Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Keress másik társaságot, ahol elfoganak, befogadnak, de ezért Neked is tenni kell...
Gyere közénk, olvassgass és írjál be a költőktől verseket, beszélgess a jelenlévőkel... Meglátod nem csapják be azt az ablakot, sőt az ajtón át is közlekedhetsz...:-)
A kérdés számomra az, hogyha tudom, hogy nyitott az ablakom, de rám vágják, mint az ajtót szokták, akkor mit is tehetek még? Érdemes egyáltalán tenni valamit?
Jó reggelt, eredményes hetet és napot kívánok! Süt a nap, csodásan kék az ég, ragyog minden! Remélem a kedvetek is ilyen....:)
Sík Sándor
Almafavirágzás
Körül-körül virágban áll És harmatban a kert, Fölé az édes napsugár Arany mosolyt lehelt. Mint koszorús menyasszonyok, Körül az almafák, Dús pártájuk halkan suhog. Virágzik a világ.
A földre lágy fehér eső, Virágeső pereg. A föld szívéből forr elő A májusi meleg. A föld szívére szállani Szirom, virág eped. A föld szívére szállani Elküldöm lelkemet.
A föld szívébe lelkemet Halkan sóhajtom át. Érzem, amint forr és remeg, Az élet mély dalát, Az örök mézzel áradó Kövér erek tejét. Szívom az el nem száradó Életfa kútfejét.
Tártmarkú kéz minden fa itt Gyümölcsöt ontani. Földből az áldás karjait Az Isten nyújtja ki. Szívedből mély illat remeg, Szívemből mély ima: Leheld az égbe lelkemet Szerelmes földanya!
Induljon a hetetek vidáman, úgyhogy Rejtőtől idézek, mert újfent levettem a könyvespolcról, A nagy könyv beharangozója után, viszont a "nedudgi" jutott eszembe, amit épp nem találok... Ez az idézet viszont arra jó, hogyha belétek rúgnak, gondoljatok arra, hogy esetleg csak a látszatért van...
Rejtő Jenő
A három három testőr Afrikában
(részlet, Török Szultán egyik levele)
"Fijug!
Mosstan nek. Tek ittenn marradni nemre zón. Ha már beszél. Tetek a Francival. Mittt akkkartog! Hova juttni?! Ha ruglakk is titttteket ne töröljettek velle. Csak a látszadértt. Van.
Látod, körbefordult az esztendő, tavaszra nyár, őszre tél, s most újra itt térdepelünk a tavasz udvarában, nézzük az eget, hátha előbújik a nap. Mennyi vidámság, esztelen vágyakozás, mennyi könny és remegés, otthontalan kesergés, látomás, mennyi menekülés és ölelés.
Sohasem aludtam veled, nem álmodtam az álmaidat, nem vigyáztam az éjszakát, csak belestem az ablakon, amikor útjára indult a képzelet. Most újra itt vagyunk, arcodon puha ragyogás. Maradj velem, amíg lehet.
Kezem Szétvonja lényeged előtt a függönyt Egy másik meztelenségedbe pillant Felkutatja tested más testeit Kezem Testednek új testet fedez fel - fordította: Somlyó György
Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam. Soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Teresa: Új hozzászólásnál beírok a mezőbe. Amikor kész, rákattintok a Szerkeszt feliratra, a szürke mező fehér lesz. Kijelölöm egérrel a szöveget, majd rákattintok arra a piktogramra, ahol az x mellett a 2-es alsó indexbe van téve.
Kiszolgáltatsz a boldogságnak s már nem is tiltakozhatok. Elmentél s nyomban esni kezdett a hó, hogy itt maradjon belőled valami.
És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből, attól piros a képem: járok azóta hömpölygő huzatban, utcákat fölsebző zenében.
S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket, ahol velem szerettél volna járni – A hajad, a hajad fészket kereső fecske, a Napba akar szállni.
Elképzelem a szerelmet is, de csalódom: jobban szeretsz te, jobban: Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék hazátlan pillanatokban.
A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben. Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok. A nyár ideszalad, a tavasz itt topog s homlokod homályából csapkod felém egy lepke.
Ez a legmélyedből fölindult mozdulatod, a kezed, fölmagasztalja, és fénylik a kozmosz. Bár haldokló tengereivel, kínjaival, félelmeivel, áradásaival, pokla tüzével mintha kitéve a világ. De ez a való most, hogy minden látszik, a káprázatok is tisztán, városok, vágóhidak, fegyveres katonák.
Tenyeremben maradt az arcod, magammal viszem az éjszakákba, amikor útjukra indulnak a félelem reggelig érő árnyékai, amikor nincs más, csak a visszhangzó szívverések.
Tenyeremben maradt az arcod, imára fonom az ujjaimat, s vigyázok, össze ne gyűrjék a nappalok, amikor már csak egyetlen vissza nem vonható pillanatot áldoz fel a hallgatás,
