Igen, nagyon tetszik... Az egyik legszebb, amit olvastam mostanság. Igazi teremtő vers...
Erről jut eszembe egy távoli, rég nem hallott barátom verse, aki remélem, nem neheztel érte, hogy itt idézem a gondolatait, melyek érzésem szerint kapcsolódnak az ember teremtéséhez. Hiszen szavainkkal minden percben meg- és újrateremtjük egymást, akár látatlanul is. Hadd induljanak most útjukra ezek a sorok:
Michael B:
Ha rám lelsz Ha rám lelsz önmagad találodátlépsz fölöttem szél rügyek hegyénfutsz még fényárnyék sivatagbanrügyekből maholnap virág.Nyílik az ég közel közelegy arc amelyet mindig ismerünkkövek között felívelő kiáltásmegláthatatlan vízió.Ez volt tehát történetünkmely önnön kezdetéhez elvezetelkezdhetetlen kezdet ez:már mindig is beteljesült.
a hetedik égig jutva a tórától megszabadulva szárnyalok Ataisz utóda csillagrovó testvérek közt a Tejúton át a Szíriuszra hol vár ránk népünk ősi jussa...
-tudom, csak kevesen értik majd e verset, pedig nincsen kódolva, és nem is szimbólumok szerint készült -
de lesznek, akik minden sorban találnak ismerős kapaszkodókat és bízom benne
Volt egyszer egy zsenge-zöld, Senki-lakta szende völgy, Hadra kelt, ki ott lakott, S csak a nyájas csillagok- Tornyuk az úr ablakán át- Őrizték a völgy virágát, Melyen nappal mindenütt lusta lángú nap feküdt. Érzi most ki arra jár: Nyugtalanul fáj e táj Minden íze úgy zihál, Csak a bús lég ül ma békén Csöndje mágikus vidékén. Szál se libben, de az ág Borzong, mint a Hebridák Hűvös habja, ködvilág! Szél se libben, s mord sereggel Bolyg az ég nagy fellegekkel Dalmahodva este-reggel Árnyalva a miriád Szemmel kéklő ibolyát- S mely névtelen síron zokog A hajlongó liliomot! Hajlong-s harmatot hullat a Liliomok örök illata Zokog-s szép szárán könny csorog Mint hallhattalan gyöngysorok
Szerelmem! Földi utamat Bánatok tolongják körül (Kietlen sivatag, Hol rózsa nem fakad!) - De lelkem mégis földerül, Mert rólad látok álmokat, S szelíd Éden fogad.
Emléked olyan hát nekem, Mint messzi mámoros sziget Háborgó tengeren - Köröskörül az őselem Lüktet, csak ott nevet A legkékebb ég szüntelen A tündöklő sziget felett.
Most még hiába panaszolod – Száraz szemmel néz reád az ég Hét ágon áll a Nap és feléd Küldi lázadó leheletét –
E szikkadó föld, amelyen állsz Már félig sem Tiéd – De éghez kötve minden álmod Te tudhatod: itt boldogságot (?) Tiszta szívvel senki nem ígért.
Hallod? A széltől rezzenetlen Elájult csendben, hogy dobognak Régi rohanások végtelen Rónákon napkeletről napnyugtáig –
Porfelhők ködén eltűnt ezrek Mámoros nyomán eljött mindig A gyászos éj – hullott feketén Harmat síri csendben – üszkös tél És torz nyomorúság – jajtalan Koldus árvák anyjuk kebelén.
És hiába mondod: az a nap… A Nap és lelked vad haragja Lázadó tüzét szívedbe lopja És csalfa reményt: “most vagy soha!” Letelt az átok (?) Új hazánkért halni most Nem kell itt már soha? Szabadsággal vár vén Európa? Vagy eljön a magyar igazság alkonya…
örömmel olvasom a verseket, amely rég nem hallott erővel szólal meg a Te megújult hangodon - talán jobb, ha nem elemezem ki azonnal, annál is inkább, mert rögtön kettőt is feltettél - annyit azonban feltétlen, hogy a második kerekdedebb, formailag zártabb - de mégsem ez a lényeg, hanem a szabadon kezelt eredeti kifejezés, amely majdnem zabolátlan versgondolatokat szül - hitelesen...gratulálok
Az Ógörög ritmus rovatban született a kenyér és a hibiszkusz témájára. Elhoztam nektek is.
Szegetlen
Nyomasztó csend dübög fülemben. Asztalon szegetlen kenyér. Az asztal túlvégén hiányod nézem. Várom, hogy viszatérj. Szavak sejlenek; zsongnak bennem hibiszkuszt bontó éjszakák. Csillan a kés élén egy sós csepp, s dobog tovább a némaság.
este belenézek a tükörbe mikor nem lát más csak te ilyenkor levetem maszkjaim miket nappal a komédiához az élethez használok este csak te láthatod igazi arcomat a szelíd ráncokat ősz halántékom idegesen remegő kezem
este csak te látod ahogy leülök a géphez és írok és írok és szép lassan megnyugszom és kisimul az arcom és barátok leveleit olvasgatom kik szétszóródtak a nagyvilágban és ők is maszkokat hordanak a valós élet bomba szaggatta hepehupás útjain
Ne feledjétek a sebeket, amit a költőivadék szerelmének ösvényén fütykösével ejtett – elvette Attila szív-szerelmét
a nyers szex tett – és a nyertes(?) nem a költészet szebb apostola lett.
A bővérű hősszerelmes amikor falat bontott és asszonyt rabolt – elragadta a Nőt az erősebb –
hiába volt Attila merő könny, seb –
a hűtlen szerelem betege lett – körötte – csak a hamis közöny, zavaros gyöngyöző győzelmes mosolya – széttépte szívét ama másik vad karma fehér foga – költő volt a győztes és tejtestvére is, a mostoha –
A szerelem, halálos társasjáték: felmagasztal – a másik, mélybe zuhan ne nézz örvényébe kíváncsian – hasztalan –
sziklát tör, ami elandalít!
áldozata szívén tipor a vad szenvedély
csak sodor, sodor a vágy –
törvénye sincs, amíg elapad sápadt hajnalig a közönyös öl vak örvénye – sorsunk titkos tenger szenvedélye –
a vágy keltette kilencedik hullám,
ott alant, az élet-halál keresztútján húz-von s elragad barbár parttalan –
Távoli emlékek mint homályos ködök lebegnek Magas hegyek tetejére száll a csönd A néma ormokon megáll az idő Oda vágyom már nagyon Visszatérni nem akarok létem nem örök.
Vad érzések mint viharok a télben Elsöprik a józan ész világos szineit Koromsötét éjben szállni a magasban Annyit jelent mint elveszíteni akit szeretek Szenvedést a megsem született álmokban.
Hová lettek a remények a titkos álmok Amik meleg puha simogatásaim voltak arcodon Titokzatos angyalként szálltam a fénysugarakon Csókot leheltem ajkadra édes vágyakat Sosem volt szerelmed keresem szavaidban.
Mennem kell lassan távozom Halványuló fényben távolodom Tőled egyre messzebb Zokogva könnyeim csorognak halovány arcomon Eltünő alakom átsuhan a fény kapuján És bezárúl rám az örök visszatérés reménytelensége. 2004.09.18.
Mind-mind szenvedélyes ész De Elmeélük nem szeszes lopott szeszély A lényük makulátlan fénytörése jégvirág –
A költő szeme-tükre, mint a szűzi árva lány Hajh! Tanítni illene, és nem csak oskolán! De hogy mint lelhetne erre tréfa préda? Azt nem tudja még Ő sem igazán, bár jó poéta, Ha orra halvány is, vagy részeges-rezes – Az arca pénzérméken címzetes, feszes Ha szeme kékje másnapos, Vagy dagadtan véreres – Szemlélve, évődő: eseng akár a Nő S ha elmegy is, még visszatérhet Ő – Örömívet szerez neki minden semmiség Tudja jól, hogy mi a vég (?) Ha jól esik neki, - ölelkezik Meghúzza magát otthon reggelig S ha kell, napestig ír, mint ír pap ír Míg elfogy ama drága rost papír – Ám ha mostoháját szépfiúk kerülgetik S leány nevén becézik reggelig (?) Elfutja láng arcát a pír – Én még szőrös bácsi sem vagyok Még akkor sem, ha rigmust faragok! Ilyeneket mond – de ne gondold Hogy emberkerülő volna – vakond (?) Nem ám! Nagyon jókedvű és gáláns Ha pénzküldeményt hozott a postás Nevet ilyenkor – nahát Pajtás! Milyen szép a világ? Általában megfontolt – Mindent tudó, mégsem romlott Tudja, mit tehet, mit mond a bon mot (?) Hatszor is meggondolja, mielőtt vág Nem ejt lábára fát, Fabatkát, Színes ceruzát – Ó a dőre! Bátor, de nem tolja magát előbbre Ám szégyenszemre elsírja magát Ha elvérzett sorstársaira gondol Akiket az élet összetört és véresre karmolt Ilyenkor napokig cseng fülébe Az élet komor gyász zenéje – Szívében gong a bús kolomp Finoman nézi lámpája fényeit Elmondja verseit: Neki most ez is elég
Sötét-ívet jajong neki minden semmiség: Ám színes köröm gyertyavég a hálás közönség – Közhely, mily szerény Ismer mindenkit, Csak a nőkkel nincsen szerencséje: Galambszárnnyal ágról-ágra Csak könnyű spiccel lő gólt néha, Ha kéje horgad nagy sokára: Hamupipő tesz kedvére, éjszakára Ha szeretni híven dől az ágyra –
Látnok – A zsebekbe, szívekbe lát Ismeri az elnémulást Sejtése biztos, mint a nyíl Ha van nyomás, feszül, akár az íj Már lőhet éjjel Sheerwood fia Érzi mélyen, hol a hiba Élhet semmi létben bátran Nem hisz ő az elmúlásban Élne halhatatlan ifjúságban Örök lázban, de megalázva Meghalhat egy balga hangulatban Akár egy jobb, vagy balkanyarban – (ha?) Nem vigyázza senki lépteit A bimbam líra alkonyatban –
Felhő neszek születnek - Majd azt mondtam a szent; Mint valami gólem óriási szem Vallat némán - szüntelen Sugárzik a zománc kupola Szép életem elvadulva - Emlékekkel játszik- szertelen...
Szavak, fény az ég szemén Felettem a kék fedél - Sugárzik a zománc kaloda Élek istentől, magamtól elvakulva. Valaki megölte a kék mesét - Ádám, Éva ne keressék! A mese szülöttek démona Megront s lehúz a vadonba*
Reklám-álmok zakatolnak ...rossz...időkkel telt fazék... A csasztuskázott ég alatt ...bő vérszalag, s szeletke kék…
Rebben a lenge levélke keringve leválva az ágról, napfény csillan; a harmatcsepptől fénylik a fű is. Bús ragyogással festi vörösre az ősz ma a tájat, hűs csended betakar, gyönyörűség halk dala pendül.
