Keresés

Az abszolút igazság megfogalmazásának egyik alapföltétele, ki merem jelenteni: főgaranciája az önuralom, az önfegyelem: αυτοέλεγχος. Tágabb értelemben: σωφροσύνη.

„Ne légy szeles”, „légy fegyelmezett”! Csak akkor írj le valamit, ha az állításod abszolút igazságot tartalmaz! A hipotéziseidet – ameddig csak bírod – tartsd magadban!

Banális, ámde abszolút igazság: Ungvári Tamás állítja az ATV-ben, hogy „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története [sic.], tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”.

Ez abszolút igazság. Olyannyira, hogy benne még Ungvári állítása sem cáfolható. Metaforikusan persze, mert egyáltalán nem biztos, hogy Heller pontosan 40 könyvet írt. De nem is érdekes. Írt valamennyit. Jó sokat. Messze többet a kelleténél.

Szintén banális, és szintén abszolút igazság: Kálmán C. György állítja szintén az ATV-ben: „könyvet ma minden futóbolond kiadhat”.

S itt megint arról van szó, hogy nem csupán az én állításom abszolút igazság (ti. az irodalomtörténész valóban ezt mondta), hanem Kálmán C. György kijelentése is.

Mármost, ha mindebből arra a következtetésre jutnánk, hogy Heller Ágnes futóbolond, nem föltétlenül tévednénk, de nem is föltétlenül állítanánk igazságot. Míg a két idézett megjegyzés összevetésének fényében mindenki számára nyilvánvalóvá válhat (leszámítva természetesen egy-két Ungvári Tamást), hogy a megírt (kiadott) könyv mennyisége intellektuálisan nem minősít semmire.

Egyetlen könyv is filozófussá emeli a szerzőt, ha az jó könyv. Illetve fordítva, a jó könyv a valódi intellektus hű lenyomata (lehet).

Heller Ágnesnek jók a könyvei?

Erről Ungvári professzor nem beszél. Konkrétan két könyvet említ, az egyiket rossznak nevezi („Heller Ágnes írt rossz könyveket, Csernisevszkijről írt egy rossz etikát”), a másikat „elolvasásra”, „belekötésre” ajánlja.

Jelentem, Heller Ágnes könyvét elolvastuk! Majd „belekötöttünk”. Itt is, a Babarczy Esztert köztársasági elnöknek című topikon is. Kiderült: a mű olyan, mintha futóbolond írta volna.

Például: „Az első, az igazságra vonatkozó metakérdés ez: »Mi az igazság?«… A dupla metakérdés a filozófiai kérdés. Először azt kérdezzük, hogy »mi az, hogy igazság?«, s csak miután erre válaszoltunk, vethetjük föl a további kérdéseket, nevezetesen, hogy »mi az igazság« vagy »mi igaz és mi téves«, »mi az igaz tudás és mi a puszta vélemény?« A kifejtésben (mint Popper írja), megfordulhat a sorrend, de nem a felfedezésben” (Filozófiám története 222. oldal).

Vagyis a szerző szakasztott „futóbolondként” halandzsál „metakérdésről”, „dupla metakérdésről”, „megfordulásról”, „fölfedezésről”, s egyszerűen azért, mert nem tudja (nem érzi), mi a különbség az „igazság” és a „valóság” fogalmak között. Mint ahogyan von Küche aus keveri az „igazság”-ot (mint logikai tartalmat) az „igazságfogalom”-mal: „Mivel azonban ahhoz mégis eljutottam, hogy korunknak nincs domináns igazságfogalma, levonhattam ebből azt a következtetést, hogy a magam részéről azt az igazságfogalmat fogadom el, amelyik a karakteremnek és a filozófiámnak a legjobban megfelel” (224. oldal).

A „mi az igazság?” nem az igazságra, hanem a valóságra vonatkozó kérdés, szemben a „mi az, hogy igazság?”-gal; vagyis az igazság definíciójával, mondhatjuk így is: az igazság fogalmával.

A logikával (is) foglalkozó filozófus nem „duplán”, hanem simán teszi föl a kérdést: „mit jelent az igazság fogalma?”. Vagyishogy a „dupla metakérdés”-szerű álfogalmakkal a mindenkori halandzsa nyanyák süketelnek, pl. Heller abban a könyvben, amelyet halandzsa tata (Ungvári professzor) nem nevez se jónak, se rossznak; noha annak egyetlen olyan érdemi (értsd: nem közhelyes) mondata nincs, amelybe ne lehetne okkal „belekötni”.

Például: „»Mi az igazság?«. Ezt kérdezzük, ha egész egzisztenciánk, vagy mások egzisztenciája forog kockán”.

Persze. Mint, ahogyan a mangalica szégyelli magát az ember közelében szocializálódva.

Ha az „egész egzisztenciánk forog kockán”, nem azt kérdezzük, hogy „mi az igazság?”, hanem azt, hogy „mi a megoldás?”. „Mi a teendő”? „Mi a kiút?” – akár az igazságból is. S ha van valaki, akinek ezt tudnia kéne (már, amennyibe volna benne legalább egy szikrányi értelem, emberi jóérzés), akkor az éppen az a Heller Ágnes, aki több mint nyolcvan évet élt le úgy, hogy semminő igazságért nem áldozta föl, nemhogy az életét (az „egész egzisztenciáját”), de még a szaros kis karrierjét sem. Sőt épp ellenkezőleg: szemét spicli volt világéletében. Mert, aki egyszer spicli, az eleve besúgó – ez a spicliség lényegi jellemzője (vö. aki egyszer hazudott, az minimum potenciálisan hazug).

Tehát. Nem vitathatók Heller szövegei, hanem (a legtöbbször elemi szinten) cáfolhatók; de helyénvalóbb, ha így fogalmazzuk meg: zömmel szimpla marhaságokat irkál a „filozófuszseni” kutyaszégyenről, igazságölelgetésről, dupla metakérdésekről, egyházalapításról, a Gonoszról, Lenin „értsd velünk”-jéről, fiúszerelemről, Kant érthetetlenségéről, parasztháborúkról… a végtelenségig sorolható.

jav.: ... ahogy én...

Ez a negyvenhatodik.

A 425-ös hozzászólás – az egyik csatolt kép tiltott webhelye miatt – kimoderálódott (Állásfoglalások 24-25), mi több, a drága Gyurica úr nick is ráment (harmadjára csesztem el a „linkelést”, a moderátor azt hiszi, vele szórakozom, pedig csak öreg vagyok kissé, sőt kongeniálisan szenilis, figyelmetlenségből el-elkövetek félévente egy-egy főbenjáró vétket, ám ami fórumjogilag halmozódik, nem felejtődik el, örökre meg lettem jegyezve mint visszaeső bűnelkövető), így hát most szegény Gyurica úr emlékének ajánlom a korrigált változatot, melyben egy elbűvölőn romantikus gesztussal kihagyom az ominózus ábrát, nem keresek a helyére másikat, inkább (sicher ist sicher) átfogalmazom a szöveget (vö. képes beszéd), s teszem mindezt azért, hogy Sándor Klára újra (és újra) lelkes odaadással tanulmányozhassa a reá vonatokozó kedves sorokat.

Nagy bojtárnők a kis Bojtár ellen

Mélyen elhivatott tudóselemzők beszélnek „intellektuális antiszemitizmus”-ról, például a Rubicon bravúros stilisztája (Ungváry Krisztián) „antiszemita intellektuális hagyományt” emleget elvhű szerecsen-nyálazgatása során („Romsics Ignác tanítványai közé tartozom”), míg jómagam a germanizmusban is jártas II. Könyves Kálmán jeles tanítványaként vallom: „De prudens antisemitismus vero quae non est, nulla questio fiat”; illetve hogy az „intellektuális antiszemitizmus” jelzős szerkezet („miként az „antiszemita intellektus”) foghíjasan mosolygó oximoron, képileg így néz ki:

(Az ábra többszörösen ellenőrzött, tiszta web-forrásból való.)

Valaki vagy intellektus, vagy antiszemita.  

Nem akkor vagyunk antiszemiták, ha a konkrét zsidót nem kedveljük (ad absurdum az összes általunk ismert zsidót utáljuk), hanem akkor vagyunk antiszemiták, ha a zsidótulajdonságot (illetve „csak” valamely zsidótulajdonságot) kárhoztatjuk, amikor a „zsidó”-val kapcsolatosan csoportot képezünk.

Például ez egy hamisítatlanul antiszemita megnyilvánulás: „Ameddig a magyar baloldalnak az antifasizmus a fő üzenete, s ez az, amivel maga köré próbálja vonzani a támogató értelmiséget, addig a magyar politikából nem tűnik el az antiszemitizmus. Ellenkezőleg. Erősödni fog. Ha bárkit meg lehet vádolni antiszemitizmussal, aki nem csatlakozik egy antifasiszta fronthoz, akkor azok az értelmiségiek, akik az összes ordas eszme elleni összefogásra vágynak, végül egyre zsugorodó, mogorva és ellenséges csoporttá alakulnak, akik egymásnak panaszkodnak, miközben a történelmi dilemmákra és a társadalmi problémákra választ keresőket kiebrudalják az igazak köréből”.

Itt ugyebár nincs szó „mocskos-zsidókról”, meg hogy „mennyenek palesztínába”, „meer indula vonatajsviccba” és így tovább, mégis antiszemita a szöveg, ti. nem egyéb „tartalmilag”, mint egy jókora rakás szagos rottyanat (az Élet és Irodalomban!), melynek bebarnult indulata a „magyar baloldal”-nak nevezett embercsoport egyik „jellemző zsidótulajdonsága” ellen irányul. Babarczy állítása köznapi keresetlenséggel így hangzik: a zsidók bezárkózók, kirekesztők. Ennyi. Nincs benne több. Leszámítva persze a szokványos marhaságokat, mert azokból van elég. Például: a szerző a nyilvánvalóan antiszemita Thürmer-pártot (vagy mondjuk inkább így: Thürmer-vonalat) nem sorolja a baldalhoz. Miközben nem csak a volt MSZMP-s „kommunisták”, illetve kádáristák, hanem pl. Krausz Tamás sem, Tojás Gáspár Miklós sem tekinti baloldalnak, amit az idézett szöveg szerzője baloldalnak nevez.

Moldova szerint egyedül ő baloldali Magyarországon, míg Krausz nem ennyire sovén, szerinte Andor László is baloldali, nekem pedig sarló és kalapács sújtson le „ronda tojásfejemre”, ha értem, milyen alapon. (Közbevetőleg, a múlt vasárnapi műsorismétlés megtekintése során döbbentem rá: én itt hónapokon át eufemizáltam a rasszista Ormos Mária szövegét, ti. a nőprofesszor nem a „csúnya”, hanem a „ronda” jelzőt használta az ATV-ben; legutóbb ismételten azt állította, hogy minden magyar ember csak „rendes magyar arcú”, „parasztos bajuszú” politikusoknak hihet, s hogy a magyar „föllélegzik”, ha „eltűnik” előle „a ronda tojásfej”. Mármost mindez azt jelzi, hogy a rasszista történész a történelmet sem ismeri, ti. a rendes magyar arcú magyar ember csak addig hisz a rendes magyar arcú bajusz-politikusnak, amíg az így nem kiált felé a Parlament ablakából, méghozzá hősi forradalom idején: „elvtársak”. Vagyis az ATV hungaro-bourbon szerkesztői nem tanulnak, nem felejtenek. Buzgón ismételgetik rasszista „őspatkányságaikat”. De mindegy, ti. így sem, úgy sem értem, hogy egy Andor László-féle karrierista bőrfütty mi alapján minősül baloldalinak, miközben egy Bajnai Gordon-féle karrierista bőrfütty nem minősül baloldalinak!

Egy irányba, jobbról balra (nekünk balról jobbra!) tekintenek, így a nyakkendőjük is hajaz.

Babarczy Eszter tudós meghatározása szerint: mindenki baloldali, akit ő baloldalinak vél, vagyis: akinek „az antifasizmus a fő üzenete”. Ez nagyon fontos. Mert, akinek nem „az antifasizmus a fő üzenete”, az is lehet baloldali Babarczy Eszter szerint, csak azt Babarczy Eszter már nem tekinti baloldalinak. A politikai véleménymegmondás nem könnyű mesterség. Még Krausz Tamás számára sem. Szerinte Andor attól baloldali, hogy az „Európai Bizottság foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztosa”. Igen ám, csakhogy ennyi erővel a Gyurcsány is lehet baloldali (Vásárhelyi Mária is, Bauer Tamás is), ti. a magyar politika (annak minden szegmense, Tojás Gáspár Miklóssal, Thürmer Gyulával együtt) éppúgy a tőkés világrendszer integráns része, mint az Európai Bizottság szociális biztossága. Amivel persze nem azt állítom, hogy Andor László nem lehet relatíve baloldali (Tojás Gáspár radikálisan relatíve!), hanem azt állítom, hogy ebben a vonatkozásban Bajnai Gordon is lehet relatíve baloldali, hiszen teli tüdőből fújja az Internacionálét, már persze akkor, ha a lelkes Szófia néni veri hozzá a taktust, csapkodja fülébe a cintányért. Mert a Szófia néni is baloldali (talán nem oly relatívan, mint a Bajnai, ámde jóval relatívabban, mint a Krausz), mindenesetre ő is hittel hiszi: ha a nagytőkések kispolgári pártjának közepes kongresszusán belök a lejátszóba egy lelkesítő CD-lemezt, akkor azzal a múltat végképp el fogják törölni. Mármint ő, a Feri meg a Puch László.

Muzikálisan posztmodern, baloldali lélek: „Föl, föl, te édes proletár!”

Míg a másik lelkesen politizáló cuncimunci szerint a magyar baloldalnak nem az a fő üzenete, hogy „a Föld fog sarkából kidőlni” (úgy tűnik, az MSZP már kidőlt, most a Föld következik), hanem az antifasizmus a fő üzenet, bizony, és „Ameddig a magyar baloldalnak az antifasizmus a fő üzenete, s ez az, amivel maga köré próbálja vonzani a [kiemelés – Gy. úr] támogató értelmiséget, addig a magyar politikából nem tűnik el az antiszemitizmus”.

Javaslom, attól most tekintsünk el, hogy egyáltalán nem szükséges vonzani „a” támogató értelmiséget (az Élet és Irodalomban), az ugyanis éppen attól „támogató” (határozott névelővel), hogy már oda van vonzva, vagyis maradjunk inkább a „fő üzenetnél”, a „baloldal” „fő üzeneténél”!

Kérdezem: ki az, aki a baloldalt képezi? Tessék legalább egy nevet mondani! Lehet kettőt is. Ki az, akinek az „antifasizmus a fő üzenete”? Vásárhelyi Mária? Ő viszonylag sokat ír, sokat beszél a fasizálódásról, ám még neki sem az „antifasizmus a fő üzenete”. Ráadásul nem az a baj, hogy Vásárhelyi sokat foglalkozik az antiszemitákkal, hanem hogy rosszul foglalkozik velük; s így már majdnem mindegy, hogy sokat, vagy keveset, illetve annál rosszabb, mennél többször mond valahol valami kontraproduktív böhönyeséget (s ami nem neki rossz természetesen, ő ezzel viszonylag jól elvan, lelkileg is, egzisztenciálisan is).

Ha „baloldalnak” a jelenlegi kormány (nem neonáci) ellenzékét tekintjük (ideértve a szakszervezeti, „civil” és egyéb mozgalmakat, protopártokat), akkor nyugodt lélekkel kijelenthető: Babarczy Eszter állítása (az Élet és Irodalomban) mélyen az abszurd alatt helyezkedik el. (Az „abszurd” fogalmán ezúttal a gyalogbéka hűvös tompora értendő.) Ugyanis még a viszonylag aktív antifasiszta képződménynek (Vásárhelyi és Bauer pártjának, néhány orgánumának) sem az „antifasizmus a fő üzenete”. Hanem az a „fő üzenetük” (bár sután, szakszerűtlenül, olykor kifejezetten pipogyán fogalmazzák meg), hogy az ún. unortodox gazdaságpolitika, szociálpolitika („cigánypolitika”), kultúrpolitika, belpolitika, külpolitika (véres-baltás pénzügypolitika), a 47.000 forintos, gombász-kecskefejős foglalkoztatáspolitika stb. helytelen kormányzati tevékenység. Vásárhelyiék szerint az egykulcsos adórendszer folyományai gerjesztik, fokozzák a társadalmi feszültséget, s mindez döntő oka lehet a szélsőjobboldali mozgalmak előretörésének. Ezt mondják Bauerék, csak nem ilyen értelmesen fogalmazzák meg, ám ami nem azt jelenti, hogy „az antifasizmus a fő üzenetük”.

Ha nem volna fasizálódás, a „baloldal” akkor is kárhoztatná az egykulcsos adórendszert, az antidemokratikus kormányzati törekvéseket, továbbá azt a földbérleti pályáztatási szisztémát, amelyet Ángyán József is kárhoztat, és még egy csomó mindent. Tény: a „baloldal” politikusai, szakértői hamarabb kezdték bírálni az „unortodox” gazdaságpolitikát, mint Mellár, Járai vagy Bod Péter Ákos. Továbbá azt, hogy az alkotmány „a napi hadműveletek puszta eszközévé lett” (©Sólyom), Hack Péter évek óta magyarázgatja a médiában, vagyis Halmaiéknak, Kolláthéknak, Majtényiéknak, Fleck Zoltánéknak voltaképpen ez a „fő üzenetük”, és én pontosan ezért tartom szégyenletesnek (közel gyalázatosnak), hogy a jobb napokat megélt Élet és Irodalom szerkesztősége Babarczy Eszter-szövegeket közöl. Váncsáék Babarczy szintjére züllöttek. Mert nem az a gond, hogy „erősen vitatható” a „tanárnő” „véleménye” stb., hanem hogy hülyeségeket beszél. Szerinte „bárkit meg lehet vádolni antiszemitizmussal, aki nem csatlakozik egy antifasiszta fronthoz”.

Tessék elhinni (ha már tudni nem tetszik): ebben az országban senki sem „vádolja antiszemitizmussal” azt az embert, „aki nem csatlakozik egy antifasiszta fronthoz”! Még én sem! Persze fönntartom: Navracsics antiszemita, de nem azért, mert nem csatlakozik fronthoz, hanem azért, mert állami főtisztviselőként, közvetve (politikailag) kiáll a főnöke direkt, manifeszt antiszemitizmusa mellett. Ez aktív gesztus. Miként Bojtár Endre sem Romsics passzivitását („nem csatlakozását”), hanem a történész közéleti aktivitását, szerepvállalását (illetve annak módját) kifogásolja: „Gyáni Gábor támadja a legdühödtebben Gerőt. – írja Bojtár – Pedig Gerő helyeslően idézi Gyáni egy 2003-ban megjelent könyvét, amelyben az áll, hogy Romsicsnak egy, a Tanácsköztársaságról tett megállapítása abba az antiszemita értelmezési hagyományba illeszkedik, mely szerint »az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt«”.

Nos? Ezt Romsics írta, vagy nem írta? Ha ugyanis leírta, közölte, akkor nem igaz, méghozzá abszolúte hamis az az állítás, mely szerint Bojtár (vagy bárki) Romsicsot azért tartja antiszemitának, mert „nem csatlakozik egy antifasiszta fronthoz”.

„Gerő úgy véli – folytatja Bojtár –, Gyáni »lényegében azt állítja, hogy Romsics antiszemita, de ezt nem meri nyíltan kimondani«. Gyáni most tagad. Ami »emberileg« érthető. Gyáninak kínos, nem is az, hogy Gerő most vele akarja kikapartatni a gesztenyét, hanem hogy rámutat arra, amiről a 2003-ban még nem akadémikus Gyáni nyilván azt hitte, hogy a feledés homályába merült, hogy ti. ő már kikaparta”.

Mit kapart ki? Hogy Romsics azért antiszemita, mert „nem csatlakozik egy antifasiszta fronthoz”? Nem. Romsics azokhoz csatlakozik, akik szerint „az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt”.

Hogy ettől még nem antiszemita? Nem ez a kérdés. Hanem, hogy „csatlakozott”-e vagy sem, állást foglalt-e vagy sem. Aktív-e közéletileg vagy sem?

Bojtár Endre: „számomra nem kétséges, hogy Gerő bátor tettet hajtott végre, s hogy igaza van: Romsics, mint közszereplő [a szerző kiemelése], antiszemita”.

Vagyishogy itt már teljesen (málé) szájba van rágva a dolog. Ahol közszereplés van, ott közszereplés van…

Most pedig vegyük elő a Bojtár fülét! Tehát nehogy már félreértés legyen, nem a kutyának a szégyenlős fülét (azzal ugyanis Heller Ágnes foglalkozik filozófiailag), hanem a Bojtárét! Szóval, ezt írja a szemes hetilap füles szerzője: „A saját fülemnek alig akartam hinni, amikor a professzor úr azt fejtegette [ti. Romsics professzor a gyömrői Horthy-tér-átkeresztelők szíves fölkérésére], hogy meg kéne húzni a nemzeti panteon határvonalát, s ő úgy érzi, abban többségi konszenzus van, hogy Szálasi és Rákosi (a párhuzam legalábbis furcsa!) a vonalon kívül rekedt, Kádárt és Horthyt illetően azonban még nincs konszenzus. Ezért ő egyelőre vár, semlegesen”.

Nagyjából ez lett félreértve tanárnőileg. Méghozzá szánalmasan, ugyanis Babarczy nem torzít, nem hamisít, Babarczy szellemi kicsinység puffasztott renoméval, spontán rotyog belőle a guru-bölcsesség, semmit nem ért abból, amit olvas (kis túlzással: csak a betűket ismeri). Miért mondom ezt? Mert, bizony, a „közszereplő” manifeszt semlegessége (gyömrői semlegességnyilvánítása) par excellence állásfoglalás. Aki nem akar csatlakozni, az nem megy el Gyömrőre. Ilyen egyszerű. Gyömrő ugyanis nem könyvtár (vs. dolgozószoba, elefántcsonttorony stb.), Gyömrőn nem történészi esszé előadására, hanem „semleges” politikai szónoklatra kérték föl a professzor urat. Semlegesen.

Nem kötelező Gyömrőre utazni. Nem kötelező olyannak lenni, hogy egy semleges polgármester semleges előadásra kérje föl a semleges tudóst (miért nem Karsai doktort hívták, például), vagyis, ha „olyan” a történész, hogy fölkérik, őt kérik, ráadásul vállalja is a gyömrői szereplést, akkor – s ezt sajnos nem lehet finomabban megfogalmazni – voltaképpen „csatlakozik”. És nem ám az antifasiszták, hanem a Horthy-tér-átkeresztelők frontjához.

Bojtár szerint „A magyar állampolgárok százezreinek tömeggyilkosságába torkolló s tömeggyilkosságát okozó Horthy-rendszer, s benne Horthy megítélése nem lehet vita tárgya, az csak elítélés lehet; noha Romsics természetesen egyetlen szót nem mond vagy ír, amit bárki zsidóellenesnek minősíthetne, mégis, ennek az elítélésnek az elmaradása bizony antiszemitizmus”.

Erre reflektál Babarczy Eszter: „bárkit meg lehet vádolni antiszemitizmussal, aki nem csatlakozik egy antifasiszta fronthoz”.

Romsics nem „bárki”. Lehet egy hülye „akárki” (ízlés, indulati beállítódás kérdése), de nem „bárki”. Hanem közszereplő.

Bojtár szerint „Romsics egyetlen szót nem mond vagy ír, amit bárki zsidóellenesnek minősíthetne”. És ebben már nagyon nem értek egyet a szerzővel; akkor természetesen, ha nem egy akárki vagyok, hanem minimum „bárki”. Ha ugyanis Romsics antiszemita (márpedig Bojtár szerint „mint közszereplő, antiszemita”), akkor (ahogy án magamat ismerem) kizárt, hogy ne találjak a professzor szövegei között olyan mondatot, amelyből egyértelműen kiderül a professzor  aktív antiszemitizmusa. Tudniillik az antiszemitizmus nem (csak) bugris zsidógyalázást jelent.

Bojtár Endre botfülű, így jól teszi, ha nem hisz a „saját fülének”. Higgyen az enyémnek! Bojtár a Csurka-mosdató Antall Józsefet poszthangicsálja: szerinte Romsics a közszereplői „munkásságának részeként” antiszemita. Magánemberként nem.

Igen, csakhogy ilyen nincs! Kizárólag abban az (akadémikus) esetben lehetséges, ha Romsics beszámíthatatlan, ha orvosi értelemben véve nem képes fölfogni, hogy mit cselekszik. Közszereplőként.

Valaki vagy antiszemita, vagy nem. Ha antiszemita, akkor kompletten az.

Tehát, higgyünk az én „saját fülemnek”! Először persze kérdezzük meg magamtól: Romsics antiszemita?

A válaszom: igen, antiszemita. S nem azért, mert utálja Vásárhelyi Máriát (lehet, hogy nem is utálja, lehet, hogy egyetlen zsidót sem utál!), hanem azért, mert a professzor idézett kijelentését Gyurica néni (mikor még élt) „zsidóellenesnek minősítette” bűbájosan hercig fülével: „az 1919-es eseménysor a nem igazán mélyen asszimilált zsidóság műve volt”.

Ilyet nem lehet véletlenül mondani. Még történészprofesszorként sem. Vagyis így válik világossá Csepeli bon mot-jának („… és nem is kell hozzá zsidó”) igazságtartalma; hiszen, mint tudjuk, „az 1919-es eseménysor” többek között Károlyi Mihály „műve volt”.

Szerintem az antiszemitát nem kellene morálisan frusztrálni, buzerálni. Vállalhassa mindenki az érzelmeit (higgyük el neki, nem akarja a zsidóságot elpusztítani stb.), ugyanakkor – s ez a dolog másik, fontos mozzanata – kegyetlenül ki kell mondanunk: az antiszemita ostoba ember.

Megítélésem szerint ez az egyetlen hatékony (bár ez sem mindenható) „harci” eszköz az antiszemitizmus ellen: az értés, az intellektus. Ne puhán, elpuhultan gyalázzuk az antiszemitát, hanem keményen lépjünk föl ellene, könyörtelenül mutassunk rá, hol vétett logikailag! Aztán vagy a fejéhez kap az antiszemita, vagy nem. Valószínűleg nem, ám mentálisan akkor sincs más választás. Az értelem (annak megjelenítése) az egyetlen szellemi alternatíva. Nem szólva arról, hogy valójában nem is a kifejlett antiszemitát, hanem a lárvát: a potenciális rasszistát kell megpróbálnunk meggyőzni; már amennyiben nincs elégendő pénz ahhoz, hogy enyhüljön az antiszemitizmust generáló „nemzeti nyomor”.

Meg kell, mondjam, az én orcámra joviális derűt varázsol Sándor Klára keserves (dühödt egyszersmind tárgyilagoskodó) szerecsenmosdatása. A föllelkesült docens szerint, amit Romsics mond, azt nem Romsics mondja, mert Romsics szövege „nem Romsics értelmezése, hanem a korabeli értelmezés rögzítése”. Hogyne. Miként a rasszista Ormos Mária sem maga borzadt el Rákosi kopaszságától, „kuglifejétől”, „ronda tojásfejétől”, hanem a magyarság iszonyodott tőle. És ezt a „korabeli értelmezést” „rögzítették”, s ismételgetik háromhavonta az ATV-ben. Azt persze Ormos nem „rögzíti” nyilvánosan, hogy ő miért maradt a „ronda tojásfej” pártjában, ha a magyar nép már „föllélegzett” Rákosi „távoztával” (azért az idézőjel, mert a magyar népnek valójában fogalma nem volt arról, mi történt körülötte 1953-ban, vagyishogy miben állt a „Párt” főtitkárának „távozása”, amikor az maradt a „Párt” élén), de a történésznek nem is ezt kell „rögzítenie”. Ezt tudjuk. Ormosnak anno szuverén tetszett a „kuglifej”. Míg Romsicsnak jelenleg vagy tetszik Kun Béla, vagy nem. Egy biztos: Romsics se a saját véleményét közli, hanem „a korabeli értelmezést rögzíti”, mégpedig úgy, hogy hamisítatlanul ma-korabeli módon fogalmaz: a gyilkosmocskos komonisták nem voltak „igazán mélyen asszimilált zsidók”. Vagyis a jelenkori, konvergáltan, koedukáltan „rögzített” romsicsi-ormosi „értelmezés” így hangzik: a „nem igazán mélyen asszimilált zsidónak” (Rákosinak) nem volt „rendes magyar arca”. Ámde csakis a lélekben „parasztbajszos”, „rendes magyar” nép megítélése szerint.

Most pedig üssük föl Sándor Klára becsületkódexét: „becsületbeli ügynek érzem, hogy a Galamuson se maradjon szó nélkül, ha valakit alap nélkül leantiszemitáznak. Mert az antiszemitizmus ocsmány dolog, sosem volt szép, de a holokauszt után ép elméjű és ép erkölcsű ember számára vállalhatatlan, szégyenletes, dögletesen undorító. Éppen ezért valakire azt mondani, hogy antiszemita, nagyon súlyos vád – szuperstabil alapokon kell állnia”.

Kellemes, érzékeny, női entellektüel-lélekben fortyogó szószerkezet: „dögletesen undorító”, s amely a finom, feminin agyvelő szellemi szimplaságán túl nem utal semmire.

Harcos antifaszizmus.

Sándor Klára egyetemi tanár. Elvarázsoltan keveri az antiszemitizmust az utcai, futball-lelátói mocskoszsidózással, indulavonatozással. Irigylem a hallgatóit!

Az antiszemitizmus elleni primitív harcoskodásnak éppúgy nincs értelme, mint a macsóuralom elleni fölhevült közdelemnek, sokkal hatásosabb, ha szellemesen könnyed a feminista, s amire van is a közéletben jó („konzervatívan” balliberális) matrónapélda.

Ennél ragyogóbb, viccesebb kiállást a még csupán „öregecskedő” antifaszistáktól sem várunk, s főként nem kéne a különféle, hol itt, hol ott, hol amott összeolvasgatott maszkulin szövegeket épp az antiszemitizmussal összefüggésben „értelmezgetniük”!

Így nyilván félelmetesebb, mégsem ijedtemben mondom, hanem azért, mert ez az őszinte meggyőződésem: nem politikailag kéne tusakodnia a nőnek a női egyenrangúságért (az egyenjogúság és az egyenrangúság fogalmainak összekeverésére még egy sorvadt férfielme is képes), hanem produkálni kéne. Teljesíteni: „ezt a mondatot én magam írtam, We Can Do It-amazonként, vagy „csupán” normális nőként, teljesen mindegy, mert logikailag szuperstabil alapokon állok, s aki nem hiszi, cáfolja meg az állításomat! Intellektuálisan”. Ugyanis az „ocsmány”, „dögletes” jelzőknek a kedves női lélekből történő dacos kiöklendezése, elvhű kifakasztása nem érv.

Ha tehát bizonyít a női entellektüel, lesz valódi respektus. Ezt én garatálom, az okos Gyurica néni! Tudniillik az a kétségbeejtő helyzet – sajnos –, hogy a jó mondatot nem a nő írja. És nem a férfi. Hanem a genderileg indifferens intellektus.

Ismételjük: az antiszemitizmus nem tárgyi, hanem alanyi tünemény. Az antiszemitizmushoz a zsidónak (a zsidóasszimilációnak, a zsidótulajdonságnak…), mint dolognak, lényegileg nincs köze. Az antiszemitizmus az antiszemita alany nyomorúságérzetével, s a részben ebből fakadó szellemi korlátoltságával azonos. (Például Ormos Máriát valószínűleg az frusztrálja a tévékamrák előtt – immár lassan kéthavi gyakorisággal –, hogy már-már elviselhetetlenül dús hajkorona lobog a fejetetején. A süvítő tojásfejű-komonista ellenszélben.)

Romsics Ignácnak is nyomorúságérzete van?

Igen. Van neki. Nem tudom, milyen, mekkora, de van. Romsics nemcsak intellektuálisan korlátolt, hanem lelkileg is erősen frusztrált. Közszereplő, tehát pszichésen óhatatlanul gátolt (ami persze nem azonos a gátlásossággal, a közszereplők általában gátlástalanul gátoltak). Így azután marad a kérdés: Romsics (Szabó Dezső, Csoóri, Sinka stb.) ugyanoly furkó volna, mint pl. Babarczy Eszter?

Nem ugyanolyan furkó!

Mi a különbség?

©

Erre a kérdésre válasz a 428-as hozzászólás.

jav.: Anyám balladát...

Nemsemlegesen!

Sándor Klára, foglalkozását tekintve, egyetemi docens. Lelkesedését tekintve antifaszista (feminista) nőbuzgalmár, aki nem azt tartja fő feladatának, hogy példázza: ő is ér annyit személyesen, mint bármely férfi a világon, hanem azt mondogatja, hajtogatja, bizonygatja, hogy általában a nő ér annyit mentálisan (sőt többet is!), mint általában a férfi. Miközben rigorózus, von Kochlöffel aus női-öntudattal kevergeti a „Galamuson” az etika, esztétika, logika, érzékiség, vérmérséklet, mentalitás fogalomköreit, kategóriáit.  

Sándor Klára szerint az „ép erkölcsű” ember „undorodik” az antiszemitizmustól, azt „ocsmány” dolognak tartja, legalább annyira, mint az „ép elméjű” ember. Vagyis a docensnő, egyrészt azért, mert nő, másrészt pedig, mert még docens is ráadásul, nem ismeri az „ép érzékűség” fogalmát, nem tudja, hogy az „undorító” nem etikai jelző, még kevésbé a „dögletes”, s mindez a legkevésbé sem tartozik az egészségügy (pszichiátria) kategóriarendszerébe. De egyébként is, csak a leghitványabb „debatterek” „érvelnek” azzal a „dögletes” közhellyel (mint ultima ratióval), mely szerint a „vitapartner” „elmebeteg”, „nem ép elméjű”, „orvosi eset”, „elgurult a gyógyszere” stb.

Személyesen nem ismerem Sándor Klárát. Annyit tudok róla, hogy létezik egy ilyen nevű politikus (úgy rémlik, parlamenti képviselő is volt valamikor), s léteznek általa jegyzett szövegek. Ennyit tudok. Vagyis föltételezésem szerint Sándor Klára „ép erkölcsű”, „ép elméjű” ember, valószínűleg az esztétikai érzéke is „normális” (értem ezalatt, hogy nem elfajzott stb.), ugyanakkor meggyőződéssel állítom: a docensnő tehetségtelen stiliszta, cca. negyedrangú intellektus. Ettől persze még nyugodtan lehet egyetemi docensnő, miként Heller Ágnes is lehet világbajnok filozófusnő. „Szalondebileknek” nevezi a pszichológia az efféle sokdiplomás, olvasott, művelt, ám igen ostoba fazonokat, fazonnőket. Sándor Klára is csupán egy szokványosan fontoskodó, maszkulinista politikai-hatalmi szarkavaró. Mondanivalója nincs. Véleménye van. Érzése van, becsületbeli érzése, ahogy ma mondják, „női megérzése”: „becsületbeli ügynek érzem, hogy a Galamuson se maradjon szó nélkül, ha valakit alap nélkül leantiszemitáznak”.

Sándor docensnő nem nagyképű, hanem nevetségesen nagyképűsködő: „Gerő cikkével többen foglalkoztak már (az Örülünk, Vincent? oldalán Jótündér és Babarczy Eszter), és mire a Galamus visszatér, nyilván még fognak mások is. A lényeget illetően újat már nemigen lehet írni ez ügyben” – állítja a docensnő.

Ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy valóban nem lehet, hanem viszont: (1) Sándor Klára az, aki nem tud újat írni (számára Jótündér és Babarczy Eszter után ez egyszerűen lehetetlenség), illetve (2) annak ellenére, hogy szerinte „nem lehet újat írni” (Jótündér és Babarczy Eszter után), ő azért csak nekidurálja magát.

Hogy miért?

Mondom, azért.

Mert „becsületbeli ügynek érzi”, hogy ő is publikáljon. S ha „újat nemigen lehet” írni (Jótündér és Babarczy Eszter után), akkor voltaképpen mindegy, csak írjunk valamit! Vagy nem ezért? Ha nem, akkor, mégis, miért? Mert „Mégis fontosnak tartom, hogy a Galamuson is legyen hozzászólás Gerő András írásához, mert egyáltalán nem biztos, hogy a Galamus-olvasók találkoztak a szakmai fórumok és blogok állásfoglalásaival, s abban sem vagyok biztos, hogy még ha olvasták is ezeket, nem marad jónéhányukban benne a »nem zörög a haraszt« bölcsesség alapján olyasmi, hogy »de Gerőnek voltak azért érvei«”.

Vagyis itt Sándor Klára azt fogalmazza meg „ügyesen”, amolyan von Küche aus szellemi leleménnyel, hogy a „Galamus-olvasók” nemcsak tájékozatlanok, hanem hülyék is. Nyilván női szakasz. Mindenesetre a docensnő nincs túl nagy véleménnyel a saját „csoportjáról”, ámde sebaj, ő pontosan azért van a Galamuson, hogy fölvilágosítsa a galamusi (s nem alamuszi) imbecillis olvasókat: „Szeretném, ha számukra kiderülne: a haraszt teljes szélcsendben is zörög, ha zörgetik”.

S hogy aztán ez a mondat mi a széllel zörgetett kókadt lópikulát jelent, nem tudni, de nem is érdekes, hiszen ősi tapasztalat: mindig kiderül, ami kiderül, illetve aminek ki kell derülnie. A szélcsendben. Ezt kell most a Galamus-olvasóknak megtudniuk. Sándor Klárától.

Mindenekelőtt azt ugyebár, hogy szélcsend van. A haraszt nem zörög. Csak, ha zörgetik. A szélcsendben. Márpedig a harasztot nem Gyömrőn zörgetik, nem a Horthy-tér-átkeresztelők tudós vendége zörgeti, hanem a Gerő zörgeti. Ezt kell megtudniuk a Galamus-olvasóknak, továbbá, hogy „az antiszemitizmus ocsmány dolog, sosem volt szép, de a holokauszt után ép elméjű és ép erkölcsű ember számára vállalhatatlan, szégyenletes, dögletesen undorító”.

Azért idézem újra a szöveget, azért tartom a szerzőt a szellemi kártevők egyik kövér példányának, a produktumát „őspatkánynak”, egyszersmind „állatorvosi lónak”, mert minden megtalálható benne, ami rossz, selejtes, kártékony, vagyishogy a szerző formálisan (moralizáló, esztétizáló stb.) „diskurzusra” törekszik, miközben kizárja a normál („ép elméjű”) párbeszéd minden lehetőségét. És nem csak az antiszemitákkal, hanem mindenkivel. Olyannyira, hogy Sándor Klára Gerővel sem vitázik, hiszen maga jelenti ki: „Jótündér és Babarczy Eszter” után „a lényeget illetően újat már nemigen lehet írni ez ügyben”.

Egyébként az antiszemitákkal Bojtár Endre is kizárja a polémiát: „Horthy megítélése nem lehet vita tárgya”. Hogy Sándor Klára szerint lehet-e vagy sem, nem tudni, annyi derül ki a szövegéből, hogy az „antiszemitizmus ocsmány dolog, sosem volt szép, de a holokauszt után ép elméjű és ép erkölcsű ember számára vállalhatatlan”.

Kezdjük azzal, hogy ezt az állítást egyetlen „holokauszt-túlélő” sem támasztja alá. Sem az, aki Auschwitzban, Mauthausenben, Kamenyec-Podolszkijnál, a Pripjaty-mocsarakban, sem az, aki magyarországi gettóban (esetleg bujkálva) élte túl a zsidóüldözést, a fajirtást, a népirtást, vagyis ahogyan ezt szentimentálisan (ám logikailag hibásan) elnevezték: a „Holocaustot”.

Márpedig a zsidóüldözés túlélője autentikus személy ebben a vonatkozásban. Tehát legalább azt illenék figyelembe venni docensi locsogás, fontoskodás közben, hogy a túlélő számára az antiszemitizmus (különösen szerveződő, izmosodó, terjedő fasizmussal spékelve), nem „dögletesen undorító”, hanem például: félelmetes. Nagyon nem ugyanazt jelenti a két fogalom. A zsidózás „némelyekben rossz emlékeket ébreszt”, miként mondani szokás, s ami nem azt jelenti, hogy a dolog „ocsmány”, hanem azt jelenti, hogy rémületes. Ocsmánynak Heller Ágnes ruháját, hajviseletét nevezzük, vagy a kutyaszart a flaszteron, míg a fasizálódó antiszemitizmust félelmesnek, ijesztőnek, rettentőnek illik minősíteni – még egy vérmesen antifasiszta docensnő hervadtan galamusi cikkében is!

Miért félelmetes az antiszemitizmus? Nem csupán a fasizmussal való perverz párosodása miatt, hanem azért elsősorban (megítélésem szerint), mert létezik antiszemitizmus, amely szilárd morális alapzaton áll. Már amennyiben az igazságérzetet erkölcsi kategóriának tekintjük. Ha pedig annak tekintjük, nagy valószínűséggel helyesen tesszük, ti. például a Pallasz Nagylexikon szerint létező dolog az „erkölcsi igazságérzet követelménye”, míg a nagy liberális guru, John Rawls, az igazságérzetet „bonyolult erkölcsi képességnek” nevezi, és persze az „igazság” Kierkegaard-nál is a hazugság (erkölcstelenség) lényegi alternatívája: „Két módon tehetnek bolonddá. Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot. A másik, hogy visszautasítod az igazságot”.

Tehát az állításom a következő: nem minden antiszemita olyan (mint pl. Babarczy Eszter, Bayer Zsolt, Vámos György…), aki radikálisan és totálisan érzi magát nyomorultnak, sikerületlennek, merthogy úgy véli, nem sikerült megfelelőképpen érvényesülnie. Ezek az emberek is érző lények, ők is éreznek, mint docensnő a Galamuson, ők is úgy érzik, hogy igazságtalan a világ, igazságtalan a sors. Velük szemben. Mégpedig vagy azért, mert a Teremtő nem áldotta meg őket elegendő mérvű tehetséggel, míg a másik embert – s akkor itt mindjárt a dolog médiászrésének a legközepébe vágunk: a zsidót – bőven megáldotta (vesd össze), vagy pedig azért, mert noha Babarczyék is tehetségesek, ámde a „túlreprezentált zsidók” a konkurens lumeneket kirekesztik a jobb munkahelyekről, még inkább a közéletből, vagyis amiként az „originális filozófussá” fölfújt Babarczy Eszter nyüszíti a Élet és Irodalomban: „a történelmi dilemmákra és a társadalmi problémákra választ keresőket kiebrudalják az igazak köréből”.

Szerintem Bayer Zsolt gyanítja magáról, hogy nem eléggé tehetséges, míg Babarczynak határozott meggyőződése: ő inkább túlontúl nagyszerű; végtére is mindegy, mert mindkettőben mélysárgán fortyog az igazságérzet, s amely kénköves füstölgés mindegyre a zsidók ellen prüszkölteti, vicsoríttatja őket; miközben a primitív antiszemiták igazságérzete (pontosabban: igazságtalanság-érzete) nem etikai, hanem szimplán egoista alapokon áll. Babarczy is, Bayer is önző-önös indulattal ítéli meg a saját helyzetét, s jogosnak vélt haragja által alkot átfogó ítéletet a világ állapotáról. A világ rossz, s erről a „zsidó” (szellem) tehet.

Tulajdonképpen Csoóri Sándor is ezt állítja. Csoórit is az igazságérzete horgasztja föl a „zsidó” ellen. Jó, na de akkor mi a különbség Csoóri és Babarczy között? Az, hogy Csoóri igazságtalanság-érzete nyilvánvalóan etikai alapon áll. Nota bene a költő antiszemitizmusa nem erkölcsös, hanem erkölcsi. Fontos ez a disztinkció, azzal együtt, hogy az antiszemitizmus alapvetően nem morális, hanem alapvetően intellektuális probléma. Vagyis pontosan ezért nincs „intellektuális antiszemitizmus”, Csoóri zsidóellenessége sem értelmi, hanem erkölcsi (értsd: morális jellegű) tünemény.

Anyámnak fáj a feje,

nem iszik feketét —

Anyámnak fáj a feje,

nem szed be porokat:

szótlanabb sápadtsággal

feji meg tehenét,

szótlanabb sápadtsággal

söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak

jöttment idegenek?

Anyám az ijedtségtől

dadog és bereked.

Sötét kendőjét vonván,

magányát húzná össze:

ne bántsa többé senki,

félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel

s nem jut el sehova.

Szegénység csillagától

sebes a homloka;

vállára még az orgonavirág

is úgy szakad,

mintha csak teher volna,

jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,

zene szól, muzsika,

Anyám csönd-sivatagján

el kell pusztulnia.

Gépek, gyártmányok zengnek

csodáktól szélütötten,

de egy se futna hozzá:

„segítek, azért jöttem”.

Anyámnak fáj a feje —

anyámnak fáj a semmi,

Anyám fekete rózsa

nem tud kiszínesedni.

Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi —

Bejön egy madár érte

s csőrében elviszi.

Akár Marx is, József Attila is írhatta volna, ti. a versben a költő édesanyja metafora, részint a „csodáktól szélütött gépek, gyártmányok”, részint a „durva” „jöttment idegenek” által „szorongatott lélek” (Marx) megszemélyesítése, „balladája” (vö. Sinka István: Anyán balladát táncol). Ugyanez Marx szavaival: „A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme”. József Attila: „Lógatják szárnyuk az ínségnek / gombostűjére szúrt nyarak. / Bemásszák lelkünket a gépek, / mint aluvót a bogarak”, vagy a Tiszazugból: „S mit ér a vén? A kanalat / elejti, csöppent, etetik /

s ha ő etet, a malacok / habos vödröstül fellökik”.

Nagyon fontos: a sinkai kisbojtárt ne keverjük össze a nagy Bojtár kisfiával, Bojtár B. Endrével (s e két utóbbi Bojtárt se keverjük egymással!), ugyanis ellenkező esetben könnyen hamis elvi következtetésre jutunk!

Rossz kasza a palláslyukban,

peng, mikor a szél csókolja.

Öreg citera. Néha sír

húrjain a téli bánat,

mikor a korpaciberét

sok főtt tengeri pótolja.

Bizony a korpacibere

olyan szegény, hogy nincs neve.

Nincs neve, ha nincsen semmi,

s annak se, ha sikolt a szív.

Nincs neve, ha a kemence

bíborló tüze kialszik

s annak se, ha az udvaron

jégdobbá fagy a mosdóvíz.

Zsellérház, lám, könny a rendje,

s csendje a téli borz csendje.

Sinka Horváth Zoltánt „rothadt polisi zsidónak” nevezte.

Kérdezem: hol ír, nem verset, bármit, a szegény szegénységéről, a könny rendjéről, a téli borz csendjéről, a szegénység szótlan sápadtságáról, ijedt dadogásáról… mondjuk, egy Babarczy Eszter, egy Bayer Zsolt? Sehol! Ne legyen félreértés, itt nem a költői színvonalra, hanem a lelki, morális irányultságra gondolok.

Nézzük képileg!

Nem véletlenül fogdossa önmagát. Szerintem ilyet még a nagy liberális fiziognómus (Ormos Mária) sem látott 1953-ban: az illető feje, miként valamely kövér bugyiban pállott docens aldundi, középről keskenyedig lefelé is, fölfelé is. A koponyacsont ne legyen túl széles, minek?, hisz’ abban csupán egy kornyadt csiklónyi agyvelőszerűség helyezkedik el.

De térjünk vissza a vaginális metaforák bódító világából a kormánypárti média gyöpén imbolygó röf-valóságához, illetve annak egyik sajátos ekvivalenciájához, vagyishogy a képi megfelelés, egyenértékesedés így történik most hazánkban:

Kérdezem: lehet-e rózsaszín-kövéren, „másfél mázsásan”, buzi-gyöngysorral a szinte szétfolyó hájtól hurkás nyakban, lehet-e buzi-karkötővel a feminin-puha férfi-csuklón, lehet-e göndör vigyorogással ragyogva gagyogni a némán „sikoltó szívről”? A „pusztító csönd-sivatagról”, a „szegénység csillagáról”. Nem lehet. S ami azt jelenti, hogy Bayer antiszemitizmusa nem etikai (még kevésbé esztétikai) alapzatú, hanem szimplán egoista, émelyítőn avas, hájszagún nyöszörgő, bornírt zsidógyűlölet, plusz a homokosra dizájnolt homofóbia, s amitől pluszban hányja el magát az ember.

Egyébiránt a bayeri tollas-tojó-bájgúnár-nő-pandant fényképe így mutat:

Mindezzel szemben:

Itt azért másként fest a toka, a pofazacskó és a koponya viszonyított méretaránya. Persze ez Szabó Pál képe, Ormos Máriának mutatom, a magyar bajusz okán, tudniillik ez a voltaképpeni Sinka:

Tegyük hozzá magyarosan: Ormos Máriának nem muszáj vitatnia a magyaros tézist, mely szerint az ember kultúrpolitikai kritikusa azért „rohadt”, mert „polisi zsidó”, Ormos Mária higgyen ebben, hiszen 1953 óta csak bajuszos költőben, bajszos politikusban bízik a magyar (a bajuszos Illyésben, Kádárban, Pozsgayban, Antallban, Horn Gyulában, Orbán Viktorban, a bajuszos Medgyessyben, Gyurcsányban, majd megint a bajuszos Orbánban), vagyishogy egy a jelszónk, a bajusz; aki bajszos egyet akar, bajszos legyen minden magyar, legelőbb is a politikus, bajszos legyen, ne pedig „ronda tojásfej”! Így mindenki, aki vinni akarja valamire a magyar politikában, magyar parasztbajuszt növeszt magyarosan pisze magyar orra alá. Ezért Sándor Klára is a magyar lábaközi-bajszos lányok és asszonyok pozitív diszkriminálására tör, szeretne mihamarabb nagybajuszos kvótarendszert kieszközölni a magyar nők bajusz-hatalmi érvényesülésének érdekében. Merthogy egyelőre nem mindenki bajuszos.

Intellektuálisan Csoóri is korlátolt (mi volna, ha még bajuszt is növesztene?), de – hálistennek – legalább a feje nem tojás!

A világegészt átfogó igazságtalanságokért Sinka is, Csoóri is a zsidót okolja, a „zsidót” mint olyat, illetve a konkrét zsidót (Kun Bélát, Rákosit, Horváth Zoltánt, Aczélt, a média bitorlóit, a nemzeti kultúra „zsidóneurotikus” tönkretevőit…), Csoóri viszonylag moderáltan, szofisztikáltan beszél, Sinka (olykor) metálbrutál hangon üvölt. Miközben az indulatuk nem önös meghatározottságú! Van az antiszemitizmusukban személyes mozzanat is természetesen (Sinkát a szociáldemokrata Horváth Zoltán támadta meg, mire a költő durva zsidózással válaszolt), ám olyan verseket, amilyeneket ők írnak, „önző egyén” nem képes alkotni. Csak áldozatos lélek, aki részint a művészi ihlet révén, részint a szegények, a megnyomorítottak fölszabadításának igényével indult el s lépked a „teljes egyénné” válás útján.

Még egy példa: Erdélyi József szerint „fut a mókus, a rab mókus, / mintha szabad volna”. József Attila: „Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság / csak ostobaság. Eszméink között / rabon ugrálunk, mint az üldözött / majom, ki tépi ketrecének rácsát”. És mindez miért van így? Erdélyi szerint azért, mert a „reszkető kaftánosok” „embervérrel sütik a húsvéti ostyát”.

A dolog ilyen „egyszerű”. Az etikai antiszemitizmus ennyire ambivalens. Szélsőségesen ellentmondásos.

Aki az antiszemitát morálisan revolverezi, az „ocsmány”, „vállalhatatlan”, „szégyenletes”, „dögletesen undorító” jelzőkkel sorozza, „szégyeníti”, az, bizony, a szarva közt a tőgyét (vs. a heréjét) lövöldözi. Ugyanis a primitív antiszemita nem ért az egészből semmit (azért primitív), míg az etikai antiszemita a maga stabil morális talpazatáról, „saját igazságának” magaslatáról alátekintve ítéli a zsidót ocsmánynak, szégyenletesnek, dögletesen undorítónak.

Sinka írja: „A botfülű ember most már úgy beszélt hozzám, mint aki tudja, hogy birtokba vett. Megmondta, hány darab birkája van, hogy mit kell a lónak enni adni, hogy hajnalban mikor keljek”. Mármost, ha a csókási uradalomnak valóban zsidó bérlője volt, akkor innentől nincs miről beszélni. Ugyanis, aki nem ismeri A tőkét, a Kommunista kiáltványt, a Grundrissét, A filozófia nyomorúságát, A hegeli jogfilozófia kritikáját s mindenekelőtt A zsidókérdéshez című dolgozatot (méghozzá minimum!), és nemcsak úgy, átabotában, összevissza, hülyén lelkesedve, mint a hígvelejű Kornai professzor, hanem ától cetig oda-vissza (legalább annyira, mint én), továbbá, aki személyesen élte meg, hogy a „zsidó bérlő” „úgy beszél” vele, „mint aki tudja, hogy birtokba vette” a másik embert, nos, az csak antiszemita lehet.

Ez az etikai antiszemitizmus mentális alapja. Marx nélkül (vagyis gyakorlatilag) szétrobbanthatatlan.

Kosztolányi – mutatis mutandis – így írja le:

„– Ridegen bántak vele [Édes Annával] – jelentette ki Moviszter, erősebb hangon. – Ez volt mindig az érzésem. Szeretet nélkül bántak vele. Szívtelenül.

– És miben nyilvánult meg ez?

– Azt én nem tudnám pontosabban körülírni. De határozottan ez volt az érzésem.

– Akkor valóban csak érzések ezek, doktor úr, sejtések. Afféle finom árnyalatok, melyeket a törvényszék ilyen durva és szörnyű bűnténynél aligha vehet figyelembe. Mert itt tények vannak az egyik oldalon: véres tények. Mi is tényeket kérünk. Aztán a többi tanú egyebet vall. Épp az ellenkezőjét. Hogy szerették és megbecsülték. Maga a vádlott sem panaszkodott, se a rendőrségen, se a vizsgálóbírónál. Álljon föl – szólt oda a vádlottnak. – Bántalmazták magát?

– Nem.

– Leülhet. Ez egyébként se valószínű. (…)

– És ha rossz dolga is volt, kérem – érvelt az elnök –, akkor a törvény adta jogánál fogva bármikor panaszt tehetett volna gazdái ellen, fölmondhatott volna nekik, és tizenöt napon belül elmehetett volna.

– Kényszerítették, hogy ott maradjon.

– Mivel kényszerítették? Senkit se lehet kötéllel fogni.

– Egy ilyen öntudatlan, szerencsétlen teremtés.

– Azért nem kellett volna elkövetnie ezt a szörnyűséges bűnt – tűnődött az elnök, majd keményen tette hozzá: – Erre nincs mentség.

– Akkor mért követte el? – kérdezte Moviszter önmagától. - Az az érzésem – ismételte makacsul –, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle – és itt kitört, majdnem kiabált. – Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele.”

Írja Kosztolányi Dezső. Közel húsz évvel Auschwitz előtt.

Ha a rendszer „gépet csinál” az emberből, ha a rendszer nem veszi az embert emberszámba (maximum jogalanynak, gazdasági alanynak, de inkább csak tárgynak tekinti), vagyishogy „jól bánik” vele, ám csupán mint cseléddel, akkor annak – Kosztolányi művészi ihlete szerint – előbb-utóbb (miként a bíróság elnöke mondja a regényben) „véres tények” lesznek a következményei.

Aki hisz a kapitalizmusban (Isten abszolút jóságában stb.), az menthetetlenül antiszemitává válik. Jobb esetben. Mert, ha nem, akkor olyanná lesz a hívő ember, mint amilyen Révész Sándor. Aki szerint a kapitalizmus nem rossz. Hanem a legkisebb rossz. Ezért jó. Igen ám, csakhogy ehhez nem elegendő hülyének lenni, ehhez egyenesen Révész Sándornak kell lenni. Vagy Vásárhelyi Máriának. Aki szintén nem a zsidót okolja azért, mert láthatóan nem jó, aminek (elvileg) jónak kéne lennie, hanem a lakosságot hibáztatja. Azt írja a Mozgó Világban, hogy a magyar „lakosság [figyeljük csak: nem a zsidó, hanem a lakosság!] jelentős része közgazdasági analfabéta, nem sajátította el a legalapvetőbb ismereteket sem ahhoz, hogy élni és boldogulni tudjon a piacgazdaság viszonyai közt”.

Pontosan. És ezért lett Amerikában is bankpánik. Mert a „közgazdasági analfabéta” magyar lakosság nem mondta meg a közgazdaságilag magasan kvalifikált amerikai szakembereknek, üzletembereknek, hogy mit kezdjenek a rahedli pénzzel (a dollárral, a fonttal meg a többivel). Sőt a magyar lakosság (amilyen közgazdasági analfabéta) ma sem tudja, mi legyen a tőkés világpiacon fölhalmozódott hitelállománnyal. Így aztán egyszerűen nincs, aki tudtára adhatná a szakszerű megoldást a szegény jó piacgazdálkodásiaknak. Pedig válasz mindenre van („a zsidó az oka”, „a lakosság az oka” stb.), csak viszont megfelelő válasz nincs. Már persze, ha leszámítjuk Almási professzort, aki szerint az a megfelelő válasz, hogy Amerikában „innoválni” kezdenek a „drop aut gyerekek”, s azután: „beng”.

Igen, csakhogy ehhez már egy Révész Sándor is kevés, ehhez mindenképpen Széchenyi-díjas esztétaprofesszornak kell lennünk. De hol vagyunk mi attól?!

Ezért én azt mondom, gyerekek, maradjunk inkább a bevált antiszemitizmusnál, s ami ugyan nem jó, de még nem találtak ki nála jobbat!

Ki ez az ember? Nem tudom. Nem ismerem. Kinézetre nem oly püffedt pondró, mint Bayer Zsolt, nem oly buta a tekintete, mint pl. a Babarczy Eszteré, ugyanakkor igen valószínű, hogy Romsics zsidóellenessége messze nem üti meg a Erdélyi-Sinka-Csoóri-féle antiszemitizmus etikai szintjét. Mindenesetre Bojtár Bételen Endre elég siralmas képet fest róla: „A saját fülemnek alig akartam hinni, amikor a professzor úr azt fejtegette [Gyömrőn], hogy meg kéne húzni a nemzeti panteon határvonalát, s ő úgy érzi, abban többségi konszenzus van, hogy Szálasi és Rákosi (a párhuzam legalábbis furcsa!) a vonalon kívül rekedt, Kádárt és Horthyt illetően azonban még nincs konszenzus. Ezért ő egyelőre vár, semlegesen”.

„A párhuzam furcsa”. Az. Már amennyiben a sunyi antiszemitizmus furcsa.

Rákosi eszelős is, cinikus is, cezaromániás is, alattvaló is (Sztálinnal, majd Berijával, Hruscsovval szemben), hős is, becstelen is, elvhű is, karrierista is, míg Szálasi, függetlenül személyes tulajdonságaitól (Lutz Gizi élete végéig híven becsülte, szerette, kiállt az emléke mellett stb.), szóval, Szálasi egy fajirtó ideológia megvalósulásának, gyakorlatának honi szorgalmazója. Csupán ennyi a furcsa különbség a két történelmi szereplő között.

Bojtári nem-semlegességgel ítélve.

Kedves jóakaróim szóltak, hogy az Antiszemita vagy-e? című ÉS-cikket nem Bojtár B. Endre, hanem a faterja, Bojtár Endre írta. Na most, az a helyzet, hogy világ életemben nagyvonalú ember voltam, én egy közbülső B-re, legyen akármekkora (illetve lehet az semekkora) egyszerűen oda se nézek. Ráadásul elbűvölően jópofa vagyok, ilyeténképpen tartom a minősítést: Bojtár B. (s nem Bojtár bétlen) jó stiliszta, vagyis az "apák és fiúk" logika jegyében felelős a papa írásáért.

Nos? Azért csak kivágtam magam.

jav.: kifejlett

esetenként

Neelie néni irodájától Hannah Heller „filozófiájáig”

Az antiszemitizmus oka a (relatív) nyomor; a lelki és szellemi elnyomorodás, a nyomorodó ember nyomorult nyomorultságérzete. Ez mindenkinél így van.

Az antiszemitizmus hamistudat.

Minden antiszemita (tágabban véve: minden hamisan ítélő ember) szerint a világot az abszolút Jó teremtette, így a világ eleve tökéletes. Azért rossz mégis (vs. azért látszik rossznak), mert valami külső erő rontja, nyomorítja. Vagyis idáig az antiszemita s a nem antiszemita hamis tudattal élő ember között nincs különbség.

Olykor még a hivatkozásaik is azonosak.

Szögezzük le: Navracsics Tibor hazudik. Sumákol.

Szögezzük le: Navracsics Tibor politikai antiszemita. Ez tény.

Aztán, hogy mi lakozik a miniszter nyüves lelkében, azon magunk is mélyen elgondolkozhatunk, ha akarunk, ámde nem akarunk, ti. a kérdés másodlagos (sőt érdektelen!), miként az is, hogy mi lakozik Navracsics főnökének fölcsúti pszichéjében (vö. föl-fölvetett csút, földed lenyúlva, kisnagy országom, újra meg újra nábob lesz a fiad). A miniszterelnök is minimum politikai antiszemita. Miért? Mert Orbánnak a vitéz, fülkeforradalmi csatába hívó (verbunkó) szavai így zördültek el Tusnádfürdőn: „genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy történeti meghatározottság miatt (…) rontottak rá a sajátjaikra Kun Béláék”.

Ilyet persze Navracsics nem mondott, tudomásom szerint hasonlót sem, de nem is kellett mondania. Navracsicsnak (a „nemzeti oldalon”) nem a direkt zsidózás a dolga, miközben persze pontosan tudja, melyik térfélen focizik, tudja, hogy a Vezére a politikai riválisait (a „nemzetietlen baloldalt”) a hazára, a „sajátjaira” rárontó ellenségnek tekinti. Orbán nevesíti is az ellenséget: „Kun Béláék”; s akik (mi ne röstelljük a szót, mondjuk ki!) a zsidók.

Orbán (kódoltan) a zsidóban jelöli meg a nemzet s a „nemzeti baloldal” (külső-belső) ősellenségét. Ez tény. Míg Navracsics ugyebár az Orbán-kormány „felelős” minisztere. Ez is tény. Itt tehát a „felelős” szó azt jelenti, hogy a minisztert nem csupán a saját szavaiért terheli felelősség, hanem a miniszterelnök szavaiért is, vagyis Navracsics Tibor, ez a művészlelkű, az alliterációk iránt igen fogékony kormányzati főtisztviselő a kunbélázó kopjások koca-korpája közé keveredett. Serényen. Elvből? Politikai prakticizmusból? Nincs jelentősége. Aki kiáll az antiszemiták mellett (s még fizetést is húz érte), az antiszemita, fogalmazzon akárhogy.

József Attila szerint a világot nem a Jó, nem a Rossz, hanem – végső soron – a Semmi, a „nemlét” determinálja. A világ objektíve, belső ellentmondásosságában létezik. Ezért írja József Attila, hogy jóról és rosszról nem gondolkozom, miközben Déry Tibor lényegileg ugyanezt fogalmazza meg: „a természetnek is ellenzéke vagyok, mert a farkas megeszi a bárányt, és ez igazságtalan”.

Tehát Déry sem a (Jóra rárontó) külső démonban, hanem a természet alapjellemzőjében (az ellentétek belső-diabolikus harcában) föltételezi a rosszat, az igazságtalant, míg önmagát („ellenzékiségét”) tételezi jónak. Ehhez persze erő kell.

József Attila így kezdi egyik versét: az ember „mind-mind pénzre vált reményt”, vagyis, ha megszűnik a pénz uralma, beteljesülhet a humanista remény (ámde csakis akkor!), majd József Attila így fejezi be a költeményt: „Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát”.

Mindez azt jelenti, hogy a költő szerint az ember döntően természeti lény. Na most, ezzel a jelenséggel még az „ellenzéki” Déry sem kezdhet egyebet, minthogy (művészileg, irodalmilag) szembehelyezkedik vele, s ami látszólag nem sok, illetve látszólag több mint sok, ám az emberi létezésnek (mint specifikumnak) csak úgy lehet értelme, ha az ember nem vallásos apologétává, hanem mindennek (a természetnek is, a Jónak is!) tudatos ellenzékévé válik.

Ezzel szemben a korlátolt (az abszolút Jó-ban hívő, a „saját abszolút igazságait” „ölelgető”) elme (alias Heller Ágnes) szerint a világ minden bajának eredendő oka az absztrakt Gonosz. Aktuálisan az antiszemita közszereplő, s aki a Gonoszt magával Heller Ágnessel azonosítja. Nos, kérlek tisztelettel, ezt bírd ki bűbájos mosolygás nélkül!

A brutálisan buta halandó könyörtelenül kimondja: Heller Ágnes zsidóként ősforrása a Rossznak, zsidóként ősgonosz, míg a közepesen (ámde meglehetősen) ostoba miniszter de jure nem mint zsidót, hanem mint bűnelkövetőt jelenti föl a „filozófust”, ráadásul gyakorlatilag önmagánál, önnön politikai apparátusának belügyminiszterénél, illetve országos főügyészénél; s amely följelentésnek – mint kiderült – nincs köze sem a joghoz, sem a bölcselettudományhoz. Budai, Navracsics éppúgy zokni a filozófiához, mint Heller Ágnes (ezzel persze nem sértegetni akarom a két derék férfiút), s mivel Helleréket a jog fölmentette, a joghoz értő följelentők bizonyítottan politikai antiszemiták, gyaníthatóan: zsigeri zsidógyűlölők. Ez így logikus, mert, ismétlem, Navracsics docens jogászprofesszor, s akiről okkal föltételezhető, hogy ok nélkül nem csinál magából hülyét, még lojális miniszterként sem.

Tegyük hozzá: a szintén ostoba Ungváriék, Radnótiék, Hellerék szerint a kormány valójában a „filozófiát támadta”. Igen ám, csakhogy az inkrimináció akadémiai filozófusoktól származik, vagyis a kormányzat nem a filozófiát, hanem („ravaszul”) a zsidókat támadta. Ez is így logikus. Ha egyszer rászánom magam, s följelentek négy (vagy öt) zsidószármazású állampolgárt (és csak zsidókat!), akkor a beadványt tökéletesen alá kell támasztanom jogilag, szakmailag, már amennyiben – pl. igazságügy-miniszterként – nem vagyok teljesen cinikus, adok valamelyest arra, hogy ne tűnjek magam is tetves antiszemitának.

Navracsics Tibor „versus” Heller Ágnes. A „versus” azért áll idézőjelben, mert kettejük között (bevallom, számomra kissé kacajosnak tűnő) bölcseleti ozmózis figyelhető meg.

Navracsics így fogalmaz: „Nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között, azok ugyanis egyaránt szembeszállnak a szabad [kiemelés – Gy. úr] társadalommal”, továbbá: „a kormány álláspontja világos, nem tesz különbséget az 1956-os forradalmárok százait bebörtönző egykori belügyminiszter, a bebörtönzötteket halálba küldő ügyész és a zsidókat kínzó gettóparancsnok között, mert a rendszer címkéjétől függetlenül ugyanazt a gonosz szellemet képviselik [kiemelés – Gy. úr]”, végül: „Mi Hannah Arendt [kiemelés – Gy. úr] álláspontját osztjuk, aki A totalitarizmus gyökerei című könyvében úgy érvel, hogy nincs alapvető különbség a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus között” (forrás)”. És akkor most érkezett el az ideje a fölszabadult, őszinte mosolynak, az önfeledt kacagásnak: „Talán Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is egyike az elsőknek, aki a holocaust, majd pedig a Gulág tényével szembesülve a gonosz ősrégi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni”!

Már, hogy Heller professzor „filozófiai” hókuszpókuszt is belezagyvál a szövegébe? Naná, hogy bőszen belekutyulja a maga obligát „metafizikai, morálfilozófiai rejtélyét”, hiszen ebből él az „originális filozófuszseni”, a különféle álfilozófiai kavargatásokból. De most nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy a tusványosi Orbán Viktor Navra-csicskájának primitív „bölcselete”, annak primitív pertraktálása majdnem szó szerint azonos Heller Ágnes primitív (szintén arendt-i ihletésű) handabandájával („Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is…”).

A Magyar Narancs közli: „holocaust”, „Gulág” – „Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.

Heller és Navracsics. Az egyikben Ábrahám Bendegúz-vére csörgedez, illetve fordítva: a történelmi Árpád misztikus Ábrahám-vére („… én nem Árpádtól, hanem Ábrahámtól származom. Tehát ott is van egy hazám, a szó misztikus értelemében. Nem a szó történelmi értelmében, mert történelmi értelemben nekem Magyarország a hazám”), a másikban pedig Dugonics, Jellasics, Latinovits, Sinkovits, Terzics, Sulic, Alilovics besenyővére buzog kormányzatilag, s persze Nagy Laci szerb-horvát-katalánvére (gyaníthatóan egy nagy rahedli közpénzből), s talán mindegy is, mert akár így, akár úgy, Heller sem, Navracsics sem tud mondani a világról semmi érdemit. Ámde nagyon akar! Így hát mindketten az ősrelativizáló, ős-összehasonlítgató Ánja Árentovics üresfejű Gonoszától lesznek piszkosul okosak, vagyishogy mindketten a „gyűlölködés történetét” írják. Az egyik a politikai antiszemitizmus, a másik az általában vett korlátoltság golyhóstollával. Így lényegi az egyezőség. Az antiszemita tahóság az arendt-helleri idiotizmusból táplálkozik „bölcseletileg”, az elvakult-cionosta bornírtság szintén, s persze az antiszemita dőreségből is. Paralel futnak-fonódnak, egymásba-magukba bőgve-búgva, egyébiránt Hellernek is így sikerült végleg bebábozódnia. Heller nyugodtan mondhatja: „bírálom az Orbán-kormányt, bírálom Navracsics Tibort”, azt viszont már (augusztus 23-a óta) senki nem állíthatja, hogy a félvilág szeme láttára (füle hallatára) lehazugozott, kigúnyolt politikai pudligár ne értene mélyen egyet a „balliberális” „filozófuszsenivel”, méghozzá az egyik legdöntőbb filozófiai kérdésben. Nota bene a Jobbiknak is ez az álláspontja: a világ (benne a kapitalizmus) azért rossz, azért tökéletlen, mert mindegyre ráront a „genetikainak talán túlzás lenne mondani” Gonosz. Illetve hazudok, mert Baráth Zsolték, Vámos Györgyék, Fricz Tamásék, Bayer Zsolték szerint már egyáltalán nem túlzás ezt „genetikailag kimondani”. És persze Babarczy Eszter szerint sem: „zsidók pedig vannak” (ne legyen félreértés, ez nem a Magyar Narancsban, ez az Élet és Irodalomban olvasható).

És akkor itt érkeztünk el a kiinduló kérdéshez: van-e különbség, s ha van, miben áll az eltérés egy gilvás-gennyes Bayer, Babarczy, Baráth (a három bűvös „B”), továbbá az alamuszi (a Neelie nénileg morálisan megfektetett, ám a tusványosi Orbán által újra semjénesre vikszolt) Navracsics Tibor sunyi, áttett antiszemitizmusa, illetve egy Szabó Dezső, egy Németh László, egy Csoóri Sándor, egy Makovecz Imre… intellektuálisnak nevezett zsidóellenessége között?

Vagyis a múltkori kérdéstől bravúrosan jutottam el – ugyanaddig a kérdésig. Merthogy ilyen ez az átkos, kacskaringós „szellemi kalandozás”, de nincs baj, legföljebb a híresen „rendmániás” Kornai professzor nem olvassa el becses soraimat, talán túlélem, ráadásul legközelebb már valóban a fölvetett kérdésre válaszolok.

Csoóri Vajda

Paul Lendvai azt írja az Élet és Irodalomban, hogy „Babarczy cikke­… minden határon túl megy [sic.]”.

„Minden határon”, vagyis a végső határon.

És hol húzódik a végső határ („minden határ”)? Nem az antiszemitizmusnál, nem a fasizmusnál, nem a nácizmusnál, nem az aktív, népirtásra való törekvésnél. Hanem? Hát valahol. Ahol Paul Lendvai azt kijelöli. Magában. Ugyanis nem mondja meg világosan, melyik a „minden határ”, csak azt állítja, hogy azon Babarczy Eszter már „túlment”.

Paul Lendvai nem nevezi Babarczy Esztert antiszemitának (hogy annak tartja-e vagy sem, nem tudni, mert Paul Lendvai is sunyi ember!), hanem azt írja (pontosabban: közli) az Élet és Irodalomban, hogy az általa (magában) kijelölt végső határ mobil. Hol itt lelhető a határ, hol ott, hol amott. Egy biztos, a végső határ a Magyar Hírlap és a Heti Válasz „színvonala” (sic!) között „mozog”. Nem süllyed egészen a Magyar Hírlap „színvonaláig”, de már a Heti Válaszé alatt leledzik: „Babarczy Eszter eszmefuttatásának (...) példái, hasonlatai és következtetései valahol a Magyar Hírlap és a Heti Válasz közötti színvonalon mozognak”.

„Valahol”. Merthogy így, ily szabatos egyértelműséggel kell a jelenkori antiszemitizmusról beszélni. Az Élet és Irodalomban. Mi pedig (nem az Élet és Irodalomban!) az efféle fontoskodó, harcoskodó primitívséget, „belezabáló” ostobaságot nevezzük (József Attila nyomán) őspatkány-effektusnak. Vagyis én a hülye Paul Lendvait (s vele a hülye szövegét közlő hülye lapszerkesztőt) a közélet legkártékonyabb elemei közé sorolom. „Valahol” a zsidózó „őspatkányok” nívóján rohadnak szellemileg.

Hogy miért mondom ezt? Mert például az Élet és Irodalom simán közli azt a Babarczy Esztert, akinek a szövege már „túlmegy minden határon”.

Miért terjeszt az Élet és Irodalom kóros patkányszöveget?

Egy sajátos „entellektüel”-paradoxon okán, mely szerint: még a (közlési) határon innen van az, ami már túlment minden határon. Okos paradoxon. Cukrot neki! Miközben P. Lendvai nyilvánosan kedélyeskedik, kvázi ironikusan édeleg B. Eszterrel: „Az amerikai egyetem után ajánlanék egy posztgraduális kurzust a szerzőnek Deák Istvánnál, Charles Gatinál vagy Randolph Brahamnél (ha nincs elég dollárja, akkor Komoróczy Gézánál Budapesten)”.

Tehát még egyszer: Paul Lendvai szerint Babarczy Eszter nem antiszemita, vagyis a nyilvános fölháborodás azért történik, mert valójában a Lendvai-féle akolhoz tartozó szerzőcske „megy túl” (ilyenkor írjuk két szóba!) minden határon. Azon a (minden) határon, amelyet a „balliberálisok” számára P. Lendvai tűrhetetlenül tart tolerálhatónak, s amely határ a Magyar Hírlap és Heti Válasz között mozog. Cukrot neki!

Babarczy Eszter nyilvánvalóan antiszemita.

Szerintem Babarczy Eszterből Almási Miklós csinált antiszemitát. Nem Vajda Mihály, mert a filozófiaprofesszor egyedi antiszemitizmusa, „tudós objektivitása” csupán az eszmei, „intellektuális” keretet biztosította Babarczy antiszemitává pusztulásához. Méghozzá a Magyar Narancsban. Hogy még csak véletlenül se mondhassa az ember: létezik Magyarországon viszonylag épelméjű orgánum is.

Használati utasítás: az antiszemitizmus nem azonos, még „Auschwitz után” sem azonos a nácizmussal. Az antiszemitának nem kötelessége tudni, hogy az antiszemitizmus („gyűlöletbeszéd” stb.) „szükségképpen torkollik népirtásba”, és már csak azért sem, mert nincs bizonyíték arra, hogy az antiszemitizmus valóban óhatatlanul vezet náci genocídiumhoz. Vezethet persze, de nem szükségképpen. Ezért én sem föltételezem, hogy Babarczy Eszter kiirtatná a zsidókat (vagy az általa rühellt zsidók egy részét), még kevésbé irtatna cigányt, négert, homoszexuálist… (engem persze, mint elmebeteget, szívesen elgázosíttatna, ámde nem náci-spártai, hanem szubjektív alapon).

Tény: az alábbi mondatok másodközlése miatt Babarczy Eszter – 2005-ben még aktív, „ident” fórumozóként – nem tiltakozott. Nem szólt, hogy a 2002-ben, a „Terasz” portálján közzétett szövegét már nem vállalja. Sőt anno, egy kialakult vitában, kommentálta, védelmezte is a mondatait, ezért hivatkozom (mindenekelőtt) az alábbi Babarczy-vallomásra: 

incidens válasz | 2005.04.23 14:08:35 © (372)

(…) Aztán szerkesztettem és írtam még sok helyen. Manapság úgy mondanák, magyar és külföldi balliberális helyeken. Nekem ez a kategória csak most, 35 évesen kezd kirajzolódni, ahogy az is, hogy anyám zsidó volt, és ezért én is zsidó vagyok, sőt a fiam is (de az ő gyermeke már nem lesz feltétlenül az). A fenti két mondatból kiérezhető lelkesedéshiányból talán látszik, hogy mérsékelten individualista és szélsőségesen asszimilacionista vagyok (az individualista európai civilizáció magyar változatához asszimilálódtam). Eme civilizáció legfontosabb örökségének a “merjünk gondolkodni” (kanti) parancsát tekintem, de ha nem vagyok ennyire nagyképű, azt is mondhatnám, hogy ez afféle családi örökség. Nálunk mindig mindenki fejjel ment a falnak – és minden tizedik esetben áttörte. Egyébként mindegy: lehetek éppen zsidó vagy balliberális, ha másoknak így egyszerűbb. Az ember igyekszik megfelelni. Amúgy az unitárius vallással rokonszenvezem.
(…)

2002-09-20 12:40:00 [Terasz]

Előzmény: tekipna (334)

Tehát Babarczy 2005-ben még nem antiszemita, nem zsidó-öngyűlölő, sőt! Az általa (is) „balliberálisnak” nevezett zsidóörökséget fontos értékekkel (gondolkodással, intellektuális bátorsággal) azonosítja, noha már 2002-ben fanyalogva heroizálja önzsidóságát, „szélsőségesen asszimilacionistának” nevezi magát. A „lehetek éppen zsidó vagy balliberális” megjegyzés, a részint iróniának, részint öniróniának álcázott depresszív „megengedés” azt jelzi, hogy Babarczy Eszter már 2002-ben sem örömzsidó.

Viszont. Három évvel korábban, 1999-ben még bőven tömjénezteti a „zsidót” (mint olyat), méghozzá a nagybátyjával (Vajda Mihállyal), egy gennyesen „alákérdezős” interjúban neves rokonával mondatja ki: a „zsidó” kulturálisan magasabb rendű lény. Legalábbis annak tartják a „többiek”. Vajda: „A legutóbbi osztálytalálkozónkon mesélték a többiek, hogy proli osztály volt a miénk, és nagyon felnéztek ránk. »Nektek, zsidóknak annyi eszetek van!«…”.

Sőt az interjúban maga a „kérdező” (Babarczy alias MaNcs) is tevékeny részese a szánalmas öntalpnyalásnak: „Mégis, nem merült fel bennetek akkor vagy most, utólag, hogy a kommunista vircsaft sokak szemében zsidó vircsaft volt, éppen amiatt, amit mondasz? Hogy a népesség nagyobb része épp zsidó bosszút kereshetett benne?”.

Vagyis: a „kommunista vircsaft” tény, míg a „zsidó vircsaft” képzet hamis, nem más, mint a valós „kommunista vircsaft” antiszemita leképeződése. És ez ugyebár „összehasonlítgatás”, „méricskélés”, „relativizálgatás” is egyszersmind (a rigorózus Magyar Narancsban!), míg Vajda professzor válasza mintegy előmelegíti, izzítja Babarczy Eszter későbbi antiszemitizmusát: „A kommunisták azt mondták, hogy a burzsoá világ nem embernek való. Én pedig behelyettesítettem a burzsoá világot a ’44-es világgal. Hogy a népesség egyéb része zsidó projektnek látta a dolgot, az egyáltalán nem meglepő. Tényleg felülreprezentáltak voltak a zsidók”.

Mindennek ellenére Babarczy ekkor (1999-ben) még keményen, kurucosan-toppantósan „zsidó”; így hangzik az egyik költői kérdése: „Az fél a legjobban, aki zsidónak érzi vagy tudja magát, de nem akar az lenni? És meddig tarthatják az embert ebben a megaláztatásban?”, s amely (katonásan nőci-faszabeverneki) attitűd 2002-ben, 2005-ben (a fent idézett) infantilis mórikálással, bornírtan „ironizálgató” nyegleséggel-peckességgel megspékelve türemkedik elő: „Egyébként mindegy: lehetek éppen zsidó vagy balliberális, ha másoknak így egyszerűbb. Az ember igyekszik megfelelni”.

Itt persze nem a Lux Elvira-i, hanem az obligát helleri-ungvári-landeszmani peckességre kell gondolnunk, a genderit (sajnos) nem ismerjük, nem tudjuk milyen, míg a tanárnő „genetikai” pöcke ma is akkora, jól láthatóan, mint egy cirkuszban hizlalt busman elefántbikáé: a magyar „civilizáció legfontosabb örökségének a »merjünk gondolkodni« (kanti) parancsát tekintem, de ha nem vagyok ennyire nagyképű, azt is mondhatnám, hogy ez afféle családi örökség. Nálunk mindig mindenki fejjel ment a falnak – és minden tizedik esetben áttörte”.

Beton-tojásfejű falbontó család. Keverik a kost az okossal. Így hát maga Vajda professzor is eltökélten rombolta a falat. A fejével törte át. Mégpedig úgy, hogy a falnak hol az egyik oldalát döngette kemény (o)kos-kobakjával, hol a másikat. Majd (a tizedik döngetés után) bandzsán kandikált vissza azon falrésen át, amelyet tudós fejével ütött, ti. Vajda így nyilatkozott a tévében: a kapitalizmussal nem oldódott meg semmi. Esküszöm, ezt mondta! – A gazdasági válságot majd csak elsimítják valahogyan, közölte Vajda professzor kanti faláttörő kosként visszadöfködve a történelemben (míg szerintem az emberiség nincs beoltva gyors elpusztulás elleni szérummal), viszont – tette hozzá – ez egyáltalán nem jelenti, hogy jó irányba halad a világ.

Azt természetesen nem mondta, hogy mégiscsak Marxnak van igaza (vö. A tőke, VII. szakasz 23. fejezet, A tőkés fölhalmozás általános törvénye), ám lényegileg erről beszélt, igyekezett valahogyan mégiscsak visszatéglázni, betapasztani, betapicskolni azt a filozófiai „rést”, amelyet nagy kanti-babarczy betonfejével ütött a történelem rabicfalán.

Hadd kérdezzem meg: Vajda Mihálynak ez hányadik (o)kos-revelációja (oda-vissza)? Persze, ne legyünk igazságtalanok, Vajda legalább utólag rázizzent (valamelyest) az igazságra, míg az idióta Heller Ágnesek, Révész Sándorok, a kapitalizmus Faragó Vilmosai, Dezséri Lászlói, dr. Szabó Lászlói, oszposz-szumma: Lakatos Ernői mai is azt prédikálják, hogy a kapitalizmus nem a létező „legkisebb rossz”, hanem a (ma liberalizmusnak nevezett) kapitalizmus kifejezetten jó. Jogegyenlőség van. Mindenkinek alkotmányos jogában áll gazdagabbnak lenni akár Kapolyi Lászlónál, akár Gyurcsány Ferencnél, akár Simicska Lajosnál, mindenkinek jogában áll innoválni (timföldbányát, murvabányát, ami van), sőt Révész kap-elvtárs szerint nem csak jogunk, hanem kötelességünk is a buzgó „innováció”, melynek „alapja az invenció, amely az önálló ember önálló gondolkodásának az eredménye. Ott van ilyen eredmény, ahol a rendszer az önálló emberek önálló gondolkodását díjazza. Minél inkább díjazza, annál erősebb a motiváció. Ennek az erős motivációnak kettő plusz egy feltétele van. A siker jutalma legyen kiemelkedő; a kudarc legyen valóságos”.

Legyen! És ha Révész (kap-elvtárs) azt mondja, legyen a siker jutalma kiemelkedő, akkor lőn a siker jutalma kiemelkedő! Sőt, ha Révész azt mondja, legyen igazságosság, akkor lőn igazságosság: „Ez az a két feltétel, amellyel már működik a rendszer, sok siker- és csődtörténettel, csak még egy kell hozzá, hogy éretten és emberségesen működjék: a létbiztonság államilag garantált minimuma, ami a közszolgáltatásokkal együtt megadja, hogy a kudarc ne vezessen le a társadalom alatti létbe, ahol nincs lehetőség újrakezdésre és emberhez méltó életre”.

Világos. Legyen miden úgy, ahogyan annak lennie kell! Az igazságtalanságot kompenzálja igazságosság, emberségesség! Aztán, hogy nominálisan miben áll az „emberhez méltó élet”, hogy konkrétan mit fed ez az üresfejű lózung, erről most nem beszélünk. Hanem majd. Egyszer. És persze a konkrét normatívákat is a Révész közli (később) a Népszabadságban, vagy Matolcsy (Pintér, Zsiga Marcell stb.), ám akár az egyik, akár a másik, mindig a mindenkori pénzügyminiszter szigorúan elvi-eszmei útmutatásai szerint határozódik meg az „emberhez méltó élet” fogalmának konkrét tartalma.

Tessék nekem elhinni (nem ma születtem), a liberális Révészeknél szimplább, korlátoltabb (vs. stréberebb) járási KISZ-agitpropka – mutatis mutandis – nemigen akadt a komonizmusban!

Révész szerint „Az innováció alapja az invenció, amely az önálló ember önálló gondolkodásának az eredménye. Ott van ilyen eredmény, ahol a rendszer az önálló emberek önálló gondolkodását díjazza. Minél inkább díjazza, annál erősebb a motiváció”.

Igen ám, csakhogy az efféle überliberális nagyfilozófián már régóta (Hofi óta) röhög az ország apraja-nagyja: „Tudsz úszni? Nem. És ha megfizetem?”.

Gera miért nem a Manchesterben játszik? Vagy a Realban. Nem kell néki a még több pénz? Nem akar tovább innoválni?

A „van az a pénz” szólás nem arra utal, hogy a putriba született cigánygyerek is lehet a Népszabadság rovatvezetője, az ÉS főszerkesztője stb. (ha megfizetik), hanem azt jelenti, hogy a már eleve kontraszelektált hülyegyerek (Révész) egy bizonyos mennyiségű lóvéért képes még sajátmagát is alulmúlni szellemileg, s ami már valóban jókora invenciót föltételez.

Léteznek persze ortodox és unortodox (matolcsy-révészi) tündérmesék mintaszerűen invenciózus Berend Ivánokról, a semmiből birodalmakat teremtő kiflikirályokról meg nem tudom, még kikről, ám a valóság az, hogy a kapitalizmusban korrupt is, invenciózus is csak olyan ember lehet, akinek már (valahonnan) van stabil létalapja az alkotáshoz (vs. a simliskedéshez).

Összegezve: Révész idézett cikke azt igazolja, amit eddig is tudtunk: a cucilizmusban a gyámoltalan középszer, a kapitalizmusban a gátlástalan középszer él úgy, mint hal a vízben, vagyis amiként a mindenkori hígvelejű Révész Sándorok a mindenkori Népszabadságokban, Mozgó Világokban, Élet és Irodalmakban.

És természetesen, mint Babarczy Eszter a Magyar Narancsban.

Babarczy 1999-ben még élesen Fidesz-ellenes, Kövér-ellenes fúria, így hát az idézett interjúban is harcosan horgad föl a kérdések kérdése: miért haragszik a zsidóentellektüelekre a „jobboldal”? Babarczy Vajdához: „Megbántottátok őket? Valld be, mit tettetek? Miért gyűlölik annyira ezt a világot, úgy értem, a ti világotokat, a pesti zsidó, egykori ellenzéki értelmiséget?”

Merthogy ilyen az a duzzadtan pökhendi Babarczy-állásfoglalás (1999 táján), amely egy hervadtan-narancsosan gúnyoskodó álkérdésben sunyít.

Természetesen az interjúalany fogalmazza meg a rokoni beszélgetés rezüméjét: „Szerintem a népi-urbánus vitát az kényszerítette ki ismét, hogy a pártoknak muszáj volt valahogy megkülönböztetniük magukat. Mivel a programjuk alig tér el, kénytelenek szimbólumokkal harcolni. Gondolom, ez így is marad.”

Jól tetszik gondolni. A szarva közt a tőgyét, azt tetszik helyesen gondolni.

Antiszemitizmus alapvetően nem azért van, mert „a pártoknak muszáj valahogy megkülönböztetniük magukat”, ti. a valós kérdés így hangzik: az éles politikai „megkülönböződésnek” miért mindig az antiszemitizmus (vs. „fasisztázás”) a legkézenfekvőbb módja?

Közhellyel válaszolok, hogy a professzor bácsikák (és húgocskáik) is értsék, miről van szó. Azért, mert a fizikai és lelki nyomor (fokozódása) alapvetően antiszemitizmust gerjeszt. Mást is persze, de döntően és tömegesen antiszemitizmust. Ez a történelmi tapasztalat, s erre nyáladzanak rá a pártok. Plusz a „holdudvarok”, közöttük bizonyos „balliberális” körök. Például? Például éppen erről beszélek. Vajda professzor „balliberálisan” állítja 1999-ben: „Hogy a népesség egyéb része zsidó projektnek látta a dolgot, az egyáltalán nem meglepő. Tényleg felülreprezentáltak voltak a zsidók”.

Kérdezem: ez az állítás tartalmilag miben különbözik pl. Bayer Zsolt bármely szövegétől? A Magyar Narancsban. Vagy akkor már nem ott volt? Nem tudom (mert különösebben nem érdekel), ami nyilvánvaló: Bayer intellektuálisan éppoly silány, morálisan éppoly csereszabatos, mint Babarczy Eszter. Míg ugye Csoóri Vajdához képest egy komplett Wiesenthal-központ (már amennyiben a Nappali holdat vesszük alapul).

A faji megkülönböződés is faji megkülönböztetés, hiszen Vajda szövege is sajátosan apartheid-jellegű: nem tudható, a Nagy Professzor henceg vagy panaszkodik a Magyar Narancsban (jajjaj, annyira, de annyira irigyelik a zsidókat a többiek!!!) – és pontosan ez a dologban az apartheid-őspatkány-szerűség.

Amitől persze Babarczy még nem föltétlenül volna antiszemita. Amennyiben ő is megtalálná a számítását, amennyiben nem érezné, hogy (relatíve) inkább a nyomor felé sodródik. Mit értek ez alatt? Azt értem ez alatt, hogy Almásiék, Vajdáék, Estreházyék (1996-ban, 1997-ben) elhitették az igyekvő kisnőcivel, hogy ő egyedi, eredeti gondolkodó, bölcs, mint koros guru, tehetséges esszéista, bátor és merész publicista, ragyogó stiliszta… szóval, mondták, ami az entellektüel csövön kifért, vagyishogy Babarczy Eszter mintegy „balliberális” kotonnal jött a világra.

És ami a legviccesebb: benne is maradt.

Ezért közli őt az Élet és Irodalom, írjon amúgy bármekkora baromságokat hol itt, hol ott (az ÉS-ben speciel néhány kongó közhelyigazság mellett számos hülye-banalitást bugyborékolt elő), híven közlik őt, hiszen Babarczy Eszter Révész nő-pandanja, magyarán, zsibbasztóan unalmas: „A kérdés persze vitatott és túlzottan is bonyolult ahhoz, hogy néhány mondattal megválaszoljuk, de a legtöbb társadalomtörténész fontosnak tartja megjegyezni…”.

Ez az ultima ratio: „a legtöbb társadalomtörténész fontosnak tartja megjegyezni”.

A hitleri Németországban a „legtöbb társadalomtörténész” náci volt, Rákosi alatt sztálinista; marxistának mondták magukat, ma nyilván antimarxisták. Ugyanazon „társadalomtörténészek”. A legtöbben. Egyébként az az unikális entellektüel, aki szerint „a kérdés vitatott és túlzottan is bonyolult”, nem méltó az olvasásra (csak akkor foglalkozunk vele, ha egyéb célunk van a szövegeinek megismerésével, bemutatásával).

 „Ha Bojtár tart attól, hogy a centralizált és egyre erősebben autoriter magyar politika egy nacionalista ellenségképre épülő totális diktatúra felé tart, akkor ezek a történeti ismeretek többet segítenek a helyzet elemzésében, és a rettegett katasztrófa megelőzésében, mint az antiszemitizmustól való félelem”. Írja Babarczy az ÉS-ben, míg „ugyanazon” Babarczy Vajdája a Magyar Narancsban nyilatkozza: „Szerintem a népi-urbánus vitát az kényszerítette ki ismét, hogy a pártoknak muszáj volt valahogy megkülönböztetniük magukat. Mivel a programjuk alig tér el, kénytelenek szimbólumokkal harcolni. Gondolom, ez így is marad”.

Tehát Bojtárnak a szebbjövős Babarczy szerint nincs igaza, míg a bojtáros-vajdás Babarczy szerint igaza van. Különösen akkor, ha Bojtár „a centralizált és egyre erősebben autoriter magyar politikát”, a „nacionalista ellenségképre épülő totális diktatúrát” az antiszemitizmussal párosítja. Egyébként szerintem is igaza van, merthogy nemcsak gagyi-vajdailag, hanem lényegileg, történetileg is alátámasztott Bojtár megítélése: a német, illetve a magyar „nacionalista ellenségképre épülő totális diktatúráknak” két alappillérük van tradicionálisan: a területi revizionizmus és (mindenekelőtt) az antiszemitizmus.

Babarczy Eszter az Élet és Irodalomban: „az én ismereteim szerint szörnyen szelektív történeti olvasat kell ahhoz, hogy tagadjuk a származási tudat jelentőségét”.

Az ő „ismeretei szerint”. Szörnyen. És mi van akkor, ha a szerző „ismeretei” nem érnek egy fabatkát sem? Akkor is szörnyen? Nem. Akkor még szörnyebben!

Mi az, hogy „szelektív történeti olvasat”? Tegyük föl, ez jelent valamit. Akkor is. Mi (Bojtár és kedvességem) nem a „származási tudat” jelentőségét tagadjuk, hanem azt állítjuk, hogy a „származási tudat” hamis tudat. Akkor is, amikor Vajda és Babarczy (plusz Heller, Ungvári stb.) azzal kérkednek, hogy őket zsidóságuk miatt irigyli a köznép, és akkor is hamis, amikor az antiszemiták állítják „jelentős származási tudatuk” alapján, hogy a zsidó a megrontója, kútmérgezője a szocializmusnak is, a kapitalizmusnak is.

Babarczy Eszter (miként a fenti ábrán látható) többször használatos, csereszabatos koton-fejű entellektüel. Ezért a szintén „zenész” Verebes István is őt tartja a legokosabb nőnek: „hogyha egy értelmiségi társaságban vagyok és azt mondja… mondjatok egy nagyon okos nőt, akkor ma, manapság az ön nevét szokták mondani... mert… exteriőrje folytán egy csinos nő… és még ráadásul…” (Napkelte), míg Almási originálisnak, Esterházy bölcsnek titulálja Babarczyt, s ami az igazi gond: hogy erre, a már eleve nyúlós-langyos falka-ömlenyre eja-kulált rá (pluszban) a kotontalan szörnyvalóság. Merthogy ez előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezik. Vagyis adódhatnak az életben szituációk, melyek során már komolyra fordul, vérre megy a játék, nem babra, amikor nem csupán bárgyú hetyegés folyik az „entellektüelek” között, vagyis amikor nincs könyörület: pl. Balóék úgy rúgták ki Babarczy Esztert a televízióból – élőegyenes adásban! –, hogy az ő divatosan patacipős lába sem érte a földet; és nem az „unikális”, „originális”, „eretnek véleménye” miatt (láttam a műsort), hanem azért, mert zagyvaságokat beszélt. Giró-Szász is, Kéri is megmosolyogta a fontoskodó Frizu nénit, mégpedig ideológiai, politikai hovatartozásuktól függetlenül. Egyszerűen kinevették a műsorban a „politikai” sületlenségeit notóriusan ismételgető „esztétát”. Végül (a szerkesztők) megkérték, legyen oly kedves, és fáradjon ki a stúdióból (a picsába), amennyiben nem képes megérteni, hogy őt momentán nem „politikai” női-megmondásra, hanem Dávid Ibolya frizujának, kalapjának, kosztümjének „esztétikai elemzésére” hívták a televízióba. Nos, az Almásin, Esterházyn, Verebesen fölfúvódott Babarczy ezt nem volt képes megérteni. Kirúgták.

Mester Ákos annakidején (gondolom, szintén Almási ömlengése nyomán) állandó publicistának kérte föl Babarczy Esztert a 168 Órához, majd kisvártatva ő is kipaterolta (úgy rémlik, összesen két gyöngécske szövegecskéje jelent meg a lapnál) – és bizony ezek tények. Míg ami Babarczy különféle (szánalmasabbnál szánalmasabb) megnyilvánulásaiból „csak” föltételezhető, ámde erősen valószínű: ő álmában már réges-rég a Filozófiai Intézet tekintélyes vezetője. Minimum! A mai napig potenciális regényírónak képzeli magát, egyedi, eredeti művésznek (plusz gigászi gondolkodónak, filozófusnak, satöbbinek – vagyishogy Babarczy polihisztor).

Egy baj van. Hogy képtelen érvényesülni. Persze nem a „tehetségéhez” (értsd: tehetségtelenségéhez), hanem az ambícióihoz, az Almásiék, Esterházyék által a lelkében elültetett (s felelőtlenül továbbgerjesztett) becsvágyához viszonyítva.

Tehát?! Miért nem képes Babarczy Eszter önnön elvárásának megfelelő módon érvényesülni?

Nyilván nem a szellemi bénultsága miatt (hát hiszen ő tehetséges, unikális, originális, bölcs guru), hanem azért, mert a zsidók túl vannak reprezentálva a különféle értelmiségi karrier-pályákon. Ott lebzselnek ezek mindenütt, szorosan őrzik egymás pozícióját, míg az igazán tehetséges, originális filozófust (pl. Babarczyt) a magastanszék közelébe se engedik. Ezt persze Babarczy Eszter így (expressis verbis) nem mondja ki az Élet és Irodalomban, csak „szőrmentén” nyüszíti: a „baloldal” tagjai (nota bene nem a zsidók, hanem a „baloldaliak”) „végül egyre zsugorodó, mogorva és ellenséges csoporttá alakulnak, akik egymásnak panaszkodnak, miközben a történelmi dilemmákra és a társadalmi problémákra választ keresőket kiebrudalják az igazak köréből”. Továbbá a stallumokra, az anyagi javakra is rátenyerelnek ugyebár!

Teljesen egyértelmű: Hellerék, Radnótiék, Vajdék ellen nem azért indult eljárás, amiért megérdemelték volna, merthogy filozofálásért – tehetségtelenségük okán – nem érdemelnek egy kanyi fillért sem (vö. e topik tartalmával), hanem az Akadémiáról kiindult támadást antiszemita indulat motiválta, ugyanis, Vajda szavaival (s itt harapott bele az öreg a saját narancsos farkába): „felülreprezentáltak […] a zsidók”. Még a komonisták között is!

Ismétlem: ezt nem szó szerint így panaszolja föl Babarczy Eszter az ÉS-ben, de nincs is rá szükség, hiszen kimondta helyette Vajda professzor a Magyar Narancsban.

Babarczy szerint a „baloldaliak” (értsd: a kunbélásan szocialisták) „egyre zsugorodó, mogorva és ellenséges csoporttá alakulnak”, noha vehetnének jópéldát az ÉS unikális szerzőjéről, aki, lám, nem ellenséges zsugorban, hanem bőséges kollektívában üvölt együtt az antiszemiták tömegével. Így kell ezt csinálni! Nem individualistán, hanem kollektivistán. Originálisan. Unikálisan bégetődni át egyik trágyaszagú akolból a másikba, majd vissza.

Babarczy Eszter intellektuálisan hitvány ember. Szellemi csenevészsége, szimpla irigysége, kicsinységérzete táplálja alig leplezett (ha egyáltalán leplezett) antiszemitizmusát. Nota bene nem a hitványságtudat, hanem a hitványságérzet. (Egyébként a primitív talpas-feministák bőszültségét is a szokványos alávetettség-érzet indukálja.)

Na most, ez azt jelentené, hogy pl. Szabó Dezső, Németh László, Szekfű Gyula, Bartha Miklós, Bajcsy-Zsilinszky, Benedek István, Csurka, Csoóri, Makovecz, Balczó András is irigy volna? Ők is cenkeknek, tehetségteleneknek, sikerteleneknek érzik magukat? Nem.

Akkor ők miért antiszemiták?

Erre a kérdésre válaszolok legközelebb.

Közbevetőleg

„Az úgynevezett Romsics-vitában a galamus.hu-n és az ÉS-ben különböző véleményeket lehetett olvasni, de Babarczy cikke, aki arra hivatkozik, hogy az ilyenfajta »történettudományt« egy amerikai egyetemen tanulta, minden határon túl megy. A magyar holokauszt nem egy közlekedési baleset volt, és ez a hang 560 ezer Auschwitzban, a Duna-parton, Ukrajnában a magyar kormány és a magyar közigazgatás segítségével meggyilkolt zsidó – köztük Szerb Antal és Radnóti Miklós, Halász Gábor és Mónus Illés – emlékét mocskolja be. A magyarság és a zsidóság közös tragédiájával még hatvannyolc év után sem szabad felületes nyegleséggel foglalkozni.” – írja az Élet és Irodalom.

Ha nem „szabad felületes nyegleséggel foglalkozni”, akkor ne tessen foglalkozni a dologgal, merthogy hülyén „foglalkozni” valamivel éppoly kártékony, éppoly „őspatkány”-szerű tevékenység, mint a nyegléskedés.

„560 ezer zsidó” (és sok  nem zsidó; cigány, kommunista, homoszexuális stb.) népirtó, fajirtó meggyilkolásához Nagy Nevek, Nagy Emlékek  „bemocskolásának” (vs. tisztára sikálásának) semmi köze. Más volna egy bűnöző zsidóember elgázosítása Auschwitzban, mint Szerb Antal, Radnóti, Halász Gábor és Mónus Illés (potenciális) meggyilkolása?

Ezt azért még Kovács Zoltán sem gondolhatja komolyan! Így én a helyében akkor sem közöltem volna a fenti „őspatkányt”, ha egyébként szólásszabadság van, szerzői felelősség van, sőt még akkor sem, ha a mocsok professzionális terjesztéséből élnék vidáman.

Szögezzük le: Paul Lendvai (ugyanis ő az idézett szöveg szerzője) egy szikrányival sem értelmesebb Babarczy Eszternél. Ha nem is ugyanúgy, de ugyanannyira ostobák mindketten, sőt mindahányan – szerzőstül, szerkesztőstül, mindenestül.

Külön az Élet és Irodalom olvasószerkesztőjének – tekintve, hogy a főszerkesztő született bunkó – „Babarczy cikke” nem személy, hanem tárgy, így a rávonatkozó névmás nem „aki”, hanem „amely”, ráadásul az ellentétes kötőszónak a mondatban semmi értelme, tehát valahogy így kellett volna kijavítani a bécsi bugris magyarnak szánt szövegét: „Az úgynevezett Romsics-vitában a galamus.hu-n és az ÉS-ben különböző véleményeket lehetett olvasni, az egyik cikk szerzője (Babarczy Eszter) arra hivatkozik, hogy az ilyenfajta »történettudományt« egy amerikai egyetemen tanulta. És ez már minden határon túlmegy [s hogy miért?, mert az igekötő az igével egybeírandó, nota bene nem a neten, az ÉS-ben – Gy. úr]”.

Szerkesztői Szűcs-öltések a professzori szőrös-bőrön

Kornai professzornak egyetlen mondata sem állja meg a helyét intellektuálisan, számos mondata pedig több vonatkozásában is toprongy. Például: „Összeomlott bennem a meggyőződésem morális fundamentuma”.

(1) A meggyőződésnek nincs morális fundamentuma. A meggyőződésnek logikai alapzata van, és pontosan ez különbözteti meg a hittől, amelynek – ha nem is szükségképpen, de – lehet morális talpazata. Különösen értelmetlen Kornai állítása a „kommunista meggyőződésre” vonatkozóan. Egyébként a professzor hol „hithű”, hol „meggyőződéses kommunistának” vallja magát, miközben (mint később kiderül) se hite, se meggyőződése, kommunista meggyőződése pedig végképp nem volt, soha, így azután ma is derekasan kevergeti a „hit” és a „meggyőződés” fogalmait.

A kommunizmusnak azért nincs morális fundamentuma, mert az lényegileg van túl „jón és rosszon”; voltaképppen úgy, ahogyan Nietzsche írja: „jenseits von Gut und Böse”, míg József Attila így fogalmazza meg: „Jóról és rosszról nem gondolkozok”. Sőt – mint tudjuk – a kommunizmus az „értelemnél” is „tovább” van. Ancsel Éva szerint meghatározó a különbség az erkölcs, az ethosz (εθος), illetve az éthosz (ηθος) fogalmak között, ezt írja (s bizonyítja!) az Éthosz és morál című esszéjében: „az éthosznak nincs etikai öntudata”. Vagyis a kommunizmus nem amorális, nem immorális, hanem posztmorális. A kommunizmus vonatkozásában a morál indifferens, Marxnál a kommunizmus nem az erkölcs (ethosz), hanem az éthosz alapzatán áll (pontosabban halad), s ami azt jelenti praktikusan, hogy a kommunista lehet morális lény, de nem kommunistaként. Miként a művésznek sincs folyamatosan ihlete, illetve ahogyan a műélvezőnek lényegi, de nem permanens állapota a katarzis.

Gondolkodhatunk meggyőződéses kommunistaként, cselekedhetünk hithű kommunistaként (bár ez utóbbinak semmi értelme), miközben, hic et nunc, szigorúan tartjuk magunkat az adott morál konkrét szabályrendszeréhez, nem lopunk, nem ölünk, nem paráználkodunk (legalábbis egy bizonyos életkoron túl már csak visszafogottabban).

Az erkölcsnél – intellektuálisan – nincs unalmasabb dolog. Még az etika is unalmas (attól függ persze, hogy ki műveli), míg a puszta erkölcs maga az agyhalál, s ami – ismétlem – nem azt jelenti, hogy itt és most nincs szükség morálra, hanem azt jelenti, hogy a valódi intellektus számára az erkölcs olyan, mint a kifinomult gourmand meisseni tányérján a sóba-vízbe (félig) főtt krumpli.

(2) Amikor Kornai professzor azt írja, hogy „benne” „omlott össze” a „meggyőződés morális fundamentuma”, akkor ezzel azt mondja, hogy megszűnt erkölcsi páriának lenni, ti. megrogyott tüzes pszichéjében a morál, noha épp az ellenkezőjét szeretné eldadogni a jámbor.

És hogy ez miért van így? Mert a közgazdász professzor éppoly likas fuszekli a fogalmazáshoz (von Sparstrumpf aus művelt filiszter-stiliszta), miként az ő karrieristisch főszerkesztője, az a geistig-fußkäse-blaustrumpf-takaros asszonyka, aki esztétaprofesszorként avatott lobbanékonysággal különbözteti meg Monet és Manet ecsetvonásait, s ami dicséretes dolog, ám egyáltalán nem jelenti, hogy olyan kulturális havilapot kelljen szerkesztenie erőnek erejével, melyben nem a képzőművészet, hanem az írásművészet (volna) a meghatározó momentum.

Tehát (3) a komonista Akadémiai Díjjal , a kapitalista F. E. Seidman-díjjal, az újfent komonista Állami Díjjal, az Alexander von Humboldt-díjjal, az Erasmus-éremmel, a Deák Ferenc kutatási díjjal, Széchenyi-díjjal, Francia Becsületrenddel, a Díj a Magyarság Hírnevéért ordóval, a John von Neumann Medal-lal, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, Budapest díszpolgára címmel, a Prima Primissima díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal, a Húszéves a Köztársaság Díjjal, a neofita-posztkomonista Leontief-éremmel, végül a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével kitüntetett, majdnem Nobel-díjas (értsd: Hazafias-Magyar-Nobel-díjas) tudósprofesszor azt akarta elmakogni a Mozgó Világ legendás hasábjain, hogy az ötvenes évek első felében összeomlott körülötte a kommunista hit morális fundamentuma, s ez benne, a lelkében (erkölcsi fölfogásaival ellentmondásba kerülvén) pszichés feszültséget keltett, s amely komonista-polgári hemmungot később „a gondolat erejével” sikerült föloldania.

A dolgos test s az alkotó szellem,

mondd, hogy törhetne egymás ellen?

Az elme, ha megért, megbékül,

de nem nyughatik a szív nélkül.

S az indulat muló görcsökbe vész,

ha föl nem oldja eleve az ész.

Ami persze Kornai professzornál nem így történt, noha nagyjából ezt szerette volna szorgalmasan elnyekeregni, ám mivel dilettáns esszéista (tehát nem pusztán amatőr, hanem kifejezetten kontár, pancser, furvézer, fuser, paccer, tandler, avatatlan irodalmi himpellér), sikerült von Retirade aus kidurrantania magából épp az ellenkezőjét annak, amit közölni igyekezett szimatos környezetével magyar, majd angol, orosz, lengyel, japán és kínai (elmentek fingani) nyelven. Illetve még az ellenkezőjét sem, ugyanis a professzor idézett mondata valójában nem jelent semmit. Dacára annak, hogy mindenki hasra vágódik előtte (szerkesztő, olvasó, buta ember, nem annyira buta ember, gyakorlatilag mindenki), „holott – vagyis egy klasszikus Megyesi-parafrázissal élve – arról van szó csupán, hogy Kornai professzor egy fasz”. Ideológiai falkanyállal puhított, szakmailag zörgő-börgő, politikailag fölfittyedt szőrös-bőr.

És hogy mennyire az, lesznek még rá bizonyítékok a Mozgó Világból. 

helyesbítés: Talán, ha hazudozni csak kínai nyelven, esetleg vietnami kiadásban próbálna meg a professzor, talán nem tudnánk ily hamar utolérni.

Nem Sántha Kálmán

Hanem sántakutya. Pontosabban: hazugember. Hamar fogjuk utolérni, jóval hamarabb, mint a sántakutyát. Mindenekelőtt nézzük, merre szalad a Mozgó Világban: „A fordulat most sem intellektuális síkon kezdődött, mondjuk azzal, hogy elolvastam volna a marxi tanokat bíráló műveket”!

Kornai professzor annakidején a Szabad Nép gazdasági rovatát vezette, s ebbéli minőségében: vagy nem olvasta el a Közgazdasági Szemle 1954 októberi számát, benne Liska Tibor-Máriás Antal: A gazdaságosság és a nemzetközi munkamegosztás című tanulmányát, vagy elolvasta, csak most (valami miatt) azt állítja, hogy nem olvasta (ezt nevezzük sunyi sántakutyálásnak), vagy pedig egyszerűen fogalma nincs arról, mit olvasott és mit nem; ez utóbbit nevezzük professzori húgyagyúságnak. Noha igaz, Liskáék nem vitányisan, pészűcsösen, kornaisan, ungvárisan, vagyis nem infantilisan fogalmaztak, nem azt írták 1954-ben, hogy Marx „szellemi géniusz”, ámde funkcionális idióta stb., viszont alapjában vitatták a „szocialista árképzés” kialakult szisztémájának jogosultságát (ezáltal – értelemszerűen – lényegileg az egész „szocialista rendszer” életképességét tették kérdésessé) azzal, hogy a világpiac (mint fő árképző tényező) meghatározó jellegére irányították a figyelmet. Liskáék voltak ebben az elsők. Legalábbis Szamuely László szerint, márpedig ő ért valamelyest a közgazdaságtan történetéhez. Mindegy, nézzük tovább, merre fut a sántakutya!

Így folytatódik a paradigmatikus vallomás a Mozgó Világ hasábjain: „Nem a könyvekben, folyóiratokban publikált kritika győzött meg arról, hogy Marx alapvető kérdésekben tévedett. Egészen más hatások rendítették meg – nem az addigra már merev szilárdsággal felépített gondolkodási rendszeremet, hanem a hitemet. Találkoztam egy öreg kollégával, régi kommunistával, akit – noha semmiféle bűnt nem követett el – letartóztattak és megkínoztak. Addig a pillanatig nem tudtam arról, hogy a kommunista eszmék nevében, a párt legfelső vezetőinek közvetlen utasítására a titkos politikai rendőrség kínvallatással kényszeríti foglyait hamis beismerő vallomásokra. Összeomlott bennem a meggyőződésem morális fundamentuma. Ha ezt meg lehet tenni a kommunista párt nevében, akkor itt más nagy bajnak is kell lennie!”

Milyen „más nagy bajnak”?

Mert volt bőven.

Mindenekelőtt vegyük a Rajk-pert, vegyük Károlyi Mihály reakcióját! Károlyi egyszerűen nem hitte el, amit Rajk a bíróság előtt állított, ő tudta, hogy a dologban valami nagyon nem frankó, tudta, hogy Rajkot koncepciós perben ítélték halálra. Igaz, Károlyi nem olvasta „szívvel-lélekkel” A tőkét („német nyelven”), ugyanakkor ép elmével senki sem vitathatja: Marx logikai erejének nincs köze a konstruált politikai perek jámbor beszopásához. Így Károlyi sem érezte szükségét annak, hogy mélyen tanulmányozza Marxot, épp elegendő volt számára a józan (arisztokratikusan paraszti) ész. Vagyis meggyőződésem: hiteles többek határozott állítása, mely szerint már 1949-ben világos volt: Rajk nem jugoszláv ügynök, nem imprüjilalista kém stb.

Moldova könyvéből tudom: Lukács György nem csupán azt tartotta képtelenségnek, hogy Rajkék csőszkunyhóban konspiráltak Titóékkal, hanem azt is tudta Lukács, hogy Rajk soha „nem képviselt elvi, ellenzéki álláspontot”, s még kevésbé igaz, hogy politikai „ellenzéket akart volna szervezni”. Ismétlem: ezt nemcsak Lukács, többen is állítják! Szinte csak Kornai professzor hitt fanatikusan Rajk László bűnösségében. Vagy nem hitt benne. Nem derül ki a cikkből, Kornai ebben (is) szavahihetetlen (sántakutya), ráadásul ez ügyben Kende Péter vallomása is homályos: „Arra biztosan emlékszem, hogy sokat beszéltünk egymás között a Szabad Nép szerkesztőségében a jugoszláv vezetőkkel való szakításról. Nagyon szoros baráti kapcsolat fűzött össze Kornai Jánossal, Patkó Imrével és Lőcsei Pállal. Egymással nagyon nyíltak voltunk. Ez a baráti társaság 1948–49-ben még elég jól működött, de a Rajk-per véget vetett ennek a bizalmasságnak. Amikor a Sztálin–Tito-szakítás megtörtént, ezen nagyon sokat töprengtünk, nemigen tudtuk megemészteni”.

Ebből a szövegből nem sokat tudhatunk meg külön-külön az egyes személyekre vonatkozóan, az viszont világosan kiderül, hogy Kornai hazudik a Mozgó Világban: „nem tudtam arról, hogy a kommunista eszmék nevében…”; vagy pediglen Kende hazudik; nem igaz, hogy a Kornaival való „barátságának”, „nyíltságának”, „bizalmasságnak” a „Rajk-per vetett véget”. És nyilván az a Kende-állítás sem igaz, mely szerint a politikában történteket Kornai „nemigen tudta megemészteni”. Meg tudta emészteni! Miért? Mert „1948-49-ben” még „nem győződött meg arról, hogy Marx alapvető kérdésekben tévedett”. Vagyis nem „töprengett a dolgokon nagyon sokat” (Kendével, Patkóval és Lőcseivel „szoros barátságban”), sőt lehet, hogy még spicliskedett is a barátaira, merthogy: akkor még „hívő kommunista” volt. Ámde később találkozott „öreg kollégájával”, hirtelen kinyílt a szeme, s így már joggal élt a gyanúperrel: „Ha ezt meg lehet tenni a kommunista párt nevében, akkor itt más nagy bajnak is kell lennie!”.

Jó. Vegyünk mindjárt két olyan „nagy bajt”, amelyről egy közgazdász (vénájú) újságírónak, a Szabad Nép „gazdasági szerkesztőjének”, (1949-től) rovatvezetőjének, a „közgazdaság-tudomány kandidátusa fokozat” aspiránsának, majd (1955-től) a MTA Közgazdaság-tudományi Intézete munkatársának mindenképpen tudnia kellett, hisz’ mi mással foglalkozott volna a központi napilap gazdasági rovatánál, ha nem gazdasági kérdésekkel!?

Az egyik „nagy baj” az ipar fejlesztésében, a másik a mezőgazdaságban volt tapasztalható. Számos ponton. Megint Moldovát idézem, ő írja a (talán) leghíresebb riportkönyvében: „Az ötvenes évek elején doktor Sántha bebizonyította egyetemi előadásában, hogy a sztahanovista mozgalom résztvevőinél gyakran tapasztalhatók erős idegi elhasználódás jelei – ezért el is távolították az egyetemről”. Tegyük hozzá: Moldova arra a Sántha Kálmán akadémikusra hivatkozik, akiről a Wikipédia ezt írja: „A »fordulat éve« után a rohamosan romló politikai légkörben nem rejtette véka alá rosszallását... 1951-ben megfosztották akadémiai tagságától, majd tanszékét is elvették”. Miközben Kornai János a Szabad Népnél semmit nem tudott a sztahanovista mozgalom, illetve az erőszakos kollektivizálás, a begyűjtési rendszer és gyakorlat anomáliáiról. Miért nem tudott e súlyos problémákról gazdasági szakíróként, lapszerkesztőként, rovatvezetőként? Mert: „Utólag úgy látom, hogy e fordulat [ti. az „öreg kollégával” való „találkozás”] előtt sajátos defenzív mechanizmus épült ki az agyamban”.

És ami azóta sem múlt el. Mutatis mutandis. Vagyis most arra nem emlékszik a professzor, hogy miről sutyorogtak a Szabad Nép szerkesztőségében Kendével, Patkóval és Lőcsei Pállal. Nem emlékszik rá, merthogy nem sutyorogtak! Nem és nem! Kende Péter hazudik. Monnyon le!

Kétszeresen monnyon le, ugyanis a mai napig nem érti, hogy a nagy szubjektív „fordulatot”, Kornai „sajátos mechanizmusának” agyi sötétségében, egy villanásszerű megvilágosodás idézte elő, vagy ahogyan a kedves költő mondja: meglátni és fölismerni egy pillanat műve volt. „Találkoztam egy öreg kollégával, régi kommunistával… Addig a pillanatig nem tudtam arról, hogy a kommunista eszmék nevében… kínvallatás” folyik. Hát persze. Kornai „nem tudott arról” (mondjuk így: arról sem tudott), hogy a parasztok éheztetése, vegzálása is bizonyos jellegű, bizonyos mérvű kínzás (vö. Sánta: Húsz óra), Kornai a „padlássöprésekről” sem tudott semmit. Ezt persze nem állítja, ám az ellenkezőjét sem állítja. Sunyin sugallja: ő semmit nem tudott arról, hogy még a vetőgabonát is elszedik a paraszttól, s ha elszedik, tönkremegy a mezőgazdaság. Ezt a Szabad Nép gazdasági szakírója, rovatvezetője nem tudta. Hegedüs András viszont tudta. Az „állami gazdaságok és erdők minisztereként” szembe is szállt a „népnyúzó” begyűjtési miniszterrel, Nagy Imrével. Kornai ezt sem tudta. Miért? Mert „német nyelven” olvasta el A tőkét, s amitől mechanizmus nőtt az agyában, méghozzá korokon átívelő agyi mechanizmus, ti. így folytatódik a Mozgó Világban a professzori vallomás: „Nemcsak ésszel, de szívvel-lélekkel hittem a kommunista eszmékben, és ezért védőgátak épültek ki, amelyek megakadályozták a marxizmustól, a szocialista tanoktól idegen eszmék behatolását”.

Nem ez volt a baj. Hanem az, hogy a nyilvánvaló tények „behatolását” is „megelőzte” valami. Nos, én azt is megmondom, hogy mi! Az az intellektuális korlátoltság, primitívség, továbbá erkölcsi furunkulus, álságosság, sunyiság, gyávaság, amely ma is meghatározza a professzor jellemét. (Személyesen nem ismerem, a leírt szövegei alapján állítom!)

Például: „Nemcsak ésszel, de szívvel-lélekkel hittem a kommunista eszmékben”. Ugye?! Nem Shánta Kálmán, nem Sánta Ferenc! Hanem sántakutya! Van orcája leírni, hogy „ésszel” is hitt (s ezt a „kulturális” havilapnak is van orcája kulturális közkinccsé tenni!), miközben végig azt magyarázza, hogy lényegileg nem tudott semmiről. Az eszével nem tudott semmiről. Viszont. „Amikor önéletrajzom, A gondolat erejével megjelent, sokan megkerestek és elmondták, hogy egyik vagy másik korszak egyéni krónikáját olvasva ráismertek önmaguk történetére”.

Jó, akkor nézzük, mire ismertek rá konkrétan: „A hajszolt munkatempó szinte hajnaltól éjszakáig a szerkesztőség irodáiba zárt be, nem éltem a többi ember mindennapos életét, nem nyomasztottak a többiekéhez hasonló hétköznapi gondok, alig találkoztam mással, mint akivel a szerkesztőségi munka során kapcsolatba kerültem. Mint jó marxistához illik, a termelésre figyeltem, és nem a fogyasztásra. Ha a magam tapasztalatából nem is igen érzékelhettem, de azért kaptam jelzéseket az ellátási hiányosságokról és az ebből keletkező elégedetlenségről. E jelzések azonban nagyon visszafogottak voltak, és nekem nem volt fülem a halk és távoli morgás meghallására. Bizonyára voltak a környezetemben olyanok, akik – ha látták is a súlyos visszásságokat – óvakodtak attól, hogy azokról velem őszintén beszéljenek [vö. Kende: „egymással nagyon nyíltak voltunk”]”.

Azt írja Kornai professzor az önéletrajzában A gondolat erejével (értsd: orrának longitudinális mutációja szerint), hogy a „hajszolt munkatempó” volt az oka az ő totális tájékozatlanságának. Mert ugyan dolgoztak a szerkesztőségnél más „hajszoltak” is (pl. Kende, Patkó, Lőcsei), ám ők „óvakodtak attól, hogy velem őszintén beszéljenek”. Állítja Kornai professzor A gondolat erejével (Osiris Kiadó), méghozzá magyarul, majd „japán, angol, orosz, lengyel és vietnami” nyelven, sőt „a kínai nyelvű kiadás most van folyamatban. A könyvet Tsuneo Morita fordította japán nyelvre, és 2006-ban jelent meg Tokióban, a Nippon-Hyoron-Sha Kiadó gondozásában”.

Na most, ha ezt állítja Kornai professzor a könyvében A gondolat erejével, akkor csakis a hazugság erejével állíthatja a szintén gondolaterős Mozgó Világban, hogy nem azért volt tájékozatlan a professzor, mert egyrészt nem ért rá meghallgatni a tájékozott barátokat, ismerősöket, másrészt, ha rá is ért volna diskurálni munka közben, a barátok, ismerősök akkor sem beszéltek volna vele őszintén (Kende: „egymással nagyon nyíltak voltunk”), hanem azért, mert egyrészt hithű volt a professzor, nem ismert se istent, se embert, csak A tőkét olvasta éjt nappallá téve („német nyelven”), másrészt pedig nem „találkozott” még össze az „öreg kollégával”. Ráadásul fiatal volt a professzor, talán még nem is volt professzor (vö. Heller már „négyévesen kész filozófus”): „Tizennyolc éves voltam, amikor kezembe vettem A tőkét (német nyelven)… Önéletrajzom először magyarul jelent meg 2005-ben, ezt követte a japán, az angol, majd az orosz, a lengyel és a vietnami kiadás. A kínai nyelvű kiadás most van folyamatban”.

Hát, nem tudom. Talán ha hazudozni is inkább kínai nyelven, esetleg vietnami kiadásban próbálna meg a professzor, talán nem lehetne ily hamar utolérni.

Heller Ágnes, mint tudjuk, „négyévesen kész filozófus” (nyolcvanévesen totál idióta), ő írja „katartikus erejű” könyvében: „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg (…) csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni”.

A sántakutya is? Ha igen, akkor miért nem szégyelli magát effektíve?! Vagy legalább affektíve, affektuálisan, ha már egyszer „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál”. Kornai professzor nem emlős? Vagy talán nem magasabb rendű?

Én Kornai Jánosnak a Mozgó Világban megjelent szövegét éppen nem a szégyenkezés, hanem az egészen nagyfokú („magasabb rendű”) arcátlanság fogalmával társítom; s hogy ezt nem ok nélkül teszem, arra lesznek még példák.

Akkor csak futólagosan ismered csak Gyurica urat. Elemzésed az ismeretség hiányából fakadóan bizony tévedésen alapul.

Fixáljuk le egy, két szöggel, hogy Gyurica úr igenis a munkásvonatra ácsingózik. Mindenféle értelemben! A szó alapjelentése értelméről meggyőződhetsz, ha értően elolvasol néhány bejegyzést Gyuricától, és nem is kell az összest. Az általad említett értelemben, a nyomtatott sajtóra „munkásvonat” az áhított és elérhetetlen szomszéd rétjére vágyakozik. Igaz, ami igaz, a képernyő, ami itt van előttem nem az, ami egy kinyomtatott lap. A lap megfogható, kézbe vehető, illata van…olyan más.

Míg József Attila ezt írja:

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.

Gyurica úr kivel tudta megszerettetni magát? Talán P Szűcs Julival?

Az átlagszínvonalat szerintem nem múltam alul!-:)))

Fogalmam sincs ki az a Gyurica, pláne az ő népszerű könyvei, de remélem egyet sem égetttek el belőlük!-:)))

Mondjuk ki bátran Gyurica úr lelkében még ma is - ha öntudatlanul is – ott rezeg egy hajdani sértés. „Gyurica úr, nem kell!” Gyurica úr nem kell a világnak, a Mozgó Világnak sem.

Az internetes munkássága alapján - bármilyen figyelemre méltó is az – nem hiszem, hogy van olyan nyomtatott sajtótulajdonos, aki lapjában szívesen látná, Gyurica úr virtuális ámokfutását. Nem tudom, mért feltételezi, hogy írásai pozitívan hatnának a nyájas előfizetőkre. A nyájas nagyon jól tudja, ha ma még egy általam nem szeretett valakit, akkor holnap egy általam nagyon is szeretett valakit, vagy esetleg engem fog képletesen lemészárolni. Na a nyájas ezt nagyon nem szereti!

Gyurica úr saját háborgó lelkéből rángatja elő a számára megtestesült aktuális undokokat, és sajátos szempontjai szerint, bevésődött érzelmeinek megfelelően válogatja, szűri ki a világ számára a jelentőséggel teli tényeit. Majd dúlt keblének megfelelően kommentálja azokat.

Egy elembertelenedő világ viaskodik benne, és itt integrálja mindazt, amit a világról mondani akar.

"Hát igen, persze a fandlival építeni lehet, az írással meg rombolni:(("

Pfujj!!! Máglyára a könyvekkel!!!

Hát igen, persze a fandlival építeni lehet, az írással meg rombolni:((

Hányat ugrik a veréb az időben?

Nem tudjuk. És ami még ennél is nagyobb baj: valójában azt sem tudjuk, hogy Kornai professzor hányat ugrott. 2008-ban. Amit biztosan tudunk: egyszerre csak egyet ugrott. Abból kettőt a térben (egyet Japánban, egyet a Mozgó Világban), s amely két ugrás (az Emberiség számára), a tér-idő relativitáselmélete szerint, egyetlen ugrás – az időben.

„… és mi ábrándított ki a marxi gondolatokból

Most ugrok az időben. Az előbb a háborút követő első évekről szóltam, akkori szellemi arcképemet próbáltam visszaidézni. Ahogy haladt az idő, mind többet és többet sajátítottam el Marxnak és követőinek tanításaiból – és eljutottunk 1953-ig, Sztálin haláláig, majd azt követően azokhoz a viharos évekhez, amelyek fordulópontot jelentettek a kommunista pártok és az uralmuk alatt lévő országok életében. Fordulatot hoztak az én gondolkodásomban is.

A fordulat most sem intellektuális síkon kezdődött, mondjuk azzal, hogy elolvastam volna a marxi tanokat bíráló műveket. Nem a könyvekben, folyóiratokban publikált kritika győzött meg arról, hogy Marx alapvető kérdésekben tévedett. Egészen más hatások rendítették meg – nem az addigra már merev szilárdsággal felépített gondolkodási rendszeremet, hanem a hitemet.”

A Nobel-díj-aspiráns intellektus tehát azt tudatja a többi (nem túl Nobel-díjas, ám annál liberálisabb) aspiráns intellektussal, hogy nála az intellektuális fordulat soha nem intellektuálisan kezdődik. Az odafordulat sem, a visszafordulat sem. És ez nem rágalom, a professzor maga vallja meg: „merev szilárdsággal” volt „fölépítve” a „gondolkodási rendszere”. Vagyis ahogy Virág elvtárs mondotta, Kornai in Floribus: az az intellektus, aki nem intellektus. Az a gondolkodás, ami nem gondolkodás. Ugyanis a gondolkodás csak a professzori elmében „merev”. Abban viszont nagyon! Stilárisan is, tartalmilag is.

Lehet indulatosan gondolkodni? Nem lehet.

Lehet indulat nélkül gondolkodni? Nem lehet.

Hogyan van ez? Úgy, hogy a valódi gondolkodás indulatilag motivált (az „indulat” szó alatt természetesen nem primitív dühöngést, vicsorgást értünk, hanem pl. kíváncsiságot), viszont maga a gondolkodás (mint olyan) mindig tárgyi. Ellenkező esetben nem gondolkodás. Hanem például spekuláció, okoskodás, latolgatás, ravaszkodás, fondorkodás, talmudizmus, bibliamagyarázás, szellemi trükközés, szofizma, apologetika, ilyesmi. Ráadásul Kornai professzor nem is puszta gondolkodásról beszél, hanem azt kongatja elő reves pléhkoponyájából vézna, nyálkás parvenüséggel, hogy néki „fölépített gondolkodási rendszere” volt a komonizmusban, bizony, s amely intellektuális architektúra „merev szilárdsággal” lett „fölépítve”. De nem most, gyerekek, nehogy már félreértés legyen, hanem az átkosban! És nem a Mester Átkosban, mert az megint más, ő is főszerkesztő volt (mint P. Szűcs Julianna), de ő legalább nem hidalt le, sem intellektuálisan, sem morálisan egykori „szélsőbalos” gazdáinak (azóta mocskosul lebukott) besúgói előtt. Legalábbis én így emlékszem.

Kornai professzor „fölépített”, majd lebontott, majd újraépített „gondolkodási rendszere” ma már valóban nem merev; és ezt onnan tudjuk, hogy a professzor Marxot hol „szellemi géniusznak”, hol bárgyú utópistának minősíti. Szóval Kornai nem merev, ám az efféle „gondolkodás” nem is rugalmas. Hanem? Löttyedt. Sőt inkább lottyadt. Mint a meglágyult agyvelő.

A gondolkodás eo ipso rugalmas, vagyis eo ipso nem merev.

Szerintem indokolt a kérdés: túl azon, hogy a professzoroknál általában sem „intellektuális síkon kezdődik” (folytatódik) az „intellektuális fordulat”, mit jelent Kornai professzor konkrét szövegében a „mondjuk azzal” szintagma? „A fordulat most sem intellektuális síkon kezdődött, mondjuk azzal, hogy elolvastam volna a marxi tanokat bíráló műveket”.

Mondjuk – még mivel?

Mondjuk – gondolkodással! Amit nem zár ki a „tanokat bíráló művek” olvasása, ámde nem is föltétele a gondolkodásnak a szellemi alternatívák körüli professzori szuszogás, szöszmötölés. Magyarán: attól, hogy olvasok „tanokat bíráló műveket”, még nyugodtan gondolkodhatok. Hogy nehezebb? Nyilván nehezebb, ti. így egyik tantételből, doktrínából, dogmarendszerből zuhanok a másikba, báván hömbörödök a harmadikba, negyedikbe stb., viszont nem lehetetlen.

A gondolkodás nem azt jelenti, hogy valamely „marxi tanokat bíráló” tudóstojás megmondja: tévesek a „marxi tanok”, merthogy a nem „marxi tanok” az igazi tanok stb. Na most, a „bíráló tanokon” én ugyebár „elgondolkodhatom”, s ami kétségkívül jól hangzik, csakhogy az „elgondolkodás” még messze nem gondolkodás. Az „elgondolkodásnak” belátás a vége (és ezzel mindennek vége!), míg a gondolkodásnak óhatatlan következménye a továbbgondolkodás. Vagyis akkor gondolkodom, ha magam teszem föl magamnak a kérdést: mi van abban az esetben, ha nem így van? Tehát nem úgy, ahogyan mások („tanokat bírálók” és ellenbírálók) állítják, hanem ahogyan én gondolom; tárgyilag, vagyis immár minden érzelmi, indulati, hitbéli, egzisztenciális motívum nélkül. Ismétlem: a „mások véleményének megismerése” nem föltétele a gondolkodásnak, sőt a Tekintély előtt automatikusan leboruló, kékharisnyás jobbágyelmék esetében az olvasás inkább helyettesíti (nehezíti, olykor egyenesen kizárja) a gondolkodást.

A gondolkodás a luciferséggel azonos. Olyannyira, hogy a gondolkodó embernél nincs elviselhetetlenebb szerzet, ti. a gondolkodás verbális (skribális) leképeződése nem más, mint a vita. És attól mentsen meg bennünket a jóisten; mármint az olyan debattertől, aki tud is vitázni, nem csupán szeret(ne)! Miközben az értelmes emberek a fontoskodó, harcoskodó, szerepelni vágyó („tanokat bíráló” és ellenbíráló) tovarisok elől menekülnek hanyatt-homlok. Marxék ezt így fogalmazták meg: „minek nekünk egy »párt«, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket? Valóban nem veszteség, ha nem tartják többé rólunk, hogy »igazi és adekvát tolmácsai« vagyunk azoknak a korlátolt állatoknak, akikkel az utóbbi években összeverődtünk”.

Marxék tehát – horribile dictu – nem tekintik „veszteségnek”, hogy nem „igazi és adekvát tolmácsai”, „nagy tanítói”, „szellemi géniuszai” a Kornai-féle „szamarak bandájának”.

„Minek nekünk egy »párt«”? – kérdi a forradalmár, míg az exkomonista filiszter így vall egykori önmagáról a mai „korlátolt állatok” legendás orgánumán: „eljutottunk 1953-ig, Sztálin haláláig, majd azt követően azokhoz a viharos évekhez, amelyek fordulópontot jelentettek a kommunista pártok és az uralmuk alatt lévő országok életében. Fordulatot hoztak az én gondolkodásomban is”.

Vagyis a professzor „gondolkodásában” nem gondolat „hozott fordulatot”, hanem a „Párt” bölcs vezérének, „Sztálin apánk”-nak, illetve a „Gonosz” inkarnációjának halála, 1953-ban, noha a „kiábrándult” Kornai egészen 1956-ig maradt a sztálini „szamarak bandájának” bejegyzett tagja.

Érti ezt valaki?

Én értem. Kornai professzor lelkének soha nem a gondolat kellett valójában, hanem mindig a „Párt”. Amely „párt” ma – mutatis mutandis – szintén „szamarak bandája”. Miért biztos ez? Mert, ha valóban gondolatra lett volna szüksége a professzornak, akkor a „kiábrándulás” után – értelemszerűen – ezen szavakkal fordul a „helyi párttitkár”-hoz: maradok a „szellemi géniusz” gondolatai mellett, ámde immár individuálisan, vagyishogy nékem többé nem kell a „szamarak bandája”!

Így lett volna logikus. Kornai viszont ezt írja: „1956 novemberében, miután a szovjet tankok már betörtek Budapestre, politikai állásfoglalásként bejelentettem a kommunista párt helyi titkárának: vegye tudomásul, hogy nem vagyok marxista”.

Érti ezt valaki? (Álkérdés.) Kornai professzor azt, hogy ő marxista-e vagy sem, hogy kiábrándult-e valamely „gondolatrendszerből” vagy sem, „politikai állásfoglalásnak” tekinti. Nota bene 2008-ban, tehát nem oktalan, „tapasztalatlan ifjoncként”, hanem érett tudós-fővel nevezi „politikai állásfoglalásnak”, ami csak részben politikai. Illetve gyáván hohmecolva politikai, ugyanis – mondom – az igazi, bátor, férfias politikai állásfoglalás ez lett volna: marxista maradok (ti. „lenyűgözött” Marx logikája stb.), de már nem a pártban, sőt többé szóba sem állok veletek!

Moldova beállt kazánszerelőnek. És éppen azért (paradoxmód), mert Moldova tehetséges (Kornai tehetségtelen, szimpla szakbarbár); vagyis: csak a tehetséges ember engedheti meg magának a tisztesség luxusát. Persze, ne legyünk igazságtalanok, Moldova döntését megkönnyítette a tény, mely szerint szegénységbe, nyomorba született, így számára nem volt szokatlan (ötvenhat után) az önként vállalt nélkülözés, a fizikai munka, míg Kornai professzor így fogalmaz a pipogya, ám a libamájas, szarvasgombás déjeuner-ikre annál inkább rátarti nímandok ripők orgánumán: „érzelmileg is mélyen hatott rám Marx szenvedélyes elkötelezettsége az elnyomottak, a kisemmizettek oldalán. A sors úgy hozta, hogy 1944, az utolsó háborús év kiszakított a polgári otthon kényelméből. Pár hónapon át nehéz fizikai munkát végeztem egy téglagyárban”.

Majd amikor „visszaszakadt” a „polgári otthon kényelmébe”, simán kiábrándult „az elnyomottak, a kisemmizettek” iránti „szenvedélyes elkötelezettségből”, vagyis abból, ami őt Marxhoz vonzotta.

Hogy nem a „polgári otthon kényelmébe” való „visszaszakadás” ábrándította ki Kornait Marxból? Hanem a padlássöprő Nagy Imre? Jó, akkor viszont miért a korábbi népnyúzó miniszter „szamárbandájához” csatlakozott 1954-ben (Wikipédia: Kornai „tagja volt a Nagy Imre-párti Szabad Nép-lázadásnak”), miért nem maradt „az elnyomottak” pártján, vagyis „a kisemmizettek” iránt „szenvedélyesen elkötelezett” filozófus gondolatainál?  Azért indokolt a kérdés, mert nem Marx, hanem Nagy Imre volt, aki részint elvből, részint hivatásszerűen (begyűjtési miniszterként fizetésért) nyúzta a magyar parasztot.

Marx (szemben Nagy Imrével) szuveréngondolkodó, szuverén szellem. Bizonyítja ezt a fent idézett levélváltás („minek nekünk egy »párt«”), bizonyítja Marx írásainak (pl. A tőkének) minden sora!

Marx kedvenc jeligéje: de omnibus dubitandum est.

Mindenben kétely (dubium, ellentmondás, paradoxon, apória, antinómia) van, ergo mindenben kételkedni kell. Akár él még a mi Sztálin apánk, akár nem.

Kételkedem. Ez a gondolkodó agy mottója. Vagyis Kornai professzor már csak azért sem értheti Marxot, mert ő előbb lett hívő „kommunista” (ebben a vonatkozásban mellékes, hogy „polgári otthon melegéből” vagy éppen „proletárlétből” csöppent-e a „mozgalomba”), s később horgadt nagyliberális főközgazdásszá (értsd: kapitalista vicsorgóvá), míg Marxnál fordítva történt a dolog, ő eredetileg volt liberális, majd az esze, értelme, gondolkodása, a mindenben való kételkedése emelte a kommunizmusig. Mint „végkövetkeztetésig”. Azért az idézőjel, mert Marx szerint a kommunizmussal nem véget ér a történelem, hanem azzal kezdődik. Vagyis (a marxi logika szerint) arról, ami még el sem kezdődött, pozitíve nem mondhatunk semmit. Csak negatíve: a kapitalizmus elmúlása szükségszerű. Míg Kornaiék pozitívumként tételezték a kommunizmust (homlokegyenest szemben a marxi attitűddel!!!), Kornaiék nem „dubitáltak” semmiben, a legkevésbé „Sztálin apánk”-ban, így hát szükségképpen ábrándultak ki. Marxból. Ma pedig a kapitalizmusban nem „dubitálnak”, ezért a kapitalizmusból is ki fognak ábrándulni. Ha megérik. Szerintem megérik (még a 80 esztendős liberálisok is), ez egyre valószínűbbnek látszik.

Ilyenek tehát a mindenkori Bőndörös elvtársak. Pró és kontra. Tegnap is, ma is. Időtlen Nobel-díjat nekik! Univerzálisat!

Attól persze, hogy Kornai professzor nem érti Marxot (sem), miközben szarvasgombát früstököl („német nyelven”: frühstücken) „polgári otthonának” langy „melegében”, még nyugodtan lehetne visszafogottabb valamivel. Nem szégyen a szerénység! Az intellektuális korlátoltságnak nem óhatatlan velejárója a vérgennyes pökhendiség. Vagyis: ha hetvenkedés nélkül volnának ostobák ezek az emberek, ha kedvesen, jámboran volnának buták (mint a koalícióssá glóriásodott Bauer-tompor), esküszöm, nem bántanám őket! Sem itt, sem másutt.

Tessenek megmondani: voltaképpen ki a búbánat az a Kornai professzor!? Milyen alapon állítja, hogy ő nem ért egyet Marxszal? Sőt még ennél is tovább megy: „Mind több – a marxi közgazdasági elméletben lényeges szerepet játszó – tétel vált számomra elfogadhatatlanná. Végül eljutottam oda, hogy az árak, bérek, költségek, profitok valóságos mozgását jól – és a kutatások előrehaladtával mind jobban – magyarázó elméletek megismerésével párhuzamosan elvetettem a munkaérték elméletet”.

Nem azt írja a professzor, hogy: „nem (egészen) értem Marxot” stb., hanem expressis verbis állítja: ő már megismerte „az árak, bérek, költségek, profitok valóságos mozgását”. Vagyishogy istennek képzeli magát. Illetve isteni tanítványnak, hisz’ valójában nem a „profitok valóságos mozgását”, hanem a „valóságos mozgást magyarázó elméleteket” ismerte meg, s amelyekről a mai napig úgy hiszi, hogy azok örök, megfellebbezhetetlen „megmagyarázói” a mindenkori valóságnak.

Kornai professzor ismeri a teljes igazságot. Noha bölcseletileg még addig sem jut el, ameddig a másik elmenyomorult (az abszolút igazság létét fröcsögve tagadó, ám a „saját” szubjektív „abszolút igazságait” objektív igazságokként tételező Heller Ágnes), hogy az olvasó a „dubiumnak”, az értelemnek legalább egyetlen apró szikráját látná kipattanni az egymásnak csikorodó professzori „gondolatok” közül. De nem. A Mozgó Világban, pontosabban a Mozgást Magyarázó Elmevilágban véget ért a mozgás, véget ért a szellemtörténet, véget ért a gondolkodás története. A liberalizmusban a dubitatiónak nincs helye, hiszen Kornai professzor „fölismerésével” (vagyis azzal, hogy léteznek a valóságot tökéletesen megmagyarázó elméletek) a „marxi érték elmélet” kategorikusan „elvetendő”. Az egyébként nem létező „marxi érték elmélet”. Vagyis ennél még egy sánta, szürke veréb is nagyobbat ugrik, vissza, összevissza, miközben azt képzeli magáról, hogy duzzadtabb feje van, mint két veres bagolynak.

jav.: ... Sziget-Mozgó Világból...

Valóban? Heller van a falóban?

Kornai professzort az esze és a szíve vonzotta Marxhoz. Mármint Kornai professzor szerint, merthogy szerintem – s ezt igyekszem bizonyítani – sem az esze, sem a szíve. Az esze azért nem, mert nincs neki (illetve annyi van, mint bárkinek, ám ami messze nem elegendő Marx értéséhez), a szíve pedig azért nem, merthogy szíve sincsen néki. Kornai nem pusztán egocentrista, hanem tipikus egoista: olyan „önző egyén”, aki, ha akarna, sem volna képes „teljes egyénné” válni.

A sznobizmus nem egyéb, mint az üresség-érzet egyik megjelenési formája, illetve a „világhiány” okozta fájdalom csillapítója. Nem gyógyító, hanem tünetkezelő.

Kornai szellemtelen proccosságára hosszan sorolhatók a frappánsabbnál frappánsabb példák, ezúttal kettőt emelek ki a Mozgó Világban megjelent cikkéből: „Amikor japán vendéglátóim felkértek előadásom megtartására”. Ah! Kornai professzort „felkérték” az előadás megtartására. És miért kérték föl? Egyebek közt azért, mert a „fölkért” professzor önéletrajzot írt, s nem is akármilyet! Nincsen benne semmi, ámde az legalább érthető; beszélhetsz bármilyen nyelven, elolvashatod: „Önéletrajzom először magyarul jelent meg 2005-ben, ezt követte a japán, az angol, majd az orosz, a lengyel és a vietnami kiadás. A kínai nyelvű kiadás most van folyamatban. A könyvet Tsuneo Morita fordította japán nyelvre, és 2006-ban jelent meg Tokióban, a Nippon-Hyoron-Sha Kiadó gondozásában”.

Ez a lényeg! Hogy „a Nippon-Hyoron-Sha Kiadó gondozásában”. Tessék jól megjegyezni! Mert, ha ezt nem tudjuk meg a Mozgó Világból, akkor bizony vészes tudatlansággal kóválygunk a mozdulatlan világban életünk végéig.

Tehát. Azt állítom, hogy Kornai részint nem érti, részint nem érzi Marxot, s épp ez a bájosan groteszk a dologban: a totális értetlenség (illetve taplóság) „vonzotta” Kornait (is) a „marxizmushoz”, értsd: a sztálinizmushoz. Egészen pontosan: ahhoz a sztálinizmushoz, amelyet még föl is fölvizeztek annakidején. Azért mondom ezt, mert olvastam Sztálint, tanúsíthatom, még a legendásan durva generalisszimusz szövegei sem annyira primitívek, mint Kornai János léhán pöffeszkedő professzori sznobériája.

Most pedig nézzük Szegő Iván Miklós (önfarkát leharapó) Kornai-méltatását! Szegő az Origón (néhány nappal Kornai Mozgó Világ-beli cikkének megjelenése előtt) latolgatja, hogy vajon kik lehetnek a 2008-as év Nobel-díjasai, ti. ez egy roppant fontos kérdés: „A közgazdasági Nobel-díj [odaítélése] előtt is zajlanak a találgatások, kik kaphatják a legnagyobb tudományos elismerést. Régi és új nevek özöne árasztotta el az internetes fórumokat, részben a Thomson Reuters korábbi idézettségi mutatói, részben pedig a személyes szimpátia és időnként a hazafias érzelmek alapján. Így [vagyis a „személyes szimpátia és hazafias érzelmek alapján”!] például magyar [„hazafias”] nicknévvel bejelentkező fórumozók ismét bedobták Kornai János nevét, aki a szocializmus idején úttörő jellegű – többek között a hiány közgazdaságtanáról is írt – kutatásokat végzett, és a rendszerváltáskor is készített egy átfogó művet a szocialista országok gazdaságáról. (Sok évvel ezelőtt Kornait a tényleges esélyesek között emlegették, a magyar kutatónak azonban pechje volt: kutatási területe gyakorlatilag megszűnt a szocialista országok összeomlásával.)”

Nos, ez a szöveg – nyilván eltérőn a szerző szándékától – azt jelzi, hogy olyasmikre osztogatják a közgazdasági Nobel-díjakat, melyeknek jobbára semmi jelentőségük. Miért mondom ezt? Mert, ha valóban van súlya, értelme valamely kutatásnak, elemzésnek, s amely teljesítmény alapján Kornai professzor Nobel-díjas lehet Orbán Viktor július 16-ai hősi beszéde előtt, akkor annak a kutatásnak van jelentősége július 17-én, 18-án, 19-én, de talán még 21-én is. Sőt a „kutatás” elméleti értékét éppen az jelzi, a tudományos következtetések érvényét az igazolja, hogy időközben „gyakorlatilag megszűnt a kutatási terület”, már persze, ha valóban tudományról, logikáról van szó, nem csupán ideológiai handabandáról, illetve olyan kutató-kapirgáló vak tyúkról, kinek sikerült Gorbacsov baromfiudvarán lelnie egy történelmi zabszemet, s amely gabonaféleség valójában a professzor fenekébe szorult anno, majd onnan pottyant ki harcosan. Persze még mielőtt megtalálta volna.

Mi az, hogy a „kutatási terület gyakorlatilag megszűnt”? Ha megszűnt a „kutatási terület”, megszűnt a gondolat is?

Devecseri (Domérosz) Gábor írja:

Ott állt hát a faló, körülötte zavart fecsegéssel
ültek a trószok: a szándékuk háromfele oszlott:
vagy hegyes érccel a ló üregét átütni azonnal,
vagy fölvonni a csúcsra, lelökni a sziklatetőről,
vagy bűvös bálványként adni az égilakóknak;
végül is ennek kellett mennie teljesedésbe:
végzete volt ugyanis, hogy vesszen Trója, ha egyszer
ezt a lovat befogadta, amelyben a legderekabbak
ültek, csúnya halált s vészt víve a trójaiakra.

Kérdezem: megszűnt Homérosz „kutatási területe”, már ami a konkrét trójai faló konkrét valóságát illeti? Olyannyira nem szűnt meg, hogy maga Homérosz sem az Íliászban, hanem az Odüsszeában taglalja a „trószok” „zavart fecsegését”, szellemi hányattatottságát. És Kornai élete is ezzel telt, mutatis mutandis: nem tudta eldönteni, mi legyen a tőke-falóval: burzsuj „üregét átütni azonnal? „Vagy bűvös bálványként adni az földilakóknak”? „Végül is ennek kellett mennie teljesedésbe”. Miért? „Végzete volt ugyanis, hogy vesszen a Föld, ha egyszer ezt a tőkét befogadta, amelyben a legderekabbak ültek [vö. Marx: „A burzsoáziának a történelemben felettébb forradalmi szerepe volt… alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve”, majd] csúnya halált s vészt víve a földilakókra”.

A gondolat (ha az valódi gondolat) örök!

Kornai „kutatási területe” 1945 után: hogyan lesz a tőkés gazdaságból „szocialista gazdaság”? Majd, miután a tudósra rátörtek az orosz tankok: miért nem lehet a tőkés gazdaságból „szocialista gazdaság”?

Tanúim vannak rá, már huszonegynéhány évesen tudtam: nincs „szocialista gazdaság”. A kommunizmus nem azt jelenti, hogy a „kapitalista gazdaság” „szocialista gazdasággá” alakul át, s különösen nem úgy, hogy a „magántulajdon megszüntetésének” eszmei ürügyén szimplán konfiskálják a burzsoázia üzemeit, gyárait, a birtokosok földjeit stb., ti. Marx valóban zseniálisan fogalmazza meg (csak épp Kornai nem éri föl ésszel a „szellemi géniusz”, a „zseniális elme” gondolatát), miszerint a valódi változás nem a „kapitalista gazdaság” átalakítása „szocialista gazdasággá”, hanem a munka szublimálódása. 

Kornai ezt egyáltalán nem érti. És miért nem? Mert a liberálisok között „originális zseni” ül a falóban. Legalábbis Sziklai professzor szerint Heller Ágnes Marx-„interpretációja” „önálló kritikai analízis. »Nem tudtam kibékülni azzal« – olvassuk [ti. Hellernél – Gy. úr] –, »hogy Marx a ’termelőerők fejlődésében’, azaz végső soron a technológiában és annak kezelésében látta a történelmi haladás független változóját. Bár marxistának vallottam magamat, ezt az elméletet igyekeztem nagy ívben elkerülni.«

Heller Marx-analízise – folytatja Sziklai – gondolkodásának »radikális originalitásáról« tanúskodik. A termelés marxi paradigmája számára problematikus lett, és elméletileg is lényegesnek tartotta a szükségletek és az érdekek megkülönböztetését, amely már az 1957-es egyetemi jegyzeteiben, »szemben a Csernisevszkij-könyvvel, szintén fontossá vált«. Könyvében tehát alternatívát kínált, mivel szerinte Marx igazi paradigmája nem a termelés, hanem a szükségletek paradigmája volt.”

Tökéletesen jellemzi ezeket a sunyi és korlátolt embereket Heller idézett kijelentése: „Marx a »termelőerők fejlődésében«, azaz végső soron a technológiában és annak kezelésében látta a történelmi haladás független változóját”.

Marxnál a „termelőerők fejlődése” messze nem azonos „a technológiával és annak kezelésével”. Még „végső soron” sem. Egyébként Heller éppily alattomos módon (a maga agyalágyult „azaz”-ával, „értsd”-ével) „azonosítja” Lenin értékorientált dialektikáját a szimpla (s épp a Hellerekre, Kornaikra jellemző) önös, bornírt cinizmussal. Heller: „Idézem Lenin mondását, mely szerint »mi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával« (értsd: velünk)”.

Vagyishogy Lenin világos, egyértelmű állítását úgy kell „érteni”, ahogyan azt egy sunyi kis vakarcs, egy orbitálisan lebukott spicli előírja. Mármost pontosan így válik a „termelőerők”-ből „technológia” a liberális „filozófiában”: egy hülye-helleri „azaz” révén.

Tehát az originális falovat körbeszaglászó „trószok”, Sziklaiék, Kornaiék, Almásiék „számára” a „termelés marxi paradigmája” igen „problematikus” lett az idők folyamán, s küszködtek is a „problémával” erősen, végül pedig (ahogyan Szegő Iván Miklós fogalmazza) „megszűnt a kutatási területük”.

Igen, csakhogy valójában a hadova, a szellemi (plusz egzisztenciális) hohmecolás az, amely a Kornai professzorok, Heller professzorok „kutatási területe” (attribútuma), ez viszont nem szűnt meg, vagyishogy annak, amit Hellerék Marx „paradigmájáról” állítanak, Marxhoz semmi köze.

A tőke ismert sorai szerint „Minden eddigi elsajátításnál egyének tömege maradt egyetlen termelési szerszám alá besorolva; amikor majd a proletárok sajátítanak el, termelési szerszámok tömegét kell mindegyik egyén alá, a tulajdont pedig valamennyiük alá besorolni. A modern egyetemes érintkezés nem is sorolható másként be az egyének alá, csak úgy, ha valamennyiük alá sorolják be”.

Tehát Marxnál nem a „termelési technológia” államosítása, „szocialista gazdasággá” alakítása során, hanem az „egyetemes érintkezés”, „az egyének teljes egyénekké való kifejlődése” révén változik a munka „öntevékenységgé”.

Sziklai: Heller Ágnes „alternatívát kínált, mivel szerinte Marx igazi paradigmája nem a termelés, hanem a szükségletek paradigmája volt”.

Marx persze nem erről beszél, hanem éppen arról, hogy a „szükséglet” elvont fogalma, mint minden üres absztrakció, értelmetlen, hasznavehetetlen. Például a tőkés konkrét, „Gyapotra irányuló szükségletét [kiemelés – Gy. úr] lényegesen módosítja az a körülmény, hogy ez a szükséglet valójában csak profitszerzési szükségletét takarja” – írja Marx doktor, ám mindez a liberális professzorokat nem zavarja. Továbbá, Marx elidegenült munkáról beszél, illetve annak „öntevékenységgé” való „átváltozásáról”, s persze az „alternatívákat kínálgató” kapitalista „kritikusokat” ez sem zavarja, mint ahogyan a tények általában és egyáltalán nem irritálják őket. Boldog emberek. Lágyak, szőkék és másfél mázsásak.

Az egyik Heller, a másik Kornai. Imbolygón göndör a mosolygásuk. Marxi „paradigma” helyett a „szocialista építésnek”, „szocialista gazdálkodásnak” nevezett sztálinista-államkapitalista alternatívát „kínáltak”, majd most – miután a „kutatási területük gyakorlatilag megszűnt” – szellemesen, leleményesen liberális kapitalista „alternatívát” röfögnek felénk.

Kornaiék egykori (sztálinista) ügyködését („szocialista építőmunkáját”) nevezzük eurázsiai tőkefölhalmozásnak. Milliók döglöttek bele, főként a Szovjetunióban. Nota bene nem a „kominizmus bűneibe”, hanem a Kornaiék által (ma is!) „szocialista gazdálkodásnak” képzelt államkapitalizmus eredeti (állami) tőkefölhalmozásába, melynek lényege (a klasszikus kapitalizmusban is!) az erőforrásoknak a mezőgazdaságból az iparba történő (erőszakos) átirányítása.

Hellerék önfenomenológiája így hangzik (persze az én megfogalmazásom szerint): 1953-ig (vs. 1956-ig) nagyon hülyék voltunk, ám pontosan ennek fölismerése garantálja, hogy most viszont már nagyon okosak vagyunk. Méghozzá végelegesen.

Igen, csakhogy ez nem így van! Aki butának született, az a „megvilágosodásai” után is óhatatlanul marad buta.

A különféle eszmék, elméletek legszörnyűbb rákfenéi a neofiták, így a jobb sorsra érdemes liberalizmus hátán is gigászi púp az egykori vicsorgó sztálinisták (ma liberálisan vicsorgó) tömege.

Egyébiránt az ember által „szocializált” „boldogság” legendásan okos állat. Tekintete értelmet sugároz.

A disznó értelmes jószág. Már, ha nincs ember a közelében. De csakis akkor! Vagyis az emberközeli Kornaiék ma sem értik: a szovjet gazdaság lényegileg a tőkelogika alapján működött, mégpedig (az ún. „hadikommunizmus” rövid időszakát leszámítva) az első pillanattól fogva mindmáig.

Kornai professzor így röffenti elő professzori „nézetét” a Mozgó Világban: „Nézetem szerint az intellektuális és politikai tisztesség megköveteli a lelkiismeretes szembenézést a kérdéssel: mi köze Marx gondolatainak a megvalósított szocialista rendszerekhez?”.

(1) A „politikai tisztességnek” és a „lelkiismeretnek” semmi köze a logikához, a gondolkodáshoz (az egyik jonatánalma, a másik zerge-patanyom), illetve (2) akkor tudhatjuk meg, hogy mi köze „Marx gondolatainak a megvalósított szocialista rendszerekhez”, ha megismerjük „Marx gondolatait” és megismerjük a „megvalósított szocialista rendszereket”. Csupán ez szükséges hozzá.

Na most, Marx gondolatait nem ismerjük, ti. tökfejek vagyunk hozzá, míg a „megvalósított szocialista rendszerek” szintagma annyiban jelenthet valamit, amennyiben a „politikai tisztességnek” köze lehet a logikához (mint olyanhoz). Magyarán: semennyiben. Vagyis Kornai „nézete” nem jelent semmit. Továbbá mindennek (az egész marhaságnak) úgy van köze „Marx gondolataihoz”, mint ahogyan az „ember közelében szocializált háziállatnak” a „szégyenkezéshez”.

Almási professzor szerint Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van. Megint olyan fordulat, amit ő hozott be a filozófiába”.

Belehozta. Szó szerint így: „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg (…) az affektusok közül a szégyen, egy vonatkozásban csupán, de egyedülálló: csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – a kutya – tud szégyenkezni”.

Kérdezem: a vakond az ember közelében szocializálódik? Igen, valahol ott, a veteményeskert alján. És mégsem szégyenében búvik a föld alá, hanem azért, mert a vakondnak van annyi esze, hogy ott keresse Kornai professzor eszme-közlekedésirányító rendőr-gumibotját, ahol az elveszett (erről bővebben alább).

Egyelőre tehát maradjunk az ismeretelméleti kérdéseknél: igaza van Marxnak? Átalakulhat a „munka” elidegenülés-mentes „öntevékenységgé”? Válasz: vagy igaza van, vagy nincs, vagy átalakulhat, vagy nem. Ez voltaképpen mellékes, legalábbis ami a „topik tárgyát” illeti, tudniillik itt arról beszélünk, hogy Heller, Kornai, Sziklai (továbbá Almási, Bence, Vajda és a többi tudós-lótuszfaktusz) nem félreérti Marxot, hanem (többszörösen meggyőződtem róla) ezek a jóemberek semmit nem értenek az egészből. Taplóagyú professzorok, akik a zsenit megközelíteni sem tudják (értelemszerűen), így csupán papagájmód hangicsálnak, például arról, hogy Marx „szellemi géniusz”, „zseniális elme” – ámde nem eléggé, ezért a Marxénál zseniálisabb, originálisabb „paradigmára” van szükség. Vagyis amiről Sziklai és Heller süketel, nagyon hosszan és nagyon összevissza, azt a „rendmániás” Kornai professzor a Mozgó Világban lakonikusan fogalmazza meg: „Marx politikai gazdaságtana nem adott semmiféle eszközt a kezembe”.

Pedig hát nagyon kellett volna néki az eszköz kezébe.

Jó, de minek?! Hiszen maga Heller adta Kornai kezébe („alternatívát kínált”), míg Lukács György Heller kezébe adta annakidején, nyilván veregetni a kis (bolsevik-ortodox) eszközt (legalábbis erre célozgat az öregasszony a könyvében, meglehetősen szánalmasan).

Míg Marx szerint az ember nem csupán a sliccét gombolja ki (olykor), hanem „levet magáról mindent, ami addigi társadalmi helyzetéből rajta ragadt. Csak ezen a fokon esik egybe az öntevékenység az anyagi élettel, ami megfelel az egyének teljes egyénekké való kifejlődésének és minden természetadta jelleg levetkezésének; és ekkor felel meg egymásnak a munka átváltozása öntevékenységgé és az eddig feltételektől megszabott érintkezés átváltozása az egyének mint olyanok érintkezésévé”.

Döntő kérdés: lehet ez a Marx-szöveg „valamiféle eszköz” egy (doktriner) közgazdász „kezében”? Nem lehet. És? Akkor ez mit jelent? Hogy Marxnak nincs igaza? Nem azt jelenti. Azt jelenti, hogy a közgazdász lüke. Mert ott forszírozza az „eszközt”, ahol az eo ipso nincs.

Dr. prof. Rendőr professzor a gangon keresgéli a gumibotját. – Hol vesztetted el? – kérdi a másik rendőrprofesszor. – A pincében. – Akkor mér’ itt keresed? – Mert itt világosabb van. 

Persze a pincében is fölkapcsolható a villany, én mégis azt mondom: ne Marx „zseniális elméjében”, mély gondolatiságában keresgéljük a világosságot, pislogó piláccsal a „zseniális elmét”, hanem a sajátunkéban! Tudniillik akkor talál(hat)juk meg Marxéban is. A „gumibotot”. Egyébként pedig biztosan nem!

Amikor Kornai Marxon reklamálja a „használható eszközt”, az olyan, mintha Moszkvába (ma nyilván New Yorkba) akarna utazni vonattal, s fölszállna egy űrrakétára, majd az indulás után kikukkantana az ablakon, s látván, hogy nem odatart a jármű, amerre ő menni szeretne, riadtan kiáltaná el magát: hohó!, az űrhajó mozdonyvezetője „zseniális elme”, ámde alapvető tévedése, hogy nem tudja merre kell menni (vagy Moszkvába vagy New Yorkba!), azt pedig végképp nem tudja, hogy milyen közlekedési eszközzel utazzunk! Így zörög a Mozgó Vlágban a tudós Kornai professzor.

Noha ma már minden gyerek tudja: a marxi „űrhajó” nem a „szocialista gazdaság” felé zötyögő vicinális, az „űrhajó” arra hivatott, hogy egy másik galaxisra repítse az olvasót. Nagyon nem ugyanaz a kettő. Míg Kornaiék bravúrosan ismerték föl reformista „kutatásaik” (mondjuk inkább így: katatásaik) során, hogy Moszkváig ugyan el lehet jutni vasúton, ámde Csoptól már szélesebb a sínpár nyomtávolsága. Ennyi. Ezt sikerült fölfedezniük, s ezt Bauer Tamás is ügyesen megfogalmazta, mégpedig abban a Mozgó Világ-számban, melynek (botránya) nyomán lehetett főbakternő P. Szűcs Julianna a komonizmus idején, vagyishogy az alábbi Bauer-mondat miatt váltották le Kulin Ferencet a Mozgó Világ éléről: „Nyilvánvalónak látszik, hogy a nyolcvanas években megfontoltabban kell alakítani azokat a kapcsolatokat, amelyek a magyar gazdaságot a világgazdaságnak ehhez a válsággal küszködő régiójához [ti. a KGST-hez] fűzik. Csak így lehet, hogy Magyarország a stabilitás olyan szigete legyen Kelet-Európában, amilyennek sokan – megalapozatlanul – máris látni vélik”.

Az idézett második Bauer-mondat második felének dacára ez az állítás olyannyira sovén, dögnacionalista, neohungarista baromság (mindenféle jobbikos, neonáci agyrém szellemi genezise, inspirálója), hogy attól kódulunk a mai napig. Ugye?! Bauer Tamás már 1982-ben így hőzöngött: majd mi megmutassuk Kelet-Európának, mi leszünk itten a „stabilitás szigete”! Sőt Orbánék, a baueri harci-logika mentén, magát a Mestert is túlhaladva, egyenesen azt szorgalmazzák, hogy a magyarság ne csupán Kelet-Európának mutasson mintát, hanem az egész világnak. Illetve Matolcsyék jelenleg ott tartanak (néhány szerénységre intő kontra-saller után), hogy inkább Kelet-Európa legyen az, persze csakis a felcsúti magyar nép vezéreltével, amely kokakóla-mámorban fetrengő Toldi Miklósként mutatja az utat Nemoda-Budára a demokráciában fuldokló, hanyatló Nyugatnak.

Bauer így szónokolt 1982-ben: „megfontoltabban kell alakítani azokat a kapcsolatokat, amelyek a magyar gazdaságot” a Szovjetunióhoz és a KGST-hez „fűzik”.

Jelentem: ez megtörtént! Ma már egy deka nyírségi almát sem tudunk eladni, sem kukacosat, sem gálicosat, sem Oroszországnak, sem a Nyugatnak. De még Kínának, Azerbajdzsánnak sem, sőt még a chilei cseresznye is a nyakunkon rohad. Hogy, hogy nem, ma ott tartunk (mi, Bauer-pökhendi, Matolcsy-peckes minta-magyarok), hogy nem csupán Oroszországnak, Lengyelországnak, Csehországnak, Szlovákiának, hanem hovatovább Romániának is hátulról szagoljuk a „válságokkal küszködő” alsó „régióját”. Ne legyen félreértés, mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a orbánizmus (radikálisabb változatában a bayer-bogárizmus) voltaképpen az 1982-es bauerizmussal kezdődött, és amely húgyagyú pökhendiség ma az egyik oldalon a vona-babarczysmusban, a másik oldalon a pészűcs-kornaizmusban kulminál.

Hogy durva az analógia? Akkor nézzük még egyszer! Szó szerint idézem azt a Bauer Tamást, aki ma P. Szűcsék, Vitányiék, Vásárhelyiék gyurcsányista Koalíciójának egyik tudós-megmondóembere. 1982, Mozgó Világ: „Magyarország a stabilitás… szigete legyen” [kiemelés – Gy. úr].

És ezt ugyebár egy originális antimarxista, urbánus-ellenzéki, liberális közgazdász írja! Gyakorlatilag a vasfüggönyt reklamálja. A „sziget” köré. Ugyanis csak így lehet értelme annak, amit leírt. Körkörös gazdaságvédelem – 1982-ben. Deutsch-Bauer-Für Tamás. Vagyis csak ismételni tudom: oly nagyon krahácsiak ezek az emberek (Kornaitól Baueren Maltocsyn át Bogár Lászlóig), mondhatni buták, mint ama Turul-tompor, amely a Liberál-szigeten fénylik; s azért fénylik (máig sugárzón!), mert Bauerék, Estrerházyék, Czakó Gáborék, Kocsis Zoltánék már 1982-ben kumiszba áztatott meceszgombóccal vikszolták (brixolták) azt antikomonistán hungarocsillogóra. A Mozgó Világban. És nem csak a Kulinéban, mutatis mutandis a P. Szűcsében is!

Még egy szó szerinti idézet, de már nem a kulin-bauerista, hanem a gyurcsány-bauerista (kornaisan) Sziget-Mozgó Világából: „… és mi ábrándított ki a marxi gondolatokból [sic.]

Ahogy haladtam előre az olvasásban, mindinkább lenyűgözött a mű éles logikája, a gondolatmenet és az érvelés szigorúsága, a fogalmak használatának precizitása.

Most ugrok az időben. Az előbb a háborút követő első évekről szóltam, akkori szellemi arcképemet próbáltam visszaidézni”.

Nagyjából itt áll meg az ész. Kornai professzor (korábban már vizuálisan idézett) „szellemi arcképénél”.

Hogy miért éppen itt? Erről írok legközelebb.

Hős-phalloszok a komonista vész-peteszékben

A Mozgó Világ „kulturális-közéleti havilap”. Beszéltünk s még beszélünk is róla. Ám előtte nézzük a 2000 című folyóiratot, amely viszont „irodalmi és társadalmi havi lap”, illetve nézzük a 2000 szerkesztőjének, Kovács János Mátyásnak a Közgazdasági Szemle 2009 októberi számában közzétett sajátos megjegyzését: „Bródy András sokáig egy humánus marxista »újratermelési« modell megalkotására tette föl az életét, Kornai Jánosnak az egész általános egyensúlyelmélettől elment a kedve, Tardos Márton pedig a létező szocializmus olyan intézményi reformjaiban bízott, melyek kizárják a sátáni megoldások lehetőségét”.

A „sátáni” jelzőt nemigen kedvelem (megmondom őszintén), a „sátán”-t, a „gonosz”-t mint alanyt (főnevet) se túlzottan, s nem azért, mert mintha bárki legonoszozása, leördögözése fájna a puha lelkemnek (nem fáj, magam roppant Lucifernek tartom magam), hanem azért, mert ezek a fogalmak voltaképpen nem jelentenek semmit. Illetve jelzik, hogy a szavak használója nem igazán tudja, miről beszél. Ezért átkozódik. Nem tudja, mi miért történik (szerinte) a vitatott kérdés kapcsán, ezért lesz kézenfekvő (számára) az arendt-i, helleri, tardosi… magyarázat: a gonosz Rákosi Mátyás „sátáni megoldása” volt például „az első ötéves terv irányszámainak fölsrófolása”, míg Ormos Mária történészprofesszor a sátániságot (történelmileg és szociálpszichológiailag) Rákosi csúnya tojásfejével magyarázza.

Nekem úgy tűnik, Kovács János Mátyásnak sincs túl jó véleménye a doktrinerektől. S talán joggal, ugyanis ha igaz, hogy „Kornai Jánosnak az egész általános egyensúlyelmélettől elment a kedve”, akkor két eset lehetséges: (1) Kornai életműve meghatározó jelentőségű, tudományos mérföldkő stb., csak az alkotó – valami miatt – nem ismeri föl önnön nagyságát, korszakosságát, vagy (2) Kornai rádöbbent, hogy „elméletének” intellektuális értéke, tudományos jelentősége, ha nem is matematikailag, de gyakorlatilag nagyjából a nullával egyenlő.

Valószínűleg önmaga előtt is röstelli már (valamelyest) vérgennyes antimarxizmusát, ezért magyarázgatja a Mozgó Világban – igen szánalmasan! –, hogy hát akkor ő mostanság (vagyis miután kiderült, hogy a kapitalizmus teljes virágba borulását nem a Sátán Birodalma gátolta meg 70 éven keresztül), szóval, hogy ilyenformán Kornai professzor tiszteli is Marxot meg nem is. Jellemző vallomásrészlet a Mozgó Világból, s amely szöveg a 2000 szerkesztőjének, a Közgazdasági Szemle tudós szerzőjének szarkazmusát igazolja, vagyishogy Kornai így vallotta meg eszmeileg viharosnak tűnő múltját Japánban: „Most pedig a szubjektív elbeszélés kereteibe visszatérve szólni szeretnék arról, mi az, ami számomra a leginkább tanulságos a ma is érvényes marxi gondolatokból. Ez a zseniális elme a gondolatok és analitikus eszközök valóságos zuhatagát árasztotta felénk. Ebben a rövid esszében néhány igen lényeges eszméjével szálltam vitába, és jeleztem, hogy a magam részéről nem fogadom el [kiemelés – Gy. úr] őket. Ám – ha saját nevemben szólhatok a továbbiakban is [szólhatsz! – Gy. úr] – van számos fontos marxi hozzájárulás a tudományos gondolkodáshoz, amelyet továbbra is elfogadok [kiemelés – Gy. úr], és ezeket igyekszem fel is használni”.

Fogalmazzunk finoman: ki nem szarja le, hogy egy Kornai mit fogad el „a maga részéről” és mit nem?!

Kornainak melyik konkrét állítása bizonyítható? Kornainak melyik konkrét ítélete állja meg a helyét konkrétan, intellektuálisan?

Marxnak melyik konkrét állítása cáfolható konkrétan?

Ezek a releváns kérdések.

Vagyis egyáltalán nem véletlen, hogy Kornai szemantikailag sem cáfolja Marxot, vagyis a „szellemi géniusznak” nem az állításaival, hanem „néhány igen lényeges eszméjével száll vitába”.

Milyen „eszméjével”? Who the fuck is „eszme”? Hogy jön az ide? Mi köze az eszmének a szakközgazdászi szakelemzéshez?

Kornai hol azt állítja, hogy a politikai gazdaságtan érvénytelen („Marx politikai gazdaságtana nem adott semmiféle [kiemelés – Gy. úr] eszközt a kezembe”, szemben a „közgazdaságtannal”, amely abszolúte érvényes), hol meg azt állítja, hogy a (marxi) politikai gazdaságtan olyan diszciplína, amelynek Kornai „igen lényeges”, ám csak „néhány” „eszméjével” kegyeskedik „vitába szállni”.

Újra kérdem: melyik az a konkrét marxi állítás, amely konkrétan (logikailag, tudományosan) cáfolható?

Az nem érv, hogy Kornai professzor hol ezt gondolja Marxról, hol azt, hol amazt. Általában. Szerinte Marx „szellemi géniusz”, „zseniális elme” (orrba-szájba, amit akarsz), na de: „Meg szokták kérdezni tőlem, marxista vagyok-e. A feleletem egyértelmű nem. Manapság Kelet-Európában az is tagadóan felel, aki 1989-ben még nyugodtan tanította a „dial-mat”-ot vagy „pol-gazd”-ot (a doktriner marxista dialektikus materialista filozófia kurzust vagy hasonlóan dogmatikus marxista politikai gazdaságtan kurzust). Az én fenti kijelentésemnek mások a személyes előzményei. Amint az elején elmondtam: marxistaként indultam. Ám 1956 novemberében, miután a szovjet tankok már betörtek Budapestre, politikai állásfoglalásként bejelentettem a kommunista párt helyi titkárának: vegye tudomásul, hogy nem vagyok marxista. Ez sok nehézséget okozott későbbi életemben, egy olyan akadémiai világban, amelyben a szó szoros értelmében kötelező volt marxistának lenni”.

Nos, Kornainál hülyébb embert én nemigen ismerek. Tudniillik mindenki pontosan ennyire hülye. Na jó, egy-két kivétellel, mondjuk inkább így: a professzorok általában. Akik még eltökélt „marxistaként” ilyenek:

A Mozgó Világból tudjuk: lényegileg ötvenhat után is ilyen a tudósprofesszor, csak a komonizmus végső bukása, a tőkés fölszabadulás után válik maradéktalanul boldoggá, önti el arcát örömpír, felhőtlen vidámság, valahogy így:

Persze P. Szűcs professzor kivételével:

Ne legyen félreértés, P. Szűcs Julianna nem kívülről ilyen, s belülről is csak akkor, ha markcista kéziratot pillant meg a Mozgó Világ főszerkesztőségében. P. Szűcs professzor ma már a legeslegDemokratikusabb Koalícióban agya-ragyog, illetve a legkoalíciósabb demokráciában, mindenesetre igen liberálisan, toleránsan, pártosan, vitányisan, vásárhelyesen, bauerosan, dauerosan, s mindig csak annyira, amennyire egy liberálisan-toleránsan graciőz hölgynek vicsorognia muszáj. Merthogy nagyon muszáj!

Tegyük hozzá: még ez sem P. Szűcs professzor, hanem Kiszel professzorasszony impozáns portréja:

Hogyan jön ide?

Az antimarxista reveláció által megtermékenyült tudóslogika allegóriájaként, esztétizált megjelenési formájaként. Ne feledjük, az allegória a görög allosz (αλλος) szóból származik, s amely nem keverendő össze a phallosszal, ez utóbbi ugyanis az a professzor, aki logikailag „rendmániás”-nak tekinti magát. Szerinte Marx kikezdhetetlen (Kornai szavaival: „lenyűgöző, éles”) logikája csak annyit ér, mint egy sötét hüvelyben kimúló liberális spermasejt (a sok millió közül az egyik), mely ugyebár hiába tüsténkedett a Tünde-pete intellektuális involváltságában, valahogy mégsem lett belőle bájos Donatellácska. Soha. Biológiai törvényszerűség. Tudós-falinaptár végképp nem lett belőle! Hogy miért? Há’ mee’ begyüttek az oroszok! Ez minden bajok forrása. A spermákat is a ruszkik ölték halomra a komonizmusban (vö. havivéres megtorlások), így csak kevés (viszonylag életképes) ondókornainak sikerülhetett a Tudományos Akadémia jó meleg (osztályvezetői) petefészkéig fölfurakodnia magát (erről bővebben alább).

Moldova fegyvert fogott, amikor visszakanyarodtak a „távozó” ruszki tankok (persze könnyű volt puskát szereznie, ti. a többi forradalmár éppen akkor hajigálta el az övéit!), de azért lássuk be: Moldova bátorsága sehol nincs a Kornaiéhoz képest, a professzor ugyanis nem lövöldözött vaktában, összevissza, hanem heroikusan toppantott a lábával a „helyi párttitkár” előtt (amúgy pedig, mint komor bikáé, olyan volt járása, mint barna éjfél, szeme pillantása), s a komonizmus képébe vágta keményen: „nem vagyok marxista”.

– Há’ má’ mié’ nem? – csodálkozott a fürgeeszű párttitkár.

– Azé’, me’ begyüttek a ruszkik, azé’!

Vesd össze: „János nem futott el, csak felállott szépen, / S a titkárt bevárta az utcaközépen”.

Ez pontosan így történt. Egyébként magam sem vagyok egy dupla hérosznál kevesebb, sőt több, így csupán azt nem értem, mi közük a bőszült bikáknak (a muszka tankoknak, a muszkavezető titkároknak) a marxi (vagy bármely) logikához?

Továbbá mi köze a logikához a hitnek, a bizalomnak, a lelki elkötelezettségnek? Kovács János Mátyás így fogalmaz a Közgazdasági Szemlében: „Bródy András sokáig egy humánus marxista »újratermelési« modell megalkotására tette föl az életét”.

És? Ez a feleségére tartozik, esetleg a szeretőjére (ha volt neki). Mármint, hogy kire-mire tette föl az életét a tudósprofesszor. Mit alkotott? Ez a kérdés. Valamely állítása (tétele stb.) mennyiben igazolható, mennyiben cáfolható? Kovács János Mátyás szerint „Tardos Márton a létező szocializmus olyan intézményi reformjaiban bízott, melyek kizárják a sátáni megoldások lehetőségét”.

Bízott benne. És? Később nem bízott benne. Beült a gyökér-kapitalisták pártjának parlamenti csoportjába, sőt, úgy rémlik, frakcióvezető is volt egy ideig. És? Ez mit bizonyít? Mit cáfol? Kovács János Mátyás szerint „Kornai Jánosnak az egész általános egyensúlyelmélettől elment a kedve”.

Mire én rögvest tökön szúrom magam, komolyan mondom!

Kornainak elment a kedve. Először a marxizmustól ment el a kedve (és ezt a helyi párttitkárnak is megmondta, de meg ám!!!), aztán az „egyensúlyelmélettől” ment el a kedve. Értem, de miért? Merthogy most meg kimentek a ruszkik? Orbán elzavarta őket! Ráadásul még a helyi párttitkárnak sem szólt róla, pedig rokona a párttitkár, s aki ezért úgy megsértődött, hogy alig lehetett kiengesztelni később egy rahedli murvabányával. Egyébként ezt nevezzük, Marx nyomán, felcsúti-félázsiai eredeti murvafölhalmozásnak. Vagyis csak az nem egészen világos (még), hogy Kornai professzort mi tántorította el „a marxi gondolatoktól”. Már, hogy a ruszki tankok? No-no! – ez nem ilyen egyszerű, gyerekek, ugyanis a tankok csupán a „marxistasággal” állították szembe a professzort (elment a kedve), míg a „marxi gondolat” nem azonos a „marxistasággal”. Ennyit azért már illene tudnunk! Tehát pontosan ezért teszi föl így a kérdést (önmagának) a híres professzor a Mozgó Világban: „mi ábrándított ki a marxi gondolatokból” (für alle Fälle kérdőjel nélkül).

Erre válaszolunk legközelebb (kérdőjelekkel is), mi ketten, a professzor meg én, mégpedig úgy, hogy magamra vállalom a kommentálás minden terhét, ünnepélyesen ígérem, azzal a professzor úrnak nem lesz gondja, éppen elegendő, hogy leírta, amit leírt, tőle már nem várunk többet!

Na most, mindez (amit eddig írtam s amit még ezután írok) természetesen csak abban az esetben érvényes, ha igaza van az Institut für die Wissenschaften vom Menschen tudós munkatársának, a budapesti 2000 s a bécsi Transit szerkesztőjének, az ELTE professzorának, Kovács János Mátyásnak, vagyis, ha Kornai professzornak valóban „elment a kedve az egész általános egyensúlyelmélettől”.

Ezt én nyilván nem tudhatom (kis pont vagyok hozzá), gyanúm viszont lehet. Márpedig, ha a gyanúm „különböző”, akkor a helleri zsenifilozófia (mely szerint „az igazság az, ahogyan a tényeket értelmezzük, és az mindig különböző”, „az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként” stb.) értelmében a sejtésem abszolút igazság, vagyishogy az indoklás csupán ráadás. Dacolva a helleri zsenialitással, én most nem „értelmezzem”, hanem csak rögzítem a tényeket.

Tény: ha nem volna igaza Kovács János Mátyásnak, akkor Kornai professzor nyilvánvalóan az „általános” és speciális „egyensúlyelméletével” foglalkozna. Bizonyítaná, hogy K+K=m.c² (ahol a „K+K” a Kornai-Kapitalizmus), bizonyítaná, hogy a Lehman Brothers-szel kiegyensúlyozott európai gazdaság tömege a fénysebesség négyzetével suhan a jólétinél is jólétibb Kapitalizmus felé. Kornai professzor (Bródy professzor nagy rajongójaként matematikailag is!!!) levezetné, hogy a totális pénzügyi válság (akut háborús helyzet stb.) nem érte váratlanul az „általános egyensúlyelmélet” híveit. Mert a Kornai-elmélet föltételezi, sőt nemcsak szükségszerűnek, de kifejezetten hasznosnak tartja a válságot (mint olyat), s hogy a professzor már 1971-ben tudományosan jelezte a mai krízis eljövetelét (Anti-equilibrium), illetve az „általános egyensúlyelmélet” azt is tartalmazza értelemszerűen, hogy mikor szűnik meg a válság, mikor leng ki az Ökobalance-inga a legalább részleges Ökokánaán felé (10 év múlva?, 20 év múlva?). Igen ám, csakhogy a professzor nem ezt bizonyítja (legalábbis nem Bródy-matematikailag, pl. A beruházások matematikai programozása, A gazdasági szerkezet matematikai tervezése c. Kornai-művekben), hanem helyette valami egészen szánalmas, vidéki tempóval Yokohamába kacsázik, majd ott (a szamuráj-seppuku, kamikaze-kultúra földjén) azon hőzöng, hogy ő milyen halált megvető bátorsággal vágta a szeme közé a „helyi pártitkárnak” annakidején: „nem vagyok marxista”, majd mindennek súlyos, alig-alig elviselhető következményeként vállalt a komonizmusban különféle osztályvezetői állásokat, akadémiai stallumokat, nevezzük a nevükön: pártállami funkciókat.

Ha Kornai infantilis kérkedését Heller idióta hőzöngéseivel (s a Központi Bizottsághoz címzett levelének tartalmával, stílusával) vetjük össze, akkor bizony élhetünk a gyanúperrel (persze csakis a sajátmagunkhoz ölelt abszolút igazságunk örvén), hogy az orwellien gonosz Kádár-rezsimben csak olyan ellenzéki érzelmű, gondolkodású emberek tölthettek be tudományos intézetekben vezetői tisztségeket, közép-magas pozíciókat, akik közben ide-oda-amoda jelentgettek is szépen, ügyesen. S nem föltétlenül belügyileg bekartonozottan, hatalmilag iktatva, vagyis profi módon, ahogyan azt Hellerék, Csurkáék, Esterházyék, Szabó Istvánék… csinálták, hanem „csak” fül-be-súgva. A „helyi párttitkárok” fülébe sutyorogva, s ahonnan az információ eljuthatott a legilletékesebb helyekre (már amennyiben nem épp a „helyi párttitkár” volt a legilletékesebb). Tudniillik vagy így volt, vagy nem. Vagy a permanensen osztályvezető Kornai professzor is besúgó volt (valamilyen szinten), vagy pedig nem volt a rendszer totalitárius (kafkai, orwelli) diktatúra. Vagy: Kornai is hülyén hazudozik, óvodásan hőzöng Japánban (majd a Mozgó Világban, s amely az undornak külön színezéket ad, ismerve P. Szűcs hatalomra kerülésének rövid történetét), amikor magát helleri mártírnak állítja be.

Kolosi Tamás nevezi a rendszerváltást az „osztályvezető-helyettesek forradalmának” (már amennyiben a múzeumok, a vendéglátóipari vállalatok – spicli-gyanús – igazgatói, vezérigazgatói relatíve, metaforikusan „osztályvezető-helyettesek”), míg én – Kornai (szövege) nyomán – a rendszerváltást a Textilipari Intézetekben, Számítástechnikai Központokban, Közgazdaság-tudományi Intézetekben senyvedő, a gyilkos muszka-komonizmust százszorosan megszenvedő osztályvezetők (és nem helyettesek!) mártír-mennybemenetelének nevezem. Tehát annyiban lehetünk lírikusabbak Kolosi Tamásnál, amennyiben olvassuk a Mozgó Világot.

Mint tudjuk, Faragó Vilmos is kolosi értelemben volt par excellence főszerkesztő-helyettes Aczél uralma alatt, ám őt kirúgták a helyettesek helyettesei (Váncsáék), Faragó máig méltatlankodik ezen, s szubjektíve joggal, az egykori istápoltjai (kegyencei?) hálátlanok voltak vele szemben, ámde objektíve semmi nyivákolnivalója nincs. Ő is csak azt tette a maga idejében, amit mindenkor minden metaforikus és nem metaforikus osztályvezető-főszerkesztő-helyettes csinál. Faragónak pechje volt. Visszakapta, amit adott. Részben Heller is visszakapta (Hankisstól), nota bene csak részben, ti. Ungváriék, Faragóék, Almásiék, P. Szűcsék, Vicsekék… máig imádják ezt a szar spiclit. Vajon miért? Futnak a mocskuk után? Nem tudjuk. Csak sejtjük.

Ami bizonyos: ha minden liberális, „balliberális” vértanúra „egyházat alapítanánk” (mint pl. Heller Ágnes sajátmagára), akkor országunkban a hívőlelkületű hazafiak dúskálnának a felekezeti alternatívákban. 

jav.: ... a Mozgó Világ szerkesztőségében...

Пионердевочки, дурак-старушки

Híres akadémikusprofesszor teszi föl a kardinális kérdés egyik felét a „kulturális havilapban”: „Mi vonzott Marxhoz…”, melynek (6.800 karakternyi) professzori taglalása után a professzor fölteszi a kérdés másik felét is: „…és mi ábrándított ki a marxi gondolatokból”.

Mármost attól, hogy a „havilap” szerkesztői is mellőzik a kérdőjeleket a professzori kérdő mondatok végéről, még nyugodtan lehet kulturális a havilap, miként Burljuk, Krucsonih, Majakovszkij, Hlebnyikov is művészeknek, kultúrált embereknek tekintették magukat, noha fennen hirdették: „Az Akadémia és Puskin érthetetlen hieroglifák”. Ki kell őket hajítani. Honnan? Hát ahonnan a kérdőjeleket. Manapság. A Kultúrából. Ezért határozott meggyőződésem: a Mozgó Világnak is par excellence kiáltvány formájában kéne pofonütnie a közízlést: „A múlt szűk. A világ áll. Az Akadémia, Puskin és a kérdőjelek érthetetlen hieroglifák. Puskint, Dosztojevszkijt, Tolsztojt ésatöbbit ésatöbbit és a kérdőjeleket ki kell dobni a Jelenkor s a Mozgóvilág Kultúrhavilapos Gőzhajójából”.

Szóval, valahogy így. Ne szégyenlősködjünk! Ugyanis, Futurista kiáltvány híján, olybá tűnik a dolog, mintha akadémikus-slendriánul, mondhatni: kulturálatlanul volna szerkesztve a „kulturális havilap”.

Szabó Lőrinc írja: „A modern irányok legnagyobb része az egész világon elterjedt, s különösen erőteljesen fejlődött Oroszországban, már a háború előtt, s még inkább a bolsevizmus alatt. Annak alapján, ami közvetve és töredékesen eljuthat a magyar érdeklődőkhöz is, némi meglepetéssel lehet megállapítani, hogy Oroszország a közhittel ellentétben nem dédelgető, hivatalos melegágya az extrém törekvéseknek; ezért talán érdemes röviden külön érinteni a bolsevista művészetmegítélést. A futurizmus, mint mindenütt, itt is dúskál nemcsak a vad képekben, hanem a nyelvújítási célzatú, erőszakos és használhatatlan szóösszetételekben is minden árnyalata bőségesen talált követőkre. A modern költők egy csoportja elvált a futuristáktól, képhalmozó imaginista lett; egy részük elképesztő antikapitalista és »átértékelő« propagandaköltészetet művel (Majakovszkij például a fehérgárdistákkal együtt Rafaelt is agyon akarja lövetni, és attakot vezényel Puskin ellen)...”.

Szabó Lőrinc itt persze jókora baromságot beszél (stilárisan is nívó alatti a szöveg, ti. a „gárdistát”, vagyis harcban a fegyveres ellenséget nem műveltetőn agyonlövetni, hanem cselekvőn lelőni, főként legyőzni szokás)…

… ám most nem ez a döntő, hiszen Szabó Lőrincet sem a baromságaiért szeretjük, hanem azért, mert olykor-olykor Babits gondos aprólékossága is ámulatba ejti: „Századszor, ezredszer lapozom az Összes versek-et, hátra, előre. Mindenütt élet, élet. Nem teljes élet, de igazi és mélységes. Sorokon ámulok újra meg újra, műveken és képeken. És aprólékos gondú írásjeleken. Igen, ezek is fontosak, a szövegnek ezek a pontos zenei jelzései, a magánhangzók időértéke: ezt a korrektúrát az első kiadásban még ő maga végezte így: intelem jövendő kiadóknak!”

Tehát. Ha nem vagyunk ádáz bolsevikok (ma már), ha nem akarjuk agyonlövetni Rafaelt, Puskint („a fehérgárdistákkal együtt”), akkor még egy „kulturális havilapban” is így dukál részünkről a legmagasabb állami díjjal kitüntetett (nagykeresztes) akadémikus tudósprofesszor cikkének (két) alcíme: „Mi vonzott Marxhoz?”, majd: „Mi ábrándított ki a marxi gondolatokból?”, ugyanis ez

Ne legyen félreértés, az alábbi képen ábrázolt hölgy nem P. Szűcs Julianna, hanem Lili Brik, aki Rodcsenko plakátján könyvekért kiált.

Állítólag ez a nő köpte be Majakovszkijt az ávón. Merthogy nem volt néki a költő-publicista eléggé szélsőbalos. Illetve inkább szélsőliberális, ezt nem tudom pontosan, a följelentgető feministákon, nemhogy én, az isten NKVD-je sem képes kiigazodni. Egy biztos: Lili Brik a győztes cocializmusban túlzó liberalizmusa, a győztes demokráciában szélsőbalossága okán köpi be ugyanazt a költőt, gyakorlatilag ugyanazon az ávón. Ezért marad mindig ő „fölül”. Egyébként a csajszi feministának is hipokrita volt. „Házasságellenes” nőaktivistaként úgy gyűjtötte (s fogyasztotta) a férjeket, mint erotomán hörcsögnő a zabikalászos kondomot.

Míg a vengerszkaja pionyír gyévocskának, vagyis a Mozgó Világ főbakternőjének bátor definíciója szerint – mint korábban utaltam rá – az a szélsőbalos ember, aki Heller Ágnest (vagy Tojás Gáspár Miklóst) hülyének nevezi. Nem gonosznak, nem hazaárulónak, nem kártevőnek, népellenségnek, meg mit tudom én, minek… nem ingadozó középparasztnak… hanem stabilan álló nagy parasztnak („német nyelven”: Bauer). Így írtam anno egy kéziratban: Hellerék „intellektuálisan nem elsőrangú emberek”, s erre volt liberálisan intellektuális cáfolat az idézett főbakternői пионер-durvulás: „a szerző szélsőbaloldali”. Egyébként a „стальной” („cталин”) acélost jelent (orosz nyelven), illetve (cz-vel) aczélos jellemű венгерская („német nyelven”: ungarische) новаядевочка-t. Angol nyelven pioneer girl:

(Foto Rodcsenko)

Minden пионердевочка tudja (hisz’ pontosan azért tartják a mindenkori gazdái, hogy tudja!), merre hány méter a „szélsőség”. Aki Hellert marhának tartja, szélsőséges. A 168 Óra liberális tudósítása szerint a tudósan liberális Heller néni a minap egy osztrák tévécsatornán „úgy vélekedett, a politikában nem az igazság vagy a hazugság kérdése a fő, ugyanis hazugság Ausztriában és Magyarországon is van a politikában. »A fő kérdés az, hogy szabadon megmondhatjuk-e a hazugságról, hogy hazugság (...), mégpedig elegendő számú médiában ahhoz, hogy az embereknek tudomására jusson« – mondta. Ausztriával ellentétben Magyarországon nem ez a helyzet – vélekedett. Mint mondta, a magyar miniszterelnök esetében nem beszélne hazugságról, mert szerinte Orbán Viktor »magának is hazudik, és azt mondja, amit hisz«. Az igazság »az, ahogyan a tényeket értelmezzük, és az mindig különböző« – fejtette ki. A fő kérdés az, hogy tiszteletben tartjuk-e a másik véleményét – mondta. Magyarországon jelenleg a kormányéval ellentétes véleményt összeesküvésként, gonoszként, ellenségesként határozzák meg – vélekedett Heller Ágnes”.

Nagyjából ezzel a butasággal butította a buta Vicsek a buta ATV-ben a már amúgy is meglehetősen buta választópolgárt. Az a hazugság, ami nem hazugság. Az az igazság, ami nem igazság. És ez senkinek sem gyanús, hiszen régóta tudjuk: az a gyanús, ami nem gyanús… Na most, ugyanezt Tojás Gáspár Miklós a szintén szende-szündi (önmaga begyöpösödöttségén nyilvánosan ámuldozó) tojásfej Kálmán Olgának így fogalmazta meg a tévében: „Orbán nem hazudik”. Ezt mondta! Miközben persze Tojás Gáspár Miklós sem tudja, hogy Orbán hazudik-e, vagy sem, de azért erősen mondja. Szerinte nem hazudik. Mert Tojás Gáspár Miklós szerint „Orbán hiszi is, amit mond”. Míg a másik „originális filozófuszseni” szerint Orbán azért nem hazudik, mert „magának is hazudik”.

Okostojásfejek. Ahányan csak vannak.

Nota bene Hellert a 168 Óra szó szerint idézi: „Az igazság »az, ahogyan a tényeket értelmezzük, és az mindig különböző« – fejtette ki”.

Mit „fejtett ki”, hülyegyerek?! Ez nem kifejtés, ez az obligát Heller-marhaság újramelegítése. A „filozófuszseni” notóriusan keveri az „igazság”-ot az „értelmezés”-sel. Sőt a „vélemény” fogalmával is: „Magyarországon jelenleg a kormányéval ellentétes véleményt összeesküvésként, gonoszként, ellenségesként határozzák meg – vélekedett Heller Ágnes”. Mely „vélekedésével” ugyebár az „igazságot” fogalmazta meg. A „különböző igazságot”.

Ám mint tudjuk, létezik abszolút igazság is, mely szerint: Heller Ágnes hülyeséget beszél, s amely igazság azért abszolút, mert minden kétséget kizáróan bizonyítható. Vannak ugyanis „meghatározások” (például az én „meghatározásaim”), amelyek „a kormányéval ellentétes véleményt” nem „összeesküvésként, gonoszként, ellenségesként határozzák meg”. Hanem vagy indokoltaknak tartják, ha azok indokoltak, vagy sületlenségeknek nevezik, miként sületlenségeknek nevezzük Hellernek a kormányéval „ellentétes véleményeit” is. Ugyanis a kormány álláspontja lehet igazság. Függetlenül attól, hogy miként vélekedik róla az ellenzék. Vagyis pontosan ezért nem kéne az „igazság” fogalmát egybezagyválni (zsenifilozofikusan) a „meghatározás”, „értelmezés”, „vélekedés” fogalmaival.

Magyarországon szólásszabadság van. Abban az értelemben, hogy a kormány(köz)szolgálati, sőt a manifeszt kormánypárti, sőt a náci-kormánypárti orgánumokon is megjelennek ellenzéki megnyilvánulások (az ellenzéki médiumokban kormánypárti hangok stb.), persze mindkét helyen korlátozzák az ellenvéleményt. Ezen semmi csodálkoznivaló nincs. Vagyis az a gond, hogy a de jure közszolgálati média nem funkcionál közszolgálati módon. Pontosabban: propaganda-orgánumként működik (s hogy milyen hatásfokkal, az majd a választásokon dől el).

Ami a lényeg: senki nem tiltja meg Heller Ágnesnek, Tojás Gáspár Miklósnak, Gyurcsány Ferencnek, Bauer Tamásnak, Szanyi Tibornak, Vásárhelyi Máriának, Schiffer Andrásnak… hogy népszerű legyen. Sőt! Paradoxmód a kormány (a Médiatanács) sajtókorlátozása, médiamanipulálása inkább kedvez az ellenzéki hölgyeknek, uraknak, ugyanis ezek a szerencsétlen tovarisok nem tudják: mennél többször jelennek meg a médiában, annál több bicska nyílik ki a választópolgár zsebében. A politikai nyilvánosságra vonatkozóan csak látszólag érvényes a celebtörvény, mely szerint „mindegy, mit, csak beszélhessek valamit valahol, mindegy, mit mondanak, csak beszéljenek rólam” stb.

Szégyenlősen szélsőbalos zsírsertés legyek a Mozgó Világ szerkesztőségben disznótor idején, ha értem, mit képzelnek magukról ezek az emberek! Nagyon úgy tűnik, Hellerék valóban elhiszik (azt hazudják???) maguknak, hogy ők azért nem népszerűek, mert nem nyomathatják korlátlanul a „genetikailag alattvalók”, „pannonpuma”, „jöjjön el az én országom”, „a tojásfej okosat jelent”, „ezek itt már nem fáznak”, „legyőztük a terroristákat”, „lecseréljük az öregecskedő feleségeinket”, „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal…” szerű idióta szövegeiket. Szentül hiszik, ha ők is ömlenének (nemcsak folydogálnának) a médiacsapból, ők is népszerűek volnának. Tévedés. Épp ellenkezőleg! Gyurcsány mennél többet szerepel a képernyőn, annál jobban utálják, már a szocialisták is, Schiffer mennél alternatívabban (lehet-másképpen) vicsorog a tévében (bármely csatornán!), annál jobban utálják a gyurcsányisták és így tovább, a végtelenségig, illetve a pártpolitikai ciculus vitiosusig.

A 168 Óra szó szerint idézi Hellert: „A fő kérdés az, hogy szabadon megmondhatjuk-e a hazugságról, hogy hazugság (...), mégpedig elegendő számú médiában ahhoz, hogy az embereknek tudomására jusson”.

Ha ez a „fő kérdés”, akkor válaszoljunk a „fő kérdésre”: Heller szabadon megmondhatja a „hazugságról, hogy hazugság”.

És? Kit érdekel (leszámítva persze az eleve hellerien bégető birkákat), hogy egy nyilvánvalóan hülye, besúgó „filozófus” mit tart hazugságnak, diktatúrának, kutyaszégyennek, árulásnak, megtagadásnak, spicliségnek, egyházalapításnak, továbbá disszertációnak (fiúszerelemnek, éthosznak, irodalomnak), ilyesminek?

Az „emberek” pontosan tudják, mi a hétköznapi „igazság”, mi a „hazugság”, tudják ezt „elegendő számú média” híján is. Közvélemény-kutatási adat: „a lakosság 84 %-a szerint rossz irányba tart az ország”.

Igen? És ezt ki mondta meg a „lakosságnak”? Mert Heller professzor nem, ez egészen biztos, Hellernek ugyanis nem áll „elegendő számú média” a rendelkezésére, hogy „szabadon megmondhassa a hazugságról, hogy hazugság”.

Mi az orbáni-matolcsy hazugság? Hogy „jó irányba halad az ország”. Sőt Európa is jó irányba halad, merthogy Európa Magyarország után halad. Jó irányba.

Úgy nagyjából ezen röhög (kínjában!) az ország 84 %-a. Persze nem az „elegendő számú média”, hanem a közvélemény-kutatások szerint. Ami pedig azt jelenti a – a helleri zsenilogika „értelmében” –, hogy az ország 84 %-a nem tudja: az a véleménye, ami nem a véleménye.

Okos tudós-elit. Cukrot neki! Forró grillázs Grizzly-medvecukrot. A lába közé.

Ha Bauer Tamás, Vásárhelyi Mária (vagy éppen Bajnai, Békesi, Oszkó, Lengyel, Róna, Bogár, Boros, Bokros… Milla néni, Trilla bácsi… Bohóc óbester vagy bárki harcos médiahuszár) megmondja szépen, ügyesen, hogy akkor mostan merre van a „jó irány”, s hogy a kibontakozásba a nép (valamely része) hogyan ne dögöljék bele, ha ezt megmondják, áperté, és nem az ATV-ben, nem a Klubrádióban, hanem mondjuk nálunk, a kisbolt előtt, csupán néhány falusi tapló füle hallatára, akkor, tessék készpénznek venni, hiszen éntaplóságom garantálja: futótűzként terjed el majd az országban: Bauerék, Vásárhelyiék (végre!) pontosan tudják, mit akar, mire képes az ortodox balliberalizmus (vs. a kisnemzeti nagy-unortodoxia). És nem ám hol közgazdaságilag, hol politikailag, mert úgy könnyű (úgy én is tudom!), hanem közgazdaságilag és politikailag. Egyszerre! Az a kunszt!

De nem így történik. Vásárhelyiék számára azt jelenti a szólásszabadság, a sajtószabadság, hogy ők is csőstül tramplizhassanak be a nagymédiába, s hogy ott azután pökhendien legyenek nagyon primitívek. Amitől paradoxmód csökken (relatíve egyre csökken) a népszerűségük, s mindezt azzal magyarázzák (elsősorban maguknak), hogy „nincs ugyan diktatúra, nadeviszont Orbán önkényuralomra tör” stb.

Azért beszélek paradoxonról, mert a relatíve népszerű Orbánék is primitívek, ám ők pontosan azért népszerűek (relatíve), mert primitívek. Mi a magyarázat? Nem tudom, csak gyanítom: Bauerék élből-zsigerből suttyók (hittel hiszik: ők adják a hazának a szűkgatyás „szakértelmet”, a „szürkeállományt” stb.), míg a bőgatyás Orbánék megjátsszák a populista Béjart-pávatáncost.

Ezért bomlik értük a nép. Egy része. Míg az ellenoldali suttyókért, vagyis azokért, akik nem a nép barátját, hanem a tudós-értelmiségi elitet mímelik, nem bomlik senki, olyannyira, hogy a „baloldal” kevéske hívei még egymást is rühellik.

Mint fentebb kiderült: Heller (szokásához híven) radikálisan ostobán, Tojás Gáspár Miklós (tőle szokatlanul) viszonylag értelmesen állítja ugyanazt: Orbán elhiszi, amit mond.

Tévedés. Orbán már csak azért sem hiheti, amit mond, mert annyi mindent „hitt” és mondott már specifikus élete során (a gyermekeit más-más felekezetű, más-más hittel bíró papok keresztelték meg stb.), hogy nála az értékorientált hit eo ipso van kizárva. Nem állítom, hogy Orbán gonosz, azt állítom: cinikus. Politikai antiszemita. Például ezt bugyborékolta Tusnádfürdőn: „genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy történeti meghatározottság miatt (…) rontottak rá a sajátjaikra Kun Béláék”).

Orbán Viktor Tojás Gáspár Miklósék szájába rágja pragmatikus-cinikus voltának teljes valóságát („ne azt nézzék, amit mondok”, itt járom a pulykatáncot stb.), s amire Tojásék peckes „szürkeállománya” így reflektál: „Orbán magának is hazudik, és azt mondja, amit hisz”.

Mikor? Pulykatánc előtt, pulykatánc közben, vagy pulykatánc után?

Orbán egy dologban hisz: a hatalomban. Mint olyanban. Pontosan tudja: a lelkében kellemes érzést indukál a hatalom. Mint olyan. Ezt viszont soha, sehol nem mondta (legalábbis tudomásom szerint). Orbán a magyarságban sem hisz. És nem azért, mert „genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy történeti meghatározottság miatt” félázsiai származékoknak tartja a népét (ti. ez is lehet pusztán páva-szöveg, sőt nagy valószínűséggel az), hanem mert nyilvánvaló: Orbán nem a magyarságban, de nem is a magyarságot korbácsoló erőben hisz, hanem a demagógia pragmatizmusában. Mint olyanban.

Orbán abban hisz, hogy nem hihet senkinek (esetleg a Matolcsynak, a Simicskának), s különösen nem hihet a politikai riválisainak. Ezért „hisz” abban (és csak abban!), hogy nem hihet a partnerségben, a „konszenzusos politizálásban”. Gondolom, volt néhány balekság-élménye, megtapasztalta: az igazi „konszenzus” azoké, akik „genetikainak talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy, hogy történeti meghatározottság miatt” évezredek óta élnek a „konszenzus” közvetlen közelében. Ez persze ellentmond azon (fenti) állításomnak, mely szerint Orbán nem zsigeri, „csupán” politikai antiszemita, ám csak látszólagos az ellentmondás, ugyanis ezek a dolgok (tapasztalások, megfontolások, emóciók) a valóságban nem fekete-fehérek, hanem végső soron egymásba diffundálódnak. Ami viszont biztos, ami már valóban fekete-fehér: Orbán szó szerint ezt mondta Demjánnak: „egy ilyen félázsiai származék, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van. Ez nem zárja ki a konzultációt, a vitát és a demokráciát, de kell egy központi összefogás”.

Hihet ebben Orbán Viktor? Nem hihet benne, és – ismétlem – nem azért, mert korábban „dekódolta” önmagát: „ne azt nézzék, amit mondok” (egyébként mutatis mutandis ugyanezt kukorékolta Gyurcsány is, Őszödön), hanem azért, mert ivarérett férfiember egy ilyen szimpla zagyvalékban eleve nem hihet. Mondani persze mondhatja, hiszen épp ez a pulykatánc lényege: mondom szavak… részint, ahogyan eszembe ötlenek, részint, ahogyan azokat prompt hatásosnak vélem.

Orbán érettségizett ember, pontosan tudja, nem az erő által determinált összefogásból lesz a demokrácia, hanem fordítva: az „összefogás” (értsd: paritás, konszenzus, megegyezés stb.) indukálta erő a demokrácia. Ezt Orbán tudja. Mégis az ellenkezőjét állítja. Miért? Merthogy nem is annyira a demokráciát utálja ő (noha valószínűleg már nem sokra tartja), hanem a demokratákat rühelli; Orbánnak – gyanítom – meghatározóan van Bánhidi-élménye (tudománytörténeti pillanatnak lehetünk tanúi, e kategóriát most vezetem be a pszichológiatudományba). Bánhidi László mesélte Verebes Istvánnak a nyugdíjazása napján: „Délelőtt fönn voltam az igazgatónál, kaptam süteményt, kávét, üdítőt, jól eldiskuráltunk, elköszöntünk, jövök le a lépcsőn, megállok a fordulóban, s azt mondom magamnak: bazdmeg, Laci, hát téged kirúgtak!”.

A Bánhidi-élményt tapasztalta meg egyszer-kétszer Orbán is (pl. Szárszón, György Péterrel szemben), így hát csak egy dologban hisz igazán, abban, hogy nem hihet senkinek igazán (csupán az „alkatrészeinek”), a demokratikus konszenzus nem neki való játék.

Egyébként a vidék-Budapest-szindróma (sőt fóbia!) általában is meghatározó jellegű, tessék csak belehallgatni bármely „betelefonálós” műsorba, szinte minden alkalommal megszólal a vidéki Tiborc indignált hangja: „ezek ott Pesten”. Vagyishogy a lakosság az urait, a kizsákmányolóit, elnyomóit leginkább a „pestiekkel” azonosítja. A „bűnös várossal”. A pestiek pedig a még pestiebbekkel: a budaiakkal, a rózsadombiakkal. Ez az antiszemitizmus geodéziai formája. Földrajzi-félázsiaiság. Ungarisch-asiatisch groteszk: a budai (módos) antiszemiták is a pestieket átkozzák. Egyébként már Katona Józsefnél egyazon lelki húron mordulnak a Tiborcok („Hisz' a zsidók eleget fizetnek; a- / Kiket tulajdonképpen tán nem is / Lehetne embernyúzóknak nevezni, / Nyúzásra bőr kivántatik”) a Petúrokkal („Görög, gubás, bojér, olasz, / Német, zsidó, nekem mihelyst fejét / A korona díszesiti, mindegy az”).

Tehát nem csupán azt állítja a magyar lakosság 84 %-a, hogy „rossz irányba tart az ország”, hanem úgy véli a lakosság (jelenleg), hogy egyszerűen nincs erő, amely „jó irányba fordíthatná a szekér rúdját”. Vagyis a mai politikai-közéleti-népszerűségi viszonyok frappánsan igazolják, hogy az immár cca. 23 éves Hofi-poén, tetszik, nem tetszik, aforisztikussá, klasszikusan filozofikussá emelkedett: „»Né gyüjjön vizza a kirááj!« Persze, hogy ne jöjjön vissza. De te se!”.

Ez a komplex helyzet. A filozófia nem azé, aki nagy hangon hadovál „Helmut Reichelt, Hans-Georg Backhaus, Michael Heinrich, Postone, Kurz, Trenkle, Lohoff, Jappe, Meretz, Leibowitz, Lapavitsas, Saad-Filho” Marx-értelmezéséről, még kevésbé azé, aki a szégyenlős háziállatok affektusait szaglászó unikális filozófiájával teszi magát originálisan röhejessé, hanem az a filozófus lényegileg, akinek a vérében van a bölcselet. Persze nem úgy, mint a „cigánynak a zene”, hanem individuálisan. Nem von (Gen)Haus aus, hanem von Vatersamen-Mutterleib aus!

Kissé „elkalandoztam” a kalandozásellenes (logikailag is „rendmániás”) Kornai professzor szövegétől, elkalandoztam egészen Vásárhelyi-Bauer Máriáig, a felcsúti Orbántól a bánhidi Orbánig, sőt tovább: a vak-Vatersamen-tehetséget pótló szánalmas Tojás-sznobériáig, s ahonnan könnyen visszafűzhető a gondolat (retro-asszociatíve), csupán érteni kell hozzá, és ahonnan vissza is fűzöm, vissza én! – de már csak legközelebb.

Az antimarxizmus három al-forrása és három

al-kotórésze

Kezdjük a kotórészekkel! Az első és legfontosabb kotórész: a homlokegyenest; korszerű, tudományos elnevezésén: anti-dialektikus anti-materializmus. A második rész: az anti-történelmi anti-bakterializmus, melynek mozgalmi indulója így kezdődik: „Az én szerzőm közgazdász, közgazdász, közgazdász…”, végül a népszerű menetdal poénja: „teheti, mert kis-mutyi, nagy-mutyi, sok-mutyi Magyar Állam fizeti, hát szeretni kell”.

Igen, ezt még a cocilizmusból átigazolt bakternő írta (elő) nékünk a demokrácia első évtizedének második felében. Eörsi Istvánnak is előírta (volna)! Azt mondta a többszörösen és oda-vissza nagyharcos főbakternő, hogy aki a neo(fita)liberális mutyizó-suttyókat nem szereti (legalább most és minimum annyira, mint Kabos Gyula a „vasutyi” rózsáját), az nyilvánvalóan azért nem szereti, merthogy egy szélsőbalos fölforgató a mocskos disznaja. Eörsi is fölforgató. Tehát pontosan azért beszélünk aktív polgári bakterializmusról, mert minden bakter vasutas, de (még) nem minden vasutas bakter. Sajnos. Vagyis a harmadik alkotórész a szaktudományos antikomonizmus (erről bővebben később), míg az antimarxizmus három al-forrását maga a Nagy Szaktudós (Kornai professzor) taglalja ideológiailag az immár hamisítatlanul Nagytőkés Sínen Mozgó Világban.

Kornai antimarxizmusának főforrása Kornai nem-anti marxizmusa, ti. ez általában is így van: a „marxizmusból” fakad a legeltökéltebb antimarxizmus. Vagyis ami a lényeg: a főforrásnak van három al-forrása (Kornai „vonzerőnek” nevezi), melyek közül kettőről már beszéltünk. Az egyik a szerző rendmániája. Kornai professzor „német nyelven” is rendmániás, míg Marx doktor szintén „német nyelven”, s ha nem is mániásan, de rendesen ír, tehát Kornai óhatatlanul vált Marx rokonlelkévé, vagyis így lett a „vonzerő” az egyik döntő momentuma a professzor nem-anti marxista előéletének. A másik al-forrás a „sóvárgás”. Kornai „fiatal értelmiségiként” „sóvárgott” egy „átfogó magyarázat után”, s amely globális, iránymutató interpretációt Marx főművében, A tőkében vélte fölfedezni.

Végül nézzük, mit „említ” a „vonzerők” „között harmadikként” a manapság már a tőkés liberalizmus után sóvárgó professzor!

„A vonzerők között harmadikként említem, bár valójában párhuzamosan hatott a másik kettővel: érzelmileg is mélyen hatott rám Marx szenvedélyes elkötelezettsége az elnyomottak, a kisemmizettek oldalán. A sors úgy hozta, hogy 1944, az utolsó háborús év kiszakított a polgári otthon kényelméből. Pár hónapon át nehéz fizikai munkát végeztem egy téglagyárban. A többi munkás barátságosan befogadta a vézna, de igyekvő fiatalembert. Jártam a lakásaikban, akarva-akaratlan összehasonlítottam az otthoni megszokott tágas, elegáns lakást az ő szűkös otthonaikkal, az otthoni bőséges étkezést az ő sovány kosztjukkal. Kialakult és azóta is él bennem a szolidaritás érzése. A tőke megrázó olvasmány volt ebből a szempontból is, ahogy széttéphetetlenül összekapcsolódik benne a hideg közgazdasági elemzés és a meleg emberi érzés, a kizsákmányolás miatti harag.”

Ez egy szimpla, nyálkásan filiszteri ömlengés, sok szót nem ér, csak azért említem, mert nem akarok kihagyni a pamfletból egyetlen Kornai-sort sem, illetve azért, mert e liberál-bendőszagú, nyúlós vallomás két lényegi mozzanatra is ráirányítja a figyelmet.

Az egyik, hogy az „elnyomottak, kisemmizettek” minduntalan rájönnek: igaza van József Attilának (Vigasz), az emberek csak „tékozolják bizalmukat”, ha hisznek „a polgári otthon kényelméből” hozzájuk („szűkös otthonaikba”) aláereszkedő, irántuk „szolidaritásérzést” tápláló-mímelő, az „elnyomottak, a kisemmizettek” sorsán „borongó’, a „kizsákmányolás miatt haragvó” Kornai Jánosoknak. Rádöbbentek erre az ötvenes évek elején is (1956-ban nyilvánvalóvá tették: nem csak Gerőéket, de Nagy Imrééket, Donáthékat, Kéthlyéket, sőt Veres Péteréket, Mindszentyéket sem tudják elfogani legitim vezetőikül), majd voltaképpen ugyanerre döbbentek rá a rendszerváltás után is. Mármost a két történelmi rádöbbenés összeadásából hasznos tanulságként kijön egy jókora semmi. Továbbá az is minduntalan bizonysággá válik, hogy az egyszerű, szolid, mondjuk így: normális ember számára nincs valódi kiút. Mert vagy újra és újra rábízza sorsát (annak „irányítását”) a kizsákmányolókra, a Kornai Jánosokra (az Orbán Viktorokra, Gyurcsány Ferencekre, Vitézy klánokra, Hankissokra, Vonákra, Vásárhelyikre, Bauerokra...), így tovább „tékozolva” folyamatosan csökkenő „bizalmát”, vagy maga is gátlástalan basává, kizsákmányolóvá válik. Nincs harmadik lehetőség.

Ismerünk persze jámboran vs. sunyin „dünnyögött” meséket arról, hogy valahol, a messzi-messzi, mitikus álvalóságban létezik szolid, normális, „emberarcú” kiskapitalizmus (kispolgári-kiskert-kis-Magyarország), ám, ahogy világszinten is csökken a kizsigerelhető erőforrások (emberi és természeti potenciálok, tartalékok) mennyisége, úgy válik egyre bizonyosabbá (mind többek számára egyre világosabbá), hogy nem létezik biztonsággal kontrollálható kapitalizmus. A tőkének saját törvénye van, s amely alapállítás Marx megfogalmazásában így hangzik: „a tőkés termelési mód a termelőerők fejlődésében olyan korlátra talál, amelynek semmi köze sincs a gazdaságnak, mint olyannak a termeléshez ; s ez a sajátos korlát tanúsítja a tőkés termelési mód korlátoltságát, pusztán történeti, átmeneti jellegét; tanúsítja, hogy az nem a gazdaság termelésére szolgáló abszolút termelési mód, ellenkezőleg, a gazdaság fejlődésével bizonyos fokon konfliktusba kerül [kiemelések – Gy. úr]”.

Kornai: „Ahogy haladtam előre az olvasásban, mindinkább lenyűgözött a mű [A tőke] éles logikája, a gondolatmenet és az érvelés szigorúsága, a fogalmak használatának precizitása”; s amely szigorú, precíz, éles logika végkövetkeztetése szerint (ezt persze már én teszem hozzá) a történelem nem ért véget a kapitalizmussal. E „precíz” hegeli „logikát”, Kornaiék ma sem tudják cáfolni, ugyanakkor mélyen csalódtak a Nagy Vonzerőben (nota bene saját korlátoltságuk okán: involuntarizmus!), ezért hát úgy döntöttek, hogy akkor innentől az ő személyes („szubjektív”) csalódottságuk hivatott cáfolni a racionalizmus egyik alaptörvényét. Kornaiék szerint nem igaz, hogy ami keletkezik, meg is szűnik. Nem szűnik meg! És különösen akkor nem, ha a jelenség (pl. a kapitalizmus) nyilvánvaló belső ellentmondással terhelt. A „precíz” Kornaiék „logikája” szerint döntő érv a kapitalizmus örökkévalósága mellett, hogy az emberiség több millió éves történetéből Kornaiék „szubjektíve” megéltek cca. 50-60 esztendőt, s ez idő alatt ők személyesen tapasztalták meg: minden halandó (keletkezik és pusztul), csak a Kapitalizmus halhatatlan. És persze a Fülkeforradalom. Naponta hangzik el a zsibbadt apologéták fogatlan szájából a szellemtörténet egyik legidiótább (Churchillnek tulajdonított) bon mot-ja: a kapitalizmus, a demokrácia nem jó, de még nem találtak ki nála jobbat.

Természetesen kitalálni nem is fognak (legföljebb Orbánnak s az ő halhatatlan Jobbkezének lehet rá esélye), ti. a demokráciát sem találták ki, hanem az mintegy magától keletkezett. Majd egyszerre csak, hopp, vége lett. Majd a feudalizmusnak is vége lett. Újfent demokrácia keletkezett (Európában), s ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy na, akkor most már jöhetnek a történelemi évmilliárdok, a mai naptól minden marad úgy, ahogyan van, a viszonyok véglegesen beálltak.

A Teremtő által teremtett végérvényességet (fukuyamásan szólva: a „történelem végét”) mindig is a klerikális agyú tovarisok proponálták, sőt oktrojálták (különféle inkvizíciók révén), nem pedig a logikailag „rendmániás” racionalisták. S ez akkor is így van, ha Kornaiék a Teremtő paradicsomát (ma) „liberális kiegyensúlyozottságnak” nevezik. Kornaiék még azt sem tanulták meg egykori „nagy tanítójuktól”, az általuk ma is csodált „szellemi géniusztól”, hogy a kommunizmussal nem véget ér a történelem (mint ahogyan az semmivel sem ér véget!), hanem (marxi közhely) a kommunizmussal kezdődik az emberiség valódi történelme. Ha kezdődik.

A demokrácia nem jó. De van nála jobb. És ez még akkor is így van, ha Orbánnak újra sikerült nevetségessé tennie magát, midőn bejelentette (ő persze a libero-klerikalista Kornaiék szimpla fonákján filózgatva), hogy hát akkor majd a Fidesz-kereszténydemokrata-kormány fogja „kitalálni” itt a történelmi megoldást, már amennyiben, neadjisten, antidemokratikus módon kell a (keresztény)demokráciát megmenteni.

Na most, ha van valami értelme Orbán szövegének (márpedig van valamicske!), akkor bizony abban messze nem eredeti a miniszterelnök úr. Tudomásom szerint Magyarországon Urbán László vetette föl először konkrét tanulságként s brutális nyíltsággal (méghozzá az 1987-es „Bibó-konferencián”, az ELTE jogi karán, Gombár Csaba rá a tanúm), hogy a különféle (demokratikus és diktatórikus) politikai rezsimek alapvetően gazdasági determinációk szerint váltogatják egymást. Főként az elmaradottabb országokban. Például Chilében. Ahol olykor demokrácia van, olykor diktatúra, majd megint demokrácia (vagy valami majdnem hasonló) és így tovább a történelmi végtelenségig. Urbán arról beszélt a konferencián, 1987-ben (akkor ti. a „reformközgazdászok” már bőven a „gazdasági fordulat”, plusz a „politikai reform” lázában égtek), hogy a valódi, ütemes gazdasági modernizáció nem demokratikus nyivákolással, hanem könyörtelen racionalizmussal, ha kell, katonai diktatúrával mehet végbe. Abban nem vagyok biztos, hogy a „katonai” kifejezést is használta Urbán, arra viszont tökéletesen emlékszem, hogy Chilére, Törökországra, Dél-Koreára hivatkozott, s hogy azután sorra pattanjanak föl a padok közül a Bibó-demokraták, demokratikusan véreset hörögve, mondván: „Bibó forog a sírjában”, ámde Urbán joviálisan mosolygott. Azt mondta, neki tulajdonképpen mindegy, csináljanak a jó demokraták Bibó-demokráciát („demokratikus szocializmust”), az is finom, csak hát, sajnos, nem lesz belőle se fordulat, se reform. Gombár nem fejtette ki a véleményét, ő volt a semleges moderátor, mindenkinek rendesen megadta a szót, abbéli a pozíciójában ennyit tehetett a reform érdekében. Egyébként az egyik legérdekesebb vita volt, amelyen valaha részt vettem, s aminek persze semmi jelentősége, vagyis azt akarom mondani (orbi et urbi), hogy a mai Orbán az egykori Urbánnak csak unalmasan hangicsáló epigonja.

Miközben az egykori „marxista” buzgalmár (Kornai) ezt írja: „érzelmileg is mélyen hatott rám Marx szenvedélyes elkötelezettsége az elnyomottak, a kisemmizettek oldalán. A sors úgy hozta, hogy 1944, az utolsó háborús év kiszakított a polgári otthon kényelméből. Pár hónapon át nehéz fizikai munkát végeztem egy téglagyárban. A többi munkás barátságosan befogadta a vézna, de igyekvő fiatalembert”.

Mindegyre bebizonyosodik: „az elnyomottak, a kisemmizettek” „sorsán borongó”, érzelgő „kereskedők” (részint „a vézna, de igyekvő fiatalemberek”, részint a vastag, félmilliárdos tételekben utazó par excellence vigécek, vigécnők, a vértehetségtelenségükhöz képest dúsgazdag Heller Ágnesek) sorsa, illetve az elesettek, kisemmizettek, kizsákmányoltak sorsa kibékíthetetlen viszonyban áll egymással. És ezen az sem változtat, hogy a hipokrita „borongók” egy jó része történelmileg üldözött zsidó. Egyébként a nagyon buta Kornai is erről beszél a Mozgó Világban. Nagyon bután! Tudniillik minden szalondebil (olykor egészen imbecillis) agyvelő számára kézenfekvőnek tűnik: ha a zsidót is üldözik, a munkást is „üldözik” (kisemmizik, kizsákmányolják), akkor „közös a sorsuk”, s azt közösösen kell vállalniuk! Logice!

Kornaiék közül sokan így érvelnek (mármint a „marxista” Kornaiék közül): Jézus is zsidó, miközben Jézusnál nincs hűségesebb, igazabb barátja, támogatója a szegénynek.

Igen ám, csakhogy egyrészt: Jézus „jászolban született” (ahogy a Biblia írja), míg a „borongó” „zsidó” „kényelmes polgári otthonban” él (ahogyan Kornai írja), s ahová Bauerék, Vásárhelyiék – politikai portyázásaik után – mindig biztonsággal visszatérhetnek. Mint tudjuk, Gyurcsány is keserűn borongva tért haza az ő (nem is oly apró) villájába a nem túl tágas, nem túl kényelmes panellakásban tett (már-már gyalázatosan hipokrita) „vendégeskedéséből”. Továbbá, hogy „Jézus jászolban született”, nem pusztán azt jelenti, hogy Jézus is szegény, szerény, egyszerű, szolid teremtés, hanem azt jelenti, s ez a döntő, hogy: Jézus nem elnyomó. Teccik tudni?! Hanem fölszabadító. Míg az absztrakt „zsidó” fogalma a nép szemében a gátlástalan, szemforgató kizsákmányolással azonos. Egyébként Bauerék ma már nem is a kizsákmányoló minősítést, hanem annak a különféle jelzőit nehezményezik, sérelmezik, vagyis magukat nem álságos, képmutató, hanem cinikus kizsákmányolóknak tekintik, nota bene nem brutális racionalistáknak (mint Urbán), hanem a kapitalizmus fostos kis haszonélvezőinek (Vásárhelyi erről zengett ódát a Mozgó Világban).

Mindebből következően az antiszemitizmus és a nem antiszemitizmus között nincs éles határ. Eörsi elképedésére („azt hittem, a szocializmusban megszűnt az antiszemitizmus”), ez a válasz. Az antiszemitizmus lappang, hol elcsendesedik (de meg nem szűnik!), hol fölhorgad újra, ugyanis: az antiszemitizmus lényegileg nem a bornírt solymosieszterezéssel, ballibsizéssel, kunbélázással (ez „csak” a forma, a felszín), hanem lényegileg a kizsákmányolás-ellenességgel (az antikapitalizmussal) azonos. Vagyis a kizsákmányolás-ellenességnek két alapvető formája alakult ki a történelem során: az egyik a marxi logika, a másik az antiszemitizmus. A marxi logika természetesen nem azonos pl. a Kornai-féle, Tojás Gáspár-féle, Krausz Tamás-féle „marxizmusokkal”, melyek pl. thürmeri, Nagy Imre-i, rákosista alakzatukban óhatatlanul mosódnak össze az antiszemitizmussal.

A nép (ez itt neutrális fogalom, általános képződmény) a „zsidót” nem Jézussal, illetve nem a Moldova Györgyökkel azonosítja, hanem a Kornai-féle, P. Szűcs-féle „vén huncutokkal és gonosz ostobákkal”. A primitívecske, barbárocska népi fölfogás szerint pl. Moldova „nem is lehet valódi zsidó”, merthogy szegény, nyomorgó családba született, így rendes, szolid, becsületes embernek maradt minden körülmények között, és az is marad élete végéig! Szemben ugyebár a „vén huncutokkal és gonosz ostobákkal”.

Mármost annál antiszemitább a nép, mennél kevésbé tartja ostobának (mennél „okosabbnak”, „műveltebbnek”, „képzettebbnek”, illetve – ahogy Ady írja – „huncutabbnak” véli) a „gonosz zsidót”. Jómagam például a „zsidók”, „zsidóbérencek” egy részét, a Heller Ágneseket, Kornai Jánosokat, P. Szűcs Juliannákat, Vitányi Ivánokat, Faragó Vilmosokat, Vajda Mihályokat, Hajas Henrikeket, Ormos Máriákat, Tojás Gáspár Miklósokat… – viselt dolgaik, megnyilvánulásaik miatt – rongyembereknek tartom. „Szubjektíve”. Noha messze nem az a döntő (szerintem), hogy én milyen embereknek tartom őket, ti. mindennek ellenére nem vagyok antiszemita. Mégpedig azért (szerintem), mert intellektuálisan sem vélem magasabb rendűeknek a fent nevezett hitvány embereket (szemben például a szegény Hankiss Ágnesekkel, Csintalan Sándorokkal, Bayer Zsoltokkal, ők el vannak alélva, Hellerék „okosságától”, „zsenialitásától”); egyébként pedig pontosan ez lehet a mondandóm „lényegének kiemelése” (ha már a „kiemelést” reklamálták itt a múltkor).

A vakarcsokat nem gyűlöljük! Csak akkor, ha közben démonizáljuk őket. Hülyén. Például – mutatis mutandis – Hellerék, Kornaiék, P. Szűcsék, Ormosék, Gerőék, Vásárhelyiék azért átkozzák szimplán Lenint, Marxot, mert intellektuálisan nem találnak rajtuk fogást. Egyébként a szellemi nyomorékok legnyomorultabbjai még Rákosit is mélyen alulról szagolják szellemileg, és pontosan ezért gyalázzák – rasszista módon – a kopaszsága miatt is. Miközben persze antirasszizmust prédikálnak.

Tegyük hozzá a differenciáló tárgyilagosság kedvéért: a szintén kapitalista (értsd: nagyon buta) Vicsek Ferenc nem tűri el az általa moderált műsorban a kisliberális nagybetelefonálók spontán, öntudatlan, ámde annál dühödtebb rasszizmusát, például, amikor Orbánt a testmagassága miatt gúnyolják, vagy épp „szellemesen” lecigányozzák a miniszterelnököt tévében. Ezt Vicsek nem tűri. Míg az ATV más műsoraiban dühöng a vérgennyes rasszizmus. Például a zsidó-magasabbrendűség hirdetése, például karácsonykor, Jézus származására utalva (konkrétan Ungvári és Németh Sándor részéről), illetve fölzeng a turul-magasabbrendűség is, Rákosi „csúnya tojásfejére”, azzal szemben az antiszemita Nagy Imre „rendes magyar arcára” utalva (konkrétan Hajas Henrik és Ormos Mária részéről).

Szellemi férgek. Nem csoda, ha már-már a reszketésig gyűlölik a szellemes Lenint, Marxot. Én is rühellnék mindenkit, akinél butábbnak érezném magam.

Emeljem ki a lényeget? Jó, kiemelem: a Kornai-féle, P. Szűcs-féle, Ormos-féle, Vitányi-féle (vö. a Havas Szófia-afférral), vagyis az agresszíven korlátolt komonistázás nem egyéb, mint antiszemitizmus a fonákján. Sőt Ormos Máriánál nem csak a fonákján, hanem a „színén” is megjelenik a rasszista mocsok. Mint tudjuk, Gerő András is élből zsidózta le az ATV-ben az egyik szocialista politikust, s oly elvadultan, hogy amikor kifogásolták néhányan a nyílt zsidózást, Gerő nem bocsánatot kért, hanem még neki állt följebb, még peckesebben (s ha lehet, még idiótábban) közölte a nézővel: ő „történész”, neki „joga van” bárki származására nyilvánosan rámutatni, akár vállalja az illető a zsidóságát, akár nem; ti. az ATV-ben durván lezsidózott politikus nem közölt a származásáról, identitásáról semmit. Ezért nem írom le a nevét, az én szememben csak az zsidó, aki nyilvánosan vállalja származást (vallását, identitását stb.). Ha viszont önként tudatta, méghozzá mindenkivel, hogy ő kicsoda-micsoda, akkor onnantól nálam intellektuálisan, morálisan még Auschwitz sem lehet menlevél számára. Én még a „holokauszt-túlélőt” is spiclinek nevezem, ha egyébként az: tisztességtelen, hitvány besúgó! Így természetesen az ember értelmi képessége is független attól, hogy amúgy „holokauszt-túlélő”-e, vagy sem; a mártíromság nem üti fölül a korlátoltságot.

Kornaiék, mint korábban utaltam rá, manapság szervilisen igyekeznek együtt üvölteni az antiszemita és antikomonista jónéppel (a Mozgó Világban, a Magyar Narancsban, az Élet és Irodalomban, a Népszavában, az ATV-ben, a Népszabadságban, mindenütt), azt remélve, hogy a komonistázással tompíthatják a klasszikus zsidózás élét.

Tévesen remélik!

Szögezzük le: a kizsákmányolás (illetve annak különféle megjelenési formái: az éj nagy odva mélyén töprengő nemzeti nyomor, a szegénység, éhínség, ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség) népi-„értelmiségi” megtapasztalásából, kollektív tudatosulásából, jól láthatóan, nem a marxi konklúzió értése, elfogadása, hanem (az „elit” körében) a kvázi marxizmus (bornírt kontrájaként az antimarxizmus), míg a „hitetlen, csodára váró” nép körében a „jól bevált” antiszemitizmus kerekedik ki. Adorno (is) tévedett, Auschwitz óta a világ csupán annyit változott, hogy (talán) karóba (gázkamrába) nem húznak (nem vonszolnak) ma már, ám újra és újra megtapasztalt történelmi tény: az antiszemitizmus nem szűnt meg.

Eörsi István kérdése: miként lehetséges, hogy még mindig vannak antiszemiták, ráadásul egyre szaporodnak, mint a balhák?

Megmondom. Azért van így, mert Marx, József Attila nem bonyolult ugyan, ám a népség szemében követhetetlennek (így igaztalannak!) tűnik, miközben a marxi gondolatiság mély (a mélység és a bonyolultság nem ugyanaz!), vagyishogy az „elit” sem érti Marxot. Mélységiszonyuk van (bathophobia, „német nyelven”: Tiefenfurcht). Az emberek csak hiszik, hogy értik József Attilát. Hovatovább Marxot el sem olvassák, ámde fecsegnek róla (lesz még példa rá a Mozgó Világ Kornai-cikkéből).

Vagyis?

Marad az antiszemitizmus. A direkt zsidógyűlölet (cigánygyűlölet, idegengyűlölet, homofóbia stb.) általában a nép számára, míg az elvhű antikomonizmus (de facto antiszemitizmusként) a „balliberális elit” számára.

Akkor adódik némi zavar (persze nem az Ormos-féle, Hajas Henrik-féle, Gerő András-féle mélyhülyék között), ha a Kálmán C. Györgyök szó szerint hallják visszacsendülni ennen primitív antikomonizmusukat a Bayer Zsolt-féle zsidófalók szájából. Na, ekkor, ijedtükben, elkezdenek egy kicsit prédikálni a „relativizálás”, a „méricskélés”, az „összehasonlítgatás” helytelenségéről, s azt hiszik, hogy ezzel (a szimpla moralizálással) megoldhatóvá vált a részint történelmileg, részint gazdaságilag determinált probléma. Kérem, még a Magyar Narancsban is „összehasonlítgatnak” az amúgy pengés humanisták, ők persze valamivel intelligensebben teszik, de hát, lássuk be, ez is tipikus „méricskélés”: „Az 1919-es proletárdiktatúra terrorisztikus intézkedéseit, túszszedéseit és kivégzéseit igen alaposan vizsgálták a Horthy-korszakban született történeti munkák. Váry Albert ügyész 1922-es könyve (A vörös uralom áldozatai Magyarországon) 590 kivégzettet sorolt fel név szerint, jelezve egyszersmind, hogy alighanem még pár száz áldozatot hozzászámolhatna listájához. Váry ideiglenes végösszege máig irányadó, bár Arthur Koestler például 500-nál kevesebb kivégzettről írt egyik művében”.

„500-nál kevesebb”? 500-nál több? Nem teljesen mindegy? Relevánsan (értsd: történelemfilozófiailag) ugyanis a kérdés óhatatlanul így vetődik föl: mi az oka, részint a fizikai elnyomorodásnak (az éhenhalásnak vs. a túlhízásnak), részint a lelki elsivárosodásnak? Nos, erre a kérdésre a Magyar Narancs „válasza” gyakorlatilag így hangzik: nem a zsidó az oka annak, ami a kapitalizmusban rossz. Értem. Hanem viszont? Akkor micsoda? Mire a viszonylag tisztességes, ám a mafla banalitásba butult válasz: a kizsákmányoláson alapuló szisztéma nem jó, viszont nincs nála jobb, mert a rapid éhenpusztulás (vs. a túlsúlyosodás, túlhájasodás), „még mindig jobb”, mint az egalitáriusan lassú, totális elsorvadás. Ez is világos; bár ízlés dolga; ami viszont egyértelmű: ez a „válasz” intellektuális mércével mérve: nulla. Ráadásul demagógiának is kevés, mert a viszontválasz mindegyre az antiszemitizmus lesz, dafke, mely szerint a kizsákmányolás (és minden nyomor) attribútuma: a „zsidó”. Írhat akárhány „kivégzettről” „Arthur Koestler az egyik művében”. Ha viszonylag sok áldozatról ír Koestler, akkor is a „zsidó”, ha viszonylag kevésről ír, akkor is a „zsidó” a gonosz. S főként azért, mert a jónép 99,99 %-a nem tudja, ki a faszom az az Arthur Koestler, nem is érdekli. Nem szólva arról, hogy Arendt, Heller és a többi tapló szerint nem a zsidó, hanem Hitler, Lenin, Sztálin (sőt Marx) a gonosz, illetve ők az absztrakt Gonosz konkrét géniuszai.

Mi a különbség Morvaiék és Hellerék között? Már ami a dolog lényegét illeti.

Tegyük föl, Koestler téved, a „kivégzettek” száma a fele (250) annak, amennyit ő saccol! És? Tegyük föl, a „kivégzettek” száma a duplája (1000 fő) annak, amennyit Koestler kalibrál? És? Ahogy az arcátlanul üres közhely mondja: „egyetlen halott is sok”. Annak, akinek a kivégzők az életére törnek. Illetve 1000 halott is kevés. Annak, akinek az 1001. forradalmár-ellenforradalmár fenyegeti az életét.

Nem az az értelmes (történelemfilozófiai) kérdés, hogy hány embert végeztek ki (valakik, valahol, valamikor), hanem hogy miért ölték meg azokat, akiket megöltek! Egyébiránt minden értelmes fölvetés „miért”-tel kezdődik, míg az „értelmiségi elit” semmitől sem retteg jobban, mint ettől a jámbor kérdőszócskától, ezért az „elit” minduntalan így teszi föl a kérdést: „mi a véleményem?”, majd idülten „válaszolgat” önnön hülyeségeire.

Külön ajánlom a Magyar Narancs figyelmébe Eörsi László véleményét. Eörsi Heller Ágnest gyaníthatóan egy rohadt spiclinek tartja (akkor is annak véli, gyaníthatóan, ha nem így fogalmaz), ti. ezt írja: Heller egy szimpla szarházi, de mivel az Eörsi-falka illusztris tagja, meg kell védenünk, tehát tudja meg ország-világ: Heller (s innen szó szerint idézem) „Második férjével, Fehér Ferenccel A magyar felkelés rövid története címmel  írt kötetével – ami nálunk 1981-ben, szamizdatban jelent meg – hitet tett az 1956-os forradalom mellett. Ez az életút mindenképpen tiszteletet parancsol, nemcsak a mai közéleti szereplőkhöz viszonyítva”.

Jó, akkor nézzük, mi az, konkrétan, ami – Heller bevallása szerint! – „tiszteletet parancsol” a történészben, s ami nyilvánvalóvá teszi, hogy Eörsi László vagy maga is spicli (valamilyen módon, valamilyen szinten, valamilyen formában), így Eörsi voltaképpen Hellerben „mosdatja” önnön lelkének szennyes „szerecsenét”, vagy: nem olvasta – történészként!!! – sem A magyar felkelés rövid története, sem a Filozófiám története című Heller-könyvet. Vagy pedig: teljesen mindegy. Eörsi Lászlóból is úgy ömlik a mentális mocsok, miként a többi zsigeri balgából (vs. hazudozóból). Ungvári Tamás azt mondta az ATV-ben, hogy Hellernek ne a hétköznapi pondróságaiba „kössünk bele”, hanem a „filozófiai” zseni-vallomásába, ha már egyszer olyan nagy a pofánk. Mondotta, ajánlotta Ungvári. Rendben van, „kössünk bele”! Ezt írja Heller a Filozófiám történetében az ő „tiszteletet parancsoló” könyvéről: „A megtorlásokról írottakban ugyan a valóságosnál magasabbra tettük a kivégzések számát, de mivel semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre, ezt nem tekintem hibának. Minden forradalomnak vannak legendái, s amíg a történetírás nem léphet színpadra, addig a legendáknak megvan a maguk jogosultsága” (140. oldal).

Ha megvan, akkor az „ellenlegendáknak” is megvan. Nota bene Hellerék „elfelejtették” közölni az olvasóval a „megtorlásokról írott” könyvükben: nem ismerjük a „kivégzések számát”, de föltételezésünk szerint kb. ennyi meg ennyi lehetett stb. Miért nem ezt írták? Azért, mert ők ugyebár „jogosult legendákat” fabrikáltak. Magyarul: hazudtak. Mint két „emigráns” patkány. Sőt ma is azt állítják – elképesztő cinizmussal –, hogy nekik jogukban állt hazudozni. Merthogy ők „emigránsok” voltak. Azért az idézőjel, mert az én becses gyanúm szerint Hellerék nem emigránsok, hanem agent provocateur-ök voltak Ausztráliában is, Amerikában is, Nyugat-Európában is. Biszkuék megmajmolták velük a teljes nyugati „intelligenciát”. Természetesen nincs rá közvetlen bizonyíték, „csak” közvetett, mint pl. az idézett Heller-idiotizmus („a legendáknak megvan a maguk jogosultsága”), vagy mint pl. Hellernek a „Központi Bizottsághoz” címzett besúgói levele.

Természetesen még csak véletlenül sem szeretném a Heller-Fehér-Eörsi László-féle szemetet egybesöpörni a Magyar Narancs lüke („összehasonlítgató”), de korrekt tájékoztatásával („Váry Albert ügyész… 590 kivégzettet sorolt fel név szerint… Arthur Koestler… 500-nál kevesebb kivégzettről írt”), ám vegyük tudomásul: a Magyar Narancsban közölt számok sem érnek többet, mint pl. az a történelmi szám, amely szerint a magyarországi proletárdiktatúra 1919-ben volt. Történelemfilozófiai vonatkozásban a halottak száma is csupán egy pőre adat, önmagában – történelmi-tartalmi „kontextusából” kiemelten – semmit nem jelent. Sem az 500 (-nál kevesebb), sem az 590. Sőt az „ömlesztett” áldozatok száma morálisan sem jelent semmit, s nem csak azért, mert (miként a Magyar Narancs írja) „a rendszerváltással újra fölelevenítődött Váry névsora – annak ellenére, hogy abban olyan személyek is fölsoroltattak, akiket rablás, fosztogatás vagy egyenesen saját felnőtt fiuk meggyilkolása miatt ítéltek halálra a kommün négy és fél hónapja során”; ugyanis, ha nem történészi az analízis, hanem erkölcsi, moralizáló, akkor minden „kivégzés” hátterét (eredetét, okát stb.) külön-külön kell megvizsgálni. A forradalmi logika szerint még az az ember is lehet hős, aki a „saját felnőtt fiát gyilkolta meg” a forradalom idején. Lehet persze alávaló gyilkos is. Míg, ha eltekintünk a forradalmi logikától, akkor minden vétek eo ipso bűn, ami a forradalomban történik, hiszen a forradalom maga az ősbűn (a szent status quo fölforgatása stb.). Nyilván nem a hipokriták szerint. Szerintük ugyanis csak az a bűn, amelyet az ellenforradalmárok (illetve az ellenforradalmárok szerint a forradalmárok) követnek el. Így válhat valamely „forradalom” „mártírjává” a köztörvényes bűnöző, illetve latorrá a vértanú. Vesd össze: „a mi zsidónk nem büdös, a mi komonistánk nem bűnös, a mi köztörvényes bűnözőnk a gyilkos önkény mártírja”.

Mint ismeretes, Ormos Mária történész azzal igyekszik notóriusan lejáratni Rákosit az ATV-ben, hogy újra és újra elmondja: a hírhedt politikusnak „kuglifeje”, „csúnya tojásfeje” volt, nem pedig „rendes magyar arca”. Vagyis: Rákosi egy ocsmány zsidó. Ormos Mária szerint. Miközben a relatíve rigorózus Mancs így fogalmaz az idézett cikkben: „a legitimista történetíró, Gratz Gusztáv mindkét [az 1918-as és az 1919-es] forradalmat kárhoztató monográfiáját (A forradalmak kora, 1935) akadémiai díjjal jutalmazták. A Tanácsköztársaságot az elaljasult csőcselék uralmaként tárgyaló Gratz nem takarékoskodott a dehonesztáló jelzőkkel, sem akkor, amikor a kommün intézkedéseiről, sem akkor, amikor annak vezetőiről kellett ítéletet mondania. »Társai cinikus, üres és tehetetlen fecsegőnek mondják« – írta Varga (Weiss) Jenő (sic!) kereskedelmi népbiztosról, s ugyanő Korvin (Klein) Ottóról megállapította, miszerint az »alacsony, púpos, rút külsejű ember volt«. A legellenszenvesebb portrét azonban vitán felül Kun (Kohn) Béláról rajzolta: »Az alacsony, köpcös ember, akinek puffadt, durva arcvonásaiban [kiemelés – Gy. úr] különösen élvezetvágyra mutató vastag ajkai és ravasz, gyanakvó szemei tűnnek fel, az idegeneket a megrögzött gonosztevők arcára [kiemelés – Gy. úr] emlékezteti«”.

Képzeljük el, mit mond a legitimista Gratz (Ormos) Gusztáv Kun (Klein) Béláról, ha még kopasz is a nyomorult bolsevik! Vagyis, az eddigi tudományos médiaértékelés szükségképpeni folyományaként, az ATV legközelebbi Hajas-műsorában, az immár frizurás legitimistává magasztosult Ormos (Gratz) Mária manifeszt tör majd lándzsát a „szentkorona-tan” mellett. Sőt én egyáltalán nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a harcedzett vénasszony a rendes magyar liberális éj leple alatt saját kezűleg mázolta össze zsidó-bolsevik-festékkel a mocskospiszkos („farkastorkú”) Károlyi (Klein II) Mihály szobrát. Szűcs (Pé) Julianna cipelte hozzá művészettörténészi buzgalommal a pemzlit és a festékes-köblit. Vagyis, visszakanyarodván a Mozgó Világ Kornai-cikkéhez, leszögezhetjük: az antimarxizmusnak van egy negyedik (kiegészítő) alkotórésze is, s amely nem más, mint a gratzi-ormosi legitimizmus. És ami alapvetően azért alakult így, mert: „Korvin (Klein) Ottó alacsony, púpos, rút külsejű ember”. Ormos akadémikusprofesszor történettudományos megközelítésében: a randa veres zsidónak nem volt rendes magyar háta. Ez a balliberálisan tudományos igazság. Kitartás, éljen Hajas Henrik, éljen Gratz Gusztáv!

jav.: ... 88.3 karakterhányados...

Csak az olvassa versemet,

ki ismer engem és szeret,

mivel a semmiben hajóz

s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent

emberi formában a csend

s szivében néha elidőz

a tigris meg a szelid őz.

Ez természetesen nem a „lényeg kiemelése”. Hanem: válasz. Egyszerűen arról van szó, hogy nem tartok igényt az olyan fórumozó érdeklődésére, aki csak „aforizmákban” (értsd: csetelős böffenetekben, köpetekben, emotikumokban…) képes, hajlandó tájékozódni, kommunikálni. Az üresen szűkszavú embertárs éppoly unalmas (számomra), mint a fecsegő, ti. lakonikusan is lehet süketelni.

Aki olvasás nélkül (ránézésre) állapítja meg egy szövegről, hogy az nem szabatos (a kelleténél vagy rövidebb, vagy hosszabb, de leginkább hosszabb), s így (a kutyával együtt) még csak az esélyt sem adja meg magának, hogy (esetleg) szórakozzék egy – potenciálisan – érdekes „beíráson”, nos, az ilyen halandó komolytalan halandó. Érdektelen a véleménye, érdektelen, hogy érdekli-e, amit írok, avagy sem.

Az értelmes fórumozó így reflektál (már amennyiben szükségesnek tartja a közlést): „elkezdtem olvasni a beírást, a nyolcadik mondatnál meguntam, abbahagytam”.

Mikszáth kisregényeit-nagyregényeit nem azért olvassuk, merthogy a „beírója” „kiemeli a lényeget” stb., hanem épp ellenkezőleg: a terjengős meseszövés miatt, illetve azért, mert kedveljük Mikszáth (Homérosz, Tolsztoj, Marx, Moldova s még jó néhány gigantikus „szószaporító”) stílusát. Közel áll hozzánk. Vagyis én nem azoknak írok, akik kíváncsiak rá, hanem azoknak – ha vannak ilyenek –, akik már eleve ismerik a „lényeget” (tudják, mint a jós), illetve akiknek (perverz) szórakozás az olyasféle szövegek olvasása, amilyeneket speciel én alkotok. Tehát csak azoknak írok, akik nem általam ismerik a „lényeget”, hanem onnan, hogy: álmaikban megjelent emberi formában a csend, s szívükben néha elidőz a tigris meg a szelíd őz.

Nagyjából ez az olvasói ihlet, a befogadói alkotás.

Ha Babarczy Eszter olvassa a „beírásaimat”, az nem engem minősít, hanem Babarczy Esztert. Büszke lehet rá! Túl azon, hogy kellemesen (sőt erotikus kéjjel!) tölti az idejét, mikor e topik szövegtengerén ringatózik.

„ezt a kisregényt kutya se olvassa el, ha a lényeget nem emeli ki belőle, és nem rövidíti le a beírója” 

101 karakter. A „kutya” elől nyilván azért maradt el a névelő, hogy stilárisan kijöjjön a 101 kiskutya. Vagy nem. Mindegy, a lényeg, hogy a „beírás” pontosan 101 (vs. 102) karakterrel több a kelleténél, ugyanis efféle „lényeggel” minimum ezerszer találkoztam már közepesen viharos életem során; a legtöbben személyes világbölcsességként fogalmazzák meg: „a nagymamám mindig azt mondta: aki három szóban mondja el, amit két szóban is el lehet mondani, nagyobb aljasságokra is képes”.

Nem tudom, miért van, de szintre mindenki az ő bölcs nagymamájára hivatkozik ilyenkor, nem a papájára, nem a nagypapájára, hanem a nagymamájára, és nem a máséra, hanem az övére.

Mikszáth írja: „a pulya, aki még ott röcsög az anyja szoknyája körül, s a színes babszemeket csórikálja, nem egyszer hallja, amíg felnő:

– Most már semmi se a szolgabíró. A viceispán se nagy úr már. Sőt a képviselői pozíció is besüppedt, mint a kis tűznél sült pampuska. Az Isten verje meg az országgyűlést, sok jó nemesi birtokot felfalt, mint a fekete posztóval bevont országokban sok szüzet a sárkány”.

Benne van a „lényeg”? Benne van: a politikusok korruptak. 23 karakter (betűközökkel). Míg viszont Mikszáth idézett szövege 387 karakter, közel a hússzorosa. Sőt Mikszáth több ezer oldalon (több millió karakteren) keresztül beszél arról, hogy a politikusok idióták, lopnak, csalnak, hazudnak... és amely „lényeget” egy szokvány-csetelő, hétköznapi „betelefonáló” néhány szóban simán elmondja. Tehát Mikszáthot pontosan azért olvassuk (már persze, akik szeretjük olvasni, ti. ez is ízlés kérdése), mert nem „kiemeli a lényeget”, hanem épp ellenkezőleg: beágyazza a mesékbe, illetve az efféle szószaporításokba: „a pulya, aki még ott röcsög az anyja szoknyája körül, s a színes babszemeket csórikálja…” továbbá „a képviselői pozíció is besüppedt, mint a kis tűznél sült pampuska”.

Aki pedig nem szereti Mikszáthot, nem olvassa Mikszáthot. Nem lesz attól gyereke – sem az írónak, sem az állampolgárnak; s ha már újfent ily messzire jutottam a tautologizálásban, csak megjegyzem (amolyan minden mindegy alapon): dugni sem (mindig) azért dugik az ember, hogy majdan ki lehessen emelni az asszonyból (szülész-nőgyógyászatilag) a lényeget: az ivadékot.

Nem akarok megnyerni, meghódítani senkit. Finomabban fogalmazva: nehogy már „Mari néni” tegyen szívességet – Nekem! – azzal, hogy kegyeskedik elolvasni, amit egyébként messze nem neki írok. Ha „Józsi bácsi” nem kultiválja kedves „kisregényeimet”, legyen az ő baja (versus boldogsága) – nekem egyre megy. Akinek nem tetszik, amit (ahogyan, amilyen hosszan) írok, annak nem tetszik. Olvasson rövidebbet!

Állítólag Oscar Peterson mondta: nem a közönségnek zenélünk, hanem magunknak. Márpedig a fogalmazás is – egy bizonyos lélekponton túl – olyan, mint a zene. Formailag centrifugális, expanzív, tartalmilag centripetális, totálisan immanens. Tegyük hozzá: Oscar Peterson nem a közönségnek játszik (idáig igaza van), ámde nem is önmagának (ennyiben téved)! Hanem? Oscar Peterson is a zenének mint olyannak játszik.

Az igazság (a lényeg) nem az olvasóé, nem a megfogalmazóé, hanem az igazság – immanensen – az igazságé.

És mindez (eddig) 5351 karakter (szóközökkel). Kiemelem belőle a lényeget: Az igazság nem az olvasóé, nem a megfogalmazójáé, hanem az igazság az igazságé.

79 karakter, s innentől legyünk matematikusak!

5351 – 79 = 5272 (sallang), ez osztva a 79-es lényeggel: 67.7

Ennyi a karakteri hányados! Vagyis a sallang (kerekítve) hatvannyolcszorosa a lényegnek. Plusz, amit még ezután írok.

Tehát az imént közkívánatomra kiemeltem a lényeget. Érthető a lényeg? Érthető, persze, amennyiben az olvasó maga teszi hozzá (magában) a „sallangot”. De akár ő, akár más fogalmazza meg, így is, úgy is a „sallang”, a cikornya az igazi szórakozás. Ha valóban szórakozás (ízlés kérdése). Ráadásul a fent idézett vers is „lényegkiemelés”, József Attila költészete, művészetbölcselete lényegileg erről szól (számos karakterben), mi több, még az idézett nyolcsoros költeményből is kiemelhető a lényegek lényege: „az ember a semmiben hajóz” (25 karakter). Vagyishogy a szószátyár költő fölöslegesen írta le például ezt:

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok. (99 karakter)

Nem szólva arról, hogy e közel száz karakter is olyan szószaporítás „lényegkiemelése”, amely már egy végképp fölösleges, tipikusan hasztalan Vicsek-szőrtömeg-leírásban végződik:

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.

Fáj a szívem, a szó kihül.

Dehát kinek is szólanék --

Például Strájt néninek. Aki abszolúte unterhund. Annyiban unter, amennyiben valóban a kutya se olvassa, amit írok. S még mondhatnék „kutya”-neveket jócskán. De nem mondok, ti., ha én valamit szeretek magamban, akkor az nem egyéb, mint a példás szerénység! Tehát inkább újra számolok. Az összkarakterszám immáron: 6979 (a lényeg nélkül), na most, ha ezt elosztjuk a „lényeg” (fentebb megolvasott) 79 karakterével, kijön a legeslegvégső végeredmény: 88.3 karakter – vagyis (kerekítve) nyolcvannyolcszoros lett a perverz élvezete annak, akinek sikerült elérnie az olvasásban egészen idáig, már olyan értelemben nyilván, amiként pl. Babarczy Eszter is a par excellence orgazmusig képes eljutni andalítóan fallikus szövegeim révén:

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 22:04:42 © (2643)

… a hozzászólásaiban érzéki gyönyört lelek...

Előzmény: babarczyeszter (2642)

Kell ennél több?!?!

Marxról, mint milyenről?

Az ATV-ből tudjuk: Tojás Gáspár Miklós szerint „a tojásfej azt jelenti, hogy okos”. Mert mi mást is jelenthetne a tojásfej, mint azt, hogy okos a tojásfej?! Buta volna talán, mint a tyúk? Az nem lehet! A tyúk a műsorvezető (vö. tyúk-tojás-probléma a médiában). Akkor hát milyen? Olyan volna, mint a tök? Nem. Szerintem még viccből sem szabadna ilyesmit mondanunk! Az persze igaz, hogy szemantikailag a „here” is „tök”, számos esetben, ámde akkor nem „tojás”. Miként a „faszfej” sem „tojásfej”. Csak annak tekinti magát az interjú során. Ezért most inkább azt nézzük meg, hogy Okos Tojás Gáspár Miklós Kálmán Olga szerint mit jelent a „marxizmus”!

Indítványozom, már a kérdéssel hatoljunk a probléma fundamentumáig: mi az, aminek alapvetően ellensége a „marxizmus”?

„A marxizmus alapvetően az árutermelő kapitalizmus ellensége, és nemcsak a két legfőbb változatáé külön-külön. A »piacellenesség« épp úgy nem marxista önmagában, amiképpen az »államellenesség« sem az önmagában, holott a kommunizmus fogalma a piacot és az államot is kizárja, nemcsak az egyiket.”

Na most, ugyanez valamivel érthetőbben fogalmazva: hadraba herebáni monyáslikán a szédlibej… A világon semmi értelme. Hát, hacsaknem azt akarja mondani a Nagy Filozófus, hogy az „árutermelő kapitalizmus” ellensége a „piacnak”, ti. a „piacnak” nem ellensége a „marxizmus”, amely viszont ellensége a kapitalizmusnak. Illetve dehogyis! A „marxizmus” is ellensége a „piacnak”, csak nem „önmagában”. Illetve (inkább) fordítva: a „piac” nem ellensége a „marxizmusnak, ámde: a „piacellenesség” nem „marxista”. Önmagában.

Egyébként már az szégyen (önmagában, nem önmagában, ebben a tekintetben teljesen mindegy), hogy az „elitértelmiségi” szógyakorló ember „marxizmusról” beszél, nem Marxról, hanem „marxizmusról”. Ráadásul semmit nem mond róla, legföljebb annyit, hogy a „marxizmus” nem azonos a „marxizmussal”. Sőt még az idézőjelbe rakott „»Marx«” is, „mint olyan” keveredik bele az „elitértelmiségi” zagyvába, ti. Tojás professzor szerint „a modern, mai marxizmus ismerete és megértése nélkül se lehet »Marxról« mint olyanról beszélni”.

Nyilván nem lehet, s már csak azért sem, mert senki nem tudhatja, mit fed a „»Marx« mint olyan” formula. Miként lehet valami (valaki) egyszerre jelen a maga, illetve kvázi valójában? Persze épp ez a dologban a bóni: ne értse a szöveget az olvasó, a hallgató (az a legbiztosabb, ha a szerző sem érti), ettől püffed misztikussá a „filozófia”, majd válik (a sejtelmesség által) ezerszer áldott és átkozott „originális zseni”-vé a szimpla szélhámos. Efféle svihák például Heller Ágnes, Kornai János s persze mindőjük előtt: Tojás Gáspár Miklós. Mint olyan. Ne feledjük, Almási professzornál még egy Babarczy Eszter is „unikális koros guru”; és méltán az, hisz’ Babarczy is ironikus-gurusan „rejtekezik”, játékos-korosan „bujkál”, titokzatoskodik az ő régi és újabb „esszéiben”, „szövegeiben”.

babarczyeszter válasz | 2006.01.29 21:11:36 (2642)

Az unalomról szóló szöveg -- sok régi esszémhez hasonlóan -- ironikus és játékos, szándékos nyelvi rontásokat tartalmaz. És, igazad van, rejtekező-bújkáló szöveg…

Előzmény: Lambrakisz (2640)

Nekem persze nem abban van igazam, hogy „rejtekező-bujkáló” a szöveg, ti. nem ezt mondtam, hanem viszont egyszerűen „lehülyéztem” a műkritikát, mint anno Hermann doktor Heller néni disszertációját (vö. Bicikliző majom); Babarczy Eszter ugyanis azt vallja meg (recenzió címén) a Magyar Narancsban, hogy őt „fejbe rúgta” Petri „költészete”, miután már „nagyon várt” egy „fejberúgást”, s éppen Petritől. Mire én – nem győzöm ismételni – nem azt mondtam, hogy „játékosan rejtekező-bujkáló” a „szöveg”, hanem (ahogy magamat ismerem) valami efféle, játékosan nyílt, analitikus alliterációval illettem a vallomást: Babarczy-baromság.

De térjünk vissza a másik (még a tanárnőnél is híresebb, befolyásosabb) szellemi szédelgőhöz! Miért beszél Tojás Gáspár Miklós „»Marxról« mint olyanról”?

Azért, mert (1) nem ismeri Marxot (mármint az idézőjel, kötőszó és mutató névmás nélküli Marxot), illetve (2) nem érti, hogy a mű magában való objektum, s ami azt jelenti, hogy minden valódi műalkotás fölfogható önmagából is; persze értő elemzések (esetleg a mű keletkezésének, előzményeinek, motivációinak) ismerete nélkül nehezebben, de elvileg minden további nélkül megérthető. Míg az utólagos hadbanda, az alamuszi (vs. lelkes-tudattalan) torzítások tömkelege (melyet Tojás Gáspár Miklós nemes egyszerűséggel „mai marxizmusnak” becéz) semmit nem tesz hozzá a marxi műhöz.

Sőt az idézett záp-Tojás-tézisnek még az ellenkezője sem igaz; mert nemcsak Marxról lehet a „mai marxizmus”, hanem a „mai marxizmusról” is lehet Marx ismerete nélkül beszélni, miért ne lehetne, szólásszabadság van, mindenki azt mond, amit akar, lám, Tojás Gáspár Miklós is rendíthetetlenül fecseg. Míg viszont értelmesen értekezni nyilván csak értelem (és tárgyi tudás) révén lehet.

Nem véletlen tehát, hogy Tojás professzor elismerő szavakkal illeti Kornai professzort; egyik agya-lágytojás dicséri a másikat („Amikor a kiváló Kornai János…” stb.), mire ugyebár, alkalomadtán, a másik puha monyás méltatja vissza az egyiket. Kufár-attitűd. Ezt Kozma Andor már a 19. században költészetté emelte:

Mily kedves fiucskák!
Egymást szeretik.
Hogy kissé hiucskák,
Illik az nekik.
Bámulják egymást kölcsönben:
– Uram, lángész lobog önben!
– Uram, önben
Nem különben!

De legyünk igazságosak, Tojás professzor valójában vitázni igyekszik Kornai professzorral, a tudóstárs „tévedésére” mutat rá könyörtelenül: „Amikor a kiváló Kornai János a marxizmust »piacellenességéért« bírálja, téved”!

Kornai nem téved. Hanem részint tudatlan (nem ismeri Marxot), részint ostoba: hosszan fecseg arról, amit nem ismer. Egyébiránt, aki téved, eo ipso nem lehet kiváló. Esetleg a tojás-tökfejek közül kiváló (ige).

Nem vagyunk tévedhetetlenek, miközben soha nem tévedünk (csak egyetlen tévedésemre tessenek itt rámutatni!). Hogyan lehetséges ez? A nem tévedés (mely – ismétlem – nem azonos a tévedhetetlenséggel) döntő kritériuma az önfegyelem. Nem a tudás, az értelem, az okosság mellett, hanem ezek előtt. Önfegyelem mindenekelőtt! Nem beszélek, csak akkor, ha abszolút igazságot vagyok képes megfogalmazni. Miközben persze van némi különbség a tévedés és a dőreség között is.

Például Tojás Gáspár Miklós így folytatja a „kiváló Kornai” „tévedésének” bírálatát: „a marxizmus nem ért véget Marx halálával vagy az első világháborúval”.

Ez sem tévedés. Ez is jókora marhaság. Miért épp „Marx halálával” ért volna (vagy ne ért volna) véget a „marxizmus”? Mi köze Marxnak (aki, mint tudjuk, a „marxistákat”, a Tojás Gáspár-féle tovarisokat „korlátolt állatoknak”, „szamarak bandájának” nevezte), szóval, mi köze Marxnak (illetve Marx halálának) a „marxizmushoz” (illetve annak továbbéléséhez vagy elhalásához)? Továbbá hogyan jön ide a világháború? És miért éppen az első? Miért nem a második? Vagy a harmadik, a negyedik égiháború… Kérdéseinkre Tojás Gáspár Miklós preventív válasza: „A marxizmus önálló diszciplína vagy műfaj”.

Ezért nincs vége Marx halálával és a háborúval.

Mindazonáltal jó volna tudni, a „marxizmus” diszciplína vagy műfaj? De talán mindegy is, hiszen Tojás professzor azt akarta mondani (mielőtt bekapott másfél marék fogalmazásgátlót), hogy a „marxizmus” szuverén, autonóm jelenség.

És?! Mi nem az? Illetve mi az, aminek teljes a szuverenitása, önállósága (már persze rajtam kívül)? Tehát Tojás Gáspár Miklósnak a premisszája is hohmecolás, az érvelése pedig még inkább: „Ahogyan nem volna helyes a liberális közgazdaságtant Smith, Bentham, Ricardo alapján bírálni – azóta is történt egy s más –, a modern, mai marxizmus ismerete és megértése nélkül se lehet »Marxról« mint olyanról beszélni”.

A „liberális közgazdaságtan” kritikája: A tőke (mint ismeretes), ugyanakkor a „mai, modern” (fulladj bele a banális pleonazmusodba!) kapitalizmus bírálatának alapját-lényegét is A tőke adja, tudniillik – és most tessenek jól megkapaszkodni! – „Smith, Bentham, Ricardo” óta nem alakult ki lényegi metamorfózis a világban. A kapitalizmus kapitalizmus maradt. Illetve annyi „változás” történt, hogy a Tojás Gáspár Miklós-féle „marxisták” („mint olyanok”) a kapitalizmust jobbára „liberális piacgazdaságnak” nevezik; s azért tettem a „változás” szót idézőjelbe, mert a „marxisták” még ebben sem eredetiek.

Tojás professzor valami ilyesmit szeretne olvasóival tudatni: a „marxizmus” (értsd: a kommunista, szocialista, szociáldemokrata, leninista, sztálinista, nemzeti kommunista, eurokommunista, reformkommunista, újbaloldali stb. mozgalmak) teljes történetét csak a teljes „marxizmus” történetének ismerete révén lehet megérteni. Mármost ennek az állításnak nincs különösebb értelme, de legalább nem értelmetlenség. Míg a tétel tojási megfogalmazásának sincs értelme (nyilván), amellett totális értelmetlenség (zagyvalék), még az üres közhelyigazság szintjét sem üti meg.

Nem vagyok egy Frajd Zsiga (csak majdnem), vagyis mint egyszerű pszicho-állampolgár élek a pszicho-gyanúperrel: Tojás professzor zavaros szövege arra utal, hogy a pszicho-alany (részint öntudatlanul, részint szándékoltan) megpróbálja egybepampucolni a „marxizmust” a liberalizmussal. Minden Paulus (még a legidiótább is) igyekszik megőrizni (illetve visszahódítani) valamit saulusságából, s amely (nosztalgikus) szándék a krónikus eseteknél egészen elképesztő át- és visszaalakulásokat generál. Mint tudjuk, Tojás professzor is volt már minden (ami belefért), volt „baloldali”, „marxista”, lett „balliberális antimarxista” (evolúció), majd nagy hirtelen „jobboldali liberális antimarxista” (revolúció), kisvártatva pedig egy bravúros kontrarevolúció révén újra „marxista”, most éppen „radikálisan baloldali” (vagy valami hasonló). Igen ám, csakhogy leginkább liberális marxista szeretne lenni, esetleg marxista liberális – ezt még nem döntötte el, de talán nem is akarja, vetésforgószerűen váltogatja kardinális ideológiai álláspontjait. Ilyenformán tehát Tojás professzor ciklikusan-tartósan kétoldali lény, duálisan „marxista” (komonista egyszersmind kapitalista), sőt három osztatú. Szoc-liberál-konzervatív közéleti tovaris. Ős-neo-professzor. Radikálisan nagyokat mondó vörös-fehér gróf: magas-polgári mély-arisztokrata, erélyesen elkötelezett, kávéházi (anti-ÁVH-zi) mezo-proletár. És nagyjából ebbéli elhelyezkedettségében-törekvésében bírálja a másik „kiváló” bíráló (szintén szauluszi-pauluszi-alamuszi) Kornai professzort: „Kornai Marx-bírálata Eugen von Böhm-Bawerk, Werner Sombart és Ludwig von Mises kritikájának a hagyományába illeszkedik, de sajnos még mindig (elméletileg) a II. Internacionálé pozitivizmusának és etatizmusának és (politikailag) a sztálinizmusnak a kísértetével viaskodik”.

A valóság viszont az, hogy Kornai nem viaskodik semmivel. Kornai sztálinista (értsd: államkapitalista) volt, most nagyjából liberális kapitalista, míg a lelki alapattitűdjét tekintve ma is sztálinista (értsd: korlátolt doktriner). Tudományosabban fogalmazva: Kornai professzor „Marx-bírálata” – zokni. Sötét-kék színű, lábszagú, bokára rogyott (agyilag lecsúszott) térdharisnya.

Ami pedig a lényeg: Kornai („Marx-bírálat”-nak nevezett) badarságkupaca a szintén lúdtalpasan művelt proli-filiszter (Tojás professzor) rikítón sötét kék (harisnyás) megfogalmazása szerint „Eugen von Böhm-Bawerk, Werner Sombart és Ludwig von Mises kritikájának a hagyományába illeszkedik”.

Hát, mi tagadás, illusztris társaság, el vagyok tőle alélva!

Vagyis ilyen az, amikor a sznobizmus üli ennen halotti torát. A fejetetején állva üli, esetleg ülve állja, ezt magam sem tudom pontosan megítélni; egy, ami biztos: Tojás professzornál nincs graciózusabb tahó a „marxista” halpiacon. Még a kisujját is eltartja (finoman, elegánsan!), midőn a klaviatúrát üti-veri, miközben így polemizál a kiváló Kornai professzorral: „Ami pedig az elméletet illeti, miként lehet ma Marxot érteni Helmut Reichelt, Hans-Georg Backhaus, Michael Heinrich vagy az »értékkritikai iskola« (Postone, Kurz, Trenkle, Lohoff, Jappe, Meretz stb.) vagy Leibowitz, Lapavitsas, Saad-Filho nélkül – ezt föl nem foghatom. (És nem folytatom a névsorolvasást, bár lehetne.) Varga Jenő óta történt egy s más”.

Történt. Például, hogy Tojás Gáspár Miklós „föl nem foghatja”. Én így szoktam mondani: maga Heller Ágnes szőrtelenítse (szálanként!) gigászi pöszörőmet, majd könyvvel takarja el a végeredményt (persze az én esetemben minimum a Nagy Világatlaszra lesz szükség!), nehogy a legvégén Ormos Mária is meglássa, s elkiáltsa az ATV-ben: „forró vizet a kopaszra!”, szóval, ilyesmi történjék velem (is), ha értem, mi a rekedtes búbánat az, ami már az okos Tojás professzor számára is „fölfoghatatlan”!

Mondjuk ki: az idézett nagyprofesszori gondolat egy unikális záptojásfejből kisült szellemi rántotta! A szerző általában „marxizmus”-ról, „»Marxról« mint olyanról” hadovál, míg ebben a szövegrészben az idézőjel nélküli Marxra, annak „értésére” (illetve nem értésére) vonatkozóan „folytat névsorolvasást”. Tehát Tojás professzor nem tagadja, hogy pl. Engels, Lenin, Varga Jenő, Rudas László, Nagy Tamás s még jó néhányan igencsak értették Marxot (annakidején), noha egyáltalán nem biztos, hogy olvasták Alfredo Saad-Filho megvilágosító gondolatait. (Szerintem csak Podmaniczky elvtárs olvasta!) Viszont. Valószínűsíthető (Tojás professzor szövege alapján), hogy ma már Engelsék, József Attiláék sem éretnék Marxot, ha nem ismernék pl. Professzor Costas Lapavitsas longitudiális cafrangját: leading Professor of Economics at the School of Oriental and African Studies, University of London, and also sits on the National Advisory Panel of Class. Hadd tegyem hozzá: First Class! Leading Professor! Természetesen Tojás professzor sem kevésbé leading, így azután nála messze nem stílustörés a kissé proccosra, amolyan ungvárische fitogtatásúra sikeredett „névsorolvasás”: „Hans-Georg Backhaus, Michael Heinrich vagy az »értékkritikai iskola« (Postone, Kurz, Trenkle, Lohoff, Jappe, Meretz stb.)”

Mire Heller professzorasszony jöhet a szőrömet tépkedni, én ugyanis adok a látszatra! Olyannyira, hogy közlöm: a londoni, Thornhaugh Street-i University-n így írják a szőrt: „sire”; míg ugyanez a von Aust-Haus aus művelt Hellernél: „pubic hair”.

Book-hinterland.

Mi a francot jelent az, hogy A tőkét olvasó ember „Jappe nélkül” nem értheti Marxot? Mit nem érthet konkrétan? Hogy Marxnak igaza van? Hogy Marxnak nincs igaza? Hogy Marx érdektelen? Hogy Marx aktuális? Mi a valódi kérdés, Kacsatojás elvtárs?!

Tegyük föl, hogy szellemileg magam is „Leibowitzék nélkül” élek. Előfordulhat. Így azután nem értem, mert Lohoff nélkül nem is érthetem!, amit Marx a tőkecentralizációról, a tőkekoncentrációról, illetve a kettő meghatározó különbözőségéről ír A tőkében, vagyis Marxot nem érthetem még akkor sem („Reichelt nélkül”), ha egyébként, tegyük föl, ismerem például Bill Gates karrierjét, ismerem az ún. McDonald’s-jelenséget, ismerem a naponta ezerszer áldott (vs. elátkozott) „globalizáció” fogalmát.

Item: originális zsenifilozófusnő gyomlálja meg bájos ágyékomat, ha „Postone nélkül” még a Lehman Brothers csődjének ismeretében sem adok igazat (post festum) annak a Marxnak, aki éppen a Tojás professzor által lefitymált Ricardo-bírálatban mondja ki: más a profitráta és más az értéktöbbletráta, továbbá hogy már Ricardo is „irtózott” a „süllyedő profitrátától”, ti. már ő is „érezte” (Marx szerint), hogy „a tőkés termelési mód a termelőerők fejlődésében olyan korlátra talál, amelynek semmi köze sincs a gazdaságnak, mint olyannak a termeléshez [kiemelés – Gy. úr]; s ez a sajátos korlát tanúsítja a tőkés termelési mód korlátoltságát, pusztán történeti, átmeneti jellegét; tanúsítja, hogy az nem a gazdaság termelésére szolgáló abszolút termelési mód, ellenkezőleg, a gazdaság fejlődésével bizonyos fokon konfliktusba kerül” (A tőke).

Így történik? A „mai, modern” kapitalizmusban is? Így történik. Sőt, még csak most történik így igazán! Ma már – az aktuális kapitalizmusról szólván – szinte mindenki „monetáris pilótajátékról” beszél. Mint tudjuk, Marx doktor Bogár professzor szerint is, Almási professzor szerint is nagyon hülye, mert ugyen szerintük is „pilótajáték” folyik a világban, csakhogy azt nem a „süllyedő profitráta” determinálja. Hanem? Hanem viszont az a nagy gond, konkrétan Bogár professzor szerint, hogy a genetikai globalisták áskálódnak stb., míg a szintén konkrét Almási professzor szerint nem a zsidóáskálódás, hanem sokkal inkább az baj, hogy az amerikai „drop aut gyerekek” lusták. Nem innoválnak. Viszont, ha majd elkezdenek végre innoválni a „drop aut gyerekek”, Amerikában, akkor aztán: „beng” (esküszöm, így mondta a professzor: „beng!”), újra dübörög a kapitalista puma, méghozzá szerte a világon.

Hogy miért nevezem ezeket a professzorokat következetesen hülyéknek, pl. ahelyett, hogy ezt mondanám szépen, kedvesen, udvariasan: „nem egészen értek egyet a kiváló Tojás Gáspár Miklóssal”? Megmondom. Azért, mert hülyék ezek a professzorok. Nem tévednek, mint Kornai professzor Tojás professzor szerint, hanem egyszerűen hülyék. Nincs rá jobb kifejezés. Tudniillik már egy Orbán Viktor is kapiskálja a dolgot, ő persze szőlő-savanyú kumisszal nacionalizált kokakóla-mámorban fetrengve; „új rendszer” kéne Európába – valami ilyesmit magyarázott a miniszterelnök Demján Rózsi néninek egy vállalkozói tojáskonferencián, láttam a tévében. 

Tehát nem az a döntő kérdés, hogy Tojás Gáspár Miklós érti-e Marxot (nyilván nem érti, de ettől még nem hülyézném le!), hanem hogy miféle entellektüel az, aki például egy ilyen mondat összehadribálására vetemedik: „A »piacellenesség« épp úgy nem marxista önmagában, amiképpen az »államellenesség« sem az önmagában, holott a kommunizmus fogalma a piacot és az államot is kizárja, nemcsak az egyiket”?

A Dózsa-ellenesség önmagában épp úgy nem fradista, amiképpen az MTK-ellenesség sem az, önmagában, s főként nem külön-külön, holott az „MTK” kifejezéssel – genetikailag – még igen finoman fogalmaztunk (vö. „újpesti cigányok, basszátok az anyátok!”).

Ha „önmagában” „nem marxista” a „»piacellenesség«”, akkor miben nem marxista? Semmiben? Marx piacpárti? Vagy Marx nem piacpárti, hanem épp a „marxizmus” az, amelynek döntő, lényegi vonatkozásában nincs köze Marxhoz? Jó, de akkor miért nevezik Tojásék a dolgot marxizmusnak?

Na most, nem tudom, hogy itt puszta elírás történt-e, mindenesetre így jelent meg a szöveg az interneten: „a marxizmus nem »piacellenesség«, hiszen nem barátja »az ideális össztőkés«, az állam tulajdonának se, egyáltalán nem helyesli a termelőeszközöknek a termelőktől elválasztott tulajdonát a tulajdonos jellegétől (magáncég vagy kormányzat) függetlenül”.

Mint fentebb értesültünk róla, Tojás Gáspár Miklós „szerint” „a kommunizmus fogalma a piacot és az államot is kizárja”.

Egyiket sem „zárja ki”. A kommunizmus egy merőben más minőség, tudniillik csak így van értelme. Amire Tojás professzor gondol, az a komonizmus. Na most, a komonizmus (egy m-mel) fogalma azt jelenti, amit aktuálisan jelentenie kell, például hogy a komonizmusnak „bűnei” vannak stb., illetve azt „zár ki” elméletileg, amit a professzor éppen megkíván. Jelesül az a nyivákoló professzor, aki „szerint” a „marxizmus” nem „piacellenesség”.

És? Kit érdekel, hogy ellenzi-e a „piacot” a „marxizmus” avagy sem?

Mit akar a „marxista”? Mit állít, mit képes bizonyítani? Tojás Gáspár Miklós szövege tökéletesen jellemzi a „marxista” (és nem „marxista”) politizáló „entellektüelt”: szánalmasan magyarázgatja, bizonygatja, hogy ő aztán nem, a „marxizmus” sem, nehogy már valaki azt higgye, hogy mégis! Hiszen: a „marxizmus”-nak „nem barátja »az ideális össztőkés«”.

És? Papír van róla? Mert arról van írásos, kutatóintézeti dokumentum, hogy a politikusnak nincs a vérében sem zsidó, sem cigány, sem lengyel, sem portugál, sem norvég, sem nyugat-litván, sem argentin, sem piréz-patagón­… génállomány, hanem viszont tisztán félázsiai-genetikai származék van benne, vagy tán egészen az. Ugye?! A gondos náci rendelkezik tudományos igazolással!

Vagy netán arról van szó, hogy fatálisan értjük félre Tojás Gáspár Miklóst? Aki nem magyarázkodni akar, hanem valami mást szeretne velünk közölni? Jó, de mit? Nézzük még egyszer a mondatait: „A marxizmus alapvetően az árutermelő kapitalizmus ellensége, és nemcsak a két legfőbb változatáé külön-külön. A »piacellenesség« épp úgy nem marxista önmagában, amiképpen az »államellenesség« sem az önmagában, holott a kommunizmus fogalma a piacot és az államot is kizárja, nemcsak az egyiket.”

Fordítsuk le magyarra, ez (lehetne) az „állítás” értelme: Marx a kapitalizmus átfogó kritikáját fogalmazza meg, azt mondja, hogy a tőkelogika „korlátolt”, kibékíthetetlen belső ellentmondással terhelt, vagyis a marxi bírálat nem pusztán piacellenesség (idézőjel nélkül), nem szimplán államellenesség.

Nos? Ezt igyekezett (volna) kinyökögni magából a svádás professzor? Lehetséges. Akkor viszont azt nem értem, hogyan biggyen bele a mondatba a „holott” kötőszó, mire van a logikai ellentételezés? Ugyanis, ha Marx nem pusztán piacellenes, hanem a tőke komplex kritikáját adja, akkor azt nem „holott” teszi ugyebár, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert a kommunizmus sem nem piaci, sem nem állami formáció.

(Végül egy stiláris – ám a lényeget is érintő – „kukacoskodás”: ha Marx „az árutermelő kapitalizmus ellensége”, akkor Marx nem lehet a kapitalizmus kritikusa, ugyanis ellenségesen nem lehet kritizálni. Barátságosan sem! A kritika abszolúte független „műfaj”.)

Ami tehát nyilvánvaló: Tojás professzor összevissza beszél (a szövegének semmi értelme), s ami valószínű: mélyen, legbelül, freudilag magyarázkodni igyekszik. Ezt írja: „a »piacellenesség« nem marxista”, merthogy ezt magyarázgatná öntudatlanul: a „marxizmus” nem „piacellenesség”.

Mint mindenkit, a bizonytalan „entellektüelt” is jellemzi a stílusa. Az „értelmiségi” (túl azon, hogy nem igazságot fogalmaz meg, hanem a „véleményét” hangoztatja, amely ugye „nyugodtan vitatható” stb.) konkrét, határozott, egyértelmű állítás, ítéletalkotás helyett jobbára a tagadást tagadja. „Ügyesen”. Azt mondja: Marx nem piacellenes. Hogy miért így fogalmaz? Mert önnönmagáról sem tudja igazából, hogy piacellenes-e vagy sem. Ahogy Kabos Gyula (alias Schneider úr) mondotta: „ebböl is kicsit meg abbol is egy kicsit”. S hogy Tojás professzor biztosra mehessen a professzori bizonytalanítással, idézőjelbe teszi a „piacellenesség” szót, ugyanis az idézőjel a tuti, azzal szinte mindent el lehet maszatolni.

Tojás professzor szerint „a marxizmus” azért „nem »piacellenesség«” („önmagában”), mert „nem barátja »az ideális össztőkés«”. A „marxizmusnak”. Érti ezt valaki? Ha nem érti, nem azért nem érti, mert „nem tudja követni a zseni gondolatmenetét”, hanem azért, mert a szöveget egy radikálisan gátlástalan szélhámos hohmecolta a nyilvánosság elé.

Tegyük föl, elírás történt, vagyis a Nagy Tojás Gáspár Miklós azt akarja mondani, hogy nem a „marxizmusnak” „nem barátja »az ideális össztőkés«”, hanem a „marxizmus” nem barátja „az ideális össztőkés”-nek (miként „az állam tulajdonának se”), tegyük föl, erre gondolt a szerző, ám ez így is marhaság. Mert mindehhez a „barátságnak” semmi köze. És a „helyeslésnek” sincs hozzá köze. Míg Tojás Gáspár Miklós szerint a „marxizmus” attól marxizmus, hogy ugyan „nem »piacellenesség«, hiszen nem barátja »az ideális össztőkés«”, viszont „egyáltalán nem helyesli a termelőeszközöknek a termelőktől elválasztott tulajdonát a tulajdonos jellegétől (magáncég vagy kormányzat) függetlenül”.

Javaslom, azzal most ne foglalkozzunk, hogy a „kormányzat” nem tulajdonos, ellenkező esetben lealacsonyodunk azon „kedves Vicsek úr” igéynszintjére, aki szinte napi rendszerességgel tart közgazdaság-jogi alapszemenárjumot a betelefonálóknak a tévében, csupán jegyezzük meg: lehet, hogy a „marxizmusnak” nem barátja „az ideális össztőkés”, lehet, hogy „nem helyesli a termelőeszközöknek a termelőktől elválasztott tulajdonát”, ám Marx akkor is azt mondja, hogy a probléma a Tojás professzorok nívóján nem kezelhető. Sajnos. Marx nem handabandázik (helyeslésről, barátkozásról, miegymásról), hanem leszögezi: „az [önző] egyének” csak akkor válhatnak „teljes egyénekké”, ha „az egyesült egyének a totális termelőerőket elsajátítják”. Továbbá Marx szerint erre csak a proletariátus (értsd: a termelőeszközöktől megfosztott egyének együttese) képes. Objektíve. Egyszersmind senki nem tud olyan szöveget mutatni, amely arra utalna, hogy Marx merőben áll szemben József Attilával, vagyis amely azt sejtetné, hogy Marx szerint a proletár szubjektíve is képes „önző egyénből” („a termelőerők elsajátítása” révén) „teljes egyénné” szublimálódni. Miközben a pesszimista József Attilánál sincs kizárva az, ami az optimista Marxnál nem föltételezett. Tehát, hogy érthető legyen: Marx szerint csak a proletariátus alkothatja meg a kommunizmust, azt viszont nem állítja a filozófus, hogy meg is alkotja, míg József Attila szerint a proletár képtelen „teljes egyénné” alakulni (hiszen „odébb, mint boltos temető, / vasgyár, cementgyár, csavargyár. / Visszhangzó családi kripták. / A komor föltámadás titkát / őrzik ezek az üzemek”, továbbá: „Minden nedves, minden nehéz. / A nyomor országairól / térképet rajzol a penész”, továbbá: „Itt a lelkek / egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak, mint ahogy a telkek / köröskörül mélán és komorlón / álmodoznak gyors zsibongást szövő / magas házakról”), s ami egyszersmind József Attilánál is azt jelenti, hogy elvileg létezik a „megszerkesztett, szép, szilárd jövő”.

Tehát még egyszer (hogy a világosnál is világosabb legyen!): József Attila nemigen bízik abban, hogy az „önző egyén” „teljes egyénné” válhat („Mindenségüket tartani a fénybe, / mint orvos, ha néz az üvegedénybe, / már nem tudom, megadom magam kényre”), ugyanakkor Marx is csupán arról beszél, hogy ha valamely társadalmi csoport képes a „totális termelőerők elsajátítására”, akkor az csak a proletariátus lehet. Nem bizonyított, hogy képes is rá, ám azok az „önző egyének”, akik – viszonylag – jól járnak a kapitalizmussal, egyszerűen nem érdekeltek „egy megszerkesztett, szép, szilárd jövő” kialakításában.

Ez a marxi-József Attila-i kettősparadoxon lényege. S ami ezzel szemben áll (vagy „csak” merőben eltér tőle), nos, az a „marxizmus”. Tojás Gáspár Miklós marxizmusa. Azon Tojás professzoré, akinek, jól láthatóan, nincs gondolata. Semmi. Csupán érzelmei vannak. Azt szerette volna közölni a nyilvánossággal, hogy benne (az ő többszörösen kifordított-befordított-mégis-bunda-a-bunda lelkében) megfér a „marxista” érzelem is, a liberális érzelem is. Ennyi. Nem sok, gyakorlatilag nulla, ám még a nullát sem sikerült normálisan megfogalmaznia: „a marxizmus nem »piacellenesség« önmagában”.

Hogy mindezt miért mondtam el? Azért, mert Tojás professzor szerint „Amikor a kiváló Kornai János a marxizmust »piacellenességéért« bírálja, téved”.

Miben téved a kiváló Kornai?

Miért nem érti, mennyiben nem érti Marxot?

Erről írok legközelebb.

jav.: ... állnak a szavak...