Mozdulatlanságomban már kétszer is landolt jégmadár a kajakom orrára. De amikor a holtágban hosszában járőrözik egy sas, kivétel nélkül még messzebb irányt vált.
Jó 300 méterről figyeltem az eseményeket. Elpusztult halakból lakmározott több mint egy órán keresztül. Nem csak én csodáltam meg, volt ott varjú, szarka, gém még a vadkacsák is megnézték. Meg sem próbáltam közelebb kerülni. Előbb kell ott lenni ...
Mese nincs, egy rétisas ideális távolságból való megfotózásához lesre van szükség.
Közel húsz éve nem sikerült úgy elkapnom, hogy ne vegyen észre, miközben olyan vad, mint az aranysakál vagy egy tarvad becserkészése ehhez képest egy egyszerű feladat (no el lehet képzelni). Aki egy szarvastehén látást, szaglását, hallását és hihetetlen éberségét megtapasztalta, az tudja, ill. ki is jelenthetem, hogy a természetben ez a ragadozómadár - bármit is teszek - nyílt terepen megközelíthetetlen.
Beálcázva ugyan, de szemtől szemben szeretek fotózni, mert a közelbekerülés esélye ugyan méterekben mérhető, de egy-egy trófea megszerzése így is kihívás, melyet ott megélni, később visszaemlékezni rá, az egy különös érzés.
A fotónak örülni persze jó dolog, de azt szigorúan csak az odáig vezető úttal együtt mérem.
Érdekes a tájbéli különbség . Délen az ártéri erdőben a fűz már el is virágzott, a sűrűben fogytán a fény, a csalán is megnőtt, jó méteres. A földeken már virágzik a repce, az őzek hasig állnak benne, akár a vetésben.
Délután egy nagyobb csapatból kiváltott néhány szarvas, hogy lejönnek végre inni, de hirtelen a vezértehén(jobbszélen) meggondolta és ezt nem engedélyezte. Pár mp. után visszavezette a társait a többiekhez. A két csapos sem ihatott, de a kódolt viselkedésüket azért jó volt megfigyelni ezen rövid idő alatt.
Szandáról hazafelé este, 3 helyen is megálltam 2km-en belül mert az út mellet legelésztek a szarvasok pár méterre az úttól úgy 50-es rudlikban. Az utolsó 3 szinte sötétben készült. Azt gondolom ide még kinézek, de már gyalog:
itt is megy a bunyó 
ma is :)
a kis kíváncsi
