A boldogság mulandó lélekgyönyör. Egy napon érzed majd, ahogy liánként kúszik szívedben a felismerés, hogy az eddig rád vetülő, szikrázó, és benned izgalmat kereső szempár egy másik, titokzatos arcot keres. Bár tekinteted tengerében mártózik meg, már nem téged lát, s ha megszólalsz, már nemcsak hogy nem érti, de meghallani sem képes az eddig tiszta, érhető beszéded. Ha pedig ő szólal meg, a szórések eddigi pompája alatt meghallod és megérzed a hűvös közönyt, az unott közömbösséget, a pállott hétköznapiságot, amely csak akkor látszik megszűnni, amikor erényeiden elsiklik, hogy hibáid özönét róhassa fel.
Hirtelen önmagadon kívül kerülve látod, ahogy egy szívfogason csüngsz, akár egy divatjamúlt posztókabát. Először az önmagát sirató egód hosszú csápokat növeszt, hogy minél erősebben tudj kapaszkodni a menni készülő lélekfalába, ám ezek a csápok úgy törnek, kopnak, mint az éles sziklaperembe fogódzó köröm a mélybe zuhanás előtti pillanatban. A menni vágyót nem érdemes feltartóztatni, hisz az őt csábító szirénhang úgy vonzza, mint láng a részeg éjjeli bogarat. Ha ideiglenesen marad is, csak szánalomból teszi, a szánalom pedig vagy mérgező váddá, vagy gyűlölt megalkuvássá dagad az emberben, és sosem szeretéssé. Lejátszhatod ezerszer magadban a Nirvánától Nihilig tartó utadat, sem hozzáadni, sem elvenni belőle nem tudsz már. Legtöbben közülünk ilyenkor úgy vergődünk, vonaglunk kétségbeesve, mint a haldoklók szoktak, ha látják a lassú, ám bizonyosan feléjük lépdelő elmúlást. Az ember azonban kiragadott a végtelenségből egy idő-tömböt, amelyet először durva vésővel vésett, faragott, majd gyaluval gyalulta át, s tetszés szerint formálta pillanatforgácsokból percekké, órákká, hetekké, hónapokká, évekké, ezekkel mérve a születéstől a halálig tartó út hosszát. Az idő most is teszi a dolgát, s ha van erőd kivárni, egy napon láthatod majd, hogy bár újabb és újabb lángcsóvát vet a másikban a vágy, minél messzebbre került el tőled, az idő annál inkább megszépíti anyagtalan emlékedet benne, míg végül belezuhan abba a felismerésbe, hogy minden új arcban azt a régit, a te arcodat keresi. Kegyelemként megszerzed azt az elégtételt, ami akkorra már semmit sem fog jelenteni neked.
Az igazi nem létezik. Nincsen. Sehol nem él egy nő vagy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne igazi. Ehhez nagyon sok szeretet, türelem, lemondás, megértés szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, amelybe a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált.
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Ôrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
,,Ez a világ gyűlöli a szeretetet, mert az gyengéd, alázatos, megbocsátó és bölcs. A világ pedig erőszakos, öntelt, a másikon átgázoló, képtelen megbocsátani és ostoba. Győzni akar és nem veszíteni. Kapni akar és nem adni. Inkább gyűlöl, mint szeret. Lebeszélnélek a szeretetről, ha nyerni, érvényesülni és meggazdagodni akarsz ebben a világban, de ha az életed értelmét keresed, szíved boldogságát és halhatatlan örömét, ha azt az egyet keresed, amiért az embernek érdemes élni: akkor tanulj meg szeretni. Akkor is, ha lemaradsz. Akkor is, ha vesztes maradsz. Akkor is, ha nem szeretnek. Olyan lángot gyújts a szívedben, amelyet nem képes elfújni az a szennyes szélvihar, amelyben élsz!,,
Inkább legyek egyedül, mint egy olyan kapcsolatban, ahol naponta csorbát szenved önbecsülésem. Inkább legyek egyedül, mint fel nem vállalva, titkosan, azt közvetítve mindezzel felém, hogy nem vagyok elég jó. Inkább legyek egyedül, mint egy olyan társ oldalán, aki állandóan bírál, kritizál és megaláz. Inkább legyek egyedül, mint harmadikként egy kapcsolatban, ahol folyton csak hitegetnek. Amikor a legfontosabb vagyok önmagam számára, többé nem engedem meg, hogy méltatlan helyzetekbe hozzanak mások. Becsülöm és tisztelem magam annyira, hogy csakis a legjobbat fogadjam el mindenből. A szerelem egy csodálatos dolog, nem kell megalkudni hozzá. Az élet sokszor próbára tesz, de ha kiállsz önmagadért és csak a legjobbal elégszel meg, meg is fogod kapni. S ez egy igaz szerelem lesz, amely nem elvárásokon és függőségeken alapul. Ehhez viszont meg kell tanulni szeretni önmagad…
"Akiket te szállottál meg, ó Más-Szerelme, azok először is szerelmesüket nem képzelik földöntúli lénynek, sem szebbnek, sem derekabbnak, mint amilyen valóban, hanem épp ez a te első igazi isteni ajándékod, hogy szemeiket az igaz látására nyitod meg, és csodálhatják őt úgy, amint az istenek komolyan vagy játékból csodálatos és kiszámíthatatlanul változatos művészettel megteremtették, emberi szemnek talán nem fogyatkozások nélkül, de az igazság fényében minden költői műnél elbájolóbban. Azután az, aki így valóságos és nem képzelt szerelmesét egyszer megpillantotta, olyan jósággal telik el őiránta s érte mindenki iránt a világon, hogy egy parányi maga-szerelme nélkül mindent, amije van és amit képes, feláldoz neki, még saját magát is, azonban a szabadságából nem veszíthet semmit, sőt ellenkezőleg, annál szabadabb ember lesz, mennél hatalmasabb a jósága, mert a jóság az igazság megismeréséből sarjad, és ki a szabad, sőt a királyi ember, ha nem az egyedül, aki csalóka képmások helyett az igazságot látja? Így tehát általad, ó isteni Más-Szerelme, akik szeretik egymást, egymás valódi lényének ismerői, egymás önfeláldozó élettársai, bölcsek, s valamennyi ember jótevői, szabad lelkületűek, királyok, szép gyermekek világra szülői."
"Az fog majd Téged igazán szeretni, aki már a legelején nem csak a külsődet nézi, hanem a gesztusaidat, a mosolyodat, aki egy kis csodaként kezel, és mindig izgalommal vár, aki tudni akarja a legbelső érzéseidet, azokat szeretné átérezni és mindezekhez hozzátenni a saját érzéseit. Akit a lelked is érdekel…
Aki elfogadja a hülyeségeidet is, ezeket aranyosságnak veszi… Sose állj sorba valakinél, miközben másnál első is lehetnél! Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberekkel töltsük, akik kiszívják belőlünk a boldogságot. Ha valaki azt akarja, hogy jelen legyél az életében bármely módon is, az helyet csinál neked benne. Nem kell megküzdened a helyért. Sohase erőltesd rá magad olyasvalakire, aki nem ismeri fel az értékeidet. Az ember arra éhes, hogy úgy szeressék, ahogyan van.!!"
Különleges állapotba kerültem a 4x betöltése körül, megtalált a szerelem (vagy a fellángolás?) A klasszikus tünetek ezt mutatják, mert korábban is volt ilyen, ismerem az érzést, teljesen levett a lábamról, a gyomromban émelygést érzek, állandóan az a személy jár az eszembe, semmihez nincs kedvem, még a szexhez sem, ez az igazi plátói érzés, van mint amikor tini voltam akkor volt ilyen, egyszerre csodás és szörnyű érzés, ez ellen mit tehetek! A sz. tárgyát kétszer láttam, és olyan kisugárzása van, hogy kocsonya lesz a lábam, ha rá gondolok, a gyomrom behorpad, étvágytalan vagyok, rózsaszínben látom a világot, és közben szörnyű gondolatok is kerülgetnek, hogy ez teljesen őrültség, hiszen van egy szép feleségem és egy gyermekem, az illető hölgy nem a mai világ által plántált női ideáll(tehát nem a sex motivál, pedig azt imádom ff lévén), én meg nem szeretnék hűtlen lenni, és a gondolataim máris azok. Mert nem a felseség a szerelem tárgya, ez szörnyű!
Mit lehet tenni?, elfelejteni!, de még találkozni fogok vele, és akkor még lehet gond, hú jaj.
Így múlik el minden ami szép: Az elsőt csak a második s a többit A perc az órát – sok csillagév... Lásd! Itt a Földön mindent félre löknek Ezért a szíved legyen mint a jég!
„Akárhová csak szabadulni innét!” Arcomba vág az önző rémület De fogva tart szívem – hát nem lehet Bolyongok Danteként az alvilágban Mégsem vesztegettem el az éveket...
Krőzus vagyok – üveg órák Krőzusa Körülzár az őrült kavalkád Földre ránt az ember-milliónyi érdek De mind hiába koldul harmóniát
Nem fáj csalódás: ezen rég túl vagyok Hidakat vert bennem Tél és jégmagány Ha tavasz jön a régi szép tavaszra Már fogva tart valami új talány
Friss szellő fújdogál a Tó körül Már izzadnak a fák, a gyökerek Jézus szól? – nevemet hallom végzetül: „Kövesd a Gyermeket s az Öreget!”
