Azt elfelejtettem hozzátenni, hogy a német Lüder (Luder) név lehet még a hasonló nevű alsó-szászországi és hesseni településre (az onnan történt elszármazásra) utaló képzőtlen lakosnév is.
A Luther ~ Lüder (Luder) név esetén is alapvetően az alább említettek az érvényesek, de természetesen mindig van egy csavar. Adott esetben az, hogy a Luther alak felnémet (azaz közép- és délnémet), a Lüder (Luder) pedig alnémet (azaz északnémet) alak. Valójában ez két külön nyelv, annyira, hogy az alnémet a hollanddal (a kelet-németalföldivel) közelebbről rokon és hasonlóbb is mint a felnémettel. Adott esetben az alnémetben nem ment végbe a II. (avagy felnémet) hangeltolódás, amely a korábbi zöngés /d/-ből az alnémetben /t/-t képezett. A Luther ~ Lüder (Luder) név előtagja a mai köznémetben Leute ’emberek, (korábban) nép’, a modern hollandban lieden (~ régi luiden > lui) az alnémetben pedig Lüüd (> Lüü, Luie stb.).
NB. A mai köznémet nyelvállapot gyökerei az eredetileg szlávok lakta Keletközép-Németországban gyökerezik, ahol a német nyelvterület egészéről érkeztek telepesek, így a nyelv alapvetően déli, felnémet jellege ellenére, nagyon gyakran északi, alnémet jellegzetességek is jelentkeznek. (Ezt fejezi ki a terület Szászország elnevezése is, amely az alnémetül beszélő északi szász lakosság jelentős áttelepülésére reflektál.) Ez a nyelvi keveredés is jelentkezik a t ~ th ~ d váltakozás sokszínűségében is. A vallásreformátus Luther pl. kezdetben Luder alakban írta a nevét, és a bibliafordítás során jelentkező nyelvtervezői munkásságához kapcsolva változtatta meg a délies Luther írásmódra. Igaz, azt is mondják, hogy ebben szerepet játszott az önmagára értett görög eleutherosz ’szabad’ melléknév hatása is.
Azt, hogy olasz hatásról van szó, én is jeleztem a bolognai egyetemet említve. Azonban azt is említettem, hogy a korai ómagyar korban a mai /gy/ hangot még máshogy ejtették a magyarban: lágy /dzsj/ volt. Ekként akkoriban logikus volt a <g>-vel való jelölése. Ugyanerről tanúskodnak a korai latin átvételek, ahol a magas magánhangzók előtti /g/ hang ma /gy/-ként - akkor még /dzsj/-ként - jelentkezik, vö. angyal, gyehenna, sőt György.
Az előbbi magyarázatom a Rat : Rath névpárokról szólt. A Günter : Günther esete ettől eltér, és az előző válaszom során ez nem jutott az eszembe. A régi germán személynévkincs jelentős része kéttagú összetétel, vö. https://onomastikion.blog.hu/2012/08/14/kettagu_german_szemelynevek . Az utótagok egy része /h/ hanggal kezdődött, ilyen a Günter ~ Günther is, amely az ógermán *ġunþiz ’harc, csata’ és *harjaz ’had, sereg’ elemekből áll. Az összetételi tagok – amíg a név szerkezete transzparens maradt – követték a hasonló önálló szavak változásait, így a szóvégi hangzók lekopását is, így a felnémetben az előtag Gund (ill. umlaut hatása alatt Günd) alakúvá vált mielőtt kiavult, az utótag pedig máig él Heer formában. Ekként a két tag határán olyan mássalhangzókapcsolatok keletkeztek, amelyek utolsó tagja az utótag kezdő h-ja volt, az első tagja pedig az előtag tövének végmássalhangzója (msh-kapcsolata). Ilyen módon ebben az esetben a h-s Günther alak az elsődleges, de a középkor folyamán a szóközi msh-hangzókapcsolat egyszerűsödött úgy, hogy a /h/-t nem ejtették, és ez az újabb Günter írásmódban is megjelent. A /h/-t a Günther-ben sem ejtik, az ott a hagyomány megőrizte íráskép része. – A skandináv nyelvek a két tag határán lévő msh.-torlódást még tovább egyszerűsítették, ott a név ma Gunnar alakban jelentkezik.
Ui. Mivel a németben a szótag elején a /t/ hang hehezetes, a /d/ pedig nem, a két hangot három fonetikai jegy (megléte vagy hiánya) is megkülönbözteti: a zönge, a feszesség és a hehezet. Emiatt a német nyelv járások jelentős része a zöngésség szerinti megkülönböztetésre nem érzékeny, hiszen a feszesség és a hehezet enélkül is elég elkülönítést biztosít. Ennek a jelenségnek a következménye, hogy végül is a Günther névben <t> betű szerepel és nem <d>. Más szóval azt is mondhatjuk, hogy mivel a zöngés /d/ nem lehet hehezetes, a hozzá kapcsolódó és egyben neki hehezetet is biztosító /h/ hatására a /d/ nahg /t/-vé zöngétlenedett.
A németben a szótagkezdő zöngétlen zárhangokat hehezettel ejtik. A <th> betűkapcsolatban ilyen módon jelent meg a <h>, de mivel ez a <h>-val és nélküle írt alakok között nincs ejtési különbség, ez az írásmód kikopott a modern helyesírásból. Az azonos szótagkezdő ejtésmód okozta, hogy a szótagban más helyet lévő /t/ jelölésére is átterjedt a korai helyesírásban.
A <ch> helyzete némileg más. Ez szintúgy jelölte a <c>-vel írt /k/ hang pozícionális, hehezetes [kʰ] változatát. Valamint ezzel jelölték a felnémet hangeltolódással a /k/-ból fejlődött [x] veláris réshangot és [kx] zár-rés hangot (affrikátát). A [kx] hangot a német köznyelv nem fogadta be (de megvan a svájci németben), a /k/ hang jelölésére hehezetes és hehezetlen változatára a modern, egyszerűsítetett helyesírás egyaránt a <k> betűt tartotta meg (kivéve a <kk> helyetti <ck> betűkapcsolatot), így ma a <ch> digráf csak a [x] hangot jelöli*. – A <sch> betűcsoportnál [skʰ] → [sx] → [ʃx] → [ʃ] hangváltozás történt.
* Az, hogy a görög eredetű latin szavakban a <ch> betűkapcsolatot a latinokkal ellentétben nem [kʰ]-nak vagy [k]-nak ejtjük, hanem [x]-nak vagy /h/-nak, ennek a német fejleménynek tudható be.
A történeti német helyesírás a <ph> betűkapcsolatot is ismerte a <ch>-hoz hasonlóan a [pʰ] ~[f] ~ [pf] szerepben. Az utóbbi jelölésére a <pf> digráf állandósult, az [f] hangnak saját betűje van, és a [pʰ]-t sem kell megkülönböztetni a [p]-től, így elég mindkettőre a <p> betű. Ezért a <ph> betűkapcsolat ma csak a görög eredetű szavak etimologikus írásmódjára korlátozódik.
Minthogy a <t> és a <th> jelölés a <c> : <ch>, illetve <p> : <ph> kettőstől eltérően nem jelöl eltérő fonémát, ezért /t/ értékű <th> írásmód a német tulajdonnevekben megtarthatta az írásbeli folytonosságból eredő jelölő-egyedítő szerepét.
***
A fentiekben és az előző hozzászólásomban is, a <…> zárójelpár betűt jelöl, a /…/ a magyaros írásmóddal visszaadott hangot vagy fonémát, a […] pedig az IPA/APhI rendszerű fonetikai átírást jelöli.
Az esetek többségében korábbi sznobizmusról van szó. A korai ómagyar korban, amikor a latin nyelvű szövegekben a magyar tulajdonneveket is le kellett írni, akkor a latinból hiányzó hangokat egy ahhoz közeli latin hang írására használt betűvel adták vissza. Tehát a <g> betű egyként jelölte a kemény /g/ hangot és a lágy /gy/ hangot (pontosabban akkor annak /dzsʲ/ elődjét): ez egyébként az olasz írásmód átplántálása a Bolognában tanult írástudók által. Ennek mintájára a <t> betű is egyként jelölte a kemény /t/ hangot és az időközben meghonosodott lágy /ty/-t. Idővel, ahogy az írástudás bővülésével fokozódott az igény a pontosabb hangjelölésre, rendszerint betűkapcsolatokkal próbálták az eltérő ejtésmódokat megkülönböztetni. Ezek között volt az a konvenció is, hogy a lágy ejtés visszaadására a <g>, <t> után tettek egy nem ejtett <i> betűt vagy az azzal azonos szerepű <y>-t, a a kemény ejtést pedig <h> hozzáadásával jelölhették. Az első megoldás máig a helyesírás része, vö. <gy> és <ty>, a másik azonban az újkorban kikopott, hiszen ha már a lágy ejtést jelöljük, akkor a kemény ejtést nem kell, mivel az illető betűnek önmagában ilyen szerepe lehet. (A kettős jelölésből a legtovább a cz tartott ki a XX. sz. elejéig, amelyben a z szintén redundáns szerepű.)
De mire a <h> lekopott a kemény <g>; <t> után, addigra már a nemesi családok neve generációk óta szerepelt az oklevelekben, és ők a tradíció miatt a családnevük írásában nem (mindig) követték a változó köznyelvi helyesírást, hanem meghagyták a régies formát. Pontosabban talán úgy fogalmazhattunk, hogy valójában visszaarchaizálták a neveiket, mert amikor a török kiűzése után a régi birtokért kellett perlekedni, akkor a régi oklevelekben szereplő írásmóddal azonos alak egyfajta jogfolytonossági argumentum is lett.
A polgárosulás nálunk sajnos nem úgy alakult, hogy a nemesség vette át a polgárság viselkedési mintáit, hanem fordítva. Emiatt a közrendű családok sem úgy írták a vezetéknevüket, ahogy ejtették, hanem a történeti írásmódú nemesi családnevekben szereplő felesleges betűk egy része a köznép neveiben is megjelentek.
Kampusi: Az alábbiakban nem foglalkozom az ilyen írású afrikai és hátsó-indiai nevekkel, illetve magyar írásmódot feltételezek. Ilyen névnek nem sikerült még az említéséhez sem jutnom. Emiatt talán az feltételezhető, hogy esetileg alakult ki a név egy szervetlen -i végződés hozzáadásával, hogy hasonlítson a gyakori -i végű magyar családnevekhez (amelyek gyakran a környezet által nem azonosítható település nevéből képződtek).
Ilyenformán már felmerül a szlovén Kampuš családnév lehetősége, amely a németesedett (ausztriai) Kampusch közvetítésével is elkerülhetett a magyarba. E mögött a név mögött vélhetően a szlovén kampuš ’pajor, csimasz, bogárlárva’ közszó áll, de neme kizárt az sem, hogy egy Kamp- alakúvá rövidült (pl. olasz eredetű) személynév bővült szláv -uš kicsinyítő képzővel.
Kedves LvT, érdeklődnék -- ha még nem volt --, hogy honnan a magyar családnevekben a Tóth, Németh, Rhédey, Baráth, Szontágh , stb. -h-ja? És a németben?
Hüse: Kálmán Béla a magyar családnevek azon csoportjában említi, amelyeknek motivációja, pontos kiindulása felderítetlen. Tekintve a XV. sz.-i hwſeſeg ’hőseség, merészség’ alakot, ahol az első szótagban ü hang mutatkozik az ő helyett, talán lehet a Hőse név alakváltozata, amely az eredetileg ’ifjú’ jelentésű hős melléknévből alakult a régi -e kicsinyítő képzővel. Ez eredetileg személynév volt, majd a leszármazottak a felmenőre utalóan kapták meg megkülönböztető névként. — A hűs ’kissé hideg’ a hűvös melléknév összerántott alakja, amely a nyelvújítás alatt vált a köznyelv részévé nyelvjárási formából, tehát már a családnevek kialakulási korszakának lezárultával. Ezért kevéssé valószínű, hogy a Hüse név alapjául szolgálhatott volna.
A német szakirodalom ismeri a német Hüsch családnevet, amely az Észak-Rajna-vidéken fordul elő, és a német Hugo (< ófelnémet hugu < ógermán *hugaz ’gondolat, értelem, szellem’) személynév köznapi alakjára vezetik vissza. Úgy vélem, ennek a névnek nincs kapcsolata a magyar Hüse családnévvel.
Gyilus: Ehhez a névhez irodalmi adatot nem találtam. a RadixIndex.com névjegyzékében megtalálható a Gyila ~ Gyilla, Gyilik, Gyilko, Gyilók családnevek, valamint a Gyileszku is. Ezek felvetik egy Gyil- alakban rövidült személynév létét, amelyből a környező nyelvek kicsinyítő- és apanévképzőivel további nevek származtak. Az -us a szláv nyelvekben, de a magyarban is (vö. Benyus ~ Beňuš < Benedek ~ Beňadík, Mikus ~ Mikuš < Miklós ~ Mikuláš is). A szlovák névkincsben szerepel a Diľ ~ Díľ, Dilík ~ Dilik, ugyanakkor az alapnév világos szláv etimológiája nem létszik, és a RadixIndex.com-beli nevek elsősorban Erdély területére mutatnak. Az erdélyi román nyelvjárásra jellemző, hogy magas magánhangzók előtt a /g/ hangot lágyan ejtik, amelyet a magyar fülhajlamos /gy/ hangnak hallani. Így a román Ghilea név adódna a magyar Gyila ~ Gyilla név előzményéül. a román név Ghil- töve a korábbi Ghel- alakra megy vissza, amely az Anghel ’Angyal’, illetve a Ghelasie ’Geláz, Gelasius’ egyházi személynév rövidülése. Ez a román név a valach kolonizációval a szlovák területekre is eljuthatott, és ugyanígy a különböző népmozgással összeállt hajdúság körébe is (akár közvetetlenül a román népesség, akár az északról betelepülő szlovák-ruszin etnikum által).
A Karafiát névről l. legutóbb a 12311-es hozzászólásban. Mind a cseh karafiát, mind az oszmán-török karanfil elnevezés végső soron indiai eredetű, vö. tamil karāmpu ~ kirāmpu, szingaléz karābu ’szegfűszeg’, amely pedig valamely Fűszer-szigeteki nyelvből eredhet, vö. még tagalog klabong. A görögöknél ebből népetimológiával καρυόφυλλον (karüophüllon, kariofillon) ’tkp. diólevelű’ lett, amely a latin caryophyllātus továbbképzésen keresztül került a csehbe. Az oszmán-török esetén a közvetítő az arab qaranful alak volt.
Üdv. A Karafiáth név tulajdonosa azt állítja, a név cseh-morva, és szekfűt jelent. Ez rendben volna, de érdekes mód törökül a szekfű: karanfil - hogy van tehát ez a rokonság?
Simonits: Nyilvánvalóan szláv eredetű névről van szó. vö. a szlovák Šimonič, horvát Šimonić és lengyl Szymonicz családnevet. Az egyházi (bibliai) Šimon ’Simon’ személynévhez járult a szlovák -ič, a horvát -ić, illetve a lengyel -icz apanévképző, azaz eredetileg az ilyen nevű felmenő leszármazottainak volt a megkülönböztető neve.
A szlovákban ennek az apanévképzőnek az eredeti alakja -ic volt, azt az -ič változat az ukrán (valach, ruszin) és a XVI. sz.-tól felköltöző horvát telepesek hatására váltotta föl. Ugyanígy járt a lengyel nyelv is, csak ott a mai -icz végződés elterjedésében a horvát nem játszott szerepet, csak az ukrán együttélés. Ezért az -ič végű mai szlovák családnevek az eredeti szlovák alakulatok mellett lehetnek ukrán (ruszin) vagy horvát eredetűek is (az ukrán esetén esetleges lengyel követítéssel is). A mai szlovákiai Šimonič név szlovák eredetűnek tűnik, mivel egyrészt egy nagyságrenddel gyakoribb mint horvát vagy lengyel területen, illetve Ukrajnából hiányzik is a feltehető kiindulási alak, másrész a horvát Šimonić csak egyfajta helyi változat a sokkal gyakoribb Šimunić mellett. (Ezért aztán, ha ezt a három nevet nem egymástól függetlenül, párhuzamosan kifejlődött alakulatnak tekintjük, akkor inkább az a valószínű, hogy a lengyel és a horvát alakok eredete köthető oda költöző szlovák etnikumhoz.)
Ami a magyar Simonits nevet illeti, az -its, -ich vagy -ics végű írásmód nem befolyásolja az etimológiát, az csak a magyarosodás helyén és idejében dívó magyar helyesírási gyakorlatra utal. Mivel a kérdezett név Somogy megyei előfordulású, az elvi lehetőségek közül a népességek érintkezési mintázata alapján elsősorban a horvát eredet vélelmezhető. – A Simonity alak újabb kori magyarosodásra és egyértelműen horvát eredetre utal: a horvát-szerb ć [ʨ] hangnak ugyanis nincs megfelelője a magyarban, így az átvételkor helyettesíthető cs-vel és ty-vel is. A szlovák č és a lengyel cz esetén nincs ilyen kettősség, ezek megfelelnek a magyar cs-nek.
Igaz: Kázmér Miklós szerint a ’becsületes, igazságos’ értelembene használt magyar igaz melléknévvel azonos, az elnevezett jellemére utaló ragadványnév. Nincs tehát kapcsolata az Ignác személynévvel. Kázmér az első vezetéknévi előfordulását 1389-ből adatolja.
Korontz: A kora újkori magyar történeti helyesírásban a <cz> és a <tz> betűkapcsolatok nem állnak szemben egymással, mindkettő a /c/ hangot jelöli, és csak az adott közeg helyesírási tradíciója tesz különbséget a használatban, vö. A magyar helyesírás fejlődése. – Korábbi magyar, valamint nem magyar helyesírás esetén azonban a <cz> betűkapcsolat a /cs/ hang jele is lehet, míg a <tz> ebben a körben is a /c/ hangot jelöli.
A kérdezett név Koronc írásmódban a jelenkori elterjedése szerint horvátországi eredetűnek tűnik. A Koroncz írásmódban délkelet-magyarországi, a Korontz írásmód a jelenkori adatbázisokat összesítő forbears.io-n már nem mutatható ki. A fent elmondottak értelmében ezek közt az alakok közt nincs különbség, csak az adott ország modern kori anyakönyvezési rendszerében használt eltérő helyesírási konvenciók jelennek meg így.
A horvát etimológia irodalom a Koronc [koˈrônʦ] nevet horvát eredetűnek tartja Grobosinc (ma Grubišno Polje, Horvátország) központtal. Etimológialag a horvát kruna ’korona’ szónak a történeti szlavóniai (kaj-horvát) nyelvjárásokban használt (a latin nyelv hatására kialakult) korona [koˈrôːna] változatához járult a szláv –ьcь kicsinyítő-névképző toldalék, amely a kaj-nyelvjárás területén általában -ec (a horvát-szerb köznyelvben pedig -ac) alakúvá fejlődött, de a nyugati peremvidéki szláv nyelvjárásokban (pl. szlovénben, kaj-horvátban, szorbban) szonor mássalhangzók után nem szótagértékű -c-vé is fejlődhetett, mint az adott esetben is.
Kerestem magyar(abb) etimológiai lehetőségeket is. Egyrészt adódna a Koroncó helynév mögött magyarosodott személynévi áttéttel sejtett mongol *qorumsi ’káliz’ törzsnév, másrészt a csíki kurunc ’fütykös’ tájszó hangtani módosulata. Ezek azonban a horvát eredetnél sokkal kevésbé illenek a név elterjedési képéhez.
Egy újabb név eredetét szeretném tudni: Korontz. A születési feljegyzésben minden kétséget kizáróan ebben a formában szerepel. (1823-as adat) Esetleg talán lehetne még Koroncz-ként is írni? De igazából csak az eredet érdekel.
Obetkó: Vö. a szlovák Obetko családnevet. Ez a szlovák obeť ~ obeta ’áldozat, áldozás’ közszó származéka névképző szerepű -ko kicsinyítő képzővel. A név lehetne a szlovák *Obedko név kiejtés szerinti írásmódja is, ebben az esetben az alap az obed ’ebéd’ közszó lehetne. Ez utóbbi lehetőséget azonban a d-vel írt alakok hiánya miatt kizárnám. A névadás motivációja valamilyen olyan esemény lehetett, amely során az elnevezett áldozati szerepbe került vagy áldozatot hozott, illetve valamilyen vallási fogadalmat tett vagy ahhoz kapcsolták.
Weiszenpacher: Vö. szlovákiai német Weissenpacher név, amely a b hang német nyelvjárási zöngétlen-média ejtésén keresztül a köznyelvi alakú ausztriai német Weißenbacher név változa ta. z valamely Weißenbach ~ Weissenbach (Weißbach ~ Weissbach) településről való elszármazást, ,az oda való kapcsolatokat jelző német lakosnév. Ezeket a településeket egy-egy azonos nevű patakról nevezték el, amelynek értelme ’Fehér-patak’.
Beszterczán: Ez első pillantásra kimérajellegű alakulatnak tűnik, mintha a magyar Beszterce település nevéhez a szláv -an főnévi lakosnévképző járult volna. Ha ez igaz, akkor névadás olyan szláv közösséget feltételez, amely az elnevezett személy származási helyét a magyar nevén ismerte. Főnévi képzővel első sorban a nyugati délszláv nyelvek alkotnak lakosneveket, és a Tolna megyei előfordu–lás ezt megengedi. A ma magyarul Beszterce utótagú szlovéniai és horvátországi települések neve a XX. sz. eleji magyarosítás eredménye, korábban ezek neve magyarul a Bisztrica volt, tehát ezek nem szolgálhattak a névadás alapjául. Emiatt a névadó település inkább a mai Romániában vagy Szlovákiában lehetett. – Ha találok jobb etimológiát, jelentkezem.
Lecskó: Vö. szlovák Lečko, ukrán Лечко (Lecsko) családnév. A név vagy a keletszlovák nyelvjárási lečka ’kocka (tészta)’ szó egyes számú alakja, vagy a szlovák liek ’gyógyszer, orvosság’ szó lek- tövének származéka névképző szerepű -ko kicsinyítő képzővel. Ilyen módon a kedvenc ételre, a készített vagy árult termékre utaló ragadványnév lehetett. Ismert szlovák vándorfoglalkozás volt az olejkár ’gyógyolajárus’, az utóbbi motiváció utalhat hasonló népi gyógytermékre is, de ezzel ellentétben arra is, hogy az illető esetleg „városi” doktor gyógyszerét kapta. – Ha esetleg elképzelhető lenne Lek-, Lec- vagy Leč- alakban rövidülő szláv személynév, akkor ennek származékaként is magyarázni lehetne a nevet. (De ilyet egyelőre nem találtam.)
Gődér: A Magyar Tájszótár Mezőbándról adatolja a gödör ’verem’ közszó gödêr, keletebbről pedig a gödër alakját. A magyar Gödör családnév létezik (mint gödröt, vermet ásó személy képzőtlen foglalkozásneve), ezért ennek a táji formája is feltételezhető. A Gődér vezetéknév a mai Romániában is jelen van, így feltételezhető, hogy a fenti nyelvjárási formáknak megfelelően onnan került Belmagyarországra, ahol a távoli tájnyelvi névalakban nem ismerték fel a gödör közszót, így meghagyták az eredeti formájában (csak az ö nyúlt meg a rákövetkező hosszú magánhangzó hatására; ez utóbbi eredetileg hosszú nyílt ê lehetett, ami hanghelyettesítéssel lett a szokásos hosszú zárt é-vé).
Danizser: Az -er végződés miatt felvetődik a német eredet gyanúja, ugyanakkor ennek a /zs/ hang ellene szól. Azonban /zs/ csak fonéma szinten nincs a németben, de az <sch> német ajkon megvalósulhat zöngésen is, így a magyarosodás folyamán mégiscsak megjelenhet német nevekben is a /zs/ hang. Ha a kérdéses nevet visszaírjuk német alakjába, akkor az így kapott Danischer felfogható, mint a német dänischer ’dániai’ erős ragozású hímnemű melléknév umlaut nélküli nyelvjárási formája. Ugyanakkor a németben a népnevek főnévi alakjából lesznek vezeték- és családnevek, nem a melléknévi formából, legalábbis ez utóbbira nem találtam példát, ezért ezt az etimológiát kizárhatjuk.
Mindamellett a Duden szerint a szláv Daniš név (amely a Daniel vagy a Bohdan ~ Bogdan nevek továbbképzett formája) Danisch alakban bekerült a német névkincsbe. Nem kizárt, hogy ebből az apanévképzői szerepű német -er végződéssel új családnév képződjön a leszármazottak jelölésére. Ez tehát lehet a Danizser név forrása.
A fenti eshetőséget támogatja, hogy a szlovák névkincsben szerepel a Daniž családnév Vágbeszterce (Považsská Bystrica) központtal, valamint ennek Danižík és Danižek továbbképzései, amelyek apanévképzői szerepű kicsinyítő képzőkkel bővültek. – A szlovákban a szó végén a zöngés mássalhangzók zöngétlenednek, emiatt hiperkorrekcióval az eredetileg zöngétlen véghangzó is zöngéssé válhat. Ezért a szlovák Daniž nevet a fent említett Daniš név mellékalakjának vélhetjük.
Tehát talán egy nyugati szláv név német környezetben történt továbbképzése magyarosodhatott ilyen alakban.
És be is dobnék egy új nevet: A Danizser név eredetéről mit lehet tudni? (többen jutottunk arra, hogy ezt lehet kiolvasni a kivonatokból; talán még Damizserként is olvastam, de maradjunk a Danizsernél.
Én is Kóniecs-nek olvasom, mint te a Családfakutatás fórumon. Az alföldi szlovák névkincsben szerepel a (ritka) Konyecs névforma, vö. pl. Csorváson. Névvegyüléssel, magyar ajkon történő névtévesztéssel talán a horvát eredet is felvethető, vö. Konjek × Konjić, illetve Konječić. A /ny/ hang helyetti <ni> írásmódra vö. a lengyel Koniec családnevet, míg a szóvégi magyar hang talán az eredeti szláv /c/-ből is kialakulhatott az ezt jelölő <cz> betűkapcsolat alternatív /cs/ olvasatából. Ennek lehetőségére utal a RadixIndex.com Komecz adata, ahol az <m> akár a <ni> eltévesztésének is vélhető, mivel ugyanitt szerepel a Komecsny és a Komeczny, ahol a <m> helyett világosan <ni> olvasandó, vö. lengyel Konieczny, cseh-szlovák Konečný (tkp. ’[falu-] végi’) családnevek. Tehát végső soron, meglehet, egy szláv vezetéknév kezdődő magyarosodásának a kínjaiba nyerhetünk bepillantást.
Nem tudom, nekem ha kicsit halványan is, de betölti. Ki lehet nagyítani és akkor jobban látszik. Alulról a harmadik sorban a Pázmán János felesége nevét szeretném ha valaki megfejtené.
Pordán: Nyilvánvalóan összetartozik a Pordány utótagú helynevekkel, mint Lajtapordány (Leithaprodersdorf, Ausztria), Rábapordány, Vulkapordány (Wulkaprodersdorf, Ausztria), és a Pordán mellett a Pordány forma is előfordul magyar családnévként.
Kiss Lajos szerint a településnevek az Árpád-kor végéről (1278-ból) adatolt Pardan személynévből erednek képzőtlen magyar névadással. Ennek alapján a családnév is erre a régi világi személynévre megy vissza képzőtlen apanévként. Azaz egy ilyen személynevű felmenő leszármazottait jelölheti. Kisebb valószínűséggel képzőtlen lakosnévről is szó lehet, azaz arra utalhat, hogy az elsőnek elnevezett az egyik Pordány településről származott (ez azonban nagy időbeli távolságra is lehet a jelenkortól).
A Pardan személynév a szláv Prodan ~ Predan személynév korai magyarosodása. A szláv személynév jelentése ’eladott <személy>’.
Köszönöm szépen a részletes segítséget a Cucor/Czuczor családnévnél! Sajnos Blaskovics elvitte a sírba a Cucor<--nyest magyarázatot akkor. A székely források irányában elindulok.
Ad Drávucz: A 4221-es hozzászólásban már volt szó róla, de azóta csak nőtt bennem a bizonytalanság.
Az akkor említett szláv lehetőség mellé fel kell venni a románt is, mivel az /uc/ ejtésű -uț abban is névképző elem, vö. Drag > Drăguț. Constantinescu említi a Drăvici névalakot mint a Drag névből származó Drăghici hiperkorrekt változatát. Ez megengedi, hogy a létező Drăguț névnek feltegyük a Drăvuț /drăvuc/ változatát, amely /dravuc/ alakban magyarosodhatott, ahol a hangsúlyos nyílt szótagban álló /a/ hang /á/-vá nyúlhatott.
Minthogy a név a FamilySearch általam belátható rekordjaiban Jászladányhoz kötődik, felmerülhetne, hogy valami jász reliktumról van szó. Ugyanakkor nem találtam utalást erre sem névtárakban, sem tájszótárakban. Ezért ez még kevésbé valószínű, mint az előző opciók a szláv vagy román eredetről.
Fejér vármegye két alispánja és két szolgabirája bizonyitja, hogy Bodolai Béldi Pál kérelmére és ügyeben egyikök, ugymint Kis-Enyedi János szolgabiró, a vármegyében kiküldetvén s vizsgálatot tartván igaznak találta, hogy Ilyefalván Laczuk Mihály urasága alatt lakó Csorda és Czigán nevezetü két oláh emlitett Béldi Pál 200 darab juhát ellopta. Kelt Enyed városában 1510. április 7-én.
Nos Thomas Mike de chezthwe et Blasius Cuchor de Gald Vicecomites et Johannes de Kysenyed et Gregorius chungwaij de dicta chezthwe Judices nobilium Comitatus Albensis Transsiluane damus pro memoria …”
Az itt említett Blasius Cuchor a szöveg szerint az erdélyi Fehér vármegye alispánja volt, és az előneve szerint Gáld településről származott (ott volt birtokos). Ez a Gáld vélhetően a mai Alsógáld (Galda de Jos, Románia) településsel azonosítható.
Megkerestem az idézted közleményt (bár az A hét 1990. évi 21. számában van, csak a Hungaricana kiírása megtévesztő). Kár, hogy a szerző nem adja meg azt a pontos nyelvi adatot, amely alapján a Cucor nevet összekapcsolja a ’nyest’ jelentéssel. Mivel a XVII. sz.-i török adóösszeírásokat említi, török alatt célszerűen az oszmán-török nyelvet lehetne érteni, de abban nincs /c/ hang. A mai latin betűs törökországi török helyesírás szerint a <c> betűkép a /dzs/ hang jele, és ezt a választást éppen az teszi lehetővé, hogy a /c/ hang nem ismeretes ebben a nyelvben, így az ennek megfelelhető <c> betűképet fel lehetett használni más hang jelölésére. Az Ata Türk-i XX. sz.-i írásreform előtt az oszmán-törökök is arab írást használtak, és az arab írásból is hiányzik a /c/ hang jelölése. És ez alapvetően minden török nyelvre igaz. A magyar borz szó török eredetű, vö. oszmán-török porsuk (régen borsuk), de a /c/ hang az ősmagyarból is hiányzott, így nem várható, hogy a *cucor hangkép valamilyen korábbi szteppei török szót őrzött volna meg a helyi magyar dialektusban. Persze később a magyarban előfordult a /sz/ → /c/ affrikálódás, de még így sem találtam idevonható török alapszót. A ’nyest, nyuszt’ állatnév mai törökországi török megfelelője sansar, és ebből a *cucor alakot nem tartom levezethetőnek. Szlovák alapon sem találok a /cucor/ hangsor és a ’nyest’ jelentés közt kapcsolatot. (Az mindenképpen óvatosságra int Blaskovics magyarázataival szembe, hogy a cikk elején, az előző oldalon a Szalai ~ Szalay nevet [az ő megfogalmazása szerint személynevet!] a [magyar helyesírással visszaadott] török szal- igéből vezeti le anélkül, hogy ütköztetné az irodalomnak azon egyöntetű véleményével, miszerint ez a Zalai ~ Zalay név változata, tehát az elnevezett Zala megyével, esetleg a Zala ~ Szala folyóval fennálló kapcsolatára utal.)
A Régi magyar családnevek névvégmutató szótára valójában Kázmér Miklós Régi magyar családnevek szótára – XIV-XVII. század c. művének feldolgozása. Ez nekem megvan, megnézem majd benne, ha a könyvtáramhoz jutok, hogy a Cucor (Czuczor) családnév korai előfordulását honnan adatolja.
Pár éve találtam Blaskovics József professzortól a Czuczor/Cucor névhez az alábbi leírást: "Több család viseli a Cucor (Czuczor régi helyesírási alakban) nevet Érsekújvár környékén. Már a 17. században írt török adóösszeírásokban is többször szerepel. Jelentése: nyest." (A Hét, 1990/1 szám, 11. oldal). Most, hogy visszanéztem, látom, hogy Részedről Kázmér / Ballagi Mór értelmezései (ez van egyébként szinte szóról szóra a Czuczor/Fogarasiban is) szerepelnek. Mi a véleményed a Blaskovics féle megfejtésről? Ez esetleg módosíthatja az eredetre vonatkozó hipotézist? A török deftereket végigbújtam és a Cucor vezetéknév igen ritka, a korábbi előfordulások délebbre vannak, aztán jelennek meg Érsekújvár környékén. Ez utóbbi talán érthető is, mert talán menekültek a török elől. Találtam XVI. századi előfordulásokat is. A Régi magyar családnevek névvégmutató szótárában közölt 1510-es első előfordulást viszont nem leltem sehol (a defterekben nyilván nincs). Ott ismeretlen motivációjú családnévnek tekintik a Cucor-t ráadásul. A korai előfordulásokat jó lenne látni, talán elárulnak még valamit a név keletkezéséről. Nincs valahol egy olyan változata a végnévszótának, ahol a hivatkozott dátumokat valami forráshivatkozás is megtámogatja?
Rozsik: A jelenkori elterjedése alapján ukrán eredetű, vö. a Рожик (Rozsik) családnevet. Ez olyan, ragadványnévre visszamenő vezetéknévnek tűnik, amely közszói alapról származott a személynévképzői szerepű -ик (-ik) kicsinyítő képzővel. A közszói alapként elsősorban az ukrán рож (rozs) ’rozs’ szó jöhet számításba, másodsorban a ріг (rih) ’szarv’ szó, amelynek töve рог- (roh-) alakú, ahol a -г (-h) hang palatalizációt okozó képzők előtt -ж (-zs) hanggá lágyul. Így rozstermelő vagy (búza helyett csak) rozsot fogyasztó, illetve nagy szavú marhát, esetleg szarvszerű dologgal kapcsolatos személyt jelölhetett. – Ugyanez a név hasonló jelentéssel a nyugati szlávságban is kialakulhatott volna (vö. lengyel *Rożyk, cseh-morva-szlovák *Rožík), ez ellen azonban a jelenkori adatolatlanság szól. Ilyen módon a szlováknak látszó eredet inkább szlovákok közé betelepedő (és elszlovákosodó) kárpátukrán (ruszin) felmenőhöz köthető.
Ha már nemrég volt itt vita a nevet elírással vagy félreolvasással történő keletkezésének lehetőségéről, jelzem, hogy a z és s betűk felcserélésével egy teljesen másik nevet is kaphatunk. Ilyen csere magyarosodás után képzelhető el esetleg, ahol egyrészt az írásmód magyar, másrészt az érdekelt családban már kiveszett a szláv nyelvtudás.
Roszik: Vö. cseh-morva-szlovák Rosík, lengyel Rosik, ukrán Росик (Roszik) családneveket. Ennek alapja a közszláv rosa ~ роса (rosza) ’harmat’ szó, amelyhez a személynévképzői szerepű -ик (-ik) kicsinyítő képző járult. A motivációhoz vö. a magyarban is létező Harmat (Harmath) vezetéknevet.
Hompola: Úgy vélem, a magyarországi elterjedtségű Hompola névforma r > l hangváltással alakulhatott ki a Hompora alakból, amely morva-szlovák elterjedtségű családnév (a mai szlovákiai elterjedéshez vö. még itt is). Ez utóbbi etimológiájához adódik a szlovák nyelvjárási hampora szó, amelynek hampura, hompora, honpora, humpara, humpora változatai is ismertek, és jelentése egyrészt ’főként gyermekeken fellépő gombás bőrbetegség, tinea’, másrészt ’utálatos, kellemetlen ember’. Ilyen módon eredetileg tartósan fellépő bőrelváltozásra vagy negatív közösségi megítélésre utaló ragadványnév lehetett. Az r > l változás lehetőségét megerősíti a szlovák nyelvjárási hompolec ’bonyolult, megoldhatatlan helyzet’ származékszó is.
Kedves LvT, a Hompola név eredete/jelentése felől szeretnék érdeklődni. Vas és Somogy megyében ismert, én Rábahidvégen találtam, úgy tűnik, ott a leggyakoribb, bár egyébként igen ritka. A Radixindexből is ennyit tudtam csak meg. Az FS indexeléseiben keresve úgy tűnik, korábban az északi megyékben és a Felvidéken bukkant fel. Eltérő írásmódot nem találtam, amire rá tudnék még keresni. Nagyon köszönöm.
Godman: Godman alakban leginkább angol vezetéknévnek tűnik, míg a ritkább Godmann írásmóddal német (azonban német névként is lehetne egy -n-re végződő formájú, de lehet, hogy ezek viselőit jelenleg már az USA-ban találjuk meg).
A korai germánoknál bevett volt a kéttagú névadás, amikor is a személynevek szóösszetétellel keletkeztek. Ezek egy része teofórikus volt, amelynek alcsoportját alkották azok a nevek, ahol az összetétel előtagja az ógermán *gudą ’isten’ szó töve volt. Ez az összetételi tag az ószászban God-, az ófelnémetben pedig Got(t)- alakúvá lett. Az ószász pedig egyrészt a mai angolban folytatódott, másrészt pedig a mai alnémetben. A köznapi használatban az összetett személynevek gyakran az előtagjukra rövidültek (vagy az utótagukra csonkolódtak), azaz az Északi-tenger környékén a Godfrid/Godfrey, Godscalc nevekből *Goda, a déli germán területen pedig a Gottfried, Gottschalk megfelelőkből pedig *Gotto köznapi névformák alakultak. A -man(n) ’férfi’ utótag már a korai német névadásban apanévképzői szerepű lett, vagyis a *Goda, illetve *Gotto nevű felmenők leszármazottai északon a Godman(n), illetve délen a Gottman(n) nevet kaphatták. Vö. a korai magyar történelemből ismerős Karlmann frank-bajor királyt, akink a neve a Martell Károly Karlmann nevű fiára emlékezik. A Brit-szigetekre át nem települt ószászok idővel a német egység részesei lettek, így névkincsük a német névkincs részét is alkotják, míg az áttelepültek természetesen a mai angol onomasztikán hagyták a nyomukat.
A God-, illetve Gott- előtag a fenti teoforikus értelmen kívül származhat a *gōdaz ’jó’ melléknévből. A két eshetőséget nemigen lehet különválasztani, de jelentéstani alapon az irodalom inkább a *gudą ’isten’ értelmezésből szokott kiindulni.
Az ógermán *mannz ’(szabad) ember, férfi, harcos’ szó a kéttagú germán nevek elemeként is szerepelhet, vö. német Hermann < *harjaz ’had, sereg’ + *mannz ’(szabad) ember, férfi, harcos’. Ezért elviekben a Godman(n) ~ Gottmann lehetne egy régi összetett név közvetlen folytatója is (tehát rövidülés és továbbképzés nélkül). De neme találtam rá adatot, hogy ilyen összetett nevet ténylegesen adatoltak volna.
Ad Csipes, Csépes: További irodalommal konzultálva a 16415-es hozzászólásban említetteken kívül a régi Csépes személynév lehet a régi magyar Csépán ’István’ egyházi személynév Csép- ~ Csep- rövidülése is az -s kicsinyítő képzővel bővülve.
Csipes: Kázmér Miklós szerint a magyar Csépes családnév i-ző nyelvjárási formája. Ilyenformán a csép ’magnak a kalászból v. hüvelyből való kiverésére használatos eszköz’ közszó -s melléknévképzős származékáról van szó. A Schlägli Szójegyzék (1405 k.) chepes címszava alapján a (csép-pel nem rokon) csepű ’kóc, szösz’ szó -s képzős alakjáról is szó lehet. Ilyenformán foglalkozásnév lehet ’cséppel dolgozó, csépeléssel robotot teljesítő földműves’, esetleg csepűs ’kóc-, csepűkészítő iparos’ jelentésben. – Mint a foglalkozásnevek esetén sokszor az is elképzelhető, hogy az elsőnek elnevezett nem a foglalkozása alapján, hanem valami eseményre, tulajdonságra, kívánságra utalóan kapta ezt az elnevezést személy- vagy ragadványnévül (1138-ból adatolt az idevonhatónak vélt Cepes személynév), amelyet a leszármazottak megkülönböztető névként örököltek. Ebben az esetben (rendszertanilag) apanévről van szó.
A csipa ’a szem sárgás váladéka’ szó kiindulópontként nem jön számításba, mert egyrészt annak magas hangrendben toldalékoló formáig nem adatoltak, másrészt ebben az esetben az -s képző esetén hosszú mangánhangzót várnánk.
Boga: Hasonló régi személynévből lett képzőtlen apanév. Az alapszemélynév valamely Bog- kezdetű személynév (pl. Bogdan, Bogoszló < Boguslav, Bogat) rövidülése -a kicsinyítő képzővel, illetve végződéssel. Ezek a személynevek szláv eredetűek (szláv *bogъ ’isten; sors, szerencse’; *bogatъ ’gazdag, tkp. szerencsés’), de a magyarba is bekerültek, valamint rövidüléssel és -a végződéssel mindkét nyelvben alakultak régi személynevek. A szláv nyelvek közül kizárható a felsőszorb-cseh-morva-szlovák-ukrán-fehérorosz terület (mert ott a g-ből h lett), valamint a bulgár, mert ott ilyen személynév ugyan képzelhető, de képző nélkül nem alakul apanév. Bejön a képbe viszont a román is, mert a szlávból oda bekerült a Boga személynév, és abból a románon belül is alakulhatott képző nélkül vezetéknév.
Dobondi: A 15715-ösben már előkerült. Ahhoz képest azonban már előkerült olyan adat, hogy a mezőségi dombság egyik egységét Dobond-ág-nak nevezték. Ide esett Magyarborzás (ma Bozieș, Románia). A név tehát lehet az innen történt elszármazásra, az ide való kapcsolatokra utaló -i képzős magyar lakosnév. De nem kizárt, hogy más, a névadás után az ismertebb névtárakba való bekerülés nélkül megszűnt Dobond nevű településhez való kapcsoltság. És az sem kizárt, hogy a 15715-ös említett Dobony (ma Dobanovci, Szerbia) vagy hasonló nevű település neve a hasonló nevek hatására szervetlen -d képzővel bővült, esetleg már egy *Dobon(y)i vezetéknévben. Hasonló, akár a kérdezett név alapjául is szolgálható településnév a ma Lábod részét képező Dobonta.
Rofaÿn: A Rofayn személynevet több forrásból is lehet adatolna a középkori Magyrországon az Árpád-kortól kezdve. Pl. 1281-ben említik a Thomas és Rofayn nevű, Borsod megyében birtokos testvérpárt. Az Erdélyi Helynévtár pedig Magyarkéc (ma Cheț, Románia) személynevei közt adatolja 1489-ből. A név írásmódja sokféle: Rafajn, Rofoyn, Rophoyn, Rophayn, Rofayn, Ruphayn, Rophoin, Rophoynus. Nyilvánvalóan nem magyar eredetű név, de az etimológiáját nem tudtam megközelíteni. Vezetéknévként már bízvást magyar, a már meghonosodott személynévből képző nélküli apanévként alakult ki.
Ad Szipál: Valóban, a hosszú á eltakarta előlem a cseh Sýpal (Sypal), valamint a lengyel Sypał lehetőségét. Mivel ez a nyugati szláv név is igen ritka, fennáll a lehetőség, hogy a magyar Szipál és a cseh Sýpal ~ lengyel Sypał egymástól függetlenül alakultak ki, tehát részben fenntartom a 16407-es hozzászólásban leírtakat. Ugyanakkor egyik irányú átvétel sem kizárt.
A nyugati szláv név, ha önállóan fejlődött ki, a cseh sypat ’szór, hint, önt’, lengyel sypać ’ua.’ ige múlt idejű folyamatos melléknévi származéka, tehát annyit tesz, hogy ’aki szórni, hinteni, önteni szokott’.
Amennyiben átvétel történt, úgy a név a fogadó nyelv hasonló neveinek hatása alá került, azokhoz alkalmazkodott: a nyugati szláv esetén az -al ~ -ał végű, a magyar esetén pedig a Pál utótagot tartalmazó vezetéknevekhez.
Igen, a felföldi Gímest és az erdélyi Gyimest könnyű összekeverni, különösen mivel az előbbi esetében – kimaradván az I. vh. előtti településnév-rendezésből – a historizáló Ghymes íráskép rögzült a köztudatban.
Köszönöm, különös tekintettel a Kolon hivatkozásra, mert így megtudtam, hogy rosszul képzeltem Gímest (Gimest, Ghymest) valahova délebbre, a Csángóföld tájára.
Szipál: Ha az indiai eshetőséget figyelmen kívül hagyjuk (mivel különösebb ok nincsennek a megfontolására), akkor én úgy gondolom, hogy a gyakoribb magyar Szélpál családnév alakváltozatáról lehet szó. Az í-ző nyelvjárásokban az irodalmi szél ’oldalsó rész’ szónak ismert a szíl változata, és az is adatolt, hogy a szótagzáró -l ilyen helyzetben is beolvadhat a megelőző magánhangzóba, pl. (Kolon nyelvjárásában*) dí ~ dél, fí ~ fíl ~ fél.
Több olyan összetett magyar vezetéknév van, amelynek egyik tagja gyakori személynév, a másik tagja pedig egy ezt minősítő régi ragadványnév. A Pál egyházi személynév esetén pl. ilyen a Hajpál, Jópál, Katipál, Kispál ~ Küspál, Nagypál, Őzpál, Tarpál, Újpál, Vargapál. A Küspál esetén látható, hogy a ejtésmód nyelvjárási is megőrződhet a véglegesedett alakban. Ilyenformán a Szélpál és az ennek megfelelő Szipál családnév olyan felmenő ragadványnevéből válhatott vezetéknévvé, akinek eredeti személy- vagy vezetékneve a Pál volt, és a többi Pál nevűtől az arra utaló kiegészítő ragadványnévvel különböztették meg, hogy a falu szélén lakott.
* Kolont csak mint szakirodalmi hivatkozást említem, a név nemcsak itt, de minden más í-ző nyelvjárási területen kialakulhatott.
Akkor már nem kérdezem meg a 'falumbéli' Hanula nevet. Róla viszont eszembe jutott egy másik híres fényképész pardon, fotóművész család: Szipál. Ez sem egy mindennapos név.
Korda: Kázmér Miklós ad magyar etimológiát, ráadásul kettős is: egyrészt a nyelvjárási korda ’kötél, zsinór’ szóból eredezteti ’kötélgyártó, kötélverő’ értelmű foglalkozásnévként. Másrészt ez a garda halnév nyelvjárási formája is, ezáltal ’halász’-t jelölő foglalkozásnév is lehet. A magyar etimológia lehetőségét támogatja a Kordás névváltozat léte is.
A szlávban a magyartól függetlenül is kialakult a Korda vezetéknév, amely ilyenként a német Konrad ’Konrád’ személynév összerántott Kordt változatából ered a szláv -da kicsinyítő képzővel.
Ui. A Borgula (Borgulya) névre történő magyarosítást én is ellenőrizni próbáltam Szentiványi XIX sz.-i gyűjtéséből, de ott nem találtam. A névmagyarosítási opciót én is kérdésesnek tartom, mert nem tűnik számomra annyira a magyarba ágyazott névnek. A fentiek értelmében azonban a Korda ilyen. Az merült fel még bennem a vegyes házasságon kívül, hogy ha a névadó felmenő Lengyelországból települt ide, akkor éppen a névlengyelesítés is felmerülhet: de a hipotetikus lehetőségen kívül erre semmi ráutaló adatatom nincs.
A marhuľa ’sárgabarack’ szó végén az -uľa nem képző. Adott esetben a német Marille ’ua.’ növénynevet honosította meg ilyen formán a szlovák. Ez a végződés gyakori az átvett növénynevekben, pl. cibuľa ’vöröshagyma’ (< latin cepulla), fazuľa ’bab’ (< német Fasole < latin phaseolus), levanduľa ’levendula’ (< latin lavendula), mišpuľa ’naspolya’ (< olasz nespola < latin nespilus) s í. t. Látható, hogy így a végsősoron latin -ul(l)a, -ola végű szavak illeszkedtek be a szlovák fonotaktikai rendszerébe – persze nem véletlenül az -uľa képző hasonító hatásától.
Az -uľa képző olyan szavakon van, mint baba ’nagyanya’ > babuľa ’fiatalasszony, leány’, breh ’part’ > brehuľa ’parti fecske’, frnda ’piperkőc nő’ > frdnuľa ’ua.’, hádať ’találgat; jósol’ > haduľa ’jósnő; őszi kikerics’, hviezda ’csillag’ > hviezduľa ’homlokán foltos tehén’ stb.
Az előbbihez tartoznak az olyan női becéző, illetve köznapi nevek, mint Hana ’Hanna’ > Hanuľa, Magdaléna ’Magdolna’ > Magduľa stb. Az ilyen női nevek anyanévkénti családnévvé válása folytán jelenik meg a képző a férfi családnevekben.
A jelenkori szlovákra kevésbé jellemző, de (időben, térben más) szláv környezetben férfi neveket is alkotott ez a képző. Ilyen pl. a szerb Jankula, Hunyadi János népi neve.
Léteztek olyan névmagyarosításokváltoztatások, amikor a felvett név nem volt magyar eredetű név, hanem magyarnak gondold, Magyarországon elterjedt (valószínűleg szláv eredetű) név volt. Lényeg, a tipikus zsidó név lecserélése, egy átlagosra/hétköznapira, azok között meg sok a szláv eredetű.
Azt azért érdemes megjegyezni, hogy az 1890. évi népszámlálás szerint a szerbek csak a negyedik legnépesebb nemzetiséget alkották Szentendrén, és náluk számosabban voltak akkor ott a szlovákok. A Pilisben olyan szlovák többségű falvak voltak, mint Pilisszántó. 1890-ban, ha csekély számban is, de Budakalászon is jelen volt a szlovák etnikum. Ezt azért írom, mert a Borgulya ~ Borgula családnév egyértelműen szlovák névadó felmenőket implikál.
Nem tudom, hogy egy magyarországi zsidó család hogyan tesz szert olyan szláv vezetéknévre mint a Borgula. Elviekben a vegyes házasság is elképzelhető, ha az anya örökíti a zsidó identitást.
Kucsa: Vö. egyrészről a cseh-szlovák Kuča, lengyel Kucza illetve az ukrán-orosz Куча (Kucsa) vezetékneveket, másrészről a horvát Kuća családnevet. A nyugati szláv formák sziléziai eredetűnek tűnnek. A név ragadványnévi eredetűnek tűnik, és a névadás lehetséges motivációjához vö. egyrészt orosz-ukrán куча (kucsa) ’rakás, kupac, halom’, cseh kuče ’tömeg; kazal, asztag, boglya’, másrészt szlovák kuča ’viskó, vityilló; idénymunkások egyszerű hajléka’, kučať ’guggol, gubbaszt; tengődik, nyomorog’, ukrán куча (kucsa) ’ól’, illetve horvát-szerb kuća ’ház’.
Köszönöm, - de a kérdésem csupán részben nyelvészeti, nagyobb részt társadalmi-történeti része - hogy ugyanis zsidó családoknak lehet-e ez a családneve?
Ad Borgula, Borgulya: Michal Majtán más etimológiát ad rá, mint én a 16369-as hozzászólásban. Ebben az esetben is szlovák névről van szó, de a rég szlovák Borbola ’Borbála’ női egyházi személynév Borb rövidüléséhez járult a szlovák -uľa képző. Ez utóbbi lehet kicsinyítő-kedveskedő képző, és képezhet női személy- és vezetékneveket. Végső soron tehát anyanévről van szó, azaz a leszármazottakat a női felmenőről nevezték el. A kiindulási Borbuľa alakot b : b > b : g elhasonulás alakította a végső alakjára. – Egyébként az általam vélelmezett burguľa ’marharépa, cukorrépa’ közszói kiindulásnak van ilyen (de ellentétes irányú) hangváltozást mutató burbuľa formája.
Nézze, amíg nem javasol egy jobb etimológiát a Biczó névre az enyémnél, addig az összes kötözködése annyit sem ér, mintha behabzsolna egy nagy tányér hapax legomenont, hogy utána fejvesztve rohanjon egy majuszkulát nyomni a fajanszba...
Serb: Amennyiben ezt a nevet a magyar helyesírás szerint kell értelmezni, tehát az IPA/APhI szerint átírásban [ʃ] hanggal kezdődik, akkor adódik a román Șerb, illetve Șerbu vezetéknévvel való kapcsolat. Ez jogállási név, amely mögött a román șerb ’jobbágy’ közszó áll. Nem mellesleg ez volt Hunyadi János nagyapjának is a személyneve, valamint ennek a közszónak a latin servus ’(rab)szolga’ előzménye a mai magyar szervusz köszönésnek is az előzménye (vö. latin servus humillimus ’alázatos szolgája’).
A szerb népnév (amellyel azonos a Németországban élő szorbok népneve) etimológiája a hasonló hangzás ellenére más. Eredeti formája első szótagi magánhangzó nélkül, szótagképző r-rel hangzott (és hangzik máig a szerb-horvát-szlovénben és a cseh-szlovákban), és ’nagycsalád tagja’ értelmű jelentést tulajdonítanak neki, amely törzsnéven keresztül lett népnév északon és délen is.
>> Az Árpád-kori okleveleket hagyjuk a t/c problematika miatt. <<
De miért hagyjuk? És ha hagyjuk, akkor az Anjou-kor mennyiben lenne mérvadóbb (ami alapján említésre került pl. a Hungaricana DL 96584 jelzésű oklevele ebből a korból)?
A Bitó kétség kívül értelmes szókép a köznévi megfelelője folytán. A Bicó nem az.
>> Érti már, hogy ezeknél a magyar neveknél a legtöbb esetben SZUBJEKTÍV döntés kérdése, hogy c-vel, vagy t-vel olvassuk-e ki az adott nevet? <<
A filológiai döntések a lehetséges olvasásmódok közt nem szubjektívek most sem, hanem már évszázadok alatt kicsiszolódott (forráskritikai, nyelvészeti stb.) eljárások segítenek alátámasztani a választást.
Amitől viszont abszurddá válik az adott esetben a t és c megkülönböztetésének kimódolt problémája az az, hogy a mostani olvasási problémáját kivetíti az évszázadokkal korábbi emberek orális hagyományozására. Cétény falu és patak nevét az ott élő generációk megszakítás nélkül adták át egymásnak szóbeli kommunikációval, a dokumentumokban szereplő íráskép a hangzást próbálja a lejegyző tehetségének megfelelően visszaadni, és nem fordítva: nem fogják a falusiak a községüket másként nevezni attól, hogy egy hiteles helyen egy határleírásban vagy peranyagban hogy lett leírva, miközben ez a dokumentumot nemzedékenként ha előveszik az irattárból, viszont a falusiak tömege naponta használja a lakóhelyének az orálisan hagyományozott nevét.
>> Megnézte az általam javasolt DL 96581 és DL 96584 okleveleket? El tudta dönteni, hogy János apja Tétény volt-e vagy Cétény? A regeszta írója szerint Cétény! <<
A DL 96581-t megnéztem: se nem Tétény, se nem Cétény, hanem Theten vagy Cheten. És az ezzel kapcsolatos álláspontját a regeszta írója világosan jelzi, ugyanis nem írta le azt hogy *Cétény, hanem meghagyta a nevet a mai magyar fordításban is az általa legjobb olvasatnak tartott Cheten formát. A Cétény a lehetséges olvasatok közül csak az egyik, de mivel a magyarban etimológiailag izolált, hapax legomenonként előforduló személynévről van szó, a többi olvasat valószínűsége sokkal valószínűbb: pl. Csetény, Hetény, Setény (csak, hogy a rímelő lehetőségeket említsem).
De még ha a Cétény nevet is vennénk, akkor is magyar névtani trívium az, hogy település nevéből képzőtlenül is lesznek személynevek. Nem lehet azonban egy 1383. évi személynévi adatból magyarázni egy két és fél évszázaddal korábban, 1113-ban előforduló helynevet.
Ide tartozik, hogy a magyarban a /cs/ hangból nem lesz /c/ (akármit is ötletel a Wikipedia laikus szerkesztője), és a <ch> betűkapcsolat visszahatása, ha betűejtést feltételezünk is, /cs/ ejtést implikálna, nem /c/-t.
A DL 96584-ban detto nem *Cétény, hanem Cethen formát ír a regeszta.
Az Árpád-kori okleveleket hagyjuk a t/c problematika miatt. Ráadásul általános jelenség. hogy a t és c magyar mássalhangzókat th/ch alakban írták, és a h alakja bizony sokszor nagyon hasonlít a z-hez (tapasztalatból mondom).
A németül tudó magyar írástudók munkáiban valóban előfordul a c mássalhangzó tz alakban történő írása már korábban is, de a tömeges elterjedése a magyar nyelvben csak a rendi restauráció utáni időszakra tehető, amikortól a német nyelv befolyása drasztikusan megnőtt a magyar adminisztrációban. Valószínűleg nem véletlen, hogy a tz írásmód a 19. század második felében, a magyar nyelv dominánssá válásával párhuzamosan el is tűnt, és csak családneveinkben őrződött meg...
Én tényleg kiszálltam a vitából, de a két utóbbi állítását azért még gyorsan megcáfolom:
1. Arról, hogy a magyar filológiában mi számít "nagy", vagy éppen "rendszerszintű" problémának, fogalmam sincs. Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy a 16. század előtti oklevelek regesztaírói a dokumentumokban szereplő Bicó/Bitószemélyneveket/családneveket gyakorlatilag random módon rekonstruálták hol Bicó, hol Bitó alakban. Három Biczó és egy Bitó család van a magyar nemesség történetében, amely családok története a középkorba nyúlik. Őket kutattam részletesen, tudom, miről beszélek.
Apropó, korábban azt állította, hogy a Cétény névnek nincs személynévi előzménye. Megnézte az általam javasolt DL 96581 és DL 96584 okleveleket? El tudta dönteni, hogy János apja Tétény volt-e vagy Cétény? A regeszta írója szerint Cétény! De a kérdés tulajdonképpen eldönthetetlen!
És még egy rakás további példát tudnék hozni, de már unom… Érti már, hogy ezeknél a magyar neveknél a legtöbb esetben SZUBJEKTÍV döntés kérdése, hogy c-vel, vagy t-vel olvassuk-e ki az adott nevet? Ezt a problémát mindenki ismeri, aki szokott középkori oklevelekből neveket bányászni. Hogy ez nagy vagy kis probléma-e, nem tudom, de hogy létezik, az bizonyos…
2. Azt az állítását, miszerint „értelmes szókép helyett értelmetlent betűtévesztéssel nem olvasnak ki” igazából értelmezni sem nagyon tudom. Egyrészt mi számít „értelmes szóképnek”? A régi magyar nevek többsége első ránézésre nem értelmes, legalábbis egy átlagember számára biztosan. Ha az volna, akkor ennek a fórumnak nem is volna létjogosultsága ugyebár…
Azt is írja még, hogy:
„A Bitó egy jól formált magyar vezetéknév, amelynek etimológiája világos az edukálatlan nyelvhasználók számára is. A Bicónévnek azonban nincs világos értelme: egy etimológiailag transzparens névformát nem fognak értelmetlen hangsorként elolvasni: ezt éppen a fordított irányba lehetne feltételezni.”
Mégis mire alapozza azt, hogy a Bitó név etimológiája világos volna bárki számára? A legtöbb etimológiai szótár a bitó közszót ismeretlen vagy bizonytalan eredetűnek tartja. Több kiváló nyelvész is foglalkozott vele, Bárczi Géza három oldalas tanulmányt szentelt a szónak, de biztosat nem állított (Magyar Nyelv, 46. évf., 1950). Hajdú Mihály személynévi eredetűnek tartja, de hogy pontosan milyen névből, azt nem tudni. A magam részéről pedig arra jutottam, amit már korábban is írtam, vagyis közszói és személynévi eredetű egyaránt lehet. Egyébként a Bitó/Bicó személynevek korai elterjedése (ami kísértetiesen egybeesik!) arra enged következtetni, hogy valamiféle szláv közvetítésű névtővel számolhatunk…
Itt tehát nem arról van szó, hogy egy értelmes hangsor értelmetlenné alakul, hanem arról, hogy a laikus számára értelmetlen hangsor egy másik értelmetlen hangsorrá változik… Egyébként az a tény, hogy a Bicó névnek nincs értelmes etimológiája, szintén az én álláspontomat erősíti...
Már az Árpád-kori személynévtárban előfordul Ynutza (1164–1165), Swertzlo (1274) stb. Káldi György bibliafordításából és egyéb műveiből (1625–1631): „A ki halálos bűnbe esett, ha örök veszedelemre nem akar menni, penitentziát kell tartani”, „Hogy Istennek szabadulásunk sattzát vagy arrát megmutatná”, „Az Vasárnapokra-való Predikátzióknak első része”
Annak ellenére, hogy felnagyítja azt az egyébként nem jelentős tényt, hogy a minuszkulában a t és c betűk írásképe hasonló, ennek alátámasztásául nem hivatkozott szakirodalmi megállapításra, ahol az ezzel kapcsolatos problémákat olyan súllyal értékelik, ahogy ezt beállítja. De ilyet nem is nagyon lehetne, ugyanis az ilyen probléma a gyakorlatban alig létezik, ha egyes esetekben fel is merül, a rendszerszerűségtől távol van: a magyar filológia (de más nyelveké is), rendben el tudja olvasni az ilyen írásos dokumentumokat. És a régi korok írástudói is. Még az írásos fraktúra esetén sincs ilyen gondja pl. a német filológiának vagy a kortárs olvasóknak, pedig ott sokkal több a téveszthető betűkép, illetve betűkombináció. És továbbra is, értelmes szókép helyett értelmetlent betűtévesztéssel nem olvasnak ki…
A családnevek kialakulásának idejében még nem létezett a tz írásmód, csak a 18. század folyamán, egyértelműen osztrák hatásra jelent meg (lásd még cs > ts). És nem csak a nyugati részeken volt használatos, hanem keleten, színmagyar területeken is...
A felekezeteknek pedig semmi köze sincs az általam korábban leírtakhoz...
"A t és c betűk írásmódja csak a 16. század folyamán, a magyar nyelvű nyomtatványokban kezdett egyértelműen elkülönülni, ugyanis a c mássalhangzót ott már cz betűkkel jelölték…"
Használták a "tz" is! Főleg a magyar nyelvterület nyugati részén és a felekezeti megosztás is számít.
Mivel az általam leírtakat érdemben nem cáfolta meg, továbbá a Biczó családnévre az enyémnél jobb etimológiát nem vázolt fel, a magam részéről ezt a "vitát" lezártnak tekintem...
Ragyamóczki: Szerintem ez a szlovák *Radimovský (magyaros ejtéssel: Ragyimovszkí) családnév magyarosodása lehet, ahol a második szótag i hangját az első szótagi a magához hasonította. A szlovák -ovský végződés -ócki (-óczki, -óczky) alakban történő magyarosodása tipikus.
A szlovák Radimovský, bár jelenkori családnévként nem mutatható ki, de közszói használatban létezik, és a nyugat-szlovákiai ’Radimov (magyarul Radimó) községhez tartozó, oda való’ értelmű melléknévről van szó. Ilyenként lakosnévi vezetéknévről van szó, amely az onnan történt elszármazást, az oda való kapcsolatokat, esetleg az ottani birtokot jelöli.
Petróczki: A szlovák-cseh Petrovský családnév magyarosodása. Ez valamely Petrov, Petrová, Petrovo, Petrovec, Petrovce stb. nevű helyről történt elszármazást, az oda való kapcsolatokat, esetleg az ottani birtokot jelölő lakosnév. Ezek a gyakori helynevek egy Peter ’Péter’ nevű telepítő vagy családfő nevét viselik, esetleg Szent Péternek szentelt templommal rendelkeznek. Ilyen lehet szlovák viszonylatban: Petrová (m. Vágpetri), több Petrovce (m. Petróc, vö. itt), Petrovec (ma Kalinovo / Kálnó része).
Hurkovits: Hurkowicz néven ismert egy, a XVI. sz.-ban kihalt fehérorosz eredetű lengyel főnemesi család. Az ennek megfelelő Гуркович (Hurkovics) családnév a jelenkorban is kimutatható Fehéroroszországban (ill. Gurkovics ejtésmóddal oroszosodva Oroszországban). A jelenkori és a történelmi nevek csak az etimológia szintjén függnek össze: egy Гурко (Hurko) személynevet viselő felmenő leszármazottait jelöli. Ez a személynév a György egyházi személynév fehérorosz Гурый (Hurij) alakjának köznapi formája. Ez a személynév Гурій (Hurij) alakban az ukránban is járja, így a jelenkori kimutathatatlansága ellenére a magyarosodott név ukrán eredetű is lehet, mert mind a -ко (-ko) kicsinyítő képző, mind az -ович (-ovics) apanévképző produktív az ukránban is. Mindkét forrás esetén a név közvetlenül, de lengyel közvetítéssel is átkerülhetett a magyarba.
Esetleg felvethető, hogy a kiindulási név a Horkovič volt, és a magyarosodás során történt o > u hangváltozás. Ez esetben a ruszin-szlovák kontaktusvidékről származó gondolhatunk, és a név a szlovák horký ’keserű, keserves’ (~ ruszin гірькый / hirkij) melléknévből lett ragadványnév apanévi származéka.
Polmilner: A forrásterületen való adatolhatatlansága ellenére nyilvánvalóan német családnév, amely a német Paul ’Pál’ személynév nyelvjárási Pol ~ Pohl alakjából és a köznémet Müller ’molnár’ foglalkozásnév nyelvjárási Müllner változatának népies, ajakréses ejtésmódú formájából forrt össze. Vö. még a Pohlmüllner, Polmüller, Pohlmüller vezetékneveket is. A németben a gyakori foglalkozásnevek sokszor valamilyen minősítő előtaggal összeforrva lesznek vezetéknevek. Adott esetben a felmenő személyneve és foglalkozásneve válhatott együtt a leszármazottaira utaló ragadványnévvé.
Greczovits: Ha ez nem műtermék (elírás), akkor talán a szerb Grcović vezetéknévvel lehetne összevetni. Ez a szerb-horvát Grk ’görög’ népnévből képzett Grceszemélynév apanévi származéka.
Hugyecsek: Kiegészítve @Új Testacciót és idézve magamat a 15222-es hozzászólásból: „Hugyec, Hugyecz: A gyakori szlovák Hudec családnév magyarosodott írásformája, amely a régies szlovák hudec ’muzsikus, zenész; (különösen) hegedűs’ közszóval azonos foglalkozásnév.” Az alapnévhez az szlovák -ek kicsinyítő képző járult, amely a szlovák Hudeček* formát adja. A kicsinyítő képző itt viszonyító értelmű: jelezheti azt, hogy az elsőnek elnevezett a környék zenészei közül a kisebb termetű, fiatalabb, kevésbé jómódú stb. volt, illetve jelölheti egy muzsikus fiát, unokáját.
* A cseh Hudeček a szlovákkal azonos írásképű (és jelentésű) családnév, de eltérő ejtésű: kemény d hang vagy benne a lágy szlovák gy helyett. A kérdezett magyar név emiatt szlovák és nem cseh felmenőktől ered.
Sumichraszt: Vö. a szlovák Šumichrast családnevet. Ez egy, a mai alakjában šumivý chrasť ’zúgó/susogó bozót/haraszt’-ként rekonstruálható helynévből lett vezetéknév, amely azt jelölte, hogy az elsőnek elnevezett a falu melyik részén lakott.
Maszarik: Vö. a szlovák-morva Masaryk ~ Masarik családnevet. Ez a szlovák nyelvjárási masár ’mészáros’ foglalkozásnév kicsinyítő képzős formája. A kicsinyítő képző is viszonyító értelmű: jelezheti azt, hogy az elsőnek elnevezett a környék mészárosai közül a kisebb termetű, fiatalabb, kevésbé jómódú stb. volt, illetve jelölheti egy mészáros fiát, unokáját.
A két név együtt nyugat-szlovák, esetleg kelet-morva eredetet sejtet.
Borgula, Borgulya: Vö. szlovák Borguľa és szlovák-lengyel Borgula családneveket. Ezek mögött vélhetően a szlovák nyelvjárási burguľa ’marharépa, cukorrépa’ szó áll, azaz eredetileg az ilyet termelő, az állatait (vagy magát) ilyennel tápláló személy ragadványneve lehetett. Szerbiában a török után az Alföldre települt szlovákok nyomán van jelen (a szlovákok Vajdaság harmadik legnépesebb nemzetiségét adják a szerb és a magyar után). Az elterjedési adatok alapján a név lengyel területen is szlovák eredetűnek látszik.
Szrogh: Bár vizsgáltam, de nem találtam egzotikusabb, de még számba vehető nyelvekből (pl. az örményből) levezethető eredetet. Ezért maradtam a szláv etimológia lehetőségénél. Az oroszból ismert a Строг (Sztrog), a lengyelből pedig a Srogi vezetéknév. Ezek mögött egy közszláv melléknév álla, melynek mai alakja az oroszban строгий (sztrogij) ’szigorú, kemény, zord, nem elnéző’, a szlovákban strohý ’szigorú, kimért, rideg; puszta, egyszerű’, a horvát-szerbben strog ’szigorú’.
Szláv alapon a név a melléknév rövid (névszói), azaz -ий (-ij) ~ -i ~ -ý végződés nélküli alakjából alakulhatott ki. A -t- kiesése vagy az egyszerűsödött ejtés írásbeli megjelenése (hasonlóhoz vö. magyarosodott Styaszni < szlovák šťastný ’boldog, szerencsés’), vagy a melléknév archaikus alakját megőrző régiség (vö. t nélkül magyar szerda <~ szerb-horvát sreda, lengyel środa, de t-vel szlovák streda ’szerda’).
>> Tehát a Virovecz vagy ukrán vagy horvát? Vagy esetleg horvátosított ukrán? <<
Gyakorlatilag bármilyen szláv lehet, mert az elemei és az elemek összekapcsolásának módja minden szláv nyelv sajátja. A jelenkorban az ukránban és a horvátban dokumentálható, és ezek egymástól függetlenül fejlődtek ki. A többi szláv nyelv esetén nem tudni azt, hogy egyáltalán nem fejlődtek ki, vagy csak mára már ott kivesztek (de korábban akár át is hagyományozhatták volna a magyarba).
Az etimológiai irodalom számon tartja, amikor a hasonló betűk félreolvasása új szóalakot eredményezett. Ilyen a föveg szó a süveg (ſoͤueg) helyett. Ennek több tanulsága is van: egyrészt nagyon ritka jelenség. Másrészt az elkövetője, Ambrosius Calepinus nem volt magyar anyanyelvű, és volt olyan bátor, hogy ezt a szót a nyelvhasználati tények (ön)ellenőrzése felvette a szótárába. Harmadrészt itt is világosan látszik az a filológiai alapvetés, hogy a (nyelvi) hibák akkor tudnak meggyökeresedni, ha a hibás alak látszik természetesebbnek a (nyelv)használók számára. A süveg az ember fejét védi, így a népi etimológia számára természetesebbnek tűnik a fő szóhoz kapcsolódó szótest, mint a motiválatlannak tűnő sü- (régen sö-) kezdet. Ezért vélelmezhető tehát süveg → föveg tévesztés, ha az egyéb körülmények fennállnak, de ezért nem lenne vélelmezhető a föveg → süveg elváltozás.
A helynévkutatás egyik jellemzője, hogy a helynevekből a korábbi lakosság nyelvére következtethetünk. Ennek oka a tulajdonnevek erős jelölőereje, és ennél fogva a szoros hagyományozódásuk. Ha kiveszik a helynév korábbi alakja, akkor abból arra következtethetünk, hogy olyan népességcsere történt, amely megszakította a helyi hagyományok folytonosságát. Ez így volt az írásos kor előtt is, mivel ez a hagyományozódás alapvetően szóbeli. A helyben lakóknak nem kell elolvasniuk, hogy hogyan hívják a településüket, mert az előző generációk azt szóban rájuk hagyományozták. Az írásos forma kiindulásként akkor jöhet szóba, ha az eredeti népesség kiveszett, és nem helyben honos telepítők telepítenek oda távolról új lakosságot. Ide tartozik azért, hogy az alsóbb néposztályok majd csak a reformáció elterjedésével tanulnak meg olvasni, hogy egyáltalán értelmezhessék a leírt helyneveket. Az államnak pedig csak az abszolutizmus beköszöntével lesz ereje és egyáltalán intenciója a helyneveket szabályozni, amit végezetül csak a 1898. évi IV. törvénycikk tud kikényszeríteni.
A Cétény helynév első említése 1113-ból való, birtokleírásból, amelyeket a hiteles helyek, illetve a királyi kancellária őrzött, az érintett helytől távol, egyes példányokban. Ez semmi esetre sem hathatott vissza a helyi népesség nyelvhasználatára. Az tudható, hogy a honfoglaló magyarság nyelvében nem volt c hang, így a megszokott szókezdő t hang c-vé válása a filológia elvei alapján egyébként sem vélelmezhető. A korai írásos formák Ch-val kezdődnek, magyar alapról régi betűolvasással ennek nem c-vé, hanem cs-vé kellett volna alakulnia. Ha pedig nem magyar névadókat feltételezünk (már pedig ez tűnik a legvalószínűbbnek), akkor a településnév elsődleges formáját c-vel kell feltennünk. Többször előfordul a birtokleírásokban település és az azonos nevű patak neve a szóközepi t helyett r-rel (ezek a minuszkulában szintén hasonló betűk, pl. 1240: Cherhen), de ez egyáltalán nem rögzült, ami az első betűre vonatkozó elolvasás rögzülést önmagában kérdőjelessé teszi. Nem is szólva arról, hogy a tulajdonnevek elején a betűket nem is minuszkulával, hanem majuszkulával írják, és ebben a betűképben a T és a C kevéssé téveszthető.
A személynevek esetén is elmondható, hogy a keletkezésük és hagyományozásuk orális. Itt a fórumon is sok példa van arra, hogy a vezetéknevek még a XVIII. sz.-ban is lecserélődtek a korábbi anyakönyvi bejegyzések ellenére. Az anyakönyv hibái tehát nem vagy csak esetlegesen hatottak vissza a név viselőinek használatára. (Ebben egyébként a saját családomból van is van példa.) Ahol visszahatottak, azok is inkább a felső, birtokos osztályok, ahol a vagyon írásbeli alátámasztottságának követelménye írhatta felül az orális hagyományozás elsődlegességét. De vegyük például Weöres Sándor költőt: az írásmód ellenére a család nem feledte, hogy a vezetéknevüket /vörös/-nek kell ejteni. Az írásbeliség primátusa itt is csak az abszolutizmus térnyerésével, majd a XIXI. sz.-i klimaxával jut érvényre.
Ha a Bitó : Bicó névpárt vizsgáljuk, akkor fentieken kívül nagyon plasztikusan jelenik meg annak a lehetetlensége, hogy a Bitó névforma akár az anyakönyvi elírás vagy félreolvasás nyomán magyar környezetben Bicó alakúvá legyen. A Bitó egy jól formált magyar vezetéknév, amelynek etimológiája világos az edukálatlan nyelvhasználók számára is. A Bicó névnek azonban nincs világos értelme: egy etimológiailag transzparens névformát nem fognak értelmetlen hangsorként elolvasni: ezt éppen a fordított irányba lehetne feltételezni.
Ui. Az egy dolog, hogy vannak -tó : -có végű névpárok. Lehet, olyan scrabble-t játszani, hogy egy betűben különböző neveket-szavakat gyűjtünk, és lesz is ilyen, mert a szavak struktúrája sokszor adott, a betűk (fonémák) készlete pedig viszonylag szűk. De az egybeesés önmagában még nem jelent okságot.
A Grube jelentése: gödör, sírgödör, verem, üreg, bánya. A Gruber 1732/79, tehát ilyen gödör, verem kiásója, bányász - de jelentheti a veremlakásban, putriban lakót is. A Wolfgruber farkasverem kiásót jelöl. "
Találgatás. Valamely szláv nyelvre "szlávosított" zsidó családnév. De ha semilyen szláv nyelvben nincs ilyen név,, akkor nemigen lehetett ilyenre "szlávosítani". Vagy hogy...
Értékes, informativ írás, de a Borgula (Borgulya) névnek nyoma, említése sincs. Nem véletlenül: ilyen zsidó név nem létezik. Létezik viszont Borgula (András?), a Gólem zsidó színház igazgató-színésze.
Esetleg nem tudja valaki, hogy a történelmi Torna vármegyében miért olyan kiugróan magas az apanévi eredetű vezetéknevek száma?
Ezek ugyebár Erdélyben jellemzőek, máshol szinte alig lehet megtalálni őket, viszont Torna vármegyében meglepően magas számban jelen vannak. Mi lehet ennek az oka? Lehetséges az erdélyi származás? Hogy kerülhettek oda?
Gergely, Bálint, Péter, Sándor, Lőrinc, Balázs, Tamás, Demeter...
Ezenfelül még érdekesnek találom a Csurilla név viszonylag gyakori előfordulását. Ez valószínűleg román eredetű, eredetileg: Ciurilă.
(Megjegyzésként: Székely nevű családot is találtam arrafelé.)
Én nem elsősorban affrikálódásra gondoltam, ugyanis létezik egy ettől teljesen eltérő módja annak, hogy egy régi személynévben vagy helynévben t > cváltozás történt:A középkori írott latinban a t és c betűk alakja a legtöbb esetben lényegében megkülönböztethetetlen. Ez a latin szöveg olvasása szempontjából tulajdonképpen nem számít, azonban ha ezekből az oklevelekből régi magyar személynevek vagy helynevek kiejtését akarjuk rekonstruálni, akkor már komoly fejtörést okozhat. Ráadásul a középkori oklevelekben a ch betűkombináció a magyar nevekben egyaránt jelölhetett c, cs, vagy k mássalhangzót is. Azt tehát, hogy ezeket a neveket milyen kiejtéssel kellene rekonstruálni, sokszor csak úgy dönthető el, hogy megnézzük az adott család vagy település nevét a későbbi, 16-17. századi iratokban, vagy éppen napjainkban. A t és c betűk írásmódja csak a 16. század folyamán, a magyar nyelvű nyomtatványokban kezdett egyértelműen elkülönülni, ugyanis a c mássalhangzót ott már cz betűkkel jelölték…
Ha nem ismerte ezt a problémát, kérdezzen meg olyan történészt, aki szokott középkori oklevelekből magyar neveket bányászni, vagy éppen regesztákat írni. (Ugyanez a helyzet egyébként az s és f betűk esetében is...)
A fentiek fényében tehát még egyszer megjegyezném, hogy egy rakás olyan személy- és helynévpár létezik a magyarban ahol a két alakban mindössze egy t – c különbség van. A legtöbb a -tó / -có végű vagy a -t / -c végű névpár, de a t – c különbség bárhol előfordulhat. Itt még érdemes megjegyezni azt is, hogy a magyar nyelvben a c hang tulajdonképpen az Árpád-kor folyamán jelent meg, így a kettős alakok többségénél a t betűs írásmód/kiejtés tekinthető elsődlegesnek.
És akkor reagálnék a felvetéseire is:
1. A latin nyelvű oklevelekben az Ignatius írásmódjára ugyanaz igaz, amit már leírtam, vagyis a legtöbb esetben eldönthetetlen, hogy c-vel vagy t-vel kellene-e kiolvasni. Ez a különbség a családnevek kialakulásakor rögzült is, így az egyik családnak Ignácz, a másiknak meg Ignát lett a családneve, ami nyilván a kiejtésben is rögzült. Nem affrikációról van tehát szó.
2. A Cetín – Cétény etimológia valószínűleg tipikus példája annak, amikor valaki kizárólag nyelvészeti érveléssel akar etimológiát fejteni, de nem nézi meg a korabeli okleveleket, vagy éppen nem foglalkozik helytörténettel. A Hungaricana középkori oklevél adatbázisából a Cétény folyó Ceten (DL 68110) és Cheten (DL 59586) alakban adatolható, míg a Tétény/Cétény településeket Theten/Tethen/Thethen/Cheten/Chethen alakokkal találjuk meg elsősorban. Mielőtt megjegyezné, természetesen én is tudom, hogy csak azokat az okleveleket listázza az adatbázis, amelyek regesztáit begépelték, de ezzel együtt is nagyjából reprezentatívnak tekinthető.
Arra a felvetésére, hogy a Cétény nem rendelkezik személynévi előzménnyel, javasolnám a DL 96581 és a DL 96584 oklevelek megtekintését, és az alapján próbálja meg eldönteni, hogy az a bizonyos János vajon Tétény vagy Cétény fia volt-e...
Érdekes még, hogy Veszprém megyében van egy Csetény nevű település, ami Cheteen alakban fordul elő 1460-ban (DL 15480), és ahogy azt Nagycétény Wikipédia oldala is felveti több szerzőre hivatkozva, a Cétény és Csetény nevek közös eredetűek lehetnek, és jó eséllyel személynévből származnak...
Egyébként, hogy a Tétény –Cétény névpárvégső soron török, mongol, magyar, vagy éppen szláv eredetű-e, fogalmam sincs, de az bizonyos, hogy a középkori oklevelekben legtöbbször egymástól megkülönböztethetetlenek, és ez is abba az irányba mutat, hogy közös eredetűek lehetnek, és valószínűleg a Tétény alak az elsődleges…
3. A Ketel–Kecel kérdéssel az a baj, hogy a Hungaricana okleveles adatbázisa erre a névre nem ad 15. század előtti találatot, így ennek vizsgálata komolyabb utánajárást igényelne. Melich alábbi írása alapján hajlok arra, hogy itt két, egymástól eltérő eredetű névvel kell számolni, egy törökkel és egy szlávval:
De ettől függetlenül megjegyzem, hogy az oklevelekben található Kechel–Kethel vagy éppen Ketel–Kecel alakok a legtöbb esetben egymástól megkülönböztethetetlenek…
4. És végül visszatérve a Biczó családnévre: a Bicó személynév majd családnév a 16. század előtti oklevelekben a következő írásváltozatokkal fordul elő:
És tudja-e, hogy a Bitó névnek milyen változatai vannak az oklevelekben? Most kapaszkodjon meg – pontosan ugyanezek, csak a c helyére t-t kell képzelni… A Biczó és Bitó nevek tehát nemhogy kapcsolatban vannak egymással, de a középkori oklevelekben egymástól gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek. Csak a 16-17. századi oklevelek és egyéb források alapján lehet megmondani, hogy melyik családnálmelyik változat rögzült:Biczó, Bitó, vagy éppen Bittó…
Összefoglalva, itt tehát nem affrikációról van szó, hanem végső soron a középkori írott latin nyelv egy érdekes, a magyar személy- és helynevek írására és kiejtésére gyakorolt hatásáról...
Ad Peszlen: Esetleg kialakulhatott a magyar nyelvjárási pereszlen ’az orsó lendítőkereke, a fonásban az orsó alsó végére függesztett, karika formájú pergető eszköz’ szóból a két nyílt szótagos tendencia miatti rövidüléssel (*perszlen) és az így létrejött mássalhangzó-torlódás egyszerűsödésével, vagy ennek szlovén preslen ’rokka’, szlovák preslen ’az orsó lendítőkereke’ előzményéből a szó eleji torlódás feloldásával. Elképzelhető előzmény még a szláv Prislan ’vkihez küldött’ személynév szintén szó eleji egyszerűsödéssel, valamint hangrendi kiegyenlítődéssel. Különösen az utolsó esetben a név ilyen hangalakjának kialakulása korai időszakra tehető.
Virovecz: Vö. ukrán Вировець (Virovec), oroszosodott Вировец (Virovec) és kaj-horvát Virovec. Ez az ukrán вир (vir) ’örvény’, illetve horvát vir ’örvény, forrás’ szó melléknévi formájának származéka az -ець ~ -ec személynévképzővel. Vagy az elsőnek elnevezett valamilyen jellegzetességére utal metaforikusan, vagy a lakóhely környezetét írja le. (Ez a név elviekben más szláv nyelvekben is kialakulhatott [volna].)
Roboz, Robosz: Kázmér Miklós 1661-ből adatolja magyar vezetéknévként. Alapja a roboz baranya-somogyi tájszó, amelynek jelentése ’gazos, bokros hely; gyékény; sás’.
Tislér, Tisler, Tischlér: A német Tischler ’asztalos’ foglalkozásnév, illetve az abból lett gyakori német vezetéknév magyarosodott ejtés- és írásváltozata.
Rozmán: Nyilvánvalóan a német (osztrák) Rosmann családnév magyarosodott változata. Ez vagy a német Rossmann ~ Roßmann ’lókereskedő, lótenyésztő’ foglalkozásnévi eredetű vezetéknév vagy a német Rosemann ’Rose nevű személy leszármazottja’ családnév módosulata.
Peszlen: Egyelőre nem találtam fogást rajta. Talán egy olyan régi magyar tájszóból lett, mint a fenti roboz, csak már korábban kiavult, hogy a szótárakba bekerült volna. A környező nyelvek felől sincs alkalmas etimológia.
Harascsák: Vö. ukrán (ruszin) Гаращак (Harascsak) családnév. Ez bízvást a az ukrán хворост (hvoroszt) ’haraszt, rőzse, hullott fa’ szónak, illetve ruszin nyelvjárási храст (hraszt) szónak a továbbképzése a személynévképző funkciójú -ак (-ak) kicsinyítő képzővel úgy, hogy a név alapját magához hasonította a magyar haraszt szó. Ilyen módon a név kialakulás az ukrán (ruszin)–magyar érintkezési területen kereshető. Hasonló magyar írásmódú nevek az alapszó eltérő szláv nyelvjárási alakjaival: Horoscsák, Hrascsák, az utóbbi egyszerűsödésével pedig Rascsák.
A magyar nyelvtörténet nem ismer t > c hangváltozást, a példák sem erről tanúskodnak. Az Ignát és az Ignácz (Ignác) kétszeres, egymástól független átvétel szlávon keresztül a görög és németen keresztül a latin névformából. A Tétény az amúgy Töhötöm (*Teγitɜm <: mongolosodott ótörök tegit ’hercegek’ + -m kicsinyítő képző) alakban ismert régi személynév összerántott formája, a Cétény pedig nem rendelkezik személynévi előzménnyel, hanem a szláv helynévi Cetín (< *Cětinъ ’Cěta [nevű személy]-é, az ő háza, birtoka’) magyarosodott alakja. A Ketel személynevet a csagatáj kütöl ’vezetékló’ szó ótörök előzményével vetik össze, a Kecel (Kecöl) név eredete pedig ettől függetlenül kettős: egyrészt az ótörök qïzïl ’vörös’ melléknévből eredeztetik eleve helynévi alakulatként (pl. a Bács-Kiskun megyei Kecel esetén; 1198: Kecil), másrészt a ma leginkább Kocel alakban hivatkozott ószláv *Kocьlъ személynév magyarosodására vezetik vissza (pl. a vegyes hangrendűként felbukkanó Magyarkecel, 1217: Cocil; Rábakecöl, 1162: Kacil).
A t > c hangváltozás román alapon vethető fel, de ott is csak i magánhangzó vagy e-vel kezdődő kettőshangzó előtt. Ilyen változás van továbbá az ún. dzekáló szláv nyelvekben (lengyel, fehérorosz, keletszlovák), azonban ezekben is csak magas magánhangzó előtt lép fel a jelenség.
A Bicó (Biczó) név setén tehát nem látom igazolhatónak a magyar Bitó névvel való kapcsolatot.
Ui. A magyarban a c-t eredményező hangtani folyamatok (az átvételt és a hangfestést leszámítva) közül az sz > c affrikálódás igazolható, a fenti török qïzïl > magyar Kecel erre példa.
A Biczó azon régi személynevek, majd családnevek közé tartozik, amelyekben egy t > c változás ment végbe, vagyis a Bitó név egy változatának tekinthető.
(lásd további példaként: Ignát – Ignácz, Czutor – Czuczor, Kont – Koncz stb.; vagy személynévi eredetű helyneveinkben: Tétény – Cétény, Ketel – Kecel stb.)
Röviden és tömören:
A Biczó egy Árpád-kori, magyar férfi személynév, majd a 15. századtól kezdődően apanévi családnév. Megalapozottan feltételezhető, hogy a Bitó név egy változatának tekinthetjük, így eredetük is közös:
Lehetséges személynévi eredet: Az Árpád-kori Bitó személynév levezethető bármely Bit- vagy Vit- kezdetű korábbi személynévből, akképpen, hogy a névtőhöz egy -ó kicsinyítő képzőt illesztünk. Szóba jöhető személynév lehet a latin Vitus, a germán Withold, vagy a trák eredetű Bithus, és tulajdonképpen bármilyen további, hasonló kezdetű korabeli név.
Lehetséges közszói eredet: Feltételezhető, hogy a Kárpát-medence magyar-szláv vegyes lakosságú területein már az Árpád-kor folyamán bekerülhetett a magyar nyelvbe az üt/ver/lecsap/rajtaüt/harcol/legyőz jelentésű szláv bít ige. Az ige tövéhez a magyarban -ó melléknévi igenév képző járulhatott, így a bitó akár ítéletvégrehajtással, akár katonai helytállással kapcsolatos ragadványnévvé, majd családnévvé válhatott.
Frona, Fróna: Román eredetű családnév (vö. Frona), amely a gyakoribb Fronea, illetve Frone nevek változata. Ezek eredetileg a román Sofronie egyházi férfi személynév csonkolt, köznapi formái. Családnévvé úgy lettek, hogy a leszármazottak a névadó ős személynevét örökölték megkülönböztető névként. A Sofronie a görög Σωφρόνιος (Szófroniosz) név románosodott formája, és a VII. sz.-i jeruzsálemi Szent Szofróniosz tisztelete nyomán terjedt el elsősorban a keleti egyházban. Etimológiáját tekintve a görög σώφρων (szófrón) ’épeszű, józan, okos; megfontolt, mértékletes, fegyelmezett, szemérmes; jámbor, tiszta lelkű’ melléknév személynévi származékáról van szó.
Bico, Bicó, Biczó: Az elterjedése alapján magyar eredetű családnévnek tűnik. A magyaros Biczó írásmód mellett ugyanis a rekonstruálható szlávos alakok mint Bico, Bicov, Бицо (Bico), Бицов (Bicov) stb. csak esetlegesen, több nagyságrenddel ritkábban jelennek meg. Magyarnak tekinti Kázmér Miklós is a családnévszótárában, és képzőtlen apanévnek tartja egy régi világi személynévből, amelynek legkorábbi adata Bychov írásmódú. Ez utóbbi etimológiája nem tisztázott.
Itt látszólag visszafordul a 16319-beli megjegyzésem, miszerint a Hiczó név azért nem magyar, mivel „a hic- szótő nem adatolható a magyarban”. Ugyanis a bic- szótő sem igazolhatóan magyar. Az etimológiai megfontolások mellett ezért fontosak az előfordulási adatok is. Valószínűnek látszik, hogy a régi Bicó (Bychov) személynév etimológiája nem magyar: ebből a szempontból a megjegyzésem helytálló. Ugyanakkor a korai magyar személynévkincsnek részei voltak a környező népektől (akár beolvadással, akár névdivattal) átkerült nevek is, és ez utóbbiakból már magyar környezetben is kialakulhatott képzőtlen apanév ugyanúgy, mint a magyar etimológiájú személynevekből.
Rapport: Német, ezen belül sváb-alemann területen kialakult képzőtlen apanévi eredetű családnév, amely egy ilyen személynevű felmenő leszármazottait jelöli. A Rapport alapszemélynév a német Rappert (régebbi Ratbert) és Rappoldt (régebbi Ratbold) személynevek vegyülése. E két utóbbi összetett német (germán) név, és közös előtagjuk a Rat ’tanács’, utótagjuk pedig az ófelnémet beraht ’fényes’, illetve bald ’merész, bátor’ szó.
Kutnyánszky, Kutnyánszki: Összevethető a szlovák Kutňanský vezetéknévvel, amely elsősorban Kovarce (magyarul Kovarc) és Solčany (magyarul Szolcsány) településeken fordul elő. Solčany külterületén van Kutné lúky dűlő. A Kutňanský név kialakulhatott e dűlőnév előtagjából ’ott lakó, oda való, ott földet bíró’ jelentéssel. Kutné dűlőnév név előfordul a Vég mentén Lisková (Liszkófalu) és Nová Ves nad Váhom (Vágújfalu) külterületén is. Tehát máshol (a felsoroltakon túlmenően) is kialakulhatott ilyen nevű külterületre utaló lakóhelyi név.
A kutné szóalak a szlovák kutný ’turkáló, cserkésző’ melléknév semleges nemű, illetve többes számú alakja. Ilyenformán olyan helyre utal, ahol valami után kutattak, illetve valamilyen bányaművelés folyt (pl. agyagkitermelés, kőfejtés). Esetleg előfordulhat, hogy a szlovák kútny ’sarki, sarok-, zugbeli, zug-, valaminek a szegletében lévő’ melléknév átértelmezéseként keletkezett.
A FamilySearchből kirajzolódó kép alapján a Kutnyánszky ~ Kutnyánszki név mai Magyarországon való elterjedésének kezdőpontja a Tolna megyei Mözs lehetett, ahová a XVIII. sz. elő felében történt újratelepítés során szlovákok is érkeztek. Ezzel párhuzamosan Pečenice (magyarul Hontbesenyőd) községben adatolható az anyakönyvekben a Kutnianskÿ vezetéknév, egy generációval korábbról pedig Kovarcéban előfordul a Kutnansky (mai helyesírással Kutňanský) családnév.
Hiczó: A hasonlóság ellenére teljesen már eredetű ez a név, mint a Hizó ~ Hízó családnév. Ugyanis míg létezik a magyar híz(ik) szótő, a hic- szótő nem adatolható a magyarban.
A FamilySearch adatbázisa a nevet a XVIII–XIX. sz.-ból Nagyrőce (ma Revúca, Szlovákia), illetve Puhó (ma Púchov, Szlovákia) környékéről adatolja szlovák környezetből. A jelenkorban Szlovákiában a nőnemű Hicová ~ Hícová alakja adatolható. Ennek alapján a rekonstruálható szlovák kiindulási forma a Hico volt. Ez egy Hi- kezdetű személynév – pl. Hieronym ’Jeromos’, Hilbert, Hipolyt ’Hippolit’ – nyílt szótagos rövidülésének továbbképzése a szlovák -co kicsinyítő képzővel. Hasonlóhoz l. pl. Fico <: Filip ’Fülöp’, Jaco <: Ján ’János’, Laco <: Ladislav ’László’, Šteco <: Štefan ’István’.
Hizó, Hízó: Magyar családnév, amelyet Kázmér Miklós a XVI. sz. elejétől adatol. Eredetileg külsőre utaló ragadványnév lehetett, amely arra utalt, hogy az elsőnek elnevezett ’feltűnően elhízott’ volt. Kázmér a hasonló motivációjú magyar vezetéknevek közt említi az alábbiakat: Duca, Duci, Dusza, Gombóc, Gömböc, Gönde, Hájas, Hízó, Köpcös, Kövér, Nagyhasú, Pofók (Pufók), Pohos, Potroh, Portohos, Sűrő (Sűrű), Széles, Temérdek, Terepély, Tüdős, Vasmat, Vastag, Zsíros, Zsufa.
Kincses, Kintses, Kinces, Kencses: magyar családnév, amelyet Kázmér Miklós már a XIV. sz. első feléből adatol. Hajdú Mihály szerint ma a nyelvterület déli részén, Zala, Baranya és Békés megyében gyakoribb. Motivációja többes. Egyrészt társadalmi helyzetre utaló ragadványnévként azt jelölhette, hogy az elsőnek elnevezett ’tehetős’ volt. Ilyen értelmű vezetéknevek még: Boldog, Bő, Dukát, Dús, Fontos, Forintos, Gazdag, Jópénzű, Marhás, Pénzes, Tallér, Talléros, Vagyon, Vagyos, Zsíros. Másrészt foglalkozás-, illetve tisztségnév is lehet ’kincstartó, kincstárnok’ értelemben, azaz egy nemesi család, uradalom vagy más önállóan gazdálkodó szervezet (pl. városi tanács, céh) pénzügyi intézőjének megkülönböztető neve is lehetett.
Fellegi: Kázmér Miklós a Régi magyar családnevek szótárában csak a XV. sz.-tól megjelenő Felleg vezetéknevet adatolja, valamint a XVII. sz.-tól a rokon értelmű Felhő családnevet. Ezekhez azonban motivációt nem tudott adni, tehát ismeretlen az, hogy mi alapján kapták ezt a nevet az elsőnek elnevezettek.
A Fellegi név adatolásának hiánya miatt kérdéses, hogy ez egy ritka természetes névforma volt-e, és ezért maradt ki a családnévszótárakból, vagy mesterséges alakulat. A természetes névalakulás feltételezése esetén abból indulhatunk ki, hogy a magyar -i végződésnek apanévképzői szerepe is van, így a Fellegi név jelezheti egy Felleg ragadványnevű felmenő leszármazottait.
Ugyanakkor Fellegi névre magyarosított 1876-ban a budapesti Flisz Antal (gyermekeivel, Ottóval, Antallal és Irmával), 1881-ben a temesvári Flegel Ferenc (és gyermekei: László, Antal, Alajos, Laurencia, Emil, Emma, János és Ferenc), 1868-ban a k.-lődi Folk János, 1881-ben a szegedi Fischer János (és Antal gyermeke), valamint 1865-ben a pesti Polencsár Viktor és Irma.
A FamilySearchön a legkorábbi adatok a XVIII. sz. végéről Kolozsvárról, Dömösről és Alsótarócról (korabeli Alsó-Tvaroscz, ma Nižný Tvarožec, Szlovákia). Az előző kettő magyar környezetre utal, az utóbbi szláv (ruszin) görögkeletire, tehát több családról lehet szó, és az utóbbi esetben a korai névmagyarosítás sem zárható ki.
A Sipos F. Tamás és Nagy Sz. Péter, valamint a hasonló nevekben ún. megkülönböztető betűjel van. Ennek alkalmazását az anyakönyvi szabályok hol megengedik, hol tiltják. Eredetileg nem a családnév (vezetéknév) része, hanem az illető (vagy az egyik felmenője) a saját választása alapján alkalmazta. Ezért ezekhez konkrét magyarázatot ezen a fórumon nem tudok adni, minthogy itt a konkrét családtörténettől független, „természetes” névalakulással foglalkozhatom. Adott esetben a válaszhoz mindkét megnevezett esetén családtörténeti kutatást kellene végezni.
A megkülönböztető betűjel felvétele az esetek túlnyomó többségében az ún. „művészi álnév” kategóriájába esik. Ennek célja, hogy az érintettet egyértelműen meg lehessen különböztetni a hasonló nevű pályatárs(ak)tól. Van aki a teljesen új nevet vesz föl, pl. Ignotus vagy Alfonzó, de a többség nem ilyen radikális, hanem csak a megkülönböztető betűjel alkalmazásához folyamodik. A művészi álnév legtöbbször (illetve kezdetben) nem hivatalos név, így nem öröklődik: ez az eset Alfonzó esetén, akinek a fia Markos György humorista. Kevesebben a művészi álnevüket anyakönyveztetik is, ilyen volt Ignotus is, akinek a fia (a közös névváltozás után) Ignotus Pálként alkotott. A megkülönböztető betűjel alkalmazására dokumentált eset Hegedűs D. Géza színész, aki Hegedűs Gézaként született, és a gyermekét is csak Hegedűs Barbarának hívják. A D. megkülönböztető betűjelet Hegedűs Géza íróról való megkülönböztetés végett használja. Ez egyébként a tipikus motiváció: a fiatalabb pályatárs alkalmazza a névmódosítást egyrészt a régebben a pályán lévő iránti tiszteletből, másrészt a névegyezés elkerülése némiképp elvárás is.
A megkülönböztető betűjel megválasztása teljesen önkényes és egyéntől függő motivációjú: lehet az anya vezetéknevének első betűje, de bármi más is. Ez az, amit gyakran csak kimondottan intim családi feljegyzésekből, visszaemlékezésekből lehet(ne) megtudni.
A Wikipedia Nagy Sz. Péter esetén megemlíti, hogy az eredeti neve Nagy Péter volt. Sipos F. Tamás esetén nincs ilyen utalás, de minthogy ő zenész, vélhetően az ő esetében is a maga választotta művészi álnévről van szó.
Ui. A fentihez hasonló jelenség az azonos nevűek sorszámozása (jellemzően római számmal). Ezt az illető nem feltétlenül önkéntesen vállalta, illetve lehet, hogy maga nem is alkalmazta. Gyermekkoromban volt ismert futballista a Dunai testvérpár, akiket a jobbadán csak vezetéknevet használó sportsajtó Dunai I. és Dunai II. néven emlegetett („sportolói álnév”). A régi rendőrviccek egyik állandó szereplője Kovács XXIII. tizedes volt: a szolgálati jogviszonyban az azonos nevűeket (vezetéknevűeket) is volt, hogy így különböztették meg. Ezeknek egyébként elég pedigrés előtörténete van, mivel eredetileg a nemesi címereskönyvekben szerepeltek ilyen sorszámozott megkülönböztetéssel az azonos vezetéknevű, de nem rokon (vagy genealógiailag elkülönült) nemesi családok: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Siebmacher-siebmacher-wappenbuch-1/der-adel-von-ungarn-magyarorszag-2/csaladok-29/?page=30
A Nemes családnevet Kázmér Miklós először 1335-ből adatolja. De természetesen családonként változóan ennél újabb alakulású is lehet. Ő még az általam a 16303-asban adott motivációkon túl egy továbbit is lehetségesnek tart, azt, hogy egy nemes szolgáját is jelölhette. Ilyen módon tehát a Császár, Király, Gróf, Pap stb. vezetéknevek sorába is tartozhat.
Nemes: Magyar családnév, amelynek motivációja többes:
1. Jogállási névként olyan kisnemes (bocskoros nemes) megkülönböztető neve lehetett, aki nem nemesek (falun jobbágyok, városban polgárok) közt, velük azonos életkörülmények közt élt.
2. belsőre vagy külsőre utaló ragadványnévként „tiszteletre méltó, értékes, jó tartású, arányos termetű, szép arcú személyekre is alkalmazták”.
3. Mint minden magyarosnak érzett vezetéknév esetén hivatalos névadás keretében is felvehették. Hajdú Mihály összefoglalásában: „Igen sokan, főleg Neugeboren, Neumann, Neumeister, Neuwirth, Nemcsik nevűek, de Nábróczky, Neszvada, Neuhercz, Neuhold, Neuhred, Neuwelt, Nezseszány nevűek is magyarosítottak erre a XIX. században.”
Az 1. és 2. motiváció esetén a név kialakulása régi is lehet. Este majd megnézem Kázmér Miklósnál, hogy ő mikortól adatolja.
Bomlász: A legkorábbi adatát egy 1898. évi születési anyakönyvben találtam meg a FamilySearchön, ahol a Sándor keresztnevű gyermek Gelsén született, az azonos nevű apa pedig Balkányban. Itt még a családnév még Bomlás alakú, de az 1900-tól kezdődő bejegyzésekben már Bomlász. Fontos lehet, hogy az apa vallása görög katolikus volt.
Azt kezdettől fogva kizártam, hogy a név a magyar bomlik igével állna kapcsolatban, még a Bomlás formájában is. A görög katolikus vallás keleti szláv gyökerek felé mutat. Egy anonim belorusz dolgozat, amely Fehéroroszország Litvániával határos vidékén (a Hrodnai terület voranavai és lidai járásainak határán) lévő falu nyelvjárását dolgozza föl, említi a Бомлясь /bomlʲȧszʲ/ nevet. Emellett szerepel a Бомляк /bomlʲȧk/ név is. Ennek megfelelően azonosítható egy Бом- (Bom-) alapnév, amelyhez a -як (-jak), illetve -ясь (lengyeles latinizációval: -jaś) kicsinyítő képzők járultak. Az -л- (-l-) a keleti szláv nyelvek azon fonológiai sajátosságát tükrözheti, hogy a lágy ajakhangok után egy szervetlen -l- hang jelenik meg. Ilyen módon ennek a névnek a lengyel fonetika szerint az igen ritka Bomaś vezetéknév felel meg. A lágy сь (lengyel ś) hang nem létezik a magyarban, a magyar fül egyaránt helyettesítheti s vagy sz hanggal, és ez indokolhatja a korai előfordulások kettősségét.
A név a ruszin levándorlással kerülhetett a Nyírségbe. Kérdés, hogy fehérorosz területen alakult-e ki, vagy a fenti előfordulás annak köszönhető, hogy a család másik ága az eredeti lakóhelyről nem délre, hanem északra települt át.
Skrenyó: Vö. a szlovák Škreňo családnevet. Ez vélhetően a szlovák škeriť (sa) ’<fogát> vicsorítja; vigyorog’, illetve škraň(a) ’áll(kapocs)’ szavakkal összefüggő, expresszív származék. Azaz eredetileg feltűnő fogú vagy állkapcsú személy ragadványneve lehetett. A név jelenlegi szlovákiai településszintű előfordulásaihoz l. https://slovnik.juls.savba.sk/?w=%C5%A1kre%C5%88o&s=prefix&c=S76a&cs=&d=priezviska#
Vojtonoszki, Vojtonovszky, Vojtonószki: Ez vélhetően a lengyel Wojtanowski családnév kiejtésében magyarosodott változata. Ez formailag egy Wojtanow- névkezdetű településre utaló, az onnan történt elszármazást, az oda való kapcsolatokat, az ottani birtokot jelölő lengyel lakosnév. Ilyen nevű települést azonban nem találtam. Ezért valószínűbb, hogy apanévről van szó, amely az -owski képzővel alakult a felmenő Wojtan személynevéből. Ez utóbbi a lengyel Wojciech (< ősszláv *vojь ’harc; had; harcos’ + *těchъ ’nyugalom, enyhülés; vigasz, öröm’) személynév rövidülésének továbbképzése az -an személynévképzővel.
A kurafi szó első említésekor még kwrwafÿ, azaz kurvafi, ennek egyszerűsödött a kiejtése a magyarban a szláv kura behatása nélkül. Ilyen még: muszka népnév < Moszkva, népies pitar < pitvar. Közvetve viszont mégis van összefüggés, mert a magyar kurva szintén szláv eredetű, ahol ugyanúgy a közszláv kur ’kakas’ szó származéka, mint a kura ’tyúk’, csak más képzővel.
Ganczos: A névtárakat konzultálva az a valószínű, hogy a cz betűpár olvasatának nem a gyakoribb c, hanem a cs hang felelhet meg, így a magyar Gáncsos családnév írásváltozatáról lehet szó. Ezt Kázmér Miklós a XVI. és XVIII. sz.-ból az Erdélyi Személynévtárban és udvarhelyszéki okiratokban adatolja. Ez betegségre vagy jellemre utaló ragadványnév lehet a régi gáncsos ’keléses’, illetve ’vétkes, gonosz’ melléknévből.
Kura: Vö. lengyel, cseh és szláv Kura családnév. Ez az állatnevekről vett ragadványnevek körébe tartozik: a kura szó mindhárom nyelvben ’tyúk’ jelentésű.
Adott esetben nem valószínű, de az újlatin Cura vezetéknév kiejtés szerinti írásmódjáról is szó lehetne. e név jelentéséhez vö. spanyol cura ’gyógymód, gyógykezelés, kúra; lelkész, pap’.
Kuna: Ez a nevet Kázmér Miklós a XVII. sz.-ból Csík-Gyergyó-Kászon névanyagából adatolja, és magyar névnek tartja a régi magyar kuna ’nyestbőr mint adófajta; menyét, nyest’ szóból.
Meg kell ugyanakkor mondani, hogy ez a kuna szó a szlávból ered, és ezért a Kuna családnév az összes környező szláv nyelv névanyagában előfordul. Ekkor is elsősorban állatnévről vett ragadványnévnek kell tartanunk a szláv kuna ’nyest, nyuszt’ szóból, de másodlagosan prémvadászt, illetve viszonylag vagyonos személyt is jelenthet, mivel a nyestbőr értékmérő eszköz volt. (Innen van a mai horvát kuna pénznem neve.)
Smatarla: Szerintem ez ll > rl elhasonulással alakulhatott ki egy korábbi *Smatalla formából, amely pedig az l hang megnyúlásával keletkezhetett a kiindulási Smatala alakból. Ez utóbbihoz adódik az ukrán Шматала (Smatala), igen ritka lengyel Szmatała családnév, valamint a nem adatolható, de lehetséges cseh Šmatala vezetéknév. Ezek az elsőnek elnevezett jellegzetes viselkedésére, szokására utaló igenévi formák, a lehetséges jelentéshez vö. az ukrán шматувати (smatuvati) ’darabokra tép/tör, szétszaggat’, illetve a cseh šmatat(i) ’tapint, érint, tapogat’ igéket.
Az is lehet, hogy a szlovák Šmatrala hangátvetéses változatáról van szó. Ennek motivációja ugyanaz, mint amit a fenti cseh esetben, csak a kiindulás a szlovák šmátrať ’tapogat(ózik)’ ige.
Kruj: Én a szerb Krulj családnevet sejtem mögötte, ahol a magyar környezetben a lágy lj hang helyébe j lépett. Az etimológiája nem egyértelmű, talán a szerb kruliti ’korog (gyomor); kornyikál’ igéből képzetet igei főnévről van szó ’(gyomor-) korgás; kornyikálás’ értelemben. Ilyen módon eredetileg ragadványnév lehetett, amelyet a leszármazottak megkülönböztető névként örököltek.
A mai magyar Kruj vezetéknév ugyanakkor északon, BAZ megyében fordul elő. Ez felveti a szlovák Kruľ családnévvel való kapcsolat lehetőségét is. Ez utóbbi vagy az előbbi Krulj szerb családnév szlovák írásmódja, vagy a szlovák Kruľák vezetéknéven keresztül az ukrán nyelvjárási крулак (krulak) ’horog’ szóra mehet vissza mint ragadványnév.
Jira: Vö. a cseh Jíra családnevet, amelynek eredete a cseh Jiří ’György’ személynév köznapi formája. Vagyis egy ilyen személynevű felmenő nevét örökölték meg a leszármazottai megkülönböztető névként, amely generációkon át örökölve vezetéknévvé szilárdult.
Kohutek: Ez a cseh Kohoutek családnév egyszerűsített írásmódja. Ez a kohout ’kakas’ köznév -ek kicsinyítő képzős származéka. Az elsőnek elnevezett ezt a nevet külső vagy belső ragadványnévként kaphatta (pl. színes ruházatára, vagy kakasoskodó jellemére utalóan). Az -ek kicsinyítő képző vagy egyszerűen névképző funkciót lát el vagy az elsőnek elnevezett leszármazottait jelöli (azaz apanévképzői szerepe van).
Elviekben (illetve kisebb valószínűséggel a gyakorlatban is) szóba jöhetne a szlovák Kohútek névalak is kiindulásként, de a szlovák névkincsben az alapnévből inkább pusztán, kicsinyítő képző nélkül alakult vezetéknév.
Mindegy, hogy montenegrói, szerb, bosnyák vagy horvát, ezek valójában egy nyelvi egységet képeznek (az ún. közép-délszláv nyelvjárási rendszert), és a név eredete mindegyik ország setén az, amit a 16271-es hozzászólásban említettem.
Golovics: Vö. közép-délszláv szláv Golović családnév, amely Montenegróban a leggyakoribb. Ez egy Gol(i) vagy Golov személynevű felmenő leszármazottait jelölő, -ović, illetve -ić apanévképzős vezetéknév. A két etimológiai lehetőség elkülönítésére csak a névadó ősig visszamenő genealógiai kutatás adna lehetőséget (családonként eltérő eredmény lehetőségével). A felmenő személyneve ragadványnévi eredetű a szerb-horvát golov ’meztelen, nincstelen személy’ főnévből, illetve a gol(i) ’meztelen’ melléknévből.
Óh: Magyar családnév, amely az Oó írásváltozattal együtt életkori viszonyítást kifejező ragadványnév a magyar ó ’idős, koros’ melléknévből. Hasonló motivációjú magyar vezetéknevek: Agg, Aggott, Éltes, Koros, Öreg, Régi, Vén.
A fenti etimológia mellett egyes családok esetén (kevesebb valószínűséggel) felmerülhet, hogy az óvó ’erdőóvó, erdőőr’ foglalkozásnév megrövidült alakjáról van szó.
Káplár: Magyar családnév. Foglalkozásnév a régi káplár ’tizedes’ rendfokozat nevéből, tehát azt jelzi, hogy az elsőnek elnevezett katona volt, és a szolgálat során eddig a rendfokozatig vitte. Hasonló motivációjú vezetéknevek: Hadnagy, Kapitány, Kornétos (lovassági zászlótartó), Lobogós (zászlótartó), Porkoláb (várnagy, börtönőr), Száznagy, Tizedes, Várnagy, Vezér, Zászlótartó, illetve Katona, Huszár.
Miháldinecz: Vö. a horvát Mihaldinec családnevet. A horvát etimológiai forrásom a horvát Mihovil ’Mihály’ egyházi személynév származékának tartja. Úgy vélem azonban, hogy a név eredete nem ilyen egyszerű, mivel a -d nem jellemző személynévképző a horvátban. Ugyanakkor Živko Mandićnak a magyarországi horvát településneveket felsoroló cikkében a magyar Somogyszentmihály település horvát nevéül a Mihaljdin alakot adja, az -ec pedig kaj-horvát lakosnévképző, vö. hasonlóhoz Išvandin ’Istvándi’ településnév > Išvandinec ’istvándi férfi’ lakosnév. A magyar Somogyszentmihály településnevet nem tudtam azonosítani, de úgy vélem, ez Mandić tévedése a hasonló Somogyszentpál, Somogyszentimre és Somogyszentmiklós (ma Miklósfa) analógia hatására, és voltaképpen Miháld településről van szó. Így adott esetben a régen a Somogy megyében lévő Miháld községből horvát környezetbe elszármazott személy kaphatta a kaj-horvát Mihaldinec ’miháldi férfi’ nevet, amelyet a leszármazottai is örököltek. A Magyarorszsághoz kötöttségre utal az is, hogy a magyar helyesírású Miháldinecz viselőinek száma összemérhető a horvát írásmódú alakkal.
A kaj-horvát nyelvjárást Horvátország északi részén beszélik, így a Dráva mentén is. Sok esetben közel áll a szlovénhez, így az -ec lakosnévképző alakjában is, miközben az irodalmi horvátban (miként a szerbben is) ugyanez -ac alakú.
Ad Säffer: Most jutott eszembe, hogy ha ebben az S magyaros írásmódú, miközben az ä megmaradt az eredeti helyesírásból, akkor felvethető, hogy a német Schäffer vezetéknév részben magyarosodott írásformájáról van szó, amely pedig a gyakoribb német Schäfer családnév változata. Ez foglalkozásnévi eredetű, vö. német Schäfer ’pásztor, juhász’.
Sumitz, Sumicz: Problematikus név, mert nyilvánvalóan szláv hangalakú, de a neki megfelelő szláv Šumic, Szumyc ~ Szumic, Шумиц ~ Шумиць nevet biztonsággal nem tudtam adatolni. Több lehetőség merül fel:
1. Német-osztrák Schumitz névforma közvetítésével ered képzőtlen lakosnévként egy szláv (cseh, ill. szerb-bosnyák) Šumice, esetleg (kisebb valószínűséggel) a szlovák Šumiac településnévből.
2. A németesedett Schumitz név megfelelhet a délszláv Šumić apanévnek is.
3. Esetleg lehet a lengyel Szumiec, szlovén-szlovák-cseh Šumec családnevek magyar/német ajkon elváltozott formája is.
Ezek mögött a közszláv šum ’zúgás, sosogás, suhogás’, illetve šuma ’erdő’ szavak állnak személynévi vagy helynévi áttéten keresztül.
Hári, Háry: Kázmér Miklós szerint az elszármazás vagy a birtok helyére utaló -i képzős magyar személynév. az Alsó-Fehér megyei Hári (utóbb Hari, ma Heria, Románia)vagy a Hunyad megyei Haró (ma Hărău, Románia) településnevekből. Ugyanezt tartja a rövid a-s Hari, Hary családnevekről is. Az r hangnak sokszor van nyújtó hatása a megelőző magánhangzóra, illetve hiperkorrekció esetén ilyenkor rövidülés is felléphet. A Haró településnév esetén elsőként Harai (Haray) lakosnév alakul, amely rövidülhet Hari (Hary) formájúvá, majd az r nyújtó hatása alatt lenne Hári (Háry).
Klein: Igen gyakori német családnév, amelynek a magyar Kiss (Kis) vezetéknév a párhuzama, azaz eredetileg olyan viszonyító ragadvány név volt, amely az elsőnek elnevezett kis (vagy vékony) termetére, esetleg fiatalabb életkorára, kevésbé tehetős voltára, kevésbé megbecsült státuszára utalt.
Kutas: Magyar családnév, amely arra utal, hogy az elsőnek elnevezett foglalkozása kutas, azaz ’kútásó’ volt. Mint minden esetben, előfordulhat, hogy valaki hivatalos úton vette föl idegen hangzású neve (pl. a Klein) helyett. Szentiványi Zoltán XIX. sz.-i névváltozásokat összefoglaló művében azonban ilyen nem szerepel.
Steffer: Német vezetéknév. Adatot nem találtam róla, de nyilvánvalóan a német Stephan ’István’ egyházi személynév Steff rövidüléséből alakult a német -er apanévképzővel.
Säffer: Ha ebből kimaradt egy t betű, akkor Stäffer alakban lehet az előbbi Steffer hiperkorrekt írásváltozata. Egyébként az igen rítka német Säffer névalak is létezik. Ez utóbbiról a ritkasága miatt nincs adat az etimológiai irodalomban, és egyelőre én sem jutottam semmire, mert az eredete nem nyilvánvaló.
Bakos: Magyar családnév, amelynek eredete Kázmér Miklós szerint kettős. Egyrészt lehet képzőtlen apanév a régi Bakos világi személynévből. Ez utóbbi a bak ’kecske stb. hímje’ állatnév -s képzős származéka: a képző lehet kicsinyítő-névképző szerepű, de lehet a foglakozásra vagy tulajdonra utaló melléknévképző is. A másik (kevésbé valószínű) lehetőség a bakos ’olajütő, olajsajtoló munkás’ tájszó, azaz ebben az esetben foglalkozásnévről van szó.
Holics: Vö. szlovák-cseh Holič, ukrán Голич (Holics), ezekből pedig lengyel Holicz családnév. Nem függ össze a Halics földrajzi névvel. Foglalkozásnévről van szó, vö. szlovák holič ’borbély, férfifodrász’.
Gyülvészi: Magyar, lakosnévi eredetű családnév, amely az elsőnek elnevezettnek a Szatmár megyei Gyülvész (utóbb Torontálgyülvész, ma Giulvăz, Románia) településről történt elszármazását, az oda való kapcsolatait, esetleg az ottani birtokát jelöli.
Kisebb valószínűséggel a Zala megyei Gyülevész településre is utalhat (ez ma Zalaszentlászló része), mert ilyen fonetikai helyzetben a magyarban az második magánhangzó hajlamos kiesni.
Vaszkó: Vö. szláv Vasko / Васько (Vaszko) / Waśko családnév, amely elsősorban ukrán (ideértve a ruszint is, továbbá az ukránból fehérorosz és nagyorosz), másodsorban szlovák-cseh eredetű. A keleti szláv Василий (Vaszilij) személynév rövidüléséről van szó a szláv -ko kicsinyítő képzővel. Ilyen módon apanévről van szó, azaz a leszármazottak a felmenő személynevét kapták meg megkülönböztető névként, ami utóbb örökölhető vezetéknévvé vált.
Szendefi: Nyilvánvalóan a XIX–XX. sz.-i névmagyarosítás során felvett családnév. Szentiványi művéből tudható, hogy 1862-ben a székesfehérvári Stoklassa József, 1863-ban a rácalmási Schalbuk István és 1875-ben a bazini Szimester Károly változtatta a nevét Szendefi-re, 1842-ben pedig a pesti Sicher József és János Szendefy-re. XX. sz.-i összefoglalás adatvédelmi okok miatt nincs, így lehet, hogy mások is felvették még ezt a nevet.
Bunda: A Bunda családnév lehet magyar, román, de nyugati szláv (cseh, lengyel, szlovák) és ukrán is. A magyar irodalom a bunda ’prémkabát’ főnévből származtatja, és vagy a feltűnő, másoktól eltérő viseletre utaló ragadványnévnek, vagy szűcsöt jelentő foglalkozásnévnek tartja. A románban is ez lehet a motiváció a román bundă ’bunda; mellrevaló, bőrmellény’ szóból, vagy a magyar Bandi személynévből románosodott Bonde név alakváltozata lehet. A szláv nyelvekben a bunda szintén ’szőrmekabát, rövid kabát’ jelentésű, így ott is kialakulhatott a viseletre vagy a készítőre utaló ragadványnév. (A szó a románban és a szláv nyelvekben magyar eredetű, de meghonosodva már az adott nyelv alakította ki belőle a vezetéknevet.)
1-2 kérdést pro bono megválaszolok, amikor van időm, feltéve persze, ha értek hozzá (a genealógiához nem). Publikussá tettem az adatlapomban az e-mail-címemet.
Köszönöm a választ! Somogy megyében élnek az ilyen nevű rokonok. Ebből leszűrhető, hogy most akkor ők németek vagy szlávok? Szőke a hajuk, kék a szem, de ez asszem a szlávokra jellemző
Prefek: Vélhetően a Prefekt családnév ejtéskönnyített változata. Ez a név a hangalakjából következően német vagy szláv eredetű lehet, és párhuzamos magyar és/vagy szlovák formája a Prefektus ~ Prefektuš. A Prefek nevet a RadixIndex.com Délnyugat-Magyarországról, a horvát határ környékéről adatolja, ezért úgy gondolom, a lehetőségek halmazán belül horvát eredetű lehet.
A németen keresztül a latinból eredő szláv prefekt, magyar prefektus (és régi szlovák prefektuš) szó jelentése ’elöljáró, felügyelő’. A történelmi Magyarországon a prefektus egyrészt különböző egyházi és világi tanulóintézetekben a növendékek fegyelmi és tanulmányi elöljárója volt, másrészt egyes főúri birtokok adminisztratív és gazdasági irányítójának volt a tisztsége.
A név ennek megfelelően arra utalhat, hogy az elsőnek elnevezett ilyen tisztséget viselt (ez jellemzően tanulmányi elöljárót jelent), vagy ilyen nemesi jogállású tisztviselőnek (jellemzően főúri uradalom felügyelőjének) a szolgája, cseléde vagy neki szolgálattal tartozó jobbágya volt.
Bősz: Magyar családnév. Nem függ össze a bősz ’vad, indulatos, haragos, dühös’ melléknévvel, mivel az kései nyelvújítási alkotás. Ehelyett egy régi világi személynévvel azonos, amelyet a leszármazottak kaptak meg megkülönböztető ragadványnévként (azaz ún. képzőtlen apanév). A régi személynév eredetét a török bäš ’5’ számnév sz-ező török nyelvjárási változatában keresik: ilyenformán eredetileg az ötödiknek született gyermeknek adhatták. Magyar környezetben már divatnévként jelenik meg. Magyar -e kicsinyítő képzővel bővült, egyben az alapformánál gyakoribb változata a Bősze.
Csizmár: A szlovák Čižmár családnév magyarosodott változata. Ez foglalkozásnév, vö. szlovák čižmár ’csizmadia’. A ž (zs) > z hangváltozás a magyar csizma szó hasonlító hatására történt. (A csizma szó végső eredete az oszmán-török c̦izme szó, ezt a szerb-horvát közvetítette a magyar, amely továbbadta a szlováknak, ahol a čižma alakot vette föl. Ez utóbbihoz járult a szlovák -ár foglalkozásnév-képző.)
Gyapjas: Magyar családnév, amely ’gyapjút feldolgozó mesterember’ vagy ’gyapjúárus’ értelmű foglalkozásnév. A névadó felmenő foglalkozását kapták meg megkülönböztető ragadványnévként a leszármazottak.
Ruff: Német családnév, amely a német Ruf vezetéknév írásváltozata. Képzőtlen apanév, amelynek alapja a német Rudolf (< ófelnémet hruod ’dicsőség, hírnév’ + wolf ’farkas’) személynév egyberántódott változata.
Reindl: Német családnév, amely német Reindel vezetéknév bajor-osztrák írásváltozata. Ez a Rein- kezdetű német személynevek (pl. Reinhard, Reinold) rövidülésének továbbképzése a német -el kicsinyítő képzővel. A -d szervetlen toldalékhang. A rövidült név végső soron az ógermán *raginą ’rendelet, ítélet; rendelkező, ítélkező erő, testület; az istenek’ szónak nevekben továbbélő folytatója.
Utánanézve az etimológiáknak a Makra és Makár családnevek végső eredete azonos.
Makár: Makár formában magyarországi elterjedtségű, Makar alakban a környező, elsősorban szláv országokban adatolható családnév, míg a Macar írásmód a román forma (vigyázat! a török Macar név ejtése eltér, és a román Macar névhez képest ez egy teljesen másik). A magyar Makár forma lehet belső magyar fejlődés eredménye, de – családonként eltérően – a szláv (vagy román) változat átvétele is állhat mögötte. A korai kialakulású családnév esetén a magyar, későbbi kialakulás esetén a szláv (román) eredet a valószínűbb. A családnév képzőtlen apanév, azaz egy ugyanilyen személynevű felmenő leszármazottak kapták elsőként mint megkülönböztető ragadványnevet, majd mint örökölt vezetéknevet.
Az alapul szolgáló név a görög Μακάριος (Makariosz) egyházi személynév adott nyelvben meghonosult Makar formája. A görög név a görög μάκαρ (makar) ’szerencsés, boldog’ melléknév származéka. Bár az újabb korban a név elsősorban a keleti keresztyén egyházhoz kötődik, de alexandriai és egyiptomi Szent Makarioszt a nyugati egyházfél is máig tiszteli. Magyar környezetben elsősorban az Árpád-korban volt a név kedvelt. Eredetileg a magyarban is rövid volt a második szótagi magánhangzó, azonban a rákövetkező r hang hatására megnyúlt.
Makra: Egyértelműen magyar családnév, amely a Makár névhez hasonlóan a görög Μακάριος (Makariosz) egyházi személynévből alakult képzőtlen apanév. Ennek a kialakulási útja a következő: a fentiek szerinti magyarosodott Makar személynév bővült a régi magyar -a kicsinyítő képzővel a Makara alakot adva, amely szintén adatolható a jelenkorban is vezetéknévként. A Makara alakot a magyar nyelvben igen gyakran fellépő ún. két nyílt szótagos tendencia (régebbi nevén: Horger-törvény) rövidítette a Makra formára (vö. azután > aztán). A Makara alak a magyarral párhuzamosan a szláv nyelvekben is kialakulhatott, de a Makra már egy magyarra specifikus (más környező nyelvben csak esetlegesen fellépő) hangtani folyamat eredménye.
Szokolov: Keleti szláv és bulgár vezetéknév (vö. Соколов), amely egy Сокол (Szokol) személynevű felmenő leszármazottait jelöli (azaz szláv -ов ~ -ov birtokos képzős apanév). A Сокол (Szokol) személynév eredete közszói, vö. a minden szláv nyelvben előforduló sokol ~ сокол (szokol) stb. ’sólyom’ madárnevet.
Buncsák, Bundzsák: Vö. a szlovák Bunčiak ~ Bunčák ~ Bunčak, valamint az ukrán Bunčak (Buncsak) családneveket. Ezek jelentéséhez l. a szlovák nyelvjárási bunčiak ’krumplifajta; durvára reszelt krumpliból készült galuska; nagytestű kövér ember’ szót, amely a bunč(a) ’dudor, daganat, csomó; csomónyi mennyiség valamiből; ökölcsapás’ szó származéka. Elsősorban tehát az elsőneke elnevezett külalakjára utaló ragadványnév lehetett, de kisebb valószínűséggel utalhatott a termesztett növényre vagy a kedvenc ételre is. A cs > dzs változás az n zöngésítő hatására már a magyar környezetben történhetett meg.
Forczek: Fogós név. Mindenesetre ilyen alakban szlovák eredetűnek tűnik. Dabas melletti Sári szlovák újratelepítésű falu volt, és vélhetően így jutott le a Felföldről a név az Alföldre.
A név Forc- eleje szláv alapon etimológiai nehézségeket okoz. Ehhez jön jól, hogy a RadixIndex.com éppen Sáriból adatolja a XVIII. sz.- második feléből a Forcsek nevet. Ez alapján felvethető, hogy esetleg ez az eredeti forma, amelynek lengyeles Forczek vagy ékezetlenített csehes-szlovákos Forcžek alakja a magyar többségi területre kerülve téves magyar olvasattal lett a /cs/-ből /c/ ejtésű. Ebben az esetben a szláv Kristofor (< latin Christophorus < görög Χριστόφορος / Khrisztophorosz ’Krisztust [magában] hordozó’) > magyar Kristóf egyházi név csonkolásához (For-) járulhatott az összetett szlovák -ček (-csek) kicsinyítő képző. Ilyenformán a felmenő személynevére utaló apanévről van szó. A RadixIndex.com ismeri a képzőkben eltérő Forcsik és a Forcsok névvariánsokat is.
Ha a /c/ ejtés az eredeti, akkor esetleg az vélelmezhető, hogy a valach telepítéssel feljutott a román Forțu(l) személynév a Felföldre, és ehhez adódott a szlovák -ek kicsinyítő képző. Ez így szintén apanévi eredetű vezetéknév. A román Forțu(l) nevet Constantinescu a régi román fîrță ~ fârță ’eleven, élénk; csintalan, huncut; illetlen’ szó származékának tartja, tehát ez jellemre utaló ragadványnév volt. A szláv kicsinyítő képzőben eltérő variánsok a RadixIndex.com-ról: Forczak ~ Forczák, Forczig (< Forczik) és Forczug (< Forczuk). Különösen ez utóbbi eseten elképzelhető a /cs/-s olvasat is, valamint a Forczig és a Forcsik névformák egyaránt Érdről adatoltak.
A Forczek név eredetéről/jelentéséről szeretnék érdeklődni. Elég ritkának tűnik, Magyarországon jóformán csak Dabason és környezetében találtam meg. A 18. századi anyakönyvekben Fortzek, Fortzegh változatban is szerepelt, de cz-vel és h nélkül volt a gyakoribb. Az FS-ben lévő anyakönyvekben a Trencsén megyei Ilava járásban találtam rá pár találatot, de tudom, ez nem feltétlen pontos, máshol is előfordulhatott, ahol esetleg nincs indexelve, stb. Köszönöm!
Erre próbáltam célozni, de lehet, hogy túl lakonikus voltam. A XVIII. sz.-i felbukkanás a családnévre vonatkozik, ezt megelőzőleg a név személynévként lappanghatott. Az tudni való, hogy I. Istvánnak a „valódi” személyneve Vajk volt, ezt kapta a születésekor, az István nevet emellé pluszban kapta a keresztségben. Ez a kettősség (t. i. hogy mindenkinek volt egy világi és egy egyházi neve) sokáig eltartott, ez szóba került a 16202-es hozzászólásban is. A magyar köznép körében kb. a XVI. sz.-ra szorították ki a világi neveket teljesen az egyházi személynevek. A feudalizmusba és a keresztyénségbe később érkező kunoknál a világi nevek ennél tovább kitarthattak. Amíg a kunok aktívan tudtak kunul, addig sok (elsőszülött vagy későn foganó) gyermek kaphatta a Küsemiš (Küszemis) ’vágyott, óhajtott, kívánt’ nevet (kezdetben kizárólagosan, később a kereszteléskor kapott név előtt/mellett). Így kialakult egyfajta személynévkincs, és ez továbbélhetett azután is, miután már elkopott a nyelvtudás, és a név pusztán értelem nélküli, kedvelt hangsorozattá vált.
Tehát nem feltételezem, hogy köznévvé vált volna, mert nem találtam adatot arra, hogy ilyen kun nyelvjárási szót feljegyeztek volna. Ehelyett világi személynévként élhetett túl, amelyet a leszármazottak idővel megkülönböztető ragadványnévként megkaptak, és egy (vagy több) családnál ez az örökölt ragadványnév szilárdulhatott meg családnévvé (vagy szoríthatta ki a korábbi családnevet).
Az egyházi személynevek mellett élő világi személynevek és ragadványnevek nem nagyon jelentek meg írásban, mert az egyházi anyakönyvezésben nem jelentek meg (mivel az éppen az egyházi neveknek volt a terepe). Periratokban stb. bukkannak fel ezek, ahol az érdekelt felet egész pontosan meg kell nevezni, de ha az ilyen ügyek elkerülték az adott nevet viselőket, akkor a név sokáig lejegyezetlenül maradhatott.
Egy kérdés: ha a kun nyelv a XVI. sz.-ra kihalt, viszont a név csak a XVIII. sz. elején bukkant fel, milyen formában maradhatott fenn a köztes időszakban?
Küzmös: A magyar Küzmös családnév a ma már nem mutatkozó Köszömös vezetéknévvel együtt a már a régiségben is adatolható török Küsemiš (Küszemis) személynév magyarosodott formáiból lett képzőtlen apanevek.
A török Küsemiš név jelentésének az irodalom a ’vágyott, óhajtott, kívánt’ fordítást adja. Mivel ez a név a magyarban csak nagyon későn (a XVIII. sz. első felében) bukkan föl, ezért nem valószínű, hogy a honfoglalás koráig visszamenne. Ezért nagyon valószínű, hogy kun névadással keletkezett, és a körükben a keresztyén névadás mellett, azzal párhuzamosan továbbélő világi névadás lenyomata lehet. Az így az újkorig elélő kun Küsemiš személynév aztán ragadványnévként hagyományozódhatott egyes családokban a leszármazottakra, majd a további generációkra is hagyományozódva vezetéknévvé rögzült.
A kunok közt aktív nyelvtudás csak a XV–XVI. sz.-ig feltételezhető: a török hódoltságkori népmozgalmakkal és a református vallás felvételével nyelvileg magyarosodtak. Ebből következőleg már a családnév megjelenése előtt magyarosodhatott annak török Küsemiš hangalakja *Küszömös alakúvá (a második szótagi e-t az ajakkerekítéses ü és az m ajakhang együttes hatása labializálta, az utolsó szótagi magánhangzó pedig a már melléknévi végződésnek érzett -s előtti kötőhangként illeszkedett). Ebből a Küszömös alakból lett egyrészt illeszkedéssel a Köszömös forma, másrészt a két nyílt szótagos tendencia hatására *Küszmös, amiből pedig az m zöngésítő hatása alatt Küzmös (vö. azután > aztán /asztán/).
* Pl. Németh Gyula turkológus nőági felmenői közt fordult elő a Köszömös családnévi forma.
Gyenes: Magyar képzőtlen apanévi családnév, amely a ma Dénes alakban ismert egyházi személynév korábbi Dienes formájának ejtésváltozata. Ilyenformán a felmenő személyneve lett önmagában a leszármazottak megkülönböztető ragadvány-, majd vezetékneve. Az alapul szolgáló magyar személynév a görög Διονύσιος (Dionüsziosz) névből, illetve annak latin Dionysius változatából honosodott meg, amelynek jelentése ’Dionüszosz istenhez tartozó, neki ajánlott’. Egyházi személynévként az ilyen nevű szentek, pl. Párizsi Szent Dénes tisztelete nyomán terjedt el.
A félrenyelés esetén nálunk is elhangzott a kuc-kuc „biztatás”. Én ezt mindig a hátba veregetés alternatívájának gondoltam, így a kocogtat igetöve változatának vélem, azaz a hátba verés hangját utánozza.
A malacot hívó kuc-kuc hangsornak is van koc-koc változata, és ez utóbbiból lett a koca ’nőstény sertés’ szó.
A mi családunkban a köhögéskor, vagy félrenyelés miatti köhögőnek mondták, hogy: "kuc-kuc", vagy kuci-kuci. Érdekes lenne, ha kucog köhögőst jelentene.
Heves megyében, -ahonnan a nejem származik- a malacot hívták, ha valamivel kedveskedni akartak neki, hogy kuci-kuci.
A Régi magyar családnevek névvégmutató szótára a bevezetés 12. oldalán összesítve bemutatja, hogy a benne szereplő nevek a motiváció (lakóhelyre, felmenőre, foglalkozásra, tulajdonságra stb. történő utalás) szerint milyen megoszlásúak. Ez azonban négy évszázad levéltári anyagaiból lett összeállítva, ami eléggé megnehezítené az időbeli és a térbeli feldolgozását (pl. egy peres ügyben szereplő tanúk lehet, hogy nem a per helyén honosak, és nem az ottani névtani jellegzetességek vonatkoznak rájuk). De még ha erre kísérletet is tenne valaki, a mű több mint 10.000 címszót tartalmaz, és címszavanként 5–10 történeti adat van, tehát 50–100.000 forrást kellene újra átbogarászni a területi és időbeli bekategorizáláshoz. Nincs aki ezt a lélekölő munkát megfizesse, miközben az ezt végző mást nem is nagyon tudna csinálni, tehát szakmailag jelentős hátrányt szedne össze.
A másik mű a Családnevek enciklopédiája Hajdú Mihálytól. Ez a 2007. január 1-jei magyarországi lakcímnyilvántartás adatain alapult. Ez is be lett kategorizálva a motivációk szerint (ha az előzőtől némileg eltérően is). Az alapadatbázis kb. 195.000 nevet tartalmaz, amelyből a mű leggyakoribb 1230-at tartalmazza (ez a népesség kb. 2/3-át fedi le). Az egy kérdés, hogy ezt reprezentatívnak vehetjük-e, de az biztos, hogy a határon túli magyar névkincset nem tartalmazza, tehát az azokra való kitekintésre nem alkalmas. Sajnos, Hajdú meghalt, nem tudom, viszi-e valaki tovább az ő kutatási projektjeit* (pl. ezt), vagy pedig az egész feldolgozott adatbázis elkallódott.
Ugyanakkor az általad felvetett eredeti kérdésre ezek sem válaszolnának, mert szerepel bennük az a kategória, hogy „2a. Apára utaló családnevek”, illetve „Apanévi családnevek: Pogány kori nevek / Keresztény eredetű nevek”. De az nem, hogy milyen eszközökkel alakultak az apa személynevéből.
A kérdésre tehát kisebb, adott vidéket ilyen szempontok szerint feldolgozó művek alkalmasak, és ha több ilyet áttanulmányozol, akkor lesz rálátásod a kérdésre. De ehhez ezzel a területtel foglalkozó szakembernek kell lenned. Ilyen pedig egyre kevesebb van. Jellemző az alábbi bejegyzés a nyest.hu egyik névtanos cikke alatt: „Iszonyú gáz ez a névtanos bohóckodás, nem véletlen, hogy kultúrkörökben a névtant nem is tekintik nemhogy nyelvészetnek, de semminek.”
Én is csak a közérdeklődés miatt vagyok itt, mert amúgy ez már tényleg nagyon boomer szakterület.
* Hajdú, aki még a névtan szempontjából perspektivikusabb időszakban nevet szerzett kutató, tudta ezt a területet vinni, de szerintem a fiatalabbak erre már nem kapnak kutatási pénz, meg már nem is érdekli őket. Hajdú írt egy jó összefoglalást Általános és magyar névtan címmel. Ennek a családneves része tartalmaz területi megoszlási adatokat, de ezek csak a leggyakoribb nevekre vonatkoznak. Ha még tovább él, akkor lehet, hogy egy részletesebb családnévi monográfia is alakult volna (de lehet, hogy ehelyett írta mega Családnevek enciklopédiáját.)
Vicc volt. Csak örültem, hogy találtam olyan családnevet, ami – ha igének tekintem – egyértelműen ige, nem csak amolyan azonos alakú, mint Szív Ernő. Ami ráadásul írói álnév.
Van esetleg olyan kimutatás, hogy a magyar nevek milyen eredetűek (pl. személynévi, elszármazás, népcsoport, tulajdonság stb.), esetleg akár tájegységi bontásban? Hogy esetleg pl. Székelyföldön gyakoribban a képzőtlen keresztnevekből jövő vezetéknevek, a Dunántúlon meg a települési elszármazásból eredők.
Bár persze ilyet nehéz lenne összeállítani, bizonyítja ezt ennek a topiknak a népszerűsége is.
Szép találat, de a Keres családnévnek van hagyományos etimológiája: a magyar Keresztély (< latin Chrtistianus ’Krisztushoz tartozó’) egyházi személynév rövidülése a régi -s kicsinyítő képzővel. Hasonlóhoz vö. Miklós > Mikes, Péter > Petes. Emiatt ezt nem lehet figyelembe venni annak igazolására, hogy lehetséges-e a kijelentő mód egyes szám harmadik személyű igealakok megkülönböztető névként (majd családnévként) való előfordulása a magyarban.
Guczoghy, Guczogi: Adatot nem találtam rá, de egyből felcsendült bennem a dal: „Te vagy a legény, Tyukodi pajtás, // Nem olyan mint más, mint Kuczug Balázs”. És valóban, a RadixIndex.com-on több Kuczogi vezetéknevű adatolható, mint Guczogi. Szerintem tehát az utóbbi az előbbiből keletkezhetett k : g > g : g hasonulással. A dalban szereplő Kuczug névre tekintettel úgy vélem, az -i képző apanévi funkciójú (vö. Ferenczi < Ferenc). A RadixIndex.com fel is fed Koczog és Koczogh neveket, és van egy Koczogi is. Lehet, hogy idevonható a Koczok név is. A Ku- kezdetű alakok a délkeleti határvidékről valók, a Ko- kezdetűek keletről. A délkeleti elterjedés megengedné a szlovén vagy kaj-horvát eredetet, de a név alakja ezt nem teszi valószínűvé. Így valószínűleg egy magyar személynévről van szó. Talán az Árpád-kori személynévtárban adatolt Cozug, Chozug személynevek folytatásáról van szó (ha ezek nem a kortárs Hozug ’hazug’ név írásváltozatai).
Csábító lenne a kuncog ’kér, kunyerál; halk, elfojtott hangot ad ki; röfög’ ige korábbi és nyelvjárási kucog alakját vagy a kocog ’fogait összeütögeti, vacog; nehezen jár, csetlik-botlik, csoszog; megy, halad, üget; kopog(tat)’ igét belelátni a névbe. Azonban nem találtam példát arra, hogy az igető önmagában személynévvé vált volna. Ezért ezt elvetem.
Bátor: Magyar családnév, amelynek eredete kettős. Egyrészt képzőtlen apanévről van szó a régi (Árpád-kori) világi magyar Bátor személynévből. Ez török eredetű, és ott a köztörök bağatur ’hős; bátor, hősies; jó’ szó tulajdonnévi alkalmazásáról van szó. A magyarba már névként is bekerülhetett a honfoglalás előtt, de a csatlakozó besenyő, kun népesség később is közvetíthette.
Ez a török szó nemcsak tulajdonnévként, hanem közszóként is átkerült a magyarba: ez a bátor melléknév. Ez a másik etimológia kiindulása, ugyanis ez a melléknév jellemre utaló ragadványnévként később, magyar alapon is vezetéknevet adott.
Ma találkoztam Guczoghy György nevével, rögvest rákerestem *Gucog településre, mindhiába, pedig mindenképpen el is mentem volna oda. A régies írás miatt azt hittem, ez tuti helységnevet takar, de lehet ismét szállítottam egy újabb Acskádi/Mentolai/Noszkay/stb. féle 'ez nem is település' talányt?
Az, hogy az ember a saját tudása és információi alapján mit tud kizárni a lehetőségek közül, semmilyen hatással nem bír a genetikai állományának bármilyen irányba való hasonlóságára. Ha a DNS egyezést mutat, akkor azt lehet tagadni, csak nem sok értelme van.
Ettől függetlenül illik tudni, hogy az autoszomális tesztek kb ~8 generációra visszamenőleg képesek bármely felmenőtől örökölt génállományt kimutatni, másrészt, ami fontosabb, konkrétan az őseidről semmit nem árulnak el neked.
A genetikádat bizonyos területekhez rendelt referencia állományokhoz hasonlítják, és így adnak neked százalékos lebontást. Az a referencia meg olyan, más felhasználók adataiból tevődik össze, akik nagyszülői szintig egyetlen országból származtatják magukat. (Persze mivel az sem nagyon biztos, így a többsége DNS hasonlóság szerinti csoportosítással zajlik, így a friss vándorlások kevésbé zavarnak be.)
De természetesen, ahogyan nő a tesztek adatbázisa, úgy változhat némileg az eredmény is.
Ami kicsit pontosabb képet adhat az ősök tényleges származásáról, az a mitokondriális és Y-kromoszomális haplocsoport. Előbbi anyai ágon, utóbbi apai ágon öröklődik. De hacsak nem költesz sok pénzt egy igazán mélyreható tesztre, ezek is csak annyit árulnak el, hogy őspapa/ősmama hol éldegélt úgy párezer éve.
Köszönöm ezt a tanulságos és érdekes okfejtést! Kérdésemre nem is vártam (nem is várhattam) releváns választ. De ehhez hasonló, a családnevek hazai kialakulásáról még szívesen olvasnék.
A DNS-tesztekkel kapcsolatos hitelességi problémám abból adódott, hogy több alkalommal olvastam olyat, ami szerint olyan származási vonalakat adott az illető esetén a teszt, ami teljességgel kizárható volt (szerinte). De az adatkezelési problémák valóban nagyságrendekkel aggályosabbak, éppen ezért nem hiszem, hogy valaha is kiadok ezért pénzt. Így pedig marad a találgatás, aminek tudományosan nem sok értelme van...
A Sulyok és a Sulek neveknek a felszíni hasonlóság dacára eltérő az eredetük.
Sulyok: Magyar családnév. Ez képzőtlen foglalkozásnév a sulyok ’valaminek a földbe verésére, döngölésére használt súlyos, kalapácsszerű eszköz’, illetve ’mosófa’ közszóból, amely először az azt használó vagy készítő személy ragadványneve (megkülönböztető neve) lett, majd a leszármazottai is örökölték vezetéknévként.
Sulek: A szlovák-cseh, illetve szlovén-horvát Šulek ~ szlovák Šúlek családnév magyarosodott írásmódja. Eredete kettős lehet. Egyrészt vélhetően a német Schule ’iskola’ szó szláv -ek kicsinyítő képzős származékáról lehet szó, így iskolázott ember vagy iskolamester ragadványnevére gondolhatunk. A szlovákban ehhez csatlakozhatott a nyugatszlovák régi nyelvjárási šulek ’metéllett aprólék, tyúkoknak, ludaknak csinált morzsalék; testről levakart szenny, mocsok’ szóból eredő ragadványnév.
Az utóbbi nyugatszlovák szó középszlovák alakja šúľok némileg eltérő ’csutka, <kukorica stb.> cső, fenyőtoboz’ jelentésben (ez utóbbi értelme lehetett korábban a nyugatszlovák változatnak is). Ez vezetéknévvé válva és magyar környezetbe kerülve elviekben adhatott volna a fenti magyar Sulyok családnévvel azonos alakú nevet. Azonban a középszlovák hangalakú *Šúľok ~ *Šuľok név hiányozni látszik a szlovák névkincsből, így a magyar Sulyok családnév részbeni szlovák eredete nem valószínű.
Ugyanakkor a magyar sulyok közszó két lehetséges etimológiája közül az egyik a szlovák šulek ~ šúľok szó vagy az azzal azonos eredetű más szláv párhuzam átvétele.
* * *
A h hangra, illetve a néma p-re vonatkozó megjegyzést nem értem. Ha ez poén, akkor most kihagyott a humorérzékem.
Corrigendum: "Ez akadályozhatta meg azthatott oda, hogy ott az egyházi személynevek egyeduralkodóvá válása mellett azoknak az egyház által szentesített formája is uralkodóvá vált."
A magyar családnevek jelentős része a régi személynévkincset örökítette át napjainkig (ezek a képzőtlen apanevek). A családnevek kialakulása előtt ún. egyelemű személynevek voltak, vagyis egyetlen névvel bírtak az emberek. Ez azt is hozta, hogy a népességmozgások folytán egymás mellé kerülő azonos nevű személyeket valahogy meg kellett különböztetni. Ennek egyik eszköze volt a különféle névvariációk alkotása a név rövidítésével, csonkolásával és különböző képzők hozzáadásával. Az irodalom ezt hívja a hivatalos névalakokkal szemben köznapi neveknek. (A családon belül az azonos nevűeket mi is így különböztetjük meg máig.)
Idővel két „újítás” jelent meg. Elsőként a keresztyén névadás, és az, hogy a keresztségben kapott nevek (a XVI. sz.-tól mindenképpen) kiszorították a korábban dívó világi neveket. Ezzel a személynevek köre nagyon lecsökkent, és sokkal több azonos nevű, pl. István lett egységnyi lakóterületen belül. A megkülönböztetés kényszere további lökést adott a köznapi névformák fejlődésének.
A másik, az előbbit időben követő újítás a vezetéknevek rögzülése az alsóbb néposztályok közt. Ez feleslegessé tette a köznapi névformák tömegét, mert a vezetéknév átvette a megkülönböztető faktor szerepét. Ezzel együtt alakult ki az, amit ma becézésnek érzünk: az egyes – eredetileg érzelmileg semleges – köznapi névformák a megkülönböztető funkciójukat elvesztve az érzelmi színezés eszközévé váltak. A korábbi névformák némelyike megmaradt semleges érzelmi töltetűnek. Ez általában az eredeti teljes alak lett, de néhány esetben az egyik köznapi forma lépett elő semleges alakká: ilyen pl. a Dezső, amelyik az eredeti hivatalos Dezsider forma olyan változata, mint a Pető, Sebő a Péter, Sebestyén mellett.
Tény, hogy van különbség a belmagyar és az erdélyi megszokások közt, és ez régre is datálódik, mert ha megnézzük a teljes névalakból lett vezetékneveket, mint István vagy Sebestyén, akkor azoknak a gyakorisága a nyelvterület keleti részén (azaz Erdélyben) nagyobb, ugyanakkor sűrűbb az előfordulásuk nyugaton, a Dunántúlon is. Vagyis nem egyszerű belmagyar-erdélyi ellentétről van szó, hanem inkább arról a szokásos hogy a nyelvterület centruma és perifériája (szélei) nem egyformán fejlődnek.
Erdélyben a felekezeti és az etnikai megoszlás egymással párhuzamosan alakult, az ilyen helyzetben az egyház szerepe felerősödik. Ez akadályozhatta meg azt, hogy ott az egyházi személynevek egyeduralkodóvá válása mellett azoknak az egyház által szentesített formája is uralkodóvá vált, azaz kevésbé képződtek belőlük köznapi formák (nyugaton más okok miatt lett az egyházi eredetű személynévkincs merevebb). Ilyen módon a perifériák nem követték a centrumnak azt a gyakorlatát, hogy az egyes újítások mellett valamilyen formában tovább él a korábbi névképzési gyakorlat (a köznapi nevek, illetve becenevek formájában).
@Új Testaccio említett egy orosz példát, hogy egy Jevgenyij nevű ismert ember Zsenyának identifikálta megát. Ez nemcsak szláv gyakorlat, hanem USA-beli is: vö. az amerikai elnököket: Ted Roosevelt, Bill Clinton. Ezekben a nyelvekben a köznapi névformák kevésbé értékelődtek át becenevekké, ezért használják azokat formálisabb körben. De ebben a tekintetben a germán nyelveken belül is vannak fokozatok, ahogy a magyar és a székely nyelvérzék között is.
Általánosságban elmondható, hogy az egyének megkülönböztető neve (legyen az bár helyi ragadványnév vagy már megszilárdult vezetéknév) nem annyira az elnevezett személyt jellemzi, hanem sokkal inkább az elnevező környezetet. A romániai magyarokat a magyarországi magyarok hajlamosak lerománozni. Ez nem azt jelenti, hogy az illetők románok lennének, hanem azt, hogy a befogadó (?) közeg nem szenzitív az etnikai „román” és területi „romániai” megkülönböztetésre. Ez régen sem volt másként, lutri volt, hogy egy Nagyszebenből Belmagyarországra áttelepült magyar nemzetiségű személy az új helyén a Szebeni, Erdélyi vagy Oláh megkülönböztető nevet kapta. Egy biztos ilyen névalakulás mellett, és ez az, hogy magyar környezetbe települt be. Ha szlovák környezetbe települt volna be, akkor a Sebenský (Szebenszki) / Sebeniansky (Szebenyánszki), Sedmohradský (Szedmohradszky), Valach nevek egyikét kapta volna.
De mivel találkoztam olyan Tóth vezetéknevűvel, aki valóban szlovák volt, azt sem lehet kizárni, hogy az ilyen nevek az esetek egy részében az elsőnek elnevezett etnikai azonosságára utaljanak. De itt figyelembe kell venni @raymond aron megjegyzését. Kázmér Miklós nagy lélegzetű műve, a Régi magyar családnevek szótára az alcímében is jelzi, hogy a XIV–XVII. sz. levéltári forrásait dolgozza fel, ez volt ui. a családnevek kialakulásának fő periódusa Magyarországon. Így egy család Horváth vezetéknevének a gyökerei, és így az abban kifejeződő etnikai meghatározottság évszázadokkal ezelőtti helyzetre is utalhatnak. És mivel a név arra utal, hogy az illető magyar (más kontextusban szlovák) környezetbe települt be egyedüli horvátként (máskülönben nem a horvátsága lesz a megkülönböztető nevének alapja), egy-két generáció alatt el is magyarosodhatott (szlovákosodhatott) a család, így az már évszázadok óta magyar (szlovák) etnikai tudatú lehet.
Összefoglalóan: én a Tóth, Horváth, Oláh stb. családnevektől nem várnék választ a család eredetével kapcsolatban, mer ezek nem sokkal specifikusabbak, mint a Kiss, Nagy stb. vezetéknevek.
* * *
Ami meg a DNS-t illeti, a hitelességi problémát nem értem, mert mindenképpen hiteles, csak legfeljebb nem arra válaszol, amit kérdezel. (Itt is léptékprobléma lehet, mert a névadás pillanatában horvát tudatú ős rendelkezhet akár szteppei felmenőkkel is, és a genetikai teszt ezt az időben még korábbi állapotot adhatja vissza.) Én nem a hitelességi kérdések miatt ódzkodom ettől, hanem amiatt, hogy nem tudni mit kezd a szolgáltató ezzel a tőlem származó, meglehetősen szenzitív adattömeggel.
Talán kicsit idevág, hogy Jegenyij Popov ismert orosz író egy ideig Magyarországon élt, és egyszer, ismeretlenként találkozván így mutatkozott be: "Zsenya Popov". Mintha egy ismeretlennek így mutatkoznánk be: "Pap Jenci".
Nekem rengeteget segítettek a tudatosságom alakításában.
Még a szovjet korszakból ismert nevek jelentése és eredete is érthetőbbvé vált.
Megindítja a gondolkodást a megfelelő irányba.
Maika Majka és az i végződések vagy akár a Mikó feltehetően keresztnévből származó vezetéknév, mint Mikó István neve és számos ismerősöm vezetékneve is megvilágosodott LvT magyarázataiból.
Régen nem biztos, hogy így volt. Nekem van székesfehérvári ismerősöm akinek a rokonai a 19. században valahonnan Horvátországból települtek a térségbe.
Ezeket a családnévmagyarázatokat természetesen már elolvastam jóval korábban, persze sokkal nem lett tőlük okosabb az ember. Tudom azt is, hogy kérdésemre nincs egyértelmű válasz; a személyes kíváncsiság és a másik esetleges gondolatmenetének a megismerése vezérelt.
Azt is tudom, hogy a tényleges származást csak DNS-teszt tisztázhatja, de hitelességi és anyagi aggályaim vannak ezekkel kapcsolatban.
Létezik, hogy a magyarországi magyarok inkább becéznek mint mondjuk az erdélyiek? Egy onnan származó ismerősöm szerint "ott mindenki Péter, Júlia és Zsuzsa, itt meg mindenki Peti, Juli és Zsuzsi. Van egy olyan elméletem, hogy ez szláv hatás".
Ehhez a kérdéskörhöz argumentum ad verecundiam módján idézném Hajdú Mihályt a Családnevek enciklopédiájából:
„Tóth […] A magyar nyelvbe még a Honfoglalás előtt bekerülhetett [a tót népnév], s minden szláv népre vonatkozott. (Csak jóval később, a XVIII. század végétől szűkült le a jelentése a szlovákságra.) Ezért ebből a szóból különösen sok családnév alakult, hiszen szláv népekkel voltunk körülvéve a Kárpát-medencében. Olyanok is megkapták, akik csak hasonló öltözéket, ruhát, lábbelit viseltek, vagy ismerték a nyelvet, esetleg csupán olyan vidékről költöztek át más faluba, ahol szláv nyelvet beszélők laktak. Mindezek a személyek általában ragadványnévként, majd abból, de sokszor közvetlenül családnévként is megkapták a nép nevét.”
„Horváth […] Mint általában a népnevek, nem csupán a megnevezett népből való származást jelentik, hanem a népre vonatkozó külső és belső tulajdonságokat is (beszéli a nyelvüket, öltözete, viselkedése hasonló, vagy csak arról a vidékről való, a megnevezett nép között, szomszédságában lakik stb.).
Ezen kívül a horvát szónak volt a magyarban egy katonai jelentése is. A huszár módra fölszerelt könnyűlovas egységeket jóllehet nem csak Horvátországban toborozták, de elnevezésük országszerte horvát volt a XVII. században. Ekkor még különösen a tisztségre, foglalkozásra utaló ragadványnevek könnyen kiszoríthatták a korábbi családnevet. Így katonáskodásra is utalhat a családnév.”
„Németh […] Mint minden népnévből, ebből is igen elterjedt családnév lett, mert azok is megkapták, akik a nyelvet ismerték, ruhájukban, viselkedésükben hasonlítottak hozzájuk, arról vagy hozzájuk közeli vidékről származtak, esetleg egy németnek a szolgálatában álltak, földjén dolgoztak stb.”
„Oláh […] Mint minden népnév, akkor is ragadványnévvé, abból családnévvé lett, ha a személynek semmi köze nem volt a névben jelölt néphez, de ahhoz hasonló ruhát viselt, hozzájuk hasonlóan viselkedett, beszélte a nyelvüket, vagy csak egyszerűen arról a vidékről származott, környékükről költözött új lakhelyére.”
„Rácz […] A családnév mindenképp népnévi eredetű, s olyanok is megkaphatták, akik csak beszélték a szerb nyelvet, vagy öltözetüket, szokásaikat átvették, külső vagy belső tulajdonságaik hasonlítottak a szerbekéhez, esetleg egyszerűen csak arról a vidékről, szomszédságukból, közelükből származtak. Ez a magyarázata általában a népnevek családnevekben való gyakoriságának.”
„Magyar […] A magyar szót ma is használják a népnyelvben egyszerűen az ’ember, egy ember, ismeretlen ember’ jelentésben. Régen is ebben az értelemben vált sok beköltözött, ismeretlen családnevévé, de Erdélyben a székelyektől való elkülönítő szó is volt a magyar, s így is családnévvé válhatott. Ritkább volt az, amikor idegenek között kapta meg valaki megkülönböztetésül, ugyanis a nem magyarok a saját nyelvükön határozták meg a nemzetiséget: Unger ~ Ungár, Venger, Ugro stb”
Mindegyiküknek (legtöbbjüknek) nem is lehettek horvát őseik, ez teljesen biztos. Írtam is, hogy szerintem miért.
Csak arra gondolok, hogy az ismert és 19. században élt Horváth családnevű felmenőm és az ő ősei közel laktak a horvát határhoz, azon a vidéken éltek/élnek horvátok is, és az ő paraszti ősei valószínűleg nem véletlenül kapták/kaphatták a Horvát(h) családnevet valamikor.
Gondolom teljesen más eset, ha pl egy nagyvárosi 20. századi kereskedő/polgári család viseli a Horváth családnevet. Nekik vélhetően tényleg semmi közük a horvátokhoz.
Érintett vagyok ezzel a kérdéssel, nem értek hozzá, de ennek minimális esélye van, márcsak azért is, mert a Horvát(h) a leggyakoribb horvát és szlovák név, és az ötödik leggyakoribb magyar, és nem gondolnám, hogy ezek mind horvátok voltak valamikor, de csak filózok.
Elméleti és teljesen egyértelműen talán nem is megválaszolható témáról kérdeznék.
Tudom, hogy a Horváth és a Tóth családneveink benne vannak az első öt leggyakoribb hazai családnévben. Számos ember esetében névmagyarosítás eredményei ezek a nevek, illetve az adott népcsoportra utaló tulajdonságokról is kaphatta így valaki régen a családnevét.
Úgy sejtem, hogy a szegényparaszti, fölművelő réteg nemigen magyarosíthatta a családnevét. Vagyis nem olyan mértékben, mint a városlakók, nemesek, gazdagabb kereskedők stb.
Konkrétan Somogy megyei napszámos, szegényparaszti sorban élő személyekről van szó, akik az 1700-1800-as években éltek.
A kérdésem az lenne: van-e rá (jó) esély, hogy őnekik a nevükből adódóan vannak horvát (szlavón, szlovák) származású őseik?
Ad Frsko ~ Frisko ~ Fisko: A jelenkorban a Fisko (s = [ʃ]) névhez a környékről az ukrán Фишко (Fisko) és a cseh Fiška családnév áll. Ugyanakkor a RadixIndex.com a XIX. sz. végéről a Bácskából és a Szerémségből adatolja a Fisko vezetéknevet. Alapvetően tehát ez a név is szláv eredetű, és a környező szláv népek mindegyikében egymástól függetlenül is kialakulhatott. A lehetséges etimológiája is hasonló a Frisko névhez, csak a kiindulás a szláv Filip ’Fülöp’ egyházi személynév.
Annak a lehetőségét azonban fönn kell tartani (legalábbis egyes esetekben), hogy a Fisko esetleg magyar környezetben a Frisko név szókezdő mássalhangzó-torlódásának az egyszerűsödésével állt elő.
Köszönöm szépen, sokat segítettél. Közben én is nyomoztam. Az 1715-ös összeírásban Frisko és Fisko szerepel. Az 1720-as összeírás Fisko kétszer (Tisko-nak írta el a modernkori adatfeldolgozó.) Persze az összeíró is elhallhatta a Frsko-t. Végignéztem az anyakönyveket, ahogy megyünk előre az időben, a Fiskó alak valóban egyre jellemzőbb, de még a XX. sz-ban is előfordul a Friskó alak is. Frsko viszont csak ebben az 1760-tól vezetett Status Animarumban.
Családfakutatás közben találtam 19. századi református, egyházi anyakönyvi iratokban, némely vezetéknév előtt a "Vált" előtagot, melynek nem tudom a jelentését. Elsősorban az ormánságban, vajszlói hiricsi, kisszentmártoni feljegyzésekben találtam. Van valakinek ötlete mit jelenthet? (Az elvált kizárható)
Granoviter: A délnémet Kranewitter családnév német nyelvjárásias ejtésmódot tükröző, de helyesírásában magyarosodott írásváltozata. A név eredete lehet:
1. Lakóhelyi név, amely a délnémet Kran(e)witt ~ bajor-osztrák Kranawitt ’boróka’ növénynév német -er képzős származéka, és arra utal, hogy az elsőnek elnevezett a településnek egy borókával benőtt részén vagy borókásról elnevezett külterületi részén lakott.
2. Egy Kronawitten (vagy hasonló) nevű délnémet-osztrák településről történt elszármazásra utaló német -er képzős lakosnév.
Hasonló eredetű német vezetéknevek még: Kranewitter, Kranebitter, Kranevitter, Kronawitter, Kronawetter, Granovetter.
Ui. A növény nevének irodalmi német szerinti formája Wacholder, a Kranewitt változat jelentése ’darufa’, vö. német Kranich ~ angol crane ’daru (madár)’ és ófelnémet witu ’erdő, fa’.
Frsko: Ha ez az elsődleges forma, akkor ezt leginkább a szláv fonotaktika felől lehet értelmezni, úgy, hogy az <s> betűnek magyaros [ʃ] olvasatot tulajdonítunk. A szlávon belül a szerb-horvát-szlovén, illetve a szlovák nyelvben képzelhető el ilyen hangalak. Ugyanakkor a jelenkori helyesírás szerint várt Frško írásformát nem lehet családnévként adatolni, és köznyelv felől sem lehet értelmezni. Viszont mindkét nyelvcsoportban ismert a friško szó ’frissen; gyorsan; hamar’ jelentésben, de ebből személy-, majd családnév kialakulása nehezen várható. Az viszont ennek kapcsán talán fontos lehet, hogy a régi szlovénban a németből átvett friš ’sebesült; fiatal, friss’ szó frš alakban is előfordult. Ez utóbbi miatt, valamint azért mert a Friskó nevet a RadixIndex.com Zala megyéből adatolja, a nevet szlovén (vagy Mura-vidéki horvát) eredetűnek vélem.
A név talán a német eredetű szlovén Friderik ’Frigyes’ személynév rövidülése lehet -š tőképzővel és -ko kicsinyítő képzővel. Ennek megfelelően az -i az eredeti névformában is szerepelhetett, bár a friš ~ frš analógiájára ennek az -i-t vesztett formája is lehetett az adott név esetén a kiindulás. Ebben az -i vagy az eleve létező kettős forma miatt jelenhetett meg, vagy a magyarosodás szúrta be ismét: ehhez vö. a Krka folyónév magyaros /krika/ ejtését.
Ui. Elképzelhető Ferško > Frško > (magyar) Friskó alakulás is. Csércsről (Čirč, Szlovákia) a XX. sz. elején találtam feljegyzést jéggyárat üzemeltető Ferško nevű zsidóról. Ugyanakkor a RadixIndexe.com a Ferskó nevet a XIX. sz. végén a vajdasági Temerinből adatolja. A Google találatai alapján a németesen írt Ferschko zsidó kötődésű névnek tűnik. Ez utóbbi esetén is azonban szláv közegben kialakult névről van szó.
Nem volt még a Frsko családnév. Néhol az r betűre egy pontot tesz a pap, ritkán Frisko-t is ír. Az 1760-ban készült Status Animarumban kétszer is az a feljegyzés szerepel, hogy az adott ház egy Sándor vezetéknevű családé, de a családfő neve mégis Frsko. A háznépek összeírása alapján van viszont pár olyan ezektől eltérő ház, ahol a családnév csak Sándor és olyan is, ahol csak Frsko. Azt látom még a későbbi anyakönyvekben, hogy a Frsko változat helyett a Frisko/Friskó fordul elő.
Én úgy tudom, a kollégád (édesapja?) alapos családtörténeti kutatást végzett, ami az LvT által írt Se-i eredetet erősítette meg. Ha megkérdezed, szerintem szívesen mesél róla.
A RadixIndex.com az alábbi Rn- kezdetű neveket ismeri. Ezekről a nevekről az érintett település névanyagára váltva, az ottani névkincset áttekintve nagy valószínűséggel azonosítható, hogy egy névpár kivételével félreírás vagy félreolvasás eredményéről van szó: Rng (< Ring), Rnjiz és Rnisz (? < Riesz), Rnogyos (< Rongyos), Rnsenfeld (< Rosenfeld), Rnsu (< Rusu); illetve hangtani egyszerűsödéssel: Rnjak és Rnyak (< szb-hv. Hrnjak).
Én ezen a vonalon nézném át pl. a RadixIndex.com névlistáját, hátha rátalálok egy olyan névre, amely ilyen változást feltételezve a Rnosoi névalakot adná. Ezt én most csak gyorsan pörgettem át, de a Russoi nevet lehetséges jelöltnek gondolom. Ez voltaképpen a Russói lakosnév magyar helyesírásban járatlan kéz által rögzített írásformájának vélhető, amely pedig valamelyik Russó < Hrussó településnévhez alkotott magyar lakosnév lehet. Ilyenek pl. Hrušové (m. Russó, ma Bzince pod Javorinou / Botfalu része, Szlovákia), Hrušovo (m. Balogrussó < Hrussó, Szlovákia), Hrušov (m. Magasmajtény < Hrussó, Szlovákia). Ezek a településnevek a magyar Körtvélyes megfelelői, vö. szlovák régi hruša > mai hruška ’körte’, azaz arról kapták a nevüket, hogy a környéken jellemző növény volt a vadkörte (vackor).
A magyar -i lakosnévképzőt én leginkább csak a magyar nyelvűek által ismert településneveken tartom elképzelhetőnek: Ranošov nem ilyen*. Az innen származók vagy szlovák környezetbe integrálódnak, és akkor szlovák Ranošovský lesz a nevük, amelyből ezt követően magyar Ranosócki alakulhat, vagy közvetlenül magyar környezetben a tágabb láthatárú Tóth, Cseh, Morva stb. nevet kapják. (Igazából ez az azóta ki is halt falu annyira világ végi hely volt, hogy cseh-morva nyelvterületen sem adott [a jelenkorig túlélt] családnevet.) — * És ezért is hagytam ki a fenti listáról azokat a településneveket, amelyeknek a szlovák neve ugyan Hrušov(…), de volt önálló magyar nevük (rendszerint Körtvélyes), mint pl. Spišský Hrušov ~ Szepeskörtvélyes.
Sey: A RadixIndex.com ismer Séy változatot is. Így – ha eltekintünk a nem magyar etimológiáktól – én úgy gondolom, hogy a Vas megyei Sé településről történt elszármazást, az oda való kapcsolatot, esetleg az ottani birtokot jelző magyar -i (-y) képzős lakosnévről van szó.
Nem dobtam sutba a megfejtésed, köszönöm szépen! Közben kiderült, hogy a Suth feleségének a vezetékneve Rnosoi. Próbáltam *Rnoso nevű települést lelni, eléggé szerény (összesen 0 db) eredménnyel. Találtam viszont Ranošov-ot Csehországban, a Szlovák határtól nem túl messze.
Mi lehet a név értelmezése? Esetleg ez egy elírás? Kétszer is így szerepel.
Baukó: Alföldi szlovák családnév, amely a szlovák Balko családnév nyelvjárási ejtésmódját rögzíti a magyar helyesírás hatása alatt. A Szlovákiába átkerült családok Bauko és Bavko alakban írják a nevet. A Balko családnév képzőtlen apanév, amely egy azonos személynevű felmenő leszármazottait jelöli. Az alapnév a Baltazár egyházi személynév rövidülésének és a -ko kicsinyítő képzőnek a kapcsolata.
Ad Volent: A szlovák népi Valent < Valentín ’Bálint’ név mellett megfontolandó még a német Volland névvel való összefüggés annak ellenére, hogy ez utóbbi kezdő f-fel ejtendő. Ez utóbbi név egyrészt a német Volknand (< Volk ’nép’ + -nand ’merész, vakmerő’) összetett személy alakváltozata, és ekként apanévi családnév. Másrészt ragadványnév a középfelnémet és középalnémet vālant, volant ’ördög, sátán’ közszóból. Ez párhuzamához vö. magyar Ördög ~ Eördögh családnév. (Irodalmi folytatásához pedig Goethe Faustját, valamint Bulgakov Mester és Margaritáját.)
>> Valentra semmi példa a faluban attól eltekintve, hogy Kopacsek György apját latinosan Valentinusnak írták az összírásban. <<
Úgy nézem, hogy a faluban a szlovák Valentín egyházi név köznapi alakját nem a Valent, hanem az – ebből a magyar Bálint névhez részben hasonult – Balent név képviselte. Ez utóbbiból lehetett az apanévi ragadványnéven keresztül az új vezetéknév, amely a későbbi magyarosodás után lett Bálint.
>> Van viszont Volentir/Volentér vezetéknév, de eddig nem gyanakodtam, hogy köze lehet a Bálintokhoz <<
A hasonlóság még nem jelent kapcsolatot. Adott esetben a francia volontaire szóból átvett szlovák volontér ’önkéntes; (fizetés nélküli) gyakornok’ szóból lett foglalkozásnévről van szó. A köznévnek is voltak a régiségben volentér és volentír alakváltozatai.
>> volt egyetlen példa a Belan változatra […] És volt egy Belankova Katalin <<
A különböző kicsinyítő képzők egyik szerepe az volt, hogy az amúgy azonos nevűeket elkülönítsék. Így a Belan, Belanka (amely a Belanková női név valószínű férfi alakja) és a Belancsik, bár összetartozónak tűnnek (és akár össze is tartozhatnak), de lehet, hogy éppen a különböző családokat jelölik.
>> Úgy tűnik akkor, hogy a Kopacsek->Bálint átmenet az megtörtént, de a Bálint-Belancsik azonosság nem valószínű, igaz? <<
Ez nagyon kimerítő volt, köszönöm a részletességet. Azon igyekszem, hogy az összes betelepülő család eredetét kiderítsem, mondjuk az első 50 évet lefedve, mert sokáig elég nagy volt a jövés-menés. A nehezen olvasható anyakönyvek miatt saját kis excel-táblába tképp indexelem magamnak az összes bejegyzést, hogy kialakuljon egy átfogó kép. Pelikán-családból biztosan csak egy volt, és Pelikán Annából is ebben az időben, viszont eszembe jutott végre a legkézenfekvőbb dolog: kikerestem az 1744-es összeírásban a Kopacsek Györgyhöz feltüntetett 1 éves gyermek keresztelési bejegyzését: ott a József nevű fiúhoz Balent György és Pelikán Anna szülők tartoztak. Pontosabban Georgius Balent és Ana Pelikan, az anyakönyvezés latin nyelve szerint, nyilván ők tótul nem így szólították egymást, és gondolom, a György sem helyes, de könnyebb magyarul gondolkodnom róluk.
Pelikán Anna újraházasodását kizárnám: 1714 körül született, 1736-ban ment hozzá Bálint Györgyhöz, mint hajadon, és még 1757-ben is született közös gyermekük. Az 1744-es népességösszeírásban sem a Bálintnak, sem a Belancsiknak semmilyen változata nem fordul elő, az anyakönyvekben a Balentot eddigre említik (pl. Pelikán Annával való hk. 1736-ban), a Belancsikra az első példa 1759.
A Balent-Belancsik azonosságnál viszont részben benéztem, részben hibázott az anyakönyvező. Van egyszer egy Belancsik János + Ország Mária házaspár jópár gyerekkel, az egyik viszont, akit hozzájuk tartozónak véltem, Balent Mihály + Ország Mária szülőkkel áll, tehát a férj keresztneve nem stimmel. Ilyen házaspár viszont nem volt, csak egy Balent Mihály + Súgár Mária, és így már nem egyértelmű, hogy melyiküké ez a gyerek.
Ha ez érdekes lehet, volt egyetlen példa a Belan változatra, Belan Katalin meghalt 1739-ben, 40 éves korában. Családi kapcsolatait vagy származását nem részletezték. És volt egy Belankova Katalin, 1763-ban született gyermeke, a házassági bejegyzését majd előkerítem, ott vajon milyen névvel szereple. Valentra semmi példa a faluban attól eltekintve, hogy Kopacsek György apját latinosan Valentinusnak írták az összírásban. Van viszont Volentir/Volentér vezetéknév, de eddig nem gyanakodtam, hogy köze lehet a Bálintokhoz.
Az anyakönyvezést Komarek Péter plébános végezte, a neve alapján őt is tót származásúnak gondolom, de vele még részletesebben nem foglalkoztam. Az anyakönyvvezetése eléggé hümm, a latinja gyenge, a ragozások esetlegesek, szórend jóformán nincs, és a bonyolultabb neveket gyakran különböző módokon írta le, például a Gajarszki-t vagy tíz változatban szerepel, ez később egyébként Garajszkira változott. Emiatt az összevisszaság miatt nem lógott ki a sorból, hogy a Belancsikokat is zavarosan írja, például cs helyett ts-sel is, de nem találtam példát Belanczik változatra, pedig más nevekben gyakori volt a cz, van pl. Horczik, Muraczik, Kovaczik, Forczik, illetve -czek név.
Ami a használt nyelvet illeti: a vizsgált időszakban még csak a Sári falurész települt be, Dabas pusztaként volt nyilvántartva, és max. egy-két család lakta. A Sári lakosok közt túlnyomóak a tót nevek, de van pár magyar is, pl. a Pelikán (ezt is leírja Pelikány verzióban is), illetve 1695-1718 közt Sári a sváb Dunaharaszti fíliája volt, talán onnan jött át pár német név, pl Nájman, Nímed. A származásra utaló megjegyzések szórványosak az anyakönyvekben, de főleg Trencsén, Árva és Nyitra megyei falvakra mutatnak. Sáriban még a mostani idős generációban is vannak, akik tótul beszélnek egymás közt, egy helytörténeti könyv szerint pedig 1831-ig anyanyelvi oktatás volt, legalábbis ekkor kötelezte a földesúr az iskolát, hogy magyarul tanítsanak. Úgy gondolom, a 18. század elején többnyire tótul beszéltek Sáriban, de valahogy szót kellett érteni a kisebb számú magyarokkal is. A közéleti szereplőkről annyi az összes információm, hogy 1779-ben bizonyos Bálint Márton kántortanító volt.
Úgy tűnik akkor, hogy a Kopacsek->Bálint átmenet az megtörtént, de a Bálint-Belancsik azonosság nem valószínű, igaz?
Kortye, Kortyé: A Mezőbándi által leírt elterjedési mintázatot én is meg tudom erősíteni, de én a román keresztneveknek és a hosszú é-re végződő névformának is jelentőséget tulajdonítva román névnek gondolom, és a jelenkorban Curte alakban családnév román név alakváltozatának gondolom. A ty-t viszonylag könnyű megmagyarázni, mivel a nyugati román nyelvjárásokban a t hang e előtt könnyen palatalizálódik. Az u > o hangváltozást nehezebb indokolni, de elképzelhetőnek tartom, hogy a (tágabb) magyar környezet hatására a korty, kordé szavak hasonító ereje alatt alakult ki. (De talán a román cort ’sátor’ szóval való egybecsengés sem zárható ki.)
A román név közszói eredetű, vö. román curte ’udvar; kastély, palota’ szóból ered. Vélhetően jogállási névről van szó, az elsőnek elnevezettnek vagy nagyobb jobbágytelke volt, vagy a földesúrnál szolgált az udvarházban, kastélyban.
Ez a román curte szó egyébként azonos jelentésben és kurtye, kurtyé hangalakban magyar tájszóként is előfordul.
Mersich: Én a meglehetősen ritka szlavóniai horvát Meršić családnévvel vetném össze. Ez utóbbinak köznyelvibb változata a Maršić, amely már volt Jugoszláviában szerte előfordul. Mindkét névforma legeredetibb alakjának azonban az összehorvát-szerb-bosnyák-montenegrin Mršić családnevet gondolom, amelynek szlovén Mršič változata is van. Mindezek mögött egy olyan Mršo ~ Mrša ~ Mrše személynév / ragadványnév állhat, amely a horvát-szerb mršav ’sovány, vézna, gyenge, vékony’ melléknévből keletkezett, és amelyet a leszármazottak a felmenőtől az apanévi -ić ~ -ič képzővel megtoldva örököltek. A Mersich névalakban az e hang lehet eredeti, ebben az esetben horvát eredettel számolhatunk. De lehet a magyar környezet hatására beszúrt ejtéskönnyítő hang is: ekkor a horváton kívül a közép-délszláv térség többi etnikuma is szóba jön.
Ad Bálint, Balencsik, Belancsik: Itt némileg tanácstalan vagyok, mert a vázolt adatok szerint Györgynek három vezetékneve lett volna, tehát az örökölt családneve mellett két ragadványneve lett volna, és azok sorban lecserélték egymást. Ez azért ritka eset.
Az elképzelhető, hogy a Bálint fia Kopacsek György az apja után a Bálint ragadványnevet kapja. Az is lehet, hogy ez kiszorítja az eredeti családnevet, tehát a Bálint ragadványnevű Kopacsek Györgyből egyszer csak Bálint György lesz. 1744-ben már elég késő van ilyen névcseréhez, de a frissen újratelepült községekben még jobban előfordulhat, mint másutt.
De az már igen nagy ritkaság, hogy a névcsere után valaki új ragadványnevet kapjon. Teoretikusan elképzelhető, hogy az illetőnek legyen egy magyar ragadványneve (Bálint) és egy másik, szlovák (B-csik). Ilyennel ritkán találkozhatni, és annak feltételezése kell, hogy a településen két egymástól elkülönült közösségben éltek a magyarok és a szlovákok, de az elkülönülés dacára az illető mégis mindkettő által ismert és számon tartott volt annyira, hogy ragadványnevet kapjon. (Ilyen elkülönült közösségek voltak pl. Mezőberényben, de a köztük „ingázók” nagyon kevesen voltak, települési tisztségviselők vagy olyan szolgáltatók, akik nem különültek el nemzetiség szerint).
Az is kérdés, hogy mi volt a B-csik név eredeti alakja. 1995-ben a szlovák lakosságjegyzékben (a férfiakat számítva) 1016 Bálint családnevű volt (ezek magyarok lehetnek), emellett volt 246 Balint (ezek talán inkább szlovákok), 67 Balent, 1372 Valent, 117 Valentín és 8 Válint. Ebből az következik, hogy azt, akit magyarul Bálint-nak neveztek, szlovákul nagy valószínűséggel Valent-nek fognak nevezni, bár 21 esetből 1-szer valóban megjelenhet a magyar és szlovák alakok kontaminációjaként a Balent. Ha úgy vesszük, hogy az apáról vett szlovák ragadványnév a szlovák -čík (> -csik) alakul, akkor Bálint nevű apa esetén elsőként a Valentčík > Valenčík (> Valencsik) alakot várhatnánk, és csak az esetek 5%-ában a Balentčík > Valenčík (> Balencsik) formát. Mindenesetre a Forebears.io 2014 évi adatbázisa kimutat 162 szlovák Valenčík-ot és 179 Valenčíková-t, de csak egyetlen Balenčíková-t.
Ugyanakkor a szlovák Belančík családnév 25 férfi és 29 női alakkal van jelen a jelenkori szlovák névkincsben. Ez a belý ’fehér’ melléknévből képzett Belan személy- (és család-) név -čík kicsinyítő képzős származéka. Gyakorisági alapon ennek lenne elsőbbsége a Balenčík (Belancsik)-kel szemben, és akkor feltehetnénk, hogy a Bálint vezetéknév hasonította ezt utóbb Balenčík (Belancsik) alakúra. Ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy egy Kopacsek vezetéknevűnek csak akkor lesz Belancsik ragadványneve, ha a családban (esetleg a szomszédságban, ismeretségi körben) van ilyen családnevű személy. Ezt kutatással lehetne kimutatni. Ennek hiányában talán mégiscsak az a valószínűbb, hogy a magyar és a szlovák alternatív név nem független egymástól, így a Balencsik az elsődleges, amelyet a Bálint őst elfeledve magához alakított az egyébként szlovákosabb Belancsik.
Viszont a fentiek olyan szövevényes lehetőséget alkotnak, hogy én nem tudom kizárni, hogy ezek a nevek csak véletlenül kerültek egymás mellé. Pelikán Anna nem ment esetleg kétszer férjhez? Nem volt-e két Pelikán család a faluban, két külön Anna lánnyal?
Re: Kortye. Amikor én belefutottam ebbe a ritka névbe, az mindig Temesvárhoz és vonzáskörzetéhez kapcsolódott, és többször Kortje alakban is írták. Ebből arra gondoltam, hogy tán régi német családnévre vezethető vissza. ("Alacsony"?) Viszont előfordult teljesen román keresztnevekkel is.
Kedves LvT, először is nagy köszönet a fórummal végzett munkádért, már eddig is rengeteg segítséget merítettem a válaszaidból. A férjem felmenői Sáriba (most Dabas része) az 1700-as évek elején betelepülő tótok, úgyhogy lehet, hogy visszajáró vendég leszek a közeljövőben, de most csak egy probléma nyitját vadászom.
A Bálint vezetéknév Balent, Balend, Balind és szlávosabban Balencsik (néha Belancsik) verzióban fordul elő az anyakönyvekben. Biztos, hogy a Bálint és a Belancsik ugyanaz a család, mert ugyanazt a férfit hol így, hol úgy jegyezték be a gyermekei születésekor. A legkorábbi azonosított felmenők ezen az ágon Bálint György és felesége, Pelikán Anna. A sári plébános 1744-ben népességösszeírást készített, melyben feltüntet egy házaspárt: Kopacsek György, Bálint fia és Pelikán Anna, Márton lánya. Régebben (jóóó régebben) a szlovák -cik végződésről írtad, hogy személynevekhez kapcsolódó kicsinyítő képző, bár a példákban vezetéknevek szerepeltek. Elképzelhető szerinted, hogy Bálint/Balencsik György az apja, Kopacsek Bálint után kapta/vette fel a Balencsik nevet? Az anyakönyvi adatok alapján ez a legjobb tippem.
Kopcsa: Képzőtlen magyar lakosnév, amely a Pozsony megyei valahai Kopcsa településről való elszármazást, az oda való kapcsolatokat jelöli. Ez a település utóbb Detrekőcsütörtök (Plavecký Štvrtok, Szlovákia) része lett. A Kopcsa településnév szlovák eredetű, a kopec ’domb, halom’ szó származéka.
* * *
A magyarban is ismert a -csa összetett kicsinyítő képző, amely ma már csak egyik női nevek esetén használatos (Borcsa, Julcsa, Marcsa), de a régebben férfinevek esetén is gyakori volt. Emiatt apanévként magyar családnevekben találkozhatunk vele, igaz -p-re végződő tőhöz járulva nem találtam példát rá. Pl. Dancsa, Jakcsa.
Nopcsa: Ha az utóbb felmerült nevekhez való hasonlóság miatt felmerülne, akkor a román Nopcea név magyaros helyesírású alakjáról van szó. Ez szintén nem szerepel a magyarországi örmény névtárakban, viszont Constantinescu azt írja róla, hogy a román noapte ’éjszaka’ közszó származéka a szláv eredetű román -cea kicsinyítő képzővel.
Dropcsa: A magyarországi örmény nevek közt nem találtam ilyen nevet. Így máshol kerestem. Szerintem olyan szlovák névről van szó, amelyik a szlovák drobča ’apró gyerek’ szóból alakult valamilyen (kinézetre, viselkedésre utaló) metaforikus motívummal vagy a családon belüli jogállás a kiinduló alap (pl. először családi ragadványnév lett, azaz így szólították nemcsak kisgyermekkorában, hanem később is, majd ezt a környezete is átvette). A szlovák nevekre (a cseh, morva és lengyel párhuzamokkal összehasonlítva) jellemző, hogy a férfiakra utaló -a végű (tehát formailag nőnemű) nevek végződése sokszor -o-ra (tehát formailag semleges neműre) változik*. Ennek megfelelően ez a név a jelenkorban Drobčo alakban fordul elő Szlovákiában.
* Más kérdés, hogy a drobča szó az ember és az állatok kicsinyeit jelentő olyan speciális szóosztályba tartozik, amelynek tagjai a mai -a (vagy a ritkább -ä) végződés ellenére semleges neműek: történetileg ezek a szavak nazális -ę hangra végződtek. Vö. dieťa ’gyerek’, šteňa ’kutyakölyök’, teľa ’borjú’ stb. A név azonban ennek ellenére az -a > -o változás hatókörébe került, és ez egyben segített elválasztani a szó köznévként és tulajdonnévként való használatát.
Trébits, Trebits, Trebics, Trébitz stb.: Ilyen módon osztrák (közvetítésű) név, vö. Trebitsch. Az osztrák név a morvaországi Třebíč [ˈtr̝̊ɛbiːʧ] település németesedett Trebitsch [ˈtreːbɪʧ] nevéből alakult képzőtlen lakosnév, tehát az onnan való elszármazást, az oda való kapcsolatokat jelölte az első elnevezett esetén. Az első szótagi hosszú é-t a németes ejtés pontos visszaadásának felel meg.
A település neve mögött a régi nyugati szláv Trěbikъ személynév -jь birtokosmelléknév-képzős származéka áll. Az alapszemélynév a szláv trěbiti ’ (meg)tisztít, (szükségtelent, nem kívántat) eltávolít; <később> irtással földet foglal’ ige tövével mint előtaggal alkotott összetett szláv személynevek (pl. Trěbemirъ, Trěbeslavъ) önállósult köznapi-becéző alakja az -ikъ kicsinyítő képzővel továbbképezve. Más (-iš) kicsinyítő képzővel és birtokos képzővel alakult analóg képződmény Tőketerebes szlovák neve: Trebišov, de ezen kívül is számos hasonló személynévből alakult helynév van szlovák területen, pl. Trebatice (Vágterbete), Trebejov (Terebő), Trebeľovce (Terbeléd), Trebušovce (Terbegec), Trebestovo (Kistorboszló). De végső soron a belmagyar Terebes, Terebezd, Terpes, Terpesz, Tiribes stb. tagokat tartalmazó településnevek is ide tartoznak.
Ágopcsa: Az amúgy inkább Ágopsá ~ Ágopsa alakban ismert örmény név alakváltozata. Ennek előtagja a magyar Jakab névnek megfelelő az örmény Հակոբ egyházi személynév nyugati örmény Hagop ejtésmódja (ugyanez keleti örményül Hakob) némileg kelet-európaiasodva–magyarosodva. Az utótagban vita van, hogy az a ջան (nyugati csan, keleti dzsan) ’lélek; <megszólításban a név után> kedves’ szó n-et vesztett rövidülése vagy a շահ (sah) ’sah, király’ tiszteleti név. A nyelvészeti tipológia az előbbit valószínűsíti.
Lenkes: A Lénárd személynév Len- rövidülése a magyar -kes összetett kicsinyítő képzővel. Tehát ez régi köznapi személynév, amelyet a leszármazottak a felmenőtől megörököltek megkülönböztető névként.
A lelkes melléknév ’lelkesedéstől áthatott, fellelkesült’ jelentése a nyelvújítás tereméke. Korábban ’állat’ volt az értelme a latin animus ’lélek’ szóból származó animalis ’állat; lélekkel rendelkező’ szó tükörfordításaként. Az állatok ui. a régiekkel szerint a növényekkel szemben olyan élőlények, amelyeknek lelkük van.
A Lelkes vezetéknévre azonban Kázmér Miklós más magyarázatot ad, és szerinte csak másodlagos hangalaki egybeesés lépett fel. Úgy tartja, valójában a Lőrinc egyházi személynévből rövidült és továbbképzett Lőkös ~ Lőkes személynév alakváltozatáról van szó. Az l hang a nyelvjárási ződes ~ irodalmias zöldes ejtésváltozat visszahatásaként került be (Lölkös ~ Lölkes), majd ebből e-ző nyelvjárási környezetben alakult Lelkes-sé.
A magyarban a mély hangrendű szavakban a szó eleji k > h változás nagyon régen történt, jóval a honfoglalás előtt. Ezt mutatja, hogy még némivel a honfoglalás előtt átvett török szavakban is megmaradt a k hang, mint a komló, karám, kos stb. Itt tehát szem időben, sem térben nincs valószínű érintkezési pont az arab ḥamās szóval való kapcsolathoz.
Ráadásul a honfoglalás előtt (de még egy ideig utána is) a mai h-nak megfelelő hangot a magyarok másképp ejtették, úgy mint ma a németek a ch-t. Az arab sok h-szerű hangot ismer és megkülönböztet, és ezek csak a magyar fülnek hangzanak egyformának. Az arab ḥamās szóban egy olyan hang van, amely különbözik a mai és a régebbi magyar h-tól is. Ezért, ha minden más ellenvetést félreteszünk, és feltesszük, hogy mégis az arab vette volna át a kamasz-ból „lágyult” *hamasz szót, akkor egy ettől eltérő hanggal kezdődne. Ha viszont a magyarról tesszük fel, hogy átvette volna ezt az arab szót, akkor a *hamasz > kamasz „keményedést” nem tudjuk megmagyarázni, mert ez pont a fordítottja annak, amit ismerünk.
De az alapgond az, hogy a magyarban kimutathatatlan, hogy valaha is lett volna *hamasz szóforma. (És ha lett volna korai k > h lágyulással, akkor a kamasz veszett volna ki úgy, hogy nem is tudunk róla.)
Mint régebben említettem már, hogy van egy ismerősöm, akinek Kamasz Tóth a család neve. Ha létezik ez a "K"-ról "H"-ra lágyulás, és a kamasz, az nem kiskorú jelentésre vonatkozik, hanem a hamas(z) lelkes-re esetleg, akkor az lehetséges -e?
Én magyar vonatkozásban nem találkoztam Hamasz névvel, így a kérdést nem nagyon tudom hová tenni. Lengyel területen van Hamasz, de annak a végét máshogy, magyar helyesírás szerint s hanggal kell ejteni. Ezt a végződést én szláv kicsinyítő képzőnek érzem, így (bár pontos etimológiát most nem tudok adni), belső lengyel képzésnek tartom.
Viszont vannak ténylegesen arab eredetű nevek a térségben. Ilyennek gyanítják végső soron egyesek pl. a magyar reformkorból ismert Vachott ~ Vahot családnevet. Nyilvánvalóan ilyen azonban a Hamza, amely arab személynévből ered: حَمزَة (ḥamzat / hamza) ’oroszlán’.
Nem nagyon találkoztam errefelé arabizált zsidó nevekkel. Úgy vélem, a zsidókat eddig a diaszpórában is megtartó izoláció a névviselésükre is kiterjedt. Egészen a legújabb időkben állami nyomásra vették fel környezetük nevét, de ilyen nyomás a Közel-Keleten (centralizált állam híján) nem volt.
Ui. A Hamász terrorszervezet neve formálisan megegyezik a حَمَاس (ḥamās / hamász) ’izgalom, felindultság, lelkesedés, elragadtatás, buzgalom’ szóval, de valójában egy ’Iszlám Ellenállás Mozgalom’ jelentésű elnevezéshez alkotott betűszó. Hacsak ezt a közszót is tekintjük, ez nem tűnik alkalmasnak személynévadásra, ezért a hasonló hangzású nevek alapjának valószínűtlen.
Bilánszki: A RadixIndex.com a Bilanski nevet az ukrán-lengyel-szlovák érintkezési területről adatolja. A magyarosan írt Bilanszky ~ Bilánszky alakot pedig egyrészt magyar keresztnévvel Boroszlávból (amely talán az Eperjes melletti Boroszlóval azonosítható), másrészt román utónévvel Máramarosból.
Összességében tehát ukrán-ruszin névnek tűnik (Білянський ~ Біланський / Biljanszkij ~ Bilanszkij), és egy olyan településnévre utaló -ський (-szkij) képzős lakosnév, mint az ukrán Біляни (Biljani) ~ Білани (Bilani). Neves lengyelországi ukrán személyek is viselték ezt a nevet, mint pl. Петро Білянський (Petro Biljanszkij) ~ Peter Bielański. Ez utóbbi rámutat az ukrán-lengyel együttélésre is, ami felveti annak a lehetőségét veti fel, hogy az ukrán-ruszin nyelvűek a lengyelben gyakori Bielany településnevek egyikének kiejtését is hozzáalakíthatták a saját nyelvükhöz.
Ezek a településnevek mind azt jelenti, hogy a ’fehér valaminél (patak, templom stb.) lakók’. Emiatt lehet, hogy az -an tag is a képző része, így minden olyan településnév is szóba jöhet forrásul, amelynek neve, vagy nevének fő tagja az ukránban vagy az azzal érintkező szláv nyelvben ’fehér’ értelmű. Pl. a számos szlovák Belá településnév melléknévi formája beliansky. A szlovákokkal együtt élő ruszinok az ilyen településnevekről szintén vehettek a maguk számára értelmesítve Білянський (Biljanszkij) nevet.
Ui. A név lehetne cseh (pontosabban morva) is, mert ott is van Bílany település, amelyből adódott is a történeti Bílanský vezetéknév, de a fent mutatott földrajzi kötöttség miatt ez nem valószínű. (A cseh és az ukrán nyelv az, ahol a ’fehér’ értelmű melléknév első szótagjában /i/ hang van.)
Plopp: Szerintem ez a román Plop vezetéknév magyarosodása. Ennek közszói jelentése van: ’nyárfa’. A románban viszonylag sok családnév alakult puszta növénynévből. A motiváció lehet valamilyen ma már átláthatatlan metafóra, amely az adott növényhez kapcsolódott, de utalhatott az illető lakóhelyének vagy birtokának jellemző növényzetére is.
A paleszteniai arab nyelv melyet többen egyszerűen csak palesztin nyelv névvel is illetnek a levantei arab nyelvek része, az arab egyik változata. Beszélői Palesztina államban, a Gázai övezetben, Izraelben és Jordániában élnek, közeli rokona még a jordániai arab nyelv, a szíriai és libanoni.
Arra gondolok, hogy esetleg magyarosított zsidó nevek lennének? Nincs jelentősége, csak érdekel.
Az Új magyar etimológiai szótár a kuvasz szócikkében megemlíti, hogy a "kamasz szóval való összefüggése kevésbé valószínű." Hangtanilag a v > m változás nem lenne lehetetlen, de az első szótagi u > a már problémásabb, ugyanakkor a kamasz szónak nincsenek meg a török párhuzamai. Ez utóbbi arra mutat, hogy ha közös eredetre gondolunk is, a szóhasadás nem török nyelvben történt. Ha a magyarban történt, akkor kettős átvétellel kellene számolni: a kuvasz az újabb (amelyik még jobban hasonlít a török eredetire), a kamasz pedig a régebbi (amelyik a magyaron belül módosulva eltávolodott a török előzményétől). Ugyanakkor a kamasz sem lehet túl régi magyar szó, mert mély hangrendű szavakban a szókezdő k-nak akkor h-vá kellett volna válnia. Ilyen pár pl. az újabb gödény és a régebbi hattyú.
Palya: Vö. szlovák Paľa családnév, amely a szlovák Pavol ’Pál’ egyházi személynév magyarból átvett Pal köznévi tövének és a kicsinyítő funkciójú -a végződésnek a kapcsolata. Az l > ľ lágyulás ilyen esetben expresszív mozzanatként sokszor tapasztalható, pl. magyar Kálmán > szlk. Kaľo, szlk. Filip > Fiľo.
Lehetséges azonban esetleg magyar eredetű is, mert a magánhangzóközi l > ly lágyulás alkalomszerűen a magyarban is felléphet, vö. szláv nosilo > magyar nyoszolya. Így a magyar Pál személynév magyar -a kicsinyítő képzős származékából, a Pala személynévből, illetve az ebből lett apanévi családnévből is kialakulhatott.
Pelyák: Vö. ukrán Pelák (Peljak) családnevet, amelynek a szlovák (Peľak) és lengyel (Pelak) párhuzama is van. Ez valamely Pel- alakban rövidülő személynévnek (talán a Пелагея / Pelageja mint anyanév?, de vö. cseh Pelhřimov helynév < Pelhřim személynév < latin peregrinus) és az -ak nagyító-rosszalló képzőnek a kapcsolata. A felmenő ilyen személynevét örökölték a leszármazottak megkülönböztető személynévként.
A ragadványnevekből lett kettős családnevekhez vö. Márkus Mihály: A tirpák etnikai csoport kialakulása, https://mek.oszk.hu/07800/07877/ 141–145. oldal
Kamasz: A kamasz köznév mai ’serdülő korú, tinédzser, tizenéves fiú v. 〈főleg összetételben〉 lány is’ jelentése a XIX. századi nyelvújítás terméke. Ezt megelőzőleg az alábbi jelentései adatoltak: ’egy fajta kutya’ (XIV. sz.), ’oktalan állat’ (XVII. sz.), ’megöregedett kutya’ (XVII. sz.), ’hórihorgas legény; fajankó’ (XVIII. sz.)
Vezetéknévként ez utóbbiakra utaló ragadványnév lehet az eredete, leginkább talán a termetre utalóan, de a kinézet jellemzésére vagy a tulajdonolt állatra utalóan a ’megöregedett kutya’ sem zárható ki.
A RadixIndex.com az egytagú Kamasz családnevet is ismeri, így a kéttagú Kamasz Tóth vezetéknév származhat egyrészt abból, hogy a környezet a gyakori Tóth nevűeket ragadványnévvel különböztette meg, és ez a bővítés anyakönyvezve is lett. De abból is, hogy az apa és az anya külön egyelemű családnevei forrtak egybe.
Ad Császár, Király, Herczeg (Herceg), Gróf, Püspök stb.: Az ilyen uralkodói, főnemesi, főpapi jogállást jelentő családneveket valójában éppen a társadalmi paletta ellenkező végén elhelyezkedő felmenők leszármazottai viselik. Ezek a névadások jellemzően jobbágynevek, és arra utalnak, hogy az illető kinek a birtokán volt, inas, cseléd, kinek tartozott robottal. Egy másik motiváció az illetőnek a környezetéből „fölfelé” kilógó viselkedése, öltözködése, azaz aki „úgy viselkedett, járkált, öltözött stb. mint egy császár, király, herceg stb.”.
A témához még egy Németországbeli müncheni sváb ismerősöm lánya Linda Graf volt (magyar nevű) férje neve után Linda Lorenz, már nem él, édesanyját Frau Grafnak szólítottuk. Peter Lorenz valahonnan Pécs mellől.
Az általános iskolámban volt egy nagyon előkelő osztály. Járt oda egy Császár, egy Király, egy Herczeg és még egy Gróf is. Azt tudom, hogy Császár egy Kontikár (Conticar) nevű örmény ősig vezette vissza a családfáját, ami állítólag ott is valamiféle uralkodót jelent (a Google fordító nem tud róla), de most nem ez érdekel, hanem az, hogy ilyen nevekhez hogy jutnak a családok? Mert Gróf valamelyik őse még lehetett akár gróf is, de azt nem gondolom, hogy a többiek mind egy-egy uralkodóház bármilyen távoli, oldalági sarja volna.
A Molnár D. vezetéknévben a D. tagot hivatalosan megkülönböztető betűjelnek hívják. Ennek nincs úgy etimológiája és általános névtörténete mint a Molnár névnek. Az ilyen betűjelek eredetét csak az adott családra vonatkozó családtörténeti kutatásokkal lehet felderíteni (ha egyáltalán).
Hegedűs D. Géza, az ismert színész pl. eredetileg csak Hegedűs Géza volt, csak idősebb pályatársával, Hegedűs Géza íróval való névazonosság elkerülése miatt bővítette ki a nevét a betűjellel. Ő ezt a bővítést nem anyakönyveztette, tehát csak művésznévről van szó, de anyakönyveztethette volna*, és ezt követően a gyermekei is ezt viselték volna.
A művészek és más közéleti személyiségek igen sokszor szembesülnek ezzel a problémával, mivel a nevük része a brandjüknek, és ez nemcsak országos, hanem vidéki relációban is érvényesülhet. Lehet egy kisvárosban is két azonos nevű orvos vagy helyi újságíró. Egy utcában is lakhat két azonos nevű család, és ebből is lehet kavarodás. Ez utóbbit a közösség általában ragadványnév adásával köszöböli ki, de ezt egyrészt az érintettek nem szívesen viselik, másrészt nehezebb is anyakönyveztetni. A megoldásra az állam a megkülönböztető betűjelet találta ki. Az érintett tetszése szerint választhat magának ilyen betűjelet: pl. kedvenc családtagja (apja, anyja) utónevének vagy az anya vezetéknevének első betűjét, de akár a ragadványnév rövidítése is lehet, és ezt a hatóság különösebb kérdezősködés nélkül bejegyzi. Régebben olyan szerepe volt mint pl. a generációkat elkülönítő „id.”, „ifj.” rövidítéseknek. Ha pedig a vezetéknév részeként anyakönyvezik (2016 óta Magyarországon már csak így lehet), akkor öröklődni is fog.
Régebben római sorszámot is fel lehetett venni a vezetéknévhez megkülönböztetés végett. A rendőrviccek visszatérő szereplője volt pl. „Kovács II. (kettő) tizedes”. Gyermekkoromban sok focista is így járt.
* Az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény (206-tól érvényes szövege):
53. § (1) Az egy családhoz tartozók vagy azonos családnevűek megkülönböztetésére szolgáló betűjelet a családi név részének kell tekinteni, az nem minősül külön tagnak.
(2) A betűjelet a családi nevet megelőzően vagy azt követően nagybetűvel kell írni, és a betűjel után pontot kell tenni.
Lentulai: A RadixIndex.com az alábbi hasonló neveket ismeri: Lentula, Lentulai, Lentulay, Lentuloy, Lenturai. Itt a Lentulai név legkorábbi adatai Nagysurányból (Šurany, Szlovákia) való, amely a szlovák-magyar nyelvhatáron fekszik. A név kialakulása szerintem ilyen szlovák-magyar kontaktusjelenségnek köszönhető.
Úgy vélem, magyar lakosnévről van szó, amely a szlovák Lentvora településről történt elszármazásra, esetleg az oda való kapcsolatokra utal. Ennek a szlovák településnek 1907 óta van magyarosított neve (Lentő), korábban a szlovák nevén volt ismert magyar környezetben is. A magyar fülnek szokatlan név magyar ajkon módosulhatott, pl. Vályi András is Lentova néven említi. Nem lehetetlen a *Lentura ejtésmód sem vo > u egyszerűsödéssel, amelyből már adódik a RadixIndex által hozott Lenturai, amelyből l : r > l : l hasonulással előáll a Lentulai alak.
Egy másik magyarázatra a RadixIndexben szereplő Léntusz név ad lehetőséget. Ez szláv alapon elemezhető egy (rövidített) Lent- alapnév és az -us (-uś) kicsinyítő képző kapcsolatának. Ugyanerről az alapnévről az -uľa kicsinytő képzővel adódik a *Lentuľa személynév, amely a magyarba (esetleg már mint vezetéknév) kerülve lehet a RadixIndex által említett Lentula alakú név, és a gyakori -ai végű magyar családnevek analógiájára a Lentulai alakot is felvehette.
A panda állatnevet 1825-ben alkotta Georges Cuvier francia zoológus (eredetileg csak a vörös pandára értve). A családnevek kialakulásának kora ekkorra már lezárult, így ebből nem lehetett vezetéknév (hacsak nem hivatalos névváltoztatással; de azt meg nehéz lenne a hatóság számára indokolni).
Hornyék: A RadixIndexe.com a XIX. sz. végéről szlovák településről (Vágszerdahely) mutatja ki. Úgy vélem, leginkább a szlovák Horník (> magyar Hornyik) családnév alakváltozatáról lehet szó. A magyar é hang a szlovák fülnek leginkább í-nek hallatszik (vö. bíreš ’zsellér’ < béres, Bír < Bér falunév). Ennek alapján valamiféle nyelvek közti hiperkorrekció alakíthatta ki a név ilyen hangzását. A Horník a tövében a Hornyák-kal tartozik össze, de a konkrét motivációja más, a régi szlovák horník ’erdész, erdőkerülő’, mai nyelvjárási ’fent (a hegyen, a falu felső részén) dolgozó, lakó személy’ (vö. szlovák hora ’erdő, hegy’, hore ’fent’ + -ník foglalkozásnév-képző).
Hernyák: A RadixIndex.com Dél-Magyarországból és a Hajdúságból adatolja. Nyilvánvalóan nem magyar, hanem inkább szláv hangalakú (vegyes hangrend, -ák végződés). Én a szerb-horvát Hrnjak családnév magyarosodott hangalakú változatának vélem. Ez a szerb-horvát hrnja ’nyúlszáj, nyúlajak’ szó személynévképzős származéka, azaz ilyen rendellenességgel született személy ragadványneve volt, amelyet a leszármazottai megkülönböztető névként örököltek.
Hernyik, Hernik: A Hernik név mai előfordulásaira alapozva ezt lengyel eredetű névnek gondolom (esetleg cseh közvetítéssel). Ugyanakkor a név hangalakja egyáltalán nem lengyeles, de nem találtam meg (egyelőre) a forrást (az ukránt és a szlovákot-csehet lehetne gyanúsítani). Mindenesetre lengyel alapon nem lehet az előzőekkel összevonni, mert a megfelelő lengyel alak g-vel vagy ch-val kezdődne.
Ha szlovák eredetű lenne, akkor a hrniec ’fazék’ ~ hrnok ’bögre’ szó önmagában ki nem mutató hrn töve lehetne a személynévképzői funkciójú -ík kicsinyítő képzővel vagy -ník foglalkozásnév-képzővel. (Ugyanígy a csehben.) De ilyen *Hrník szlovák vagy cseh név nem mutatható ki (hacsak fel nem tesszük, hogy az eredeti hazájában már kiveszett). A lengyelben nincs szótagképző r hang, így (a magyarhoz hasonlóan) az esetleges átvétel során feloldotta volna azt -e- beszúrásával.
Nyerges: Foglalkozásnév, amely aazt jelöli, hogy az elsőnek elnevezett nyereggyártó iparos volt. Figyelemre máltó ugyanakkor a XV. sz.-i Nyergetlen vezetéknév (arra értve, aki szőrén üli meg a lovat), amelynek lapján a Nyerges név egyes esetekben arra is utalhat, hogy valaki feltűnő nyereggel rendelkezhetett vagy a környezetétől eltérően használta a nyerget.
Nyertes: Ezt a vezetéknevet nem említi Kázmér Miklós a Régi magyar családnevek szótárában, ugyanakkor a Szentiványi-féle XIX. sz.-i névváltozásokat összefoglaló műben sem szerepel. Tehát spontán kialakulású, de ritka név lehet. Ilyen jellegű neveket az ún. eseménynevek körében találunk. Kálmán Béla a középkori személynévkincsből a Nyerő nevet említi.
A családnevek korábban alakultak ki, minthogy az állami szerencsejátékokat bevezették, de egy emlékezetes fogadás nyomán a nyertes fél kaphatott ilyen ragadványnevet. Egy másik lehetséges motiváció a közbirtokossági földek időnkénti újraosztása, amely rendszerint sorshúzással történt. Annak, aki így a legjobb földhöz jutott hozzá vagy feltűnően örült a szerencséjének, a környezete adhatta ezt az egyéni megkülönböztető nevet. További hasonló motiváció is elképzelhető. Ez a személyes ragadványnév (egyéni megkülönböztető név) idővel átterjedhetett a családra és örökölhetővé válhatott.
Panda: A környéken Romániában a leggyakoribb. Constantinescu a Pande, Pandu és Panta neveket a a román Pantelimon egyházi személynév származékának (köznapi formáinak) tartja. Ezek alapján a Panda név is ide tartozhat. A Pantelimon a bizánci görög Παντελείμον (Pantelímon / Pandelímon) ~ ógörög Παντελεήμον (Panteleémon) név átvétele és a III–IV. sz. gyógyító Szent Pantaleon tiszteletére terjedt el. A görög név a πάν ~ παντ- (pan ~ pant- / pand-) ’minden, összes’ és ἐλεήμων (eleémón) ’részvevő, könyörületes’ elemekből álló összetétel.
A Medve, Farkas, Róka, Bárány egyértelmű, hogy hogyan lettek családnevek. Még az Oroszlán és a Harcsa is rendben van. De vajon hogy került közéjük a Panda? (Nem a ~csöki Boborján, hanem szimplán Panda.)
Köszönöm. Sajnos nem voltam elég pontos, és dolgoztattalak, elnézését. Szóval láttam itt az előző megfejtések közt a Hornyák és a Hernyék neveket, ezek tiszták, viszont az újonnan nevezettekről nem tudom eldönteni, hogy azok alternatívái ezeknek (ha igen, akkor melyik melyiknek?), vagy önálló új családnevek.
A Hornyék, Hernyák és Hernyik (igazából Hernik alakban fordul elő) családneveket szeretném megkérdezni. Láttam a Hornyák (Horník, stb.) és Hernyék eltérő jelentésű neveket, fogalmam sincs, hogy az újként felvetettek közül melyik melyik régivel párosodik, vagy él teljesen önálló életet.
Még Szlovákiában esetleg ejthetik, mert a szlovákban is megvan ez a hang Ľ ~ ľ betűvel írva. De Magyarországon szerintem már kihalt vagy éppen kihalóban az a generáció, amely még használta.
Csak az "ly" (lj) hanghoz. Nógrádban voltam gyerek, nagyanyám erősen és mindig ejtette a "lj" hangot. Ez elég régen volt. Vajon hányan ejthetik még? Bánatom, hogy talán máris elhalt, még Nógrádban is ez a hang.
Gajág: A magyar névtárakban nem találtam idevonható családnevet, és a különböző források konzultálása után az alábbi két lehetőséget taratom elképzelhetőnek. De a lehetséges etimológiák kifejtése előtt áttekinteném a RadixIndex.com adatbázisa alapján a név korábbi előfordulásait és a hasonló neveket, mert ezek befolyásolhatják az etimológiai lehetőségeket.
A Gajág név a XIX. sz. végén és a XX. sz. első felében a Kiskunságon kívül (Kiskunhalas, Kiskőrös) Szigetvárról is adatolt. A jelenkorban is van Baranya megyei előfordulás.
Van Gajak és Gaják a Dráva mente és Dél-Baranya zömmel horvátok lakta falvaiból (Felsőszentmárton, Nagykozár, Pogány, Vejti, Pécs) és „kakukktojásként” a kiskunsági Páhiból.
Akad továbbá Gallyak a XVIII. sz. második feléből az akkor még Magyarországhoz (ma már Lengyelországhoz) tartozó árvai Pekelnikből.
Továbbá Galag ~ Galág Tolna megyében (Nagydorog, Őcsény) és Budapesten.
1. Az első lehetőség a nyelvjárási magyar gallyág ’az erdőben található száraz hulladék fa’ szóból származó ragadványnév, amely az ilyet rendszeresen gyűjtő személy majd a leszármazottai megkülönböztető neve lehetett. Ennek a szónak a dunántúli alakja azonban galág, és ez magyarázhatja a fenti Tolna megyei Galág (Galag) nevet. A Gajág név esetén esetleg a kiskunsági keletkezést valószínűsítjük (és innen kerülhetett Baranyába), mert a ly > j hangváltozás a Dunáninnenre jellemző. Arról azonban nincs információm, hogy a Kiskunságon ismerik-e vagy sem ezt a tájszót. — A Budapesten kimutatható Gajagos név is idevonható, de vélhetően palóc vidéken alakulhatott ki. A Gyalyagos-hegy helynév Trizs külterületén arra utal, hogy ott biztosan ismert volt a szó. A név írásában is tükröződő ly > j változás a ly hangot nem ismerő környezet hatására következett be.
2. Feltehető azonban a Gaják (Gajak) > Gajág (Gajag) hangváltozás lehetősége is. Ekkor a név baranyai eredetű lenne, és onnan került keletebbre. A Gaják név horvát eredetű: a gaj ’liget, berek, cserjés, erdőcske’ szóhoz járult az -ak személynévképző. Ilyen formán olyan személyt jelölhetett, aki a falu olyan részén lakott, ahol ilyen növényzete volt. Az azonos jelentésű és motivációjú Gajak név lengyel területen is előfordul (sőt gyakoribb). Ez utóbbihoz tűnik kapcsolhatónak magyar népetimologia által módosított írásmóddal a fenti árvai Gallyak vezetéknév.
1. A német Flasch(e) név alakváltozata, és ilyenformán fából vagy fémből palackot (német Flasche) gyártó iparosnak a leszármazottai által megkülönböztető névként örökölt foglalkozásneve.
2. Északnémet eredet esetén az alnémet vlesch (felnémet Fleisch) ’hús’ szó is lehet az elnevezés alapja. Ebben az esetben a motiváció kettős:
a) hentes, mészáros képzőtlen foglalkozásneve lehet (a képzős változathoz vö. a felnémet Fleischer ’hentes, mészáros’ közszót);
b) olyan személy ragadványneve, aki kedvelte, illetve gyakorta (a környezeténél gyakrabban) fogyasztott húsételt.
Meizner: A név egyértelműen német alakú, de a Meizner írásforma a magyar és szláv területekre jellemző, ezért a <z> betű itt a magyaros-szlávos olvasat szerinti /z/ ejtést jelölheti, nem pedig a németes /c/-t. Ebből következőleg e mögött a név mögött a német Meißner ~ Meissner családnév állhat, amely a szászországi (lausitzi) Meißen településről történt elszármazásra utaló német -er képzős lakosnév.
A német Meixner vezetéknév bajor-osztrák családnév, és voltaképpen a fenti Meißner ~ Meissner név hiperkorrekt változata. Azaz a nyelvhasználók azt hitték, hogy a Meissner név olyan /kszn/ > /szn/ hangtani egyszerűsödéssel keletkezett, mint a bajor-osztrák Ossner az eredetibb Ochsner ~ Oechsner ’ökörpásztor, ökrös paraszt; Oexen településre való’ névből, ezért „pótolták” a „hiányzó” /k/ hangot.
Vagyis végső soron a Meizner és a Meixner közös eredetre mennek vissza, csak elérő közösségek adaptálták a közös Meißner ~ Meissner alapnevet.
Kepli, Képli: Az ausztriai német Käppl ~ Keppl, illetve németországi német Käppel ~ Keppel családnevek (valamint további nyelvjárási és írásváltozataik) magyarosodása. A német név:
1. A középfelnémet kappe (mai Kappe) ’sapka’ szóból kicsinyítő képzővel alakult keppel(n) szóval azonos képzőtlen foglalkozásnév. Ilyenformán eredetileg ’sapkakészítő’ iparost jelölt, akinek a készített termék nevéből származó ragadványnevét a leszármazottak később megkapták megkülönböztető névül.
2. Képzőtlen lakosnév az észak-rajna–vesztfáliai és németalföldi Keppel, Keppeln településekről.
A közrendű családok mellett ilyen néven két vesztfáliai főrendű nemzetség is van: 1, 2.
Tárgytalan a kérdésem; rájöttem, hogy valószínűleg elírás történhetett, és az eredeti név a Dömse. Azért gondolok erre, mert az adott földrajzi helyen (Sásd környékén) sok Dömse nevű ember élt, míg Domsa Baranya megyei viszonylatban is elenyésző számban.
1852 és 1895 között Vancsa Anna élt. Az ő születési kivonatán szerepelt az édesanyja Domsa Elisabetha, és a halottijában pedig Dömse Örzse néven. Lehet-e ennek esetleg valamilyen plusz jelentősége még a válaszban foglaltak alapján? (A néveredetre vonatkozóan.) (A halottijában amúgy az apa keresztneve is már László és nem Ladislaus.. de legalább itt a családnévben nincs különbség: Vancsa.)
A Szilágyi és a Sziládi között csak d > gy irányban látom az átmenet lehetőségét magyar palóc nyelvjárási bázison. Ha a Szilágyi név átkerül Lengyelországba, akkor szerintem nemcsak a gy ejtésében honosodik, hanem további változások is fellépnek, mer összességében a /sziládi/ sem kifejezetten lengyeles hangzású. Ilyen változás, hogy a lengyelben nincsenek hosszú magánhangzók, továbbá az elöl képzett /i/ hang előtt nem állhat kemény /sz/ hang, a lágy /szʲ/ = [ɕ] pedig a magyar fülnek már /s/ = [ʃ] hangzású. A szóvégi -i esetén is nagy valószínűséggel valami helyettesítéssel számolhatnánk. Összességében tehát valami */siladik/-hoz hasonló név kerülne vissza.
A magyar Sziládi névnek egyébként jó belső magyarázatát adja a valahai Pozsony megyében fekvő Szilád település (ma: Siladice, Szlovákia). Így nem kell a lengyelből, németből stb. való visszakölcsönzésre gondolnunk.
A régi magyar -gy képző eredetileg kollektívumképző lehetett, és ilyenformán helynevek is alakultak vele: vö. Somogy ’ahol sok a somfa’, Szilágy ’ahol sok a szilfa’. A -d eredetileg kicsinyítőképző volt, de később helynévképzővé is vált, így ugyanabból az alapszóból a korábbi -gy-s nevek mellé máshol -d-vel szinonim földrajzi nevek is alakulhattak. Ezek a fonetikai hasonlóságuk ellenére különálló képzők, amelyek nem keverednek (a palóchoz hasonló eseteket leszámítva). Ezt mutatja, hogy még újabban az -s melléknévképző (és egyben régi kicsinyítő képző!) szintén képez az előzőekkel azonos alapról helyneveket, pl. Szilágy ~ Szilád ~ Szilas, Somogy ~ Somod ~ Somos stb.
Szilád első írásos formája, az 1113-ból való Zaladce a szlovák Siladice alakból magyarázható, az -ice végzőséd viszont arra utal, hogy a Silad alapszó személynevet takar, amely az etimológiája lapján magyar. Tehát bár a Szilád itt lehetne ’szilfás hely’ értelmű, de vélhetően egy Szilad nevű alapítóról való az elnevezés, aki pedig arról kaphatta a nevét, hogy olyan kemény mint a szil fája, vagy olyan kicsi mint a forgács vagy faszilánk (ez egy szinonim szil főnév, amely a szilánk és szíj szavakban is található).
Annyit még adalékként, hogy az illető kb 1852-ben született Domsa Elisabetha névformában anyakönyvezve, míg kb 1895-96 környékén hunyt el, és a halotti feljegyzésben már Dömse Örzse névalak szerepel. Sásd környéki (Meződ) volt.
Érdekes, és nehezen megválaszolható kérdés a Domsa és a Dömse névalakok váltakozása ugyanannál a személynél. A hangrendi átcsapás vagy hangrendváltás a magyarban létező szóalkotási lehetőség, meg is találjuk helynevekben, ha a történeti alakokat vizsgáljuk. Újkori vezetéknévi alkalmazásáról azonban nem tudok. Ha feltételezünk ilyet, akkor azt inkább az ún. játszi képzés körében lehetne elképzelni, és ebben az esetben az a várakozás, hogy a mély hangrendű alak mellé keletkezik a könnyedebb hangzású magas hangrendű forma. Tehát voltaképpen a Dömse lehetne az illető ragadványneve az eredeti(bb) Domsa mellett. Ez egyértelműen magyar környezetre utal (a hangrendváltás és az ö hang miatt is), és hogy az illető esetén ez stabilizálódni tudott, azt jelzi, hogy a család az illető halálakor már magyar volt.
Az ellenkező irányú Dömse > Domsa váltást úgy tudnám elképzelni, ha a születési anyakönyvet nem magyar, hanem valamilyen szláv anyanyelvű személy vezette. A szóvégi -e > -a változás ekkor teljesen természetes, mert így lesz ragozható formájú a szó. Az ö > o változást már nehezebb indokolni, mert a gyakorlat alapján inkább ö > e alakulást várnánk, vö. a szlovákokkal újratelepített Öskü falu szlovák Eška nevét. De néhány esetben a magyar ü-t a várt i hang helyett u váltotta (pl. Csabacsűd ~ Čabačud), így a kevéssé valószínű volta dacára nem lehet az ö > o váltást sem kizárni.
Tehát a véleményem szerint a két alak, ha valóban ugyanannál a személynév, illetve családnál fordul elő, nem „természetes” úton, hanem valami egyéni vagy közösségi átnevezési aktus folytán cserélődhetett föl. Ezért aztán a két alakra eltérő etimológiát is adok.
Dömse: Egyértelműen magyar név, amely a Dömötör ~ Demeter, vagy a Demjén ~ Dömjén személynév rövidüléséből keletkezett az összetett magyar -sa/se kicsinyítő képzővel. Eredetileg tehát ez is köznapi személynév volt, amely képzőtlen apanévként lett családnév, azaz a leszármazottak kapták meg személynevük mellé a felmenő nevét megkülönböztető névül, majd ez generációkon keresztül öröklődővé vált.
Domsa: A fentihez hasonló alakulás, de egyaránt lehet magyar és szláv képzés. Mid a magyar, mind a szláv nyelvekben előfordul a Domonkos ~ Dominik egyházi személynév, amely mindkét közösségben Dom alakúvá rövidülhet, és felveheti a magyar -sa/se vagy az azonos hangzású szláv -ša kicsinyítő képzőt. Mivel a szlávban ez a képző zárt névrövidüléshez gyakrabban járul kötőhangzón keresztül, ezért talán valamivel nagyobb valószínűséggel vélelmezhető magyar, mint szláv képzésnek. Ugyanakkor lehet szó arról is, hogy egy három szótagú Domaša névalak a kiindulás, amelyből a második szótag magánhangzóját szinkópa ejtette ki.
Engem Szilágyinak hívnak, de létezik Sziládi név is. Vannak lengyel rokonaim, akik a "gy" hangot nem tudták kiejteni, és ehelyett "d" hangot ejtettek helyette. A kérdésem az lenne, hogy "D"-re módosult hang az a lengyel vonal miatt módosult-e? Köszönöm előre is!
Zagyi: A jelenkori elterjedése Magyarországon kívül Szlovákiában is számottevő. Magyarországon északkeleten, a Szlovákiával határos megyékben a leggyakoribb. Szlovákiában településszintű adataim is vannak, és eszerint a név gyakorlatilag Détér (ma Gemerské Dechtáre, Szlovákia) településre koncentrálódik. Emiatt úgy tűnik, a név a magyar nyelvterülethez kötődik, azonban annak szláv (szlovák) kontaktusvidékéhez.
A magyar zagy szó jelentése ’nagyobb mennyiségű szilárd anyagot tartalmazó folyadék’. Nem található meg a legfrissebb magyar történeti-etimológiai szótárakban (EWUng, Zaicz, ÚESz), hiányzik az Új Magyar Tájszótárból. Ballagi Mór szótára (1873) ismeri, azonban nyelvújítási szónak minősíti. (Az ebből a korból származó Czuczor–Fogarasi-szótárban sincs ilyen címszó.) Valószínűleg a zagyva melléknévből történt csonkítással alakult nem is olyan rég. A szó fiatal eredete miatt nem lehet családnév alapja.
A Zala ~ Szala névpár mutatja, hogy a z-vel kezdődő nevek előzményeit gyakran sz kezdettel találjuk meg. Baranya megyében van Szágy nevű település. Ez a névforma azonban csak a XVIII. sz.-ban alakult ki a korábbi Aszágy alakból, így nem lehet a név alapjai. A mai Karátsonyiliget (ma Soca, Románia) eredeti neve Szagyó lehetett, és elképzelhető lenne egy *Szagyai > *Szagyi > Zagyi alakulás, de az eredeti Szagyó nevet meglehetősen korán felválthatta a román eredetű Szóka, a település meglehetősen messze van a Zagyi név centrumához, valamint a köztes névalakokat sem sikerült adatolni. Így ezt a lehetőséget kizárnám.
A szláv nyelvterületen ismert elterjedt víznév az ősszláv *Sadjava folytatója: ilyen a cseh Sázava folyónév, a továbbképzett régi horvát Sađavica, a lengyel Sadzawka. Ezek folytatója a magyar Zagyva folyónév, a fent említett Szagyó településnév (a mellette levő patak korábbi neve alapján) és a Szagyolca településnév. Ez a szláv víznév ’kormos’ jelentésű, az alapszavához vö. szlovák sadza ’korom’. Ez a szó, ha a korai szlovák-magyar kapcsolatokkal átkerült a magyarba, akkor *szagya alakban honosodhatott meg.
Mivel idevonható nevű települést nem találtam, sem régi személynevet, ezért úgy gondolom, hogy egy falun belüli külterületi névről vett (azóta akár már kiavult) lakóhelyi névről van szó, mint pl. a Vizi esetén, amely arra utal, hogy az elsőnek elnevezett a falu patakja, tava stb. mellett lakott. A külterületi névre két tippem van:
1. Détér a palóc nyelvterületen fekszik, ahol az i előtt a d hang gy-vé lágyulhat. A szó eleji z < sz változást feltételezve adódhat a régi magyar szád ’nyílás, bejárat, kezdet’ mint a névadás alapjául szolgáló külterületi név: tehát *Szádi > *Szágyi > *Szagyi > Zagyi. A falu alacsony középhegységi tájon fekszik, ahol völgynyílások neveként adódik egy ilyen elnevezés.
2. A fenti szlovák sadza ’korom’ szó kis területre szorítkozó tájnyelvi átvétellel magyar névadással (de akár közvetlen szlovák névadással is) adatott *Szagya alakú helynevet, amelyből *Szagyai > *Szagyi > Zagyi úton kialakulhatott a név.
Köszönöm és elnézést, tényleg szerepelt már mindkét név.
A Domsa vagy Dömse családnév eredetértől mit lehet tudni? Csak magyar eredet jöhet szóba? Mindkét írásformában láttam már; a születési feljegyzésben Domsa, a halottiban már Dömse szerepelt. 99%, hogy ugyanarról a személyről van szó.
Mindkét név szerepelt már itt korábban. A Vancsa a 15874-es hozzászólásban fordult elő, és eszerint ez egy egy magyar-szláv-román közös fejlemény, az etnicitása nem dönthető el. A Böndicz névről a 15165-es hozzászólásban volt szó: szerintem ez egyértelműen magyar.
A Vancsa és a Böndicz családnevek esetében mennyire tételezhető fel az esetleges szláv etnicitás? (Előbbi személyes ős a 19. század eleje-közepe tájékáról, a második egyszerű kíváncsiság csak.)
Ad 1) Az apanévi családnevek a társadalom minden rétegére jellemzők. Sőt idővel az alacsonyabb osztályok körében még gyakoribb is lettek, mint a nemeseknél, mivel az utóbbiak gyakrabban cserélték le az eredeti (korábbi) nevüket a birtokközpontjukra utaló lakosnévre.
Ad 2) A Pazman név esetén a kései szláv etnicitás kizártnak tűnik, mert akkor a szlávos Poznan formában fordulna elő. (Árpád-kori viszonylatban azonban szláv felmenőket sejtet, akik persze más hosszú évszázadok óta magyarok lettek.) Tehát marad a magyar vagy a német mint lehetőség.
Két kérdésem lenne a leírtakkal kapcsolatban: 1. Ezek az etimológiai családnév levezetések társadalmi csoporttól függetlenül érvényesek? Arra gondolok itt, hogy a szóban forgó Pazman családnevű ősöm földművelő parasztember volt (nem városlakó vagy bármilyen más csoportba tartozó).
2. Tudom, hogy erre csak feltételezések lehetnek a válaszok, de: ezen családnév esetén csak magyar (vagy német) eredet tételezhető fel? Szláv eredet kizárt?
Ad Zavodnyik, Zavodni: Az újonnan megjelent szlovák nyelvtörténeti szótár a (mai helyesírás szerinti) závodný melléknévnek az alábbi jelentéseit szótározza a XVIII. századból:
1. versenyzésre való (< závod ’veseny’)
2. félrevezető, csaló, csalárd – határozóként (závodne): nem biztosan, bizonytalanul, nem őszintén, kétszínűen. (< zaviesť ’elvezet, félrevezet’)
Ide kapcsolja a XVI. század közepén Slatinán adatolt Laurencius Zawodny nevet.
Bár a závodný melléknévnek potenciálisan lehetne ’víz mögötti’ jelentése, de ilyen nem adatolt. Ilyen csak akkor lehetne valószínű, ha a ’víz mögötti’ kifejezésnek köznapi értelme is lehetne. A podvodný pl. ilyen egyaránt ered a podviesť ’alávezet, félrevezet’ igéből (’félrevezető, csalárd’ és ’nyerges, azaz balra befogott <ló>, amelyet úgy is lehetett vezetni, hogy a kocsis rajta ült, azaz alatta volt’) és a pod vodou ’víz alatt’ kifejezésből. De az, hogy valami víz alatt van, víz alá került az egy köznapi szókép, míg az, hogy valami víz mögött van, nem. Hely megjelölése lehet az, hogy valami a patak, tó stb. azaz a víz mögött, azon túl van, de ez esetben először a Závodie helynév keletkezik, amelyből nem közszókhoz járuló -ný, hanem a helynevekhez társuló -ský képez melléknevet. A ’víz mögötti’ jelentéshez tehát a Závodský név adódik. Igaz, ezt a lehetőséget valóban nem említettem meg a Závotzki név kapcsán a 15313-es hozzászólásban. Pedig az utóbb magyarul Szentistvánpataknak átnevezett Závodie község birtokosai éppen a Zavodszky (< szlk. Závodský) nevet viselték. (Más kérdés, hogy a falu a nevét honnan vette, a vízen túliságáról vagy a művelésbe volt erdőterületről…)
Mivel már jópárszor leköteleztél, megfogadtam, hogy amit megtudok, visszacsepegtetek.
a Zavodnyik név eredeti formája a családfámban minden bizonnyal a szlovák "Zavodni" lehet, és a család Eperjes környékéről származik. Gondolom, ebben a formában a jelentése már a "za vodni", azaz "vízentúli" lesz.....
Addendum: Kimaradt az a lehetőség, hogy a mai ékezetek nélkül írt magyarországi Pazman a korábban említett német Patzmann újabb kori, a Pázmán személynévtől független magyarosodása. Ebben az esetben a <z> betű /c/ ejtése lenne várható, de betűejtés következtében a /z/-ként való ejtés sem zárható ki.
Pazman ~ Pázmán ~ Pázmány: Az Árpád-kori magyar Pazman világi személynévre visszamenő, képzőtlen apanévként (tehát az ilyen nevű felmenő leszármazottait jelölő megkülönböztető névként) lett vezetéknév. Ugyanerre a személynévre megy vissza a Hont-Pázmány nemzetség nevének utótagja, de a személynevet nemcsak az ehhez a nemzetséghez tartozó személyek viselték, tehát családnévként sem jelöli automatikusan az ebben a nemzetségbe tartozó felmenőket. Pázmány alakban a személynév a jelenkorban is anyakönyvezhető utónév lett.
A -ny végű változat az apanévi eredetet jelölő ny hang mellett lehet (eredetileg) -ni vagy -nyi olvasatú is. Ez esetben vagy -i < -é képzős apanévről van szó, vagy egy Pázmán nevű településről történt elszármazásra, az oda való kapcsolatokra, esetleg az ottani birtokra utaló lakosnév is lehet. Ilyen település lehet pl. a mai Pázmándfalu, amelynek korai névadatai előfordultak a falu utótag és a -d képző nélkül is.
A Pázmán személynév eredete vitatott, és ez a vita a korai magyar történelmi olvasatai miatt önmagán túlmutat. A hagyományos értelmezés szerint német eredetű, és a mai Patzmann családnevet adó korai német személynévvel azonos, és amely maga a sokféle, Pa-, Ba- kezdetű személynév rövidüléseként felfogható német Patz köznapi személynévből áll az apanévi -mann képzővel.
Újabban azonban a szláv etimológiát tartják biztosabbnak. Ez utóbbira utal, hogy az Árpád-kori oklevelekben a Pazman (és latinosított Pazmanus) alakok mellett előfordulnak a Paznan (Paznanus) és a Paznam, továbbá a Pozman (Poznanus) és Poznan (Poznanus) alakok is. Ezen mögé a korai szláv Poznanъ személynevet lehet rekonstruálni, amelynek a jelentése ’ismert, megismert, felismert’. Az m : n és n : m mássalhangzókat tartalmazó változatok tehát az ajakhangú p indukálta elhasonulással keletkeztek az eredetibb n : n mássalhangzókat tartalmazó alakból. Ebből a szláv személynévből származik a lengyel Poznań városnév, és még további településnevek is a szláv nyelvterületen.
Myszöglád: Ehhez a névhez a lengyel Myszogląd (magyaros kiejtéssel: misoglond) családnevet lehet illeszteni. A magyarosodás során valaki visszaemlékezhetett arra, hogy eredetileg valamelyik magánhangzón volt valamilyen ficak, de már nem tudta, hogy melyiken milyen.
A lengyel név etimológiája érdekes: szó szerint annyit tesz, hogy ’egértekintet’. Vélhetően a ględny jak mysz ’körültekintő / óvatos mint az egér’ vagy hasonló kifejezésből univerbálódhatott (rántódhatott össze egyetlen szóból álló) ragadványnévvé.
A névmagyarosítás és névszépítés lehetőségét mindig pluszban kell hozzáérteni lehetőségként az itt elmondottakhoz. Ez majdnem mindig opció, de nem tesz hozzá az etimológiához, ezért ezt nem említem csak akkor, ha a név csak ezen az úton keletkezett. A Búza ~ Buza családnév nem ilyen, azt már Kázmér a XIV. századból kimutatja vezetéknévként, és már az Árpád-korban is elterjedt személynév.
Gabona: Magyar családnév, amely a teljes magyar nyelvterületen elterjedt, a mai Magyarországon kívül Szlovákiától Románián keresztül Szerbiáig. Az olyan képzőtlen foglalkozásnevek közé tartozik, ahol a név a foglalkozás tárgyából lesz: gabona ’lisztes magot termő gazdasági növény; (egyes helyeken csak) rozs, illetve ennek termése’. Tehát mintegy a gabonaárus, gabonaszedő rövidüléséről van szó. Hasonló motivációjú magyar névhez vö. Búza.
Amerika neve egyértelmű: a Martin Waldseemüllerhez köthető térképeken jelent meg a mai Dél-Amerika megjelölésére 1506–7. körül az alábbi megfogalmazásban: „America ab inuentore nuncupata” (Amerika a felfedezőjéről elnevezve). A névadó Amerigo Vespucci, latinosan Americus Vesputius, akinek a latinizált keresztneve lett átalakítva -a végűre, minthogy minden addigi földrész neve latinul -a-ra végződött, vö. Europa, Asia, Africa.
Riga neve ehhez képest három évszázaddal korábbi, ui. a XIII. sz. legelején alapítja meg a livóniai püspökség (korábbi Albert vagy későbbi Berthold püspöke), mint új székhelyét az Albert von Buxthoeven által frissen épített vár védelmében. A városnévnek nincs egyértelmű etimológiája: három lehetséges magyarázata van, amelyből az első kettő végsősoron azonos.
1. A Daugava folyó azóta feltöltődött mellékágáról nevezték el a német telepesek. Ezt a mellékágnak mai német hangalakja Riege, a mai lett neve pedig továbbképezve Rīdzene. A víznév eredetét bízvást a 2. opció világítja meg.
2. A lív ringa ’hurok’ közszó lett az elődtelepülés nevévé, mivel az a Daugava mellékágának kanyarulatában feküdt. Az új alapítású város pedig megelőlegezte az elődtelepülés nevét. A lettben a mássalhangzó előtti -in- hangkapcsolat rendszerszerűen hossz -ī-vé vált, ami tükröződik is a település lett Rīga névalakjában. Ez a lív szó adhatta a mellékág német Riege és újabb lett Rīdzene (< Rīga+ -ene képző) nevét is. Voltaképpen tehát (ha a névtani univerzálékból indulunk ki) ebben az esetben is víznévi eredetű a település neve, csak nem a németből, hanem azt megelőzően a lettből, vagy talán még előbb a lívből. (Nekem személy szerint ez az opció tűnik a leginkább magyarázó erejűnek.)
3. Alternatív opció az, amelyet XVII. sz.-i források is említenek, hogy a szintén a lívből kölcsönzött lett rija ’cséplőpajta, szárítócsűr, festőház’ szó áll a településnév mögött, vö. Dionysius Fabricius (1610) „Riga nomen sortita est suum ab aedificiis vel horreis quorum a litus Dunae magna fuit copia, quas livones sua lingua Rias vocare soliti” (Riga a nevét a Duna [Daugava] partján álló számos épületről, avagy raktárról nyerte el, amelyeket a livóniaiak a nyelvükön a szokás szerint Ria-knak neveznek). A német fraktúrában gyakran írták g betűvel a j hangot, vö. még a Georg ~ Jörg névpárt is, és így a német Riga írásképpel rögzített lív-lett Rija ’[ahol a sok] csűr, pajta, bódé [található]’ név betűejtéssel módosult formájáról lenne szó.
Ui. A lívek egy nemrég kihalt finnugor nép, amelynek lakóhelye eredetileg kiterjedt a rigai öböl partvidékére is. Az ő nevük latinos alakjáról kapta a nevét a Livónia, amely a mai Lettországnak és Észtországnak a német Kardtestvérek rendje által megszervezett előzményét takarta. A Rigai öblöt később érték el a balti lettek elődtörzsei közül a szemigallok (zemgalok), akik sok korábbi lív helynevet és tengeri-tengermelléki életmódhoz tartozó közszót átvettek. A livóniai megnevezés a történeti Livóniában élt összes nép (lett, kurs, lív, észt) közös megnevezése, amelybe némely esetben a németek is beleértendők.
Slota: Vö. szlovák Slota, ukrán Слота ~ Сльота (Szlota), lengyel Słota ~ Slota családneveket. Ez vagy eseménynévi, vagy jellemre utaló ragadványnév. A motivációhoz l. a szlovák slota ’rossz, zord, lucskos időjárás; (átvitten) kellemetlenség, nehézség’, ukrán сльота ’felhős, csapadékos időjárás esővel vagy havas esővel, sárral a talajon; (átvitten) bosszantó, idegesítő személy’, lengyel słota ’tartós eső’ közszavakat. — Mivel a lengyel előfordulások közt sokkal gyakoribb a lágy l-es forma mint az etimológiai várt kemény ł-es, így a lengyel adatok többsége ukrán (kisebb részben szlovák) eredetű lehet.
Ján Slota szlovák politikus vezetékneve ide tartozik, de a magyar Szlota és Szlotta családnevek is. Ez utóbbi a magyar nyelvfejlődésre jellemző intervokalikus (magánhangzók közti) mássalhangzónyúlás eredménye. Hasonlóhoz vö. Bitó > Bittó.
Lőrinci/Lőrince = Lőrincé (ti. valószínűleg a fia)
Balassi/Balassa = Balázsé
Ha viszont a Rákóczi nem illik ebbe a sorba, mivel szimplán 'Rákóc községbeli'-t jelentett, akkor a Rákócza eredetét tényleg lehetne esetleg (megfelelő adatok birtokában) az erdélyi Rákovica (1494: Rackawytz), a temesi Rákovica vagy a Karlovac melletti, horvát Rakovicánál keresni. Pl. a bosnyák Turjanica folyónév is képző nélkül vált simán magyar személynévvé.
Ad Nics: Úgy látszik, a vakfoltomra esett a német Nitsch név, mert a névgyakoriság alapján ez lehet a megoldás. A német Nitsch családnévről a névről azt írja a Duden, hogy Nikolaus ’Miklós’ személynév keletközépnémet köznapi (becező) formájából keletkezett, amelynek hangalakját a szlávokkal való együttélés befolyásolta. Vagyis annyiban helytálló volt a korábbi próbálkozásom, hogy végső soron a νίκη (niké) ’győzelem’ tagot tartalmazó összetett görög személynevek egyikéből származik, csak nem román, hanem szlávos német közvetítéssel.
A fenti támpontot adott a másik névhez is…
A Mics: Sok előfordulása van a német Mitsch családnévnek is. A Duden ezt nem ismeri, de a vele összeköthető Mitschke nevet igen (vö. a Nitsch és a Nitschke nevek kapcsolatát). Ezt az ősszláv *metati ’dob, vet, hajít’ előtagot tartalmazó összetett szláv nevek egyikének (pl. Mětislav) önállósult szláv becézőjének németesedése. Ha ez igen, akkor már a német környezetben került le analógiásan a -ke (< szláv -ka) végződés a kiindulási névformáról.
Tilsi, Dilsi, Dülsi: Pedig jó lett volna, ha az s betűt németül sch-nek lehetett volna olvasni, mivel adódna a német Thielsch névvel való összevetés, amely a német Thiel ~ Thiele név keletközépnémet továbbképzése. Ez utóbbi a régi német Thilo < Thiadilo személynév folytatása, amely pedig az ógermán *þeudō ’nép’ tagot tartalmazó összetett nevek (pl. Dietrich) önállósult szász vagy alsófrank eredetű becézője. A Thiel(e) felnémet megfelelője a Dill (de a d ↔ t alakulás későbbi délnémet nyelvjárási sajátosság is lehet), ez utóbbinak pedig ismert a Düll alakváltozata, amely az ismert délnémet delabializáció ellenében létrejött hiperkorrekt forma. Szóval a három alak egymást magyarázza német nyelvjárási alapon. A névvégi -i pedig valamely befogadó délnémet nyelvi közeg hatása lenne, amely a körükben nem szokásos -sch kicsinyítő képző idegenségét ekként csökkenthette.
A sziszegős ejtéssel is van német Thiels, Dills nevekre példa. Ebben az esetben az -s birtokos rag apanevet képez. Ugyanakkor az -i-t nehezebb megmagyarázni, mert ehhez a gyakori képzésmódhoz már nem szokott pluszban kicsinyítő képző járulni. Ugyanakkor a szintén apanévképzői szerepű -ing végződésnek van (-y-vel is írt) -i-vé redukált nyelvjárási formája, így lehet, hogy a kérdezett név a szinonim Tilly ~ Thieling és a Thiels alakok vegyülése.
Tils- kezdettel olasz névtárakban nevet nem találtam. Az olasz eredetet egyáltalán nem tartom valószínűnek.
Fillion, Vilion: Egyértelműen francia név, vö. Fillion, Filion. A Vilion alak a kiejtést tükröző, az etimológia nem ismeretében született németes írásforma lehet. A Fillion – a volt francia miniszterelnök François Fillon vezetéknevével együtt – a francia fils ’ fia valakinek’ szó kicsinyítő képzős származéka. A család legkisebb fiúgyermekét jelölő családi becenévből válhatott szélesebb körben használt ragadványnévvé, amelyet a leszármazottak is megörököltek megkülönböztető névként. A franciából a németen keresztül Magyarországra került másik névhez vö. a nem rég elemzett Zsámár nevet.
Nics: Én ezt leginkább román eredetű névnek gondolom, vö. a mai román helyesírású Nici vezetéknevet. Közvetlenül ilyen nevet nem találtam a román névtárakban, de van Niciu, amely a Nici névforma végartikulusos alakjának is tekinthető, így magyarázhatja a Nici-t is. Eszerint a Nic- kezdetű görög eredetű egyházi személynevek (pl. Nicanor < gör. Νικάνωρ < νίκη ’győzelem’ + ἄνωρος ’koraérett’ / ἀνήρ ’férfi’) rövidült alakja vagy a Ion ’János’ személynév Ioniciu származékának csonkolt formája lehet.
Ha megnézzük a más írásmódú formákat, akkor az tapasztalható, hogy a jelen korban az ukrán Нич (Nics) és a szlovák Nič név viselői vannak a jelenkorban a legtöbben; az utóbbi helyen a központnak Miszlóka (szlk. Myslava, ma Kassa / Kosice része) település tűnik. Ukrán és szlovák névnek ez atipikus. Úgy gondolom, talán a valach kolonizációval juthatott el ez a név a román területről Ukrajnába és Szlovákiába is, majd az utóbbi helyeken másodlagosan „dúsult föl”.
A román nyelvben a nici ’se(m)’ jelentésű tagadószó, a szlovákban a nič és az ukrán nyelvjárási нич (nics) ’semmi’ jelentésű névmás: ezekből a jelentésekből azonban bízvást nem fejlődhetett vezetéknév.
Mics: Szintén románnak gondolom, vö. Mici. A névtárakban ez esetben is csak a végartikulussal bővült forma szerepel Miciu. Ezt a Mic ’kis, kicsi’ ragadványnév származékának tartják.
Ui. A fenti, a Nici és Mici formákra adott területi adatokban látszólag nem a román a leggyakoribb. Valójában azonban, ha az egyes nyelvek helyesírását vesszük, a románon kívül a többi nyelven az ejtésmód nem Nics és Mics, tehát azokat nem szabad figyelembe venni.
Az -i alemann kicsinyítő képző (vö. Ötzi), így Svájc és Tirol német oldalára is gondolhatunk. Van egy dolog, ami visszakérdezésre késztet: a névben az -s- betűt vajon magyarosan vagy németesen kell-e kiolvasni?
Két egészen különleges névvel találkoztam nemrég anyakönyvi kutatásaim során, a 18.században Csobánkán egy horvát-német katolikus közösség élt a szerbek mellett, Pilisborosjenőn és Nagykovácsiban németek éltek. Az első név a Tilsi, ez Csobánkán Tilsi volt, előtte Pilisborosjenőn Dilsi, előtte Nagykovácsiban Dülsi. A másik név a Filiion, ez elég franciásan hangzik, Csobánkán éltek, az első bevándorló házasságánál még Vilion volt a névalak.
Nagyvisnyót azért hagytam ki, mert a magyar Visnyóczky < szlovák Višňovský név kialakulásához szükséges a szláv közeg úgy a befogadó mint a kibocsátó (azaz a névadó) településen. Ugyanis, ha valaki magyar községbe érkezik, azt a környezete magyar nyelven fogja elnevezni a származási helyéről; ha pedig szláv környezetbe érkezik, de maga nem szláv, akkor az idegen nyelvű nevet nem valószínű, hogy magára veszi, és arra lecseréli a korábbi vezetéknevét.
Északabbra ez megvolt ennek a kétoldalú szláv környezetnek a lehetősége, de Nagyvisnyón az 1890-es névszámlálás csak egyetlen szlovák anyanyelvűt talált, ez a terület tehát már a nyelvhatártól jelentősen délebbre esett. Nagyvisnyó tehát csak akkor a névadás forrása, ha egy ideiglenesen odatelepedett szlovák család továbbállt, és a Heves megyén belül maradva a bükki, esetleg a mátrai-mátraalji szlovák szórványfalvakba (Bükkszentlászló, Bükkszentkereszt, Répáshuta; Kisnána, Domoszló, Markaz, Mátraszentimre, Mátraszentlászló, Mátraszentinstván) települt át, és ott kapta a nevét, majd onnan is továbbkerült Novajra.
Visnyóczky: A szlovák-cseh Višňovský és Vyšňovský, lengyel Wiszniowski és Wiśniowski családnév magyarosodása. Ez egy olyan településről való elszármazásra, az oda való kapcsolatokra, esetleg az ottani birtokra utaló szláv lakosnév, amely a szláv elnevezését arról kapta, hogy a névadáskor a környékén jellemző növény volt a meggy, amelynek neve szlovákul višňa, csehül višeň, lengyelül wiśnia. A történelmi Magyarország területén ilyen település volt a zempléni Višňov (m. Visnyó), valamint több Višňové nevű falu Gömörben (m. Kisvisnyó), Nyitrában (m. Alsóvisnyó) és Trencsénben (m. Felsővisnyó).
Kuzder: A Kuzder családnév Délkelet-Szlovákiában, a kassai régióban a leggyakoribb, ezen belül is Csécs (Čečejovce) településen. A község alapvetően magyar lakosságú volt, de 1890-ben 9,6% szlovák anyanyelvűt írtak itt össze, ekkor a görög katolikusok aránya ennél kevesebb (5,4%) volt, így ez a szlovák lakosság nem lehet (teljes egészében) rejtett ruszin nemzetiségű. Erre utal az is, hogy a név jellemzőbb lemkó vidéken nem fordul elő.
A név magyar volta ellen szól a vegyes hangrendűsége, valamint az, hogy hasonló nevek, mint Kuzdas, Kuzdak, Kuzdra előfordulnak a nyugati szláv (lengyel, cseh és szlovák) területen. Végső soron tehát egy régi, Kuzd- alakúvá rövidülő szláv személynévről (ragadványnévről) lehet szó, amelyhez különböző szláv kicsinyítő képzők járultak. Az alapnév talán a szlovák nyelvjárási kuzdoriť sa ’hánykolódik, dobálja magát, vergődik, forgolódik, fészkelődik, sürgölődik, sürög-forog’ ige (illetve más szláv megfelelői) származéka lehet. Ekként eredetileg a viselkedésre utaló ragadványnév volt.
Kuzder vezetéknév eredetére, etimológiájára van ötletetek. Nagy többségben Északkelet-Magyarországon, ott is főleg Borsod megyében éltek, élnek, valószínűleg betelepített görögkatolikus vallásúak.
Czabala: A lengyel Cabała és a szlovák Cabala családnév magyarosodása. Ezek jelentéséhez vö. a szlovák nyelvjárási cabal ’serdülő, majdnem legénykorú fiú; nagyra nőtt férfi’ szót, amelyhez az expresszív színezetet adó -a végződés járult. Eredetileg tehát olyan ragadványnév volt, amely az elsőnek elnevezett serdőlőhöz hasonló viselkedésére, járásmódjára, illetve (aránytalanul) nagyra nőtt termetére utalt.
Ugyanennek a névnek az alakváltozata a szlovák Čabala (ahonnan jön lengyeles helyesírású Czabała és a magyaros helyesírású Csabala).
Pokhány (Pokhám): Ez a név meglehetősen adatolhatatlan, a RadixIndex.com sem ismeri. Találtam egy forrást Sajószentpéter történetéről, amelyik a XVIII. sz. végén említ egy Pokhány nevű nemes családot. Ilyen nevet azonban nem tartalmaz sem Nagy Iván, sem Kempelen Béla műve. Mindezek talán úgy oldhatók föl, ha a kh betűkapcsolatot valamiféle archaizáló helyesírási sajátosságnak véljük. Ezzel talán idekapcsolható a mai Magyarországról egy előfordulással Vas megyéből adatolható Pochán vezetéknév. Ezt a nevet a RadixIndex.com az I. világháború alatt viszont a zempléni Koskóc (ma Szlovákia) és Ung megyei Antalóc (ma Анталовці / Antalovci, Ukrajna) községekhez kapcsolja. Végezetül talán a mai Ukrajnából (azon belül is Kárpátaljáról) adatolható Поган (Pohan) családnév olyan változatáról lehet szó, amelynek hangalakját a nyugati szláv Pechan vagy hasonló másik vezetéknév befolyásolhatta. A név etimológiájához vö. szlovák pohan ’pogány’ köznév. Az -n > -ny változás (és talán az alkalmi -n > -m is) a magyarosodás következménye. — A RadixIndex.com Sajószentpéterről a Pogány családnevet adatolja. Ez lehet a kérdezett névtől független, de akár az abból eredő továbbmagyarosodott alakulat is.
Domin: Ilyen nevet Lengyelország-központtal lehet a jelenkorban kimutatni. Etimológiailag a szláv Doma személynév -in birtokos képzős származéka, azaz egy Doma nevű személy leszármazottait jelöli. A Doma név a Dominik ’Domonkos’ egyházi személynév rövidült, köznapi formája.
Görzsöny: A családnév bízvást összefügg a Veszprém megyei Nemesgörzsöny (régebben Alsó- és Felsőgörzsöny) nevével. Szó lehet képzőtlen lakosnévről, azaz erről a településről való elszármazásra, az ide való kapcsolatokra utalhat. A kapcsolat lehet közvetett is, mert a település nevét Kiss Lajos az azonos régi személynévre vezeti vissza. Ez a feltételezett régi Görzsöny személynév képzőtlen apanevet is adhatott, azaz a leszármazottak az ilyen nevű felmenőről kapták az öröklött megkülönböztetett nevüket. Kiss Lajos ezt a személynevet a szerb-horvát Gržin személynéven keresztül a latin Grisogonus < Chrisogonus < görög χρυσόγονος (khrüszogonosz) ’aranytól született / származó’ személynévre vezeti vissza. Szó lehet azonban a bibliai Gerzson személynév magyarosodott köznapi alakjáról is (Gerzs- ~ Görzs- rövidülés + -ny kicsinyítő képző).
Cirbesz: Vö. szlovák Cirbes családnév, amely ma Nagyrőce (Revúca, Szlovákia) környékén összpontosul. Ezzel etimológiailag összefügg a szintén szlovák Cirbus Vészverés-Homonna-Rimaszombat (Gemerská Poloma, Humenné, Rimavská Sobota, Szlovákia) központtal. A ritka ukrán Цирбан (Cirban) vezetéknevet is figyelembe véve egy Cirb- alakban rövidülő régi személynév különböző szláv képzős származékairól lehet szó. Az alapnevet azonban egyelőre nem sikerült azonosítanom.
Barczi: Kázmér Miklós szerint „A Bárci és Barci alakok ‒ a hangjelölés fogyatékossága miatt ‒ csak családtörténeti vizsgálattal választhatók szét”. Ez azt is jelentheti, hogy a hosszú á ékezetének írásbeli elmaradása akár az ejtésre is visszahathatott, és az eredeti Bárczi alakot is Barczi-vá transzformálhatta. (Utóbb, anyai nagyanyám halálakor szembesült a család azzal, hogy az anyakönyvben hasonló ékezetgond volt ahhoz a névalakhoz képest, amit a család használt.)
Ugyanakkor, a Barczi családnév eredeti rövid a-val lehet a Barczai vezetéknév egyszerűsödött formája, azaz a Borsod megyei Nagybarca településről történt elszármazásra, az oda való kapcsolatokra, esetleg az ottani birtokra utaló lakosnév.
Itt és most a családnév és a vezetéknév egymás teljes szinonimái. A viszonyuk hasonló a keresztnév és az utónév viszonyához. Én pl. visszásnak érzem, ha egy muszlimnak keresztnév feliratú rovatba kell beírni az utónevét. Ebben a kontextusban ez a kettő tehát már nem felcserélhető. Ugyanígy a vezetéknév a kételemű személynévnek az a tagja, amelyik nem közvetlenül az adott egyénhez kötődik (azaz nem utónév), hanem az azonos egyéni nevűek közti különbségtételt teszi lehetővé hivatalos névadás keretében. Az izlandiak, muszlimok stb. esetén a kételemű személynevek kevésbé egyénspecifikus része apai név, tehát az apát, annak személynevét (utónevét) azonosítja, nem egy rokoni közösséget. Ugyanakkor vezetéknévnek kell tekintenünk, mivel a hivatalos névadáshoz kötődik, és a kételemű személynevek körében azt a szerepet tölti be, mint nálunk a vezetéknév. Ilyenformán a családnév olyan vezetéknév, amely a család generáción keresztül azonos, és alapvetően abban a rendben öröklődik, ahogy a vagyon is öröklődik (öröklődött régen).
Történetileg olyan distinkciót is lehet tenni, amely szerint a vezetéknév a családnév és a ragadványnév közti állapotot jelöli. A ragadványnév rendszerint egy adott személyt jelöl: néha erről a személyről a családtagokra is átszáll. Ez a családi ragadványnév azonban minőségileg nem különbözik az egyéni ragadványnévtől, mert ha az elsőnek így elnevezett személy elhal, akkor rendszerint a családi ragadványnév is eltűnik. Akkor lesz minőségileg más helyzet, ha mégsem ez történik, hanem a leszármazottak generációkon keresztül is megkapják ezt a felmenőről vett ragadványnevet. Ekkor már vezetéknévről beszélhetünk, hiszen ez gyakran ölti hivatalosság köntösét azzal, hogy bekerülhet az anyakönyvekbe, adóösszeírásokba stb. Ez tehát akár családnévnek is nevezhető lehetne, de egyrészt még mindig könnyen lecserélődhet egy másik öröklődővé vált ragadványnévvel, másrészt több „versengő” vezetéknév is élhet egymás mellett. Ilyen értelemben a családnév a versengő vezetéknevek közül a időben és használatban a legstabilabb.
Tüttő: A finn tyttö ’lány’ szóval való egybecsengés csak a véletlen eredménye. Ez a finn szó Finnországban sem ad családnevet, így még újkori áttelepedéssel sem lehetne indokolható.
A magyar vezetéknév etimológiájához talán figyelembe lehet venni a Baktüttös településnév utótagját, illetve Töttös község nevét. Ezek mögött egy korai magyar személynév áll, amelyet az irodalom leginkább a magyar tő ~ tű ’növényi szár földben lévő része’ közszó származékának tart. A Töttös ~ Tüttös alak -s kicsinyítő képzővel származhatott egy *Töt(t) ~ *Tüt(t) alapnévből, míg a Tüttő formában az -ő kicsinyítő képző jelenhet meg. Hasonlóhoz vö. Péter > Petes ~ Pető. Ezt a feltételezést támogathatja, hogy a Tüttő családnév ugyanúgy az ország délnyugati részén koncentrálódik, mint az említett településnevek.
Nem zárható ki az sem, hogy egy tájszó vált Tüttő vezetéknévvé, akár szavajárási névként (azaz az elnevezett használta ez a környezete számára szokatlan, jellegzetes szót), vagy a szavak metaforikus jelentése alapján. Ilyen szavak pl. töltő ~ tőtő ~ tüőtü ’hurka v. kolbász készítésekor használt eszköz’, máshol ’mogyoróvesszőből készült (kétfülű) kosár; ilyen kosár, amelyben a szenet és a vasércet a kohó szájához viszik’, tűtő ~ tüttő ’teljesen, egészen’, máshol ’együgyű, hülye’ > tüttönke ’lassú, lomha, nehézkes mozgású <személy>.’
Még gyorsan, évzárás előtt. Nekem nemcsak azért furcsa a "Tüttő" családnév, mert ritka, hanem, mert a "tüttö" szó finnül "leányt" jelent. Nem ismerek más finn szót a magyar nevek között.
Makszemcsuk: Vö. ukrán Максемчук (Makszemcsuk) családnév, amely a szintén ukrán Максимчук (Makszimcsuk) vezetéknév alakváltozata. Ez a keleti szláv Максим (Makszim) egyházi személynév és az ukránra jellemző -чук (-csuk) összetetett kicsinyítő képző kapcsolata. Ilyen módon a Makszim személynevűek közül a fiatalabbra, kisebb termetűre, kevésbé módosra stb. utalt, ideértve azt is, hogy valaki az apja személyneve után kapta megkülönböztető névként. Családnévvé úgy lett, hogy az így előállt egyéni nevet a leszármazottak ragadványnévként örökölték.
A Makszim személynév a VI‒VII. sz.-i Hitvalló Szent Maximosz tisztelete nyomán terjedt el a keleti kereszténységben. A név végső soron a latin maximus ’legnagyobb’ közszóból ered, és már a korai időkben (főként etruszkok által használt) római praenomen (előnév, személynév) lett.
NB. A kemény ukrán и (i) ejtése az IPA szerint [ɪ], azaz a magyar i és a zárt e közti ejtésű. Ez indokolja, hogy az a kérdezett névben az eredeti i-t e váltotta föl.
Ad Zsók: Még egy lehetőség jutott az eszembe. Képzőtlen magyar anyanévről is lehet szó, amennyiben az Erzsébet női egyházi személynév köznapi Erzsók formája a végéről egyszótagosra csonkolódott. Ebben az esetben a női felmenő személyneve lett a leszármazottakat jelölő megkülönböztető névvé. (Ez az etimológiai lehetőség a kérdezett nevet elválasztja a Sók névtől.)
Zsók: Kázmér Miklós szerint a magyar Sók személy-, illetve családnév alakváltozata. Hasonló szó eleji zöngésüléshez vö. zsálya < latin salvia, Zsálmán hn. < német Salman < latin Salomon szn. A Sók régi köznapi személynévi alak, amely a Saul egyházi személynév rövidüléséből keletkezett a -k kicsinyítő képzővel. Vagyis családnévként képzőtlen apanévről van szó, azaz a felmenő Sók (vagy már Zsók) személyneve lett a leszármazottak megkülönböztető neve.
A Sók tagot tartalmazó helyneveket (pl. Magyarsók, Tótsók, Sókszelőce) a régi magyar sok ’falu, település’ közszóra vezetetik vissza. Ez az alternatíva esetleg a régi személynév eredeteként is szóba jöhet, illetve esetleg a családnév is lehet képzőtlen lakosnév egy ilyen nevű településre utalva. (De a településnevek is eredhetnek a Saul-ra visszamenő személynévből.)
A Sóki családnév lehet -i képzős lakosnév, egy Sók nevű helyről történt elszármazásra, az oda való kapcsolatokra, esetleg az ottani birtokra utalóan. Lehet ugyanakkor kisebeb valószínűséggel -i < -é birtokjeles apanév is, amely egy Sók személynevű felmenő leszármazottainak megkülönböztető neveként vált vezetéknévvé.
Ad Vesztergom (Vesztergom, Vesztergombhy, Vesztergombi, Vesztergomby, Vesztergomi): Ez a találat annyiban előremutató, hogy kiderül belőle az, hogy a család felmenői svábok voltak, és ez a tíz évvel előtti alternatív magyarázatok közül a német etimológiát erősíti meg. Eennek megfelelően a kiindulási névalak a német Westerkamp (> Westerkamm, Westerkam, Westerkom) lehet. A név Alsó-Szászországban és a frank területen gyakoribb átnyúlva Hollandiába is. A holland névtani irodalom szerint képzőtlen lakóhelyi névről van szó. A Wester- előtag ’nyugati, nyugatra eső’ jelentésű, a kamp utótag pedig a középalnémetben ’körülkerített föld, szántóföld, mezőség, legelő, rét, bozótos’ értelemmel (is) bírt. Az elsőnek elnevezett tehát egy ilyen nevű külterületen, dűlőben lakhatott, és erről kapta a megkülönböztető nevét.
A fenti helyekről érkező telepeseket magyarul elsősorban szászoknak ismerjük, nem sváboknak, akik Németország délebbi, keletebbi részeiről, valamint Ausztriából származnak. Ha a család önismerete pontos a sváb megjelölés tekintetében, akkor még Németországon-Ausztrián belül, vagy Magyarországon felnémet környezetbe kellett kerülniük, amely magyarázatok adhat az eredeti k és p hangok g-vé és b-vé való zöngésedésére. Az ezt követő magyarosodás folyamán az Esztergom település neve bírhatott további hasonlító erővel (az a > o változást és a név végi -p/b eltűnését eredményezve; azonban ezek is lehetnek belső német nyelvjárási módosulások). Szintén az Esztergom településnév és az ebből alakult Esztergomi lakosnév hatása lehet az, hogy a név egyes változatain a szervetlen magyar -i (-y) végződés is megjelent.
A fentiek azonban magyarázatlanul hagyják a XX. sz. közepi szlávos (baranyai horvát) Vesztergovszki, Vesztergovszky névformákat. Ebben az esetben a horvát közösség talán a magyar Vesztergombi névformát adaptálhatta a saját nyelvére.
Hraboczki, Hrabóczky: A cseh-szlovák Hrabovský családnév magyarosodott formája. Az -ovský végű szlovák nevek igen gyakran -ócki végűvé változnak magyar ajkon. Van azonban csak az írásmódjában magyarosodott Hrabovszky ~ Hrabovszki alakváltozata is.
A név szláv -ský képzős lakosnév, amely olyan településről történt elszármazásra, az oda való kapcsolatokra, esetleg ottani birtokra utal, amely arról neveztek el, hogy a környékén a vegetáció jellemző tagja volt a gyertyán(fa) ’Carpinus betulus’, amelynek cseh-szlovák neve hrab.
Ez a település szlovák vonatkozásban lehet pl. Hrabové (m. Hrabó ~ Rabó, ma Bytča / Nagybiccse része), Hrabovo (m. Kálnógaráb, ma Kalinovo / Kálnó része), Hrabovka (m. Hrabovka ~ Szúcsgyertyános), Hrabovka (m. Hrabovka ~ Bélagyertyános, ma Púchov / Puhó része), Hrabovec (m. Rabóc), Hrabovec nad Laborcom (m. Izbugyarabóc), Nižný Hrabovec (m. Alsó-Hrabócz ~ Alsógyertyán), Ruský Hrabovec (m. Orosz-Hrabócz ~ Nagygereblyés), Vyšný Hrabovec (m. Sztropkó-Hrabócz ~ Kisgyertyános).
A fentiek közül a történetileg a magyar Hrabóc (Hrabócz) településnévből van a szinonim magyar Hrabóczi lakosnév. Gyakoribb azonban az egyszerűsödött kezdetű Rabóczi. Az -ócki véggel magyarosodott szláv formák is továbbmagyarosodtak mint Rabóczki ~ Rabóczky. Sőt ezekből népetimológiásan Rabóczkay alak is fejlődött.
Ui. A családnév lengyel Grabowski változatát viseli a Macskafogó rajzfilm főhőse.
Csízi: Ez -i képzős magyar lakosnév, amely egy Csíz nevű településről való elszármazást, az oda való kapcsolatokat, esetleg az ottani birtokot jelöli. Kázmér Miklós szerint ilyen nevű település Gömörben és Zemplénben volt. Ezek közül én a gömöri Csíz községet tudom azonosítani (ma Čiž, Szlovákia). Eezt a települést 1274-ből említik először mint Chyz, és egy Csízs (vagy Csíz) nevű személy – valószínűleg a telepítője az az elöljárója – nevéből alakult képzőtlen magyar névadással. Az alapszemélynév szláv číž ’csíz; Spinus spinus’ madárnévre megy vissza, amely kezdetben személynévként, majd közszóként is bekerült a magyarba.
Csizmadia, Csizmazia: A csizmadia szó először 1577-ben adatolt a magyar nyelvben. A szerb čizmedžija (csizmedzsija) alakon keresztül az oszmán-török çizmeci (csizmedzsi) szóból származik. A szó jelentése ’csizmakészítő mesterember, iparos’, és ilyen foglalkozású személy ragadványneveként lett először megkülönböztető név, majd amikor ez a leszármazottaira is átöröklődött, vezetéknév. A szó átvételekor a magyar nyelv még nem ismerte a dzs fonémát (hangot), így a d ~ z hangváltakozás annak köszönhető, hogy időben és térben más hanggal helyettesítették a magyar beszélők ezt a hangot.
A török világgal a török divat is bejött, és azzal a divatelemeket jelölő szavak is bejöttek. Csizma persze korábban is volt, de ha jól olvasom az irodalmat, a török csizma a megelőzőektől a kemény szárában különbözött. A csizma eredetileg tehát ilyen török típusú magas szárú lábbelit jelölt, a korai csizmadiák pedig ilyenek készítői voltak. A hagyományos magyar bőrlábbelik készítőjének a neve varga volt (innen a Varga foglalkozásnévi családnév is), és eleinte a készített lábbelik köre határozta meg a rokonfoglalkozások nevét. Nem véletlenül jelent meg a XIX. sz.-ban a cipész elnevezés, amellyel együtt lehetett megnevezni mindenféle cipőkészítőt.
Kárpáti: Kázmér Miklós a Régi magyar családnevek szótárában (XIV–XVII. sz.) nem említi ezt a vezetéknevet, tehát történetileg, természetes keletkezési folyamatokkal nem jött létre ilyen név. Ami nem is meglepő, mivel egy 1700 km hosszú hegységnek nincs megnevező ereje, ilyen nagy területet lefedő földrajzi objektumra hivatkozva nem érdemes senkinek megkülönböztető nevet adni.
A motiválatlanságával szemben azonban kifejezetten magyaros hangzású és denotációjú név, így kitűnő alap névmagyarosításra. Jókai is az 1820-as években írt Egy magyar nábobban és a Kárpáthy Zoltánban azért használta a Kárpáthy, a Kőcserepy stb. vezetékneveket, mert nem kellett attól félni, hogy a névazonosságot valaki magára veszi, ugyanakkor a magyaros volta egyértelmű. Jókai alakja vélhetően plusz motivációt is adott az erre a névre való magyarosításnak.
A XIX. sz.-i névmagyarosításokhoz jó forrás Szentiványi Zoltán: Századunk névváltozásai (1800-1893.) c. műve. Eszerint ebben a XIX. sz. második felében az alábbi vezetéknevűek (több mint 40-en) módosítottak a Kárpáti névre: Klein (×3), Kaptinger, Schmitula, Vavrik, Bock, Skimina, Hauch, Kohn (×2), Kaschmitter, Kódus, Mayer, Knittel, Stark, Langfeld, Komas, Kalubusz (Kalabusz), Kornhauser, Szaszarán, Kobzinek, Rosenfeld (×2), Chryckó h. Chrupó (sic!), Wlasak, Münich, Karpelesz, Krausz, Kozlák, Kalina, Schlosjarik, Zauschner, Kása, Kondelka, Klima, Kolman, Kohus, Langsfeld, Karpeles, Kaufmann, Flamisch.
A Kapuszka nincs köztük, de ez a magyarosítás lehet XX. sz.-i is, és jól illeszkedik a fenti névsorba, ahol a legtöbb névváltozás alapja az alliteráció (a szó elejének összecsengése) volt.
Kapuszka: A szláv Kapustka név kiejtett formájának magyaros lejegyzése. (Az ilyen mássalhangzó-torlódás közepéről a -t-, illetve a-d- hang már a szláv ejtésben kiesik.) A jelenkori előfordulások alapján a szlávon belül – bár több nyelvben is előfordulhatna, de – lengyel eredetű családnévnek mutatkozik. A szó mögött a közszláv kapusta ’káposzta’ közszó kicsinyítő képzős származéka áll, amelynek a kicsinyítő-kedveskedő jelentés mellett a lengyelben ’káposztafej’ és átvitt ’ostoba ember’ jelentése is van.
Csurilla: Vö. a szlovák Čurilla, horvát-szlovén-szlovák Čurila, horvát Ćurila családneveket. Tágabbról l. még az ukrán Чурило (Csurilo), illetve az orosz Čurilov (Csurilov) vezetékneveket. Ezek a görög Κύριλλος ’Cirill, Kirill’ egyházi személynév szlávosodott, népies alakjával azonos, képzőtlen apanevek. (A szlovák nevek vélhetően görögkeleti vagy görög-katolikus [eredetű] népességhez köthetők. A hosszú -ll- a XX. sz. előtti magyaros helyesírás maradványa.)
A görög Κύριλλος ’Cirill, Kirill’ név a görög κύριος (küriosz) ’úr’ szó teoforikus (Istenre utaló) továbbképzése, és az első szláv irodalmi nyelvet és írást megalkotó IX. sz.-i Konstantin szerzetesi neveként, az ő tisztelete nyomán terjedt el.
Jasztrabszky: A szlovák Jastrabský családnév magyaros helyesírású alakja. A név az alábbi települések egyikéről való elszármazást, az oda való kapcsolatokat, esetleg az ottani birtokot jelző, szláv -ský képzős lakosnév: Jastrabá (magyarul Jasztraba, utóbb Karvaly), Jastrabie nad Topľou (magyarul Tótjesztreb, utóbb Tapolybánya), Jastrabie pri Michalovciach (magyarul Jesztreb, utóbb Alsókánya). Ezek a településnevek a szlovák jastrab ’héja’ madárnév származékai személynévi áttétellel vagy az alapításkor jellemző faunára utalva.
Kendelényi: Kendelény helynevet én sem találtam. A Kendelényi családnév azonban szerepel Nagy Ivánnál az alábbiak szerint: „Kendelényi család. (Hagyárosi.) Előnevéből következtetve Zala vármegyei eredetű család. Fényes Elek Greographiája szerint Heves megyében birtokos.” A műben a következő családnév a Felső-Szálláspataki előnevű Kenderessy. Ennek bővebb leírásából kiderül, hogy a család őse a XIII. sz.-ban élt Szálláspataki Gergely volt, és a család ágakká való felbomlásakor vette fel az egyik ág a Kenderessy nevet az ágat megalapító ős Kendres személynevéről. Tehát annak ellenére, hogy van Kenderes nevű magyar település, ez a Kenderessy családnév mégsem lakosnév, hanem apanév, és a végén az -y (-i) nem melléknévképző, hanem az -é birtokjel alakváltozata.
Szerintem a Kendelényi sem lakosnévi eredetű. A jelenkorban – Budapesten kívül – Borsod-Abaúj-Zemplén megyében sűrűsödnek a viselői, a RadixIndex.com pedig a XX. sz. elejéről még északkeletebbről (Horlyó / Худльово – Hudljovo, Ukrajna; Karcsava / Krčava, Szlovákia), illetve keletebbről (Szatmárnémeti / Satu Mare, Románia) említi.
A fenti előfordulási adatok a ruszin-ukrán kontaktusterületre utalnak. A nemesi előnévben szereplő Hagyáros ezzel szemben a szlovén (vend) területhez esik közel. Ennek alapján én úgy vélem, hogy eredetileg egy szláv személynévről lehet szó, amely az -ány ~ -ény véggel magyarosodó szláv nevek körébe tartozhatott, és másodlagosan jelent meg rajta az -i végződés. Ennek a szláv személynévnek a közvetlen előzményét nem sikerült megtalálnom, de talán összefügg a RadixIndex.com által a (történelmi szlavóniai) kaj-horvát területről adatolt Kendel vezetéknévvel (mint továbbképzés), illetve a horvát Kenđelovec településnévvel (mint azonos alapról más képzővel alakult név).
Ui. Hasonló lehet a helyzet a Kodolányi családnévvel is. Kodolány településnevet sem találtam, viszont adódik a szlovák Kúdola név -an képzős származékának a Kudolány > Kodolány > Kodolányi magyarosodása. A név alapjához vö. szlovák kúdol ’gomolyag’ szót, amely alakhasadással keletkezett a kúdeľ ’csepű, kóc, szösz’ szóból, így elsősorban a hajviseletre utalhat (és ekként a magyar Kugyela < szlovák Kúdeľa név párja).
Cserges: A RadixIndex.com az I. vh.-ból adatolja a bihari Gyalányból (ma Delani, Rrománia) németes írásmódú forrásból. Ugyanitt szerepel a Csergesan és Csergeszan név Kerelőből (ma Chirileu, Románia), valamint előfordul Csergezán (Csergezan), illetve Cergezan is. A jelenkori névtárakban Romániában kimutatható az ezeknek megfelelő Cerghezan és Cerghes. Az utóbbi a bukaresti előfordulás mellett éppen Bihor megyében adatolható. Mind Gyalányban, mind Kerelőben kimutatható korai román népesség.
A fentiek alapján úgy gondolom, hogy a magyar Cserges név végén a németes helyesírás alakította ki az -s betűt az eredeti ejtésmódot tükröző -sz helyett, és a név valójában a mai román helyesírás szerinti Cerghes név átvétele. Ez utóbbi alapjául adódna a román cergă ’takaró, pokróc, cserge’ szó, azonban a név végét ez magyarázatlanul hagyja. Emiatt úgy vélem, a román Cerchez, Cerchezan nevek változatáról van szó, amelynek a hangalakja népetimológiásan a cergă szóhoz igazodott. Tehát végső soron a cserkesz népnévre visszavezethető román családnévről van szó. Vö. még a 15874-es hozzászólást.
A román cergă szó a magyarba is átkerült mint tájszó cserge alakban. Ebből azonban -s képzővel a *Csergés vezetéknév adódna (feltételezhető ’csergét bíró, csergét készítő, csergével kereskedő’ jelentéssel), és ebből csak másodlagosan alakulhatott volna rövid e-s Cserges alak. Mivel azonban a hosszú é-s *Csergés nevet nem tudtam adatolni, a magyar etimológiát a fntivel szemben kizárom.
Szy (Szÿ): Kempelen Bélánál szerepel a Szy család, akik szerinte 1622-ben kaptak nemességet. Nagy Iván is említi a családot (X. kötet 904. oldal), de ő 1761-es évszámot említ. Szinte biztosan a magyar Szij vezetéknév történelmi helyesírású és a kutyabőr megőrizte formájáról van szó. Az eredeti írásmóddal az y-ra két pontot kell kitenni: Szÿ. Nem tudom, hogy a kérdezted esetben erről a családról van-e szó. A XIX. sz.-ban Krassó megyében adtak alispánt, ami ugyan nem Erdély, de utóbb azzal együtt Románia része lett. Az izraelita szálat nem értem, a család Dunántúlon maradt ága evangélikus vallású volt.
A név a Szíjjártó ’bőrből való eszközök, szerszámok, lószerszám, nyereg készítésével foglalkozó iparos’ foglalkozásnév rövidült alakja.
a Kiskapu kiadót Szy György erdélyi magyar családja alakította ki egy korábbi állami könyvkiadó könyverjesztő megvásárlása után, izraelita család az "y" lehet-e ij?
Akkor a Szij is kapcsolódhat hozzá
Szíj György?
Használta évtizedekkel ezelőtt a Szabó vezetéknevet is, amikor megismerkedtünk
Zsiborás: Mivel a Zsiborás alakon túlmenően van a jelenkorban is Zsiborács, Zsiboráts és Zsiborácz név, elsőként szláv eredetet gyanítottam, különös tekintettel arra, hogy ismertek Zsibr- kezdetű szláv személynevek (pl. Zsibrita), amelyek a német Siegfried név meghonosodásai. Ténylegesen idevonható szláv neveket azonban nem találtam, ezért ezt a lehetőséget elvetettem.
Az Új magyar tájszótár ismeri a következő tájszavakat: zsibolya (zsiboja) ’kisliba <regősénekben>, zsiborál ’zsémbelődik, zsörtölődik’, zsiborászik ’<liba, kisliba> csoportosan halk, ismétlődő hangot ad; <kisgyermek elalvás előtt> a kislibához hasonló, vontatott, éneklő hangot ad’, zsiborkás ’libabőrös; csomós <pl. a tejföl köpülés közben>’, zsiborog ’<testrész> bizsereg; <pl. fog> sajog, fáj; <bromfi> csoportosan halk, ismétlődő hangot ad; <must> pezseg, forr’. Talán idevonható az előbbivel keveredve (azaz megszilárdult g > b hangtévesztéssel) a zsigorás ’köszvényes; görcsös betegségben szenvedő <malac>; szopornyicás <kutya>; sovány <ember, állat>; ideges, nyugtalan’.
Összességében tehát a fenti magyar hangfestő szavakkal való kapcsolatra gondolok. Vagy szavajárási névről lehet szó, tehát az elsőnek elnevezett jellegzetes által használt jellegzetes kifejezésre utalt. De az elnevezett tulajdonságát (hangadását, betegségét, küllemét vagy jellemét) leíró ragadványnév is lehet. Származhat továbbá abból is, hogy milyen állatai voltak az elnevezettnek, illetve azokat milyen betegség sújtotta.
Helyei, Helyey: Nem kizárt, hogy a Hejő víznévből származik, mivel a RadixIndex.com-ban szerepel Helyőcsaba (Hejőcsaba helyett), Helyőbába (Hejőbába helyett), Helyőkeresztúr (Hejőkeresztúr helyett) stb. Ellene szól azonban az, hogy nem jellemző, hogy ilyen kis vízfolyás nevéből vezetéknév lesz. A távolabbi vidék lakosai számára nem bírnak olyan elnevező erővel, hogy erről és ne egy mellette lévő településről nevezzék el a betelepülőket. A közelebbi vidék lakosainak pedig ellenkezőleg, még a rövid hossz is túl nagy területet fed le ahhoz, hogy a környékéről származó családokat elkülönítsék. A Sajó folyó 204 km hosszú a 40 km-es Hejővel szemben, még sincs *Sajai (*Salyai) családnév. Kázmér Miklós ugyan a XVII. sz. végéről említ egy Sajój nevű nagyenyedi diákot, de ez a név is inkább a Sajó nevű települések egyikére (pl. a mai Șieu Máramarosban) utalhat.
Kázmér hozza a XVI. sz.-i Helyi családnevet, amely a helyi ’helybeli’ melléknévből lett lakóhelyi névként értelmez. Az -ei végű lakosnevek -i végűvé egyszerűsödött alakjainak (pl. Hencse helynév :> Hencsei > Hencsi) ellenhatásaként időnként szervetlen -e toldódhat be puszta -i végű vezetéknevekbe. Így lehet, hogy a Helyi névből is előállhatott a Helyei.
A horvátországi Ilača magyar nevei közt előfordul a Hellyefő, amely az átmeneti Ellyefő, illetve Hillyefő alakokon keresztül képződött az eredetibb Illyefő-ből. A név előtagjában az Illés egyházi személynév régi köznapi Ilye ~ Illye formája áll, amely önálló településnévként is előfordul: ilyen pl. Illye (ma Ciumeghiu, Bihor, Románia), amelynek adatolt a Villa Helye neve, Marosillye (ma Ilia, Hunedoara, Románia), amelynek volt korai Helya névalakja a későbbi Hille, Elye formák mellett. Van Kisillye (ma Ilioara, Mureș, Románia) is. Ilyen Illye települések (adatolt vagy feltételezhető) régi Hel(l)ye nevéből is kialakulhatott a mai Helyei lakosnév.
Tehát több etimológiai lehetőség is felmerülhet. A magam részéről a legutóbbit gondolom a legvalószínűbbnek.
A Helyei/Helyey névvel kapcsolatban merült fel bennem egy kérdés:
Mivel történelmileg az -ó/-ő végü helyneveknél az -i képző hatására -ai/-ei végződés keletkezett (pl. Makó > Makai, Jenő > Jenei), lehetséges, hogy a Helyei név valójában a Hejő patak (Bükk) nevéből származik, és csak a "hely" szó népetimológiás hatására kezdték el "ly"-nal írni?
A forrásaim nem jelölik, hogy a păpăruză melyik román nyelvjárásban dívó alak, de a Paparus név és változatai a jelenkorban olyan erősen északkelet-romániaiak, hogy aromán eredetre nem gondolnék.
Ahogy nézem, az újgörög παπ(π)αρούσι [pap(p)arúszi] ’pipacs’ jelentésű köznév a gyakoribb παπαρούνα (paparúna) mellett. A Παπαρούσι (Paparúszi) adatolható görög vezetéknév, amely Nyugat-Makedóniában koncentrálódik, amely, ha nem is a fő aromán terület, de azért előfordulnak ott. Mindazonáltal -i véggel görög etimológiáról és nem arománról van szó. Hogy lekophatott-e a név végi -i Magyarországra kerülve, nem tudom, de valószínűbbnek tartom a román eredetet.
Nagyon köszönöm. Megint sokat segítettél. A Paparus névhez még esetleg egy plusz kérdés. Az elképzelhető, hogy ez egy aromán családnév? Merthogy a borsodi Szendrőből lett ez a név, ami kvázi egy nagyobb település, központ volt akkoriban és ahol szintén megjelentek anno a "görög" (a realitásban aromán) kereskedők
Brezina: Szlovák családnév (vö. Brezina). Cseh változata a Březina, amely a szlovák ejtésmód közvetítésével Brezina alakban is magyarosodhat (szlovákosodhat; vö. a Sobierzek ~ Szoberek problémát a 15982-es hozzászólásban). Bizonyára lakóhelyi névről van szó, azaz azt jelöli, hogy az elsőnek elnevezett szlovákul brezina, azaz ’nyíres, nyírfaerdő’-ben vagy annak közelében, illetve ilyen nevű dűlőben lakott. A zempléni szlovák Brezina (magyarul Kolbása) településnév nem jön szóba a név alapjául, ugyanis a falu csak 1948-ban kapta ezt a nevét.
Dorony: Alakilag lehet magyar és szláv vezetéknév, amely mindkét esetben egy Dor alakúvá rövidült alapszemélynévből (pl. Teodor, Teodora, Dorotea; vö. 15949-es hozzászólás) és az -ony (-oň ~ -oń ~ -онь) kicsinyítő képzőből áll. Vö. magyar Abony, Patony, illetve szláv (szlovák) Dobroň, Hruboň stb. Ennek megfelelően a jelenkorban adatolható a magyar Dorony és a lengyel Doroń családnév is. A fehérorosz-ukrán Дорончук (Doroncsuk), az ukrán Доронченко (Doroncsenko) továbbképzései mutatják, hogy a múltban tágabb szláv környezetben is előfordulhatott. Mivel a lehetséges alapszemélynevek is azonos elterjedésűek magyar és szláv környezettben, így ezáltal sem lehet pusztán a név alapján a magyar vs. szláv eredet kérdésében állást foglalni. Mindkét opció szóba jöhet.
Szoberek: A vegyes hangrendűségéből adódóan nyilvánvalóan nem magyar eredetű, bár formájában már magyarosodhatott. Kiindulási alakként a jelenkorban kimutatható nevek közül a nagyon ritka lengyel Sobierzek [soˈbʲɛʒɛk] családnevet tudtam azonosítani. Ez a lengyel Sobierad (< ősszláv Soběradъ ’maga + boldog, vidám, elégedett’) személynév kétszótagos Sobier rövidülése (hasonlóhoz vö. Boris < Borislavъ, Radom < Radomirъ) a közszláv -ek kicsinyítő képzőkkel továbbképezve. Mivel Csehországban van Soběraz település, amelynek neve ugyanennek a személynévnek a cseh változatából származik, így a magyaros Szoberek a lengyelen kívül más szláv nyelvből is eredhet, ha a jelenkorban már kimutathatatlan is. – A magyaros Szoberek kemény r hangja karakterisztikusan eltér a lágy lengyel rz-től (amely ejtésében a magyar zs-nek felel meg). ez a változás arra jellemző, ha a név a szlovákon keresztül honosodik meg.
Paparus: A Paparus családnév Romániából mutatható ki, alakváltozata a Paparuz és a Păpăruz. Mindegyik változat az ország északkeleti részén mutatkozik. Ragadványnévi motivációjú vezetéknév, vö. a román köznyelvi paparudă ’esőidéző lány/asszony; maskara, madárijesztő’ szó nyelvjárási păpăruză alakját. Ennek a szónak az alakkörébe tartoznak az alábbiak is, amelyek jelentése is szóba jöhet motivációul: papalugă ’mumus, madárijesztő’, paparugă ’katicabogár’, păpăludă ’kecskefejő (madár)’.
Panko: Ebben a formában (Panko) a név ukrán formájú. (Ukrán alatt értendő itt a ruszin is.). Lengyel változata a lágy ń hangot tartalmazó igen ritka Pańko, a szlovák pedig a hosszú á-s Pánko. A lengyelben a -ko névképző kicsinyítő képző sokkal ritkább mint a -ka, és az is igaz, hogy a -ko képző a szlovák és az ukrán nevek jellemző végződése, de a lengyelben sem zárható ki (főként a szlovákkal és ukránnal érintkező vidéken). Fontos azonban, hogy a lengyelben a -ko előtt meglágyul a tőmássalhangzó, míg a szlovákban és az ukránban nem. Ez a gyakorisági megfontoláson túlmenően is segíthet elkülöníteni a különböző nyelvi fejleményeket (hacsak a laza helyesírás miatt kemény n-nel nem helyettesítik a lágy ń betűt).
Bocsánat, lehet van már megoldás, de akkor megmutatom, most sikerült csak beillesztenem. 
