És lobogott a máglya Nimrudtól Nergálig Vissza a gyökerekhez Rainer Maria Rilke A kilencedik elégia parafrázisa
Motto:
Kalapácsok közt sikolt agyunk, szívünk, akár a nyelv is, afogunk közt, vérzik, szakad, ám mégis, mégis, talán? a megtisztult ember az Úr dicsérete marad.
Csitítsd el az örvényt, a gondolatözön sokaságát – Csitítsd az intrikát, a közöny-áfium átkát! Hadd lássam a mű nagyszerűségét! Semmiből jöttem, és mielőtt újra semmid lehetek? Az Egyútján egyedül útra kelek: Érteni vágyom az élet isteni okszerűségét. Minden, ami van-volt-lesz a teljességben örök és változik: Él, hal, és visszatér önmagához, mi újjászületik? De óh Uram! Mi történik a lélek hun csillagával? A megértés útja végén csak a semmi ásít? Vagy megnyílik a lélek örök kikötője? Ami soha el nem vásik:
Óh Teremtő Atyám! Megmutatod-e a titkokat utólag? Az élet kincsét, mi akaratlan ajándék! De minden a pusztulás felé fut szakadatlan, Ha célját nem érti meg az emberi elme? Csak a vakszerencse démona játszik vele? És Te Nagyuram csak nézed türelemmel, Mint rohan szakadékába az ember? Hiszen Jó-rossz közt alakul az élet? És azt hisszük, messze még az utolsó ítélet - Századokon át, Hamisan prófétáltak a nevedben, és égtek a máglyák! Népeket áldoztak a halálnak templomi játszmák -: Trianon, Hirosíma! Stigmás valóságok: Titkos társaságok, vakoló, sátáni tervek veteménye - Mindez csak azért, mert Jézust nem mentetted meg, És győzött a Júdás szövetség gyűlölet vétke - Nem mentetted meg a Mestert, a Tanítót! Megtehetted volna, rád bízta életét és népét – De meghasonlott a nép, látván az árulás tükrét – Látva a végét, amely a bűn világát lobbantotta lángra – És lobogott a máglya.
Mindent tudva-látva-szánva, Itt lebeg a kérdés: Miért?
Óh mondd Uram, van-e oly Atya, aki elhagyja gyermekét? És nem pusztul vele? És mint lett Józsi-ács teszt-története? Uram, ugye tudod, hogy akkor, majd meghalt a remény? Az isten fiad Jézus keresztjén? Jézus volt a stigma, a Jel, És ama baljós emlék örökkön él a szívekben – Hogy „harmadnapon feltámadt és felment a mennyekbe – És ott ül az Atya jobbján, - azóta, Hogy így mondta egy önjelölt proféta, - Rád gondol minden mostohagyermek zigóta - szeretet híján – Az ég alján a felhőket kutatja egyedül, zokogva, némán, És nem tudja, hogy csak Egy-út vezet hozzád - A szeretet szűk ösvényén, időtlen időkön át, Minden más merő posztulátum és képmutatás, Minden hiába! Nem volt, nem jön isteni gondviselés a világba! Minő jel lehetne az isteni lét bizonyossága? Gyermekeidnek egy életen át erős vár vágyott igazsága! De az igen-igen, és nem-nem között ugye nincsen semmi, Ami tetszene Neked Mindenható Atyám? A langyosat kiköpi az Isten, tanítja a vigasz, És csak a halál útját választja minden Igaz? áldozat? Hiszen az élet nem bizonyosság az isteni hithez, És a világ nem fogadja be a békét, csak az ihlet, - a vétket, Bár lehet, süketen és vakon, némán születhet a gyermek – Ad abszurdum: Bűnben fogan – minden szented?
Hiába keresztezik platóni paradoxonok utam, Az Egy-útját választom Hozzád Nagyuram. Hogy meglássam fény-arcodat az út végén, Ahol a szíved pitvarában fogannak, a székely szentek, Akiknek nem hal meg a szíve-lelke, exlex, Mert őrzik a teremtés élő egeit, az első percek - A szeretet Nimrud gyermekeinek, - üzennek,
Ők minden nap köszöntenek Téged, A Nap kapujában Áldást kérve – magyari népek. Mikor felzúg a hajnali fényorgona kékje: Béke, Szíveiken átüt a felhőkorona ékköves fénye, Amikor kondul a falusi, öreg harang hangja a tájban, Benne lebeg a lágy hegedű védtelen éneke – Halkan, életre-halálra - Mindenhez közel, árad a lelkem, Megérint otthonod, a végtelen szellem - Most mégis csak dadogok, mert méltatlan vagyok hozzád Nagyuram, Elakad a szavam, hisz' ismered gyarló valómat: Melyet a balsorsok árnya kalapált merésszé, hogy színedet lássam: Bocsásd meg Uram, hogy hozzád intézem szavam, Mit a Bölcsektől szedegettem fel , útszéli ájulatban, Amit tudok, csak az ihlet fuvoláján játszva mondhatom el, Nem hagyok örökséget, Csak áldást és néhány szikrát – a sötétben, Vissza a gyökerekhez - ahol hazát teremtettek.
Itt az Idő már, int a java, sava-borsa a szónak: Hirdesd! Így még soha nem hullott szét az emberiség, Fajtalan hidra emészti erőnk, és férgek közt rothad a lét! Világhatalomra törne a pénz, mert semmi nem elég! Már minden egész: töredék! Megtörik az élet gerincét! Szívünk akár egy húsdarab, zakatol, A dal, a meztelen vágyak pőre önzésén sarabol, Mond Uram, minden hiába? Győz a sátáni faj alvilága? De a szív még emlékszik a megrendült imára, Ahogyan köszöntötte a gyermek szüleit reggel – És betegségből szabadulván, Az Úrnak ajánlotta kincseit az ember. Századokon át, Hulltak a mélybe a le nem írható vétkek – Öklüket rázták a megtévedt, vérgőzös nemzedékek – Dogmák mételye rágja szívünket, Fekete mágia, rontás, bank-kamat lidérc mint hamispénz, Feledteti búcsújáró, ünnepi szentjeink hitét -
Átélhető dolgainkat kilúgozza az érdek - Nincs, ami pótolná őket, élet helyett bábszínház a készlet: Ész nélküli test csak, amivé vedlünk, Férgek közti túlélőként – félünk, Orweli tervek vakoló mesterei szívják a vérünk – Szétroncsolt népeket kreál a titkos gépezet, A pusztulás sikátoraiban bűn az élvezet, Nyomor és élet árulás fenyeget, Az út szélre lökött családokon Átgázol a mammoni gépezet, Szemben az elárvult, denaturált jövő, Közelit a luciferi hatalom, A trianoni sátán-szülte birodalom, Ahol a média gőg klónozza az adós-szolgaságot, A degenerált állatemberi, virtuál világot. Íme a végzet, amelynek Nostradamus a papja volt, Ember, holtembernek lesz farkasa, Mondja az mágia sutra akasa, Háború jön, Mely elsodor emberiséget, Családot, népeket - Eljön az ítélet, amikor Isten helyett, A vérgőzös emberi téboly felszámolja önmagát! Testvér, mondj értük egy imát! Farkasok közt sikolt agyunk, Szívünk, akár a nyelv is Afogunk közt, vérzik, szakad, De mégis, mégis, talán? A megtisztult ember az Úr dicsérete marad.
Már alig élhető ez a Föld, az óra közel, Nem halogatja magát az idő, változni kell! Nincs maradék, zakatol a szív, dübörög a táj, Dodona a nyelv is, jaj-veszélyt mormol a száj! A jövő, segítségért kiált, és aki mentené magát? Könyörögve mond egy fohászt, Ám senki se várja tétlen a csodát! Szabjánok szabják a régi, hun-szkíta imát: NIMRUD Est-hajnal csillaga és Nergál gyertyáért kiált: Irgalom Istene nélkül nincs már kigázolás
Gyász vagyok és fájdalom Te nélküled: Időtlen Szaturnusz áll a Golgotán - Ki Pilátus előtt sem hajtott térdet - Hallga’ csak? - Mit énekel Jézus király?
Ne várj, míg lesújt rád a bűn haragja! Ne várj, míg meghal, ki érted szenvedett - Csak giz-gaz mag hullhat szikes talajra, Te szívünk pálos menhelyén, végzetes, Véres ég alatt, tanítod életed!
Ezt a napot az Úr értünk adta – Örvendjünk hát, és ujjongjunk rajta! Ó - Ne sirass engemet Jézus Anyja! Megőrzi hitünket Mátyás papja.
Gyász vagyok és árva, Atyám nélküled, Életünk s lelkünk feltámadásra vár – Olykor halkan kopog a szeretet, Ha lelkeinket kéri Miurunk, A nemzet-pusztulás sápadt hajnalán –
Mert a Szaturnusz roppant jegyben áll, Már kinyúlt értünk a bosszú karja, Mária népe vérzik a Golgotán, Körötte vár, egy, kufár, ordas falka.
Gyász vagyok és kín - Te Nélküled - Szent Atyánk haldoklik a Barbakán - Ki Pilátus előtt sem vallott szégyent, Kérünk téged és a hét szentséget: Segíts árva népeden, Jézus király!
Ezt a napot az Úr értünk adta – Örvendjünk hát és ujjongjunk rajta!
Emeld fel szívünket szeretet –
Amíg eljön közénk Krisztus Urunk, Higgyünk a szívünknek emberek!
Ma magasra csapnak Szívemben az Ady lángok - Generálisa szerelemnek, bornak, Szívszakadt világnak, áldomást iszom veletek, Haragos, tűz-szívű, székely betyárok.
Hajh Erdélyország Hargitája! Híresen bús Magyarország Legszebb koronája: Csíksomlyó, Sepsi, és Kovászna, Sok, kis "nefelejts" faluja: Ne feledje el soha! Az ezer évet, a sok-sok, fényes napot, Amíg a magyar itt övéi közt lakhatott.
Költő! Míg nem jöttél? Itt sírni sem tudtak szépen - Nem nyílott rózsa, szegfű, s margarét sem, A kopár, szikes vidéken. Költő! Te tudod - a havasok tövében, Ha meghasad is bolond szívünk, Bánatba mi sosem esünk.
Ma, magasra csapnak irgalmatlan
Szívemben a lázak - e hagymázas, Nyúlós éjszakában, értetek, Ha kell, pokolra szállok - Erdélyi, pünkösdi betyárok - Hozzátok kiáltok! Ha megszakad is bolond szívünk, A hétágú, sánta ördög, –
Itt ne parancsolgasson nekünk,
Mert, kétségbe mi sosem esünk, S nem hajtjuk többé, idegen igába fejünk!
1 9 5 6
Európa szívében, Budapesten
Jajveszékel, dübörög az ég. A Corvin közben, Széna téren Emberirtó verőfényben Írt köveken járok ünnep reggelén, - Vérfövenyen - sápadt arccal Mély zavaros kábulatban, Hallgatom a gránátok, hogy zuhognak, Az ünnep-hangú késő őszben, Vérpad épült - vesztőhely az áldozatnak.
A Corvin-közben, Széna téren Mit üzennek Gyermek arcú sebesültek? Büszkén törtek tetem országon át, Álmot szőve keletről nyugatnak, Ám cserbenhagyta őket a világ.
Hatvanegy éve. Virágba borult a remény - Most szemlesütve állok hideglelősen,
Oly közel a vég, - kísért ama régi kép, Szólít az a másik valóság, Hiába a segélykiáltás, Elrabolták és meghalt az eltiport szabadság.
A Roosevelt téren, - Moszkva terén, Nem kellett magyar élet és igazság.
A novemberi hideg őszben, A város minden szegletén, Még ragyogott a megváltó remény, Megszületett a régen várt magyar tavasz: Virágba borultak a megőszült, szigeti fák!
De egyetlen éjszaka alatt, Megjött a Tél, és november negyedikén, Megfagyott minden virág. Az ország gyászban és romokban állt, Eltaposott mindent a pufajkás csizmaláb!
Ajánlás: Herceg ugye tudod mi az igazság? Ha húsába vág, hallgat, Nem akar tudni róla a világ.
Hideg napok jöttek, börtön éjszakák, A nép újra az önkényre szavazott, Majd eljöttek a vészterhes hajnalok, És megköpdösték a vérző Messiást. Nagy Heródes és a kufár társaság Partit adott sok cinkos jó-barátnak, –
Így adták tudtára a nagyvilágnak,
Győzött az erő és az árulás. A vad tor után a nép élni akart, Énekelt rettegve az ébredéstől, Tanítsd meg nagy Isten túlélni a bajt, És mentsd meg a várost Nagypéntekétől!
Kiálts reánk, hogy ne feledjük Júdást, Hamis csókját, és a szörnyű árulást!
Mint harangszó hangzik neved, A harangod messze hangzó, Emléktartó: fényes, nemes, Igazhangú, szép, énekes, Magyar szót ád, s menedéket.
Vigasztaló, bús lélekkel, De megvert az Isten Téged, Magyarságért vert szegeket Dobos, nagy szívedbe érte, Mégsem kértél menedéket.
A szívedre hullott könnyek Szerelemért fájtak, égtek. Szép’ hajósa száz öbölnek, Mégsem kaptál menedéket, Mégsem kértél menedéket.
Valakiért,nagyon.fájtak, Hamvába’ hullt, szép-remények, Dalból fontál Istenálmot, És ostort az ölelésnek, Mégsem kértél menedéket.
Lelked fázott, lánggal égett, Mindig napkeletre vágyott, Szánt magyarja száz reménynek Kerestél egy jobb világot, Kis hazánknak menedéket.
Nálad méltóbb nem volt még, sem Szebb dalnoka ölelésnek: Bukott Angyal, Nap-szívéből Fény-dalokat téptél éjjel, Mégsem kértél menedéket.
Csak félig voltál küldetéses, Magyar költő, vagy egészen? Élet voltál: vad, fölényes, Félig Isten, költő-ember: Mégsem kértél menedéket.
Százszor elátkozott élet Százszor elvette reményed, De újra feltámad érted: Lobogózza dalát néked, Hajlékot ad, menedéket.
Epilógus: A Szent és a Tanító közt, a Költő: Mindkét oldalra egyszerre kitekintve, Feszíti magát ama fakeresztre, Hogy világát-teremtő Istenétől, A Hit keresztlevelét megszerezze.
Ártatlan, szűzi szíveinken, De sok haragot gyújt az Isten, - Komor, felsebzett, rút ajakkal, Sírva csókolunk, csókolatlan. Csonkán, tagadó éji órán, Értünk kékül a félhold árnya, De hiába hív csókra, nászra - Belehalunk az éjszakába. Savanyú borral, asszony nélkül, Mi nem élhetünk koldus sorban, Nincseinkkel bilincsre békült, Kocsma gőzös sikátorokban. Éhes, lázadó szemeinkben, Sok, nagy haragot gyújt az Isten, Fogunk vacog e vad pokolban - Salak virág nő szíveinken.
Az alábbi verset nagyon kedvelem, de van egy olyan érzésem, hogy a netes megosztásokkal ellentétben nem Ady Endre írta.
A neten található Ady összesben sem szerepel.
Nektek mi a véleményetek?
Ha nem Ady, aki ki lehet az eredeti szerző?
Ady Endre: (???) Átutazóban jársz a földön
Átutazóban jársz a földön! Ezért lelked vágyakra ne költsön! A test csak kölcsön kapott öltöny, amit az idő majd visszahív. Átutazóban jársz csak itt a földön, hol embernek lenni néha börtön máskor léha vicc. De te magadban égi korok eltűnt szellemeit hordod, s csak az élet lángja festi köréd vágyait. Mind átutazóban járunk itt a földön, hol e vágyak tüzén drágakővé edzhetjük a szívnek álmait. És a pillanatok felvázolt percein, termőre vághatjuk gondolatfánk ágait. Itt csak átutazóban járunk. S amíg a szellem munkájára várunk, kincseinkből ültessünk néhányat el, mert csak itt a földön élő erő teremt elő olyan értékeket, mi nélkül a világ már nem lenne meg. Melynek gyümölcse a lelkünkből fakadó önzetlen SZERETET.
