Egy hete jött ki. Egy lemeznyi (Jabali, U-turnaround, The hen, Big Fun/ Holly-wuud), a 2007-es posthumus Columbia “Miles Davies :The complete on the corner sessions” kiadásból, amit csak CD-n jelent meg eddig. A Record Store Day tiszteletére most kiadta a Columbia vinyl-en
A Qualiton Anthology 67 / Modern Jazz (LPX17372) lemezt hallgatom. Pege, Dobsa, Lakatos Béla, Tomsits Rudolf….Gonda János A Qualiton Együttessel, Kovács GYULA Vukánnal és Pege Aladárral….és az uktolsó elötti a Deseö Quartet : “ A csitári hegyek alatt “
A belsö borítón egy aj ánlás: “Emilnek sok szeretettel D. Csaba, 1972 Xsmas”
Mint egy 50 éves palacposta. A lemezt egy lemezkereskedö küldte, Brooklynból.
Ezek szerint hallható különbség van mono és mono között is. Gondolom, nem mindegy, hogy csak "fizikailag" mono egy barázda, vagy pl. monósítva, összekötve van az L-R csatorna is... Vannak phono előfokok, amelyeken külön mono kapcsoló is van.
És eszerint különbözőek a hangzó "mono-élmények" is, hiszen nem mindegy, hogy egy végig mono (egycsatornás) elektronika jelét egyetlen hangsugárzón hallgatjuk, vagy sztereo láncon, amelynek forrása egy eredetileg is mono barázdából nyert jel. Ez utóbbi esetben már a teljes láncra vonatkoztatható együttfutási hibák is okozhatnak némi kóválygás-szerű álsztereo hatást.
Nekem az első komoly mono élményem erősítőépítés közben volt, amikor a meglévő erősítőm egyik csatornáján kipróbáltam, hogyan szól egy közvetlen fűtésű triódás pp végfok (6B4G-vel), aminek a végére kötöttem párhuzamosan a két hangdobozt. Az AN-E dobozpár együttfutása meglehetősen jól össze van lőve gyárilag, így a zene abszolút kóválygásmentesen középről szólt, de mégis valamiféle soha nem hallott részletességgel és teltséggel a hangfalak közötti levegő "szólt", de a sztereó térélményhez képest szinte semmilyen hiányérzetet nem keltve. Nemtom az általad leírt kétfajta tűvel való lejátszás között van-e valamilyen jól hallható különbség?
Alapvetően két időszakot kell megkülönböztetni, az első a kb 1958-60-ig tartó mono éra, ezekhez a lemezekhez nekem is van egy EMT TMD25 mono, 25 mikronos tűs hangszedőm. Kb 1960 után a mono lemezeket is sztereó vágófejjel vágták, így azok "sztereo barázdába vágott mono" lemezek, azaz a barázda mérete kisebb, a sztereo szabványnak megfelelő. Ezekhez modern tűs mono hangszedő illik. Amúgy a modern mono újrakiadások is tudnak jók lenni. Azon dől el, hogy mennyire sikerült egyformára a vágófej két oldala...
A borító megfejtése az lehet, hogy mivel a nyomás (P) évszámát egyiken sem tüntették fel, nem kellett rajta változtatni. Jóféle monó hangszedőkkel én is szemeztem, de a mai árakat látva, előbb kaszinót kellene robbantani;)
Azért a családi vagyont ne rulettezd el képzeletben sem...
Vagy e szerint a kép szerint csak az acélszürke repi lemezborítót nyomtatták ki 64-ben? ;)
Aztán újra meghallgatva ezt az 1950(?)-ben felvett mono lemezt, rájöttem, hogy talán azért (is) hallom jobbnak a vegyesfelvágott sztereo Encores mellett, amiért jobbnak, egyértelműbbnek és zeneibbnek hall az ember egy Single Ended triódás erősítőt egy pentódás Push-Pullnál. Ahogy nem véletlen, hogy még mindig léteznek mikrobarázdás MONO (csere) pickupok is az igazi, monóra vágot LP lemezek autentikus lejátszásához is... Mert ugye, azt az egészet, amit egyszer szétválasztottunk, azt már a rohadt büdös életben ugyanúgy nem fogjuk tudni összeilleszteni kerek egésszé! ;Đ
Kicsit összekeveredtem, hiszen csak a Heifetz válogatáslemezen van Dynaflex felirat... így a hegedűversenyesre mégiscsak a '67 és '68 számokat játszanám meg a képzeletbeli rulettasztalon;)
A kutyátlan Red Seal lemezcimke és a Dynaflex védjegy alapján 1968-1970 közé saccolnám. Fehér kutyával, Dynaflex nélkül lehetne '64-es kiadás, de korábbi semmiképpen.
