhoztam, indulnék valamerre, kordonok mindenhol. Kicsit jobban körbenézek: minden oltárnál van valaki. A pap, aki előttünk jött be a kapun, már játszóruhában áll és a vele érkező néhány embernek misézik. Mögöttem csoportok érkeznek, sárga szalag, lila zászló, rózsaszín kisvirág, miegymás; papok, egyik kezükben ruhazsák, másikban a letakart serleg jönnek-mennek; mennék erre, nem lehet, mennék arra, nem lehet, lengyel, német csoport halad a neki kijelölt helyre, fogalmam sincs mi történik. Kezdem elveszíteni a türelmemet, erről nem tudtam, nem olvastam soha, hamisnak érzem az egészet, szakralitásnak nyoma nincs, csönd és áhítat még mutatóban sem; rózsafüzért morzsoló apácákat vártam, üldögélő, bámészkodó, imádkozó (!) embereket, ehelyett izgatottan toporgó csoportokkal és fellépésre készülő papokkal találkoztam. Amikor sokadik próbálkozásomat az őr azzal verte vissza, hogy only confession, kijöttem. Ez egy szubjektív beszámoló. Nem tudom mit láttam, bizonyára van magyarázata. Bizonyára én mentem rosszkor. Kilenc nap alatt legalább háromszor. De azért halkan megkérdem: van valaki, aki látta már a teret székek, emelvények és postakocsi nélkül? Tudta már valaki végigülni a kápolnákat? Tudott már valaki imádkozni? Mindegy, pipa megvan, a visszamenésen elgondolkodom.
Ajándékvásárlási céllal elszaladtunk a piacra, jelképes kajacsomag összeállítás, hazamentünk, gyorsan összepakoltunk és újra elindultunk.
Elmetróztunk a Terminiig, hátulról támadtuk a S. M. Maggioret, majd végre a bejárathoz keveredtünk. Hosszan néztük a homlokzatot, különösen vágyakozva az erkélyt, láttunk fönt embereket, megnyugodtunk. Talán az egyik legszebb templom volt. Aprólékosan tanulmányoztam a mozaikokat (már amennyit láttam belőlük), a férjem is sokáig küzdött, hogy csináljon néhány értékelhető fotót. Kifelé menet vettük észre, hogy három vezetett túra is van, mi a loggiát választottuk. Ez volt utazásunk második vezetett túrája. Nagyon megérte a fejenként 5 eurot. Közelről láthattuk a freskókat, kivittek a tetőre, így a harangtornyot is, megmutatták, hogy a félig nyitott ablakokon hogyan lehet belesni a templomba (a mozaikok végre szemmagasságba esnek), majd a Pápák terme következett, ahol kinyitva a hatalmas szekrényeket, gyönyörű miseruhákat (meg ne kérdezzétek kiét, de híres, azt tudom), nagyon ritka és régi könyveket, kottákat láttunk. Meg a Bernini-féle lépcsőt, amiről elmondták, hogy építészetileg mitől olyan különleges, de csak nyomokban értettem. Ettől függetlenül nagyon élveztem. Körülbelül fél órás volt, a végén kicsit hajtani kellett, mert többen mentek a másik két vezetésre is. Ez a templom nagyon jót tett a lelkemnek.
Még egy félig-meddig kötelezőnk maradt: a Piazza del Popolo. Metró, kis séta, éhség, étteremvadászat. A Város kegyes volt, az egyik legjobb hely jutott búcsúzóul. Kedves pincérek, jó kaja, jó ár. Komfortérzetünket maximalizálva fölsétáltunk a Pincióra és elnyújtott búcsúzkodásba kezdtünk. Nagyon szerettem volna sétálni, sokat, mindenfelé, de kötött az idő, legurultunk a Spanyol lépcsőig. Gyümölcstől roskadozó barackfák között. Új programhoz már kevés időnk volt, haza menni még nem akartunk. A férjemnek isteni ötlete támadt. 117-es cirkolare, búcsúzzunk egyet busszal is. Nem kellett sokat várni, megjelent a kis elektromos járgány, fölpattantunk és utoljára, még egyszer körbementünk vele. Elköszöntünk mindentől és hazaindultunk. Éppen sütiidő volt, meg esett is, úgyhogy a sarki bárban majszolgatva kivártuk míg eláll az eső. Otthon felkaptuk a motyót és elindultunk a reptérre.
Anagnináig metró. Ilyen tömeget még nem láttam. Gyakorlatilag kidudorodott a szerelvény oldala. Intim együtt lét volt, mindenki mindenkinek a mindenében benne. Szerencsésen megérkeztünk, szerencsétlenkedve megtaláltuk a reptéri buszt és mindinkább csöndesedve haladtunk Ciampinora. De a Város nem enged. Persze megint oldalról támadtunk, kihagyva a chek-in-t, így a tranzitban vettem észre, hogy még mindig cipeljük a poggyászt. Kordonon kienged, poggyász felad, beszállókártya sípol, hülye turista, menjen. Végső meglepetésként három kollégával futottunk össze, élménykavarodás, aztán már csak egy nyugodt repülés, satufékes landolással.
Fényképek már alig, minden kártya betelt, meg a szív is.
Köszönöm annak, aki elolvasta, és azoknak is, akik nélkül ez az út nem jöhetett volna létre.
Ha a második képre vonatkozott a "gladiátor múzeum" feltevésed, részben jó a tipped:
Szerintem ez a kép az idén megnyitott, és a hét mindennapján aktuálisan 8 € (5+3 kiállítás miatt) belépő fejében látogatható Stadio di Domiziano. Róma réteges építkezését az utcaszint nagy különbségét is jól példázza. Leegyszerűsítve a Piazza Navona volt kb. a küzdőtér, az itteni romok pedig a lelátó-és egyéb gazdasági épületek maradványai.
Nem akarom a szíved sajdítani, de van még valami ott neked a linkelt hsz-ben. ;) - valamelyik következőre...
Sajnálom, hogy ezt a napot szomorkásan sikerült megélni, de tetszik, hogy nem a Várost okolod. Meg különben is minden olyan szép sima ügy volt eddig... nem is Róma lenne, ha némi dacos kis fricska elmaradna. :)
A mai napra tervezet útvonal távolról sem hasonlított ahhoz, amit bejártunk. Az előző napok improvizatív hozzáállása gyümölcsözőnek bizonyult, a listán majdnem minden mellett ott virított a pipa, ahol meg nem, az sajnos végleg kimaradt (St. Lorenzo).
Kicsit szégyelltük magunkat, hogy a Cipro melletti szállásról még nem sikerült eljutni a Bazilikáig, így arra indultunk. Már messziről gyanús lett valami. Rosszat sejtve kérdeztem meg a férjem, milyen nap van. Igen, az audiencia. Amiről tudok ugye, de mégse. Egyre kedvetlenebbül haladtunk, de ha már ott vagyunk Kicsit ácsingóztunk, megkérdeztem egy rendőrt, hogy mikor nyit a Bazilika és tovább álltunk. Nem voltak jó érzéseim a dologgal kapcsolatban.
A San Salvatore in Lauro felé vettük az irányt, mi másért, mint a kolostorért, de éppen a Máltaiak ruhasegélyre várakozó emberei közé keveredtünk. A férjem támadott ugyan egyet oldalról, de elégedetlen voltam az eredménnyel. Toporogtam egy kicsit és egy kedvesnek tűnő úriembertől a legbájosabb szempilla-rebesgetésemmel megkérdeztem, nem osonhatnánk-e be. Mosolyogva válaszolt, hogy itt a főnöke, aki nem szereti, de adjam oda gépemet, majd ő csinál képet. Egy-két szót váltottunk még, majd búcsúzóul a kezembe nyomott egy névjegykártyát és mutatta, a szomszéd házban van kiadó szobája, ha legközelebb jövünk, keressük.
(Bóklászás közben sajnos már nem emlékszem hol, de a San Salvatore in Lauro és a St. Ivo között Gladiátor múzeumba botlottunk. Gyerekkel szerintem jó lehet. Ha valaki tudja, kérem pontosítson.)
Elhaladtunk a zárt St. Ivo mellett. Kezemben a könyv, olvasom a vonatkozó részt és tényleg. Furcsa, izgalmas homlokzat, gyönyörű tornyocska.
Ma végre megadtuk a módját. Tervszerűen látogattuk meg a Pantheont. Döbbenetes. Az egyik legmélyebb élményem. Sok ember ide, selfiező turisták oda, nem foglalkoztam vele. Csak álltam és bámultam.
A férjem néhány napja nyaggatott már a Campo dei Fiori miatt, igaza van, kötelező gyakorlat. Ő kíváncsi, én túl akartam lenni. Most már tudom, butaság, több figyelmet érdemelt volna, hisz este, amikor arra kavarodtunk egészen más arcát mutatta. Prekoncepció nélkül visszamenős.
Kettő körül vissza akartunk érni a Bazilikához, már majdnem ott voltunk, amikor benéztem az egyébként teljesen felállványozott S. Spirito in Sassia oldalkapuján. Elég közhelyes, de földbe gyökerezett a lábam. Sorompó, morcos őr, nem volt könnyű dolgunk. A jól bevált recept, köszön, mosolyog, kézzel-lábbal kérdez mehetünk, de no foto. Szerettünk volna fölslisszolni az emeletre, hogy közelről is megnézzük a freskókat, de a szemfüles portás-szerűség elég egyértelműen visszaparancsolt. Bosszúból a férjem lőtt két képet az utcáról. Olyanok is lettek.
Máig nem tudom, miért gondoltam, hogy van értelme visszamenni? Mindenki, aki eddig az audiencián volt, most a Bazilikába akart menni. Azóta tudom, hogy az elrettentő sor, amely valóban végigkígyózott az egész téren, gyorsan haladt, de akkor egyszerűen sarkon fordultam volna. Persze magamra voltam dühös, hogy elfelejtettem, szerda van. Gyakorlati haszna volt a dolognak: a telepített Vatikáni postán semmi perc alatt föladtuk a képeslapokat.
Menekülőre fogtuk és a hiányok pótlásába kezdtünk. Látni akartam hogyan rontották el a Michelangelo által tervezett Santa Maria degli Angelit, tartoztam magamnak Szent Terézzel, mindkettőnknek a Tritone-nal, a férjemnek pedig a Kapucinus Kriptával.
Tudtam, fölösleges úgy tenni, mintha mindig tudnám mit nézek, így leginkább az útikönyvre támaszkodtam. Beazonosítottuk, hogy lehetett az eredeti (M. féle) bejárat, ahhoz képest mi történt, ámuldoztunk a méreteken, majd Szent Terézhez indultunk. A templom előtt megcsodáltuk a Mózeses szökőkutat, neki is van szarvacskája ugyanis és nagyon jót szórakoztunk a könyv megfogalmazásán, amely a művészi hiányosságokra hívja fel a figyelmet.
Szent Terézzel kapcsolatos alapélményem, hogy nem látom. Bizonyára a templomi környezet és a díszítőfunkció ezt kívánja, a múzeumlátogatói igény meg mást. Értelemszerűen nem kérhetem rajta számon, hogy az amúgy is felfelé néző szobor miért van fejmagasság felett? Egy szóval: amit láttam nekem kicsit túl barokk, amire meg kíváncsi lettem volna azt nem láttam.
A Barberinin álló szökőkútnak adóztunk néhány perccel, eddig mindig csak rohanvást kacsintottunk rá. Elolvastam mit nézek, de haladni akartam, mert éreztem kicsit fáradok.
A Kapucinus Kripta a leg Nem találom a szót, hogy milyen élményem volt. Akkor közhelyesen: kiverte a biztosítékot. Van ugyan egy nagy, talán még érdekes múzeumrész is, de az egy Caravaggio-n kívül nagyjából nem lassítottam sehol, annyira kíváncsi voltam. Amit láttam, az viszont elborzasztott. Nem azért, mert érzékeny vagyok, nem undort vagy félelemet éreztem, hanem felháborodást. Először Nitsch jutott eszembe, képzőművészeti alkotásként tekintettem rá. Mivel a könyvemben semmit nem találtam, visszamentem, hogy elolvassam a történetét. Akkor már derengett valami, ettől azonban nem javult a helyzet. Ha nem mint képzőművészeti alkotásként nézem, akkor mondjuk kriptaként. Ezt is vártam egyébként, egy katakombához hasonló élményt, némi sokkoló felhanggal. Kétszer körbejártam az egészet, annyira nem hagyott nyugodni, de a véleményem nem változott. Maradjunk abban, nem az én ízlésemnek való. Ragozhatnám még órákig, vitatkozni is tudnánk róla, de annyit nem ér szerintem.
A Kriptát a férjem emlegette állandóan, most behajtottam rajta egy tartozást, irány a Trevi. Sorostól, pallóstól, állványostól. Beálltunk, tenyérbe az összes aprót, haladtunk, néztünk, dobtam. Jobb kézzel, bal váll fölött. Remélem hasznos volt. (Az viszont igaz, hogy soha többet nem leszünk ilyen közel a szobrokhoz)
Céltalanul (vagy maximum étteremvadászat miatt) bolyongtunk, amikor észrevettünk valamit. Mondom a férjemnek, Te is úgy látod, hogy ez valami? Igen, ő is és ő se tudja. Lázas lapozgatás, nem találjuk. Jobbra palota, benne morcos őr, igen, kintről lehet fotózni; köszön, mosolyog, mi ez? Tempo di Adriano. A Város ajándékai. Kikeres, kiolvas, visszafordul, őr már mosolyog.
Hosszú nap volt, rossz kezdéssel, csalódást okozó Navona Notte-val, és a híres esővel. Szomorúan aludtam el, ez volt az utolsó itt alvós esténk.
Igen, Subaugustanál bérlünk lakást, onnan kb 500 méter a Parco degli Acquedotti. Azt is nagyon-nagyon várom. Rögtön első délután, kilihegve magunkat az utazás után, oda szeretnék menni, annyira kézenfekvő választás.
Az Appia Anticát már többször láttam, de most is nagyon vártam. Főként, hogy ott foglaltam szállást. Térképeztem serényen, olyan progikat terveztem, ami a külvárosi szállásról jól elérhető, és eddig csak szerettem volna, de nem jutottam el. Ez utóbbi így is maradt, mert utolsó pillanatban lemondtam a Domitilla melletti hotelt, és egy Lucio Sestio metróközeli másik külvárosi szobát foglaltam. Innen viszont a Via Lemonia és a Vízvezetékek kb. 10 perces sétával érhetők el. Ti is közel lesztek, reggeli és esti levezető programnak is nagyon klassz szerintem.
Kívánságlistás helyeim így nem hogy fogytak volna, újabb részletekkel szaporodtak.
Nem nagyon tudtam mit válaszolni annak az első Rómás utastársnak, aki hazafelé megkérdezte, máshová is utazom, és amúgy van még mit néznem Rómában?....? Nem tudom, hogy kellett volna-e, de nem kezdtem el felsorolni a helyeket, melyekről nem csak ő nem hallott, hanem az útikönyvek is ritkán említik. Azt hiszem, van akit jobb meghagyni édes boldogító naívságában.
Hmmm, elvileg őrségváltás van minden nap 15 órakor. Ezek szerint nincs? Jó lenne valami biztos infó, mert tervezem. Láttam már ugyan (októberben, hétköznap 15.00 órakor), de nagyon jó emlékeim vannak róla és megnézném újra.
Eljött végre a nap, amelyre a férjem már az utazás eleje óta készült. Bringatúra a Via Appián. A reggel kisebb nézeteltéréssel kezdődött, a logisztikán huzakodtunk. Én a metro, metro, 118-as buszt javasoltam, ő ragaszkodott a Colli Albani, gyalog verzióhoz. Az ő napja volt, így mentünk. Amikor kiszállva a metróból jeleztem, hogy körülbelül 3 kilométeres séta vár ránk, kicsit elkerekedett a szeme, de nem szólt semmit... Én persze puffogtam magamban, jobb' szerettem volna bringázni, de aztán mégsem bántam meg. A Caffarella völgyön (völgynek hívják azt egyáltalán?) átsétálva közelítettünk a főbejárathoz. Iszonyú hangulatos volt. Sétáló, kocogó, futó, pihenő emberek, véget nem érő füves területek és "bokrosok" váltogatták egymást. Amikor aztán megpillantottam a saját kézzel összerakott szabadtéri konditermet, teljesen elgyengültem. Mivel magam is valami hasonló sportot űzök, nem bírtam ki, besündörögtem a "terembe", megkérdeztem, hogy fotózhatok-e. Élénken bólogattak, úgy éreztem büszkék voltak és egyben meghatottak is.
Előzetes olvasmányaimból rémlett valami mondat a legelésző birkákról, de az információt haszontalannak ítéltem, mert mit is keresnének az állatok a szabadidőpark közepén. Persze megint tévedtem. A sűrű bokrosból kihallatszó erőteljes bégetés széles vigyorra késztetett.
Körülbelül egy óra alatt értünk a főbejárathoz, a kellően eldugott infopontnál béreltünk bringát, szereztünk térképet, majd nekiindultunk. Tisztán látszott, hogy a Callixtus-t lekéssük, pontban 12-kor, záráskor értünk oda. Mindegy, kávézni jó volt. (Cscs - automata a jobb oldali épület mögött.) Továbbgurultunk a Szent Sebestyénbe. Húsz percet kellett várnunk az angol nyelvű vezetés kezdetéig, pont elég volt, hogy megnézzük a templomot. Be kell valljam - mértékkel ugyan, de - kedvelem a szervezett vezetéseket. Ha nem lenne ilyen gyenge az angolom, még jobban élveztem volna. Meglepően vegyes társaság jött össze, Skandinávia, Németország, Kanada és személyünkben Magyarország képviseltette magát. Nem tudom igaz-e, valahol olvastam, aki egy katakombát látott, mindet látta. Akivel később beszéltem, azt mondta nem igaz. A Callixtus a legjobb. Ezt most nem tudom eldönteni, mindenesetre a "műfaj" meggyőzött. Visszamenős. A három nagyon régi, "eredeti" barlangtól (nem tudom pontosan hogy hívják őket, de tudjátok miről beszélek) mindketten elámultunk. A túra a templomban ért véget, amit előtte már láttunk, de elkerülte a figyelmünket egy szobor. Közel sem biztos, hogy jól értettem, de egy Bernini készítette portréról van szó (belépés után jobb oldalon), melyet a művész 82 éves korában faragott. Ez másolat, mivel az eredeti Kínában van... (Ha hülyeséget írtam, javítsatok légyszi, tényleg nem tudom jól értettem / emlékszem-e.)
Szerettem volna már rendesebben bicajozni, de ez még mindig váratott magára, mert Cecilia Metella síremléke is csak néhány pedálváltásra van. Ez sem az a beszalad, kiszalad látványosság, annál is inkább, mivel - számomra - pont olyan mennyiségben vannak, romok, töredékek, rajzok, képek, amennyit még kellő kíváncsisággal kellő mélységben tudok befogadni.
Innen már folyamatosan kerekezhető az út, szerintem buli, bár közel nem vagyok jó bringás, de kis odafigyeléssel remekül lehet haladni. Nem egy országúti verseny, az epekövektől is megszabadít, ezzel együtt nagy élmény volt.
Az infopontos hölgy - aki végtelenül kedves volt, telerajzolta a térképet, útvonaljavaslatot tett - szólt, hogy a Quintili csak az Appia Nuovaról van nyitva és nagy forgalomra kell számítani. Tartottam a dologtól, de nem volt választásunk. Ehhez képest minden attrocitás és dudaszó nélkül érkeztünk a Villához. (Sokat lendített a dolgon, hogy - az egyébként kötelező - határozott kézmozdulattal mindig jeleztük merre kívánunk kanyarodni. Szerintem annyira meglepődtek, hogy elfelejtettek letolni minket.) Az valami hatalmas! Sejtettem, hogy amit két oldalról is jól látható, nem lehet kicsi, de ez minden elképzelésemet fölülmúlta. Be kell valljam, kissé elrettentettek a méretek, időkeretünk is volt (bringát 6-ra vissza), tehát - kizárólag magunkhoz képest - kicsit felületesen néztük végig. Úgy gondolom még 20 perc hiányzott. Főleg, hogy egy kisebb múzeum is van a terület elején, pont nem sok, nem kevés, ott is bámészkodtam volna. Elfáradtunk, na. Várt ránk egy kis Appia Nuovás szakasz, inkább csipkedtünk magunkat. Jól tettük, mert visszafelé is meg-megálltunk, muszáj volt, olyan szép. Hat előtt pár perccel leadtuk a bringákat (a honlap információi pontosak, minden úgy van és annyiba kerül, mint ott szerepel), majd kilépve megláttam a 118-as. Annyira megörültem neki, hogy felugrottunk. Persze nem a jó irányt választottuk, de mindegy volt, hisz "cirkolare". Cirkuláltunk egyet, nem esett rosszul az üldögélés, de előbb-utóbb csak leszálltunk a Piramisnál.
Többször lepattantunk már a Testaccio-projektről, most nem hagytuk magunkat. Addig kóvályogtunk, amíg nem találtunk valamit. Ez a valami éppen egy sarki pizzas volt, nem eget rengető választékkal, de remek hangulattal.
Korán volt még, egy asztalnál ültek csak. Elénk csapták a kötelező csomagolópapírt meg az étlapot és pincér sietett vissza kvaterkázni. A bejárat előtt libasorban székek, azon a - természetesen nem fogyasztó - környékbeli lakók, mellettük ácsingózva az éppen nem dolgozó pincérek, konyhai személyzet és megy a duma. Ja, itt láttuk azt a megoldást is, hogy étlappal együtt elénk raktak egy nyomtatott blankettát meg egy tollat, hogy szépen írogassuk be, miből mennyit kérünk. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy ezt most tényleg, így? Nem akartam hülyének tűnni, inkább nem írtunk semmit. Hiba volt. Írásban kell leadni a rendelést. Kevesen voltunk, úgyhogy a pincér nem szólt, megírta ő. Nagyon élveztem az egész helyzetet. Úgy tűnt, mellesleg visznek egy éttermet, mellesleg kiszolgálják az embereket, akik leülnek, de mindennél fontosabb a társadalmi élet. Mégsem rossz érzés volt, hanem természetes. Természetesen léteztek saját közegükben és természetesen fordultak a vendéghez, ha dolog volt vele. Becsületükre legyen mondva, ahogy telt az étterem, úgy fogytak a fehér ruhások a sarokról. Mindenki a konyhában dolgozott. A pizza rendben volt, de nem eget rengető. Nem is azért mentünk.
Az előzetes tervek alapján nem sokat vártam a mai naptól, meg kell mondjam a "kihagynám" kategóriába raktam. Nagyot tévedtem ismét.
Jó kis írás volt ez ismét. Tetszik, hogy az érdeklődés mellett (szerintem) szeretettel, és alázattal közelíted meg a helyeket.
Az Il Palazzetto közönségét nézve, ez szerintem egy szimpla nyitvatartás, leginkább irányított csoportos turistának gondolom a közönséget. Még egy szimpla fogadáson is elegancia jellemzi az asztalokat, a vendégekről nem is beszélve.
Kaptam egy levelet, reggel olvastam. Többek között egy kérdést intézett hozzám írója. Mi fogott meg ennyire Rómában?
Azt hiszem, ha abból az 1500 körüli beírásomból nem derült ki, akkor ezt passzolni fogom. :)
Csak egy nagyon laza, eleje vége fix programot terveztem mára, nagyon jól tettem, az egyik legsikerültebb nap kerekedett belőle. Katonai tematika keretezte a napot, az ágyúlövéstől az őrségváltásig kellett valahogy elverni az időt. Nem volt nehéz.
Valahogy hátulról támadtunk a Giannicolot, átbuszoztunk sok túristamentes területen és nagyon korán odaértünk. Szájtátás és fényképezés váltogatta egymást, míg a férjem apróra feldolgozta a környéket, én elhevertem az ágyú fölötti mellvéden. (Azóta próbálom eldönteni, honnan tetszett leginkább a kilátás, innen vagy a Pincióról.)
Szerencsém volt, pont lenéztem, amikor kitolták a céleszközt. Még el is kaptam a pillanatot. Furcsa, mert legalább háromnegyed órát árválkodik a placcon, mire újra elkezdenek matatni körülötte.
Lassan gyülekeztek az emberek, nem voltak sokan, meg el is oszlottak, mert ki fentről, ki lentről nézte. A dokumentálás jól sikerült, bár, mint az alant látszik, a durranás hangja nem elhanyagolható és akármennyire is készülünk rá, váratlanul ér.
Rövid az attrakció, utána gyorsan szétspriccelt mindenki, mi a Paola felé vettük az irányt. Végig A nagy szépség járt a fejemben, nagyon kíváncsi voltam a látványra. Azt nem mondom, hogy csalódást okozott, de azért az operatőri munka csodákra képes.
Tudtam, hogy a St. Pietro in Montorio zárva lesz, de a Tempiettora mindenképpen szerettem volna egy pillantást vetni, még ha csak rácson keresztül is. Bájos. Utálom ezt a szót, de valahogy ide kívánkozott.
Lassan gurultunk a Trastevere felé, és hála az okostelefonnak egy "igazi", eldugott kis részen bukkantunk ki, ahol legalább három percig csak a helyiekkel találkoztunk. Aztán persze a szokásos, túristák, túristák, túristák. A Santa Maria Trastevere előtt üldögéltünk egy kicsit a szökőkút lépcsőin, én bele-belekukkantottam a mellettem ülő rajzolók füzeteibe, olvasgattuk a könyvet, kávéztunk egyet, majd bementünk. Azt hiszem, a mozaikok a gyengéim. Nagyon szerettem ezt a templomot, kívülről és belülről egyaránt. Ettől persze még kíváncsibb lettem a Santa Cecililiára, viszont tudtam, hogy zárva lesz.
Sajnáltam a dolgot, de a Város kárpótolt. A S. Giovanni Battista dei Genovesi esélytelen, akár hogy csűröm-csavarom, zárva lesz - gondoltam. Ám egyszer csak egy Cinecitta feliratú kocsit vettem észre, gyanúsan sok kábelköteggel a környékén. Keresem a végüket, látom, valami szépséges "udvarban" végződnek. Értelemszerűen nem tudtam hol vagyunk, de akkor megláttam a táblát. Halkan óvakodtunk befelé, integet már egy ember, hogy nem lehet, nem lehet, aztán alázatos, kedves mosolyom csak elbűvölte, úgyhogy szóval tartottam, amíg férjem lőtt a géppel egyet-kettőt. Ha igaz, egy kosztümös, olasz filmet forgattak, a jelmezekből ítélve apáca-vonal is lehet benne.
Nagyon feldobott a Várostól kapott ajándék, de kolostor-éhségemet nem csillapította eléggé, ezért megkerestük a Regina Margheritát. Mivel közintézmény, minden gond nélkül bejutottunk. Valóban nem illeszkedünk a "tájba", de próbáltunk diszkréten ámuldozni és nem zavarni a betegeket, akik a régebbi kolostorrészben pihentek. A hátsó udvart is megtaláltuk, a San Cosimatot is, csak üldögéltünk és ámuldoztunk. Rögtön bekerült a kedvencek közé.
Gondolom a 8-as villamosra szállhattunk fel, mert következő emlékem a Piazza Colonna. Azt hiszem a mai nap sikerének titka a tervezetlenség volt. Mentünk amerre láttunk, fölcsaptunk Ürögdyt, megnéztük mit nézünk és hagytuk, hogy hasson. A Palazzo Montecitorio előtt is álldogáltam egy kicsit, valamiért nagyon megfogott az oldalbejárat feletti két dombormű. Nem értek a művészetekhez, de már megtanultam nem foglalkozni vele. Szóval, nem tudom szép-e vagy "értéktelen", nekem mindenesetre bejött.
A mai nap a meglepetések jegyében zajlott. Persze, fejemben a térkép, de amikor egy oldalsó utcáról kilépve megpillantottam a Pantheont, elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Valahogy mellbevágó volt a kép: a Pantheon, a szökőkút, az elektromos gitáron játszó zenész, a körben kávézó emberek, és a lépcsőn pihegő túristák. Minden eklektikussága ellenére homogénnek és ami a legmeglepőbb harmonikusnak tűnt. Máig nem tudom miért. Az jutott eszembe: minden isten temploma. Ahol minden mindennel, mindenki mindenkivel megfér. Hosszan ültünk mi is a kútlépcsőn, de nem akartunk bemenni. Éreztük, meg kell adni a módját. Nem elkapkodni, nem berohanni.
S. M. Sopra Minerva. Nem tudom, le merjem-e írni. Nekem ez a szobor nem tetszett. Mentségemül szolgáljon, nem értek hozzá. De a Mester eddig elkényeztetett. Nem kellett "érteni" hozzá, mert rájuk néztem és beszéltek hozzám. Érzelmeket váltottak ki és nem tudtam levenni róluk a szemem. Most, itt ezt nem éreztem. Nálam jobban nem sajnálja senki.
Már majdnem tovább kóvályogtunk, amikor eszembe jutott, Quirinalé. Akkor se lett volna baj, ha elfelejtem. Lehet, hogy én emlékszem rosszul, de azt hittem minden nap 6-kor csinnadrattás őrségváltás van. Nos, nem. Kijött négy legény, váltottak, azt annyi. Amikor négy-öt ember lézengett a téren, gyanút fogtam. A végén megkérdeztem a rendőrt, mikor van a nagy esemény. Csak vasárnap. Majd legközelebb.
Úgy látszik nagyon fel voltunk pörögve, mert még mindig rajtunk volt a mehetnénk. A Palazzo Barberini előtt találtuk magunkat. Volt még időnk, így bementünk, kis kert, lépcső, nagy kert, épület, volt bámészkodás rendesen.
Kicsit szégyelltük magunkat, hogy már a hatodik napon járunk, de a "kötelezőkből" még alig-alig teljesítettünk valamit, ezért úgy döntöttünk, pipálunk egyet, legyen akkor Spanyol lépcső. Hosszú ideig tartott az út, mert akárhányszor belestem egy kapualjba, mindig be is kellett mennem. Végtelen türelmű férjem halkan megjegyezte, hogy talán mindegyikbe mégsem kéne...
Szeretem a helyszínen tanulmányozni az útikönyvet. Leülni, olvasni, megnézni, folytatni. Fokozottan érvényes ez a túlzott népszerűségnek örvendő látványosságokra. Lehet, hogy a Spanyol lépcső ilyen-olyan-amolyan, tömeg van, nem ér ennyit, lufi az egész, de ha mint építészeti alkotást nézem (mármint olvasok róla), formáját, kialakítását, arányait, a templommal (jelenleg felújítás alatt), kúttal alkotott összképét, az ismert házakkal az alján, akkor valóban van benne valami... Lenről és föntről egyaránt hosszan megbámultuk, és hogy még egy keretet adjunk a mai napnak, a Palazetto (azt hiszem így hívják, valami puccos hely a lépcső tetejétől balra) teraszán zajló esküvői fogadást nézve ismét A nagy szépség jutott eszembe.
.."a Laterani előtt fölszálltunk valamire, ami gyanúsan nem arra ment, amerre még jó lett volna, üldögéltünk rajta, hátha, de nem... A Pigneto negyedben szálltunk le, ahol nagyon vicces, de egy ócskapiacba botlottunk."
Ha jól gondolom, akkor a 81/810 busz valamelyikén utaztatok, és a Porta Maggiore közelében lévő piachoz jutottatok. Vicces, hogy ezen a napon 1/2 5-körül jártam a piacnál én is. :)
Escher nagyon bejön az olaszoknak, nyitás óta hatalmas sor van. Nagyon élvezetes a beszámoló továbbra is várom.
A tegnapi nap - sajnos - a mai tervezetre is kihatott. Egyszerűen áthúztam az egészet. Ez állt rajta: Palazzo Massimo, Santa Maria degli Angeli, Pantheon, Palazzo Altemps. Nem hiszem, hogy megérte volna végignyűglődni még két múzeumot csak azért, hogy az RP-t még jobban kihasználjuk. A döntésben persze az is közrejátszott, hogy a férjem elpöttyintette, szeretne valami ócskapiacot megnézni. Én meg tudtam ugye, hogy ha vasárnap, akkor Porta Portese. A házinéni a 23-as buszt javasolta, de - hétvége - lévén mégis inkább a metro, metro, séta megoldást választottunk. A Piramistól elsétáltunk és bevetettük magunkat a tömegbe. Csalódás volt. Tudtuk persze, hogy a ruhák és cipők dominálnak, azt is, hogy le kell térni a főcsapásról, de igazi kincsekre mégsem akadtunk. Hatalmas kiterjedésű terület, majdnem minden, amit el lehet képzelni, mégsincs annyi féle dolog, mint például a veszprémi lomin. Igazi antik dolgok csak elvétve, bútorból alig-alig, apróságok egy-kettő, de nem túl jelentős. Ez volt az egyetlen program, amit - így visszagondolva - szívesen kihagytam volna. Azt azonban el kell ismerni, hogy aki ruhamániás, az valóban fillérekért fel tudja újítani a gardróbját. És amennyire láttam, a minőséggel sem volt probléma.
Két-három órát bóklásztunk, maj a máltai kulcslyuk felé vettük az irányt. Egyszerűen nem tudom elmondani, mennyire megnyugtató volt felsétálni a dombon, nem találkozni senkivel, nézegetni a házakat és a növényeket. Annál jobban meglepett, hogy a kapu előtt hosszú sor fogadott. Rájöttem persze, hogy mi - szokás szerint - hátulról támadtuk a célobjektumot. Húsz percet sem vártunk és ott álltunk a lyuk előtt. Belenéztem és elakadt a lélegzetem. Tényleg gyönyörű. A férjemnek még valami képfélét is sikerült készítenie.
Lefelé már a túristás útvonalon haladtunk. A S. Alessio előtt esküvői pár fotózkodott, velük később is találkoztunk, meg még vagy két másik párral is. Hosszan kerestük a lépcsőt, amely alatt a hazatérő fiú éveken át meghúzta magát, de sajnos nem találtuk.
Átsétáltunk a Sabinába, nagyon szerettük. Hosszan bámészkodtunk a kertben, csodáltuk a kilátást és elismeréssel adóztunk a bringatúrázóknak. Állítólag valahogy be lehet sírni magát az embernek a camadolesi kertjébe is, de egyrészt nem voltam biztos benne, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, másrészt nem szívesen vettem volna, ha elhajtanak. Lefelé vettük az irányt és elhaladtunk - azt hiszem - a rózsakert mellett is, ami most ugyan semmilyen képet mutatott, de a megfelelő időben gyönyörű lehet.
A szépség erőt adó hatására a Laterani Bazilika felé indultunk. A Battisteroban kezdtünk. Minden eddig látott keresztelőkápolna a szívembe lopta magát, ez sem volt kivétel. Főleg, hogy rendeltetésszerűen használták, egy keresztelőbe csöppentünk. Diszkréten nézelődtünk tehát, de a fekete pap azért furcsa volt egy kicsit. Olvasgattam az útikönyvet közben, így a S. Venanzió kápolnát sem hagytuk ki.
A Bazilikáról azt írja a könyv, hogy kicsit szürke, kicsit hűvös. Melegnek valóban nem mondanám, mégis jobban tetszett, mint az aranyba öltöztetett barokk templomok. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam ilyen hatalmas szobrokat, ilyen "jól" elhelyezve. Engem meggyőzött. A suttogós trükk persze nem sikerült, de az is lehet, hogy rossz helyen próbálkoztunk.
A kerengő belépős, 5 euro fejenként, mint mindenhol, itt is tettem egy próbát a Press Carddal, a hölgy nagyon kedves volt, adott két ridottot. Bár az a 4 euro tényleg nem sokat jelent. A kerengőket imádom, nagyjából mindegy, hogy milyen, soha nem okoz csalódást.
Nyitva volt a Santa Scala. Láttam képeket, sokat. Tudtam mi az és mi történik. Mégis, amikor megpillantottam kirázott a hideg. Hosszan álltam előtte. A megható pillanatot csak az a - nem is tudom milyen jelzőt használjak - fiatal lány törte meg, aki rátérdelt az első lépcsőfokra, lefényképeztette magát, majd tovább állt. Inkább nem foglalkoztam vele. Először nem akartam fölmenni az oldallépcsőn, úgy éreztem "szentségtörés" lenne, aztán láttam a könyvben, hogy van fent egy kápolna, szerettem volna bekukkantani. Rácson keresztül vetettünk egy pillantást a Sancta Sanctorumra is.
Nézem a jegyzeteimet, de nem találok mást. Nem emlékszem hol kajáltunk és arra sem hogyan jutottunk haza. Lehet, hogy ez volt az a nap, amikor elvétettük a buszt? Jaj, igen, tényleg.
Szóval: a Laterani előtt fölszálltunk valamire, ami gyanúsan nem arra ment, amerre még jó lett volna, üldögéltünk rajta, hátha, de nem... A Pigneto negyedben szálltunk le, ahol nagyon vicces, de egy ócskapiacba botlottunk. Erőnk persze már nem volt körbenézni, de sejtésem szerint jobban jártunk volna vele. A telefonom esküdözött, hogy itt valami vonat megállónak kell lenni, de bárhogy meresztettük a szemünket, semmi. Az egyszerűbb megoldást választottuk, visszaszálltunk ugyanarra a buszra. Ácsingóztunk a megállóban, mikor látom, hogy integet egy hölgy, szólongat, hogy signorina, kézzel-lábbal kérdezi, a buszra várunk-e. Mondjuk igen, mire ő ismét kézzel-lábbal, hogy előrébb van a megálló, áthelyezték, menjük oda, ahol az a másik hölgy áll. Nekünk ilyen tapasztalataink voltak az emberekkel. Néhány méterrel előrébb valóban megláttuk a nem túl meggyőző méretű piros fermata táblát. A továbbiakra viszont tényleg nem emlékszem. Gondolom ettünk valahol valamit, és haza is jutottunk előbb-utóbb.
Félve tekintettem a mai nap elé. Vatikáni Múzeumok. Az aggodalom nem volt alaptalan. Interneten foglalt (kezelési költség 4 euro/fő), időpontra szóló nullás jegy, a World Tourism Day keretében ingyenes belépési lehetőség. Háromnegyed 10 körül már ott voltunk, az online booking sorban nem állt senki, voucher megmutat, besétál. Ezzel legalább nem volt gond. Kicsit bénáztunk, mert az emeleten elfelejtettük "jegyre váltani" a foglalást, de hamar korrigáltunk. Felmarkoltunk egy ingyenes térképvázlatot, előkaptam az itinert és elindultunk.
Az, hogy egy nő rosszul tájékozódik, nem olyan meglepő, de hogy még a férjem is hosszan tanulmányozva a térképet rendszeres rossz irányba indult el, az meglepett. Nagyon frusztráló volt, hogy egyszerűen alig találtuk meg, amit akartunk.
Úgy gondoltam, ide is felkészülten érkeztem, tudtam mit várhatok, meg mit nem, mégsem sikerült jó szájízzel távoznom. Persze az elején nem olyan vészes, a Pinacotekaban még látni is lehetett valamit, de amikor rátértünk a "főcsapásra", az hervasztó volt. Tudtam, hogy nagy lesz a tömeg, talán nagyobb is, mint általában. Szerintem nem volt olyan vészes. A férjem ezt másképp látta. Főleg miután egyszer kicsit elvesztettük egymást. Mondtam neki a technikát: ki kell várni, míg a selfiező turisták és az erőltetett menetben haladó csoportok elhaladnak és akkor "műélvezni", meg fotózni. Ez egy darabig működött is. Aztán már valóban csak a sodródás maradt. Azzal nem értek egyet, hogy nem lehet megállni és nézelődni, megtehettem volna, de nem bírtam. Folyamatosan az járt az eszember, úristen, ezt a mérhetetlen mennyiségű kincset... És csak mentünk, mentünk, mentünk és csak nem akart vége szakadni. Már a hely maga is, a termek, a mennyezet, a padló, ami rajta meg benne van, arról ne is beszéljük. Egy idő után már nem volt jó nézni. Azt hiszem értitek miről beszélek, nem is ragoznám tovább. Természetesen ez volt az a hely, ahol leginkább kiderült, a befogadóképesség véges, jól kell vele gazdálkodni, ha még a végéből is szeretnék "látni" valamit. Nagy menet volt tehát, egy-két töredék nagyon élesen megmaradt és rossz szájíz ide, rossz szájíz oda, bármikor visszamennék. Az Oktagonális Udvar (azt sem tudom így hívják-e), a Belvederei Torzó, a Raffaello szőnyegek, a Térképek terme, nagyjából ennyi. A Stanzáknál már pilledtek voltunk, de még megvolt, tartalékolni kellett a végére. A Kápolna valóban egy csoda. Nem volt elviselhetetlen a tömeg és nagyon sokat időztünk ott. Még bármennyit bírtam volna. Napokat, heteket. Ebben biztos vagyok.
Négy óra után - Bonnitának hála - a Bazilika előcsarnokába értünk, lerogytunk egy lépcsőre és biztosak voltunk benne, hogy a mai napon semmi másra nem lesz erőnk. Hosszú sor a kupolához, nem érdekelt, néhány lépésre a Bazilika bejárata, nem érdekelt, csak egy kis pihenés és el innen.
A tér tele székekkel (van egyáltalán olyan, amikor nem?), hervasztó, úgyhogy elvonszoltuk magunkat a tetthelyről.
Terveztem még ugyan egy Crypta Balbit, gondoltam azt még valahogy, esetleg, de nem, szó sem lehetett róla. Céltalanul őgyelegtünk. Meg kell mondjam, majdnem ez volt a legjobb a nap során. Valahogy a Santa Maria della Pacehoz érkeztünk, benéztünk a Chiostro del Bramantéba. Nagyon jó hangulata volt, felmentünk az emeletre, tetszett a kávézó, az egész hely, csak azt nem értettem miért állnak hosszú, tömött sorokban az emberek az Escher kiállításra. Igaz ugyan, hogy pár napja nyitott, de akkor is. Lehet, hogy ingyenes volt?
A Navona környékére értünk, akkor láttuk először, nagyon jó volt. Apróra megnézegettük, elolvastam a vonatkozó részeket a könyvből, üldögéltünk, bámultunk, semmit tettünk. Aztán kíváncsiak lettünk a Palazzo Brasci lépcsőházára, oda is bekukkantottunk. Mit mondjak, megérte.
Egyszer csak eszembe jutott, szombat van, mise a Vallicellaban. Oda is értünk hét előtt, láttuk minden rendben, Madonna helyén Madonna, akkor nem késtünk le semmiről. Sajnos nem így lett. Elkezdődött a mise. Előtte végig a képet néztem/néztük, de a liturgia érthető módon elvonta a figyelmemet. Épp azon gondolkodtam, hogy nálunk nem használnak ennyiszer tömjént, és a mise sem így kezdődik... Elméláztam, fölnéztem és eltűnt a Madonna! Megböktem a férjem, mutattam neki, kiderült, ő is elvétette. Becsületünkre legyen mondva, a leírásban úgy szerepelt, hogy a mise végén cserélik meg a képet, ehhez képest már az elején megtörtént. (Vagy én emlékeztem rosszul.) Kicsit elkeseredtem, szerettem volna látni magát az akciót. Így csak sejtésem van, hogy egyszerűen megfordítják a Rubens festmény részletét és a másik oldalán lehet az ikon. De nem biztos. Mise végén szerettem volna közelebbről is látni az ikont, de sajnos annyira messze van, és annyira rossz az egész megvilágítás, hogy két arany színű koronán kívül sem tudtunk kivenni semmit.
A templom előtt választottunk egy buszt és kisebb-nagyobb kerülővel hazamentünk. Gazdag nap volt, talán túlságosan is, mégsem erre emlékszem a legszívesebben.
Reggel a szokásos: nyaraláshoz képest korai ébredés, kávé a sarki bárban, utána Conad. Az mondjuk meglepett, hogy 8-kor nyit a közért. Vicces volt, ahogy két olasz nyugdíjassal álldogáltunk nyitásra várva. Reggeli otthon, majd metro (Termini), metro (Circo Massimo), séta variációval irány a Caracalla. A mai napot a fürdők összehasonlító elemzésének jegyében terveztük eltölteni, sőt - mivel lejárt az RP - bele kellett férnie a Colosseumnak és az Angyalvárnak is. Nem így terveztem, soknak éreztem, de hála a hosszított nyitvatartásnak (este 10-ig) nem volt vészes.
Mindkét fürdőt nagyon szerettem. Mindkettőt másért. A Caracalla - a változatosság kedvéért - méreteivel lenyűgözött, mozaikjaival elbűvölt. Nem ártottak meg a magyarázó táblák és rajzocskák, mert - sűrűn ismételve magam - képzelőerőm hagy némi kívánnivalót maga után.
Másról is nevezetes a Caracalla. Nem vagyok rá büszke, de a Város korrigált, elvette, amit adott. Nézelődés közben a férjem észrevett egy RP-t a földön. Kicsit viseletes, kettéhajtott darab volt, név nélkül, fölvettem. Gondoltam valaki eldobta, de a kisördög nem hagyott nyugodni. Eltettem. Kicsit szégyelltem magam. Csak hogy ne izguljatok: igen, érvényes volt, sőt az Angyalvárban kihasználtuk a rajta lévő ingyenességet, sőt egy nap plusz közlekedést is nyertünk. De jön a Város és visszaveszi, amit ad: másnap a férjemnek három napos jegyet kellett volna vennem, én meg lányos zavaromban CIS-t kértem. Másnap próbáltam visszacserélni, az újságos fiú nagyon édes volt, mondta, hogy persze, át tudja cserélni, de a pénzt nem adja vissza. Hát így.
Sikertelen buszvadászat után visszametróztunk a Terminihez, kis kóválygás után irány a Diocletianus.
Az egyik legkedvesebb élményem volt. Minden akkor kezdődött, amikor rájöttünk, hogy a bejárat előtti kert "ingyenes". A rómaiak persze tudják ezt, olvasgató, tanulgató fiatalok, pihenő nyugdíjasok, falatozók és napozók üldögéltek a padokon. Meglepő és megnyugtató volt a zajos, forgalmas pályaudvar közvetlen közelében ez a békés sziget. A látogatás után mi is itt pihentünk, egy hatalmas leveldulabokor olyan illatot árasztott, hogy azt hittem sose állok föl mellőle. Kérdeztem is a férjemet, a mi levendulánk mikor lesz ekkora? Rezignáltan csak annyit felelt, soha.
Betaláltunk egy terembe, ahol vetítés folyt, a fürdő története, előtte makett, megvilágítva a vonatkozó részleteket, rekonstrukciós képekkel, rajzokkal, jó zenével, gyönyörűen fényképezve. Némileg felkészültebben indultunk körbenézni.
Tudtam én, tudtam, hogy van múzeum is, de hogy ekkora! Egyszerűen nem bírtuk végignézni. Főleg úgy, hogy a kolostorban ismét elakadtunk, nézegettük az állatos szobrokat, olvasgattuk az útikönyvet, ráérősre hangoltuk magunkat. A férjem kiszúrta, hogy itt is van virtuális múzeum, ezt persze nem bírtuk kihagyni, ott is "elszórakoztunk" vagy húsz percet. Az sem segített elindulni, hogy még egyszer visszakéredzkedtem fotózni. Ez a hely is visszamenős.
Próbálok emlékezni, hogy kavarogtunk el abba - az egyébként turistás környéken lévő - bárba, ahol a tömeg közepén, az utcán, leülve egy asztalhoz, ügyesen folytattuk a sort, amit három olasz munkás kezdett meg a másik oldalon, de nem sikerül. Így már öt kávézó verebet kellett kerülgetni a gyalogosoknak. Amikor aztán vita alakult ki közöttük, már az egész járdát elfoglalták. A Colosseohoz indultunk.
Kisebb kavar után (amit az okozott, hogy előző nap a Palatinon az RP-vel elfelejtettük kiváltani a ridottot, a kislány meg beengedett) végre a férjem is belül volt. Túrista szempontból az egyik legelviselhetetlenebb hely volt számomra. Írtam már a teleszkópos selfieről, na itt aztán mást se láttam. Amikor már végképp nem bírtam az így-úgy búgó párokat és a hajdobáló tiniket, elég elítélhető módon egy jól irányzott könyögmozdulattal arrébb taszajtottam őket. Engem ugyanis érdekelt a látvány. Ami - nem fogjátok kitalálni - lenyűgöző volt. Leginkább az alsó (foglamam sincs hogy hívják, de tudjátok miről beszélek), labirintus-szerű része mozgatta meg a fantáziámat, elméláztam, milyen is lehetett ott az élet. (Jó, persze, utazás előtt megnéztem a Gladiátort. Nagyon kínos?)
Sokáig voltunk bent, bár úgy éreztem kevésbé fog érdekelni a dolog. Tévedtem.
Sietnünk nem kellett, az Angyalvár 10-íg várt ránk, tartottunk egy nagyobb szünetet. Arra persze megint nem emlékszem, hogyan jutottunk el a Cavourra, de ott voltunk. Vettünk fagyit, leültünk egy padra és nem csináltunk semmit. Persze, néha visszarúgtuk a labdát a focizóknak, belemosolyogtunk egy babakocsiba, irigykedtünk a pálmafákra, de más nem történt. Azt hiszem felolvastam valamit az útikönyvből, ami nagyon tetszhetett a padszomszéd házaspárnak, mert amikor elmentek nagyon megmosolyogtak minket.
Idő volt, irány az Angyalvár. Hosszan kínlódtunk a demmerungos fényképekkel, nagyjából sikertelenül. Vagy nem túl publikus a hosszított nyitvatartás vagy épp szerencsénk volt, de alig-alig lézengtek. Hát én nagyon bírtam! Magyarországon is kedvelem a várakat, szeretek föl-le mászkálni a köveken, itt is valami ilyen érzésem volt. Sokáig voltunk, szerintem nagyjából az egészet bejártuk, a legemlékezetesebb mégis az a pillanat, amikor kilépve a teraszra elkezdődött egy tűzijáték. Ide mindenképpen visszamennék, főleg, mert a fáradtság miatt kissé hiányosak az emlékeim.
Nagyon éhesek voltunk már, sok helyen zártak, így a Borgóban megettük ottlétünk legrosszabb vacsoráját és hazatántorogtunk.
"A megállóban szemtanúi voltunk egy zsebes jelenetnek, úgy láttam, az "áldozatnak" sikerült visszaszerezni a tárcáját és ha jól értelmeztem a jelenetet, mindezt a többi utas segítségével."
Többször láttam ilyet Firenzében is. Valahogy az volt a benyomásom, hogy ott a paisk még pasiknak érzik magukat és úgy is viselkednek, ha ilyen jelenetet látnak, simán, gondolkodás nélkül közbelépnek.
A napokban allitottam ossze a tavalyi Roma es az idei Elba+egy nap Roma fotokonyveket, nagyon visszavagyom, a beszamolod segit ujra ott lenni picit! Koszonom es varom en is a folytatast! :)
Mivel első napunk sűrűre és fárasztóra sikeredett, arra számítottam, hogy a reggeli kelés elhúzódik majd. Ehhez képest megint kipattant a szemem és nem is akaródzott visszaaludni. A férjem azonban még pihent, így - gondoltam - itt az ideje, hogy felderítsem a közeli piacot. (Azt hiszem - többek között - azzal vívtam ki házinénink elismerését, hogy tudtam, hol kell a környéken bevásárolni.) Elindultam tehát az okostelefonon megterveztetett leggyorsabb gyalogos útvonalon és körülbelül 10 perc múlva már a Trionfale sarkán lévő bárban kávéztam. Útközben örömmel nyugtáztam, hogy a Google-on látott sarki ház valóban olyan szép, mint gondoltam és a körforgalomnál, a járdára kirakott lomis cuccokra is vetettem egy-két pillantást.
Mivel gyakran járok piacra, nagy meglepetésre nem számítottam, de amikor az egyik oldalajtón belépve megpillantottam a halas és tengeri herkentyűs pultokat, csak eltátottam a számat. Mondjuk magyarul sem tudom a nevüket, felismerni meg pláne, ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy apróra átvizsgáljam a kínálatot. Szívem szerint bóklásztam volna még, de inkább nem csúsztattam meg - már korán reggel - a napot, így gyorsabbra vettem a tempót. A vízben úszkáló élő teknősöknek azonban nem tudtam ellenállni. De ki vesz élő teknőst? És mit csinál vele?
Ettől eltekintve a piac olyan, mint bárhol máshol, csak más az árúkészlet. Körbeszaladtam, vettem ezt-azt, majd magabiztosan hazafelé indultam, persze elvétettem, az Ottavianonál lyukadtam ki, így - hogy haladjunk - felpattantam a metróra. (Némi praktikum autósoknak: a piacnál Trionfale-Musei Vaticani néven hatalmas mélygarázs, az összes telefonos térképen rajta van, akinek szüksége van rá, jó, ha tud róla. Árakat elfelejtettem nézni... Ja, és úgy emlékszem 0-24-es nyitvatartása van.)
Otthon kávé, reggeli és indulás az első helyre, amely ma a San Pietro in Vincoli volt. Két éve - Firenze kapcsán - olvasgattam kicsit Michelangeloról, megnéztük, amit lehetett, azóta ő lett a gyengém. Nagyon kíváncsi voltam.
Metro (Termini) metro (Cavour) kombóval gyorsan ott voltunk. Szinte körül sem pillantottam, úgy ronhantam a szoborhoz. Sok időt töltöttünk el előtte. Nem volt tömeg és mivel rendesen "elbarrikádozták" még látni is lehet. Több más helyhez hasonlóan pénzbedobós megvilágítás van, és az a tapasztalatom, hogy mindig van egy-két jóérzésű ember (mi is voltunk ilyenek), aki bedobja az érmét, hogy aztán mindenki rendesen fotózhasson. Nézelődés közben a férjem mondja, hogy mi az a szarvacska Mózes fején, mire én, hogy miről beszél, az nem szarvacska. Aztán olvasva az útikönyvet, látom, hogy valamilyen bibliai félrefordítás miatt van ez a kis kitüremkedés a fején. (Megint neki volt igaza, he-he.) Később, a Santa Maria della Vittoria sarkán lévő szökőkút Mózes szobrának fején ugyanezt láttuk... Még utána kell néznem, pontosan mi is ez. Bevallom, másra nem is igen emlékszem a templomból.
Egy jó kis - angol nyelvű, keregőkről és kolostorokról szóló - anyagból tudtam, hogy lenni kell itt még valami érdekességnek. Nem volt nagyon bonyolult megtalálni, a templom főbejáratától (ha szemben állunk vele) jobbra, a Via Endossianan van a Facoltá di Ingegneria (gondolnám valami műszaki típusú egyetem) bejárata, ahonnan belépve már látszik a kolostor. Ami most már "csak" egy egyetemi udvar, akkor éppen egy sátorral a közepén, ami nem tett jót neki, de a kút meg az oszlopok azért még emlékeztetnek a régi időkre. Annyit legalább megtettek, hogy néhány tájékoztató ábrát, térképpel, régi fotókkal elhelyztek, ami azért sokat segített szegényes képzeletemnek.
Persze itt is több időt töltöttünk mint amire számítottam és az idő is szomorkásba fordult, így fejben már terveztem a hogyan továbbot. Nem mindig kedvelem az utcazenészeket, de a templomtól vezető fedett lépcsőn játszó tangoharmonikás zenéje valahogy megfogott. Rá is mosolyogtam rendesen. A válasz nem maradt el.
Komoly megpróbáltatások előtt álltunk (Palatinus, Forum, Colosseum), az eső pedig előbb szemerkélni, majd rendesebben esni kezdett. Remek ürügy volt ez a kávészünetre, így elhagyva a túristásabb övezetet, egy mellékutcában letelepedtünk. Előkaptam a papírjaimat és újratervező üzemmódba léptem. De közben még reménykedtünk. És bátrak voltuk. Főleg férjem biztatására úgy döntöttük, ez csak egy kis eső volt, vágjunk bele. Nem bántuk meg. Néha ugyan neki- nekieredt, nem zavaró módon, a fényeknek viszont kifejezetten jót tett.
Hamar kiderült, dönteni kell, vagy Palatinus/Forum vagy Colosseum. Utóbbi másnap hosszított nyitvatartással üzemelt, így nem volt kérdés, könnyen lemondtunk róla.
A Via di San Gregorio felőli bejáraton támadtunk (az ötlet persze a fórumról), néhány perc alatt bent voltunk. Én ugyan kiváltottam a nullás jegyet, viszont a férjemet a hölgy beengedte az RP-vel jegy nélkül, ez a kedvesség aztán némi fennakadást okozott másnap a Colosseumnál.
Több órán keresztül sétáltunk és igazából nem tudom, mit is írhatnék... Legyen a változatosság kedveéért a lenyűgöző. Jó lenne tudni, mit láttam pontosan, próbáltam is készülni, a Szenvedély honlap térképeit elképesztőnek találom, hosszan böngésztem őket, de éreztem, úgysem fog menni. Megelégedtem tehát a hangulattal. Elégnek bizonyult. Nekem a Palatinus, férjemnek a Forum teszett jobban. Én kusza vagyok, ő rendezett.
Tudtunk volna még maradni, de fél ötre a Borgheseben kellett lennünk. Az utolsó csoportba foglaltattam a jegyet. Jól tettem, annyira legalább nem kellett rohanni, bár a buszra való várakozás okozott némi izgalmat. De odaértünk. A megállóban szemtanúi voltunk egy zsebes jelenetnek, úgy láttam, az "áldozatnak" sikerült visszaszerezni a tárcáját és ha jól értelmeztem a jelenetet, mindezt a többi utas segítségével.
A Borgheses itinert sikerült nem otthon hagynom, így felkészülten vágtunk neki a kiállításnak. Ez volt az első hely, ahol kicsit zavart a tömeg illetve a limitált látogatási idő is frusztrált, ezért utólag visszagondolva úgy érzem, kevesebbet hoztam ki a dologból, mint amennyit lehetett volna. De az is elképzelhető, hogy egyszerűen elfáradtam a Forumon. Mindenképpen visszamenős.
Kijőve vágyakozva néztem a hatalmas parkot, de már alkonyodott és fáradtak is voltunk. Azért a citromfákról még készítettem (borzalmas) képeket.
Megint a Trasteverét választottuk, ahol vacsora közben váltottunk néhány szót egy nagyon kedves dán házaspárral, akik már negyedszer járnak Rómában. Majd - már nem is emlékszem hogyan - hazavonszoltuk magunkat. Ugye fölösleges leírnom, hogy úgy dőltünk el, mint egy zsák?
A viszonylag késői érkezés miatt nem kapkodtuk el az indulást, bár - valószínűleg az izgatottság miatt - elég hamar kipattant a szemem reggel. Mivel éjjel nem tudtunk vásárolni, megcsapoltuk a házinéni kávékészletét, engedelmével természetesen. Kissé elkerekedett a szeme, amikor meglátta, hogy kettőnknek elővettem a nyolc személyes kávéfőzőt...
Minden napra készítettem tervet, nyitvatartással, közlekedési lehetőségekkel és opcionálisan meglátogatandó helyekkel. Voltak tehát "kötelező" és ajánlott programok is. Az első nagy tanulság számomra: sokkal-sokkal tovább tart minden, mint amire számítottam. Pedig hagytam időt bőven...
Elindultunk tehát, elmetróztunk a Barberiniig, majd elsétáltunk Traianus piacáig. Mivel a Google-ról már ismertem az utat, olyan volt, mintha itthon lennék. Megvettük az RP-t, ki is lőttük az első ingyenes lehetőséget, nekem pedig kiváltottuk a nullás jegyet. (Hál' Istennek mindenhol elfogadták a Press Card-ot, ami jelentős költségcsökkenést eredményezett.)
Úgy éreztem magam, mint egy kölyökkutya, alig bírtam magammal, rohangáltam ide-oda a múzeumban, be-belestem a termekbe, nézegettem, aztán tovább mentem, míg végre rájöttem, az a bajom, hogy leginkább maga a piac érdekel. Ettől kissé megnyugodtam, irány kifelé, indulhat a szájtátás. Már vagy fél órája sétáltgattunk, meg- megállva, fényképezve, nézelődve, amikor azt éreztem, ha estig be lennék zárva ide, az se zavarna. Hosszú ideig bóklásztunk, megtámadtuk a Torre delle Milizie-t is, bár láthatóan zárva volt, de mégis... Miután apróra felderítettük a területet, visszamentünk a múzeumba, ami így, megnyugodva, végre élvezhetővé vált.
Itt az ideje bevallanom, nem vonzódtam különösebben az ókorhoz. Hiányos történelmi ismereteim meggátoltak abban, hogy értő módon láthassam ezeket a csodákat; a képzelőerő hiánya miatt pedig csak rom hátán rom az egész. Gondoltam eddig. A múzeumokban azonban új világok nyíltak és ha nem is tudok (és azt hiszem nem is akarok) minden oszlopról hosszú óráig beszélni, lett valami fogalmam erről az egészről és ez pont annyi, amennyi - számomra, ebben a témában - elvárható. És lehet, hogy a korszak továbbra sem vált a kedvencemmé, emlékei azonban minden egyes alkalommal, nap nap után lenyűgöztek. Ezt éreztem folyton, mindenhol, többedszerre is - egyszerűen lenyűgöző.
Vissza tehát a múzeumba. Nyugodtan, szemlélődve, szigorúan csak azt, ami érdekel - nagyszerű volt. A fentebb vázolt okok miatt - nem csak itt, hanem minden más helyen - a rekonstrukciós képek, rajzok, videók előtt álldogáltam a legtöbbet, és - bár, mint már említettem - nem vagyok jó benne, próbáltam elképzelni... Aztán elcsábultam egy-egy szobornál, megfogott valami részlet, nem sorolnám, tudjátok miről beszélek.
Hogy valami praktikussal is szolgáljak: több helyen, egyebek között itt is, interaktív bemutatókkal találkoztunk. Számítógépes játékokhoz hasonló technikákkal, a test és a kéz mozdulataival irányítva virtuális séták tehetők, játékkal összekötve, felnőttnek is nagyon élvezhető (én például nagyon szeretem), gyerekkel pedig kifejezetten ajánlom. Angolul és olaszul "beszélő" verzió érhető el, de nyelvtudás nélkül is szórakoztató.
Cscsnek: a múzeumban van kávéautomata, amíg a gyerek virtuálisan sétálgat, bedobhatsz egyet, közel vannak egymáshoz :) Van még olcsó ital- és csokiautomata végszükség esetére, illetve mosdó is - értelemszerűen.
A Capitóliumi múzeumok következtek, amik ugye nincsenek túl messze, mégis hosszú időbe telt, amíg átértünk. Mert mindig van valami... Valami, ami miatt meg kell állni, be kell lesni, le kell fényképezni, vissza kell fordulni. (Amikor a férjem megállt a Via dei Fori Imperiali kellős közepén a zebrán, hogy fotózza a látványt, akkor azért megemeltem a hangom, hogy ugyan jöjjön már, mielőtt elcsapja egy jogosan felháborodott olasz.) Itt éreztem először (aztán persze folyamatosan), hogy - többek között - azért is nagyon jó a Város, mert - gyakorlatilag - egy fillér nélkül heteket tudsz eltölteni benne, annyi gyönyörűséget kínál. A csodák ott vannak az utcán. Meg a tetőkön, meg a kapualjakban, meg a homlokzatokon, meg a kertekben, meg mindenhol.
"Elvergődtünk" tehát a Capitóliumi múzeumokhoz, ahová persze nem csak úgy bemegy az ember, mert előtte is van egy s más... Előbb-utóbb csak bejutottunk, viszont észrevettem, hogy az alkalomra készített (melyik terem, melyik lánivaló) itinert a nagy izgalomban otthon felejtettem. Miután próbáltam nem nagyon dühös lenni magamra és magam mögé dobni a problémát, felidéztem, miket is akartam látni. Tudtam, hogy ez a menet sem lesz rövid, de amikor kiértünk a Tabularium teraszára szemünk szánk elállt. Itt igen-igen hosszú fotószünet következett de - bár úgy éreztem végtelen türelemmel viseltettem férjem fotószenvedélye iránt - egyszer csak mehetnékem támadt, így kénytelen voltam elrángatni őt a látvány elől. Amitől a későbbiekben sem tudott szabadulni, így számára Róma legemlékezetesebb pillanatai a Forum Romanumon töltött hosszú órák voltak, és a minden nap végén feltett kérdésemre, mely szerint eddig mi volt a legjobb, a válasz soha nem változott: a Forum Romanum.
Mint az összes többi helyen, itt sem lehet befogadni a temérdek látnivalót. Szelektálni kell, mert az agy véges, a láb fárad, a gyomor korog. Azt hiszem első körnek megtette, de ha tehetem, mennék még.
Időhiány miatt sajnos a férjem nem tudott kellően felkészülni a Városból, ezért csak helyben olvasott, tájékozódott, de ügyesen kiszúrta, hogy van itt valahol valami ókori bérház rom, ami nagyon érdekelné. A múzeumban megejtett kávészünet után a lépcső alján megtaláltuk, amit kerestünk és persze itt sem csalódtunk. (Praktikum: a múzeum kávézójának teraszáról is remekül lehet nézelődni, fotózni, jó a kávé és amennyire emlékszem megfizethető a büfé.)
Igen előrelátóan semmi más "kötelezőt" nem terveztem erre a napra, opcionálisan az Il Gesút terveztük, ami időponthoz kötött, de elengedtem volna a dolgot, mert nem akartam, hogy hajtani kelljen magunkat. Erre nem volt szükség, mert pont időben végeztünk ahhoz, hogy elsétáljunk a templomhoz.
Néhány perccel a fél 6-kor kezdődő fény- és hangjáték előtt érkeztünk, voltak már páran, de nem annyian, hogy élvezhetetlen legyen. Igazán érdekes, és a nap előző programjaihoz képest jó értelemben véve "szórakoztató", kevesebb koncentrációt igénylő program volt. Rendesen meglepődtem, amikor az oltárkép egyszer csak megmozdult és elkezdett "lecsúszni", hogy mögüle fokozatosan előtűnjön a Szent Ignác szobor, amely ugyan nem az én ízlésem szerint való, de legalább hatásos. Még az is eszembe jutott, hogy gyorsan bekapcsoljam a telefon kameráját, így - nagy képzelőerővel - még látni is lehet belőle valamit. A templom maga nem ejtett ámulatba. Azért persze körbenéztünk, de gondolataink már a közelgő vacsora körül forogtak.
Első esténken biztosra szerettem volna menni, így elvillamosoztunk a Trasteverébe, ahol isteni szerencse folytán belebotlottunk a Dar Poetaba, tehát nem keresgettünk tovább. Megettük ottlétünk legjobb pizzáját, közben költözködtünk kicsit, mert eleredt az eső. A lebonyolítás flottul ment, pillanatok alatt beterelték az ázó vendégeket a belső térbe, határozott mozdulattal kijelölték az új helyeket és már folytattuk is tovább.
A hely valóban tele van, időben (vagyis viszonylag korán) érkeztünk, később már várni kellett volna, de sokakat ez sem riasztott el, türelmesen ücsörögtek az addigra már száradó asztalok mellett.
Kicsit kóvályogtunk még a valóban nagyon hangulatos városrészben, majd hazamentünk. Ringatni egyikünket sem kellett.
