A Kr. e. XIII. században rejtélyes új nép tűnt fel a Volga és a Duna közötti térségben. Kevéssé látszik hihetőnek, hogy az említett szkíta közösség légüres térben, ősnemződés útján keletkezett volna, mégis, némely modern szerző – a régészeti leleteknek, a történeti, nyelvi adatoknak fittyet hányva – szinte ezt sugallja. Kik voltak ők, akiknek nevét az ókori görögök nyomán aztán még seregnyi hasonló életmódot folytató, lovas harcmodort űző etnikumra alkalmazták? Csak úgy hipp-hopp ott termettek a semmiből a mai ukrán és dél-orosz sztyeppéken és a történelem színpadán? Szerencsére nem mindenki hisz a hús-vér szereplőkre ráerőszakolt fantasztikus mendemondákban. A lakatlan pusztákon való gondviselésszerű megjelenés tézisét a mélyrehatóbb történeti elemzések halomra döntötték. Kiderült, hogy a szkíták emlékanyaga a Hettita Birodalom etnikumainak hagyatékával mutat szinte a végletekig menő hasonlóságot. Csakhogy a hettiták állítólag „kihaltak”, köddé váltak. Előbb az ún. tengeri népek Kr. e. XIII. századi támadásai züllesztik szét a birodalom államgépezetét, majd Kr. e. 717-re utolsó támaszpontjukat, Karkemiš városát is beveszi II. Šarru-Kenu asszír király. Valóban így történt? És mi következett azután? A topic erre és a hasonló kérdésekre keresi a választ. A már létező Kik voltak a szkíták? rovat tágabban értelmezett szkítaságával szemben azonban – elkerülve számos félreértést – ezúttal csak a „valódi” szkítákra koncentrálunk, azokra, akik előbb Anatóliában, majd a Kr. e. XIII. századtól Kelet-Európa pusztaságain éltek. Elképzelhető, hogy közülük is csupán a „basziléioi”, azaz „királyi” csoport volt azonos a korábbi kis-ázsiai birodalomszervező hatti néppel. A többi sztyeppei szkíta közösséget talán a hajdani birodalom behódolt vagy csatlakozó népei és a helyben talált őslakosság adták.
TESz: "Bizonytalan eredetű. Talán származékszó: a 'csúcs' jelentésű kúp -k kicsinyítő képzős származéka. Eszerint a szó eredeti jelentése 'csúcsocska, fedelecske' lehetett..."
...azs ! A kupa meg ugyanez, : seggreesve!! (elnézést a vulgaritásért, de kiszaladt, meg kifejező is lett.
...hát hogyan lehet egy önálló fogalmat jelentő szóbokrot egy másik, "származékszó" minőségű jövevény bevonzásával meggyanúsítani, úgy, hogy fogalmilag egyből új jelentéseket hozott létre az akció??? Eszementek !
Én "csupán "a 20.szd. második felében tanultam meg - jelen életemben - a magyar nyelvet, de azért más a sapka, más a süveg, más a kupak, más a csúcs és más a kúp. Ha meg a kúp kicsinyitős képzését végzem akkor kúp-ka a megoldás, vagy kúp-ocska - de semmi esetre sem kup-ak. Szerintem.
TESz: "Bizonytalan eredetű. Talán származékszó: a 'csúcs' jelentésű kúp -k kicsinyítő képzős származéka. Eszerint a szó eredeti jelentése 'csúcsocska, fedelecske' lehetett..."
Aaron Demsky (Bar-Ilan University):
„Three words found in the Book of Samuel in stories of the conflict with the Philistines are regarded as stemming from their original … language: seren may be Lydian and a cognate of Greek tyrannos; kobac/qobacfrom Hittite kupakhi, ’a cap, helmet’, and perhaps ’argaz that may be related to Latin arca, ’ark’…”
Irodalom:
C. Rabin: Hittite Words in Hebrew; in: Orientalia XXXII (1963), 113–39.
E. Sapir: Hebrew ’argaz, a Philistine Word; in: JAOS LVI (1936), 272–81.
Uő: Hebrew ‘Helmet’, a Loanword and its Bearing on Indo-European Phonology; in: JAOS LVII (1937), 73–77.
Az r-ből l hang egyszerű raccsolás (pöszeség) révén keletkezhetett a latinul író gót krónikás pennáján, viszont a mi nyelvünk megőrizhette az eredeti hangalakot s így a hettita király nevének eredeti formáját:
Bartha 1281: Bartha sacerdote ecclesie Sancti Iohannis Baptiste de Frad (UB II: 153). – Cf. Borta
Borta 1211: In villa Kecu isti sunt exequiales … filii Wlues, Tay, Vza, Somorou, Borta (PRT X: 505); [1285]: Petrus, Ihonnes frater eiusdem, Andreas filius Dominicy, Band, Gelianus, Bolta, Paulus, Ehelleus, Mathey, Saulus, Preucel et Borta ac aly socy eorundem de Eyka (HO IV: 99). – Cf. Bartha
Bort 1211: [In Tychon] isti sunt pelliparii: filius Bort , Zorida (PRT X: 503)
Baroth, Baruth 1292/1407: Mychael filius Baroch de genere Chak et Johannes filius Baroth fily Baroch (HO III: 41; Gy I: 660); 1300>1338: Nic-o, St-o et Laur-o f-is Baruth de proximis Jolant bani (Gy I: 619)
Bortol, Borthol, Barthol, Bartol 1251/1281: populi … in villa Kulchud … Gonter, Bortol , Foca, Tuka, Iba … in villa Negeuen … Bortol , Chubzo, Symun (HOkl 21; CDES II: 257; Gy II: 607); +1252/1270: condicionarys … In villa Kulchud … Paka, Gonther, Barthol, Fatha, Thuka … in villa Negewen: Iba, Pynkusd, Barthol, Chobrou (HO VI: 72; Gy II: 607, 610; CDES II: 280: Bartol ); 1291/1299/XVIII: Barlabas filius Latus,
Borthol frater eius … de villa Padan (MKE 155); 1298/1374: castrenses de Feloboni … Andreas, Petrus, Bartol, Johannes filius Nicolai, Chuta frater eius (HOkl 165)2
Forrás: Fehértói Katalin: Onomasticon Hungaricum – Árpád-kori magyar személynévtár (1000–1301); Akadémiai, Bp., 2004, 92., 145. o.
A "vizigót" Fravittason kívül egy másik Fravittašról is ejtsünk szót:
Fravitta (also spelled Fravitas, Flavitas or Flavianus) (died 489) was the patriarch of Constantinople (488 - 489). He is regarded as a saint, and has a feast day of February 18.
Jordanes szerint (V, 42) a vizigót uralkodócsaládot Balthának hívták:
Tertia vero sede super mare Ponticum jam humaniores et, ut superius diximus, prudentiores effecti, divisi per familias populi, Wisigothi familiae Balthorum, Ostrogothae praeclaris Amalis serviebant.
„A Pontus felett levő harmadik lakóhelyükön már emberségesebbek és – ahogy fent említettük – képzettebbek voltak, s a két nép családokra bomlott. A vizigótok a Balthák, az osztrogótok az Amalok híres nemzetségét szolgálták.”
A géta és gót népnevet felváltva, egymás szinonimájaként használó krónikás másutt azt írja (XXIX, 146):
… mox Gothis fastidium eorum increvit; verentesque, ne longa pace sua resolveretur fortitudo, ordinant super se regem Alaricum, cui erat post Amalos secunda nobilitas, Balthorumque ex genere origo mirifica, qui dudum ob audaciam virtutis Baltha, id est, Audax, nomen inter suos acceperant.
„A gótok körében gyorsan nőtt az elégedetlenség a rómaiakkal szemben, és attól a félelemtől vezérelve, hogy harci kedvük elszáll a hosszú béke miatt, maguk fölé Halaricust királynak választották, aki előkelő származású volt, mert az Amalok utáni második nobilitasból, a Balthák nemzetségéből származott, akik egykor nagy bátorságuk miatt kapták népüktől a Baltha nevet, ami annyit jelent, hogy merész.”
Hérodotosz (I, 103–104) beszél Madüész szkíta király fiáról, Prótothüészről:
„Phraortész halála után fia, Küaxarész, Déiokész unokája vette át az uralmat, s a hagyomány szerint sokkal erőszakosabb eszközökkel uralkodott, mint elődei. Ő osztotta először szabályos csapatokba Ázsia haderejét, s ő különítette el a katonákat fegyverzetük szerint lándzsásokra, íjászokra és lovasokra, korábban ugyanis ezek minden megkülönböztetés nélkül, egymással keveredve harcoltak. Ő vívta azt a csatát is a lüdek ellen, amelynek folyamán a nappal éjszakává vált. Ő csatolta a birodalomhoz Ázsiának a Halüsz folyótól északra fekvő minden részét. Végül, összegyűjtvén az uralma alá tartozó valamennyi népet, Ninosz ellen indult, hogy atyjáért bosszút álljon, és lerombolja a várost. De amikor egy csatában már legyőzte az asszürokat, és megkezdte Ninosz ostromát, Madüész szkütha király fiának, Prótothüésznek vezetésével egy szkütha sereg jelent meg. Ezek a szküthák azután törtek be Ázsiába, hogy Európából kiverték a kimmer népet, s ezeket üldözve érkeztek a médek földjére.
A Maiétisz-mocsártól a Phaszisz folyóig és Kolkhiszig egy jó gyalogló harminc nap alatt érhet el. Kolkhisztól a médekhez már nem nehéz eljutni, mert csak egyetlen nép – a szaszpeirok – lakik közöttük, s őket elhagyván máris Médiába érkezünk. A szküthák azonban nem erről érkeztek, hanem feljebb, egy jóval hosszabb kerülő utat választottak, jobb kézről hagyván el a Kaukaszosz hegységet. Itt aztán a médek összecsaptak a szküthákkal, de elvesztették az ütközetet, birodalmuk széthullott, s a szküthák lettek egész Ázsia urai.”
Ennek az uralkodónak a neve az asszír feliratokon Bartatua vagy Partatua formában szerepel. A név jelentése hettita nyelven: 'a sereg atyja'. Legalábbis Mászáros így gondolta1. Ugyanakkor viszont Tadua egy szubartui személynév2, ami arra utalhat, hogy talán egy, a királyi szkíták körébe nem tartozó, de velük együtt a sztyeppére vándorló hurri csoport vezetőjére kell gondolnunk.
1 Hettita tat, atta(s), lúvi tati, päkhy dad 'atya'; -ua: hatti suffix. determ., vö. pl. a köv. kis-ázsiai hatti személyneveknél: Antaraua, Adduwa, Mazlaua, Taugalaua, Zuua
2 Zeitschrift für Assyrologie XXXVI (1925), 299. o.
Gót nyelv és irodalom alatt azon népek nyelvét és irodalmát értjük, melyek Kr. u. a II. sz.-ban a Visztulától egész a Dunáig laktak. A germán nyelvcsaládnak főága volt, mely a skandináv nyelvekkel állott legközelebbi rokonságban. A nagy gót törzsnek keleti nyugati gótokra és gepidákra való szétszakadása óta irodalmi tekintetben a nyugati gótok lettek irányadók; a közöttük létezett dialektus-különbség azonban nem lehetett lényeges, mert a nyugati gót bibliafordítások az Italiában lakozott keleti gótoknál is használatban voltak. A gót nyelv kevés maradványai nyelvbuvárlat szempontjából fölötte értékes kincset képeznek, mert semilyen más germán nyelvből nincsenek ily régi maradványok. Igy p. a legrégibb német és gót nyelv között 400 év van. A legfontosabb nyelvemlék Ulfilas gót bibliafordításának töredékei, fennmaradt tovább Nagy Teodor korából néhány okmány, egy gót kalendárium töredékei s néhány összefüggés nélkül való sor. Ulfilas bibliafordításának nagy terjedelme (csaknem az egész szentirás), főleg pedig azon pompa, mellyel a Codex argenteus (ezüst kódex) irva van, kétségtelenné teszik, hogy a gótoknak már volt irodalmuk és hogy nem kevesen birhatnak már az olvasásban való jártassággal. Azonban szerencsétlen végzet érte e szép nyelvet. Olaszországban a gótok bukásával nyomtalanul elenyészett; a nyugati gótok Spanyolországban, az amugy is tulnyomó belföldiekkel szemben, még az arab hódítás előtt sem fejleszthették eléggé nyelvüket, ugy hogy az arab korban teljesen elpusztultak. Csakis a már régen Krimbe menekült gót maradvány, az u.n. Gothi Tetraxitoe vagy krimgótok tartották fenn nyelvüket egészen a XVI. sz.-ig, melyről busbecki Gisler Augerius (Flandriából) följegyzései nyomán igen értékes töredékek maradtak az utókorra. Bár a XVIII. sz.-ban egészen eltünt e nép kétségen kivül áll, hogy létezett. Legalaposabban ezt Massmann a Hauptféle Zeitschrift für deutsches Altertum I. kötetében mutatta ki. A gót nyelv kifejezésekben és magánhangzókban a leggazdagabb germán nyelv; szintaxisa már a német alatt áll, mert gyakran a görögöt veszi alapul. A gót nyelv ismerete ujabban, a Codex argenteus feltatálásától, a XVI. sz. második feléből datálódik. Alaposan legelőször a németalföldi Junius Ferencz foglalkozott a gót nyelvvel, ki a nyelvtanon kivül a Codex argenteust is kiadta. A gót nyelvtant egészen uj szempontból Grimm irta meg.
Kételyeink oszladozóban a híradás valóságtartalmát illetően, amikor észrevesszük, hogy a görög szerzők a khalüpszokat a szkíták közé sorolják1, s nem kevésbé, amikor rájövünk, hogy a Szürakuszai Nümphodórosz is Szküthiának hívja az ugyanitt élő tibarénoszok hazáját2!
1 „Κάλυβες ἔϑνος Σϰυϑίας οπον ὁ σιδηρὁς γίγνεται”; Apolloniosz Rhodiosz: Argonautika I, 1323 in: Otto Schneider: Callimachea II.; Teubner, Lipcse, 1873, 159. o., fr. 55. c. (Arisztotelész: De mirabilibus auscultationibus 95; Σουδα lexikon, Milétoszi Heszükhiosz, Etymologicum Magnum, Κάλυβοι címszó)
Kis-Ázsiának a Iustinus említette szeglete igen közel esik azokhoz a földekhez, amelyeket a hatti nép ősi lakhelyeként tart számon a kutatás. Még Xenophón ottjártakor is élt errefelé, a khalüpszok szomszédságában egy szküthinosz nevű nép: "Ezután hét nap alatt ötven paraszangát megtéve, a khalüpszok földjén vonultak keresztül. Ez volt a legbátrabb nép valamennyi közül, amelynek földjén keresztülvonultak, harcba is bocsátkoztak a görögökkel ... Ezután a négy plethron széles Arpaszosz folyóhoz érkeztek, majd négy nap alatt húsz paraszangát megtéve, a szküthinoszok sík földjén vonultak keresztül, és falvakhoz érkeztek;
három napig tartózkodtak itt, és élelemmel látták el magukat."1
1Anabaszisz IV, 7, 18; vö. Diodórosz XIV, 29, Stephanus Byzantinus 609
Amióta pedig fény derült rá, hogy a trójai mondakör népei, helyszínei és legendás alakjai a Hatti Birodalom, valamint az ókori Egyiptom névanyagában megtalálhatók1, és a régészet is igazolta amazonok létezését2, semmiképp sem intézhetjük el Iustinus fenti sorait egy kézlegyintéssel3.
1 Simon Zsolt: Trója az anatóliai nyelvészet tükrében; az MTA Nyelvtudományi Intézete diákok számára kiírt 2002. évi pályázatán III. helyezést elért munka; vö.: Walther Leonhard: Hettiter und Amazonen – Die griechische Tradition über die Chatti und ein Versuch zu ihrer historischen Verwertung; Teubner, Leipzig–Berlin, 1911
2 James F. Vedder: Greeks, Amazons, and archaeology; The Silk Road II/2 (2004. dec.)
3 A szkítákat és az amazonokat a hellén képzőművészetben is nagyon hasonlóan ábrázolták. Vö.: Dietrich von Bothmer: Amazons in Greek Art; Clarendon, Oxford, 1957; Harvey Alan Shapiro: Amazons, Thracians, and Scythians; in: Greek, Roman, and Byzantine Studies XXIV (1983), 105–114. o.
A történetet egyfelől mesének, másfelől az asszírok ellen a Kaukázuson túlról be-betörő szkítákra vonatkozó mitikus emléknek is tarthatnánk. Annak gondolhatnánk, ha nem tudnánk, hogy ezeknek a Thermodón menti szkítáknak az asszonyaiból lesznek az amazonok az elbeszélés folytatásában – azok, akiket gyakorta emlegetnek a historikumban már Trója elfoglalásával kapcsolatban a Kr. e. XIII. század körüli időből a különféle ősregék.
A Trogus Pompeius művét kivonatoló Iustinus (II, 4) az anatóliai Thermodón folyó – a mai Terme – mellékére helyezi a szkíták egyes törzseinek lakhelyét:
„…apud Scythas medio tempore duo regii iuvenes, Plinus et Scolpitus, per factionem optimatum domo pulsi, ingentem iuventutem secum traxere; et in Cappadociæ ora, iuxta amnem Thermodonta consederunt, subiectosque Themiscyrios campos occupavere.”1
„…a közbeeső időben a scytháknál két királyi ifjú, Plinus és Scolpitus az előkelők pártütése következtében száműzetésbe ment, és óriási csapat ifjút vitt magával. Ezek a pontusi Cappadocia partvidékén, a Thermodon folyó mellett telepedtek le, és Themiscyra síkságát meghódítva, megszállták azt.”2
1 Johann Georg Guava–Johann Friedrich Gronov szerk.: Justini Historiæ Philippicæ; Lipcse, 1757, 34–35. o.
2 Marcus Iunianus Iustinus: Világkrónika a kezdetektől Augustusig – Fülöp király és utódainak története; Helikon, Bp., 1992, 26–27. o., Horváth János ford.
62. Ilyen módon és ilyen áldozatokkal áldoznak a többi istennek, Arésznak azonban a következőképpen. Minden terület központi helyén emelnek Arésznak egy szent dombot, úgy, hogy rőzsekötegekből hatalmas – széltében és hosszában három-három sztadion, magasságában valamivel szerényebb – halmot raknak, amelynek lapos teteje négyszög alakú, három oldala meredek, de a negyediken fel lehet rá jutni. Erre évente még százötven szekér rőzsét hordanak, mert a zivatarok idején megsüllyed az építmény. Ezen a dombon aztán minden kerület elhelyez egy régi vaskardot, Arész jelképeként. A kard előtt minden évben juhot és lovat áldoznak – sokkal több áldozatot mutatnak be neki, mint a többi istennek. Az elfogott ellenségből minden századikat feláldozzák, de nem úgy, mint a jószágot, hanem másképp. Mert az embereknek bort öntenek a fejére, aztán egy edény fölött levágják őket, majd felviszik az edényt a rőzsedombra, s a vérrel meg lelocsolják a kardot. Eközben a domb mellett a következők történnek. Tőből levágják a lemészárolt ember jobb karját, majd feldobják a levegőbe, aztán elvégzik az áldozati szertartás egyéb teendőit, és elvonulnak. A kar pedig ott hever, ahová hullott, s a holttest külön.
-------------------------------------------
Hasonló leírásokat vetettek papírra a spanyol krónikások a templompiramisokon végzett azték emberáldozatokról. A régi Mexikóban még a piramisok is hasonlóak voltak a szkítákéhoz: négy oldaluk közül az egyiken fel lehetett jutni az építmény tetejére. Nyilvánvaló azonban, hogy a szkíták zikkuratjai nem voltak túlságosan időtálló építmények, ami véleményünk szerint nem annyira a megfelelő építőanyag hiányával magyarázható (téglát vetni ugyanis lehetett volna a sztyeppén), hanem inkább az eltérő társadalmi berendezkedésnek és világfelfogásnak lehetett a következménye.
Lásd még:
Matthew Gonzales
The Oracle and Cult of Ares in Asia Minor
In: Greek, Roman, and Byzantine Studies 45 (2005), 261–283. o.
83. Dareiosz tehát folytatta hadi előkészületeit a szküthák ellen. Mindenfelé követeket küldött, s egyes népeket arra kötelezett, hogy gyalogos seregeket állítsanak, másokat, hogy hajókat szereljenek fel, ismét másokat pedig, hogy verjenek hidat a thrák Boszporoszon. Testvére, Artabanosz, Hüsztaszpész fia kérve kérte, hogy ne kezdjen háborút a szküthákkal, és azzal érvelt, hogy szinte lehetetlen megközelíteni a földjüket. Látva azonban, hogy szavaival mit sem ér el, felhagyott a próbálkozással. Dareiosz pedig, miután minden előkészületet megtett, elindult seregével Szuszából.
84. Egy Oiobazosz nevű perzsa, akinek három fia volt, és mind a három Dareiosz seregében szolgált, azzal a kéréssel állt a király elé, engedné meg, hogy egyet a háromból otthon tarthasson. A kérésre a király azt válaszolta, hogy Oiobazosz neki jó barátja, ezért mind a három fiát otthon hagyja. Oiobazosz megörült, azt hitte, egyik fiának sem kell hadba vonulnia. Dareiosz azonban megparancsolta, hogy mind a három fiút végezzék ki. Így aztán, hogy lefejezték őket, valóban otthon is maradtak.
85. Dareiosz elvonult Szuszából és megérkezett Kalkhédónnak arra a vidékére, ahol a Boszporoszon felverve állt már a híd. Hajóra szállt és felkereste az úgynevezett Sötét Sziklákat, amelyekről a hellének azt állítják, hogy valamikor a víz színén úsztak. Leült egy szirtfokra, s megcsodálta a Pontosz valóban elragadó látványát. Mert az összes tenger közül a Pontosz a legcsodálatosabb. Hosszúsága tizenegyezer-egyszáz, legnagyobb szélessége háromezer-háromszáz sztadion. A tengerszoros bejárata négy sztadion széles, a Boszporosznak nevezett nyakrész pedig, amelyen keresztül felverték a hidat, százhúsz sztadion hosszú. A Boszporosz a Propontiszig terjed, amely ötszáz sztadion széles és ezernégyszáz sztadion hosszú, s vize a Hellészpontoszba áramlik, amely hét sztadion széles és négyszáz sztadion hosszú. A Hellészpontosz pedig az Egeinek nevezett hatalmas tengerrel érintkezik.
86. Ezeket a távolságokat a következő módon számítottam ki. Egy hajó egy hosszabb nyári napon hetvenezer orgüia utat tesz meg, s éjszaka hatvanezret. Mármost a hajóút a torkolattól a Phaszisz folyóig (vagyis a Pontosz hosszában) kilenc nap és nyolc éjszaka, ami összesen egymillió és száztízezer orgüiát, azaz tizenegyezer-egyszáz sztadiont tesz ki. A szindoszok területétől a Thermódón folyó mentén fekvő Themiszküráig (itt a legszélesebb a Pontosz) három napon és két éjszakán át kell hajózni, ez pedig háromszázharmincezer orgüia távolság, vagyis háromezer-háromszáz sztadion. Ilyen módon mértem ki az itt megadott távolságokat a Pontoszon, a Boszporoszon és a Hellészpontoszon. A Pontoszhoz tartozik egy tó is, amely nem sokkal kisebb magánál a tengernél, a neve Maiétisz, de a Pontosz anyjának is nevezik.35
87. Dareiosz megcsodálta hát a Pontoszt, aztán visszahajózott a hídhoz, amelynek építését a szamoszi Mandroklész vezette. Megtekintette a Boszporoszt is, s partján két fehér kősztélét állíttatott fel. Az egyikre asszür,36 a másikra hellén betűkkel írt feliratot vésetett, és felsorolta a seregét alkotó összes nép nevét, mert ott volt a seregben minden nép, amely az uralma alatt állt. Katonáinak száma ‑ a hajóhadat nem számítva ‑, a lovasokkal együtt hétszázezret tett ki, hajóhada pedig hatszáz hajót számlált. Ezeket a sztéléket Büzantion lakói később bevitték a városba, s beépítették Artemisz Orthószia oltárába, egyetlen kő kivételével, amelyen az asszür nyelvű felirat állt, azt ott hagyták a büzantioni Dionüszosz-templom mellett. Számításaim szerint az a hely, ahol Dareiosz parancsára felverték a Boszporosz-hidat, egyenlő távolságban volt Büzantiontól és a tenger bejáratánál álló szentélytől.
88. Megnyerte Dareiosz tetszését a híd, és mindenféle ajándékkal megjutalmazta a szamoszi Mandroklészt, a hídépítés vezetőjét. Ezekről Mandroklész először is készíttetett egy képet, amely a Boszporoszt átívelő hidat, a trónján ülő Dareioszt, valamint a hídon átvonuló sereget ábrázolta, és felajánlotta Héra templomának,37 a következő felirattal:
Mandroklész, ki hidat vert hal-dús Boszporosz árján, Héra, e híd képét most felajánlja neked.Nyert neki szép koszorút s nagy hírt is a szamosziaknak, Dareiosz tervét váltva valóra vele.
Ily módon akart emléket állítani a híd építője.
89. Dareiosz pedig, miután megjutalmazta Mandroklészt, átvonult Európába. Az iónoknak megparancsolta, hogy hajózzanak el a Pontoszon egészen az Isztrosz folyóig, és ott várjanak rá, de közben építsenek hidat a folyón. A hajóhadat ugyanis az iónok, az aiolok és a hellészpontosziak vezették. A hajók tehát a Sötét Sziklák közt átjutva egyenesen az Isztrosz felé tartottak. A tengerről kiérve két napig hajóztak felfelé a folyamon, majd azon a keskeny részen, ahol az Isztrosz vize több ágra szakad, hidat építettek. Dareiosz ezután átkelt a boszporoszi hajóhídon, s Thrákián át előrenyomult a Tearosz folyó38 forrásvidékéig, ahol három napra tábort vert.
90. A Tearoszról azt beszélik a környéken, hogy vize messze földön a legüdvösebb hatású, sok betegséget gyógyít, kiváltképp az emberek és lovak rühösségét. Harmincnyolc, részben hideg, részben meleg forrása mind ugyanabból a sziklából ered. A Tearoszt kétfelől lehet megközelíteni: a Perinthosz közelében fekvő Héraion városából és az Euxeinosz-tenger partján lévő Apollóniából, s mindkét utat két nap alatt lehet megjárni. Ez a Tearosz a Kantadeszdoszba ömlik, a Kontadeszdosz az Agrianészba, az Agrianész a Hebroszba, a Hebrosz pedig Ainosz városa közelében torkollik a tengerbe.39
91. Midőn tehát Dareiosz odaért a folyóhoz, tábort vert. Nagyon megtetszett neki a folyó, ezért itt is emlékoszlopot állíttatott, a következő felirattal: "A Tearosz forrásaiból fakadó víz a legtisztább és a legjobb az összes folyó vize közül. Amikor a szküthákhoz indult hadjáratra, ezeknél a forrásoknál időzött a legtisztább és a legjobb az összes ember közül, Dareiosz, Hüsztaszpész fia, Perzsia és az egész szárazföld uralkodója." Ezt vésette tehát az oszlopra.
92. Dareiosz továbbvonulva elért egy másik folyóhoz, az Artészkoszhoz, mely az odrüszák országán folyik át.40 Kijelölvén egy alkalmas helyet, megparancsolta, hogy seregének minden katonája rakjon le egy kődarabot. A katonák teljesítették a parancsot, s amikor a sereg továbbvonult, roppant kőhalom emelkedett azon a helyen.
93. Mielőtt elért volna az Isztroszhoz, legyőzte a getákat, akik halhatatlannak hiszik saját magukat. A szalmüdésszoszi thrákok, továbbá az Apollónia és Meszambria városok közti területen lakó szkürmiadészok és nipszaioszok egy kardcsapás nélkül meghódoltak, a geták azonban – a legbátrabb és a legtekintélyesebb thrák törzs – ellenálltak, de azonnal leigázta őket.
94. A geták, halhatatlanság-hitük szerint, nem halnak meg, hanem Szalmoxisz isten elé járulnak, akit némelyek Gebeleiszisznek neveznek. Ötévente kisorsolnak maguk közül valakit és elküldik Szalmoxiszhoz, hogy megüzenjék, mit kívánnak tőle. Ezt pedig úgy hajtják végre, hogy három férfi a magasba emeli a dárdáját, a többiek pedig azt az embert, akit követségbe akarnak küldeni Szalmoxiszhoz, a kezénél és a lábánál fogva ráhajítják a dárdahegyekre. Ha átfúródik a teste és meghal, az az isten kegyelmének megnyilatkozását jelenti. Ha viszont nem hal meg, arról ő maga, a követ tehet, aki bizonyára gonosz ember, így hát mást küldenek helyette, de az illetőre még életében rábízzák az üzeneteket. Ugyanezek a thrákok mennydörgéskor és villámláskor nyilat lőnek az égre, hogy megfenyegessék az istent, mert a magukén kívül semmilyen más istent nem ismernek.
95. Hellészpontosz és a Pontosz vidékén lakó hellénektől azt hallottam, hogy ez a Szalmoxisz egykor ember volt, s rabszolgaként élt Szamoszon gazdájánál, Püthagorasznál, Mnészarkhosz fiánál. Majd felszabadult, nagy vagyont gyűjtött, és visszatért hazájába. A thrákok bizony nyomorúságos, szegény, kezdetleges gondolkodású emberek, de ez a Szalmoxisz elsajátította az ión szokásokat, s thrák létére megtanult mélyen gondolkodni, hiszen a hellének között, sőt a hellének legkiválóbb gondolkodójának, Püthagorasznak házában élt. Építtetett hát egy csarnokot, ahol vendégül látta hazája legelőkelőbb embereit, és meggyőzte őket róla, hogy sem ő maga, sem a vendégei, sem pedig valaha is születendő leszármazottaik nem fognak meghalni sohasem, hanem elkerülnek majd egy olyan helyre, ahol örökké élnek, és minden jóban részesülnek. Így járt el és így hirdette tanítását, közben azonban nagy titokban föld alatti lakóhelyet építtetett magának. Mikor elkészült vele, eltűnt a thrákok szeme elől, elrejtőzött, és három évet töltött el abban a föld alatti lakban. A thrákok mély bánatba merülve meggyászolták, abban a hiszemben, hogy meghalt. A negyedik évben aztán újra megjelent előttük Szalmoxisz, és attól fogva a thrákok hitelt adtak tanításainak. Úgy mesélik tehát, hogy Szalmoxisz ekképp cselekedett.
96. Én a magam részéről a föld alatti lakóhelyet ugyan nem vonom kétségbe, de a történetet mégsem tanom különösebben hitelesnek. Véleményem szerint Szalmoxisznak sok évvel Püthagorasz előtt kellett élnie. De akár élt ilyen nevű ember, akár a geták nevezték el így istenüket, történetével tovább ne foglalkozzunk.
97. Nos hát, ilyen dolgokban hittek a geták, akiket a perzsák leigáztak, s akik ezután csatlakoztak a sereghez. Dareiosz gyalogosaival elért az Isztroszhoz, átkelt a folyón, majd parancsot adott az iónoknak, hogy bontsák le a hidat, és szárazföldön kövessék őt a hajóhad legénységével együtt. Az iónok már azon voltak, hogy a kapott parancs értelmében lebontják a hidat, amikor Kóész, Erxandrosz fia, a mütilénéiek hadvezére kipuhatolván, hogy Dareiosz hajlik-e mások tanácsára, a következő javaslattal járult elé. "Királyom! Olyan vidék ellen vezeted hadseregedet, amelyen nincsenek gabonaföldek, nincsenek lakott városok. Hagyd hát ezt a hidat, s bízd rá őrizetét azokra, akik építették. Ha megtaláljuk a szküthákat, ahogy tervezzük, használhatod visszafelé jövet. Ha nem találjuk meg őket, akkor meg végképp jó lesz a visszavonulásra. Mert nem attól félek én, hogy vereséget szenvedünk a szkütháktól, ha megütközünk velük, hanem inkább attól, hogy nem fogjuk megtalálni őket, és veszedelmek közepette kell fel-alá bolyonganunk. És ha valaki azt találná a szememre vetni, hogy csak azért beszélek, mert hátra akarok maradni, annak nemet mondok, királyom! Én csak eléd terjesztem, amit a legjobbnak tartok, de itt maradni nem is akarnék, hanem követlek téged!" Dareiosz nagyon megörült ennek a tanácsnak, és így válaszolt: "Leszboszi barátom! Ha épségben hazakerültem, ne mulaszd el megjelenni a színem előtt, hogy okos tanácsodat illő jótéteményekkel viszonozzam."
98. Így beszélvén a király, hatvan csomót kötött egy bőrszíjra, majd tanácskozásra hívta magához az iónok türannoszait, és ezt mondta: "Ión férfiak! Korábbi parancsomat, hogy le kell bontani a hidat, most visszavonom. Vegyétek tehát ezt a szíjat, és cselekedjetek így. Attól a naptól fogva, amikor látjátok, hogy elindulok a szküthák ellen, mindennap oldjatok ki egy csomót. S ha nem jönnék vissza, mire elfogynak a csomók és elmúlnak a napok, térjetek meg hazátokba. Addig azonban, minthogy elhatározásomat ily módon megváltoztattam, őrizzétek a hidat, le ne vegyétek a szemeteket róla, és gondoskodjatok biztonságáról. Nagy szolgálatomra lesztek, ha ekképpen cselekedtek." Ezt mondta Dareiosz, majd seregével továbbvonult.
99. A thrákok földje közelebb fekszik a tengerhez, mint a szkütháké, s ahol a tengerpart bemélyül és öblöt formái, ott kezdődik Szküthia. Ennek a területén van, délkeleti irányban, az Isztrosz torkolata is. S most le akarom írni Szküthia tengermelléki területét az Isztrosztól elindulva, azt, hogy mekkora is ez az ország. Az ősi Szküthia ugyanis már az Isztrosznál kezdődik, s dél felé Karkinitisz városáig tart. Innentől a hegyes-völgyes tengermelléki vidék egészen a Pontoszig húzódik. Itt és a tenger keleti részén benyúló félszigeten, az úgynevezett köves Kherszonészoszon lakik a taurosz nép. Szküthiát ugyanis kétfelől, délről és keletről a tenger határolja, akárcsak Attikát. S a tauroszok oly módon lakják Szküthiának ezt az Attikához hasonló részét, mintha nem az athéniak, hanem egy másik nép élne Szunion magaslatain, továbbá mintha Szunion Thorikosz és Anaphlüsztosz között a valóságosnál mélyebben nyúlna be a tengerbe. Persze ez az összehasonlítás csak annyira érvényes, amennyire a kisebb dolgokat hozzá lehet mérni a nagyobbakhoz. Ilyen ország tehát a tauroszoké. Aki pedig Attikának ezt a részét nem hajózta még körül, annak mondhatok más példát is, amely jobban megvilágítja a dolgot: tegyük fel, hogy a brenteszioni kikötő és Tarasz között az iapügiai hegyfokon nem az iapüg, hanem egy másik nép lakik.41 Ezt a két földet említettem, de sokat felhozhatnék, amely hasonló a tauroszok területéhez.
100. A tauroszok földjén túl kezdődik a szküthák országa, akik tehát a tauroszoktól északra, a keleti tenger mentén, a kimmer Boszporosztól és a Maiétisz-tótól nyugatra laknak egészen a Tanaisz folyóig, amely a tó egyik öblébe torkollik. Szküthia belső területét északon, az Isztrosztól kezdve, először az agathürszoszok, aztán a neuronzok, majd az androphagoszok, végül pedig a melankhlainoszok földje határolja.
101. Szküthia területe tehát négyszöget alkot, két oldalát a tenger határolja, s a szárazföldbe éppannyit nyúlik be, amennyit a tengerpartból elfoglal. Mert az Isztrosztól tíz napig tart az út a Borüszthenészig, és ugyanannyi ideig a Borüszthenésztől a Maiétisz-tóig, de a tengertől a szárazföld belsejébe a szküthákon túl lakó melankhlainoszokig ugyancsak húsz nap alatt lehet eljutni. Egynapi utat kétszáz sztadionnak veszek, így tehát Szküthia hossza keresztben négyezer sztadion, s erre merőlegesen, befelé, a szárazföld irányában szintén. Ilyenek tehát ennek a földnek a méretei.
102. Tanácsot tartottak a szküthák, és megegyeztek, hogy egymagukban nem képesek nyílt csatában visszaverni Dareiosz seregének támadását. Követeket küldtek szomszédaikhoz, így hát a szomszéd királyok is összeültek tanácskozni a roppant sereg közeledtének hírére. A tanácskozáson a taurosz, az agathürszosz, a neurosz, az androphagosz, a melankhlainosz, a gelónosz, a budinosz és a szauromata király vett részt.
103. Ezek közül a tauroszok szokásai ilyenek. Valamennyi hajótöröttet, valamint a foglyul ejtett helléneket feláldozzák a Szűz Istennőnek, mégpedig a következő módon. A bevezető szertartás után buzogánnyal szétzúzzák az áldozat fejét, majd – legalábbis némelyek úgy mondják – ledobják testét a szikláról, ahol a szentély áll, a fejét pedig karóba tűzik. Mások szerint a fejjel valóban ezt művelik, a testet azonban nem dobják le a szikláról, hanem a földbe ássák. A tauroszok állítása szerint az istennő, akinek áldoznak, Agamemnón leánya, Iphigeneia. Ha egy ellenségük kerül a kezükre, azzal a következőképpen bánnak el. Levágják a fejét, hazaviszik, hosszú póznára tűzik, s ott tartják, magasan a ház, sőt a kémény fölött. Állítólag azért tűzik ilyen magasra a fejeket, hogy az egész házat őrizzék. Ez a nép rablásból és háborúskodásból él.
104. Az agathürszoszok minden embernél jobban kedvelik a fényűzést, és teleaggatják magukat arany ékszerekkel. Az asszonyokat közösen használják, úgyhogy valamennyien vérrokonai és testvérei egymásnak, ezért nincs köztük sem gyűlölség, sem irigység. Szokásaik különben ugyanolyanok, mint a thrákokéi.
105. A neuroszok pedig a szkütha szokásokat követik. Dareiosz hadjárata előtt egy nemzedékkel el kellett hagyniuk országukat a kígyók miatt. Hirtelen ellepték ugyanis földjüket a kígyók, és kintről, a pusztaságból is özönlöttek befelé, így aztán kénytelenek voltak szedni a sátorfájukat és átköltözni a budinoszokhoz: A neuroszokban különben, úgy mondják, varázserő van. A szküthák és a Szküthiában lakó hellének állítása szerint ugyanis évente néhány napra az egész nép farkassá változik, aztán újra visszaveszik rendes alakjukat. Hiába mesélnek azonban ilyesmit, engem nem tudnak meggyőzni, pedig váltig állítják, hogy így van, még meg is esküsznek rá.
106. Az androphagoszok élnek minden nép között a legvadabb szokások szerint, sem jogot, sem törvényt nem ismernek. Ez a nomád nép a szküthákéhoz hasonló viseletben jár, de külön nyelvet beszél. A felsorolt népek közül egyedül ők esznek emberhúst.
107. A melankhlainoszok mindannyian fekete ruhában járnak, s a nevük is innen ered. Különben szkütha szokások szerint élnek.
108. A budinosz nagy, népes törzs, amelyben mindenkinek kék a szeme és vörös a haja. Van egy nagy, fából épített városuk, Gelónosz a neve. A magas és minden oldalon harminc sztadion hosszú városfalak teljes egészében fából készülnek, akárcsak a lakóházak és a templomok. Állnak itt hellén isteneknek szentelt és hellén módra berendezett szentélyek is, istenszobrokkal és oltárokkal, azok is fából, és kétévenként bakkhikus ünnepet rendeznek Dionüszosznak. Mert a hellén eredetű gelónoszok, akiket elűztek a kikötővárosból, itt, a budinoszok földjén telepedtek le, s félig szkütha, félig hellén nyelvet beszélnek. A budinoszok azonban más nyelven beszélnek, mint a gelónoszok, és nem is az ő életmódjuk szerint élnek.
109. Mert ezen a földön a budinoszok az őslakók, akik nomád módon élnek. A vidék lakói közül egyedül ők eszik meg a fenyőtobozban lévő magokat. A gelónoszok viszont földművelők, kenyeret esznek, kertet műveinek, és sem alakra, sem bőrszínre nem hasonlítanak a budinoszokhoz. És bár a hellének a budinosz népet gelónosznak nevezik, nincs igazuk. Az országot a legkülönbözőbb fák borítják sűrű erdőkben, s a legsűrűbb erdő közepén egy hatalmas tó és mocsár terül el, amelyet nádas övez. Ebben aztán vidrát meg hódot fognak, továbbá egy négyszögletes fejű állatot, amelynek irhájával köpenyt bélelnek, heregolyójával pedig méhbetegséget gyógyítanak.
110. A szauromatákról a következőket mesélik. Amikor a hellének az amazónokkal háborúskodtak (az amazónokra a szküthák az oiorpata szót használják, ami hellén nyelven férfiölőt jelent, mert náluk az oior szó a férfi, a pata pedig az, hogy ölni), a hagyomány szerint a Thermódón mellett egy ütközetben legyőzték őket. A győzelem után elhajóztak, három tele hajó elfogott amazónnal. Ezek azonban a tengeren megrohanták a férfiakat és lemészárolták őket. De nem értettek a hajózáshoz, nem tudták, hogyan kell használni az evezőt, a vitorlát meg a kormánylapátot. Így aztán, hogy a férfiakat megölték, ide-oda sodródtak a szelek és a hullámok hátán, míg végül elvetődtek a Maiétisz-tó partján fekvő Krémnoiba. Ez a Krémnoi a szabad szküthák területén van. Kiszálltak a hajóból, és beljebb mentek a lakott vidékre. Megszerezték az útjukba kerülő első ménest, aztán lóháton végigrabolták a szkütha földet.
111. Megjelenésük váratlanul érte a szküthákat. Mivel nem ismerték az amazónok nyelvét, ruháját és származását, nem tudták elképzelni, honnan jöhettek, és magukkal egykorú férfiaknak gondolták őket. Mikor aztán megütköztek, és kezükre került néhány holttest, akkor nézték meg csak jobban, és jöttek rá, hogy nők. Összeültek tanácskozni, és úgy döntöttek, hogy attól fogva semmiképp sem ölnek meg egyetlenegyet sem, hanem elküldik hozzájuk legifjabb társaikat, körülbelül annyit, amennyire az amazónok számát becsülték. Meghagyták nekik, hogy üssenek tábort a közelükben, s mindig csinálják ugyanazt, mint az asszonyok. Ha az amazónok megtámadnák őket, ne keljenek harcra, hanem fussanak el, és ha felhagytak az üldözéssel, húzódjanak ismét közelebb hozzájuk. Azért határoztak így a szküthák, mert szívesen nemzettek volna gyermekeket az amazónokkal.
112. A kijelölt ifjak pedig a parancs szerint jártak el. Amikor az amazónok látták, hogy az ifjak nem akarnak ártani, maguk is megbékéltek, s a két tábor napról napra közelebb került egymáshoz. Az ifjaknak, akárcsak az amazónoknak, nem volt másuk, csak a fegyverük meg a lovuk, s ők is vadászatból-zsákmányolásból éltek.
113. Déltájban az amazónok általában szétszéledtek, s egyesével-kettesével félrevonultak szükségüket végezni. A szkütha ifjak megismerték ezt a szokásukat, és ők is így csináltak. Amikor egyszer az asszonyok szétszéledtek, egy ifjú odament az egyikhez. Az amazón pedig nem kergette el az ifjút, hanem hagyta, hogy a kedvét töltse vele. Nem tudván vele szót érteni ‑ hiszen nem értették egymás nyelvét ‑, kézzel-lábbal adta tudtára, hogy másnap legyen ott azon a helyen, de hozza magával valamelyik társát, mert ‑ mutogatta ‑ sem lesz egyedül. Visszatért az ifjú társaihoz, elbeszélte a történteket, másnap megjelent ugyanazon a helyen egy társával, s az amazón már várt rá egy barátnőjével. Mikor a dolog kitudódott, a többi ifjú is meghitt viszonyba került a többi amazónnal.
114. Végül is egyesítették a két tábort, együtt laktak, és mindenkinek az a nő lett a párja, akivel először közösült. A férfiak nem tudtak megbirkózni az asszonyok nyelvével, az asszonyok azonban megtanulták a férfiakét. S amikor már szót értettek egymással, azt mondták a férfiak az amazónoknak: "Vannak nekünk szüleink, javaink, nem szorulunk rá erre az életmódra. Menjünk haza a mieinkhez, és éljünk úgy, mint a többi ember. Ne féljetek, ott is ti lesztek az asszonyaink, csak ti." De a nők így feleltek: "Sosem tudnánk a ti asszonyaitok között lakni, mert a mi szokásaink mások, mint az övék. Mi a nyilazáshoz, a dárdavetéshez meg a lovagláshoz értünk, és még csak nem is konyítunk az asszonyi foglalatosságokhoz. A ti asszonyaitok viszont nem értenek ehhez, hiszen asszonyi munkák közt töltik napjaikat a szekereken, és sem vadászatra, sem más kalandra nem vonulnak ki. Nem tudnánk mi soha összeférni velük. Ha azonban szilárdan eltökéltétek, hogy mi legyünk az asszonyaitok, menjetek el a szüleitekhez, kérjétek ki a jussotokat, aztán gyertek vissza, és éljünk itt a magunk módján." Az ifjú férjek megfogadták az asszonyok tanácsát, és ekképpen cselekedtek.
115. Meg is kapták a jussukat és visszatértek az amazónokhoz. Ekkor pedig így szóltak az asszonyok: "Félünk és rettegünk, ha arra gondolunk, hogy itt kell élnünk ezen a földön, hiszen itt fosztottunk meg benneteket a szüleitektől, és itt okoztunk oly nagy károkat országotoknak: Ha azonban csakugyan arra méltattatok bennünket, hogy asszonyaitok legyünk, csatlakozzatok hozzánk, hagyjuk el ezt a földet, és költözzünk át a Tanaisz folyó túlsó partjára."
116. Az ifjú férjek ebbe is beleegyeztek. Átkeltek a Tanaiszon, és előbb három napon át vándoroltak kelet felé, aztán a Maiétisz-tónál északnak fordultak, és még három napot mentek abban az irányban. Mikor elérkeztek arra a földre, ahol népük ma is lakik, letelepedtek. Ezért őrizték meg a szauromaták asszonyai a mai napig is ősi szokásaikat. Lovon vadásznak a férjükkel, vagy akár a férjük nélkül is, részt vesznek a háborúkban, és ugyanolyan ruhában járnak, akár a férfiak.
117. A szauromaták szkütha nyelvet beszélnek, de mindegyre csak hibásan, mert az amazónok sosem tanulták meg jól ezt a nyelvet. Az a szokás náluk, hogy egyetlen hajadon sem mehet férjhez addig, amíg legalább egy ellenséget meg nem ölt. Némelyik nő úgy vénül meg és úgy hal meg, hogy sosem megy férjhez, mert nem tudja teljesíteni a törvényt.
118. Az előbb felsorolt népek királyai gyűltek tehát össze a tanácskozásra. A megjelent szkütha követek pontosan tájékoztatták őket az eseményekről: a perzsa király, aki a másik földrészen már minden népet alattvalójává tett, hidat veretett a Boszporosz keskeny részén, átkelt erre a földrészre, majd átkelvén nyomban leigázta a thrákokat. Hidat emelt az Isztrosz fölé is, és az itteni vidékeket is mind a hatalmába akarta keríteni. "Nem maradhattok hát közömbösek – mondták a követek –, nem nézhetitek tétlenül a pusztulásunkat, hanem vonuljatok velünk, egyesült erővel, a támadó ellen. Mert ha másképp jártok el, kénytelenek leszünk elhagyni az országunkat, vagy megalázkodva békéért esedezni, hogy itt maradhassunk. Mi más választásunk lenne, ha nem segítenétek? De ez aztán a ti sorsotokat is megpecsételné. Mert a perzsa éppoly erővel támad majd rátok, mint miránk, és nem fogja eltűrni, hogy bennünket leigázván ti békén maradjatok. Nyomós bizonyítékkal támaszthatjuk alá állításunkat. Ha a perzsa király csak a korábbi idegen uralomért akarna bosszút venni, megkímélte volna a többi népet, és csak miellenünk fordult volna, s mindenki világosan láthatná, hogy a szküthák és nem a többi nép ellen harcol. Csakhogy amióta átkelt a mi földrészünkre, minden útjába eső népet leigázott, s nemcsak a többi thrákot, hanem szomszédainkat, a getákat is alattvalóivá tette."
119. Így beszéltek a szküthák követei, a különböző népektől összegyűlt fejedelmek pedig megtanácskozták a dolgot, de nem jutottak egyetértésre. A gelónosz, a budinosz és a szauromata király közös akarattal megígérte, hogy segítséget nyújt a szkütháknak. Az agathürszosz, a neurosz, az androphagosz, a melankhlainosz és a taurosz király viszont a következő választ adta: "Ha nem sértettétek volna meg a perzsákat, s nem ti kezdtétek volna el a háborút, kéréseteket méltányosnak ítélnénk, és habozás nélkül felajánlanánk szövetségünket. Ti azonban nélkülünk törtetek be az országukba, s ameddig az isten úgy akarta, a perzsák nyakán ültetek. Most tehát csak visszafizetnek nektek, alighanem ugyanannak az istennek a segítségével. Mi azonban, ahogy azelőtt sem követtünk el jogtalanságot őellenük, most sem akarjuk megelőzni őket a méltánytalanságban. Ha majd betör a perzsa a mi földünkre is, ha majd jogtalanul bánik velünk, akkor szembeszállunk vele. Amíg nem, addig békén maradunk. Mert az a véleményünk, hogy a perzsák nem ellenünk jöttek, hanem azok ellen, akik sérelmeik okozói."
120. Hallván a választ, úgy döntöttek a szküthák, hogy szövetségesek nélkül semmiképpen sem szállnak szembe nyílt csatában az ellenséggel, hanem kitérnek előle, elhajtják a jószágot, útközben betömnek minden kutat és forrást, elpusztítanak minden legelőt. Haderejüket két részre osztották, s az egyikhez, amelynek vezére Szkópaszisz király volt, csatlakoztak a szauromaták is. Ez a sereg azt a feladatot kapta, hogy ha a perzsák arrafelé tartanának, hátráljon meg előlük, vonuljon vissza a Maiétisz-tó mentén a Tanaiszhoz, ha pedig a perzsák visszavonulnának, eredjen a nyomukba és vegye üldözőbe őket. Ez volt tehát a királyi szküthák egyik hadereje, és a leírt útvonalon kellett haladnia. A királyság másik részének a haderejét két törzs tette ki, a nagyobbiknak Idanthürszosz, a kisebbiknek Taxakisz volt a királya. A két törzs egyesült, s hozzájuk csatlakoztak a gelónoszok és a budinoszok is. Az ő feladatuk az volt, hogy egynapi járással a perzsák előtt haladjanak, ne bocsátkozzanak ütközetbe, de mindenkor a haditerv szerint cselekedjenek. Először azok felé az országok felé hátráljanak, amelyek megtagadták tőlük a szövetséget, hogy belevonják őket is a háborúba. S ha még így sem ragadnának fegyvert saját jószántukból a perzsák ellen, kényszerítsék rá őket a háborúra. Ezután pedig térjenek vissza hazájuk földjére, és sűrű rajtaütésekkel zaklassák az ellenséget, ahányszor csak megfelelő alkalom kínálkozik rá.
121. A szküthák ebben a haditervben egyeztek meg, majd legjobb lovasaikból elővédcsapatot szerveztek, s azt küldték el Dareiosz serege elé. A lakószekereket, asszonyostul-gyerekestül, valamint a nyájakat útnak indították, és meghagyták, hogy mindig északnak tartsanak. Csak annyi jószágot tartottak vissza, amennyi a maguk ellátására kellett.
122. Ezek tehát felszedelőzködtek. A szküthák előőrsei az Isztrosztól mintegy háromnapi járásra találtak rá a perzsákra. Mikor felfedezték őket, egynapi járásra előttük tábort vertek, s a közbeeső földeken minden élő növényt kiirtottak. A perzsák is meglátták az előttük feltünedező szkütha lovasokat – azok mindegyre visszavonultak, a perzsák meg állandóan a sarkukban voltak. Minthogy a perzsák csak egy sereget vettek üldözőbe, az után eredtek, amelyik keletre, a Tanaiszhoz vonult vissza. A szküthák átkeltek a Tanaiszon, nyomukban a perzsák is szintén átkeltek, és addig üldözték az előttük haladókat, míg át nem keltek a szauromaták földjéről a budinoszokéra.
123. Amíg a perzsák szkütha és szauromata földön jártak, nem találtak semmi elpusztítanivalót a sivár pusztaságon. Mikor azonban betörtek a budinoszok területére, s ott állt előttük a fabástyás város, amelyet budinosz lakói elhagytak és kiürítettek, azt azután végre felégethették. Dolguk végeztén, folyvást a lovasok nyomában, átvonultak az országon, s egy sivatag pusztába értek. Ez a sivatag, amely a budinoszok földjétől északra húzódik, s amelyen nyoma sincs emberi településnek, széltében hét nap járóföld. Túl a sivatagon a thüsszageták laknak, földjükön négy nagy folyó ered, amelyek a maiéták földjét átszelve, az úgynevezett Maiétisz-tóba ömlenek. Ezek pedig: a Lükosz, az Oarosz, a Tanaisz és a Szürgisz.42
124. Dareiosz elérkezvén ebbe a sivatagba, felhagyott a heves üldözéssel, és megállapodott seregével az Oarosz folyónál. Majd egymástól hatvan-hatvan sztadionnyira nyolc nagy erődöt építtetett, amelyeknek romjai még most, az én időmben is láthatóak. Miközben ezzel foglalkozott, az üldözött szküthák, félkör alakban el-elkanyarodva az egyenes úttól, visszatértek Szküthiába. Mikor aztán eltűntek a szemhatárról, hogy nyomuk sem maradt, Dareiosz is otthagyta a félig megépült falakat, és nyugatnak fordult, abban a hiszemben, hogy az a sereg, amelyet üldözött, s amely most elmenekült nyugat felé, a szküthák teljes hadereje.
125. Erőltetett menetben vonult hadával Szküthia felé, s megérkezve ott találta a másik két szkütha sereget. Üldözőbe vette őket, azok meg, mindig megtartva az egynapi járóföld távolságot, egyre csak hátráltak előle. S mivel Dareiosz nem hagyott fel az üldözéssel, a szküthák az előzetes haditerv szerint azokba az országokba húzódtak vissza, amelyek megtagadták tőlük a szövetséget. Először a melankhlainoszok földjére vonultak, akiket rémületbe ejtett a szküthák és a perzsák betörése, innen aztán átmentek az androphagoszok földjére. Ezekre is jól ráijesztettek, majd átvonultak a neuroszok országába, s miután itt is nagy felfordulást okoztak, az agathürszoszok felé vették útjukat. Ezek azonban, értesülve róla, hogy szomszédaik fejvesztetten menekülnek a szküthák elől, meg sem várták a szküthák érkezését, hanem követeket küldtek elébük. Azt üzenték, hogy ne lépjék át a határokat, de ha mégis megpróbálnak betörni az országba, az agathürszoszok seregével találják szembe magukat. Ez után a figyelmeztetés után az agathürszosz sereg az ország határaihoz vonult, azzal a feltett szándékkal, hogy mindenképpen útját állja a behatolóknak. A melankhlainoszok, az androphagoszok és a neuroszok azonban, mikor a szküthák és a perzsák megjelentek a földjükön, rémületükben megfeledkeztek minden korábbi fenyegetőzésükről, és mindig északnak tartva elmenekültek a pusztaságba. A szküthákra hatott az agathürszoszok tiltakozása, s nem hatoltak be területükre, hanem a neurosz földről egyenesen a saját országukba csalogatták be a perzsákat.
126. Így ment ez jó ideje, és úgy látszott, sosem ér véget, ezért hát Dareiosz elküldött egy lovast Idanthürszosz szkütha királyhoz a következő üzenettel: "Te ördöngös ember! Miért menekülsz előlem, hiszen két dolog közül választhatsz. Ha elég erősnek érzed magad, hogy szembeszállj velem, állj meg, vedd fel a harcot, és ne vándorolj a pusztaságban. Ha meg belátod, hogy te vagy a gyengébb, hát akkor se menekülj tovább, hanem jelenj meg urad előtt, földet és vizet hozván ajándékul, tanácskozásra."
127. Erre Idanthürszosz, a szküthák királya, a következőt felelte: "Perzsák királya, ami engem illet, se most, se máskor nem menekültem még gyáván emberfia elől, és előled sem menekülök. Csak azt csinálom, amit békében is szoktam, s azt is megmagyarázom, hogy miért nem bocsátkozom veled azonnal ütközetbe. Nekünk, szkütháknak nincsenek sem városaink, sem megművelt földjeink, nem aggódunk hát, mert nincs mit elfoglalnotok, ezért nem igyekszünk harcolni veletek. De ha mindenáron gyorsan akarod eldönteni a dolgot, hát itt vannak a szkütha őseink sírjai. Rajta, indulj el, keresd meg, és próbáld csak feldúlni őket, majd meglátod, harcolunk-e a sírjainkért ellenetek, vagy sem! Addig azonban, amíg nem látunk rá okot, nem szállunk csatába veletek. Ennyit tehát a háborúról. Uramnak pedig csupán Zeuszt ismerem el, akitől származom, s Hesztiát, a szküthák királynőjét, más uram nekem nincsen. Majd küldök neked ajándékot, de nem földet és vizet, hanem olyasmit, ami sokkal inkább megillet. Azért pedig, hogy uramnak mondtad magad, sírva fogsz még megfizetni!" (Mert így szeretik kifejezni magukat a szküthák.)
128. A követ visszatért, hogy mindezt megjelentse Dareiosznak. A szkütha királyok pedig a szolgaság szó hallatára haragra gerjedtek, s a szauromatákkal megerősített seregrészüket, amelynek Szkópaszisz volt a vezére, elküldték az iónokhoz, akik az Isztroszon vert hidat őrizték, azzal a megbízatással, hogy bocsátkozzanak velük alkudozásba. A visszamaradt szküthák pedig úgy döntöttek, hogy nem vezetik többet orruknál fogva a perzsákat, hanem rajtuk ütnek, valahányszor csak delelőre térnek. Kikémlelték, hogy mikor vesz magához étket Dareiosz katonasága, és hozzáláttak tervük végrehajtásához. A szkütha lovasok megannyiszor megfutamították a perzsa lovasokat, akik menekültükben a gyalogságig vonultak vissza, az azután a segítségükre sietett. A szküthák pedig, hogy a lovasságot megszalasztották, mindig visszafordultak, mert a perzsa gyalogságtól bizony féltek. Ilyen rajtaütésekkel a szküthák nemegyszer éjszaka is háborgatták a perzsákat.
129. Különösen hangzik, amit most mondok, de egy dolog segítette a perzsákat, és nehezítette a Dareiosz táborára törő szküthák dolgát: a szamarak ordítása és az öszvérek alakja. Mert szkütha földön, ahogy már említettem, nem nevelnek se szamarat, se öszvért, s egész Szküthiában nincs egyetlen öszvér sem, egyetlen szamár sem a fagyos időjárás miatt. A szamarak ordításitól tehát megbokrosodtak a szkütha lovak. És nemegyszer megesett, hogy összecsapáskor felordított egy szamár, mire a lovak a különös hang hallatára megvadultak, vagy fülüket hegyezve megtorpantak, mert soha ilyen hangot nem hallottak, és ilyen állatot nem láttak még. Így aztán, ha rövid időre is, némi előnyhöz jutottak a perzsák a háborúban.
130. Mikor aztán a szküthák látták, hogy fogytán a perzsák türelme, kieszeltek egy tervet, amellyel a nélkülözésben lassan elgyengülő ellenséget rávehették, hogy Szküthiában maradjon. Egy-egy nyájat pásztorostul otthagytak a legelőkön, ők meg más vidékre vonultak. A perzsák persze hatalmukba kerítették a nyájakat, és még büszkék is voltak ügyességükre.
131. Többször megismétlődött a dolog, s már Dareiosz sem tudta mire vélni. Amikor a szkütha királyok észrevették a perzsák tanácstalanságát, követ útján ajándékot küldtek Dareiosznak: egy madarat, egy egeret, egy békát és öt nyílvesszőt. Hiába faggatták a perzsák a követet, hogy mit jelent az ajándék, csak annyit tudtak kihúzni belőle, amennyit rábíztak, adja át az ajándékot, aztán gyorsan térjen vissza, de a perzsák, mondta, ha elég okosak, megfejthetik az ajándék értelmét.
132. A perzsák, végighallgatva a követ szavait, tanácsot tartottak. Dareiosz úgy vélekedett, hogy a szküthák földjükkel és vizükkel meghódolnak előtte, mert – magyarázta – az egér a földben él, és a föld terményeivel táplálkozik, akárcsak az ember, a béka a vízben él, a madár alighanem a lovat jelképezi, a nyilak pedig azt, hogy a szküthák egész fegyveres erejüket átadják neki. Dareiosz tehát így magyarázta a dolgot. Ezzel szemben Gobrüasz (a hét mágusölő egyike) a következőképpen értelmezte az ajándékot: "Ha nem repültök el a levegőben, perzsák, mint a madarak, ha nem bújtok be a föld alá, mint az egerek, ha nem ugráltok be a tavak vizébe, mint a békák, akkor sose tértek haza, mert ezek a nyílvesszők fúrnak át benneteket."
133. Ekképpen magyarázták hát a perzsák az ajándékot. Az a szkütha sereg pedig, amelyet a Maiétisz-tó mellé rendeltek védelmül, majd az Isztroszhoz küldtek, hogy alkuba bocsátkozzon az iónokkal, megérkezett a hídhoz, és ilyen javaslattal állt elő. "Ión férfiak! Azért jöttünk, hogy szabadságot hozzunk nektek, csak fogadjátok meg szavainkat. Tudjuk, hogy Dareiosz parancsa szerint csupán hatvan napig kell őriznetek a hidat, s ha addig nem jön vissza, elmehettek haza. Nos, ha így tesztek, sem neki, sem nekünk nem fogtok ártani. Maradjatok itt a mondott napig, aztán menjetek haza." Az iónok megígérték, hogy így lesz, a szküthák pedig gyorsan elpárologtak.
134. Alighogy elküldték a szküthák az ajándékot Dareiosznak, hátramaradt gyalogos és lovas csapataik felsorakoztak, hogy megütközzenek a perzsákkal. Már csatarendben álltak a szküthák, mikor felugrott előttük egy nyúl. Ahogy ezt meglátták, mind üldözőbe vették. Észrevette Dareiosz, hogy a szküthák közt fölbomlott a rend, és nagy kiabálás támadt, és megkérdezte a körülötte állóktól, hogy mi oka lehet ennek a kavarodásnak. Mikor megtudta, hogy egy nyulat üldöznek, így szólt kísérőihez, akikkel egyébként is mindig közölte gondolatait: "Ezek az emberek csakugyan semmibe vesznek bennünket! Végre elhiszem, hogy Gobrüasz helyesen fejtette meg a szküthák ajándékának jelentését, és magam is osztom a véleményét. Most már csak jó tanácsra lenne szükségünk, hogyan vonuljunk vissza biztonságban." Erre Gobrüasz így szólt: "Királyom! Régen tudtam én már a szóbeszédből, hogy milyen nehéz ezt a népet meghódítani, s most, hogy idejöttünk, meg is tapasztaltam, mert látom én, hogy bolondot csinálnak belőlünk. Azt tanácsolom hát, hogy mihelyt leszáll az éj, gyújtsunk tábortüzet, aztán hagyjuk itt mellette a további fáradalmakra már képtelen katonáinkat meg a kipányvázott szamarainkat, és gyorsan keljünk útra, mielőtt a szküthák eljutnának az Isztroszhoz és lerombolnák a hidat, vagy az iónok döntenének így, ami végső veszedelembe sodorna bennünket." Ezt tanácsolta Gobrüasz.
135. Mikor leszállt az éj, Dareiosz követte a tanácsot. A kimerült katonákat, akikért már úgysem volt kár, meg a kipányvázott szamarakat otthagyta a táborban. A szamarakat azért hagyta ott, hogy ordítsanak, az embereket pedig azért, mert úgysem tudott volna mit kezdeni velük. Nekik persze köntörfalazott, hogy csak addig kell őrizniük a tábort, amíg ő a sereg derékhadával megtámadja a szküthákat. Kiadván tehát az otthagyottaknak a parancsot, nagy tüzeket gyújtatott, és erőltetett menetben megindult az Isztroszhoz. A szamarak persze a roppant tömeg mozgolódására még hangosabban ordítoztak, a szküthák pedig a szamárordítás hallatán azt hitték, hogy a perzsák ott vannak.
136. Napkeltekor a hátramaradottak rájöttek, hogy Dareiosz becsapta őket, így hát felemelt kézzel átmentek a szküthákhoz, és elmondták, mi történt. Mikor a szküthák meghallották a dolgot, tüstént felkerekedtek, egyesítették két seregrészüket – azt, amelyben a szauromaták, és azt, amelyben a budinoszok meg a gelónoszok voltak –, és üldözőbe vették az Isztroszhoz tartozó perzsákat. A perzsa sereg zömmel gyalogosokból állt, s nem ismerte az utat – bár út különben sem nagyon volt –, a szküthák meg a legrövidebb úton nyargaltak, így hát jóval a perzsák előtt érkeztek a hídhoz, és a két sereg nem is találkozott egymással. Mikor a szküthák meglátták, hogy a perzsák nem jöttek még meg, a hajókon lévő iónokhoz fordultak: "Ión férfiak! Eltelt annyi nap, amennyit kijelöltek nektek. Nem jól teszitek, ha itt maradtok. Eddig bizonyára félelemből maradtatok, most azonban bontsátok le a hidat, menjetek haza, örüljetek, hogy szabadok vagytok, és mondjatok hálát érte az isteneknek és a szkütháknak. Azzal pedig, aki mostanáig uratok volt, úgy elbánunk, hogy örökre elmegy a kedve a más népek megtámadásától."
137. Az iónok erre tanakodni kezdtek. Az athéni Miltiadész, aki türannosza és parancsnoka volt a hellészpontoszi kherszonészosziaknak, azt javasolta, hogy hallgassanak a szküthákra, hiszen akkor szabad lesz Iónia is. A milétoszi Hisztiaiosz azonban egészen másképp vélekedett. Ő azt mondta, hogy mindnyájan Dareiosz kegyelméből türannoszai a maguk városainak, márpedig ha most Dareiosz hatalma megdől, sem Hisztiaiosz nem maradhat úr Milétoszban, sem a többiek a maguk városában, mert nyilvánvalóan mindegyik város a demokráciát fogja választani, és nem a türanniszt. Amikor Hisztiaiosz kifejtette ezt a véleményét, egyhangúlag hozzá csatlakoztak, holott előzőleg Miltiadésszal értettek egyet.
138. Akik Hisztiaiosz javaslatára szavaztak, mind a király kegyeltjei voltak: az abüdoszi Daphnisz, a lampszakoszi Hippoklosz, a parioni Hérophantosz, a prokonnészoszi Métrodórosz, a küzikoszi Arisztagorasz, a büzantioni Arisztón – valamennyi egy-egy hellészpontoszi város türannosza. Ióniából a következők szavaztak igennel: a khioszi Sztrattisz, a szamoszi Aiakész, a phókaiai Laodamasz, meg persze a milétoszi Hisztiaiosz, aki szembeszállt Miltiadész véleményével. Az aiolok közül csak egy tekintélyes ember volt ott, a küméi Arisztagorasz.
139. Miután elfogadták Hisztiaiosz javaslatát, elhatározták, hogy a következőképpen fognak cselekedni, illetve beszélni. A hídnak a szküthák felé eső részét lebontják, de csak egy nyíllövésnyire, ezzel azt a látszatot keltik, mintha csináltak volna valamit, holott valójában nem csináltak semmit, a szküthák pedig nem fognak erőszakoskodni, és nem akarnak átkelni majd az Isztrosz hídján. Ha pedig lebontották a híd Szküthia felé eső részét, a szkütháknak azt fogják mondani, hogy minden kívánságukat készségesen teljesítik. Ezzel egészítették ki Hisztiaiosz javaslatát, majd pedig valamennyiük nevében Hisztiaiosz válaszolt: "Szkütha férfiak! Jó tanáccsal jöttetek, és még éppen jókor. Megmutattátok nekünk a helyes utat, miránk is számíthattok majd. Látjátok, már bontjuk is a hidat, hiszen minden erőnkkel azon vagyunk, hogy szabadok legyünk. Addig pedig, amíg mi a hidat szétszedjük, jó lenne, ha nyomába erednétek a perzsáknak, s ha megtaláltátok őket, bosszút állnátok rajtuk magatokért és miértünk, ahogy megérdemlik!"
140. A szküthák, akik már másodszor elhitték, hogy az iónok igazat mondanak, visszafordultak, hogy megkeressék a perzsákat, de nem találták meg őket, mégpedig a saját maguk hibájából, mert errefelé minden legelőt elpusztítottak és minden forrást betömtek. Ha ezt nem teszik, bármikor rábukkanhattak volna a perzsákra, amikor csak akarják. Így azonban éppen a miatt a tervük miatt vallottak kudarcot, amelyet a legjobbnak tartottak. Mert a szküthák földjüknek azon a részén keresték az ellenséget, ahol lovaiknak legelő és víz volt, mert szentül hitték, hogy a perzsák is csak errefelé vonulhatnak vissza. A perzsák azonban visszafelé is ugyanazon az úton jöttek, amelyen odafelé mentek, és ha nagy üggyel-bajjal is, de megtalálták az átkelőhelyet. Éjszaka volt, amikor odaértek, és mikor lebontva találták a hídfőt, nagyon megrémültek, hogy az iónok cserbenhagyták őket.
141. Volt Dareiosz seregében egy egyiptomi férfi, akinél harsányabban senki nem tudott kurjantani. Odaállíttatta hát ezt az embert az Isztrosz partjára, ráparancsolt, hogy kiáltozza a milétoszi Hisztiaiosz nevét. Az egyiptomi teljesítette a parancsot, Hisztiaiosz pedig, aki már az első kiáltást is meghallotta, minden hajóját odaküldte a sereg átszállítására, s a hidat is mindjárt helyreállította.
142. Így hát a perzsák megmenekültek a szkütháktól, akik hiába keresték, másodszor sem találták meg őket. A szküthák pedig azóta is úgy vélekednek az iónokról, hogy szabadnak a legaljasabbak és a leggyávábbak a világ valamennyi embere között, rabszolgának viszont hűségesek és ragaszkodók, és sose szöknének meg uruktól. Ilyen megvetően gondolnak a szküthák az iónokra.
46. ... a Pontoszon inneniek közül egyetlen okos népet, egyetlen bölcs férfiút sem említhetnénk, kivéve a szküthákat és Anakharsziszt. A szküthák rendkívül leleményesek az általunk ismert legfontosabb dolgokban, különben azonban nem érdemelnek csodálatot. Nos, azt a fontos dolgot eszelték ki, hogy aki megtámadta az országukat, az többet nem tud elmenekülni, továbbá, hogy ha nem akarják, soha senki nem tudja megtalálni őket. Nem emeltek ugyanis városokat, sem erődítményeket, hanem mindig velük van a házuk. Valamennyien lovas íjászok, nem földművelésből, hanem állattenyésztésből élnek, lakni meg a kocsijukban laknak. Hogyne volnának hát legyőzhetetlenek és megközelíthetetlenek?
47. Életmódjukat azért alakíthatták ki, mert a föld is alkalmas volt rá, s a folyók is szövetségesként segítették őket. Földjük ugyanis vízben gazdag füves síkság; alig valamivel kevesebb folyó szeli át, mint ahány csatorna Egyiptomot. Itt felsorolom a legnevezetesebbeket, amelyekbe hajóval is fel lehet menni a tengerről. Az Isztrosz, amelynek ötágú a torkolata, aztán a Türasz, a Hüpanisz, a Borüszthenész, a Pantikapész, a Hüpakürisz, a Gerrhosz és a Tanaisz. Ezeknek folyása a következő.
48. Az Isztrosz a legnagyobb ismert folyam. Vízbősége télen-nyáron egyenlő. Nyugat felől számolva ez az első folyó Szküthiában, azért olyan hatalmas, mert sok folyó folyik bele, de főként az az öt, amely Szküthiát átszeli. Először is az, amelyet a szküthák Poratának, a hellének Pürétosznak neveznek, majd a Tiarantosz, az Ararosz, a Naparisz és az Ordésszosz. Az először említett igen nagy, és vize kelet felől érkezve vegyül az Isztroszéba. A másodiknak említett Tiarantosz valamivel kisebb, és nyugatabbra helyezkedik cl. A kettő között található az Ararosz, a Naparisz és az Ordésszosz, amelyek szintén az Isztroszba ömlenek.28 Ezek a Szküthia földjén eredő folyók gyarapítják az Isztroszt.
49. Az Isztroszba ömlik továbbá az agathürszoszok földjén eredő Marisz és a Haimosz magaslatairól északi irányba tartó három nagy folyó: az Atlasz, az Aurasz és a Tibiszisz is.29 Az Athrüsz, a Noész és az Artanész a thrákiai krobüzoszok területén halad át és úgy ömlik az Isztroszba, a paión nép földjéről és a Rhodopé-hegységből eredő Szkiosz a Haimoszt középen átszelve szakad bele. Az Illüriából észak felé folyó Angrosz, kiérvén a triballoszok síkságára, beleömlik a Brongosz folyóba, a Brongosz az Isztroszba, így mindkét nagy folyót végül az Isztrosz fogadja magába. Ugyancsak az Isztroszba hordja vizét az ombrikoszok földjéről észak felé tartó Karpisz, valamint az Alpisz folyó. Az Isztrosz a kelták földjén ered, akik a künésziosz nép után Európa legnyugatibb részén laknak, majd végigfolyik egész Európán, míg azután eléri Szküthia határvidékét.
50. Az Isztrosz tehát a világ legnagyobb folyója, mert az előbb felsorolt folyók sok más folyóvízzel együtt mind belé ömlenek. Igaz, ha a vízmennyiséget nézzük, abban felülmúlja a Nílus, amelynek árját sem folyók, sem patakok nem gyarapítják. Az Isztrosznak viszont télen-nyáron egyforma magas a vízszintje, aminek oka véleményem szerint a következő. A téli vízmagassága a szokásos, vagy talán valamivel nagyobb, mert azon a vidéken télen alig van eső, viszont mindenfelé havazik. Nyáron aztán megolvad a tél folyamán lehullott roppant hótömeg, s a víz mindenestül az Isztroszba zúdul. Így felduzzad a beleömlő hólétől meg a nemegyszer igen heves esőzésektől, mert nyaranta esős az időjárás. S amennyivel több vizet szív fel a nap nyáron, mint télen, az Isztroszba is annyival több víz jut nyáron, mint télen. Így alakul ki tehát az egyensúly, úgyhogy a folyóban majdnem mindig ugyanannyi víz van.
51. Szküthia egyik folyója tehát az Isztrosz. A másik a Türasz, amely északról délre folyik, s egy nagy tóból ered, amely a határt alkotja Szküthia és Neurisz között. A folyó torkolatánál a türaszinak nevezett hellének laknak.
52. A harmadik folyó, a Hüpanisz Szküthiában ered egy nagy tóból,30 amelynek környékén fehér vadlovak legelnek. Ezt a tavat méltán nevezik a Hüpanisz anyjának. Innen számítva ötnapi járóföldre a folyó sekély és édesvízű, ezután azonban egy akkora szakaszon, amelyet négy nap alatt lehet bejárni, keserű a vize, mint az epe. Itt ugyanis egy keserű vizű patak ömlik bele, amely kicsiny ugyan, de keserűsége mégis áthatja a Hüpanisznak, a világ egyik legnagyobb folyójának a vizét. E patak forrása a határ a földművelő szküthák és az alizónok területe között, s a pataknak és forrásának neve szkütha nyelven Exampaiosz, hellén nyelven Szent Utak. A Türasz és a Hüpanisz az alizónok földjén egymás közelében halad, de aztán eltér egymástól, és egyre növekszik köztük a távolság.
53. A negyedik folyó a Borüszthenész. Ez a legnagyobb folyó az Isztrosz után. Úgy hiszem, nemcsak Szküthia, hanem a világ összes folyója között is ez a leghasznosabb, kivéve persze az egyiptomi Nílust, amellyel egyetlen más folyó sem hasonlítható össze. A többi folyó közül kétségtelenül a Borüszthenész hozza a legtöbb hasznot, mert partjain páratlanul dús és kövér a legelő a nyájaknak, s vizében található a legtöbb jóízű hal. Vize különben a legjobb ivóvíz, mert a többi folyó zavarosan, ez azonban tisztán hömpölyög alá. Partjain gazdagon sarjad a vetés, ahol nem vetnek, a dús fű, torkolatánál pedig hatalmas sórögök képződnek maguktól. A folyó bővelkedik a szálka nélküli, hatalmas testű halban – tokhal a neve –, és besózzák valamint egyéb bámulatos dolgokban. A Borüszthenészt északi irányban a Gerrhosz nevű vidékig ismerjük – ez negyvennapi hajóútnak felel meg –, de hogy ettől északra milyen népek földjén folyik át, azt senki nem tudja megmondani. Annyi bizonyos, hogy puszta vidékeken halad át, mielőtt elérné a földművelő szküthákat, akik akkora partszakaszát lakják, amelyet tíz nap alatt lehet bejárni. Ez az egyetlen folyó a Níluson kívül, amelynek nem tudom megnevezni forráshelyét, de azt hiszem, más sem a hellének közül. A Borüszthenész árja a tenger közelében egyesül a Hüpaniszéval, és ugyanabba a mocsárba torkollnak. A két folyó között fekvő ék alakú területet Hippoleósz-foknak nevezik, s itt egy Démétér-szentély emelkedik. A Hüpanisz mellett, ezen a templomon túl laknak a borüsztheneitészek.
54. Ennyit mondhatok ezekről a folyókról. Utánuk következik az ötödik, amelynek Pantikapész a neve. Ez is északon ered, egy tóból, s a közte meg a Borüszthenész között lévő vidéket a földművelő szküthák lakják. A Pantikapész ezután Hülaiába érkezik, s ezt a földet átszelve ömlik a Borüszthenészbe.
55. A hatodik folyó a Hüpakürisz. Hasonlóképpen egy tóból ered, végigfolyik a nomád szküthák földjén, s Karkinitisz városa mellett ömlik a tengerbe, előbb azonban még jobbról maga mögött hagyja Hülaiát és az Akhilleusz versenypályájának nevezett területet.
56. A hetedik folyó, a Gerrhosz, nagyjából azon a helyen hagyja el a Borüszthenészt, ahol azt – a Borüszthenészt – szem elől veszítjük. Azt a vidéket, amelyen keresztülfolyik, éppúgy Gerrhosznak nevezik, mint magát a folyót. A tenger felé haladva ez a folyó a nomád és a királyi szküthák szállásterületének határa, s ezután pedig a Hüpaküriszba torkollik.
57. A nyolcadik folyó a Tanaisz. Vize föntről jön, egy nagy tóból31 ered, s egy még nagyobba, a királyi szküthák és a szauromaták közt határt alkotó Maiétiszba torkollik. A Tanaiszba ömlik a Hürgisz folyó.
58. Ezek tehát Szküthia legnevezetesebb folyói. A Szküthiában legelő jószág olyan fűhöz jut, amely tudomásunk szerint mindennél nagyobbra növeli az állatok epéjét – ennek az állításnak az igazságáról könnyű meggyőződni, csak fel kell tárni egy állat belsejét.
59. A szküthák tehát általában olyan módon élnek, amely a leginkább megfelel nekik. Most a szokásaikról fogok beszélni. Az istenek közül csupán ezeket tisztelik. Elsősorban Hesztiát, aztán Zeuszt és Gét, akit Zeusz feleségének mondanak, valamint Apollónt, Aphrodité Uraniát, Héraklészt és Arészt. Ezeket az összes szkütha tiszteli, de az úgynevezett királyi szküthák még Poszeidónnak is áldoznak. A szküthák nyelvén Hesztia neve Tabiti, Zeuszé – véleményem szerint igen találóan – Papaiosz, Géé Api, Apollóné Goitoszürosz, Aphrodité Uraniáé Argimpasza, Poszeidóné Thagimaszadasz. Istenszobrokat, oltárokat és szentélyeket nem emelnek, az egyetlen isten, akit még tisztelnek ilyesmivel, Arész.
60. Mindenütt minden ünnepen egyformán áldoznak, és a szertartás a következőképpen zajlik le. Odaállítják az áldozati állatot – két mellső lába összekötve –, az áldozó megrántja a kötél végét, a jószág földre zuhan, s az áldozó közben ahhoz az istenhez fohászkodik, akinek az áldozat szól. Aztán kötelet vet az állat nyakára, abba beleszúr egy botot, megforgatja és így megfojtja a jószágot, de közben nem gyújt tüzet, nem kezd bele az áldozati szertartásba, nem önt italáldozatot. Amikor megfojtotta az állatot, megnyúzza, és hozzálát megfőzni.
61. Minthogy azonban szkütha földön nagyon kevés a fa, a húst a következő ügyes módszerrel főzik meg. Amikor lenyúzták az állat bőrét, levagdossák a húst a csontokról, és bedobálják, már ha van kéznél, egy közönséges főzőüstbe, amely a leszboszi vegyítőedényekhez hasonlít, csak sokkal nagyobb. Ebbe teszik tehát az állat húsát, majd megfőzik, s tüzet a csontokkal raknak. Ha nincs üstjük, az állat gyomrába teszik bele a húst, némi vizet öntenek rá és aztán gyújtanak alá a csontokkal. A csont kitűnően ég, a gyomorba könnyen beférnek a csontoktól megtisztított húsdarabok. Így tehát a marha is meg a többi áldozati állat is úgyszólván önmaga főzi meg magát. Ha aztán minden megfőtt, az áldozó felvágja a húst és a belső részek javát maga elé rakja. Különben mindenféle állatot áldoznak, elsősorban lovat.
62. Ilyen módon és ilyen áldozatokkal áldoznak a többi istennek, Arésznak azonban a következőképpen. Minden terület központi helyén emelnek Arésznak egy szent dombot, úgy, hogy rőzsekötegekből hatalmas – széltében és hosszában három-három sztadion, magasságában valamivel szerényebb – halmot raknak, amelynek lapos teteje négyszög alakú, három oldala meredek, de a negyediken fel lehet rá jutni. Erre évente még százötven szekér rőzsét hordanak, mert a zivatarok idején megsüllyed az építmény. Ezen a dombon aztán minden kerület elhelyez egy régi vaskardot, Arész jelképeként. A kard előtt minden évben juhot és lovat áldoznak – sokkal több áldozatot mutatnak be neki, mint a többi istennek.32 Az elfogott ellenségből minden századikat feláldozzák, de nem úgy, mint a jószágot, hanem másképp. Mert az embereknek bort öntenek a fejére, aztán egy edény fölött levágják őket, majd felviszik az edényt a rőzsedombra, s a vérrel meg lelocsolják a kardot. Eközben a domb mellett a következők történnek. Tőből levágják a lemészárolt ember jobb karját, majd feldobják a levegőbe, aztán elvégzik az áldozati szertartás egyéb teendőit, és elvonulnak. A kar pedig ott hever, ahová hullott, s a holttest külön.
63. Ilyen tehát az áldozás módja náluk. Sertést nem áldoznak, mert abban az országban egyáltalán nem tartanak sertést.
64. A harcban ilyen szokásokat követnek. Amikor egy szkütha életében először megöl egy ellenséget, iszik a véréből. A csatában leterített ellenség fejét elviszi a királyhoz, mert a zsákmányból csak az kap, aki legalább egy fejet bemutat, más nem kap. A koponyát úgy nyúzza le, hogy a két fül körül körbevágja, majd erősen megragadja a fejbőrt és egyetlen mozdulattal lerántja a koponyáról. A fejbőrről ökörbordával vakarja le a húst, aztán ököllel gyúrni kezdi a bőrt, amíg olyan puha nem lesz, mint egy kendő, s ha elkészült, a lova kantárszárára akasztja dísznek. Mert az a férfi náluk a legkülönb, aki a legtöbb fejbőr kendővel büszkélkedhet. Sokan ruhát csinálnak maguknak ezekből a fejbőrökből, amelyeket úgy varrnak össze, akár az állatbőröket. Vagy lenyúzzák a bőrt, körmöstül, az ellenség jobb kezéről, s azzal vonják be nyíltartó tegzeiket. Az emberbőr ugyanis szívós, fényes, és minden más bőrnél fehérebben ragyog. De olyan is előfordul, hogy valaki az egész testet megnyúzza, a bőrt falécekre feszíti és mindig magánál hordozza a lován.
65. Ilyenek tehát a szokásaik. A koponyákat – már legalábbis a legádázabb ellenségeikét – a következőképpen munkálják meg. Lefűrészelik a szemöldök alatti részt és a maradékot kitisztítják. A szegények durván cserzett marhabőrrel vonják be a külsejét, és úgy használják. Aki gazdagabb, az ezenkívül még be is aranyoztatja a belsejét, és ez lesz az ivókupája. De ilyen kupát készítenek annak a rokonnak a koponyájából is, akivel ellenségeskedésbe kerültek és őt párviadalban legyőzték a király színe előtt. Ha aztán nagyon meg akarnak tisztelni egy vendéget, koponyakupát tesznek elébe, s mindjárt el is mesélik, hogy bár rokonuk volt az illető, nem maradt békében, így aztán végeztek vele. Ezt nevezik ők férfias bátorságnak.
66. Évente egyszer az elöljárók, ki-ki a maga földterületén, egy nagy edényben bort vegyítenek, amelyből mindazok a szküthák isznak, akik legalább egy ellenséget megöltek már. Ha valaki nem dicsekedhet ilyesmivel, csak üldögél ott megszégyenülve, de ennél nagyobb megaláztatást el sem tudnak képzelni. Aki nem egy, hanem több ellenséget ölt, két kupából illat.
67. Sok jós él a szküthák között, akik nagy nyalábba kötött fűzfavesszőkkel jósolnak, a következőképpen. Előhoznak hatalmas fűzfavesszőnyalábokat, lerakják őket a földre, kibontják, s a jóslatot úgy mondják el, hogy közben egyenként kézbe veszik a vesszőket. Ha végeztek a mondanivalójukkal, újra felszedik a vesszőket és kévébe kötözik. Ősidők óta így jósolnak. Az enareeszek, akik egyszerre férfiak is meg nők is, azt állítják, hogy Aphrodité tanította meg őket hársfakéregből jósolni. A hársfakérget három darabra vágják, a darabokat az ujjukra csavarják, aztán letekerik és közben jósolnak.
68. Ha a szkütha király megbetegszik, elküld a három legtekintélyesebb jósért, akik ezen az itt leírt módon jósolnak. Többnyire kijelentik, hogy ez meg ez az ember (és meg is nevezik az illetőt) hamisan esküdött a király tűzhelyére. Ha ugyanis a szküthák a legszentebb esküvéssel akarnak valamit megfogadni, a király tűzhelyére esküsznek. Akkor aztán azt az embert, akit hamis eskü vádjával illettek, rögtön megfogják, és viszik a király elé. Ott a jósok a szemébe mondják, hogy a jóslatok szerint hamisan esküdött a király tűzhelyére, azért kínozza betegség a királyt. Az illető persze hevesen tagadja, hogy hamisan esküdött volna. A tagadás hallatán a király még kétannyi jóst hívat magához. Ha a jósjelek megtekintése után elmarasztalják a hamis eskü bűnében a vádlottat, akkor az illetőt lefejezik, a vagyonát pedig szétosztják az először jött jósok között. Ha azonban a másodszorra megidézett jósok nem találják bűnösnek a vádlottat, akkor újabb és újabb jósok érkeznek. És ha a jósok többsége ártatlannak nyilvánítja a vádlottat, a törvény szerint az első jósoknak kell meghalniuk.
69. Ezeket aztán így végzik ki. Megraknak rőzsével egy szekeret, ökröket fognak elébe, a jósokat pedig megbilincselt lábbal, hátrakötött kézzel, betömött szájjal odaültetik a rőzserakások közé. Aztán meggyújtják a rőzsét, és nagy kiabálással az ökrök közé csapnak. Nem egy ökör odaég a jósokkal együtt, van, amelyik csak megpörkölődik, amikor a kocsirúd elég. De más vádak alapján is végeznek így ki jósokat, amikor rájuk bizonyítják, hogy álpróféták. Akiket így megölnek, azoknak a gyermekeit sem kíméli a király: a fiúkat mind kivégezteti, a leányokat azonban nem bántja.
70. Esküt a következőképpen tesznek egymásnak a szküthák. Az eskütevők megszúrják magukat árral, vagy kis sebet vágnak a testükön tőrrel, és vérüket egy nagy agyagcsészében borral keverik. A csészébe ekkor kardot, nyílvesszőt, harci bárdot és lándzsát mártanak, majd a szerződést kötő felek elmondják az esküformát és megisszák a vért, amelybe néhány tekintélyes férfi is belekóstol.
71. A királyok temetkezőhelye a gerrhoszok földjén van, épp ott, ameddig hajózható a Borüszthenész folyó. Ha meghal a király, négyszög alakú nagy sírüreget ásnak ott neki. Amikor megásták a sírt, a holttestet viasszal vonják be, a hasát felvágják, megtisztítják a belső részeitől, megtöltik illatos mocsári füvekkel, fenyőtömjénnel, petrezselyem- és ánizsmagokkal, szekérre rakják és elviszik egy másik törzshöz. A halottat ott úgy fogadják, mint a királyi szküthák: mindenki levág egy darabot a tulajdon füléből, a fejét leborotválja, a karját megsebzi, a homlokán és az orrán vágást ejt, és a bal kezét nyíllal keresztüldöfi. A halottvivők ekkor megint szekérre rakják a holttestet és elviszik egy másik törzshöz, amely szintén az uralmuk alá tartozik; velük tartanak az előbbi törzs tagjai is. Amikor mindenhol körbehordozták a halottat, végül elérnek a gerrhoszokhoz, akik az ő népeik közül a legtávolabb laknak, s azoknak a földjén rendezik meg a temetést. A halottat a sírban lombokból rakott ágyra fektetik, kétoldalt lándzsákat szúrnak mellé a földbe, azokra ágakat raknak keresztbe, végül az egészet befödik náddal. A nagy sírüreg másik részébe helyezik a király egyik ágyasát, továbbá pohárnokát, étekfogóját, lovászmesterét, pajzshordozóját, hírnökét – mindet persze megfojtva –, nemkülönben lovakat, a termés zsengéjét és aranykupákat, mert sem ezüst, sem bronz ivóedényt nem használnak. Ha mindezzel végeztek, óriási földhalmot emelnek a sír fölé, s azon versengenek, hogy minél magasabb legyen.
72. Egy év múltán aztán még a következőt csinálják. A király megmaradt szolgái közül (valamennyien született szküthák, akiket a király szolgálatra kötelezett, mert náluk nincsenek pénzen vett szolgák) ötvenet megfojtanak. Úgyszintén megölik az ötven legszebb lovat, hasukat felvágják, kiürítik, megtöltik pelyvával és összevarrják. Ezután egy kerék felét két póznára erősítik, úgy, hogy ne érjen le a földre. A másik fél kereket egy másikra és ugyanilyen módon még sokat. Aztán minden lovon hosszában egy-egy rudat szúrnak át egészen a nyakig, majd felteszik őket a fél kerekekre, oly módon, hogy az elülső fél kerék tartja a ló szügyét, a hátulsó a hasát és a tomporát, a mellső és a hátsó lábak pedig a levegőben lógnak. Majd a lovakra zablát és kantárt tesznek, a kantárszárat előrefelé feszítik, és szögekkel rögzítik. Ezután az ötven megfojtott ifjat ráültetik egy-egy lóra, úgy, hogy minden holttestet egészen a nyakáig egyenes póznával szúrnak át a hátgerince mentén, ebből a póznából alul kiáll egy rész, ezt beillesztik a lovon átszúrt rúd lyukába. Ilyen lovasokat állítanak fel a sír körül, majd eltávoznak.
73. A királyokat tehát így temetik el, a többi szküthát pedig a következő módon. A halottat a legközelebbi rokonai szekérre fektetik, és körbe-sorba elviszik minden barátjához. A barátok vendégül látják a kíséretet, és a halott elé is ugyanannyi ételt tesznek, mint a többiek elé. A közember holttestét negyven napon át így hordozzák, s csak aztán temetik el. A temetés után a szküthák tisztító szertartást végeznek, mégpedig úgy, hogy bekenik, majd megmossák a fejüket. A halott fölé három póznát szúrnak a földbe, hogy a hegyük összeérjen, nemeztakarókat fektetnek rájuk, majd a póznák és a takarók alatt középen gödröt ásnak, amelybe a tűzön vörösre izzított köveket dobálnak.
74. Olyan kender terem a földjükön, amely a lenhez hasonlít, csak éppen jóval vastagabb és magasabb, mert ebben a tekintetben túltesz rajta. Ez a növény vadon terem, de termesztik is. A thrákok olyan ruhát szőnek belőle, amelynek anyagát nemigen lehet megkülönböztetni a lenvászontól. A járatlanabbak aligha mondanák meg, hogy egy ilyen ruha lenből vagy kenderből készült-e, s aki még nem látott kendert, bízvást állítaná, hogy lenvászonból.
75. A szküthák nemezsátor alatt átforrósítanak köveket, kendermagokat szórnak rájuk, s ezek az odahintett magok pörkölődés közben annyi gőzt árasztanak, hogy bármelyik hellén gőzfürdőt felülmúlnák, a szküthák pedig, miközben élvezik a gőzt, kurjantanak. Ez pótolja a fürdőt, mert egy szkütha férfi sosem mossa vízzel a testét. Az asszonyok viszont cédrus- és tömjénfadarabokat zúznak szét érdes felületű köveken, vizet öntenek rá, péppé gyúrják, és bekenik vele egész testüket és arcukat. Ettől aztán tetőtől talpig kellemes illatot árasztanak, s ha másnap leszedik a pépet, bőrük tiszta lesz és csak úgy ragyog.
76. A szküthák ki nem állhatják az idegen szokásokat, s főként a hellén szokásokat utasítják el. Ezt mutatja Anakharszisz és újabban Szkülész példája. Anakharszisz számos földet beutazott, s nemegyszer tanújelét adta igazi bölcsességének. Visszatérőben szkütha hazájába, miután áthajózott a Hellészpontoszon, kikötött Küzikoszban. A küzikosziak éppen akkor ülték nagy pompával az Istenek Anyjának ünnepét. Anakharszisz fogadalmat tett az Istenek Anyjának, hogy ha szerencsésen és épségben hazaérkezik, ugyanolyan áldozatot mutat be neki, mint a küzikosziak, és éjjeli szertartást rendez a tiszteletére. Mikor aztán hazaért Szküthiába, titokban felkereste Hülaiát (ez a vidék, amelyet a legkülönbözőbb fák borítanak sűrű erdőkben, Akhilleusz Versenypályája mellett terül el), s ide elvonulván ünnepet rendezett az istennőnek, minden részletre gondosan ügyelve, kezében kis dobot tartva, testére különböző istenképeket aggatva. Megleste azonban egy szkütha, hogy mit csinál, s nyomban jelentette a dolgot Szauliosz királynak. A király maga is odament a mondott helyre, s amikor meglátta, hogy mit csinál Anakharszisz, habozás nélkül nyilat röpített belé és megölte. Ha mostanában valaki Anakharszisz felől tudakozódik a szkütháknál, azt felelik, hogy nem is ismernek ilyen embert. Ennek az egésznek az az oka, hogy Anakharszisz elutazott hazájából Hellasz földjére, és idegen szokásokat vett át. Azt hallottam Tümnésztől,33 Ariapeithész követétől, hogy Anakharszisz Idanthürszosz király atyai nagybátyja, valamint Gnurosz fia, Lükosz unokája, Szpargapeithész dédunokája volt. Ha pedig Anakharszisz csakugyan ebből a családból származott, akkor a tulajdon testvére ölte meg, mert Idanthürszosz Szauliosz fia volt, Szauliosz pedig az az ember, aki meggyilkolta Anakharsziszt.
77. Igaz, a peloponnészosziaktól más változatát is hallottam ennek a történetnek. Eszerint Anakharsziszt a szküthák királya küldte el Hellaszba, hogy tanulmányokat folytasson. Hazatérése után elmondta a királynak, hogy a hellének, a lakedaimóniak kivételével, nagy buzgalommal törekszenek a bölcsesség minden fajtájára, bölcs szót azonban csak a lakedaimóniakkal lehet váltani, s bölcs felelet is csak tőlük várható. Ezt a történetet azonban csak a hellének mesélgetik, s Anakharszisz kétségtelenül oly szomorúan fejezte be életét, ahogy az imént elmondtam. Ilyen sorsra jutott Anakharszisz, mert idegen szokásokat vett át, és barátságba került a hellénekkel.
78. Hasonló sors érte sok évvel később Szkülészt, Ariapeithész fiát is. Szkülész Ariapeithész szkütha király számtalan fiának egyike volt, de nem szkütha anyától született, hanem egy isztriai asszonytól, aki megtanította őt hellénül beszélni és olvasni. Később Szpargapeithész Agathürszosz király csellel megölte Ariapeithészt, s akkor Szkülész örökölte az apai királyságot, valamint apja feleségét, Opoiát. Ez az Opoia, aki szkütha asszony volt, egy Órikosz nevű fiút szült Szkülésznek. Így hát Szkülész lett a szküthák uralkodója, de sehogy sem tudott kibékülni a szkütha életmóddal, s neveltetése folytán jobban szerette a hellén szokásokat. Ezért aztán nemegyszer megtette, hogy a szkütha sereget elvezette a borüsztheneitészek városához (akik milétoszi származásúnak vallják magukat), hadait odakint hagyva a város alatt, bement. Mihelyt pedig belül került a falakon, bezáratta a kapukat, ledobta magáról a szkütha ruhát, és hellén köntöst öltött. Ebben járkált a piacon, úgy, hogy sem testőr, sem más nem kísérte, csak a kapukba állított őröket, nehogy a szküthák meglássák, hogy milyen ruhát hord. Minden másban is hellén szokások szerint viselkedett, s az isteneknek hellén módra áldozott. Így töltött el a városban olykor egy, olykor több hónapot, aztán újra felöltötte a szkütha ruhát és elment. Gyakran járt Borüszthenészben, a városban házat építtetett, sőt még asszonyt is vett magának az odavalósiak közül.
79. A sors azonban rossz véget rendelt neki, ami be is teljesedett, mégpedig a következőképpen. Szkülész szerette volna, ha beavatják Dionüszosz Bakkhosz titkos szertartásaiba, amikor azonban megkezdődött a beavatási szertartás, fenyegető csoda történt. Mint az imént említettem, volt neki a borüsztheneitészek városában egy fényűzően berendezett, hatalmas palotája, amely körül fehér kőből faragott szfinx- és griffszobrok álltak. Erre a házra isten lesújtotta villámát, s a tűzben minden elégett. Szkülészt azonban ez sem rendítette meg, hanem elvégezte az előírt beavatási szertartásokat. A szküthák pedig gyalázatosnak tartják a hellének bakkhikus szertartásait, és el sem tudják képzelni, hogy lehet egy olyan istenben hinni, aki őrjöngésbe hajszolja az embereket. Mikor aztán beavatták Szkülészt a titkos bakkhikus szertartásokba, egy borüsztheneitész odaállt a szküthák elé, és azt mondta nekik, nagy gúnyosan: "Mindig nevettek rajtunk, szküthák, amiért tombolunk a bakkhikus szertartásainkon, ha megszáll bennünket az isten. Nos, ez az isten most a ti királyotokat szállta meg, odabent tombol és őrjöng ő is az isten akaratából. Ha nem hiszitek el, amit mondok, gyertek, megmutatom nektek." Utánamentek a szkütha előkelőségek, ő pedig titokban felvezette egy toronyba és leültette őket. Innen aztán jól láthatták Szkülészt, amint tombolva jár az utcákon a bakkhikus menetben, s a látvány annyira leverte őket, hogy visszatérve az egész seregnek elbeszélték tapasztalataikat.
80. Midőn a történtek után Szkülész hazatért, a szküthák fellázadtak ellene, s testvérét, Oktamaszadészt, aki Térész leányának volt a fia, tették meg királyuknak. Hogy Szkülész hírét vette a lázadásnak és okát is megtudta, elmenekült Thrákiába. Oktamaszadész ennek hallatára a nyomába eredt seregével, az Isztrosznál azonban a thrákok útját állták. Már-már összecsaptak, mikor Szitalkész átüzent Oktamaszadésznak: "Miért ontsuk egymás vérét? Te az én nővérem fia vagy, s ott van nálad a testvérbátyám. Add ki a bátyámat, én meg odaadom neked a te Szkülészedet. Így aztán se neked, sem nekem nem kell veszélybe sodornunk a seregünket." Ilyen üzenetet küldött Szitalkész, mert az ő fivére korábban Oktamaszadészhoz menekült előle. Oktamaszadész ráállt az ajánlatra, kiadta nagybátyját Szitalkésznak, ő pedig megkapta testvérét, Szkülészt. Amikor Szitalkész átvette a testvérét, seregével nyomban visszavonult, Oktamaszadész viszont ott helyben azonnal lenyakaztatta Szkülészt. Ennyire ragaszkodnak a szküthák a szokásaikhoz, és ilyen büntetéssel sújtják azokat, akik idegen szokásokat vesznek át.
81. A szkütha nép nagyságáról nem sikerült pontos értesüléseket szereznem, s hogy hányan is vannak, arról egészen eltérő nyilatkozatokat hallottam. Egyesek szerint igen sokan, mások szerint igen kevesen. Valamit azonban a tulajdon szememmel láttam. Van a Borüszthenész és a Hüpanisz között egy Exampaiosz nevű vidék – az imént mondtam el róla, hogy itt ered az a keserű forrás, amely a Hüpaniszba folyik és ihatatlanná teszi a vizet –, nos, ezen a vidéken áll egy bronzedény, amely hatszor akkora, mint Pauszaniasznak, Kleombrotosz fiának fogadalmi ajándéka a Pontosz torkolatánál.34 Azoknak, akik nem látták, leírom ezt a Szküthiában álló bronzüstöt, amelyben kényelmesen elfér akár hatszáz amphora folyadék is. Falának vastagsága hat daktülosz, s az ott lakók állítása szerint az egész edény nyílhegyekből készült. Egy Ariantasz nevű királyuk ugyanis meg akarta tudni, hogy hányan vannak a szküthák, ezért fejvesztés terhe alatt megparancsolta, hogy minden szkütha küldjön neki egy nyílhegyet. Akkora tömeg nyílhegy gyűlt össze, hogy a király elhatározta: emlékművet csináltat belőlük. Ezért öntette hát ezt a bronzüstöt, és állíttatta fel Exampaioszban. Ezt hallottam hát a szküthák számáról.
82. Ezen a vidéken nemigen akadnak bámulatra méltó dolgok, kivéve talán a sok hatalmas folyót. A folyókon és a nagy síkságon kívül van azért egy bámulatos dolog. A Türasz folyónál egy sziklán Héraklész lábnyomát mutogatják, amely olyan, mintha emberi láb nyoma volna, s a nagysága két pékhüsz. Miután erről is megemlékeztem, visszatérek az elbeszéléshez, amelybe belefogtam.
1. Babülón elfoglalása után Dareiosz a szküthák ellen vezetett hadjáratot. Mivel Ázsia bővében volt férfiaknak, és hatalmas bevételek folytak be innen a kincstárba, Dareiosz úgy határozott, hogy megbünteti a szküthákat, amiért korábban egyszer betörtek Médiába, legyőzték az ellenük vonult sereget, és elkövették velük szemben az első jogtalanságot. A szküthák a kimmereket üldözve törtek be Ázsiába,1 és véget vetettek a médek uralmának, akik addig Ázsia urai voltak. Mikor azután huszonnyolc év után visszatértek hazájukba, a médek ellen vívott harcnál nem csekélyebb küzdelem várt rájuk, mert nem csekélyebb haderő kelt ellenük. A szkütha asszonyok ugyanis, amíg a férfiak távol voltak, összeálltak a rabszolgákkal.
2. A szküthák minden rabszolgát megvakítanak,2 hogy ne lophassanak italukból, a tejből. A kancákat úgy fejik, hogy fuvolaszerű, vékony csontcsövet helyeznek a ló nemi szervébe, ezen át levegőt fújnak be, s míg az egyik ember a levegőt fújja, a másik feji a kancát. Ennek az eljárásnak az az oka, mondják, hogy a fúvás következtében az erek megdagadnak, és a ló leengedi a tőgyét. A kifejt tejet aztán faedénybe öntik, és abban kevergetik a vak szolgák. A tej színét lefölözik, s azt szeretik a legjobban, a tej leülepedett részét már nem tartják olyan értékesnek. Ezért aztán minden foglyukat megvakítják a szküthák, akik nem szántóvető, hanem nomád életet élnek.
3. Ezektől a rabszolgáktól és a szkütha asszonyoktól születtek hát azok az ifjak, akik értesülvén származásukról, szembeszálltak a Médiából hazatérőkkel. Először is elzárták az országukba vezető utat, mégpedig úgy, hogy a tauroszi hegyektől a Maiétisz-tóig, amely ott igen széles, hatalmas árkot ástak, s mikor a szküthák be akartak vonulni a saját területükre, kivonultak és felvették velük a harcot. Többször egymás után összecsaptak, de a szküthák csak nem tudtak felülkerekedni. Ekkor az egyik szkütha így szólt: "Ostobaságot csinálunk, szkütha férfiak! Harcolunk a saját rabszolgáink ellen, ők ölnek minket, s közben egyre kevesebben leszünk, mi öljük őket, s közben egyre kevesebb rabszolgánk lesz, pedig azokon fogunk majd uralkodni. Fogadjátok hát meg a tanácsomat. Tegyünk le íjat-lándzsát, szálljunk lóra, fogjunk a kezünkbe korbácsot, és úgy közelítsünk feléjük. Minthogy fegyvert láttak a kezünkben, még azt hihették, hogy egyenrangúak velünk származásban és vitézségben, de ha észreveszik, hogy fegyver helyett korbáccsal megyünk ellenük, ráébrednek, hogy ők csak a mi rabszolgáink, s akkor majd nem merik folytatni az ellenállást."
4. A szküthák megfogadták a tanácsot. Ellenfeleiket pedig annyira meghökkentette, amit tettek, hogy megfeledkezve a további harcról, megfutamodtak. Így uralkodtak hát a szküthák egész Ázsiában, s amikor a médek elűzték őket, ilyen módon tértek vissza földjükre. Ezért akart tehát bosszút állni rajtuk Dareiosz, s ezért szervezett ellenük hadsereget.3
5. Maguk a szküthák azt állítják, hogy az ő népük a legfiatalabb a világ valamennyi népe között,4 s véleményüket a következő hagyományra alapozzák. Földjükön, amely régen lakatlan volt, először egy Targitaosz nevű ember telepedett le. S azt mondják – én ugyan nem hiszem, de ők váltig állítják–, hogy ennek a Targitaosznak apja Zeusz, anyja pedig Borüszthenész folyó leánya volt. Ennek a Targitaosznak aztán három fia született, Lipoxaisz, Arpoxaisz és a legfiatalabb, Kolaxaisz. Azt mondják, hogy az ő uralkodásuk idején aranytárgyak hullottak le az égből a szkütha földre: egy eke, egy járom, egy harci fejsze meg egy ivócsésze. Mikor meglátták őket, először a legidősebb fiú ment oda megszerezni, az aranytárgyak lángolni kezdtek. Elment hát, és a második lépett oda, de közeledtére ugyanez történt. Ezt a két fiút tehát az égő arany elűzte magától, de mikor a harmadik, a legfiatalabb testvér lépett oda, a tűz kialudt, ő pedig hazavitte az aranyat házába. Az idősebb testvérek aztán, megfontolva a dolgot, az egész királyságot átadták a legifjabbnak.
6. A hagyomány szerint Lipoxaisz leszármazottai azok a szküthák, akik az aukhatai nevű törzs tagjai, a középső testvértől, Arpoxaisztól származnak a katiaroi és traszpiesz nevű törzsek tagjai, a legifjabbnak utódai pedig a királyi szküthák, akiket a paralatai néven emlegetnek. Együttesen a szkolotosz névvel jelölik magukat, királyuk neve után. Szkütha néven a hellének nevezték el őket.
7. Ezt mesélik a szküthák származásukról. S azt állítják, hogy első királyuk, Targitaosz óta nem több, hanem csak ezer esztendő telt el Dareiosz átkeléséig. A szent aranytárgyakat a királyok gondosan őrzik, és minden évben nagy engesztelő áldozattal járulnak elébük. A szküthák állítása szerint, aki az ünnepen a szent aranykincseket őrizve a szabad ég alatt elalszik, nem él tovább az esztendő végénél, s ezért annyi földet adnak neki, amekkorát egy nap alatt körül tud lovagolni. Minthogy az ország túlságosan nagy volt, Kolaxaisz három részre osztotta fiai között, s az a rész lett a legnagyobb, ahol az aranyat őrzik. Azt mesélik, hogy az északra lakó szomszédaikon túli területeken a kavargó tollpihék miatt nem lehet sem látni, sem keresztülhaladni, mert a föld és a levegő annyira tele van pelyhekkel, hogy lehetetlenné teszik a látást.
8. Így beszélnek a szküthák saját magukról meg a rajtuk túl elterülő vidékekről.5 A Pontosz mellett lakó hellének viszont így. Héraklész Gérüonész marháit elhajtva jutott el arra az akkor még puszta vidékre, amelyen most a szküthák laknak. Gérüonész a Pontoszon túl lakott egy szigeten, amelyet a hellének Erütlieiának neveznek, s amely Gadeiránál, Héraklész Oszlopain kívül fekszik az Ókeanoszban. Az Ókeanoszról a hellének azt állítják, hogy napkeleten ered, és körbefolyja az egész földet, de ezt valójában nem tudják bizonyítani. Szerintük tehát Héraklész innen jutott el a most Szküthiának nevezett területre, de mert hóvihar és fagy lepte meg, betakarózott az oroszlánbőrrel és elaludt. Közben pedig isteni végzés folytán eltűntek a lovai, amelyek a kocsiba fogva legelésztek.
9. Mikor Héraklész felébredt, keresésükre indult. Egész vidékeket bejárt, s végül elvetődött a Hülaia nevű földre is. Itt egy barlangban talált egy felemás forma, félig asszony-félig kígyót, amelynek felsőteste a farától felfelé asszonyi, az alsó része pedig kígyószerű volt. Ahogy meglátta, nagyon elcsodálkozott, és megkérdezte tőle, hogy nem látta-e elkóborolt lovait. A csodalény pedig azt válaszolta, hogy a lovak nála vannak, és addig nem is adja vissza őket, amíg Héraklész vele nem hál. Így hát Héraklész a lovai fejében vele hált, a nőszerű lény azonban egyre csak halogatta a lovak visszaadását, mert minél több időt akart Héraklésszal tölteni, aki viszont a lovaival együtt el szeretett volna menni. Végül mégis visszaadta őket, és így szólt: "Nos, megőriztem neked a hozzám került lovaidat, amit te meg is háláltál nekem, mert három fiam van tőled. Mondd hát meg, mit tegyek velük, ha majd felnőnek. Tartsam őket itt magamnál (mert én uralkodom a vidék fölött) vagy küldjem el hozzád?" Azt beszélik, hogy Héraklész erre a kérdésre a következő választ adta: "Ha majd látod, hogy a fiúk felnőttek, cselekedj a következőképpen, s akkor nem fogsz hibát elkövetni. Amelyikről azt látod, hogy ezt az íjat így ajzza fel, s ezt az övet ilyen módon köti fel derekára, azt tartsd itt, hogy legyen ennek a földnek a lakója. Amelyik pedig nem képes ezt megcsinálni úgy, ahogy mondtam, azt küldd el erről a vidékről. Ha így cselekszel, magadnak is örömet szerzel, és az én parancsomat is teljesíted."
10. Héraklész tehát felajzotta egyik íját (mert mindig két íjat hordott magával), megmutatta a felövezést, aztán átadta az íjat is és az övet is, amelynek csatjáról egy arany ivócsésze csüngött le. Ezeket odaadván, folytatta útját. Az asszony pedig, mikor fiai megemberesedtek, először is nevet adott nekik. A legidősebbik Agathürszosz lett, a következő Gelónosz, a legfiatalabbik pedig Szküthész. Utána pedig, nem feledkezve meg arról, amit Héraklész mondott neki, teljesítette a parancsot. A fiúk közül kettő, Agathürszosz és Gelónosz nem tudta megoldani a feladatot, amelyet kellett volna, így hát szülőanyjuk parancsára elvándoroltak a vidékről. A legfiatalabbik, Szküthész azonban megoldotta, és ott is maradt a vidéken. Nos hát, ettől a Szküthésztől, Héraklész fiától származik valamennyi király, aki a szküthákon valaha is uralkodott, és annak az ivócsészének az emlékére a mai napig ivócsészét hordanak az övükön a szküthák. Így adják elő tehát a hagyományt azok a hellének, akik a Pontosz vidékén laknak.
11. Van még egy hagyomány, a legtöbben azt mesélik, és magam is azzal értek egyet. Az Ázsiában lakó nomád szküthák háborúba keveredtek a masszagetákkal, ennek folytán kénytelenek voltak átkelni az Araxész folyón7 és a kimmerek földjére vonulni. A hagyomány szerint ugyanis az a föld, amelyen mosta szküthák laknak, egykor a kimmereké volt. A kimmerek a szküthák betörésének hírére – mivel nagy ellenséges sereg közeledett feléjük – tanácsot tartottak, de véleményük megoszlott: mindkét fél erősen ragaszkodott a maga nézetéhez, de a királyoké volt a helyesebb. A nép ugyanis úgy gondolkodott, hogy el kell vonulni, s nem szabad kockáztatni a túlerővel szemben. A királyok viszont úgy, hogy a földért harcolni kell a támadókkal. Sem a nép nem akart engedni a királyoknak, sem a királyok a népnek. A nép úgy döntött, hogy vándoroljanak el, és harc nélkül adják át az országot a támadóknak. A királyok pedig úgy döntöttek, hogy inkább saját földjükön essenek el, és ott leljék sírjukat, mint hogy a néppel együtt elmeneküljenek, mert végiggondolták, hogy mennyi jóban volt részük itt, és mennyi rossz várna rájuk, ha elmenekülnének hazájukból. Minthogy kétféle döntést hoztak, két egyenlő létszámú pártra szakadtak, harcolni kezdtek egymással, és addig küzdöttek, amíg elhullottak egymás kezétől. A többi kimmer a Türasz folyó8 mellett temette el az elesetteket (sírdombjuk ma is látható), majd a temetés után kivonultak az országból, a szküthák pedig bevonultak és birtokukba vették az elhagyott területet.
12. Szküthiában ma is vannak kimmer falvak, kimmer kikötők, van egy Kimmeria nevű vidék és egy Kimmer-tengerszoros. Az is bizonyos, hogy a kimmerek Ázsiába menekültek a szküthák elől és megtelepedtek azon a félszigeten, ahol most a hellén Szinópé városa9 található. Nyilvánvaló továbbá, hogy a szküthák üldözték őket, és azért hatoltak be Médiába, mert elvesztették az utat. A kimmerek ugyanis mindig a tenger mellett menekültek, a szküthák pedig úgy üldözték őket, hogy mindig jobbra essék tőlük a Kaukaszosz, s a kimmerek úgy jutottak el a méd földre, hogy a szárazföld belseje felé fordultak. Nos hát, ez is egy hagyomány, amely a hellének és barbárok közt egyaránt él.
13. A prokonnészoszi Ariszteasz,10 Kausztrobiosz fia epikus költeményében elbeszéli, hogy Phoibosztól megragadottan eljutott az isszédonok földjére, s hogy az isszédonokon túl laknak az egyszemű arimaszposzok, azokon túl az aranyat őrző griffek, s azokon is túl, egészen a tengerig, a hüperboreoszok. Ezek a népek, a hüperboreoszok kivételével, az arimaszposzok kezdeményezésére valamennyien állandó háborúskodásban élnek a szomszédjukkal. Az arimaszposzok elűzték földjükről az isszédonokat, az isszédonok a szküthákat, s a szküthák olyan erőszakosan támadtak rá a déli tengernél lakó kimmerekre, hogy azok is kénytelenek voltak elhagyni országukat. Ariszteasz állításai tehát nem egyeznek azzal, amit a szküthák mondanak országukról.
14. Már említettem, hogy hova való ez az Ariszteasz, aki mindezt megírta. Most elmondom azt a történetet is, amelyet Prokonnészoszban és Küzikoszban hallottam róla. Azt mesélik, hogy Ariszteasz, aki egyik polgártársánál sem volt alacsonyabb származású, bement egy ványolómester műhelyébe, és ott meghalt. Erre a ványoló bezárta műhelyét, és elment, hogy értesítse a halott hozzátartozóit. Mikor már városszerte beszélték Ariszteasz halálát, a hír terjesztőivel szóváltásba keveredett egy küzikoszi férfi, aki Artaké városából érkezett éppen, mert azt mondta, hogy ő bizony találkozott Ariszteasszal, aki Küzikosz felé ment, sőt még el is beszélgettek. A küzikoszi ember váltig hajtogatta a magáét, a halott hozzátartozói pedig elindultak a végtisztességhez szükséges kellékekkel a ványolóműhely felé. Mikor azonban beléptek a házba, sem élve, sem holtan nem találták Ariszteaszt. Hét évvel később felbukkant Prokonnészoszban, és megírta a költeményét, amelyet a hellének most Arimaszpea néven emlegetnek, amikor azonban megírta, másodszor is nyoma veszett.
15. Ilyesmit mesélgetnek ebben az említett városban. Az itáliai Metapontion lakóitól viszont azt hallottam, hogy Ariszteasz kétszáznegyven évvel a második eltűnése után (mert a prokonnészoszi és a metapontioni adatokat összehasonlítva ez az évszám jön ki) megjelent a földjükön, és rávette őket, hogy emeljenek Apollónnak oltárt és állítsanak mellé szobrot, a "prokonnészoszi Ariszteasz" felirattal. Mert azt mondta, hogy Italiában11 egyedül ezt a várost látogatta meg Apollón, hogy ő, a jelenlegi Ariszteasz kísérte el, és hogy akkor, amikor az istent kísérte, holló volt. E szavakat mondotta Ariszteasz, majd eltűnt. Ezután a metapontioniak, mint mesélik, Delphoiba küldtek, megkérdezvén az istent, hogy mire magyarázzák ennek a férfiúnak a csodás megjelenését. A Püthia azonban azt tanácsolta nekik, hogy engedelmeskedjenek Ariszteasz felszólításának, mert az engedelmesség a javukra fog válni. Ők tehát, elfogadva a jóslatot, Ariszteasz parancsa szerint cselekedtek. És Apollón oltára mellett valóban most is ott áll egy Ariszteasz feliratú szobor, babérfák gyűrűjében. Az oltárt pedig a piactéren emelték. Nos, de ennyi talán elég is lesz Ariszteaszról.
16. Hogy azon a földön túl, amelyről beszélni fogok, mi van, senki sem tudja pontosan, mert senkivel sem találkoztam, aki azt állíthatná, hogy a tulajdon szemével látta. Még maga Ariszteasz, akiről az imént emlékeztem meg, még ő sem mondta soha költeményében, hogy járt volna az isszédonok földjén túl is, hanem a rajtuk túl fekvő vidékekről csak hallomás után számolt be, azt állítva, hogy e dolgokat az isszédonok beszélik így. Amiről azonban legalább hallomás útján lehetőleg hiteles értesülést szereztem, arról mindent el fogok mondani.
17. A borüsztheneitészek kikötőjétől kezdve (amely Szküthia egész tengerparti vidékének körülbelül a közepén található) először a kallippidák laknak, akik tulajdonképpen hellénné lett szküthák, s rajtuk túl pedig egy másik nép, amelynek alizón a neve. Ezek és a kallippidák minden tekintetben úgy élnek, mint a szküthák, csak éppen vetnek és fogyasztanak gabonát, nemkülönben vöröshagymát, fokhagymát, lencsét és kölest is. Az alizónokon túl szkütha földművesek laknak, akik nem fogyasztás, hanem kereskedés céljára termelnek gabonát. Rajtuk túl laknak a neuroszok, tőlük északra pedig tudomásunk szerint ember nem lakta, sivár pusztaság terül el. Ezek a népek laknak a Hüpanisz folyó mellékén, Borüszthenésztől nyugatra.12
18. A Borüszthenész túlsó partján a tengerhez legközelebb Hülaia terül el. Ettől északra szkütha földműveseket találunk, akiket a Hüpanisz folyónál lakó hellének borüsztheneitésznek hívnak, ők azonban saját magukat olbiopolitésznak. Ezeknek a földművelő szkütháknak a területe tehát kelet felé, a Pantikapész folyóig háromnapi járóföld, északi irányban pedig tizenegy napi hajóút a Borüszthenészen. A fölöttük elterülő föld már végtelenbe nyúló pusztaság. A pusztaság után az androphagoszok különálló, semmiképpen sem szkütha népe lakik. Ezek fölött azután valóban pusztaság a táj, ahol semmiféle emberfajta nem él meg.
19. Ezektől a földművelő szkütháktól keletre, a Pantikapész folyó túlsó partján már nomád szküthák laknak, akik nem vetnek és nem is aratnak semmit. Maga a vidék, az úgynevezett Hülaia kivételével, teljesen fátlan, kietlen. Ezek a nomádok kelet felé tizennégy nap alatt bejárható földterületen laknak, amely a Gerrhosz folyóig húzódik.13
20. A Gerrhoszon túl terül el az úgynevezett királyi föld, itt él a legbátrabb és a legnagyobb lélekszámú szkütha törzs, amely a többi szküthát szolgáinak tekinti. Ezeknek a területe délen Taurikéig, keleten a vakok utódaitól ásott árokig, s a Maiétisz-tó Krémnoi nevű kikötővárosáig ér, földjük a Tanaisz folyóig14 terjed. A királyi szkütháktól északra egy másik, nem szkütha nép, a melankhlainoszok laknak. A melankhlainoszokon túl a vidék, tudomásunk szerint, ember nem lakta mocsár és pusztaság.
21. Aki a Tanaisz folyón átkel, már nem szkütha földön jár. Az első rész azoknak a szaurometáknak a puszta vidéke, akik a Maiétisz-tó öbléből tizenöt napi járásnyira laknak észak felé; itt ezen az egész területen sem vadon nőtt fa, sem gyümölcsfa nincs. A vidék másik része a budinoszoké, ezt a területet viszont mindenfelé sűrű erdő borítja.
22. A budinoszoktól északra először egy hét nap alatt bejárható pusztaság terül el, s a pusztaságon túl, kissé keleti irányban, a thüsszageták nagy lélekszámú, különálló népe él, amely vadászatból tartja fenn magát. A közvetlen szomszédságukban, ugyanezen a tájon laknak az iürkák.15 Ezek is vadászatból élnek, és a következőképpen vadásznak. A vadász felmászik egy fára – mert sűrűn borítják fák a vidéket – és onnan figyel. Mindegyiknek ott van készenlétben a lova, amelyet megtanított hason feküdni, hogy alacsonynak látsszék, továbbá a kutyája. Ha a vadász megpillantja a fáról a vadat, nyilával rálő, lemászik a fáról, a lovára pattan, és üldözőbe veszi, nyomában a kutyájával. Ezektől keletre más szküthák laknak, akik valamikor kiváltak a királyi szküthák közül, s így jutottak el erre a vidékre.
23. Ezeknek a szkütháknak a vidékéig az összes felsorolt terület termékeny talajú síkság, ezután azonban köves és kopár. Ha az ember megtesz egy nagy utat ezen a kopár tájon át, a magas hegyek tövében megérkezik egy olyan néphez, amelynek tagjai, mint mondják, születésüktől fogva kopaszok – de a nők is, nemcsak a férfiak –, és abban is hasonlítanak egymásra, hogy az orruk lapos és az álluk nagy. Szkütha ruhában járnak ugyan, de a saját külön nyelvükön beszélnek, és a fák gyümölcsein élnek. A fa neve, amely táplálja őket, pontikon,16 s nagyjából olyan magas, mint egy fügefa. Gyümölcse hasonló a babhoz, de mag is van benne. Ha megérik, vászondarabokon átnyomják, ilyenkor sűrű és fekete folyadék folyik ki belőle, melynek neve aszkhü. Ezt nyalogatják, és tejjel keverve is isszák, sűrű seprőjéből pedig gyümölcsízt készítenek, melyet szintén elfogyasztanak. Jószáguk ugyanis kevés van, mert alig akad jó legelő. Valamennyien egy-egy fa alatt laknak, amelyet télen fehér nemezzel takarnak be, de nyáron leveszik a takarót. Ezeket az embereket senki sem bántja, mert szentnek tartják őket, nincs is semmiféle harci fegyverük. Ők igazítják el a szomszédok közt támadt viszályt, s ha egy gyilkos hozzájuk menekül, azt senki se bántja. A nevük argippaiosz.
24. Ezekig a kopaszokig a vidéket és az ott lakó népeket tehát elég jól ismerjük. Mert eljutnak hozzájuk egyrészt a szküthák, másrészt a Borüszthenész kikötőjében és a többi pontoszi kikötőhelyen lakó hellének, akiktől nem nehéz értesüléseket szerezni. Az idelátogató szküthák hét tolmács segítségével hét nyelven tárgyalnak.
25. Idáig tehát ismerjük a vidéket, a kopaszokon túli területről azonban senki nem tud biztosat mondani, mert az oda vezető utat áthághatatlan hegyek17 zárják el, amelyeken még senki nem hatolt át. Igaz, a kopaszok azt beszélik – én ugyan nem hiszem, amit mondanak –, hogy a hegyekben kecskelábú emberek laknak, s ha valaki még ezeken is túljut, olyan emberekre talál, akik hat hónapot alszanak,18 amit meg éppenséggel nem fogadok el. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a kopaszoktól keletre az isszédonok laknak. Hogy a kopaszoktól és az isszédonoktól északra mi van, arról semmit sem tudunk, azon kívül, amit ők maguk híresztelnek róla.
26. Mint mesélik, az isszédonoknak ilyenek a szokásaik. Ha valakinek meghal az apja, az egész rokonság juhokat hajt oda, az állatokat áldozatként levágják, a húsukat földarabolják, de földarabolják a házigazda meghalt apját is, aztán összekeverik az egész húst, és feltálalják lakomának. A halott fejéről pedig lehúzzák a bőrt, megtisztítják, bearanyozzák, aztán istenszoborként tisztelik és évenként nagy áldozatokat mutatnak be előtte. A fiú itt úgy tiszteli az apját, mint a hellének a halottakat a halotti ünnepeken. Különben pedig ezekről is az a hír járja, hogy igazságosak, s hogy az asszonyoknak a férfiakéval egyenlő jogokat adnak.
27. Ezt tudjuk tehát róluk. Az isszédonok állítása szerint rajtuk túl az egyszemű emberek és az aranyat őrző griffek laknak. Ezeket a híreszteléseket átvették tőlük a szküthák, a szkütháktól pedig mi többiek, s a szküthák után arimaszposz néven nevezzük őket, mert szkütha nyelven az arima egyet, a szpu pedig szemet jelent.
28. Az itt leírt egész vidéken annyira szigorú a tél, hogy nyolc hónapig minden kőkeményre fagy, és a kiöntött vízből is csak akkor lesz sár, ha tüzet gyújtanak mellette. Befagy a tenger és az egész kimmer Boszporosz, és az árkon innen lakó szküthák a jégen át vonulnak hadba úgy, hogy szekereikkel áthajtanak a túlsó partra a szindoszokhoz. Itt tehát nyolc hónapig tart a tél, de a többi négy hónap is hideg. Abban is elüt az itteni tél a minden más vidéken tapasztalható téltől, hogy a megszokott időben itt jóformán semmi nem esik, nyáron viszont egyfolytában szakad. Amikor máshol zivatar van, itt nincs, nyáron viszont gyakran van. Ha télen megzendül az ég, bámulják, mint valami csodajelet. Ugyanígy, ha földrengés fordul elő – már akár télen, akár nyáron –, azt szkütha földön csodának tartják. A lovak jól viselik az itteni teleket, az öszvérek és szamarak azonban egyáltalán nem bírják ki, holott más vidéken éppen a lovak fagynak meg a hidegben, de a szamarak és az öszvérek tűrik a fagyos időjárást.
29. Azt hiszem, ez az oka annak, hogy az ottani elkorcsosult szarvasmarhafajtáknak nincs szarva. Véleményemet Homérosz állítása is igazolja, aki az Odüsszeiá-ban ezt mondja:
és Libüát is, ahol szarvval születik meg a bárány.19
Helyesen mondja, hogy a meleg vidékeken hamarabb kinőnek a szarvak, az erős hidegben azonban a marháknak vagy egyáltalán nem nő szarva, vagy ha nő is, nagyon kicsi.
30. Ezt a jelenséget tehát itt a hideg okozza. Azon azonban csodálkozom (mert elbeszélésemben kezdettől fogva kedveltem a kitéréseket), hogy miért nem születik egész Éliszben öszvér, hiszen sem a hideg időjárás, sem más nyilvánvaló ok nem áll fenn. Maguk az élisziek azt állítják, hogy valamilyen átok ül rajtuk. Ha pedig eljön a kancák meghágatásának ideje, elhajtják őket a szomszédokhoz, ott engedik rájuk a szamárcsődöröket, amikor pedig a kancák vemhesek lesznek, visszahajtják.
31. A tollról pedig, amelyek miatt a szküthák állítása szerint ezeken a vidékeken nem lehet sem látni, sem keresztülhaladni, a következő a véleményem. Ezeken a vidékeken túl állandóan hull a hó, nyáron persze kevésbé, mint télen. Aki már látott közelről sűrű hóesést, az tudja, miről beszélek, a hó ugyanis hasonlít a tollpihékhez. Ezek miatt a téli jelenségek miatt lakhatatlan hát a vidék ettől a területtől északra. Azt hiszem, a szküthák és szomszédaik a tollpihe szóval jelképesen a havat jelölik. Nos, elmondom a legtávolabbi vidékekről szóló híreszteléseket.
32. A hüperboreoszokról viszont sem a szküthák, sem más ott lakók nem mesélnek semmit, legfeljebb talán az isszédonok. Azt hiszem azonban, ezek sem tudnak róluk semmi érdemlegeset, azt ugyanis a szküthák is emlegetnék, akárcsak az egyszeműek. Hésziodosz azonban említi a hüperboreoszokat, valamint Homérosz is az Epigonoszok című költeményében, ha ugyan valóban ő szerezte ezt a művet.
33. A legtöbbet azonban a délosziak beszélnek róluk. Elmondják, hogy a hüperboreosz nép földjéről búzaszalmába csomagolt áldozati ajándékok érkeznek a szküthákhoz, amit a szkütháktól átvesznek a mindenkori szomszédaik, és viszik kézről kézre továbbítva a legtávolabbi nyugatra, az Adriához. Innen aztán dél felé küldik, és a hellének közül először a dódónaiakhoz érkezik el ...
Bagatur1 (443.): Magyarországon is szint eminden ember tud Attila aranykoporsójáról, de Jókai népszerű regénye, majd Gárdonyi könyve előtt semmi nyoma ilyen "hagyománynak".
---------------------------------------
Ulam-burias (448.): Móra Ferenc jött rá (sajnos már elég régen olvastam a kis fejezetet erről, így a pontos részletekre nem emlékszem), hogy a magyar népköltészetből kerülhetett át Ipolyihoz ez a motívum, amiben talán igaza lehet, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik mongol népmesében előfordul a hármas fémkoporsó... Ez utóbbiról Móra még nem írt.
Ami a folyamelterelést illeti, Jordanes szerint 410-ben Alarik "vizigót" királyt temették el így, a dél-itáliai Busentus folyót elterelve.
Bóna szerint valószínűbb, hogy fakoporsóról volt szó, ami a Noin Ula-i fejedelmi temetkezéseknél pl. megfigyelhető. Szerinte a Jordanesnél előforduló copercula szó nem magára a sírládára, hanem annak hármas fémborítására, vereteire utal. Ez a híradás viszont szerinte is hiteles, Priszkosz eredeti hun siratóénekekben hallhatott róla, az ő művének mára elveszett szövegrészletét viszont már csak Jordanestől ismerjük.
Újabban mintha Németh György is foglalkozott volna Karthágó és a só c. kötetében a témával. (Remélem, jól emlékszem.)
-----------------------------------
Bagatur1 (450.): Valóban pontosítanom kell:
"Ami a folyamelterelést illeti, Jordanes szerint 410-ben Alarik "vizigót" királyt temették el így, a dél-itáliai Busentus folyót elterelve."
Úgy tudom ezt a történetet aztán Jókai vonta be Attila temetésébe, talán Gárodnyinál is így van, és ma már "mindenki" így tudja.
------------------------------------
Kadasman-Turgu (452.): A Busento-üggyel kapcsolatban Bóna egyébként megjegyzi, hogy aligha hiteles, mert a gótok műszaki tudása nem tett lehetővé abban a korban egy ilyen folyóelterelést.
Itt bátorkodunk felhívni a figyelmet arra, hogy Elő-Ázsiában, az élelemtermelésre áttért gazdaságok területén – ahonnan lényegileg a géták/hattik, azaz "vizigótok" is származnak – már a Kr. e. VI. évezredben nagyszabású folyamszabályozó műveletek folytak, s a Mezopotámiába települt szumírok csak folytatták ezt a hagyományt az V. évezred elejétől (csatornázás, duzzasztógátak, víztározók építése).
-----------------------------------
Lord Sandwich (454.): Ipolyi nem írt róla előbb?
-----------------------------------
Bagatur1 (455.):"A Busento-üggyel kapcsolatban Bóna egyébként megjegyzi, hogy aligha hiteles, mert a gótok műszaki tudása nem tett lehetővé abban a korban egy ilyen folyóelterelést."
Na igen... Bonyolult dolog ám egy ilyen művelet...áson, lapáton kívül rengeteg mindenre van hozzá szükség...:)
--------------------------------
Bagatur1 (457.): Azt hiszem Ipolyi mitológiája későbbi, mint ez a Jókai regény... de ebben már nem vagyok biztos.
---------------------------------
III. Agum (458.):
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia
Megjelenés: 1854...
Ipolyi Arnold a Kisfaludy Társaság 1846-ban meghirdetett pályázatán felbuzdulva szervezte meg gyűjtőhálózatát, hogy néprajzkutatóként és művésztörténészként nekilátva megmentse a feledéstől a hajdani magyar hitvilág akkor még fellelhető és megismerhető emlékeit.
Jókai Öregember nem vénember c. regényében írja:
"Minden iskolai kézikönyvben feltalálható a hagyományos monda a világrendítő hun királyról, aki száznégy éves korában halt meg, akkor is nászágyon vérömlésben, aztán hármas érckoporsóba tették, folyam medrébe elásták, oda temették; a sírépítő munkásokat pedig, amint művöket bevégezve a hun táborba visszatértek, a harcosok egytől egyig leölték, hogy hírmondó se maradjon, aki Attila sírjának titkát elárulhatná."
Egyelőre csak annyit nyomoztam ki róla, hogy második házassága előtt kezdte el írni...
-----------------------------------------
Bagatur1 (459.): Azóta én is megnéztem Bónánál a dolgot - azelőtt csak Mórát olvastam, azt is régen.
Valóban Ipolyi volt előbb... de már előtte is ismert volt a folyós temetkezés története. Űgy tűnik hogy senki sem vette még a fáradtságot, hogy a refomrkori vagy ne adj isten még azt is megelőző magyar tudományosság munkáiban kutakodjék a történet után.
Csak az derült ki, hogy a középkori krónikák nem írtak róla.
-----------------------------------------
Kadasman-Harbe (462.): Jordanes írja a Getica XLIX. fejezetében:
"Qui, ut Priscus istoricus refert, exitus sui tempore puellam Ildico nomine decoram valde sibi in matrimonio post innumerabiles uxores, ut mos erat gentis illius, socians eiusque in nuptiis hilaritate nimia resolutus, vino somnoque gravatus resupinus iaceret, redundans sanguis, qui ei solite de naribus effluebat, dum consuetis meatibus impeditu, itinere ferali faucibus illapsus extinxit. ita glorioso per bella regi temulentia pudendos exitos dedit. sequenti vero luce cum magna pars diei fuisset exempta, ministri regii triste aliquid suspicantes post clamores maximos fores effringunt inveniuntque Attilae sine ullo vulnere necem sanguinis effusione peractam puellamque demisso vultu sub velamine lacrimantem. tunc, ut gentis illius mos est, crinium parte truncata informes facies cavis turpavere vulneribus, ut proeliator eximius non femineis lamentationibus et lacrimis, sed sanguine lugeretur virile. de quo id accessit mirabile, ut Marciano principi Orientis de tam feroci hoste sollicito in somnis divinitas adsistens arcum Attilae in eadem nocte fractum ostenderet. quasi quod gens ipsa eo telo multum praesumat. hoc Priscus istoricus vera se dicit adtestatione probare. nam in tantum magnis imperiis Attila terribilis habitus est, ut eius mortem in locum muneris superna regnantibus indicarent. cuius manes quibus a sua gente honoratae sunt, pauca de multis dicere non omittamus. in mediis si quidem campis et intra tenturia sirica cadavere conlocato spectaculum admirandum et sollemniter exhibetur. nam de tota gente Hunnorum lectissimi equites in eo loco, quo erat positus, in modum circensium cursibus ambientes, facta eius cantu funereo tali ordine referebant. 'praecipuus Hunnorum rex Attila, patre genitus Mundzuco, fortissimarum gentium dominus, qui inaudita ante se potentia solus Scythica et Germanica regna possedit nec non utraque Romani urbis imperia captis civitatibus terruit et, ne praedae reliqua subderentu, placatus praecibus annuum vectigal accepit: cumque haec omnia proventu felicitatis egerit, non vulnere hostium, non fraude suorum, sed gente incolume inter gaudia Iaetus sine sensu doloris occubuit quis ergo hunc exitum putet, quem nullus aestimat vindicandum?' postquam talibus lamentis est defletus, stravam super tumulum eius quam appellant ipsi ingenti commessatione concelebrant; et contraria invicem sibi copulantes luctu funereo mixto gaudio explicabant, noctuque secreto cadaver terra reconditum copercula primum auro, secundum argento, tertium ferri rigore communiunt, significantes tali argumento potentissimo regi omnia convenisse: ferrum, quod gentes edomuit, aurum et argentum, quod ornatum rei publicae utriusque acceperit. addunt arma hostium caedibus adquisita, faleras vario gemmarum fulgore praetiosas et diversi generis insignia, quibus colitur aulicum decus. et, ut tantis divitiis humana curiositas arceretur, operi deputatos detestabili mercede trucidarunt, emersitque momentanea mors sepelientibus cum sepulto."
---------------------------------------
Kara-Indas (4448.):
Szekér Joákim
Magyarok eredete a régi és mostani magyaroknak nevezetesebb cselekedeteivel együtt I--II
Hartleben Konrád Adolf, Pest, 1808
Második, bővített kiadás
Benne az Attila temetéséről szóló leírással...
-----------------------------------------
Rimócziné Hamar Márta
Attila temetése – Legenda és valóság
In: Antik Tanulmányok XXXI/1 (1984), 73–79. o.
Megállapítja , hogy Jókai leírása Ipolyi Magyar mythologiájával egy időben, vagyis 1854-ben látott napvilágot. A félreértést szerinte is a co(o)percula/co(o)perculum szó okozta, ezt valamiféle borításnak, külső rétegnek vagy sírkőnek kellene fordítani, de semmiképp nem koporsónak.
Szekér csak annyi ír a 17. §-ban, hogy Atillát éjszaka földelték el a hármas koporsóban. Jordanes nyomán közli ezt, aki szerint titokban temették el a hun nagykirályt, s aki szerint a munkában részt vevőket legyilkolták. (Már akkoriban sem ártott ügyelni az efféle kamrák titokban tartására, ezt már csak mi tesszük hozzá, hiszen az ókorban mindvégig divatozott a sírrablás. Ásotthalom település neve jelzi, mennyire el volt terjedve ez a "szokás"...)
Széles látókörű globalista vagy egy korai „száguldó riporter”?
„Elődje, Homérosz egy konkrét háború – a trójai háború – történetét, majd a magányos vándor – Odüsszeusz – kalandjait írta meg. De hogy az emberiség történetét?! Hiszen ez már egy újfajta gondolkodás, új fogalom, új horizont. Hérodotosz ezzel a kezdőmondattal nem úgy jelenik meg előttünk, mint holmi vidéki skribler, mint a maga kis poliszának szűk látókörű imádója, mint az akkori Görögországot alkotó több tucatnyi városállamocska egyikének lelkes hazafija. Nem! A görög–perzsa háború szerzője azonnal világot átfogni képes, planetáris méretekben gondolkodó alkotóként, vagyis az első globalistaként lép fel …
Nem tudjuk, Hérodotosz milyen minőségben járta a világot. Mint kereskedő (a levanteiek kedvenc foglalkozását űzve)? Valószínűleg nem, hiszen nem érdeklődött az árak, a piacok, az áruk iránt. Mint diplomata? Akkoriban még nem létezett ez a foglalkozás. Mint kém? De melyik állam kémje? Mint turista? Nem, a turisták azért utaznak, hogy pihenjenek, Hérodotosz viszont utazás közben keményen dolgozik – egyszerre riporter, antropológus, etnográfus és történész. Mindemellett tipikus utazó is, afféle országutak vándora. Csakhogy az ő vándorlása nem holmi ifjonti, gondtalan helyváltoztatás. Hérodotosz céltudatosan utazik, meg akarja ismerni a világot, annak lakóit, megismerni, aztán pedig leírni a látottakat. Mindenekelőtt is leírni azokat a cselekedeteket, amelyeket részben a hellének, részben a barbárok vittek véghez... Ez az elsődleges szándéka. Újabb és újabb utazásai során azonban a világ kitágul előtte, megnövekszik, megsokszorozódik. Kiderül, hogy Egyiptom mögött ott van még Líbia, a mögött pedig az etiópok földje, vagyis Afrika, hogy keleten, átkelve a hatalmas Perzsián (ami gyors menetben is több mint három hónap), ott van a gőgös, büszke Babilon, majd az indek ki tudja, hol végződő földje; hogy nyugatra, egészen messzire, Héraklész Oszlopaiig nyúlik a Földközi-tenger, mögötte pedig, amint mondják, újabb tenger található, északra pedig ugyancsak tengerek, síkságok és szkíták lakta erdők terülnek el.
A Hérodotosznál idősebb milétoszi Anaximandrosz alkotta meg a világ első térképét. Szerinte a Föld henger alakú. Felső felén laknak az emberek. Az egészet az ég veszi körbe. A Föld, egyforma távolságban minden égitesttől, a levegőben lebeg. Ebben a korban más világtérképek is születnek. A Föld rajtuk leggyakrabban lapos, ovális korong, amelyet minden oldalról a hatalmas Okeanosz folyó vize ölel át. Az Okeanosz nemcsak a szárazföld határa, hanem a világ összes folyójának a forrása is.
Ennek a világnak volt a központja az Égei-tenger, annak partvidéke és szigetei. Innen indul Hérodotosz is vándorútjaira. Minél távolabb jut, annál gyakrabban bukkan valamiféle újdonságra. Ő az első, aki fölfedezi a világ multikulturális természetét. Aki meggyőződik arról, hogy minden kultúrát el kell fogadni, meg kell érteni. Ahhoz pedig, hogy elfogadjuk, előbb meg kell értenünk. Miben különböznek egymástól a különféle kultúrák? Mindenekelőtt is a szokásaikban. Mondd meg, hogyan öltözködsz, hogyan viselkedsz, milyen szokásaid vannak, milyen isteneknek hódolsz, s megmondom, ki vagy. Az ember nemcsak alkotja a kultúrát, nemcsak lakik benne, hanem magában hordja a kultúrát, az ember – maga a kultúra.
Hérodotosz, aki nagyon sokat tud a világról, mindent azért mégsem tud róla. Sosem hallott Kínáról vagy Japánról, nem tudott Ausztráliáról, sem Óceániáról, nem sejtette, hogy létezik és virágzik egy nagy amerikai kontinens, mi több, semmi közelebbit nem tudott Nyugat- és Észak-Európáról. Hérodotosz világa mediterrán – közel-keleti világ, tengerek és tavak, magas hegyek és zöldellő völgyek, olajligetek és szőlők, köles és bárányok napsütötte világa, a derűs Árkádia, amely pár évenként vérbe borul …
Hérodotosz idézi a perzsa bölcsek véleményét: A perzsák úgy vélekedtek, hogy az asszonyrablás valóban jogtalan cselekedet, de nyomban bosszút venni érte oktalanság, s úgy bölcsebb, ha nem bánkódnak az elraboltak miatt, hiszen aligha rabolták volna el az asszonyokat, ha ezt ők maguk is nem akarják. Bizonyítékul pedig felhozza Ió királylány esetét úgy, ahogyan a phonikiaiak látják: szerintük ugyanis Ió nem úgy került Egyiptomba, hogy elrabolták, hanem úgy, hogy Argoszban szerelembe esett a hajó kapitányával, s amikor teherben maradt, szégyellve magát szülei előtt, önként elhajózott a phonikiaiakkal, hogy a csúfság ki ne tudódjék.
Miért kezdi Hérodotosz a világ történetének leírását egy (a perzsa bölcsek szerint) jelentéktelen eseménysorral, a kölcsönös asszonyrablásokkal? Mert tiszteletben tartja a médiapiac törvényét: a jól eladható történet legyen érdekes, legyen benne egy csipetnyi izgalom, szenzáció, borzongás! Nos, ezeket a követelményeket elégítik ki az asszonyrablásokról szóló történetek …
Meglehet hát, hogy Hérodotosz életét és munkáját a következő ritmus jellemezte: távoli útra indult, utazása közben anyagot gyűjtött, majd visszatért, járta a görög városokat, szerzői esteknek is nevezhető találkozókat tartott, amelyeken vándorlásai során szerzett tapasztalatairól, benyomásairól, megfigyeléseiről mesélt. Lehet, hogy ezekből a találkozókból tartotta fenn magát, ezekből fedezte következő útjainak költségét, fontos volt hát számára, hogy minél több hallgatója, minél nagyobb közönsége legyen. Célszerű volt ezért olyasmivel kezdenie elbeszélését, ami felkeltette hallgatói figyelmét, kíváncsiságát, aminek szenzáció íze volt. Történeteiben lépten-nyomon felbukkannak olyan szálak, amelyeknek az a céljuk, hogy meghassák, meghökkentsék, ámulatba ejtsék a közönséget, mert az ezek nélkül az izgalmas részek nélkül elunná magát, s idő előtt szétszéledne, a mesélő zsebe pedig üres maradna.
Az asszonyrablásokról szóló beszámolókban azonban nemcsak az olcsó szenzáció, a kétértelmű és pikáns utalások voltak fontosak. Hérodotosz ugyanis már itt, kutatásai legelején szeretné megfogalmazni első, történelemre vonatkozó törvényét. Törekvését az magyarázza, hogy utazásai során rengeteg anyagot gyűjtött össze különböző korokból és helyekről, s szeretett volna meghatározni valamilyen alapelvet, amely rendszerezné a tényeknek ezt az első látásra kaotikus, végtelen tömegét. De lehet-e egyáltalán megfogalmazni ilyen alapelvet? Hérodotosz azt mondja, igen. Mégpedig úgy, ha válaszolunk a kérdésre: ki kezdte? Ki bántotta előbb a másikat?”
Talán a nagybácsi is segítette írói tehetségének kibontakozását:
„Abból a néhány adatból, amely eljutott hozzánk, megtudhatjuk, hogy Hérodotosznak volt egy Panüasszisz nevű költő nagybátyja, aki különféle verseket és eposzokat írt. Elvitte-e magával sétálni ez a nagybácsi a kisfiút, hogy beavassa őt a költészet szépségeibe, a retorika rejtelmeibe, a mesélés művészetébe? Mert Hérodotosz műve nem csak nagy tudásról, de írói tehetségről, mesterségbeli felkészültségről is tanúskodik.
Hérodotosz még ifjúkorában – alighanem először és utoljára – belekeveredik a politikába, méghozzá apja és nagybátyja révén. Ezek ketten ugyanis részt vesznek a Halikarnasszosz türannosza ellen szervezett felkelésben, amelyet azonban sikerül a türannosznak levernie. A lázadók Szamoszra, az észak-nyugati irányban két napi evezésre fekvő hegyes-völgyes szigetre menekülnek. Hérodotosz éveket tölt itt, talán innen indul fölfedező útjaira. Ha valamikor fel is bukkan Halikarnasszoszban, csak rövid időre. Minek? Hogy édesanyjával találkozzék? Nem tudjuk. Feltételezhető az is, hogy többé már nem tért vissza.”
„Mivel foglalkozott az apja? Halikarnasszosz kikötőváros volt az Ázsiát, a Közel-Keletet és az igazi Görögországot összekötő kereskedelmi útvonal mentén. Erre jöttek hajóikkal a kereskedők: Szicíliából és Itáliából a föníciaiak, Pireuszból és Árgoszból a görögök, Líbiából és a Nílus deltájából az egyiptomiak. Nem lehet, hogy Hérodotosz apja is kereskedő volt? Nem ő ébresztette-e föl fiában a világ iránti érdeklődést? Talán eltűnt otthonról hetekre, hónapokra, az anya pedig azt válaszolta kérdezősködő fiának, hogy apja elhajózott ide vagy oda, de a felsorolt nevek a gyereknek csak annyit jelentettek, hogy valahol, nagyon messze létezik egy mindenható világ, amely örökre elveheti tőle az apját, de – isteneknek hála! – vissza is adhatja. Vajon nem ebből születik-e a csábítás, hogy megismerje azt a világot? Csábítás és elhatározás?”
„Hérodotosz könyvét a XX. század negyvenes éveinek közepén fordította le Seweryn Hammer professzor, s a kéziratot leadta a Czytelnik kiadónak. A részleteket nem sikerült felkutatnom, mert a teljes dokumentáció elveszett, de az tény, hogy a fordítást a kiadó 1951 őszén nyomdába adta. A könyvnek, ha semmi nem jön közbe, 1952-ben meg kellett volna jelennie, s így még akkor kezünkbe vehettük volna, amikor ókori történelmet tanultunk. Csakhogy nem így történt, mert a könyv kinyomtatását váratlanul visszatartották. Ma már lehetetlenség megállapítani, hogy ki hozta meg az erre vonatkozó döntést. A cenzor? Gyanítom, hogy igen, de pontosan nem tudom. Elég az hozzá, hogy a könyvet csak három évvel később, 1954 végén nyomtatták ki, és 1955-ben jelent meg a könyvesboltokban.
Csak sejteni lehet, hogy miért telt el oly sok idő a kézirat nyomdába küldése és a könyv megjelenése között. Nos, ezekre az évekre esik a Sztálin halálát megelőző és az azt közvetlenül követő időszak. Hérodotosz könyvének kézirata akkor került nyomdába, amikor a nyugati rádióadók már pedzegették, hogy Sztálin súlyos beteg.”
The following article was first published in the Journal of Near Eastern Studies.
Confusion has existed between the two similar words "Syria" and "Assyria" throughout history almost down to our own day.l Several years ago, an article appeared in this Journal of Near Eastern Studies (Vol. 40 [1981]: 139-40), by John A. Tvedtnes, called "The Origin of the Name 'Syria'," in which he rejected the long-accepted statement of Herodotus (7.63) that the Greeks called Assyrians by the name "Syrian" without initial a-. Tvedtnes proposed that the two terms are completely different and that Syria is derived from Hurri, an old Egyptian word for the Hurrians, which in Coptic would have changed to *Suri. In this article, I suggest that this explanation is most unlikely and that the statement by Herodotus is preferable. It is conceivable, of course, that the Egyptians had a term for the Hurrians which they confused with later Assyria/Syria, but both the vocalization of the word "Syria" and the reconstructed Middle Egyptian word *Suri present problems, while the identification of Assyria with Syria does not.
To begin, the dropping of an initial a- is a widespread phenomenon in many languages. Especially noteworthy is the loss of an initial a- in Phoenician in some proper names in Anatolia in the first half of the first millennium B.C. and in Old Iranian.2 Consequently, the confusion of the two forms with and without initial a- presents no problem.
Herodotus, as we have mentioned, having equated Syrian and Assyrian, makes a statement which appears strange (7.72). In describing the various peoples in the army of Xerxes and their costumes, he includes the Syrians together with the Paphlagonians and other peoples of Anatolia. He then adds that these Syrians are called Cappadocians by the Persians, which needs an explanation. Some years ago many cuneiform records of Assyrian trading colonies in Cappadocia dating from the first part of the second millenium B.C. were found in the excavations at a site called Kultepe.3 We may assume that the descendants of these settlers and merchants were in sufficient number to cause the Greeks to identify them as Syrians, whereas the Persians were more interested in the various lands they had conquered than in distinguishing their inhabitants ethnically or linguistically. The Achaemenids divided their empire into satrapies, and they called the people who lived in Cappadocia after the name of that land. Why did the Greeks call the people who lived there Syrians? I believe it was because they spoke the same language as the inhabitants of Syria and Mesopotamia.
Recent research has shown that the Greeks first used the term Syria/Assyria at the beginning of the 7th century B.C., and their first contacts with the interior of the Near East were with the people of Cilicia and Cappadocia, whom they called Syrians.4 At that time, the whole area was under Assyrian control and the lingua franca of the entire area was Aramaic. The spoken language of the Assyrian court and bureaucracy was also Aramaic.5 Consequently, the Greeks equated the political empire with the Aramaic speaking population living in it, which was quite logical to the Greeks.
The reasons for the spread of the Aramaic language were not only the expansion of the Aramaeans themselves into the Fertile Crescent, as early as the second millennium B.C., but also the policies of transfer of populations by the Assyrian state, especially in the 8th century B.C. under Sargon II and Tiglath-Pileser III. Large numbers of people were moved, and inhabitants of ancient Assyria (present-day northern Iraq) were also settled all over the Fertile Crescent.6 The spread of the use of Aramaic coincided with the political expansion of the Assyrian Empire, with the consequent mixture of the political term "Assyrian" and the linguistic term "Aramaic speaker".7 The use of the term "Assyrian" for the Aramaic language and alphabet is even found as late as the 6th century of our era when the rabbis of the Talmudic period speak of their Aramaic (modern Hebrew) alphabet as "Ashuri." The Hebrews used the word Aram for the present country of Syria,8 but the Greeks only used for that land the designation Syria, although, according to Strabo and other authors, they knew that Aramaeans, or people speaking Aramaic dialects, lived all over the 'Fertile Crescent,' as well as in Cappadocia and elsewhere. At some point, however, the Greeks began to distinguish between Syria=the Levant and Assyria=Mesopotamia, and Herodotus may represent a turning point in this separation. After him, the separate designations continued in use until the time of the Romans and to the present in the West. The Romans made a Roman province of Syria with its capital at Antioch under Pompey in 62 B.C. By Byzantine times, the use of the word "Syrian" had expanded such that in writings of western Europe before the Arab conX,uests the subjects of the entire Byzantine Empire were, at times, called Syrians.
To the east of the Euphrates, however, different designations prevailed, and there is some confusion in the use of terms. The Aramaic language spoken and written all over the Fertile Crescent came to be called Syriac in the West or Assyrian in the East, but inasmuch as the dialect of Edessa west of the Euphrates formed the basis of the Christian Classical Syriac language, only the term "Syriac" came to be used in the West, rather than "Assyriac." The latter, or rather different forms with prefixed a-, however, was used by the people of the East, especially by the Armenians who had an extensive written literature. For exarnple, we find in the history of Agathangelos (56 century) the expression "the Asori language," which is Classical Syriac.lø According to Diodorus Siculus (Roman History 9.23), after Alexander the Great, a satrap of Armenia called Orontes sent a letter to the Macedonian general Eumenes which was written in Syrian characters (Syriois). This was Aramaic, of course, later called Syrian by the Romans and Assyrian by the Armenians. The use of both terms, with and without a-. is found in writings of authors living to the west of the Euphrates. In the 2nd century A.D., the satirist Lucian of Samosata reputedly wrote a book in Greek De Syria Dea [The Syrian goddess], which has survived. It contains interesting passages relevant to the usage of the terms "Syrian" and "Assyrian."
The author says (par. 1): "I who write (this) am Assyrian." Later (par.11), he says, "he calls the people of Syria by the term Assyrian," and (par. 15), "he came to Syria, but the people beyond the Euphrates did not receive him" (cf. also pars. 23 and 59). Macrobius, a writer of the 5th century and a pagan, wrote a book called Saturnalia which recalled antiquity and themes of Virgil in reaction against the Christian spirit of his day. In this book (1.23.14-16), he speaks of the cult in which the Assyrii (i.e., Syrians) dedicated offerings to the sun in the village of Heliopolis (modern Baalbek). This off-hand usage of Assyrian for Syrian by Macrobius indicates that the two forms, with and without a-, were in use, even for inhabitants of the baqaC Valley in modern Lebanon. The Armenian author Moses of Chorene (perhaps 8th century) in his history of the Armenians uses "Asori" and "Chaldaean" as synonyms, and he uses "Asori" for the Syriac language.1l It is fascinating to observe that the classical Armenian word for the present country of Syria is AsorikC, and the ancient Parthian word for the Roman province of Syria is "sswrys".l2 Perhaps the Armenian form is derived from the Parthian. It seems clear that the general terms "Assyrian" and "Syrian" were regarded as synonyms not only in early times but late into the medieval period by at least some people in the East.
The Arab conquests brought a new term into the Near East, for the Arabs called the land of present-day Syria al-Sham. In western writings, however, the terms "Syria" and "Syriac language" continued in use. What did the Neo-Syrian Aramaic-speaking Christians in the Near East call themselves in the Middle Ages? Michael the Jacobite patriarch of Antioch (1166-99) wrote that inhabitants of the land to the west of the Euphrates River were properly called Syrians, and by analogy, all those who speak the same language, which he calls Aramaic (Srmy~), both east and west of the Euphrates to the bordeers of Persia, are called Syrians.l3 He continues that the basis of the Syriac language, i.e., Aramaic, is from Edessa (Urfa). Even more interesting is his remark (vol. 1, p. 32) giving the names of peoples who possessed writing, among them are SiwryS d hywn swryyS, "Assyrians," i.e., "Syrians," by which presumably he means the ancient Assyrians, whom he identifies with his contemporary speakers of Syriac. This book by a learned native speaker shows the continuous equating of the terms "Syrian" and "Assyrian" for many Eastern Christians.
The Carmelites in Iran, much later in the 17th century, were also not consistent in their usage of the terms "Syrian" and "Assyrian." We find in their writings the terms "Jacobite Syrian," "Eastern Assyrian," "Chaldaean," "Syrian," and ''Assyrian.''l4 One may say that the words were used almost interchangeably, and the assertion by some that the word "Assyrian" was a creation of Westerners in the eighteenth or 19th century is surely incorrect.15
The connection of the word "Assyrian" with the empires of ancient Assyria, on the other hand, probably was emphasized by Western missionaries and was then eagerly accepted by many eastern Neo-Syriac speaking Christians. The discoveries of ancient Assyrian sites and cuneiform records about the rulers of ancient Assyria stimulated interest among local Christians who had only heard about Assyrian kings from the Bible. This modern history of the usage of "Assyrian," however is not our concern here. The early historical record of the usage of "Assyrian/Syrian" shows two facts clearly, first, confusion in Western usage between Syria for the western part of the Fertile Crescent, and Assyria for the ancient land east of the Euphrates, and, second, the Eastern usage, which did not differentiate between the two except under Western influence or for other external reasons. The Easterners retained historical usage of their own until the modern period. Archaeological discoveries of the end of the l9th century together with the adoption of Western terms, particularly from the period of post-World War I colonial mandates, when terminology was fixed according to Western usage, changed the old Eastern usage.
At the present, the term "Neo-Syriac" or "Neo-Aramaic" is used by linguists for the language in its spoken form in dialects such as those in Tur Abdm, Urmia, MalCula, or wherever the language may be spoken. Some of those speakers of Neo-Syriac who live or lived in present-day Iraq or Iran prefer to call themselves Assyrians to distinguish themselves from the inhabitants of present-day Syria. They are not wrong in this designation, or in claiming descent from the ancient Assyrians, who had adopted the Aramaic, or the Syriac language, as it was later called in Christian times, as their everyday tongue. Just as modern Egyptians, although they speak Arabic, claim to be descended from the ancient Egyptians, or some inhabitants of Anatolia, although they speak Turkish, claim descent from the Hittites or other ancient peoples of Asia Minor, so the modern Assyrians, with more justification, since their language is a Semitic tongue related to ancient Assyrian, claim descent from ancient Assyrians; and history is more the record of what people believe than the mere recording of events.
Note: later names for the land of present-day Syria, borrowed from Greek or Latin, such as later Hebrew swryh are not cited here.
Endnotes
1 The origin of the name Assur/Aſſur, and the complicated relations between deity and town, not to mention the expansion of the term to include a land area cannot be discussed here.
2 See P. Kretschmer, "Nochmals die Hypachaer und Alaksandus," Glotta 24 (1932): 218-19, a section entitled "Der Abfall des anlautenden A: Kleinasiatischer Eigennamen." Many Iranian languages exhibit the same phenomenon. See E. Herzfeld, The Persian Empire (Wiesbaden. 1968), pp.306-7.
3 See Seton Lloyd. Early Anatolia (London. 1956), pp. l 12-26.
4 See the extensive study by P. R. Helms, "Greeks in the Neo-Assyrian Levant and 'Assyria' in Early Greek Writers" (Ph.D. diss., University of Pemnsylvania, 1980), esp. pp. 236-39, 280-94, and 304. The Greeks got the name "Assyria/Syria," with -ss- for s-, from the Cappadocians, while the Aramaeans called Assyria by the dialect name AtCura, whence Old Persian Athura. The term "Chaldaean" comes from a tribe of Aramaeans who settled mostly in southern Mesopotamia.
5 Beginning with the reign of Assurnasirpal in the 96 century B.C., and an ever accelerating pace until Esarhaddon and Assurbanipal in the 76 century, more and more people in cities such as Nineveh and Arbela spoke Aramaic. Even lower classes, except for peasants in out-of-the-way villages, all over the area of modern northern Iraq, knew little or no Assyrian but spoke Aramaic. Probably bilingualism was more common as one went up the social ladder, with dialects of the court, the army, etc. It should be noted that Esarhaddon's mother was an Aramaean (as Hayim Tadmor pointed out to me). Even though the Greeks used the form Syrian, they also knew the form Assyrian, and this must have been confusing, as it was to the Romans as a glance at the Thesaurus linguae latinae 1.940 shows.
6 See Oded Bustenay, Mass Deportations and Deportees in the Neo-Assyrian Empire (Wiesbaden, 1979),pp.116-35.
7 As late as Pliny (6.30.117) we find: "The whole of Mesopotamia once belonged to the Assyrians." It is difficult to determine how the inhabitants of the Assyrian Empire were designated and differentiated, whether as nise mat Assur, "the people of Assyria," or mare mat Assur, "natives of Assur," or simply the term asibu, "inhabitant."
8 In the Bible, the Ararnaeans and their land Aram are usually associated with the Syria of today, but in the title of Psalm 60, the expression "Aram Naharaim" is found, meaning Mesopotamia. For the Greeks, it is insufficient to refer to a letter of Themistocles where Ararnaic is referred to as Assyria grammata; cf. C. Nylander, "Assyria rrammata: Remarks on the 215t Letter of Themistocles," OpusculaStheniensia 8 (1968): 122-36.
9 See J. Bury, ed., The Cambridge Medieval History, vol.2 (Cambridge, 1936), p.l56.
10 Agathangelos, History of the Armenians ed. Robert M. Thompson (Albany, 1976), p. 375.
11 Moses KhorenatsCi, History of the Armenians, trans. Robert W. Thompson (Cambridge, Mass., 1978), pp.67 and 94.
12 For Armenian, see any dictionary of Annenian and for ParFian, P. Gignoux, Glossaire des inscriptions peh-levies et parthes (London, 1972), p. 47.
13 J. B. Chabot, ed. and tras., Chronique de Michel le syrien, vol.3 (Paris, 1905), text 524, trans.78.
14 H. Chick, ed. and trans., A Chronicle of the Carmelites in Persia, 2 vols. (London, 1939), p. 100, Jacobite Syrian; p. 107. George an Assyrian (Nestorian); p. 198. Assyrians or Jacobites; p. 132, Eastern Assyrians; and throughout Chaldaean.
15 See John Joseph, the Nestorians and Their Muslim Neighbors (Prinston, 1961), p. ix, where he says the name Assyrian did not appear before the 19th century, and p. 14, where he attributes the emergence of this name to archaeological finds and Western missionaries who brought the name to the local people. As we have seen in this article, some people used the term Syrian and others Assyrian before the 19th century.
