A Kr. e. XIII. században rejtélyes új nép tűnt fel a Volga és a Duna közötti térségben. Kevéssé látszik hihetőnek, hogy az említett szkíta közösség légüres térben, ősnemződés útján keletkezett volna, mégis, némely modern szerző – a régészeti leleteknek, a történeti, nyelvi adatoknak fittyet hányva – szinte ezt sugallja. Kik voltak ők, akiknek nevét az ókori görögök nyomán aztán még seregnyi hasonló életmódot folytató, lovas harcmodort űző etnikumra alkalmazták? Csak úgy hipp-hopp ott termettek a semmiből a mai ukrán és dél-orosz sztyeppéken és a történelem színpadán? Szerencsére nem mindenki hisz a hús-vér szereplőkre ráerőszakolt fantasztikus mendemondákban. A lakatlan pusztákon való gondviselésszerű megjelenés tézisét a mélyrehatóbb történeti elemzések halomra döntötték. Kiderült, hogy a szkíták emlékanyaga a Hettita Birodalom etnikumainak hagyatékával mutat szinte a végletekig menő hasonlóságot. Csakhogy a hettiták állítólag „kihaltak”, köddé váltak. Előbb az ún. tengeri népek Kr. e. XIII. századi támadásai züllesztik szét a birodalom államgépezetét, majd Kr. e. 717-re utolsó támaszpontjukat, Karkemiš városát is beveszi II. Šarru-Kenu asszír király. Valóban így történt? És mi következett azután? A topic erre és a hasonló kérdésekre keresi a választ. A már létező Kik voltak a szkíták? rovat tágabban értelmezett szkítaságával szemben azonban – elkerülve számos félreértést – ezúttal csak a „valódi” szkítákra koncentrálunk, azokra, akik előbb Anatóliában, majd a Kr. e. XIII. századtól Kelet-Európa pusztaságain éltek. Elképzelhető, hogy közülük is csupán a „basziléioi”, azaz „királyi” csoport volt azonos a korábbi kis-ázsiai birodalomszervező hatti néppel. A többi sztyeppei szkíta közösséget talán a hajdani birodalom behódolt vagy csatlakozó népei és a helyben talált őslakosság adták.
Simon Zsolt recenziója Fodor István A világ nyelvei és nyelvcsaládjai c. könyvéről (Tinta, Bp., 2003):
... a „hettita ág”, illetve az „ókori balkáni és kis-ázsiai (anatóliai), igazoltan vagy feltehetően indogermán nyelvek”. Ez utóbbit a kifejtés azért szerencsére szétválasztja. A hettita ágról azt állítja, hogy a hettita az egyetlen tagja, amelynek egy változatát hieroglif írással írták (90. old.). Önmaga is ellentmond ennek,
amikor a „luviai”, „líkiai” és sidéi nyelvről úgy véli, hogy a hettita rokonai (91. old.). Mindezek tetejébe hozzáfűzi, hogy a „lídiai” nyelv valószínűleg indogermán,
a sidéi írás pedig nincs teljesen megfejtve, akárcsak a káriai, amely nem bizonyosan rokona a hettitának és a luvinak (uo.). Le kell szögezni, hogy Fodornak a hettitáról és rokonságáról alkotott képe teljesen téves, évtizedek óta elavultnak számít.
Az indoeurópai nyelvcsaládnak ezt az ágát „anatóliai nyelveknek” hívják. Ide tartoznak az i. e. II. évezredben beszélt hettita, palái (e nyelvet Fodor csak megemlítette) és luvi nyelvek. A luvi nyelv (melyet még az i. e. I. évezred első évszázadaiban is beszéltek) rögzítésére a luvik egy általuk kifejlesztett hieroglif írást használták, míg a hettiták emellett az ékírást is. Nyelvi különbséget a kétféle írás nem jelent. A hieroglif luvit régen, tévesen, hieroglif hettitának hívták, de 1973-ban az írás végleges megfejtése nyomán kiderült, hogy egy luvi nyelvváltozatról van szó. Az első évezredben az ebbe az ágba tartozó nyelvek közül a lydöt beszélték és a luvihoz közeli dialektusokból kialakult lyköt (két nyelvjárás: A és B [„milyasi”]), kárt, sidéit és pisidiait, melyek írását már egy évtizede sikerült megfejteni.
Besorolásuk pedig ma már – nem utolsósorban ennek következtében
– egyértelmű. Mielőtt továbbmennénk, egy terminológiai
kérdés: minthogy Lydia, Lykia és Kária vidéke az ott élő lyd, lyk és kár népekről lett elnevezve, ezért a nyelvek helyes megnevezése is lyd, lyk és kár, nem pedig a nálunk elterjedt „lydiai/lídiai, lykiai/líkiai” stb., hiszen az olyan, mintha „magyarországi” nyelvről beszélnénk magyar helyett. Ugyanezért luvi és nem „luwiyai”.
Fodor szerint a hettita laringális h-ból következtettek az alapnyelvi laringálisokra, melyek másutt nem maradtak meg (90. old.). Ez az állítás többszörösen téves. Alapnyelvi laringálisokra először de Saussure következtetett 1879-ben a belső rekonstrukció módszerével, ám elmélete mindaddig nem talált széles
körű támogatásra, míg fel nem fedezték (1927-ben J. Kuryl/owicz és A. Cuny), hogy az 1915-ben megfejtett hettitában e mássalhangzók – részben – megmaradtak a hettita h formájában. Tehát nem ebből következtettek,ez csak egy közvetlen bizonyítékot szolgáltatott. S azóta az is kiderült, hogy a laringálisok (részben) a többi anatóliai nyelvben is megmaradtak, sőt az albánban és az örményben is.
A "Massaget" by birth, later baptized. Tomaschek proposed a Turkish, Justi an Iranian etymology. *Sunika could be the hypocoristic form of Suniericus, Sunhivadus, and similar Germanic names. It could also stand for *Sunikan.
A nyugati- vagy vizigót írás, melyet központjáról, Toledóról littera toletanának is neveznek, a VI--VIII. században alakult ki a Hispániában használatos újabb római kurzívából. Két változata ismeretes. A VII--VIII. században oklevelekhez használt régebbi változata erősen kurzív jellegű, sok ligatúrával, és a Meroving-minuszkula hatása alatt áll. VIII--IX. századi újabb változata már kalligrafikusabb, rendezett és harmonikus összhatású, mert az unciális és félunciális írás hatott reá. Elsősorban kódexeket írtak ezzel az újabb változatával. Különös ismertetőjele, hogy a rövidítéseket a szó feletti vonalkával, és felette egy ponttal jelöli. A nyugati-gót írásra a Karoling-minuszkula a IX. század óta gyakorolt hatást, elsősorban a Galliával szomszédos Cataloniában, aztán a félsziget többi részén is. A XI. század folyamán és a XII. század elején a nyugati-gót írás átalakult, és fokozatosan helyet adott előbb a pre-Karoling-, majd pedig a Karoling-írásformáknak.
A 1450.-ben arra célzol, hogy Jordanes nem tud Velencéről, holott Cassiodorus, akinek a gestájából másolt, 537 körül a velencei "tengeri tribunusok"-hoz levelet intézett.
Én meg arra célzok, hogy Velence létezését a régészek az V. századtól egyértelműen igazolni tudják, vagyis az, hogy Jordanes munkájából hiányzik a város neve (sok más korabeli szerző művéhez hasonlóan), nem lehet érv arra, miszerint Cassiodorus munkáját később állították össze, mint a VI. század...
While the technological and artistic achievements of Renaissance Venetian glassmakers are internationally renowned, much less is know about glass in Venice during earlier times. Recent archaeological excavations at the Basilica of Santa Maria Assunta on Torcello, as well as on the island of San Francesco del Deserto, have led to the recovery of numerous glass finds that date to late antiquity. Previously, the best evidence for early glass in the Venetian Lagoon came from the glass furnace (dating to the 8th or 9th centuries A.D.) excavated on Torcello in the early 1960s. The new material from the site now provides good evidence for the period from the 4th century A.D. through the 7th century A.D. The finds are predominantly Byzantine ecclesiastical forms, which include bases of footed cups, vessel fragments with decorative or functional handles and shards of hanging oil lamps. Of special interest are several pieces of semicircular window glass. The chemistry of the glasses has been studied by means of electron probe microanalysis. It reveals that the glasses were prepared from natron, the mineral source of soda that was used in making Roman glass. The transition to a plant ash source of soda, the alkali source employed by Renaissance glassmakers in Venice, did not occur until much later in the medieval period. The elevated iron and manganese contents of the Byzantine glasses from Torcello (when compared to Roman imperial glasses) indicate that a lower quality glassmaking sand was used in their production. Events such as the Gothic Wars and the Lombard invasion of northern Italy may have disrupted the long-distance trade networks that were needed to obtain sand of high quality. The limited range of glass colors at Torcello as well as the notable absence of colors produced by manipulating the oxidation states of iron ions in the glasses suggests a decline in furnace atmosphere control following the Roman period. The impure sand available for glassmaking during the Byzantine period, together with a loss of furnace atmosphere control, may well have provided the impetus for Venice’s two major glassmaking innovations: the use of quartz pebbles as a source of silica and the use of purified plant ashes as a source of alkali.
Így nemigen tartozik a mesék világába Prokopiosznak az az elbeszélése sem, hogy a keleti-gótok ellen vonuló Belizár 539-ben felszólította a velenceieket kikötőik megnyitására...
Vagyis abból, hogy az írott források esetenként szűkszavúak, nem szabad olyan messzemenő következtetéseket levonni, mint amilyeneket Cyprus people olvtárs ebben az esetben levont belőlük. Paulus Diaconus az első, aki Velencét kifejezetten városként említi a VIII. század végéről, az új régészeti feltárások azonban nyilvánvalóvá teszik, hogy ezen a területen nagyobb településsel számolhatunk már az V. századtól.
Michela Sediari
Rereading the Ancient Sources on Venice
The paper reviews what the literary sources dating from classical times through the 8th century A.D. have to say about the situation in the Venetian Lagoon. To begin with, the ancient sources pertaining to the area near Venice are limited in number. While most of the passages were already known in the 18th century and have been the subject of frequent discussion since that time, they have not been gathered together as a corpus before in a convenient form for the student of Venice. It is time to do so. Thus, the aim of the paper is to bring the sources together and reread them as a group in light of the new evidence from archaeology. Particular attention is paid to what the sources tell us about topography. In this regard, it is fair to say that the passages seldom go beyond the first or more general level of description. With only a few exceptions, they refer simply to a wide area, the whole system of lagoons at the head of the Adriatic, and not to any one specific place. The classical sources that are most informative are those by Strabo, Livy, Vitruvius and Pliny. In addition, there are two itineraries from the 3rd and 4th centuries A.D. that outline the distances between Roman towns. What Vergil and Martial have to offer are visions that are poetic and metaphorical in character. It is striking how few place names — other than the cities and the major rivers on the mainland of the large imperial province known as Venetia et Histria (Regio X of Italy as reorganized by Augustus) — are mentioned in the sources. There is only the city of Altinum, two local rivers (Meduacus Maior and Minor), two places that functioned as ports (Brundulum and Portus Edronis), the Septem Maria and a few artificial canals in the region. The only toponym that is regularly mentioned over the course of four centuries is Septem Maria, the internal waterway of "seven seas," which posed a challenge to navigation in Roman times. Even in the 6th century, the two sources that are available, Cassiodorus and Procopius, do not provide more in the way of topographical detail. The first time that Venice is mentioned specifically as a town is by Paul the Deacon at the end of the 8th century.
New Archaeological Evidence from the Sites of Torcello and San Francesco del Deserto in the Northern Lagoon
The paper presents the results of the recent excavations carried out on two islands in the northern part of the Venetian Lagoon, San Francesco del Deserto and Torcello. In both cases, the investigation was undertaken as part of the work on the restoration of a monument of architectural interest. On San Francesco del Deserto (the site of a Franciscan monastery since the 13th century A.D.), the earliest pottery comes from a redeposited context and involves wave-rolled sherds that date to the 1st and 2nd centuries A.D. The excavations next to the church have also yielded coins, fragments of polychrome painted wall plaster and a wooden drain pipe all dating to the 4th century A.D. On the north side of the island, there are also the remains of a series of waterside structures (made of wooden poles and planks) which were built in the 5th and 6th centuries A.D. Found in association with them are numerous fragments of amphorae, including those imported from the eastern Mediterranean. In the case of Torcello, an inscription found during the course of restoration work at the turn of the last century indicates that the bishop at Altinum (a Roman town on the mainland just behind the Lagoon) relocated his seat to the new Basilica established there in A.D. 639. The earliest architectural remains are those recovered from the excavations beneath the fourth nave of the Basilica. They take the form of a narrow walkway which dates to the 2nd century A.D.; it was laid down directly on the natural land surface of a small marsh island. Below the portico at the west end of the Basilica, the walls of a small rectangular room built in the 5th century A.D. have been recovered. On the north side of the basilica, there are the remains of a large hearth and a road, which both date to the 6th century A.D. The work beneath the fourth nave has brought to light several brick walls that may relate to the construction of the first Basilica. The excavations at Torcello now also reveal that the foundations of the first baptistery date to around A.D. 700.
Venetica c. tanulmánysorozatában (Antik Tanulmányok XXXII--XXXIV) Harmatta kifejti, hogy nemcsak a vend (venét) helynévanyag, de a Pécshez közeli Szentlőrinc község mellett talált feliratok is messzemenően alátámasztják azt a régészeti felismerést, hogy a venétek a mai magyar Dunántúl területéről vándoroltak Észak-Itáliába. Velence névadói eszerint a mai Magyarország területéről költözködtek nyugatra, de helyben maradt csoportjai nyelvüket még a Kr. e. IV. században is őrizték. Ezek a Balaton--Dunakanyar vonalától DK-re élő vend közösségek a leletanyag tanúsága szerint közvetítő szerepet játszottak Itáliába szakadt rokonaik és a környező más népek között. Hérodotosz (V, 9) említi, hogy a Médiából származó, méd viseletben járó szigünnák határai közel estek a venétekéhez, és a helynévanyag mellett ezt a képen látható paduai lovas zablája is megerősíti, ez a típus ugyanis a kocsitemetkezéseiről ismert szentes-vekerzugi sírokból ismert. A lovas babérlevél alakú lándzsahegyéhez hasonló a szentlőrinci temető 18. sírjából került elő.
"Dio 5, 40., Orosius (1,16): egykor geták voltak azok, akik most gótok. Iordanes a felhasznált forrásai alapján tévesen azonosítja a továbbiakban a gótokat a getákkal, bár a két nép még csak nem is rokon egymással ... A getákat Hérodotos a szkíták közé sorolja (IV, 93--96)."
In: Iordanes: Getica -- A gótok eredete és tettei; L'Harmattan, Bp., 2005, 119. o.
"Dio storicus et antiquitatum diligentissimus inquisitor, qui operi suo Getica titulum dedit (quos Getas iam superiori loco Gothos esse probavimus, Orosio Paulo dicente) - hic Dio regem illis post tempora multa commemorat nomine Telefum, ne vero quis dicat hoc nomen a lingua Gothica omnino peregrinum esse, nemo qui nesciat animadvertat usu pleraque nomina gentes amplecti ..."
"Dio, a történetíró és a nagyon alapos ókorkutató, aki művének a Getica címet adta, ahol azonban a geták gótokat jelentenek, amint fentebb már bebizonyítottuk; erről Orosius Paulus is szól. Ez a Dio megemlíti, hogy volt náluk hosszú idő múlva egy Telefus nevű király. De hogy senkinek ne legyen közbevetése, hogy ez a név a gót nyelv számára teljesen idegen, már biztos mindenkinek feltűnt, hogy a népek főleg idegen neveket vesznek át ..." (Kiss Magdolna et alii ford.)
Ezt állítólag Cassiodorus írta Ravennából mint praefectus praetorio a velencei -- vend (venét) származású -- "tengeri tribunusok"-hoz az osztrogót uralom idején.
A venétekről Harmattának van egy érdekes (több részletben közölt) tanulmánya...
Birgit Brandau--Hartmut Schickert
Die Hethiter und ihr Reich -- Das Volk der 1000 Götter
= Szunikasz
Otto J. Maenchen-Helfen (University of California)
"Vizigót" övcsat Aquitaniából, arannyal, ezüsttel és üvegmázzal bevonva
VI. századi padlómozaik töredéke a konsztantinopoliszi Nagy Palota ásatásaiból
Cassiodorus De institutione divinarum litterarum c. művének félkurzív minuszkulái
A Vivarium
"Vizigót" kézírás
Venét lovas ábrázolása egy paduai síremlékről
