Egyébként bármit is mondanak "egyesek":D véleményem szerint az ember függő lény. Önmagában is élhet teljes életet, ha az az elhívása, de alapjáraton a társas viszony keretein belül élheti ki az emberi lét boldogságát( már ami erre a részre vonatkozik):D
Rendben van, nem akartam zaklatásnak szánni a hszmet.
...és az észvesztést sem propagálom, pusztán arra akartam rávilágítani, hogy jó ha egyensúlyban vagyunk "észvesztőek" illetve megfontoltak. ha valaki örökké mérlegel, fontolgat akkor lemaradhat élete nagy eseményeiről/ha valaki örökké "ész" nélkül cselekszik akkor rendre belesodródhat számára nem jó kimenetelű eseményekbe. Ennyi.
A WW féle spontán dolgok (most már) mindkettő együtteséből (szeretném) származnának, ha minden jól megy...
"és te miért lettél "munkaholista"?" Tulajdonképpen én voltam a családfenntartó :-( Nomeg munkahelyi rivalizálás. Nomeg az elvégezhetetlen mennyiségű meló miatti állandó túlóra.
"Mert annyira sz*r volt a magánéleted vagy a munkád volt olyan, hogy bedarált? Mennyire volt hibás az exed és mennyire te." Mindketten hibásak voltunk. Nekem első volt a kötelesség, neki a lazítás. És mivel nem volt hajlandó ezen változtatni, én sem tudtam. Valamiből meg kellett élni. Amikorra már hajlandó volt változtatni, addigra már idegenek voltunk egymásnak.
"A "holizmus" vezetett a válás kimondásához vagy más?" Sok minden más. A munkaalkoholizmus mindjárt csak megérthető előzménnyé módosult, amikor megtudta, mit jelent több pénzért többet dolgozni. Rájött, hogy időigényes és kibaszottul fárasztó.
"miért tudtad felszámolni a holizmust? mert jobb lett az új társ vagy inkább te értedted meg, hogy neked kell változtani." Mindkettő. Plusz az egészségem tönkremenetele.
Én úgy ismerem, hogy "workaholic". Munkaalkoholista.
Volt ilyen partnerem. Én magam. Rá is ment a házasságom. Úgyhogy amióta új szerelem van az életemben, kikapcsoltam ezt a funkciómat :-) Nojó, nem ment könnyen, mert állásmegtartási (értsd: anyagi) kényszer is volt mögötte jócskán, de azért sikerült.
Még hosszú idő amíg rendbejön a lelked. Én ilyenkor próbáltam teljesen elfoglalni magamat, pl. minden héten kétszer elmentem aerobicra, beiratkoztam egy tanfolyamra, néha uszodába, csak ne kelljen otthon lennem egyedül a gyerekekkel, ne kelljen gondolkodnom.
Igaz én 5 hónap után beleugrottam egy kapcsolatba, ami minden volt csak nem szerelem, nem társ, inkább arról szólt, hogy egyikünk se legyen egyedül. Egymás mellett állóvizben, külön utakon járva éltünk.
Már régen ki kellett volna lépnem abból a kapcsolatból, de gyávaságból inkább benne maradtam a "semmiben".
Én se hittem, hogy még lehet ez másképpen is. De 4 hónapja nagyon boldog vagyok. És hiszem, hogy most már megtaláltam azt, akit kerestem.
Ha túl fogsz lépni a szakítás fájdalmán, még sok szép , jó dolog történhet Veled.
Köszönöm, amit írtatok. Sajnos pillanatnyilag azt látni, ahllani, hogy 1 év legalább, mire az ember helyrebillen, iszonyúan hangzik. Én most vagyok 42, és ez egy 15 éve tartó kapcsolat volt. Nem tudom elhinni, h ezután még jöhet valami jó is, pláne ennyi idősen, de ez a szakítás-féle még "csak" 4 napos.
Már gyermekkorunk óta ismertünk egymást , de hosszú évekig nem találkoztunk,
még futólag sem láttuk egymást, pedig szinte egymás szomszédságában éltünk.
Egy ismerősnek köszönhetjük, hogy egymásra találtunk.
Olyan szerencsés időpontban, amikor már mindketten függetlenek voltunk, túl megbocsátásokon, csalódásokon, váláson.
Én tartottam a találkozástól, de mintha egy belső hang kényszerített volna, biztatott volna. Már az első találkozás után teljesen megváltozott az életünk.
Ha egy "régi" is jó :-), akkor eszembe jutott valami. Már többször is, de mindig elfelejtettem. Anno ugyanis nem válaszoltam a legveszélyesebb pontra a kérdésből, miszerint "mik azok a dolgok ami miatt végképp elveszthetjük megtalált felünket?"
Amikor valamely olyan téren, ami a másiknak igen érzékeny pontja, túlfeszítjük a húrt. Ha tudjuk, mi ez, és időben kapunk erősen vészjelzésnek minősíthető reakciókat a másik féltől, és netántán még észleljük is ezeket, és visszafogjuk magunkat ... nos, akkor esély van a Társ megtartására. Ha nem akarjuk vagy tudjuk visszafogni a belőlünk kikívánkozókat, vagy nem tudjuk kúltúráltan megbeszélni vele, ha nem törődünk azzal, mi lehet a kitörésünk következménye, akkor az nem az igazi Társunk, mert elegünk van belőle. De ha nem ismerjük ezt a pontját, vagy ha nem kapunk megfelelő vészjelzéseket, vagy ha nem gondolkodunk el a dolgon, és nem kezeljük megfelelően, felnőtt módjára - nos, akkor elveszítjük.
Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Nem tudom, elég érthető voltam-e ...
