Vers kettős: Feltámadásra várva Dzsida J. Behunyt szemen át versének parafrázisa
Behunyt szemen át… Meg-megvillan a nap veretes gömbje Gomolygó nagy mezőkön... A poros ködös tetőn át Régi pogány templomok ajtajában… Az álmos város peremén - - Ha kérdeném(?) – apánk mit üzenne? Illatosan csap fel a tömjén… Hulló vakolatok közt Álmos vonatok dohognak a ködben -
Beszélne itt valaki rólad kedves Mester? . Pán isten nyomában… Szívünk tele gyötrelemmel: Borzongva keseregve fázik… Pénzt számol ma is - Aki magára, családjára, nemzetére büszke - És Harminc ezüstökért Nagy meztelen sereg jő - tülekedve - és csak hull-hull reád a gyűlölet üszke . Az országúti Krisztus sír a kereszten…A Mester, S mellette Latrokként feszítve ketten - És amíg a tömeg felrója neked Kedves Mester, Ha néha, néha, felsír a bűne - A csendben (?) Szökőkút, csobog a kertben. . Bár volt földje, Sós vizek közt keresi, mit tál lencsén eladott; Gyermeket, nyájat, vak aggot! És most boldogtalan megesett leányként, Könnyesen várja a holnapot - Léthé vizén szerelmes párok csónakáznak felette: Holt lelkek közt ring - rút életét feledve; Honnan jött és hol lelt szerelemre - Ifjan hol kacagott a szélbe? Halottak napján kiért hull a könnye; Kit hívna vissza, ha lehetne? Kit hívna tetemre - Feltámadás üdvéért - puszta lelke, Óh istenem! Most már? Vajh, kit követne?
mint a vak tapogatózom körbe lehúnyt szemmel hallgatom: csak magad, neked szabad – az agy visszhangzik egyre - isteni kegyelem nem zár börtönökbe – remény nélkül letörve fogva tart a vágybilincs nyakörve de láncon a lélek nem lehet szabad!
magányos társ vezérli utamat, bár szívemben láz van és ráz az indulat nem csitítom magamat mégsem, oltárhoz vezetnek az igaz szavak, - így teremtem, őrzöm, sámán magamra öltöm a lélek fénylő trónusán mit népemre hagyott Kánaán az emberiség hajnalán...
Bűn és bünhődés - * Sajogjon a szívünk, - amig bűntanyák máló kérgeit tépkedi gyermekeink keze - amíkor leborulunk a tűz forró, kitáruló combok árka fölé, kéjtől megremegve –
Csengő kaszák elé omolva falfehéren, minként megtöretett, bűntelen rabszolga - Sajogjon a szívünk, mert bilincs a törvénye, hiába kiáltanánk, a porból suttogva, -
Keserédes éjkék dalokat mormol a száj – sirassatok meg minden elrabolt éjszakát! Széplányok - sikoltsatok álmaitokért! amig értetek zengdül a szerelmes éj –
Sikoltsátok az éjbe lázrózsás dallamát! Hasadjon meg, - és szülessen újjá a világ!
* Dzsezz, dzsessz… blues song – zsong, soul a ritmus –
dübörög a zene -
idegeink között szunnyadt fekete hang-közök riadnak vele – elszállnak, összeforrnak barnán árad az öröm vad szívverése –
mit se tudván minden pillanat - újra közel van -
Csak a halálhoz volt joga aki először így kiáltott – semmi sem volt ilyen igaz mint a fájdalmas dallal megszületett percnyi vigasz…
Ma együtt játszik: fekete, fehér és mulatt és a játék örömében leszakadt bilincsek alá hullnak nesztelen - az önmagára ismert isten mosolya ragyog az arcokon –
festetlen - feketén-fehéren –
A zene igézetében jazz szabadság dala szól - az éjbe sírt szerelem nevében elbukott züllött álmokért sír, jajong a bukdácsoló hajnali részegség –
Az elhagyott partokon - vele kiált az újszülött gyermek a virtuóz bohóc és a ripacs és minden csók tüzével a kelő nap...
Magához öleli a világot és bárhol a bársony ég alatt a dobokon - dobol a feromon a vér és szenvedély hangszerén bejárva a lehetetlent: a börtön küszöbén...a rab - néha mámoros szent kiált így az emberért - máskor törékeny emberi hang szerelmes könnyes panasz…fakad.
Ha szól a jazz a mindenség lelke jön közelebb - és velünk marad, mi lelkünkből sarjadva kiszakad...
egy fájó sötét gondolat: Te jó vagy Uram, hát most lássad megcsalt magyarságodat -
óh magyar Hargita! Székely vára csupa rom meztelen óriás ül ordas hazugságokon - pillája se rezdül bár tudja az igazat tudja - ami elveszett vissza sírni nem lehet - a hősök ősi jussát őrzi a szív, a vér, a képzelet –
tér-időn kívül – a hegyek ormán
hol az óperencián túli turull se jár
a széki gyopár hó mezején
áll egy fekete remete vár –
ott él egy harcos, öreg táltos
álmos a szava: szívünkbe lát - bár tudja az igét nem hívja Istent Hargita népe - jelre vár – a tél haván…
Anyahita gyermeke . A hetedik égig jutva A tórától megszabadulva Szárnyalok Ataisz utóda Csillagrovó testvérek közt A Tejúton át a Szíriuszra Hol vár ránk népünk ősi jussa.
. Igaz legyen e mind a DAT? Miként is EGY a MAG Fejünk egén a kábulat Amint a napvilág (a föld alatt –) Az ÖN TUDAT csak múló másolat? . Emberben gyermeki EGY az isten Munkálkodik a SZER-elem Ádám-Évától ős tudattal Szeretünk, kívánunk szüntelen – . Első kérdés a Kegy- A Teremtéssel megszűnt az Egy? Hová lett az Ős Rend lelke? (Ki mondhatná meg, ki tette?) Az Egy, a Semmi – és a Végtelen Történni kezdett az időben A Tudat kiáradt – s a roppant Emlékezet Terv szerint teremtett hét eget - . A sors, a Múlt - A Káoszból jött üzenet - Mielőtt a Fény, a fügés Igén lángra gyúlt Az önmagára ébredt paradoxon Kétség Ikreivel megszületett –
.
Ha hét lét lélekkel teli - Lélegzik az anyag – Él a MAG: Góg és Magóg Gilgames, Enkidu – Samas Kumára-Szanat, Szamanda - Mint Atilla és Buda - DNS Ikreinket kettős spirál köti - Hun és Magyar Önmaga arcát kergeti – . Az isteni ikerpár A templom északi falán Sötétség és Fény A Hold és a Nap Nommo és Anagonno Koppány lován Szent László király Mind megannyi csillagharcos Kozmikus sugár A négyszelű ég alatt – ős Budán
A maya Kalendárium 2012, december 22.-ére jelzi az utolsó ciklusának a végét!
Ez magában nem jelent semmit, hiszen ciklusokról van szó,
és ahogy egy ciklus befejeződik úgy születik meg egy újabb, de a 2012-es ciklusi változás különbözik a többitől, mivel ekkor fog befejeződni egy Nagy Év is 25920 évvel…
* idejét múlta a világ záptojásként bűzlik a sárga- vörös csillag fut az égen bajt hoz a bűn a vérző húsvét utáni vágyra -
ne légy hát engedelmes eszköze az erősebbnek! élj a magad idejében - rakd fel ajakad hűvös mosolyát és ne áruld el, ki vagy:
hallgass és láss! légy zengő százhangú vonzó titok akit valami ősi istenség jókedvében, magának alkotott - mindegy hogy ki vagy - csak ne add el árunak magad - jeleket növeszt az idő: itt a ravasz – az életteremtő szertelen szellők játszanak veled szerelem borzolja szívedet -
íme a vigasz de ha kérdeznek, tagadj! és ne légy engedelmes - ne adj barátságot egy hazug szóért tegnap feszítették keresztre a pártus tanítót - hóhér gyilkosai itt vannak köztetek - a sátán hetet kölykezett...
gőzölgő nászéjszakák hó-virága - gyermekek mellén tetovált csillag - kérdő mosollyal halált olvasott a bűnbak - Isten hol vagy?
Nagyon megtetszett nekem most ez a vers, megosztom veletek is.
A NÉVTELEN KEDVESNEK
Li Sang-jin
Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se fent, se lent, tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng. Sirok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán, kusza leveled olvasom, de a tintája halovány. ...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény, bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém. De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan, én itt vagyok, te messze túl, köztünk tizezer szikla van.
Kutyakomédia * Erről nem lehet verset írni - Inni kell! Eszmélet vesztes elme-sérvig inni - Mert tűrhetetlen Arculcsapása minden vízkeresztnek Tisztes végnek A maffia HÁLÓZAT karmaiban kóser Rendszerváltozásról beszélni a népnek... _________________ NTK HS
Előképzet Gyönyörű csúcsok és mély szakadékok közt, magányukban, apály idején a csönd hangjairól énekeltek a bennszülöttek, leróva áldozataikat az isteneknek, - de titkos üzeneteket küldtek a tengeren és Daidalosz is, elküldte fiát, hogy Ikarosz hírt vigyen a világnak, a labirintus szörnyűséges fátumáról.
Akit a napisten leánya, Pasziphaé világra hozott Szörnyszülött gettók démona Körös-körül guggoló lények nézdegéltek – Mintha a Rontás Szellemtestvére volna
Hát igen, nekünk egymáshoz Nincs közünk, és nem is lehet -
Bőgött Poszeidónnak felszentelt fehér bika, Mínósz kegyetlen legényei hurcolták oda -
Egyszerre fölpattantak emlékképei is. Fölágaskodott, vele föl - tükörképein is,
Itt és ott volt egyszerre isten-anyja,
Bikafia apját védve, börtönözte labirintba.
Teste megfeszítve, irdatlan formák Roppant tagok nyögtek, görcsökben egyre, Dörögve horkant szinte fájt a hátgerince –
Űzte őt egy Isten-átok izzó napnyakörve –
Keresztül táncolt tükör labirintusán - És íme, hirtelen, előtte termett egy leány…
Ama leány – mint sok más egykorú lény a körben – mozdulatlan, meztelen, álldogált a szörnnyel szemben
hosszú fekete hajával a támfalak között, - ott tolongtak a Minótaurosz előtt, mögött, mellette is ott volt ő anyja árnyával mindenütt;
II.képzet</P>
“Az a józan személy, aki képes eltűrni a beszéd késztetését, az elme ösztönzését, a düh tetteit, valamint a nyelv, a gyomor és a nemi szervek késztetését, alkalmas arra, hogy tanítványokat, barátokat leljen az egész világon.”
A lány moccanni sem mert, rászögezte rettegő szemét a lényre mert alakoskodását még nem vitte tökélyre – Tudta, ha mozdul, elveszett! Tudta, hogy bár hanyatt-homlok menekült előle, most már hozzászegődött balszerencséje –
Karját szorosan összefonva leste, megkövülten – rámeredt szeme a sunnyadó lényre. Úgy hitte, megérintheti. Úgy hitte, szagolja a leheletét. Úgy hitte, hallja lihegését.
Hatalmas, sápadt világos barna irdatlan feje, mint egy bölény - magas, szép homlokát fent, aranygyapjú-bozont keretezte, szarvai kurták s oly ívelésűek voltak, hogy hegyük a tövükig ért.
Rejtély volt ez a szempár, olajos méla szomorú – rejtély, mint az éj.
A parányit hajlított, húsos orrcimpa remegő orrlyukakhoz vezetett, iromba pofájából hosszúkás, veres nyelv csüngött kifele, és állkapcsa alatt lengett a ritkás szakáll bordűr kötele.
Mindezt még kibírta volna. De a tenyészbika és az ember vegyülése, az kibírhatatlan volt. A koponyán borzos, helyenként korpás-ritkás irhabozontok tornyosultak, a sörénypúp koronaszőréből két emberi kar feslett ki: azokkal támaszkodott a szilícium üvegpadozatra.
Úgy tűnt, mintha a roppant koponya és a púp egy férfiember testéből burjánzott volna, aki ugrásra készen guggolt a lány előtt, majd megint mellette, mögötte. Fölhorgadt a Minótaurosz teste: Óriás volt.
M. egy csapásra megértette, hogy más is létezik. Világa megkettőződött.
Látta a mindenütt tükröződő szempárt, a szájat, a hosszú fekete sörényt, mely a lány vállára omlott, látta a fehér bőrt a nyakat és a mellet és hasat és ágyékot és combot, amint mindez összeolvadt, egybeilleszkedve vonzott:
A lányhoz hajolt. Az visszahőkölt, ahogy feléje tartott. Végighajszolta a labirintuson. Mintha viharos szél zilálta volna össze a lányt és a minótauroszt, úgy pattantak széjjel, összegabalyodva-szerteválva, és amikor a lány, a karjába omolt, mikor egyszer csak érezte a testet, a meleg, verejtékben fürdő húst, s nem csak a rideg üveget, amit eleddig érzett, megértette – ha beszélhetünk megértésről, -
hogy mostanáig egy olyan világban élt, amelyben csak minótauroszok voltak, globalizált üvegbörtönökben töppedt mindegyik, s lám, most egy másik testet érez, másféle húst tapasztal. A lány kicsusszant karmai közül, hagyta. A lány hátra görbedt, kikerekítette szemét a Minótauroszra, s amint az táncolni kezdett, táncolt a lány is, és mindkettőjük tükörképei táncra kerekedtek.
Mint Picasso képein -
Görénységét táncolta a Minótaurosz, görög gyönyörűségét táncolta a lány, - hogy lányra lelt, örömét táncolta a kolosszus rettenetét táncolta a lány, hogy egy mínoszi szörnyeteg talált rá, -
megváltását táncolta a lény, végzetét - a lány, - vak tükrök üvegén
ő vágyta vágya szomjúságát, látva a leány kíváncsiságát, - ő táncolta betolakodását, ...a lány vonakodását, ő a birtokbavételt, ...egy szép lány ölelését.
Táncoltak, táncoltak a tükörképek, -
Láncra fűzte őket a vágy.
Nem volt benne más, csak zabolátlan boldogság, -
Táncoltak, táncoltak tükörképeik, -
és nem sejtette a Minótaurosz, hogy magáévá tette a lányt, mint bikaapja, naptündér-leányanyját egykor, azt sem sejthette, hogy állati ereje meggyilkolta, hiszen nem tudta, mi az élet és mi dolog a halál.
Láncra fűzte őket a vágy. Nem volt benne más, - zabolátlan gyönyörrel megtetézve fölhorkant, amikor magáévá tette a lányt, és lányokat tettek magukévá a tükrökben körben a Minótauroszok világában, és iszonyú sikoly volt az a horkantás, valószerűtlen világsikoly, mintha nem volna semmi más, mint ez a sikoly, mely elkeveredett a lány sikolyával, és utána ott hevert a Minótaurosz és ott hevertek a tükrökben a minótauroszok, szerte, és ott hevert a lány mezítelen fehér teste, roppant fekete szemekkel, és visszatükröződött a falakon.
Egy fagyott pillanatig nem mozdult a labirintus lézerhálója...
"Mi nyugatiak kissé nyugtalanok vagyunk, ha meztelen lényekről hallunk, akik olyan dolgokat visznek végbe, amelyet mi sem utánozni, sem megérteni nem tudunk...akik elkanyarodtak az emberek szokott útjairól, hogy különleges búvóhelyeik, barlangjaik mélyén húzzák meg magukat. Mindennapjainkban elfeledjük, hogy minden embernek kell, hogy szeressen és szerethessék."
III. képzet.
A mindennapi áldozat és a madarak.
(Salvatore Dali látomása) Fölemelintette a lány bal karját, lenyaklott, föl a jobbját, lenyaklott, karok nyaklottak körös-körül. Nyalogatta kékeres óriásnyelvével, nyalta az arcot, a mellet, nem moccant a lány, egyetlen lány sem moccant. Szarvával körbe gurítgatta, semmi életjel, egy lány se mozdult. Fölágaskodott, körbenézett, mindenütt minótauroszok ácsorogtak és nézdegéltek, és mindenütt fehér leánytetemek hevertek lábaiknál.
Lehajolt, fölemelte a lányt, sötét egeknek mutatta föl a lányt, mindenütt minótauroszok hajoltak le, lehajolt az ég, és megnyíltak az üvegfalak -
rimánkodott, nyöszörgött,
és lányokat emeltek föl a falak -
rimánkodtak, nyöszörögtek, -
és sötét egeknek mutattak föl leányokat,
s akkor az üvegfalak közé ágyazta a lányt,
izzó fények ezüst ravatalán -
rimánkodott, nyöszörgött, és lányokat emeltek föl,
rimánkodtak, nyöszörögtek, sötét egeknek mutattak föl leányokat, lángolt a Nap, s amikor az üvegfalak közé ágyazta a lányt, mellé kuporodott, és elszenderedett, - és vele egyetemben mezítelen, fehér leánytetemek sűrű szőnyegén nyújtózkodva minden minótaurosz. Aludt, és álmodott *
így múlott alvadva a nagy idő, - álmodott a fekete hajú, nagy szemű lányról, hajszolta, játszódott vele, magához ragadta, nagyon akarta és amikor megébredt, valami megakadt mellére csüngő véres szakállában, - szárnyaival meghessentette valami –
megérintette a Minótaurosz pofacsontját, csöppnyi fejű, veres szempárú, furcsán óriási csőrével, sárgásfehér, csupasz nyakát valahová mellébe fúrta.
Hichkocki tollak, nyakak, szemek, csőrök buja rengetege gubbadt a falakon, s kerengett fölötte, elborítva a fölszürkéllő halálos hajnalt, -
bukott lefele, merült, vagdalt, zabált, fosztogatott, vajúdott, - elhussant, beröpült megint, lebökött, tükröződve rajzott, hulltában-ívében, és a Minótaurósz nem értette, nem értette meg, miért bukik lefele, miért merül, vagdal, röppen, kereng vele -, olyannyira betakarta és elragadta a verdesés és szárnycsattogás képzete, hogy amint ez a furcsa-csúnyaság – egyre magasabb körökben – szertefoszlott a fölhevített egek vakító üregében, -
a Nap átömlöttaz üvegfalakon s beleégette képét agyába:
be a hatalmas, forgó k e r e k e t,
mely haragjának jeleként tűznyalábokat lövellt az égbe, - lángolt Örvénylett az izzó NAP óriás harangja –
Pasziphaé lányának pimaszságán lobbant haragra, aki olyan lényt szült, amelyik – sértés az isteneknek, átok az emberekre – arra ítéltetett, hogy se isten,
se ember, se állat ne legyen, egyes-egyedül csak Minótaurosz, a lét bűnös és bűntelen botránya, egyszer s mindenkorra a teremtő mindenség kiválasztott szégyene.
Nézte a Minótaurosz az égtelen, fölfele guruló kereket,
behunyta szemét, de látta, érezte mégis: ez a ránehezedő átok kereke, sorsának kereke, születésének és halálának kereke, kerék, agyvelejében sercegő, anélkül, hogy tudná, mi az átok, sors, születés és halál-kerék, testén hengergő kerék elviselhetetlen terhe, amelyen kerékbe törik élete, és szörnyeteg teste –
s miközben ott feküdt – mint nyilas kereszt a tarlón labirintusában rekkent rá a Nap, a Nap végtelen tükröződő ragyogása rekkentette -, és egyszerre egy láb árnyéka bukkant föl, mely az ő lábához hasonlított. Úgy hitte, a lány az, íme mozog megint és játszani akar vele.
*
IV. képzet
A Thészeusz fieszta-káprázat csapdájában: A Tanítás Titkos szabályzata (T.T.Sz.)
Betegeken dolgozva kifejlesztheted a képességeket, amelyekre szükséged van ahhoz, hogy minden más problémát is megoldj: pénzügyi, és emberi kapcsolatokhoz fűződő, énképeddel és döntéshozatallal kapcsolatos problémákat, a stressz kezelését, minden egyebet, amire csak gondolni tudsz...Ne feledd az információ kincs! Urald a helyzetet, tartsd ellenőrzésed alatt, és kíméletlenül gyakorold a h a t a l m a d a t!
Fölpillantott: egyszerre két láb termett előtte, hátrahőköltek. Megemelkedett. Egy lény állt ott, mely hasonlított a lányhoz, s még sem a lány volt, bal kezében egy rongyos kabátot tartott, jobb kezében egy kardot, a Minótaurosz azt sem tudta, mi a kabát, mi a kard, mindössze azt tudta – minthogy a Nap vakító fényétől már semmit nem tükröztek a falak -, hogy elhagyták a lányok és a minótauroszok, s az a lány is, akit magáévá tett, biztosan föltámadt tetszhalálából és messzire ment, hiszen hűlt helye volt. Kivettetett minótauroszi világából, egyedül volt a lénnyel, amely – miközben figyelte – hátrahőkölt, megtorpant, közelített, majd megint hátrahőkölt.
Csupa jóakarattal lépett most felé a Minótaurosz,
még ha nem ismerte is ezt az érzést, mely elütött attól, amit a lány iránt érzett: kevésbé hirtelen, kevésbé kívánkozó volt. Megörült, hogy játszhat vele a folyosókon, netán tán elvezérli a lény a többi tauroszhoz és a lányokhoz és a lényekhez, amelyek hasonlítanak ehhez az új lényhez. Csak óvatosabban kell bánnia vele, szelídebben, mert még megmerevedik.Lihegett örömében a Minótaurosz, s amint a lény ismét meglódította a kabátot, táncolásba kezdett. A napfényben sütkérező falak előtt árnyként mozgott a kettő, - a táncikáló és ujjongó, tapsikoló és megint csak fürgén dobogó Minótaurosz, és a vörös kendőjét lobogtató, hátráló lény, szakadatlanul ösztökélte támadva a karddal, amit kabátjába rejtve magával hozott a labirintusba, hogy megölje a Minótauroszt. De most – farkasszemet nézvén vele s belátván az állat gyanútlanságát-
s z é g y e n k e z e tt.
Körbetáncolta, körbetapsolta és körültoporogta őt a Minótaurosz. Örömét táncolta, hogy nincs többé egyedül, reménységét táncolta, hogy találkozik a lányokkal, a többi taurosszal, és a lényekkel, amelyek szakasztott olyanok voltak, mint ez, akivel most táncra perdült. Tánc közben megfeledkezett a Napról, tánc közben megfeledkezett az átokról. Már csak derű volt, barátság, könnyűség, tapintat. Táncolt, és a lény körülszimatolta és körülugrálta, s amikor leszállt a Nap, ezerszeres tükrében kirajzolódott a két lény tükörképe is.
A Minótaurosz táncolt a boldogságtól, hogy megtalálta a tauroszokat és az új lényeket, hamarosan megtalálja majd a lányt is, akit magáévá tett, aki mozdulatlanná változott és messzire ment, - meg a többi lányt, akiket magukévá tettek a tauroszok, s akik mozdulatlanná változtak és messzire mentek.
Egymásért és egymás ellen táncolt a kettő, találkoztak a tükörképek, fedeződtek, takaródtak. Mindenütt táncolt egy minótaurosz, meg-megpördült tengelye körül, és mindenütt kirontottak az ifjak, majd megint hátra ruganyosan, s megint bakugrásokkal, arra várva, hogy döfhessen, és amikor a labirintus mögött leereszkedett a Nap, - vörösen fölragyogtak a tükörfalak,
Az ifjú döfött, visszakozott, a falhoz támaszkodott, babonázta a Minótauroszt. Az tett még egypár tánclépést, mellében a karddal, megtorpant, kihúzta jobb kezével, baljával melléhez kapott, fekete nyirok csorgott belőle, elhajította a kardot, csak úgy szánkázott a földön, jobbját is mellére szorította, tántorgott, botlani látszott, megint földbe gyökerezett a lába. Megzavarodott. Nem értette, mi színezte meg a kezét, föl nem fogta a fájdalmat, mely a bordája alatt őrjöngött.
Csak azt érezte, hogy ez a lény, amely ráugrott és valamit a testébe döfött, nem szereti úgy, mint korábban szerette mindenki, a tauroszok, a lány, a lányok, - és mihelyt ezt megneszelte, gyanakodni kezdett, már csak azért is, mert gondolkodni nem tudott, hiszen minden dolog kép formájában vonult el képzeletében s nem fogalom alakban: mintha valamely képírás jeleivel érzékelt volna. Talán nem is szerette a lány, talán nem is szerette a többi lány a tauroszokat, azért dermedtek meg, azért vándoroltak el. Talán ehhez az új lényhez tartoztak, mely hasonlított a lányhoz s mégis másmilyen volt, teste csaknem olyan izmos, mint az övé, ráugrott, miként a többi új lény is ráugrott a tauroszokra, és azok, mint Ő, mellükre szorították a kezüket, és fekete nyirok csorgott belőlük.
És amikor a hat másik lány és a hat másik ifjú megjelent,
kéz a kézben, úgyhogy a tükrökben se vége se hossza nem volt a bolyongók hosszú sorának, sőt megkettőződött, megnégyszereződött, megsokszorozódott a hatalmas este fényében, és amikor társukat megtalálták, aki egy falhoz támaszkodott és azt remélte, végre összeroggyan a Minótaurosz, akkor úgy rémlett a bikaembernek – ha ismeri ezt a fogalmat –, hogy az egész emberiség őellene fenekedik és meg akarja semmisíteni.
Meghunyászkodott. Úgy érezte, fenyegetik, s hogy ne rettegjen, büszkeséggel egyensúlyozta rettegését, büszke volt rá, hogy Minótaurosz, s ami nem Minótaurosz volt, az ellene esküdött. Csak a minótauroszoknak volt szabad lakniuk a labirintusban, abban a világban, amelyiken kívül nem létezett számára más világ – mert emlékezetében falakkal vette magát körül, csak az istállók tehén-melegének halovány érzete szállongott, ahol fölcseperedett. Gyűlölet öntötte el, amit állat érez az ember iránt, aki megszelídíti, veri, vadássza, levágja, megzabálja, - ősi gyűlölet, ami minden emberállat szívében ott parázslik.
Nyers harag szökkent a szemébe. Habzott a szája, s amikor az ifjú elvált a faltól, mert halálnak hitte a Minótaurosz meghunyászkodását, halálos sebet vélt ütni rajta, és amikor az emberek, a lányok s az ifjak körbe fogták és ugyancsak ujjongtak és förgeteges körtáncot lejtettek a Minótaurosz körül, – a kushadó körül, akinek haragjára fittyet hánytak – mind sebesebben, mind fennhéjázóbb kurjongatással, mintha megmenekültek volna, mind őrültebben, nem is gyanítva, hogy már maga a labirintus megpecsételte sorsukat – hiszen a bikaember halálával meg se találták volna az egymásba ékelt tükörfalakon a kijáratot –, mind vakmerőbben, vélt szabadságuk mámorában, mind elvakultan szorosabbra vonva a rikkantgató kört, mind fenyegetőbben a belopakodó éjszakában, amelyben a Minótaurosz már csupán embereket látott, akik haláltáncot jártak, s nem a tulajdon tükörképeit, mivel a sorban gomolygó és hopszoló emberek eltakarták a labirintus falait, úgyhogy kiapadtak azok a tükrök – ekkor úgy érezte a Minóturosz, hogy a minótauroszok is cserbenhagyták és kelepcébe csalták.
Úgy érezte nem védi meg többé a labirintus. Forgatta a szemét, fújt, harsogott, megfeszítette izmait, magasra szökkent, nekifeszült, szarvára kapott egy lányt, és – miközben föl-föl villázta – eltűnt vele a labirintus fenekén. Majd – mikor dühtől tajtékozva, vérmaszatos szarvval visszatért – egy árnyszerű gombolyagba szorosan összepréselődve találta az embereket: már letelepedett fejüknél a falakra az éhes tolldzsungel, sötét gombolyag egy sötét gombolyag fölött, kupac, amelynek krákogása, füttyögése, rekedt rikoltozása és cserregése elkeveredett az emberek rettegő üvöltésével. A Hold éppen fölkelt valahol a labirintus mögött, - az éjszaka – a leszállott Nap sápadt függönyében – kissé kivilágosodott.
Támadásba lendült a Minótaurosz, belebökdösött fehér testek puha halmazába, átfurakodta magát, megint bökött, hemperedett, toporgott, dübörgött, föl-fölszurkált, ízekre tépett, ütött-vert, hasogatott,* úgyhogy az üvöltő és rikácsoló embergombolyagot, amelyben a Minótaurosz puszított, vajúdó dögmadarak halálos csapata sűrű csattogása borította el: szakállaskeselyű, dögkeselyű, üstökös keselyű, királykeselyű, kalapos-, kámzsás-, füles-, kopasz- és hollókeselyű, - kondor és urubu károgott-zabált, koncot szuszakolt,*s mohó zuhogás, tördelés, facsarodás, szakadás, szüntelen cuppogása hallatszott körös-körül. M. megint nekigyürkőzött; miközben mindegyre szúrt, - a dühöngő bikaember végtagokat szakított ki az emberkötegből, vért szopott, csontot tört, gyomrokban és ágyékokban túrt, mígnem a szárnyak, tollak, nyakak, szemek, csőrök, körmök és karmok boglyas felhője föl nem oszlott a holdfényben.
Magára maradt a Minótaurosz. Holdtól vakulva, megint megpillantotta a hideg falakon saját tükörképeit: fekete árnyként csúsztak és nőttek egybe árnyéklabirintussá a labirintusban. Fölemelte a karját, ököllel fenyegetőzött, intőleg hadonászott, - tükörképei vele együtt emelték föl karjukat, intőleg hadonásztak, fenyegetőztek öklükkel: ez annyira felbőszítette, hogy leszegett bikafejével vaktában nekirontott az első árnyéknak. Áttörte a falat, dühödten kereste a tükörképet az üvegszilánkokban, amely mégiscsak az övé volt, úgy tűnt,
el van temetve a szilánkok alatt. Meglódította hatalmas üstökét, s amikor a következő falon meglátta tükörképét, még mindig nem kapiskálta a helyzetet, újra nekilendült, föl-föl bődülvén, fejjel öklelte, mint az imént. Nagyot koppant, őrjöngő, vöröses bölényszeme a tükörképre guvadt, amely pedig őt guvasztotta őrjöngő, vöröses bölényszemmel.
Fölberregett, még hevesebben, még véresebbet koppant, - hanyatt vágódott. A Hold még mindig a labirintus háta mögött lógott, de átviláglott a falakon, csaknem teliholdként tükröződve bennük, még nem kikerekedett oldalának krátercsipkéi meghíztak, és teli korongja oly gyakorta tükröződött, hogy a Minótaurosz úgy vélte: csupa kő univerzumba néz, amelyet hegek kaszabolnak. Attól félt, hogy mialatt erre a holdbéli világra mered, ellensége majd talpra áll. Hasára ereszkedett, s az áruló is – noha nem állt föl – hasán gunnyadva csak őt delejezte. A Minótaurosz tükörképe felé csusszant, mely ugyancsak közelített, kész volt fölágaskodni, és őreá ugrani, miközben azonban árgus szemmel figyelte, kifirtatta a szeméből: ha ő fölágaskodik, nyomban fölágaskodik a másik is. Agyába véste az áruló arcát, vastag bunda, a széles homlokon csimbókos haj burjánzása, ezer üvegszilánk lepedéke rajta, csak úgy szikráznak a kékes holdfényben, a kurta ívű szarvak, az enyhén meghajló orr vonala, a nyálas pofa, a kékveres nyelv. Zihált a Minótaurosz,, orrlyuka gőzeelhomályosította a tükröt, amihez odamászott, nem is látta már a tükörképét, és ahogy elhessegette a ködöt, önkéntelenül megtörülte kezével a nyirkos üveget. Megütődött, mikor a sima, rideg felület mögül egyszer csak előbukkant az áruló óriási bikaarca, homlokával ösztönösen odavágott, beverte a falba, s nem érte el a másik homlokot, amely a falban volt s nem a falon kívül. Gyanút fogott. Hátrébb lépett a faltól, gyűlölködve rávillantott tükörképére, az viszont jobb öklét elzúdította, tükörképe a balját, találkozott a két ököl, újabb ütésváltás, egyforma eredmény, ekkor elzúdította mindkét öklét, tükörképe ugyancsak, végül dobolni kezdett a falon. Dühét dobolta, pusztítási szomját dobolta, bosszú ittasságát dobolta, ölésben lelt gyönyörűségét dobolta, rettegését dobolta, lázadását dobolta, tehetetlen meztelen öntudatát dobolta, de egyszer csak érezte, hogy ez a lény a tükörben, amely olyan, mint ő, mégis kelepcébe csalta, s minden dolog ellene fogott össze, ami rajta kívül van… érezte hogy ez a lény mégiscsak más volt, megfoghatatlan, érinthetetlen. Noha gyanította már rögtön az elején, mikor megébredt a labirintusban – amelyikről még mindig nem tudta, hogy labirintus -, hogy valamilyen titok lappang közte és a minótauroszok között, valami falféleség, azonban, mivel táncolt velük, mint a vezérük, királyuk, istenük, véges-végig a tauroszok világegyetemén, erre nem ügyelt, de most, miután magáévá tette a lányt, miután testét a lány testéhez, a lány testébe nyomta, miután a többi ember testét átdöfte és ízekre szakította szarvaival, hogy meleg-vörös nyirok fröccsent belőlük, mint az ő testéből, most megérezte ennek a lénynek a valótlanságát, mely ugyan kelepcébe csalta őt, mégis be volt terítve üvegszilánkkal, mint ő, s talán az ő arca is vérmaszatos, mint az árulók arca.
*
V. képzet
A meghasonlás képzete, és a megvilágosodás "Vannak emberek, akik mint a szamarak keményen dolgoznak az érzék kielégítésért, valójában őrültek. Mindenféle szörnyű tettet követnek el, és e tettek eredményeként olyan testet kapnak, amely nyomorúsággal teli."
Megtapogatta, ránézett a kezére: az ő arca is merő vér volt. Bizalmatlanul méregette tükörképét, úgy tett, mintha rá se hederítene, érezte: valami olyasminek tűnt, ami valóságosan nem volt. Megdöbbent, ugyanakkor kíváncsiság furdalta. Visszahőkölt, tükörképe szintúgy.
Lassan-lassan felderengett benne, hogy önmagával áll szemben. Próbált menekülni, de bárhová fordult, önmagába botlott, önmaga falai zárták körül, mindenütt ő maga volt, lépten-nyomon ő, a labirintus fenekétől a végtelenig tükröződve. Sejtette, hogy nem létezik sok minótaurosz, csak egyetlenegy, hogy csak egy lény van, olyan, mint ő, nincsen másik: sem előtte, sem mögötte, hogy egyedüli valaki ő, kizárva-bezárva egyszerre, hogy miatta van a labirintus, és csakis azért, mert ő megszületett, mert tilos volt léteznie olyan lénynek, mint ő, a határfal miatt, ami ember és állat, ember és isten között emeltetett, hogy ne legyen labirintus, hogy rendben maradjon a világ, ne zuhanjon vissza a káoszba, amiből keletkezett; s amint ezt megérezte (érzés, megértés nélkül, nem fogalmak útján történő emberi belátás, hanem képek és érzetek útján közvetített minótauroszi belátás szerint), összecsuklott, s ahogyan ott hevert, összegöngyölítve (Pasziphaé testében is így göngyölödhetett össze), azt álmodta a Minótaurosz, hogy ember. Emberi nyelvről álmodott, testvériségről, barátságról álmodott, meghitt szeretetről, gondoskodásról, melegségről álmodott, s egyúttal tudta álmában, hogy szörnyeteg, hogy soha nem részesedhet az emberi nyelvből, soha testvériségből, soha barátságból, soha szeretetből, soha gondoskodásból, soha melegségből, úgy álmodott, ahogyan emberek álmodnak istenekről, ahogyan emberállat szomorúsággal a Minótaurosz.
*
VI. képzet
Ariadné fonala "Végezd el munkádat, még mielőtt alakot öltött volna, rendezd dolgaidat, mert ami kicsi, könnyen szerte foszlik, mert ami törékeny, könnyen eltörik, de amit várnak tőled, könnyen megszerezheted, mivel a nagy dolgok kicsinységekben gyökereznek."
Így talált rá Ariadné, álmában -
Táncolva jött gyapjúgombolyagával
ezüst fény nyalábok között,
beszökött a szikrázó, hajnali labirintba –
táncolva ráhurkolta a fonál végét
a szörny rövid szarvaira –
gyöngéd üveges reggel ébredt –
és vele mintha éppen most születne
ezerszeres tükrökben a szeme
a gyapjúfonálra szegezve, az vezette,
mintha vörös vérnyom volna. - egy minótaurosz közeledett lopakodva -
Így talált rá Ariadné, álmában. Táncolva jött gyapjú gombolyagával, letekerintette, s táncolva, csaknem gyöngéden, ráhurkolta a vörös fonál végét a szörnyeteg szarvaira, ismét kitáncolt a fonal mentén, s amikor a Minótaurosz megébredt, üveges reggelen, ezerszeres tükörben egy minótauroszt látott a fény-nyalábok közt, szeme a gyapjúfonálra szegezve, mintha vérnyom volna. Először azt gondolta a Minótaurosz, tükörkép lehet, még ha nem fogta is föl, mostanára sem, mi az a tükörkép, de aztán kiviláglott: feléje lépdel a másik Minótaurosz, míg ő fekszik a földön. Ez megzavarta. Föltápászkodott, s nem is vette észre, hogy a vörös gyapjúfonál vége a szarvai köré van gombolyítva. A másik közelebb jött. A Minótaurosz mindkét karját égre emelte, a másik ugyanúgy, a Minótaurosz gyanút fogott, hogy a másik mégiscsak az ő tükörképe lehet, majd megint úgy tűnt neki, a másik Minótaurosz nem azonos ütemben emelte égre a karját, mert a tükörképek egyébként mind egyidejűleg tették ezt, de csalatkozhatott is, hiszen mindketten tükröződtek, a másiknak most hirtelen földbe gyökerezett a lába. Tett egy tánclépést, a tükörképek szintén, mégis, ezúttal több tükörkép is óvatosan vonta a lábát, ezt megfigyelte. Ismét megdermedt, s fürkészve leste a másik Minótauroszt, mely ugyancsak mozdulatlanul állt. Gondolkodni próbált. Megmoccintotta jobb keze kisujját, élesen odanézett; még egyszer megmoccintotta, a másik megmoccintotta jobb keze kisujját, ez nyugtalanította, tétovázott: úgy tűnt, hamis kézen mozdult meg a kisujj.
Orra előtt állt a másik, de lehetett a másik Minótaurosz tükörképe is, vagy saját tükörképének tükörképe, ésszel talán nem is lehetett kisilabizálni.
A másiknak, ha egyáltalán létezett, olyan koponyája volt, mint őneki, olyan teste, mint őneki. Megrezgette a jobb kezét, most a másiknak a bal keze mozdult csaknem egyidejűleg, sőt lehet, hogy egyidejűleg. S amint minden lehetőséget meglatolt, hirtelen meglátta, hogy a másik Minótaurosznak a testéhez vagy a tükörképének a testéhez, ágyéktájon egy tárgy tapad, valami bundaféleség, amiről ugyan nem tudta, micsoda, ami azonban mégis bizonyossá tette, hogy egy másik Minótaurosszal vagy annak tükörképével néz farkasszemet. Fölordított, noha ez inkább bődülés volt, mintsem ordítás, huzamos jajdulás, bőgés és nyivákolás az örömtől, hogy nem magányos példány többé, kizárva-bezárva, hogy létezik egy második Minótaurosz, nemcsak az ő énje, hanem egy teljes értékű társ.
Táncra kerekedett. Táncolta a testvériség táncát, a barátság táncát, a meghittség táncát, a szeretet táncát, az emberközelség táncát, a melegség táncát. Boldogságát táncolta, páros létét táncolta, megváltását táncolta, a labirintus pusztulását táncolta, tükreinek és falainak dübörgő földbe süllyedését táncolta, a minótauroszok, állatok, emberek és istenek közötti barátságot táncolta, szarván rezgett a vörös gyapjúfonál, körbetáncolta a másik Minótauroszt, aki kifeszítette a vörös gyapjúfonalat és kivonta a bundahüvelyből a tőrt, anélkül, hogy ő észrevette volna, és az egyik tükörképei körbetáncolták a másik tükörképeit, amelyek kifeszítették a vörös gyapjúfonalat és kivonták a bundahüvelyből a tőrt, s amikor a Minótaurosz a másik lény kitárt karjába omlott, abban a hiszemben, hogy barátra lelt, olyan lényre, mint ő, s amikor tükörképei a másik tükörképeinek karjába omoltak, döfni lendítette kezét a másik, és döftek a tükörképei, s olyan keményen szúrta a hátába a tőrt, hogy a Minótaurosz már akkor kimúlt, amikor lerogyott a földre.
Thészeusz levette arcáról a bikamaszkot, az összes tükörkép levette arcáról a bikamaszkot, felgöngyölte a vörös gyapjúfonalat, és eltűnt a labirintusból.
Nem tükröztek többé mást a falak, csak – hosszan, végtelenül – a Minótaurosz sötét tetemét. Aztán, mielőtt jött a Nap, jöttek a madarak. _________________
Körös-körül guggoló lények – Mintha maga a Rontás Szellemtestvére volna
Hát igen, nekünk egymáshoz Nincs közünk, és nem is lehet -
Bőgött Poszeidónnak felszentelt fehér bika, Mínósz kegyetlen legényei hurcolták oda -
Egyszerre fölpattantak tükörképei is. Fölágaskodott, vele föl - tükörképein is,
Teste megfeszítve, irdatlan formák Roppant tagok nyögtek, görcsökben egyre…
Dörögve horkant, fújt a vérrögökre Keresztül táncolt tükör labirintusán…
És íme, hirtelen előtte termett egy lány…
A lány – mint sok guggoló lény a körben – mozdulatlan, meztelen, álldogált hosszú fekete hajával a kukkolók között, - csöndben ott tolongtak a Minótaurosz előtt, mögött, mellett is ott volt ő mindenütt;
II. Motto: Az a józan személy, aki képes eltűrni a beszéd késztetését, az elme ösztönzését, a düh tetteit, valamint a nyelv, a gyomor és a nemi szervek késztetését, alkalmas arra, hogy tanítványokat, barátokat leljen az egész világon.
A lány moccanni sem mert, rászögezte rettegő szemét a lényre mert alakoskodását még nem vitte tökélyre – Tudta, ha mozdul elveszett!
Tudta, hogy bár hanyatt-homlok menekült előle, most már hozzászegődött szerencséje –
Karját összefonva leste, megkövülten – rámeredt szeme a sunnyadó lényre. Úgy hitte, megérintheti. Úgy hitte, szagolja a leheletét. Úgy hitte, hallja a lihegését. –
Hatalmas, sápadt világosbarna irdatlan irhával fedett feje, mint egy bölény- magas, szép homlokát fent aranygyapjú-bozont keretezte, szeme felett szarvai kurták s oly ívelésűek voltak, hogy hegyük a tövükig ért. Rejtély volt ez a szempár, olajos méla szomorú – rejtély, mint az éj.
A parányit hajlított, húsos orrcimpa remegő orrlyukakhoz vezetett, iromba pofájából hosszúkás, veres nyelv csüngött kifele, és állkapcsa alatt lengett a villás szakáll csómós kötele.
Mindezt még kibírta volna. De a tenyészbika és az ember vegyülése, az kibírhatatlan volt. A koponyán borzos, helyenként ritkás irhabozontok tornyosultak, amelynek koronaszőrzetéből és sörényéből két emberi kar feslett ki: azokkal támaszkodott a szilicium üvegtalajra. Úgy tűnt, mintha a roppant koponya és a púp egy férfiember testéből burjánzott volna föl, aki ugrásra készen guggolt a lány előtt, majd megint mellette, mögötte. Fölhorgadt a Minótaurosz. Óriás volt.
M. egy csapásra megértette, hogy más is létezik, - Világa megkettőződött. Látta a mindenütt tükröződő szempárt, a szájat, a hosszú fekete sörényt, mely a lány vállára omlott, látta a fehér bőrt és nyakat és mellet és hasat és ágyékot és combot, amint mindez összeolvadt, vonzott: egybeilleszkedett. A lányhoz hajolt. Az visszahőkölt, míg feléje igyekezett. Végighajszolta a labirintuson. Mintha viharos szél zilálta volna össze a lányt és a minótauroszt, úgy pattantak széjjel, összegabalyodva-szerteválva, és mikor a lány a karjába omolt, mikor egyszer csak érezte a testet, a meleg, verejtékben fürdő húst, s nem a rideg üveget, amit eleddig érzett, megértette – ha beszélhetünk megértésről – hogy mostanáig egy olyan világban élt, amelyben csak minótauroszok voltak, globalizált üvegbörtönben töppedt mindegyik, s lám, most egy másik testet érez, másféle húst tapasztal. A lány kicsusszant karmai közül, hagyta. A lány hátragörbedt, kikerekítette szemét a Minótauroszra, s amint az táncolni kezdett, táncolt a lány is, és mindkettőjük tükörképei táncra kerekedtek.
Görénységét táncolta a Minótaurosz, ...... gyönyörűségét táncolta a lány, hogy lányra lelt, örömét táncolta a kolosszus minoszi taurosz,
rettenetét táncolta a lány, hogy egy Minótaurosz talált rá, -
megváltását táncolta a lény, végzetét - a lány, - tükrök üvegén
ő vágyta vágya szomjúságát, látva a leány kíváncsiságát, -
ő tolakodását, .............................a lány vonakodását, ő a birtokbavételt, ..............egy szép lány ölelését.
Táncoltak, táncoltak tükörképeik, -
és nem sejtette a Minótaurosz, hogy magáévá tette a lányt, azt sem sejthette, hogy meggyilkolta, hiszen nem tudta, mi az élet és mi dolog a halál. Láncra fűzte őket a vágy. Nem volt benne más, csak zabolátlan boldogság, - zabolátlan gyönyörrel megtetézve fölhorkant, amikor magáévá tette a lányt, és lányokat tettek magukévá a tükrökben körben a Minótauroszok világában, és iszonyú sikoly volt az a horkantás, valószerűtlen világsikoly, mintha nem volna semmi más, mint ez a sikoly, mely elkeveredett a lány sikolyával, és utána ott hevert a Minótaurosz és ott hevertek a tükrökben a minótauroszok, és ott hevert a lány mezítelen fehér teste, roppant fekete szemekkel, és visszatükröződött a falakon.
Egy fagyott pillanatig nem mozdult a labirintus lézerhálója...
"Mi nyugatiak kissé nyugtalanok vagyunk, ha meztelen lényekről hallunk, akik olyan dolgokat visznek végbe, amelyet mi sem utánozni, sem megérteni nem tudunk...akik elkanyarodtak az emberek szokott útjairól, hogy külömleges búvóhelyeik, barlangjaik mélyén huzzák meg magukat. Mindennapjainkban elfeledjük, hogy minden embernek kell, hogy szeressen és szerethessék."
Sokan meghaltak, igen, tegnap is - Pedig Te, miattunk, még maradhattál volna. Alkottál, szenvedtél hitetlen daccal – És most mélyebben hallgatsz, mint a sír.
S én , aki igaz akartam volna lenni, És kétségbeejtő napokon rágtam át magam* A Megértés és Szépség embere, - Most hiába kereslek magányosan. . Csalóka rend és csalóka látszat - Az égi létrák oly bizonytalanok* Fényre vágyom, - tiszta emberekre - A Jókra, kiknek semmi nem jutott: . Pénz és hatalom: terror-mánia, Bűnben szüretelt csalóka jelen - Háborúságot hozott a világra - Aki, vérrel, fegyverekkel üzletel. . Újkori Ariel gonosz fia – Ádám korcs ivadéka, most pénzt csörget - Hová tűnt kezéből a Biblia? Talán érte vett adósságlevelet? . Hol vannak a próféták, hova tűnt A megszenvedett szólás szabadság? Hamis jelen van: csalóka renddel, A bűnben fogant Júdás szellemével. . Emlékből építek hozzád utat Gyula, - Babba Mária, Szentkorona Világbíró Nagy-királyunk Atilla Többé nem állnak előtted falat – . Ugye, ma már tudod, ahol Te vagy Ott mindenki egyenlő és szabad…
Elkezdődött... . Kiálts reám a fénylő suhanásban! Csak fogj erősen, ne engedd kezem - Életem menekülés, amelyben elveszek - A fák között valami csábit, nesztelen…
Elkezdődött a szárnyas hangyák vonulása, Be kell zárni udvar-ajtóm két napig... A Hold, a holt felfalja mind az árnyakat Szétszórva vágyam fészek romjait...
De ne süllyedj le könnyek grádicsáig Étlen-szomjan (kong a zsidó ige) Ha nem vagy kóser köszönet sem illet Bár napúton jár sorsod tengelye…
Kiálts reám a fénylő suhanásban, Csak fogj erősen, ne engedd kezem. Életem menekülés, valami csábít, Vétkezzem a Jót, s hozzád érkezem.
Sorsunk ajtó – mely tompa csattanással Bezárja kincses jövőnk holdas árnyait, - De talán egy új nap majd őszi ragyogásban Kinyitja még múltunk fényes lapjait…
Haldoklás és vad szitkok közepette - Aki ácsolt keresztjén függ értünk megfeszítve - _________________ NTK HS
Egyszerű én… . Mint aki csak egyszer szeret Megmosdattam a szívemet – Hóban, fagyban, új reménnyel Szikrát szórtam – Érted Hűtlen? . Nincsen alku, ne csalogass! Mutass fügét, farkas almát De legalább cserélhessen Eben gubát minden nagysád - . Akartam, bár akaratlan Ha egy szép lány keblét néztem - Mosolyogva mondogattam
Mea culpa – én nagy vétkem!
. Reped már a sárkány bőre Harangoznak esküvőre – Lángra gyúlt az ördög farka
Nem lankad meg alkonyatra –
.
Kérlek szépen, engedj nékem
Hadd vétkezzem – forr a vérem! Szeretni hív most Aranka
Somogy: erdős dombvidék, mélyében vadvíz és tölgyesek. A Révnél, szemben Tihannyal, kitárul az őshonos rengeteg, ahol közel, sír egy árva láncfűrész, folytatódik a régi hadiút. Bár nevét, soha nem vésték márványba, acélba, Somogyország ősi útja, ott beljebb, a Kupavári “Vörös sáncnál” ért a célba.
Ahol, ma üres, vodkás üvegen, mohás köveken botladozik a téli Nap, a várhegyen, ősemlékek szunnyadnak, hallgatag.
Errevetődő látogató! Mit sem tudsz talán Koppányról és népeiről? Anno, pogány besenyők, hunok, avarok éltek itt: ettek asztalánál, itták vörös borát, de szolgálták Őt fekete magyarok és székelyek is, akik látták szép időben, túl a Tó vízén, a fonyódi, horpadt várhegyet, a kalandozó sereget, kik gyorslábú, szittya lovakon vágtattak, mint a fergeteg.
Vándor!
A vári romtemplom hűs árnyai közt, nem vagy más, mint álomba-merült, múltba-tévedt, révedő útitárs, - nagyidők kései leszármazottja. Füledben a francia, bencés szerzetesek surranó lába neszével: ajkad latin, esti imát mormol, és látod a kerengőt, ahogy az alkonyi víztükör rózsa-szivárvány hídja a partig elér, s a kései Nap visszfénye hint még lágy sugarat órákon át, teraszok, tornyok falára, - megmérve a harang lábainál múló álom időt.
Látod, a fanyarkás som égő csipkebokrait a várdomb hajlatában, fölöttük falusi házak karéja fehérlik, középen a templom, mint pásztor a nyáj közepén.
Íme a kép:
Somogyvár, századok fényes lakóhelye: királyi, hercegi hintók dübörögtek a várudvar kövein, hajnaltól napestig lovasok verték fel a csendet, lópatkók csattogtak visszhangosan…Lovagok, ha Knínre, Zágrábra ütöttek, vagy Zárától sereg közelített, kiszaladtak a házak elé a népek. Távoli tájról követek, kalmárok, érkeztek, hírneves bajvívókat vonzott ide a kalandvágy.
Mennyi csillogó páncél, medalion, színes öltözet kápráztatta a kíváncsi szemeket, de elakadt a hang, ha megszólalt a fanfár, s a vár udvarán feltűnt a jólismert arc. Ha kilovagolt a Király? Magasan lobogtak a zászlók a vár kapuján, hírt adva a világnak: pihen a kard, de múlását is hozzá igazítva szül az idő kamattal, szakadatlan…
Vándor! Hallod talán az idők mélyéből a hangokat: halihó, halihó…a Király vadászatán, ha a sűrűből kitört a vad és kiáltások hangzottak: Vadkan vigyázz! Talán látod a jókedvű vadászlakomákat, a tüzek lobogását, az alkonyatban porosan megtérő sereget, az őrtoronyban az őrtüzek fényét, amint jeleztek: közelít valaki, vendég érkezett. Megérzed, ugye, mint dobbantak a szívek, ha kürtök riadoztak: hazajött a sereg, és még nem tudták, az övék is megérkezett?
Hírnév és fény:
Bátor szívek dobogtak itt Európa közepén. Együtt volt még, Hit, Remény, töretlen akarat, - a magyarok elszántabban éltek a honfoglalás küszöbén, az első évszázadok terhe alatt
Szent László, mint lobogó zászló vezette hadseregét, szálfa termete vállal a többi fölé emelte. Ős Pán gyermekeként, még szittya királyi oroszlán lehetett volna - zsarnoki bálvány, - ám Ő csak bajnokok bajnoka lett: Lovag király…
Az élő láng féltestvére: Égi karizma szivárványa sugárzott szeméből, Fény és Erény hercegeként, benne látta a nép a kereszt jegyesét. Templomokat, városokat alapított, vele szökkent szárba Emese álma. Betöltötte, amit királyi vére sugallt, és nemzete vágyott, életre kelt általa minden ősi rege és régi legenda: százados álmokat álmodtak vele újra.
Szunnyadó lelkében feltámadt az Árpádok Géniusza, lobbanó erejét érezte Velence, Ravenna, amit a kalandozás óta ismert, félt fél Európa - és Róma is tudta micsoda kéz ragadott kardot, vágott rendet, hagyott jelet távoli századokra, teremtett új életet, történelmet a Duna-Tisza mellett.
Mit tudunk valóban Róla? Merre vezet a csillagok útja? Ki lesz a Nap számadója?
Ki tudja? Micsoda álmok sűrűsödtek a hősi dalokban, tábortüzek mellett a rózsa-alkonyatban, kopott kövek közt Somogyvár: Kupavár hegyén, ahol még Szár László élt Koppány vezér régi nevén. Ismerték mind, a legendák, közöttük-járt történetét. Az öreg bástyák felett az első fejedelmek árnya lebegett. Ünnepelt a Király - László - Vladiszláv neve napján. Ahogy közel lépett, felröppent az ének, Őt köszöntötték a vitézek mámoros, régi dalokkal, párducos Ősök üzentek a nyári alkonyatban. Szárnyalt a dal: a leventék, hölgyek, szépek és merészek, most már mind László királlyal ünnepeltek - és gyülekeztek esti imára, ha szólt a harangszó…
Szent László, még itt jelölte meg végső nyughelyét, de hová lett a dicsőség, fény, mely Nagyváradra vitette porhüvelyét?
A jeleket az idő letörölte, ami maradt: romtemető, templom-torzó, düledék, nagy idők szétszórt kincse. Nem őrizték, elfeledték szép emlékét: Anjou leventék, de aki elhordta köveit, az maga is e föld szülötte. Tettét vajh? milyen végső kétségbeesés szülte? Átokföldjén, kinek volt Ő örököse?
Aki az idővel, a Teljességből hozott üzenetet, amíg e falak között élt, még otthon volt a nemzet géniusza. Ércbirodalmat épített az ész, a kéz, a nép szabad volt és tettre kész. Erős tölgy koronája borult a tájra, már úgy tűnt, megvalósul Emese álma, ám sorsrontó vad erők szálltak a hazára, szaggatták elhagyott partjait, elfáradt már a szív, az ész, a kéz, Árpád ivadéka sem védte többé nemzetét…
Trójai Laokoón! Mondj egy fohászt Mohács árnyaiért, magvaszakadt Emese meg sem született fiaiért…
Szétszakadt az ország, ellopták a Szentkoronát, a török kedvére rabolt: embert, vagyont, és ami maradt, elragadták, lesben álló labanc hadak. A haza véres, halotti leplét, csak a hősi városok sorfala tépte szét, - felemelték újra meg újra, amint bekötötték a sebét…
Milyen távol már az a nyár: Nándorfehérvár. Minden nap hallgatjuk a harang szavát. Értünk szól az a hang delente, mit üzenne? Trianonnál nem veszett el minden reménye? Még dacol, ereiben Koppány szittya vére. Tudja, nem nyújthatja be a számlát, de nem siratja Nagy Királyát, a négy fehérvárt. Milyen távol van már, az a nyár? Tenger-fehérvár, Gyula-fehérvár…
Negyven évig futottak az üzenetek: segítsetek, siessetek, segítsetek. Hányszor kérte, hívta tejtestvérét: mindhiába kiáltott a visszhangtalan éjszakába.
15o éve Európa szabadságharcait vívta, akkor hazánk a tépett lobogót a sárból felragadta…ma, már csak a gondolatjel hídja hívja, köti össze partjainkat Európa…
Interneten, E-mail postán üzen néked Hungária.
Vándor ne feledd!
Ha Szent László keze és lábanyomát keresed, rajtad is múlik, megszólalnak-e a tanúkövek. Midőn kilépsz varázsa köréből gazdagabb leszel-e, szíved megsejti-e a hely üzenetét, a rózsálló alkony ad-e ajándékot neked? Vagy csak kocsid benzingőzét érzed ismerősnek, feledve mindent, amint az útra újra kilépsz…
A változó éghajlat teszi bizonyára infantilis világunk színpadára sikerrel burkolt együgyű létek bábjátékait, és e csalétek híre száll, s jó fogyasztókra lel, s kedvére játszadozik az emberrel, és semmilyen munkát nem igényel az ép testet belülről verni széjjel.
S csattan a taps - némi morgással - végül,
De csitt: a vén Föld pólusváltásra készül.