És mi élünk!
Élni, élni, élni, élni…-élni kell!
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve,
betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élni kell!
Élni kell, mikor kimondják: -„Rák!” – „Gümőkór!”
Élni kell, és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják: - „Létszám feletti!”
Élni kell, ha sziszegik: - „Már nem szeretlek!”
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál: - „Későn jöttél!”
Élni kell, ha hirdetik: - „Életfogytiglan!”
Élni kell, ha dob pergeti: - „Golyó által!”
Élni kell még, élni kell még pár óráig!
Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!
S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!
És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva – élünk, élünk!
Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük – nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!
Őrt álló szittya legények Jeleket véstek – ősrégi Fekete sziklafalakra – Amíg itt éltek a vitézek Kormos kövek közt lovagoltak Ködös hajnalonta A közeli, bővizű patakra – . A nagy Tó Koporsóhegyéről leszakított föveg Kockadarabjai – nyúzott utcakövek Őrizték a patkószegek nyomait, A mohos, öreg bazaltsziklák Indulatos zengő villámait. . A megbarnult ősi sziklatemplom, Mint odvas villámsújtotta fa, Mementóként, ott haldokolt A táj fölé magasodva – . Elbarangolt az Idő – ledőlt a tornya, A komor magányos bástya Baljósan meredt a somogyi tájra, S aki csak látta, elszorult a torka: Királyi romok szomorú látványa – Pusztulás intett hanyatló századokra – . Deszkák korhadoztak, hullott a vakolat, Mikor a kövek útra keltek – Védtelen várat építettek szorgos kezek Szigliget ormán – Emlékül a félelemnek, a tó túlsó partján – De hová lett a kereszt, a ritka kincsek? Az ódon sánc, ős Kupavár Még ellenállt az enyészetnek, De semmivé lett az Apátság, Amint egy rossz deák követte Vitéz Török Bálint úr parancsát – Mert nem adja azt semmi vissza, Amit örömtelen örökösök vernek dobra - . E dombok között élt a Király - Szelleme, még most is hazajár – Neve napján – rikolt egy eltévedt sirály - Talán egyszer még hazatalál – De mind, aki itt élt, régen tudja Tele már a múltak kútja, Üres lett a hadak útja – . Ahol a pagonyban ősszel őzek bőgnek Ahol tavasszal szelek kergetőznek S a nyárban sem könnyes álmokkal üzen Koppány, Szár László régi útján – És ha megbotlik itt a napsugár? Ha bíborban lángol az ég alja, Szög táltos lován Szent László vágtat arra - Felkél a Hold, a Nap, s a szivárvány Holnap egy szép leányt szíven talál: Ha neve napján az erdőt járja (?) Találkozhat ott vele szíve párja, Teljesül majd kívánsága, Ha álmai hercege, királya, Szár László egy deli katonája A dombok alján reá talál – . És a múltból így köszönti majd: Ím itt vagyok Kedves, vártál rám, Akkor hát, Te ne szólj most semmit, Csak csókolj meg erősen Napsugár!
Pató Zoltán
Halottak napján
Ott vadvirággal benőtt sírhalom,
A fejfához dőlve egy szál virág,
Tört fényű szempáron az emlékek könnye ül,
S mily fényesen ragyog a gyertyaláng.
Néma a csend.
Hallgatnak a fák.
Kicsordult könnyek,
Suttogó imák.
Emlékek gyűlnek
Szerető szívek mélyén,
Gyarló lelkek imát mondanak
A gyertyák lángoló fényén.
Akit szerettünk,
Azt örökre szívünkbe zártuk,
Mert az örök végtelenben
Mi őket újra megtaláljuk.
Rózsikáéknál mindig cseng az üllő. A titokzatos, néma temető játszóhelyem. Rengetegekből suhog a Küküllő. A rengeteg titkát is ismerem, van egy kilences flóbert-fegyverem s jaj a madárnak, mely elém kerül. S estefelé, ha tízesztendős testem kimerül s a lámpafénytől bágyad már szemem, kék szajkók úsznak át a lelkemen.
Zsong a nádasFekete István emlékére
Ülök a parton és suttog a berek, Hadd legyek újra most nyaraló gyerek, Hadd legyek Tutajos – kacagó álom – , Hadd legyek nyárfa a somogyi tájon,
Hadd legyek Kele, most hadd szálljak újra, Vuk-bőrben naivan vadásszak nyúlra, Hadd legyek Hú, vagy hadd legyek Lutra, De ha már így küldtél, Uram, az útra,
Hallgass meg hát, mint kis Csít a tenger: Simabőrűek közt hadd legyek ember!
Sajnos az utóbbi beküldött verset nem én írtam. Szerzőjét sajnos nem ismerem, pedig szívesen olvasnék tőle többet is.
Ellenben itt van egy a saját verseim közül:
</P>
Vén fa, ki itt állasz évszázadok óta,
mesélj nekem.
Mesélj milyen volt magnak lenni,
földre hullni s ott nőni.
Mesélj milyen mikor az anyaföld ölel,
mesélj milyen ha a nap süti lombodat.
Mesélj mit súg a szél mikor álomba ringat.
mesélj a madarakról kik ágaid közé szállnak le pihenni
vagy fészket raknak ott.
Mesélj a viharokról melyek éltető esőt hoznak,
S tépik lombodat.
Mesélj a vándorról ki árnyas lombod alatt pihent.
Mesélj a télről, a tavaszról, a nyárról, az őszről,
mesélj az elmúló időről.
Mesélj a gyermekről ki lombod alatt kezdett járni,
s hogy el ne essen törzsedbe kapaszkodott.
Mesélj a kisfiúról ki ágaid közé mászott,
s onnan nézett szerteszét a határba.
Mesélj az ifjúról ki árnyad rejtekén csókolta meg szerelmét.
Mesélj a férfiról ki ágadra szerelt hintán, hintáztatta gyermekét.
Mesélj az aggastyánról ki botján támaszkodva vén szemével hálásan tekintett fel rád.
S mesélj arról milyen egy koporsót ölelni gyökereiddel;
ölelni a gyermeket, a fiút, az ifjút, a férfit, az aggastyánt és az elmúló időt.
Vén fa mesélj, mesélj most nekem,
mesélj arról mit megéltél.
Mesélj a napról, a virágról, a csodáról,
mesélj most nekem az életről magáról.
Mesélj hogy lássam hogyan múlik az Idő.
tetszenek a versgondolatok és az eltérő sorok forma dinamikája -
(remélem, nem sért a közvetlen szakmai kollegiális hang?)
miután nem tűntetted fel a szerzőt, az itteni szokások miatt azt kell gondoljam, Te alkottad...tetszik, és gratulálok a teljesítményhez és a kiforrt stilushoz, és arra kérlek, hozzál másokat is hogy olvashassuk munkáidat...
ErdőEmber, ó, ne hidd hogy az ormok, hegytetők némán állanakBeléjük nőtt fák gyökerében, ága közt vádlón fennmaradts minden írva van. Ki merné állítani: nincs hűlt seb, mi fája fának, mikor zúgatja szép a lombot megrezdül a tájés a hegytetőn sűrű, súlyos emlékként meggyűl a homály.
nem éppen vidám életünk eme forrpontján talán mégis találunk tájékozódási pontot, ahol találkozhatunk...
A költészet hatalmas tárháza kimeríthetetlen, szinte tetszőlegesen lehet válogatni, ám a költő, verseit többnyire az élet visszatükröződéseként alkotja meg, és titokzatos üzenetekként adja át...néha groteszk bohózat rébuszaival, néha barna próféciákban...néha szerelmek boldog hírnökeként...
Szobrok utcák mellékhelyiségek gördülő kőtömbök reménységek omló vakolat újra vakolt fal visító kapurácsok átírt címek tapsvihar a tér nem marad üres szent hősök és hős szentek a marhák a vágóhídra mentek
Ez egy eléggé szomorú vers, de pont illik a hangulatomhoz. :(
Egyébként én minden alkalommal meghatódom rajta.
Johann Wolfgang GoethaA Tündérkirály
Ki vágtat éjen s viharon át?
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.
„Fiam, mért bújsz így hozzám? Mi bánt?”
’Nem látod, apám a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng…’
„Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”
„Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
Sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám.”
’Nem hallod, apám a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat…’
„Fiacskám, csendben maradj, - ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél.”
„Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon,-’
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük.”
’Hát nem látod…ott – nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám.-’
„Fiam, fiam, én jól látom: amott
a nedves fűzfák törzse ragyog.”
„Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”
’Édesapám, ne hagyj…ne – megállj:
megragad – elvisz a Tündérkirály…’
Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
Megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.
