" A hifisták és popbuzik szótárában a "metal" ugyan szitokszónak számít "
Nálam pedig a "pop" számít szitokszónak. Nem vagyok egy akkora nagy metal-head, de pl: egy melodic death metált inkább meghallgatok, mint egy akármilyen pop nyáladzást.
A pi#ába, kihagytam a legnagyobb Gaga-covert, amit Leander legelső koncertjén élőben hallottam, ahova még az erősen tini családtagot vittem el egy kis kultúrát szippantani... Mindketten akkor voltunk először a Dürerben. A gyerek persze rögtön fel is ment gátlástalanul a színpadra, egy kis üdítőt vinni a buli felére már láthatóan kiszáradt Leandernek. Akkor már Leander anyukája is a színpadon volt, mert a zsúfolásig megtelt nézőtér már nem volt biztonságos a pogózó vagy a földön fetrengve röhögő tömegtől...Mert mindenki megőrült - na nem Gagától, hanem Brahmstól;ĐĐĐĐ
Már elkéstél, a cég a barátom és társam halálával bezárt, csak és kizárólag a magam örömére muzsikálok, már nem hajt semmi, így a külső vélemények sem izgatnak már...:)
Hát ha "ottragadásról" van szó, akkor én inkább az egész hifista, hájendista brancsot (beleértve a hifisókon bólogató prosigyűjtő bakancsosokat, és az őket kiszolgáló highend stúdiókat - a villanyszerelők, vagy inkább vízvezetékszerelők színvonalán lévő forgalmazókkal és magyar "fejlesztőkkel" együtt -, akik még mindig a megboldogult audio félisten négy évtizeddel ezelőtti retorikáját használják a szarjaik elsózására;ĐĐĐ)));)
Nem találkoztam még egyetlen egy hifistával, vagy forgalmazóval sem, akinek annyi köze lenne a zenéhez mint a kislábujjam körme alatt lévő kosznak - akár művészetként, akár sajátos kommunkációként is tekintek a zenére mint innovatív tartalomra, üzenetre... (Nálad még nem voltam, de majd elmegyek a lányommal - kibaszottkurvajó füle van, pár highend-gurut már beégetett!;) -, meg pár metal lemezzel a prosigyűjtó szatyrunkban;Đ)
Egyetlen embert ismertem, aki ezen a hájendista önbecsapáson teljességgel átlátott, és soha, de soha nem mondott volna ki olyant, hogy neki csak az ilyen és ilyen hangszerek által megszólaltatott, ilyen és ilyen topológiájú rendszerben hallgatott akusztikus zenemű nyújt szellemi élvezetet. (Mert az említettek köreiben még mindig legfeljebb a Pinkflojd Zepp-korabeli szarjaira bólogatnak és Vivaldi 4évszakjára bámulják a sáros bakancsot, a prosistütyőt szorongatva;))
A "metált szereted?" népszerű kérdésére nyilván az "utálom" a pontot érő helyes válasz, holott már a kérdés is paródia, hiszen a metálnak legalább annyi fajtája van, ahány zenekar megszólalt a kedvenced, a Led Zeppelin óta, hiszen őket tartják a (heavy) metál zene első, mértékadó zenekarának. Akkor mitől is fanyalgunk, vagy miről is beszélünk?
A hifisták és popbuzik szótárában a "metal" ugyan szitokszónak számít, ettől függetlenül - a zsákutcáival együtt - a mai napig az egyik leginnovatívabb zenei műfaj, amelyben a hangszerek megszólalásának, hangterjedelmének a legrészletesebb feltárásától a használt technológia alkalmazásán át a megszólalást, a rögzítést vagy visszajátszást illetően is a legigényesebb hozzáértést követeli meg minden tekintetben. A zenésztől ugyanúgy, ahogy az összes technikai szakembertől, a hagszergyártóktól a pedálok és az elektronikák tervezőitől a hangosítókig, sőt, újabban a teljes audiovizuális stáb tevékenységét, azaz a fénytechnika és színpadképek részletes, tizedmásodpercekre lebontott megtervezését, működtetését is beleértve. És még mindig a leginnovatívabb zenei műfaj, hiszen a Zepptől kezdve folyamatos és állandó a változás minden tekintetben - nem véletlen, hogy a kutatások szerint a műfaj legújabb koncertjeit vagy lemezkiadásait is az értelmiség köreiben kísérik leginkább figyelemmel. (Nem azt mondtam, hogy az értelmiség metált hallgat, hanem azt, hogy a metál műfaj hallgatói főleg az értelmiség köreiből kerülnek ki
De a fordítottja is igaz: az ún. "komolyzene" innovációja is ugyanezen elvek szerint működik akár a tisztán akusztikus hangszerekkel előadva is. Vivaldit interpretálva is léteznek azok az innovatív hatások, amik a könnyűzenét is folyamatosan mozgásban tartják. Még a Négy évszaknak is megvan a maga "punk" sőt "metalcore" stílusban előadott megfelelője is. Az egyik legnagyobb meglepetésem volt "hifista" koromban (amikor még ezüsttel drótozott (drogozott;) AudioNote soundot hallgattam;) ez a méltán híressé vált 69-es felvétel a csodagyerekkel. Hasonlóan fenyegető gonoszsággal, "magukból kifordulva" szólalnak meg a tél elején a vonósok, ahogy a Meshuggah gitárjai hörögnek az énekessel karöltve, és ahogy aztán halálos pontosságú időmértékkel és szépséggel teljesedik ki az egész évszak realitása...
Ennek a télnek szinte az ellentéte az a könnyed, szinte hányaveti módon és sokkal tempósabban odavetett pár hang, amivel a vonós "punk", Nigel Kennedy nekifog a téli táj megfestésének. Volt szerencsém Nigelt közelről is hallgatni (és fényképezni), jól ismerve már akkor a fentebb idézett Neville Marriner lemezt is. Nem mondom, hogy nem csodálkoztam az elképesztő és magávalragadó lazaságán, legalább akkora különbség volt a kétféle vonós sound között, mint a Meshuggah vagy a Northlane gitárhasználata között - hogy a metálnál maradjunk ;))
Végezetül mi mást raknék be ide, mint egy kis "szeriális" zenét gitárokkal, monoton, screamelt vokállal, ami tökéletes aláfestése számomra minden szöveges Word vagy Indesign programnak. Ha ilyen szövegszerkesztő munkám van, amire figyelni kell, vagy netán gondolkodni, akkor a háttérben mindig a Spotify-on a Northlane Radio szól vagy valamelyik csak metalcore újdonságokat játszó válogatás... Ám háttérben, halkan hallgatva is azonnal észreveszem, ha valaki új tempót, hangszínt kevert a gitárelektronikán, a mixben vagy a masterelésnél, ilyenkor megnézem, ki játszik, és megkeresem a Yt-on is. Mindez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy rajongó hülyegyerek lettem, de lehet, hogy a lemezt megveszem magamnak vagy a családtagnak. Nem azért hallgatok meg egy zenét, mert korlátolt rajongó vagyok, hanem, mert kíváncsi vagyok rá, és értékelem, ha egy eddig sosem hallott félhangot hozzá tudott tenni a zenei kultúrához - legyen az bármilyen műfajú.
Ha viszont vizuális munkát kell csinálnom, akkor tök máshogy működik az agy, ilyenkor egész nap bakelitlemez forog, oldalanként folyamatosan cserélgetve a többnyire 19-20. századi komolyzenéket Bartóktól Cage-ig vagy Ligetiig - vagy csak Bach forog, ami hegyekben áll a szoba közepén ;::
Ez pl. csak a kantátáit tartalmazó 32 db album ;DDD::
Van kérdés, nincs kérdés? Hála isten, majd meglátogatunk egyszer pár lemezzel...
Azért nagy ritkán, (félévente) ha elkap a nosztalgia, azért néha felteszem, mert azért a lemezek, és az első négy lemezanyag megvan szalagon, és nagyon jól szólnak! De aztán visszatérek a tisztán akusztikus hangszeres zenére, mint már mondtam megöregedtem! De Te hiába vagy két évvel idősebb nálunk, úgy látszik ott ragadtál jórészt... (bár nem hiszem, hogy nem hallgatsz Te is időnként "komolyat"...)
Sőt, a Zepp az, amit a mai fiatal zenészek már tinikorukban magukba szívnak, és tribut bandát alapítanak az életművükre!
Pl. a Presence, akiknek ez az első koncertjük, és akiknek ingyen cuccot, hangosítást, keverést adtam, sőt, több fesztiválra, köztük a Szigetre is betoltam akkoriban:
Nem Anti, én már a fiatalkorom zenéit is csak nagyon ritkán hallgatom, pedig a Zep szalagmásolatai itt vannak a polcomon, de én már szinte csak "komolyzenét" és akkusztikus jazzt hallgatok, a 120 dB nem csábít már! Szóval nem fogtok engem már csápolni látni, arról már lemaradtatok vagy 50 évvel...:)
namost ebbe ne menjünk bele, hogy ki mikor milyen koncertet hallgatott vagy hallgat, vagy volt-e életében egyáltalán olyan koncerten, amit most még a macskája sem visel el.
Ligetitől vagy Eötvös Pétertől sokkal többen kapnak kiütést a hifisták közül, mint mondjuk Tóthgabitól vagy az Ákostól...
az első sorban csak tinik vannak, Gabót a hátsó ajtó mellé támasztanám, ott is van simán 120 dB színtiszta sound, meg onnan hamar kisegíteném az előtérbe, ha bezavarna a lábdob a pacemakerének ;)
Ha a hasonló stílusban zenélő előadók produkcióját elektronikusnak neveznénk, akkor bármilyen zene is "elektronikus", amihez egy stúdióban pl. utózengetést adnak, ami szinte mindennapos a hangrögzítésben – akár Glenn Gould Bach interpretációi is. :)
Az említett Meshuggah esetében - az elektronika jelenlététől függetlenül - azért még mindig a kéz "csinálja" a hangot, még mindig a gyakorlástól, tehetségtől, kreativitástól és persze a fantáziától függ a produkció értékelhetősége, újdonsága, vagy varázsa... Ilyen értelemben a Meshu abszolút színtiszta gitárzenekar, a húrok és gitártestek legapróbb rezgése is ott van minden hang elemében és következményében, mégha sűrű masszának is tűnik ez a gyanútlan és tapasztalatlan hallgatónak.
(Azért szívesen befizetnélek egy ilyen zenekar élő koncertjére, ahol rendesen megszólal az a pár (tíz- vagy száz)ezer Wattal szárnyaló hang, amiben nincs semmiféle felvételi vagy lejátszási anomália, barázdakövetési hiba, vagy éppen hangkar rezonancia, miközben nemcsak a füleddel, de a tested minden porcikájával érzed is a hangot, mint egy monumentális tárgyat, ami “benned rezonál”. Csak hogy megtapasztald, hányféle egyéb valóság létezik a sajátodon kívül is;) Például a Meshuggah valósága, akik nem mai gyerekek, de egy sajátosan egyedi úton haladnak: ami néha olyan, mintha négyen négyféle számot játsszanának, amit az ötödik – Tomas Haake, a dobos – zsenialitása a világról alkotott, atomóra pontosságú látleletté alakítana. Miközben a feltámadt dinoszauruszok az oldalajtókon vonulnak a koncert terembe befelé ;Đ::
Tudod Anti lehet, hogy már megöregedtem, de nekem már ez nem megy, teljesen elfordultam az elektronikus zenéktől! Engem ez már nem szórakoztat, hanem csak fáraszt...
Ahogy mondom! Persze nem a szar videóra gondoltam, hanem az 'atomic fire' cég embereire, akik a nuclear blastból kiválva vitték magukkal a krémet és a tudást... Stúdiótechnika, keverés, master, vágás, dinamika, középsáv tisztasága, a tér teljes kitöltése már-már az analóg időket idézik - persze egy Koetsu alatt fullra minden (is) elvérezne ;ĐĐ
