Gyakran ténfergek az életemben, Mint eltévedt idegen. Nem ismerek fel senkit magamban, Bensőm csüng tépett idegen. Függ a múlt az emlékezeten, Mint értelem az ékezeten, S rég múlt dalokat dúdol az agyam, És a távolban felködlenek Az ismerős-volt ismeretlenek; S én csak emlékezem
Sírhalmotokhoz megpihenni térek, Tétova imádság bennem, Lelketek boldog legyen idegenben, Új és új ruhatestben. Ajkam néma, de zokog a lelkem, Majd feloldódik a szeretetben. Egyre több sírkereszt áll szívemben, S várjátok csöndes megérkezésem Óráját-percét képzeletben, S én csak emlékezem.
Álldogálok apám sírja mellett. Fénylik a lakkozott fakereszt, Ragyognak szavai bent a lelkemben, S mindez régmúltként lengedez A gyönge szellőben. Az emlékezet vetítő-vásznán Zászlóként lobognak verssorok, Melyeket együtt szavaltunk. Ó, Szent Március! Egyszer szabadság is lesz talán - Sóhajtottuk, S én csak emlékezem.
Tizenöt évig nem írtam egy sort sem. Helyettem is mindent Párom írt versbe. Mellettem tombolt minden nap a költő, Az örök elégedetlen, A gúzsba kötött lélek szenvedő Szabadságvágyától elemésztett ember, Kivel együtt olvastam, Tanultam és szavaltam Aranyt, Petőfit, Adyt, Józsefet. Hamvai régen egy urnába zárva Semmivé oszlanak a homályban, S én csak emlékezem.
Egykor halkult mesék Csengnek most újra bennem, S a Székely-himnusz rejtező hangjai... Nagyapám énekli ifjúi hévvel. Hisz képzeletbe szárnyalt az emlékezet, S homályosul szemem. Talán a délceg ifjú könnyezi A régen feledett meséket, Midőn harcba indult a magyar hazáért, Szent szabadságáért. Halványul az angyalbőr a képen, A puska is megremeg kezében, S én csak emlékezem.
És nagyanyáim, S az ő édesanyáik, Kik fiakat szültek katonának, És lányokat anyának, Egyedül is helytálltak. Melegen tartották az otthont, S új otthont teremtettek az üldözöttek, Amíg a férjek-fiak csatáztak, S reszketve-várva tették dolgukat: Két röpke ölelés között Szültek-neveltek, Vetettek, arattak és temettek. Róluk is szól a kereszt e versben, S én csak emlékezem.
Emlékezem: vagy én is Ott voltam talán? A honfoglaláskor István oldalán? Netán Attila ostorát is Éreztem testemen? És emlékezem annyi századon át Az elveszettekre a kereszteknél. Hiszen a lélek-dimenzióban Nincs se múlt, se jövő, Se távol, se közel, Csak matrixként hull egymásra a történelem Annyi százada Bánataival és örömeivel, S én csak emlékezem.
Egy kopjafánál megállok egy percre, S eltűnődöm, Kinek az emlékére Áll itt múlt és jövő határán... Aztán rájövök, Mindegy is a név, Hiszen egyek vagyunk, Csak egységben nem vagyunk oly rég, Azért taposnak rajtunk, Magyarokon; kegyetlen századok. S mi is az egység? Ha temető keresztjét Azért tisztelem, mert itt volt, Itt holt, Itt tette dolgát, és épített hazát, Akár tót volt, akár rác, Magyar vagy sokác: - Ember. S egyek vagyunk az írás szerint, És szabadok és jók, S én csak emlékezem...
Mint anyját a gyermek - Mindenki más előtt – engedd, Hogy szelíden köszöntselek!
A szavak mind hozzád szaladnak: Mondd csak! Mondd…
Szerető kedves - a kedvesnek - Most és mindörökké: Tiéd legyek!
Ajtót mutatva a múltnak –
Fordul a világ –
Ma holdas május éjszakán, -
Kacag minden asszony és leány,
A kert nimfái csókot lopnak - Gyöngyvirág és rózsa alkony Hajnalig táncolnak virágos parton - Álom kerget éji fényfolyón, A kertek alján május ringat, Harmatozva, illatárban, Éji lázban lángolón –
Ma haranggömb az Éji Mennybolt –
Csillagvarázslat, - holdfény násza –
Hullva lángol szakadatlan;
Az aranybarna éjszakába.
Harangláb mereng a táj felett –
Árterek, erdőtlen szakadékai futnak –
Minden jeltelen; nyoma sincs az útnak. Ó Ünnep, - adj enyhet!
Újszülött hangok gyöngyöznek: Engedd korsóm csendjébe rejteni arcomat - Hogy megszülessen egy, égő könnycsepp; Mosolyogj Kedves- és feledd,
Hogy könnyes a szemed,
Mert minden nap megbántok valakit; Télben a tavaszt, ha kivirágzik; A hajnali szelet,
Mely szivárványt kerget - fejem felett;
Ha lángol a Nap, engedd, hogy csókoljalak; Engedd, hogy szeressem: A forrásba merülő fehér követ, A vakság hamuját –
De a szerelmet, ne vedd el tőlem soha - Mert minden nap megbánok valamit, Engedd, hogy beszívjam illatod, Édes mostoha! Óh szerelem! Engedd meg nekem,
Hogy tőlem a nőt, a csók ne tartsa vissza - Fogja kezem, övezzen öröm és minden óra - Amíg hó-fehér lován a férfi Hercegi patyolat-palástját letépi Szeretni fognak a szüzek Amíg szerelem születik – Álmodó tüzek -
Amikor gyorsabban ver a szív, a vér - Szemünkben mélyebben villámlik a fény, Amikor vonagló ajakad szerelmét akarja, Akkor fogadj magadhoz édes mostoha!
Tudom, e kívánság-dal - Amolyan – hosszú, félszeg sóhaj,
Üdv mindenkinek! Ha még nem ismernétek ezt a honlapot akkor had ajánljam figyelmetekbe. Itt online audió ban hallgatthatsz meg sok-sok verset. http://tudastar.googlepages.com/versek
Szívemben gyász van, szememben tört fény, Kezemben élet, ingerlő örvény, Utolsó órán egyetlen törvény, A lehetőség vissza sosem tér… Egy elmulasztott perc végig kísér, S lélekmély vétség megbocsátást kér.
gyűrött mozijegy elkopott székek rossz forgatókönyv ripacs színészek unalmas film elvásott élet én lecseréllek
megfáradt napfény hűvösen fényes elkésett tavasz máris fekélyes tiltott szerelem kénytelen-kéjes magányos élet én lecseréllek
minek felkelni sötét reggelek fáradt mozdulás értelemtelen fájdalom sajog ott kinn és itt benn könny mosoly helyett siralmas élet én lecseréllek
néma barátság rohanó világ arcod távoli sejtése profán ördög vagy te is angyalszárnyakkal álom-pillangó virágkehelyben nektárod édes keserű élet én lecseréllek
remény a nincsben nincs a reményben szemernyi vígság bármerre nézel csak üres hívság fedi a lélek mély valóságát nehéz a kereszt pénzzel könnyíted álságos élet én lecseréllek
mondod hogy szeretsz s fillért nyújt kezed érintés helyett – már nem vagy velem – átkot mormolok én hívő lélek Isten útját el sohasem érem ördögi élet én lecseréllek.
lecserélnélek elvásott élet szerető társasra magányos élet víg mosolyosra fájdalmas élet valóságosra álságos élet nyílt gerincesre becstelen élet tisztán szeretőre pokoli élet
lecserélnélek félig kész filmem szívemmel kérlek teremtő Isten gyújts napfényt – lássak rátalálhassak jelölt utamra melyről oly gyakran Káin-útra térek – fényes ösvényre lecserélnélek
indulni kell. ütött az óra Thanatosszal a kézfogóra. búcsúzik tőled, erdei virág, kinek bibéjén zöld hernyó rág, s tőletek is, ti szálas szilfák. árnyaitok az avarba írják törzseteknek mindenik görcsét; hány villám döntött volna hétrét, ha hagyta volna a teremtő.
alkonyodik és furcsán megnő széltében-hosszában minden árnyék. sötétedik. ó, bárcsak látszanék remény és értelem itt maradni! nem tartja vissza senki, semmi! sem jó barát, sem hű ellenség, holdtalan, sötét, vagy fényes, kék ég, család, kinek terhére lenni gyűlölne – több gondot okozni…
indulni kell. ütött az óra. felkapta fejét a kongatásra… már a fájdalom ereje is meggyengült, mi teste, s a lelke között ott ült a kettőt egymáshoz kötő szálon, mint messzi, ködbe veszejtő álom, egyetlen, mi még küzdeni késztette, lelkébe százezer sebet égetve, s nincsen idő, mely mindet gyógyítja…
ujjaim között átfolyik gyorsan a kérgesült idő néha szeretném megragadni a szívemben verdeső s tajtékot hányó vadlovat hogy ne vágtasson úgy lassítson s várjon egy percet amíg kisimul az út de nem tud megállni csak rohan és elfeketedik mögöttem az élt évtizedek egymást kergetik s vitatkoznak melyikük volt jobb könnyebb boldogabb nem tudják hogy számomra régen meghalt már a nap alkonyat van csak holdas éj s merengő csillagok az idő újra megsebez mert torzuló romlást hoz fájdalmat bánatot magányt s a kiégett lelkemet régen túl a zenitjén már senki sem őrzi meg elfeledte a Teremtő is kit alkotott egykor rég mégis mindent neki ajánlok ami hátra van még
Azt hiszem, a kelleténél mélyebben járunk mai életünk mocsarában, ezért az irányváltás...
Profán zsoltár
gyémánt szemed hamuvá éget így nézek most már csak magamra kínomban is dalra fakadva keresek porba szánt igéket - mindenben tégedet szeretlek de némaságod engem büntet -
itt a szívem a tenyeremben - de te nem védsz meg mégse engem aki arcod még sosem látta szűzen lökték ki a világba - verselek éjt-nappá feloldva szánalmas igéket motyogva -
dúltan az égbolt földre huppan teremtesz fényt nappallá rontva örök bajokkal - nagy titokban körül a vér s vad vágyak tánca vörös pillantásokat gyújtva szerelmi kínt hoz a magányba -
gyémánt szemed hamuvá éget - ím panaszos imám – magasztal - s bár e tűzből felhangzó ének megvérez szilánkos szavakkal - lelkemből kitépve lobog a láng - s elemészt - zsolozsmás malaszttal
Mentsétek meg a reményt – Az ember pusztulással fenyeget Azt mondja – Nihil – szívet mos Egy órányi élvezet - Azt mondja – Sebaj – agyat mos Egy órányi jó duma - Ha-ha, kacag a csalódás démona...
Az élet bonyolult lett Elszabadul most a rossz A hamis fuga - mint a rák Burjánzik: mindenre gyanakszik - Ó milyen ostobák – Lovaink megőrültek A "minden-pusztulásba" cipelik terhüket A szkita aranypajzs - Svasztika – Ősi tudásunk hídja - Isten pecsétje elveszett!
Íme a pseudó média - Shaj hoj - Sejhaj – lelket mos - Le pala vi jekh luma -
egy órányi vaker duma - Ne szóljon ki elhagyja népét Kéretlen ajándékát adja vissza És menjen a pokolba Veszett úton pénzről dadogva!
Kórházi munkajáték a cél: Köröttünk fémrács - Tilos az őszinte beszéd - Rozsdatemetőkben Bottal vernek - Ólmos klónok fenyegetnek…
Egy élet van, ne szakítsátok szét! Mentsétek meg a reményt – Legyen magja a nyelv Hogy Mi értsük egymást - Ébredj! Bartók és Kodály zenéje követel. Megejt - felhőtlen derüvel - Ezüst forrása még buzog A mese smaragd erdejében.
Szeresd a legendát Ott él a teljes ember Test és vér Átváltozni kész: Szívében fény - Testvéri Csodaszarvasként Szemében ül a remény - Téridő örökös fiakért, miénk Az időtlen pazarló teljesség -
Ültess élő fát az újjászületésért! Rakj tüzet - hord szét a köveket - Vidd vissza a sziporkát, ahonnan a lélek ered...
Szeretnék ezermester lenni. Szűk műhelyben szorgoskodni, hozzáértőn tenni-venni. Feltalálni új dolgokat, Halkan zúgó, pöfékelő, izgő-mozgó robotokat.
Készítenék mindenfélét, Megszerelnék rádiót, magnót, játékot és tévét. Sárkányokat is gyártanék, A szép színes játékokkal senkinek sem ártanék.
Ámulna ám a szomszéd gyerek, Tátott szájjal mellettem, figyelné, hogy hogy szerelek. Tanítnám őt is, ha kérné, Szögelnénk a földön, míg a munkapadot fel nem érné.
Csöndben lennék egész reggel, Csak mérnék és terveznék, mindig újabb ötletekkel. Munkapadon kis szerszámok, Csöndben várnák, időt rájuk mikor szánok.
Délután csak dolgoznék, Kezemben szerszámokkal, remekművet varázsolnék. Kalapálnék, kip-kop, Íme az új szerkezet, fényes, fémes, tip-top.
Kis műhelyem ablakából, Csak a jót látnám a durva gonosz nagyvilágból. Műveimet neked adnám, De időgépem rejtett titkát, magamban még tartogatnám.
Van-e még csillagfény, éji égre felvilágló, mely utat mutat a fakó föld gyöngyszürke vándorának, ki csak gyalogszerrel járhat világot látni, oly szegény, de szíve tiszta és szerény?
Van-e még napsugár, prizmán megtört szín-szivárvány, tenger hűs mélyére érő? Csillan-e kéken ezüstlő kagyló keményre zárt héján, melynek kocsonyás ölében homokszemből igazgyöngy nő?
Van-e még hársvirág? Illata új csodát idéz, aranyosan fénylő szirma katicát is bódít néha, édesen gyógyít, mint a méz… Nyílik ágain milliárd; találni-e még olyan fát?
Van-e még kismadár? Víg trillákat fuvolázó: éneke a kék égre száll, közben vidám násztáncot jár – kis szíve párjának tetszőt… Vízből, földből, tört szalmából fészket fiókáiknak szőtt?
Van-e még muzsika, ahol szív búsul magában szellő szárnyán odaszállva könnyeket csal a szemekbe, lelked mélyét így tisztítja, vidám dallal kedved szítja, amíg fölragyog szelíden?
Van-e még költemény? dallama nem szikla-kemény, lágyan peng mint hárfa húrja, hangja édes, szava nehéz, régen-múlt estéket idéz; csillogó szemű gyermeknek édesanyja ölben mesél…
Van-e még szeretet, átszel bármilyen nagy hegyet, ha búsulsz, szíven simogat, bontja belső falaidat, s mint lélektükörbe nézve – titkaidat megmutatja: lelkedben mélyen legbelül milyen jó vagy, milyen tiszta?
Van-e még becsület, útját egyenesen járó, sosem hazug, nem is csalfa, csak az igazat mutatja? Vállán viszi a keresztjét, megtartja büszkén gerincét, de Isten előtt térdre hull… tisztessége el nem lanyhul.
Van-e még reménység? Fest az égre délibábot, éjszakába színes álmot, mitől nem adja meg magát a lélek, lép, halad tovább fejlődése rögtelt útján, és egyetlen csodás látvány, mely ezen irányban tartja – vajon a szeretet maga?
Van-e még boldogság, s ha igen hol van a titka, és ma miért olyan ritka, hova száll el percek alatt, ha rád talál, és elhiszed – már örökre tiéd marad? Mind beljebb vonod magadba Többet, jobbat, mást akarva, s ezzel el is veszítetted… Van esély a boldogságra? Feltétlenség csak az ára?
