Ha szeretlek, akkor hazugság, Amit igaznak hittem én. Hazugság a sírás, a bánat S az összetörtnek hitt remény. Hazugság akkor minden, minden, Egy átálmodott kárhozat, Amely még szebbé fogja tenni Az eljövendő álmokat.
Ha szeretlek, akkor vergődve A halált nem hívom soha, Eltűröm még a szenvedést is, Nem lesz az élet Golgotha. Mikor álmomból fölébredtem, A percet meg nem átkozom - A lelkedhez kapcsolom lelkem S mint régen, ismét álmodom.
Ha szeretlek... Ne adja Isten, Hogy hazug legyen ez a hit!... De mért?... Legyen hitvány hazugság, Elég, hogy engem boldogít. Ha úgy érzem, hogy most szeretlek, Haljak meg most, ez üdv alatt, - Többet ér egy hosszu életnél
Visszaforgatnám a kegyetlen időt, ha tehetném, csak egyetlen árva nappal, hogy hazug reggelén ne érjen ökölcsapásként rideg mondatod, ne kelljen újra látnom megkövült, hideg arcod, hadd higgyem még egy percre, érintésed enyém, nem halt ki még küzdelmünkből a halvány remény.
Visszaforgatnám a kegyetlen időt, ha tehetném, csak egy héttel, hogy újra úgy pillants felém, ahogy azokon a mámoros napokon, ott az öreg hegy tetején, a hajnalokon, mikor hittem még, ölelésed őszinte, örök, forró csókodból szól még a jövőnk.
Visszaforgatnám a kegyetlen időt, ha tehetném, csak fél évvel, hisz úgy szeretném elkerülni lávaként perzselő szemeid tüzét, halk hangod romba döntő erejét, ne ismerjem gondolatod, ne tárd ki szíved, ne érintse árva lelkem felforgató léted.
Visszaforgatnám a kegyetlen időt, ha tehetném, csak tizenhat évvel, s talán meglelném elveszett boldogságom apró magvait, kiapadt vidámságom fakadó forrásait, ahol a jövő még mámorítón ködös volt, s nem terítette takaróját ágyunkra a fekete hold.
Visszaforgatnám a kegyetlen időt, ha tehetném, csak harminchat évvel, s talán érteném, miért kellett e világra megszületnem, hisz örömöt nem, csak pusztítást hoz törékeny létem, csak bánat lép nyomomba, rombol halott lelkem, áruld el kérlek Isten, rögtön a pokolba kerültem?
Emlékek sodrában gázol a lelkem Eldönthetetlen a hely Szelektál ezer és ezer kis sejtem Kérdéssé torzulva zakatol egy ütem Temetni kell? vagy Őrizni örökre? Ezt vajon ki döntheti el? Az idő a bíró Persze várat magára Csak akkor siet, mikor nem kellene Most mikor üvöltve könyörgöm hozzá Kínomat látva, csak cammog röhögve Csukott szemem mögött pereg a film - szupernyolcas fekete fehér - Néha úszva lassúvá válik Míg legördül egy sós csepp, és Megkövesedik.
Békés pihentető estét kívánok minden Szerelmesnek! :-)
Tudlak távolból szeretni, mert a közelséged oly rettentő, gyógyíthatatlan sebeket tép énemben, amit az idő végtelen percei csak takarnak, óvatos varral borítanak, de alatta, mélyen, lelkem rejtett szegletében, ott, ahol már csak érzés az élet, nem gondolat, ahol az ész nem diadal, a dobbanás nem akarat, ott bent, létezel örökre...s bennem élsz, míg élek, mert magamnak is hazudok, mikor mást remélek… Tudlak távolból szeretni, mert, mikor megérint kezem, s ujjaim nyomán feszülnek izmaid, nem a vágy hajt, hanem a küzdelem, két éned harca, a szeretet és a gyűlölet határa, ami benned dúl minden nap, minden percben, minden pillantásban, minden leheletben, én nem akartam mást, csak adni, adni, adni, ezerszer is átkozva, csak téged imádni… Tudlak távolból szeretni, mert nem akarlak lelkemből gyűlölni, nem akarom, hogy minden nap könnypatak táplálja a múltból fakadó, iszaposodó, fájdalom- folyómat, hogy üszkös romjainkon reménysugárnak higgyem, mi csak szánalmas kis röpködő zsarátnok a szélben, hisz nem gyújt az már lángra holnapot, csak ócska emlékeket, rég kihűlt takarót… Tudlak távolból szeretni, s épp ezért el tudlak engedni.
Egy bolondos kis sugár volt mi lángra gyújtott engem, mit nem rég láttam meg mosolygó szemedben. Korhadt, könnynedves fa volt mit a szikra lángra gyújtott, hol nemrég fázott a szív most meleg fény gyúlt ott. Tápláld a tüzet kérlek! Ne hagyd kialudni, olyan jó most megint lángra gyúlni Kedvesem! Kérlek nézz a szemembe, jól esik most tűznek a melege. Minden mosolyod mi felém néz kedvesen újabb hasáb a tűzre, fürdök a melegben. A fények ott táncolnak most már minden falon ha a tűz égni akar, én égni hagyom s melegítelek téged szemem tüzével, szíved csokorba kötöm szerelmes fényével.
"A világ összes elhatározása és akaratereje sem elég ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a szerelem felrúgjon minden játékszabályt, egyik pillanatról a másikra."
"Mindenütt a szerelmet kell keresnünk és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket."
A zenekar már nincs sehol. A zene mégis szól. Lassú hullámok a víz fölött hűvös hajnali hangokból. Buta helyzet volt megint, ahogy ott hagytam egy lányt. Hogy is érthetné, hogy semmi baj, csak az, hogy emlékeztet rád?
Ő is úgy néz. Ő is úgy nevet. Ő is úgy ragyog, ahogy nem lehet. Ő is úgy repül, ő is úgy szabad, ő is úgy szeret - csak éppen nem te vagy.
Ahogyan táncolt éjszaka, ugyanúgy volt szép. Mintha tükörképnek látszana, amit még összetörhetnék. Ahogy néha átölelt és már fordult is tovább, minden mozdulatban láttalak. Pedig már nem gondoltam rád.
Ő is úgy néz. Ő is úgy nevet. Ő is úgy ragyog, ahogy nem lehet. Ő is úgy repül, ő is úgy szabad, ő is úgy szeret - csak éppen nem te vagy. Ő is úgy vár. Ő is úgy ölel. Néha már azt hiszem, őt is képzelem. Ő is változó. Ő is hangulat. Mintha játszanál, ketten egymagad.
Ő is úgy vár. Ő is úgy ölel. Néha már azt hiszem, őt is képzelem. Ő is változó. Ő is hangulat. Mintha játszanál, ketten egymagad. Ő is úgy néz. Ő is úgy nevet. Ő is úgy ragyog, ahogy nem lehet. Ő is úgy repül, ő is úgy szabad, ő is úgy szeret - csak éppen nem te vagy. Nem te vagy.
S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, s ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hízlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be, - akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárt kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem, nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint a mammut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül; s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül.
Ne rejtőzz el, úgy is látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!
Mikor az est szellő-uszálya lebben, S madár dalol a zöldellő ligetben, Mikor az égen első csillag ég, S a nyárfa lombja suttog halk mesét, Bíborba nyíló álmod alkonyán Gondolsz-e rám?
Ha lelked, mint egy mámoros madár Az ég sötétkék bársonyára száll, Mikor a fényt koszorúba fonod, S azzal köríted tiszta homlokod, Repeső vágyad tündér-hajnalán Gondolsz-e rám?
Én minden este kis faludba szállok, Hol most javában nyílnak a virágok, S szívem egy titkos, halk ütemre dobban, Ha látlak olykor állni ablakodban; El-el merengsz... s úgy érzem, igazán Gondolsz reám!
