Érdekes. Kiváncsi vagyok, hogy a végén teljesül-e gyerekkori álmod - megkapni Évát. Kitartó vagy barátom. Ennyi éven át vágyni egy nő után. Számodra biztos lehengerlő lehet külsőleg-belsőleg.
Ülök az üres lakásban. Egyedül, félrészegen. Talán most páran elítéltek, de mire a végére jutok a történetemnek megfogtok érteni. Talán nem is nektek írom, hanem csak magamnak. Így talán könnyebb lesz nekem. Az én történetem 14 évesen kezdődik. Hívjuk a lányt talán Évának. Tini szerelem, ahogyan ez szokott lenni, biztosan ismerős a helyzet mindannyiótoknak. Éva -mostani ésszel gyerekesen- üzengetett a közös barátokkal, hogy tetszek neki. Én egy darabig nem is foglalkoztam vele , csak játszottam a laza és menő srácot, akit jobban érdekel a csínytevés és a biciklizés a haverokkal. Aztán jött egy átlagosnak ígérkező sulidisco. Kólával és palizeres szendviccsel. Na meg persze lesötétített ablakokkal. Sokan nem tudtunk -és nem is tudunk- táncolni, persze hogy széggyeltük -széggyelljük- a szerencsétlen topágásunkat. Valahogy Éva mellé keverdtem és felkértem táncolni ,amikor jött a lassú szám. Mert akkoriban még volt ilyesmi. Magamsem tudom miért, hiszen nem éreztem úgy, de életemben először kimondtam egy lánynak, hogy "Szeretlek!". Persze, hogy "Én is" volt a válasz. Nem volt se csók, se tapi. Csak öleltük egymást, akkor ismertem meg azt az érzést, amit a mai napig is keresek. Természetesen egy párhét múlva szakítottunk, mert összevesztünk valami banális, kis hülyeségen. Dehát a tinik márcsak ilyenek. De nem váltak el útjaink, annak ellenére, hogy mind a ketten más-más gimibe kerültünk, hiszen egy volt a baráti társaság. Hétvégenként rendszeresen eljártunk szórakozni, és persze Éva is ott volt. Tettem neki a szépet finoman, de nem igazán vette a lapot, vagy csak nem akarta. Aztán egy szilveszteri buli után megtörtént a csoda: 15 évesek voltunk. Ő addig még nem csókólózott senkivel. Én már igen. Bár nem éreztem olyan nagy durranásnak. Hazakísértem Évát és megcsókóltam. Soha azelőtt nem érztem olyat: leírhatatlan volt. Napokig rózsaszín ködben lebegtem. Levelet írtam neki, amiben arra kértem, hogy "járjunk és folytassuk a dolgot", persze nem volt válasz. Utána egy pár héttel utcabál volt, nem is tudom, hogy milyen alkalomból. Akkor már könyörögtem. A vége az első berugásom volt. Nem volt szép: végig rókáztam a főutcát. De nem adtam fel, ostromoltam tovább. A mániámma vált. Egy-két alkalommal egy-két csókót kitudtam csikarni, de utánna némi bizonytalanság után mindig nem volt a válasz. "Maradjunk barátok" -mondta Ő. Persze nem tudtam beletörődni. Még akkor sem, amikor pletykákat hallottam arról, hogy a legjobb barátomba szerelmes. Ezt közölte is velem. Akkor sem adtam fel. Fájt, nagyon fájt. Tudtam, hogy nincs értelme ,de mégsem tudtam abba hagyni. Annyire megmaradt bennem az első közös csók...a mai napig, ha azon a helyen járok, ahol megtörtént, még mindig az eszembe jut. De mostmár azt gondolom, hogy bár sohasem történt volna meg! Aztán kiszerett a legjobb barátomból -aki mellesleg ott szívta Éva vérét ,ahol csak tudta. Úgy éreztem, hogy eljött az én időm. Újra kezdődött az ostrom. Emlékszem egy házibulin nagyon összevesztünk, mert túlzotan nyomultam Rá. Az lett a vége a "beszélgetésnek", hogy megeggyeztünk: másnap nekem adja a szüzességet, csak hagyjam már békén. Elismentem hozzá másnap. Persze, hogy nem lett semmi a dologból egy nagy ordító versenyen és egy marha kínos helyzeten kívűl. Ott akkor úgy döntöttem, hogy soha többé nem akarom látni Évát. Istenem hány ilyen volt még ezután ?! Bár mindig visszautasított, kellettem neki. Én voltam a jófej srác, akihez lehett rohanni, ha baj van. Mindig meghallgattam, vagy éppen segítettem neki. Vagy éppen bármilyen hülyeséget megtettem érte.Teltek múltak a hónapok és az évek. Vége lett a giminek, de a szerelem megmaradt. Legalábbis a részemról. Éva Szegedre került, és maradtam itthon. Rengeteg álmatlan éjszakám volt, hogy biztos most veszíti el a szüzességet. Magamnak akartam. De nem csak az önzés vezérelt, ténylegesen szerelmes voltam belé, hiába próbáltak terelni a barátaim. Persze a szerelem vak! Mellék vágányként leírnám, hogy a munkahelyem összehaverkodtam egy sráccal. Jól kijöttünk, volt közös világnézet és ebből kifólyólag közös téma is. Antal. Ezt a nevet a mai napig is átkozom! Persze, hogy megismerkedett Évával. Amikor összefutottunk a helyi discóban -persze sakál részeg voltam-, hát azt az érzést soha nem felejtem el. Nem igazán vagyok erőszakos alkat, de nagyon nagy önuralom kellett, hogy ne üssem meg a srácot. Éva szerelembe esett. Persze kérdezősködtem a közös ismerősöktól, hogy hogyan is állnak. Aztán megtudtam, hogy megtörtént: lefeküdtek. Azt a pillanatot soha nem felejtem el: késszúrás volt az a javából. De még akkor sem tudtam feladni. Nem is tudom, hogy meddig volt Éva Antallal. Egy idő után összeköltöztek. Én meg persze csak gyűlölködtam magamban. Próbáltam tőle elszakadni, de valahogy mindig megtalált, ha baja volt. És persze én is kerestem az Ő társaságát. Egyszer elárúlta, hogy Antal megverte. Ennek ellenére mégis összeköltözött vele. Úgy írta le a kapcsolatukat, hogy "se vele, se nélküle". Nem értettem és most sem értem. Évekig voltak egy pár. Én mindent megtettem ,de mégsem rajtam múlott, hogy szakítottak. Persze azonnal ott teremtem hűséges kiskutya módjára. Hiba volt. Pár félrészeg csóknál nem jutottunk tovább. Utána mindig jött a "nem tudom" és a "nem akarom, hogy rámenjen a barátságunk" szöveggel. Mindeközben én még minden napomat úgy töltötem, hogy nem volt óra, hogy ne gondoljak rá, ne fantáziáljak róla. Tudjátok, az a fantázia, amit egy kisgyereke kreál magának, hogy megmenti a hőn szeretett nőt és aztán ásó-kapa-nagyharang. Évának és nekem is jöttel-mentek a párok, persze mindig kínosak volt, ha összefutottunk. De valahogy mindig akadt olyan helyzet, hogy lélekben közel kerültünk egymáshoz, és úgy érztem, hogy "talán majd most!". Persze megint sikerűlt neki egy komolyabb kapcsolatot összehozni, pont akkor amikor az én éllettársi kapcsolatom csődőt mondott. Megismert egy "csúcs managert". Ismerem a srácot: igazi playboy.Gazdag, sikeres, annyi nőt fektetett meg, amennyiről a magamfajta átlag csak álmodhat. Úgy gondoltam, hogy majd játszik egy jót Évával és aztán dobja. Aztán Éva hozzám fut, rájön, hogy milyenrendes vagyok...blá-blá-blá.... Mára ennyi. Remélem valaki elolvassa és lesz értelme megírnom a folytatást, hiszen van még bőven az Én Történetmből. Nyílván ezt a címet adom , utólag.
Cak nézlek, nézlek, szerelmem, mint hold néz éjjel a vízbe. Csak ringok, ringok benned, rebbenve, fordulva, verődve, Csillogva erre-arra csak ringatom-forgatom alvó Szépséged gyenge habverésében szerelmem tiszta világát...
Jaj, szép vagy! Szép! Gyönyörű! S én szép vagyok benned! Az éjben Csak felhágok a nyárfák tetejére, szép lassan a felhők Szélire úszok én, úgy leslek-loplak, csalogatlak, Csókollak, akarlak, szeretlek - szomorúan, Reménytelenül és boldogan úgy múlok el benned örökre...
"Ha valakit nem szeretsz, azt nem olyannak látod, amilyen, hanem rávetíted a saját arcodat: a félelmeidet, az előítéleteidet, mindazt, amit nem kedvelsz magadban. Ha nagyravágyó vagy, gőgösnek véled, ha pénzsóvár vagy, mohó gazembernek, ha kéjsóvár vagy csábítónak, ha boldogtalan, akkor ő tett tönkre. Lényegében mindkét nézőpont: kivetítés. Egy jó ember könnyen lát jónak mindenkit. Egy rossz minden egyes társáról azt gondolja, hogy aljas. Akiben azonban fölébredt a benne lakó Isten, mindenkiben hajlandó észrevenni, még abban is, aki ezt nem látja önmagában."
Olyan a szerelem, mint a hit. Amikor attól tartunk, hogy a hitetlen, pogány világ árja,- amely minden örvénynél sűrűbb, magával sodor, akkor kapaszkodunk leginkább hittársaink karjába. Könnyedén viseljük el az öröknek tűnő böjtöt, az élet szeretetét tanuljuk egymástól, a széttört álmainkban is a remény csiráját véljük felfedezni. Nagyon erősen fonjuk ujjainkat egymáséiba, amikor a Gonosz éles árnyéka ránk nehezül, de amikor már a minket és hitünket fenyegető veszély távolodó lépteinek zaját sem halljuk, elernyed a karunk…akkor elég egy démoni fuvallat is, olyan messzire elsodor minket hittársainktól, hogy Istenünk nevére sem emlékszünk többé.
Van ez a vers. Egy ránézésre érdektelen könyvet egyszer felnyitottam. Itt nyílt ki. Basszus, olyan sokat jelentett már ez nekem, nem is egyszer. Egyszer... szerettem volna ezt elmondani valakinek, nem sikerült. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát...
Velem szemben, a kettős dróthálón túl,
te, egy másik sarokban. Mintha szénbe
lennénk ágyazva, olyan iszonyúan tömör a
sötétség, ha leomlanának a falak, akkor is
megőrízné a szoba alakját. Időnként vaku
villan, ellenőríznek, én pedig láthatlak,
ahogy megkövülten, arcodra fagyott
könnyekkel támaszkodsz a falnak. Hát
hallgasd a hangom, mert csak ezt adhatom
most neked. Egészen a tiéd, érted válik
darabosból zöngéssé, durvából meleggé,
dallamossá. Érzed, hogy ebben az ősi, elemi
sötétben már minden irányból én szólok hozzád; nem kell hogy láss, hiszen hallod végtelen
erőmet, amely meglágyítja ezt a gyilkos
töménységet. Két idő küzd egymással. Az
egyik hideg, pontosan kimért másodpercek
hátán hordozza a halált, a másik mérhetetlen és
körülhatárolhatatlan, és fölénye addig tart,
míg a találkozásunk végét jelentő csöngetés
nem siet az első segítségére. Beszélek, mert
csak a hangom ölelhet. Most kéz a hang,
combjaid simogatja, körülöleli dohányvirág
derekad, becsúszik az ing alá, a rémülettől
megdermedt mellbimbót melengetni, most
száj, a sovány nyakat csókolja, zsebkendőként
szárítja fel a könnyeket, most ismét kéz, az ingedet
gombolja, s még nem látszik a csöngetés.
Orbán János Dénes - Míg nem látszik a csöngetés
(fejből írtam, aztán központoztam a könyv szerint :-) )
"Átölel, de úgy, hogy érzem is. Ha hozzám ér, megnyugszom, mert tudom, minden rendben lesz, még ha totál káosz is most minden. Mellettem van, és érzem az erőt, azt, ami engem is erősebbé tesz, megnyugtat, de nem tör össze. Óvatos, de határozott. Szeret, de nem fojt meg. Támogat, és nem fog vissza. Kitart és hisz bennem. Bízom benne, ő meg bennem. Van ilyen. Megtalálhat, és meg is fog találni. De csak akkor, ha meg kell találnia. Ha nem, beletörődöm, elfogadom. Nem tehetem egyértelművé, hogy meg kell történnie, hogy meg kell kapnom. De ettől még minden áldott nap hiszek benne. És mint tudjuk, a hit csodákra képes - én meg azokra utazom." Oravecz Nóra
"Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van." Müller Péter
A monogámia ( szerintem ) egy hazug képmutatás , s én a legkevésbé sem tekintem magam egy erkölcstelen és lélektelen embernek amiatt , hogy nem hiszek a monogámiában.
Sajnos egyébként a jelen pillanatban , a sok pofon és megalázó csalódás , valamint a saját belső lelki , pszichikai defektusaim miatt elég messze vagyok attól , hogy őszintén és komolyan szeretni tudjak egy nőt.
"Az ember legalapvetőbb érzelmi szükséglete a szeretet és a gyengédség iránti igény, és az a biztos tudat, hogy tartozik valakihez, aki őt fontosnak tartja." Gary Chapman
"Mert hiszen a szeretet éppen azt jelenti, hogy rá van szükséged, a másikra, akinek jót, szépet, kedveset akarsz adni, mindent, amit fontosnak tartasz, amiről tudod, hogy az ő lelkét építi, szépíti, amitől valamilyen édes érzés járja át. És egészen nyilvánvaló, hogy csak ő fontos számodra, senki más." Csitáry-Hock Tamás
"Nem az állapot számít. Mert az állapot csak egy pillanat. Az a fontos, aki az állapot mögött örök. Aki akkor is fontos, ha éppen nyűgös, ha rossz kedve van, ha hisztis. Az állapot elmúlik, de ő marad. Olyannak, amilyen. Ahogyan fontos neked, ahogyan szükséged van rá. Ahogyan szereted." Csitáry-Hock Tamás
"Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma" /Pilinszky János/
–Te szereted Metost. Minden pillanatban annyira szereted őt, amennyire képes vagy. Ez így tökéletes. Azt adtad neki, amit adni tudtál. Ő sem várta, hogy magadat bántsd azzal, hogy többet adsz, mint amit őszintén és fájdalom nélkül adni tudsz. Ha úgy adtál volna neki, ahogy az neked nem jó, azt nem tudta volna elfogadni, mert szeret téged. Azért tudtad boldoggá tenni, mert örömmel adtad azt, amit adtál. Ha azt látom, hogy már nehezedre esik bármit is megtenni, ha bármi fájdalmat, gondot vettem volna észre rajtad, amikor visszatérsz tőle, akkor biztosan megpróbállak lebeszélni róla. De minden alkalommal jólesett neked, hogy boldoggá tudtad tenni. Láttam, örültél annak, hogy tudtál neki adni. Én csak meglátni segítettem ezt önmagadban. A szerelmet nem lehet irányítani. Sem a létét, sem a lángolását. Metos nem tehet róla, hogy felgyulladt benne irántad, és te sem tehetsz róla, hogy iránta nem ugyanazt érzed, mint irántam. Ha a Városban születsz sem biztos, hogy mindkettőnk iránt egyforma tűzzel lobban fel benned a szerelem. Ez nem ettől függ, ezt nem lehet irányítani. Ha mindkettőnket ugyanazzal a teljes szerelemmel szeretnél, akkor lehetnénk boldogok együtt mind a hárman. Akkor alkotnánk együtt egy harmonikus, boldog családot. Ez a Város lényege. Itt mindenki azt élheti meg, ami a szívében van. Mindenki azt adja, amit tud, és nem vár többet a másiktól, mint amit a másik adni képes. Metost az tette boldoggá, hogy ennyit tudtál adni neki anélkül, hogy önmagadon tettél volna erőszakot. Téged az tett vele kapcsolatban boldoggá, hogy tiszta szívvel tudtad adni mindazt, amit adtál. (Ilama Árgilus:AN-KI Végtelen szerelem)
