pökhendi [1837] Játékos szóalkotással keletkezett származékszó. A köp ige pök alakváltozatának játékos -hendi kicsinyítő képzős alakja. A pökhendi eredetileg mások megvetését, lekicsinylését fejezte ki. Napjainkban az enyhébb 'sértőn fölényes, szemtelen' jelentésben használatos. A játékos képzőre lásd még az oktondit is.
pehely [talán már 1346-ban tulajdonnév formájában megjelent Pehul formában, de 1460 körül már biztosan adatolható pelleh formában.]
Származékszó. A 'finom, apró pehelytoll' jelentésű nyelvjárási pih főnév [1513] -l - -ly kicsinyítő képzős alakja. A pih szó hangutánzó eredetű, hangalakja eredetileg a kilégzés hangját jelenítette meg. Szókincsünk igen korai rétegébe tartozik, ugyanis egy ősi igenévszónak főnévi folytatása. Ugyanennek az igenévszónak igei tagja a régi nyelvi pih 'tollat foszt, tollal bánik' ige [1430 k.], melyből piheg szavunk származik. A pihe főnév [1566] is ugyanebből a szótőből alakult. A szóvégi -e kicsinyítő képző, esetleg megszilárdult birtokos személyjel lehet. A pihe szó jelentései úgy magyarázhatók, hogy a hangutánzó hangalak eredetileg a toll, szőr egyetlen lehelettel elfújható könnyű voltára utalt. Származékai a pelyhedzik [1590] és a pelyhes [1600 k.].
Meglep, hogy szerinted a picsa a ’női genitália’ elsődleges megnevezése. Egyrészt aránylag kései (szláv) jövevény, másrészt kifejezetten jellemző a ’fenék’ jelentés a nyelvterület számos pontjáról. Ezzel szemben a véleményem szerint elsődleges pina megnevezés sokkal szélesebbb körben jelenti kizárólagosan a ’női genitáliá’-t (azért a nem kategorikus megfogalmazás, mert e szónak is kimutathatók ’fenék’ adatai). Egyébként a két szó között semmi rokonság nincs, a pina ugyanis ősi örökség, finnugor szó a magyarban, és valószínűleg összefügg a fan, fon, falszavakkal (a fal ’halászathoz használt fonott rekeszték’-et jelentett feltehetőleg). Egyébként a ’női genitália’ és a ’fenék’ jelentés átmenetben én semmi furcsállnivalót nem találok, hiszen az előbbi – próbálom valahogy kulturáltan megfogalmazni, nem biztos, hogy sikerül – nem nagyon kézzelfogható. Szóval egy mell, egy pénisz, egy fenék konvex, ily módon feltűnő, látványos. Míg a női ivarszerv alapvetően konkáv, ráadásul rejtett, védett helyen található. Ebből természetszerűleg adódik, hogy a szomszédos területekkel könnyen cserél elnevezést (a seggnek is van ’női genitália’ jelentése is; de hogy melyik cigány nyelv melyik nyelvjárásában pontosan mi a helyzet, szerintem itt nem nagyon tudjuk megválaszolni). (Ráadásul a tabusítás miatt a pontos fogalmi átörökítés generációról generációra szintén igen korlátozott mértékben érvényesülhet.) De a kéz szó is gyakran fordul elő ’kar’ jelentésben, holott ott se rejtettség, se tabusítás.
A másik kérdésedre, hogy a kizárólag nő által végzett maszturbációra miért nincs önálló szó: a patriarchális, hímsoviniszta társadalomnak, amelyet még most se egészen nőtt ki Európa, de évszázadokig, évezredekig általános volt, szerintem ez törvényszerű következménye, nem hiszem, hogy sok magyaráznivaló van rajta. Ugyanakkor az ellenkező irányú átmenetre példa, hogy a meleg szó a huszadik század elején német tükörszóként eredendően ’homoszexuális nő’-t jelentett, és onnan általánosult, sőt ma már mintha inkább jelentene férfit, mint nőt.
P. S.: Elnézést mindenkitől, akit a fentebbiek sértettek, de a nyelvészet nem a szépelgés tana, és attól, hogy bizonyos vonatkozásokban egy társadalom bizonyos szavakat tabusít, ugyanannyira lehet vizsgálni a velük kapcsolatos jelenségeket nyelvészeti szempontból, mint másokat.
> a szerbiai Кучај földrajzi név miből ered és mit jelenthet?
Annak, aki kevésbé járatos a szerb földrajzban, a Kučaj (Кучај) kelet-szerbiai hegység, a Kárpátok legdélibb, azt a Balkán-hegységrendszerrel összekötő tömbje. Hasonló nevű lakott hely van Károlyváros környékén Horvátországban Hreljin Ogulinski faluban.
Az etimológiájáról nem találtam [eddig] adatot. Mindenesetre Szerbiában van Kučevo (Кучево) város is, amelynek neve minden valószínűség szerint egy Kuč- (Куч-) személynévből képződött*. Ugyanerre mutat a szerb Kučin (Кучин), horvát Kučiće, Kučine, boszniai Kučić Kula (Кучић Кула), részben a horvát Kuče és kiemelten a montenegrói Kuči (Кучи) törzsnév.
Mivel a szerb-horvátban az -aj is kicsinyítő képző, így feltételezhető, hogy a Kučaj helynév alapja is személynévi. A személynév etimológiai alapjához a korábban említett szerb-horvát kuče ’(kutya)kölyök’ szón kívül szóba jöhet még a kuč ’járomszeg’, a kučati ’magához vonz/húz (horoggal, kampóval)’, kučina ’(kender)kóc, csepű’ is. Ezenkívül a Kuči törzsnevet az albán kuq /kuty/ ’vörös, piros’ színnévből, pontosabban az abból lett személynévből eredeztetik.
NB. Kérdéses a szerb-horvát kuća ’ház; kalyiba, kunyhó’ szó idevonhatósága. A nyelvterület nagy részén megkülönböztetik a č és a ć hangot, így ez ellene szól. A Zágráb környékén és a történelmi Szlavóniában beszélt kaj-horvát nyelvjárásban azonban ez a két hang egybeesik. Az elnevezések többsége azonban ettől a területtől távol esik (ill. ott is inkább o áll az u helyett a koča ’kunyhó’ szóban). Ugyanakkor némileg bizonytalanná tesz, hogy a Kuči névben az albán q hang č-ként és nem a közelebbi ć-ként szerbesedett.
Ui. A szerb-horvát Kučin helyneveknek van északon is párhuzama, vö. szlovák Kučín (Felsőköcsény) és Kučín (Alsóköcsény).
Ezek azok a lehetőségek, amelyeket át tudok látni.
* Az -ev(o) hím- és semleges nemű alaphoz járuló birtokos melléknévképző, az -in(e) ugyanez, csak nőnemű szóhoz teszik. A -ić apanévképző, az -iće ennek többes száma, ’… leszármazottai’ értelmű helynévképő. Az -e, -i többesszám-jelek, amelyek ilyenként személynévből helynevet is képeznek.
Sok (házi) állat neve származik hívószóból, vö. libu-libu ~ liba, cicc ~ cica stb. Ezek a hívószavak az adott állatra jellemzői anyai hívóhangot próbálják utánozni. Így ezek más hangutánzó-hangfestő, valamint gyermek- és dajkanyelv szavakkal együtt hasonlóak lehetnek távoli, egymással kapcsolatban nem lévő nyelvekben, hiszen hangalakjukat nem (csak) a nyelvtörténeti előzményük szabja meg, hanem kötődnek a fizikai valósághoz (szakszóval „motiváltak”).
A magyar etimológia irodalom is felvázol távoli párhuzamokat, amelyek a hasonló hívószói alap miatt lehetnek hasonlóak, azonban azt sem zárja ki, hogy ezeken belül vannak átvételek, illetve a nyelvrokonságból eredő kapcsolatok (azaz már az alapnyelvben volt ilyen hívószóból lett közszó, amelyet a leánynyelvek is örököltek). — A kutya szó –a végét, hasonlóan a liba, cica stb. nevekéhez, már magyar fejleménynek tekintik. Ez vagy a hívószót „főnevesítő” kicsinyítő képző (tehát a Pista név –a-jával „rokon”), vagy az –ó folyamatos melléknévi igenév képzőjének alakváltozata (ekkor a hulla [tkp. hulló] az analógia).
Magának a tő lehetséges finnugor rokonságára utal az északi vogul (manysi) кутюв ~ kūťuw [ku:cuw] ’kutya, kutyakölyök’, a sziszolai zürjén кычан ~ ki̮ćan [kɨtɕan], ’ua.’, észt kutsikas ’kiskutya’; bár az is lehet, hogy ezek is csak a motiváltságuk miatt hasonlóak.
A nyelvrokonsági körön kívüli hasonlóságra mutat példát az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen az oszmán-török kuçukuçu ’kutya gyermeknyelvi neve és hívószava’, az olasz cucciolo ’kutyakölyök, tejfölösszájú’, nyelvjárási cuccio [kutʃ:o] ’ua.’, szerb-horvát kuca, kuče ’kiskutya, kutyakölyök’, orosz nyelvjárási кутя (kutya) ’kutyakölyök’. — Az orosz szó a szinte teljes egyezés ellenére eltérő fejlődésű, legalábbis a végén, az ottani –я (–ja) ugyanis az ősszláv –ę kicsinyítő képző folytatása, mint a дитя (gyitya) ’gyerek’, теля (tyelja) ’borjú’ stb. szavak végén, és a tőalakja eredetileg –ен– (–[j]en–, –jon-–), mint azt a továbbkicsinyített, egyben ma már köznapibb кутёнок (kutyonok), телёнок (tyeljonok) alakok is mutatják.
Max Vasmer, a legismertebb orosz etimológiai szótár összeállítója az orosz кутёнок (kutyonok) ’kutyakölyök’ címszó alatt az alábbi orosz kapcsolatokat ismerteti: szibériai nyelvjárási кутя (kutya) ’ua.’, куть-куть (kuty-kuty) ’csibék* hívószava’, кутька (kutyka) ’csibe’, Kurszk környéki кутёнок (kutyonok) ’pulyka’, Kolima vidéki кутика (kutyika) ’szánhúzó kutyáknak szóló parancs’.
A közelebbi szláv rokonok közt említi az ukrán котюга (kotyuha) ’kutya, kandúr’, szlovák koťuha ’(régen) kutya; (ma) csirkefogó, betyár’ szavakat, ezek végén az –uha kicsinyítő képző. Az első szótagi o hang a kot, kocúr ’kandúr’ szavak hatására alakulhatott ki az eredetileg feltételezhető u-ból. — Továbbá a hasonló kuč- (kucs-) tőből: bulgár куче (kucse) ’kutya’, кучка (kucska) ’szuka’, szerb-horvát kuče, szlovén kuček, lengyel *kucziuk; lengyelül kuciu-kuciu [kutɕu.kutɕu] hívószó is van.
Balti párhuzam a lett kuce ’szuka’, kucis ’(kan) kutya’ szó, területileg közel esik az albán gyermeknyelvi kuç ’kutyus’, kuçke ’szuka’. A távolabbi rokonnyelvek közül az iráni nyelvek közül az oszét куыдз (kuydz) [kʷɨdz] ’kutya’ és kurd kûçik [ku:tʃik] szavakat említi. Ez utóbbiak esetleg összefügghetnek a Morgenstierne által hozott kəč < kut-či (*kuta-či-) alappal.
Ugyanakkor Vasmer az is felveti, hogy a szláv kuč- tő elvonás a nőnemű –ka képzős kései ősszláv *kučьka < korai ősszláv *koukĭkā szóból, amely így a litván kaukti ’vonyít, vijjog, bőg’, illetve óind kōcati [ko:tʃati] ’erős hangot hallat’, óind kōkas ’farkas’ szavak rokona lehetne. Ebben az esetben a szláv ty-s és cs-s szavak nem tartoznának etimológiailag össze.
Szóval az etimológiai rokonság még a közeli nyelvcsoporton belüli hasonló szavak esetén sem biztos, viszont az sem biztos, hogy csak ’kutya’ (vagy ’farkas’) értelmű szavakat kell rokonítani, hiszen az oroszban a háziszárnyasok neve egyezik, a magyar irodalom pedig „rokon értelműnek” véli a koc-koc hívószóból lett koca ’nősténysertés’ megnevezést a kutya szóval. A magyar esetén arról se feledkezzünk meg, hogy az állat nevében van eb szinonimája, és ennek biztos ugor egyezései vannak (vö. UEW). És még mielőtt a magyar és az iráni kapcsolatot vizsgálnánk, előbb a magyar és az orosz-ukrán-szlovák viszonyáról kellene valamit mondanunk: de erről sem lehet konkrét állítást tenni.
Jómagam ezt találtam, s talán van köze az itteniekhez. Furcsa módon összefutottam már korábban is olyan szavakkal, amik a magyarban vagy nincsenek megfejtve, vagy nagyon bizonytalanok és középiráni/keletiráni nyelvekből, esetleg török közvetítéssel, magyarázhatónak látszanak. Remélem legalábbis, hogy nem túl dilettáns elképzelés ez részemről. :-)
Georg Morgenstierne norvég nyelvész sugnani (ez egy pamíri keletiráni nyelv) szótárában az alábbi sorok szerepelnek "kutyaügyben":
kud m., kid f. ŠXRB dog; kï/ůd S; kwod Y he-dog; kid S; kəč Y she-dog. – Gen. 67 < *kuta/ī, ibid. 130 kəč < kut-či (or rather *kuta-či-). Cf. Yaghn. kut; Sgl. kud, etc.
Corrigenda: „Mások szerint a forrás ennek kelta*Dān-ou̯i̯os párhuzama (hasonlóan mint a walesi Donwy folyónévé) … Ezt kivetően a név a germánban, szlávban is hímemű (tehát nem –a végű)”
A jelentős folyók nevét a közvélekedés teoretikusan a legrégibb keletű földrajzi nevek közé sorolja, mert a teljes hosszuk mentén kevesebbszer cserélődött le egyszerre a teljes népesség, így nagyobb a hosszon tartó átörökítés esélye, mint a kisebb földrajzi kiterjedésű toponimák esetén. — Minden nyelvre jellemző változások egyike a hangtestek rövidülése, pl. a szinkópa (magánhangzó-kiesés a szó közepéről), a szóvégek lekopása. Ezekben a változásokban a földrajzi nevek is részt vesznek: és a régi, stabil megnevezések régebb óta vesznek részt, mint az újabb keletkezésűek, így természetszerűen rövidebbek. Egy hasonló – bár fiatalabb, de pont ezért szemléletesebb – magyar változáshoz vö. a –falva utótagú településnevek –fa alakúvá rövidülését. — Nincs tehát semmi csodálatos abban, hogy a nagyobb folyók neve rendszerint rövidebb, mint akisebb vízfolyásoké.
A fenti példán kívül a rövidülés a magyar nyelvre is jellemző: a mai három szótagos Fehérvár helynév a XI. sz. közepén a Tihanyi Alapítólevélben még öt szótagból állt: feheruuaru. A magyar nyelv a késői ősmagyar korra elvesztett minden eredeti szóvégi rövid magánhangzót, a mai szóvégi magánhangzók pedig bonyolultabb hangkapcsolatok egyszerűsödései. A mai magyar fa ’fás szárú növény’ szó rekonstruált elődje *puwɜ, a búza ’gabonanövény’ oszmán-török párhuzama buğday s í. t. — Így a mai –a végű magyar helynevek is vagy átvételek, vagy hosszabb hangalakok egyszerűsödései (vagy mindkettő).
A sok –a végű víznévre az a magyarázat, hogy egyébként is sok az –a végű szó. Ezek közül sokat a szláv nyelvek és a középkori latin közvetítettek. E két nyelvcsoport közös jellemzője, hogy a nyelvtani nem a szóvégekben alakilag is kifejeződik, és a nőnem tipikus végződése mindkettőben –a. Ez tehát azt jelenti, hogy a főnevek durván harmada ezekben a nyelvekben –a-ra végződik. Ráadásul a ’víz’ jelentésű szó (szláv voda, latin aqua) is nőnemű, csakúgy mint a ’folyó’ (szláv reka ~ rijeka, latin flumen). Ha tehát egy folyónévről kell a nyelvközösségnek döntenie, hogy az milyen nemű, akkor adódik, hogy nőnemű lesz, így a neve is –a-ra fog végződni. (NB. A vizek „nemisége” kifejeződik abban, hogy e népeknél a vízhez kapcsolódó mitológiai lények túlnyomóan nőneműek voltak.)
Nem említettél ilyet, de a környéken több folyó neve azért –a végű, mert olyan elhomályosult összetétel, amelynek utótagja az ógermán *ahwō ’(folyó) víz’ szó (a latin aqua rokona). Ez a gótban is adatolt mint ahva, a németben pedig aha > ahe > Ach alakokon keresztül redukálódott –a-vá. Ugyanez a redukció megtörtént a skandináv nyelvekben is, ott dán-svéd-norvég å (régen aa alakban is írva), izlandi-faröeri á az alakja (és itt a közszói használata is megmaradt). — Jellemző német példa a Duna két forrásága, a Brege (1234: Brega) és a Brigach (10985: Brigana): mindkettő egy ’hegyi folyóvíz’ értelmű germán szóösszetételből eredhet, amelynek ófelnémet megfelelője *bergaha, a góté pedig *baírgahva lehetett.
Szajna: Ilyen alakban először 1818-ból adatolja Kiss Lajos, 15 évvel korábban még Szejne volt. Az –a végű magyar név a német Seine hibás, betűejtéses [seinə] hangalakjának átvétele a végződés latinosításával. Hasonló latinosításhot vö. német Göttingen > magyar Göttinga stb. — A német név az egy szótagú francia Seine [sεn] átvétele, amelynek a helyesírása az ófrancia két szótagos ejtést tükrözi. A folyónév ókori latin formája a három szótagos Sequana volt. Ez egyesek szerint preindoeurópai eredetű, mások a kelta istennévből vezetik le, amely a mai francia Saône folyónak is nevet adó Souconna kelte istennő névváltozata lehet. (A Saône-t az ókori rómaiak Arar-nak nevezték.)
Rajna: Ilyen alakban először 1757: Raina. Ez a német Rhein átvétele a szóvég latinosításával (hasonlóhoz vö. Szajna, Elba, Majna). Korábban Rén(us) volt a magyar neve, vö. rénes ~ rénusi forint ’rajnai [a Rajna menti fejedelemségekben vert] forint’. Ez az ókori latin Rhenus (~ görög Ῥῆνος) név tudós továbbéltetése. Ezt ’folyó’ jelentésűnek értelmezik az indoeuópai *rei̯ ’folyik’ tő -no- tőképzős származékaként. Vö. pantha rhei ’minden folyik’ (értsd minden mozgásban van) ógörög szólás, ill. a középír rían ’tenger’ szó. — Ha nem is ők alkották a nevet, a kelták tartották fent a nevet az írásos korig. Toszkánában is ered egy ugyanilyen etimológiájú nevű folyó, a Reno, amely a Pó deltájától délre ömlik az Adriába. — NB. Ez a folyónév így csak a modern magyarban végződik -a-ra.
Majna: 1883-tól Majna a német Main végének latinosításával. Ókori latin neve Moenus, és indoeurópai eredetűnek vélik: egy hasonló szó maradt volna meg litvánban maivas alakban és a ’mocsaras talaj’ jelentésben. — NB. Ez a folyónév így csak a modern magyarban végződik -a-ra.
Duna: Korai magyar fejlemény (1210: Agduna ’Ág-Duna, a mai Mosoni-Duna’), amely az északi szláv Dunaj folyónév átvétele. A szóvégi –aj > –a változáshoz vö. fentebb a búza szót. Az északi szlávok szóvégi –j-je lágy v-ből lágyult tovább, és ők a germánoktól (gótoktól) kaphatták *Dōnavi formában, akik pedig a görög Δανούβιος ~ latin Danubius nevet vették át. Ez utóbbiak forrása pedig egyesek szerint egy középiráni *Dān-avya- lehetett, amely az középiráni dānu- ’folyó’ (> oszét don ’folyó’) továbbképzésének látszik. Mások szerint a forrás ennek *Dān-ou̯i̯os párhuzama (hasonlóan mint a walesi Donwy folyónévé). — NB. A latinban és görögben a név hímnemű talán a hímnemű fluvius, ill. ποταμός ’folyó’ köznevek hatására. Ezt kivetően a név a germánban, szlávban is nőnemű (tehát nem –a végű). Így a folyónév csak a magyarban –a végű másodlagos hangváltozás eredményeképpen. (Az középiráni végződést nem tudjuk, a fent csak a rekonstruált tőalak szerepel.)
Drina: Az ókorban még más végződéssel szerepel: latin Drinus, görög Δρίλων, korábbi Δρείνος ~ Δρείλων. A magyarban későn, a XVI. sz. közepén adatolható, itt a délszláv Drina név átvétele. Az –a végződést a szlávok tehették a névre a nőnemű szláv reka ~ rijeka ’folyó’ köznév analógiás hatására. — Távolabbi etimológiát nem találtam.
Boszna: A magyarban a délszláv Bosna ['bôsna] folyónév átvételéről van szó, amelynek ez a hangalakja a szlávok közt alakult ki. A középkori latin forrásokban Bosana, Bosina, görögül Βόσωνα formában fordul elő. Az ókori említései bizonytalanok, a Bathinus folyónevet próbálják egyesek hozzákapcsolni. Az etimológiáját leginkább egy illír *Bass-(i)an-a(s) képzésben vélik megtalálni, amelynek *bass- alapja az indoeurópai *bhog- ’folyóvíz, patak’ tő folytatása, mint a német Bach ’patak’ szó.
Elba: Magyarul először 1853-ban említik Elba alakban a német Elbe (nn.) végének latinosításával. Az ókorban Albis alakban említik a nevét, a középkorban Albia is előfordult, de ez már a latin alba ’fehér’ szó népetimológiás hatását mutatja. A neve voltaképpen egy ’folyó’ jelentésű germán közszó, amely ilyenformán a skandináv nyelvekben maradt fent máig, vö. svéd älv, dán-norvég elv, izlandi elfur.
Dráva: Ókori neve görög Δράβος, latin Dravos ~ Dravus volt. A mai –a végű névalakja a szlávban alakult ki, vélhetően a rěka ’folyó’ közszó analógiás hatása miatti nemváltással. A magyarba korán bekerült a délszlávból (XII. sz.-i írásos említése van). — Többen az indoeurópai *drou̯os ’futás; folyás’ szóra vezetik vissza, amelyet az óind draváḥ ’futás, gyors mozgás; folyósság, folyadék’ szóval igazolnak.
Száva: Ókori neve görögül Σάουος, latinul Savus. A mai –a végű névalakja a szlávban alakult ki, vélhetően a rěka ’folyó’ közszó analógiás hatása miatti nemváltással. A magyarba korán bekerült a délszlávból (XII. sz.-i írásos említése van). — Az indoerópai *sou̯os ’nedves dolog, folyadék’ szóra vezetik vissza, talán az illír *savas ’folyó’ közvetítésével.
Kupa, Kulpa: Az ókorban görögül Κόλαπις, latinul Colapis. Ezt összetételként értelmezik, amely olyan indoeurópai nyelvben keletkezik, amelyben az alapnyelvi kʷ hangból p lett, az –apis utótag így a latin aqua rokona lehet. A Kol- előtagnak ’görbe’ vagy ’világos’ értelmet próbálnak tulajdonítani. A délszlávok a nevet Kъlpa > Klpa formájúra alakították, és ebből a XVI. sz.-ban lett horvát-szerb Kupa, szlovén Kolpa [kou̯pa] (vö. szláv dlga ’hosszú (nőnemű)’ > szerb-horvát duga, szlovén dolga). — A folyónév magyar forrásokban a XII. sz.-ban igazolható (Culpe [latin birtokos eset], egy-kétszáz évvel későbbi másolatban): ez még a régebbi szláv Klpa formából ered a névkezdő mássalhangzó-torlódás feloldásával. A Kupa újabb átvétel.
Tisza: A honfoglalás előtti forrásokban görög Πάθισσος, Τισσός, latin Pathissus, Tissus, Tisia formákban jelentkezik. A Pa- előtagú és anélküli formák egymáshoz való viszonya kérdéses. Egyesek egy trák-dák *patis ’víz’ szót keresnek benne (amely a szanszkrit pāthas ’víz’ szó alapján feltételeznek), mások az indoeurópai *ti-sjo- ’olvadék (víz)’ képzést látják benne. Ez utóbbi esetben a pa- ’el-’ értelmű előképző lehet. Az is lehet, hogy két név keveredik, illetve korabeli népetimológia lépett fel. — A magyarba és a németbe (Theiß, Teiss nn.) a nevet a szláv közvetítette .
Volga: Tisztázatlan etimológiájú név, amely nem megy vissza az ókorba, Ptolemaiosz Ῥᾶ (Rha)-ként ismeri (ezt őrzi a mordvin Рав(a) / Rav[a]). A szláv etimológia a nevet összeköti a cseh Vlha és lengyel Wilga folyónevekkel, így az orosz волглый (volglij), cseh-szlovák vlhký, lengyel wilgotny ’nedves, nyirkos’ szavak tövéből származna. Van finnugor etimológia is, amely a Vologda helynévvel kapcsolná össze, amely ezáltal a magyar világ ’világosság’ szó távoli rokona lenne, vö. keleti cseremisz волгыдо (wolγə̑δo) ’világos’, régi Волгыдо (Wolγə̑δo) ’Volga’, finn valkea ’fehér, világos’, valko ’fehér ló/állat’, észt valge ’fehér, világos’. — Az Etelköz helynév tanúsága szerint eredetileg a magyarok a török nevén ismerték: csagatáj Ätil ~ Ädil, tatár Идел (İdel).
A Lena folyónév eredete nem tisztázott, de úgy vélik, az evenki Елю-Енэ (Elju-Ene) ’nagy folyó’ ~ jakut Өлүөнэ (Ölüöne) elnevezés orosz népetimológiás változata. A halha-mongol Зүлгэ (Zülge) szinonima nyilvánvalóan a зүлгэх (zülgeh) ~ klasszikus mongol ǰülge- ’csiszol, fényez, dörzsöl’ igetővel függ össze (vagy ilyen népetimológia a fenti szibériai török névből). — A Tuva eredetileg nem földrajzi név, hanem a tuvai nép önelnevezése, a Tannu Tuva ’tuva [nép] területe’ kifejezésből vonták el az oroszok.
Az a benyomásom, hogy hárítasz, nem akarsz ezzel foglalkozni. Ezt megértem és elfogadom, de nem tudom miért nem lehet ezt vállalni.
(egyrészt nincsen folytonossági hiány, mert a PIE-IE-szláv stb. gyelvek fejlődése és szétválása pont felölei ezt az időszakot, másrészt nem is ez volt a kérdés).
Pedig lenne egy csomó ezzel kapcsotos kérdésem, mint pl. a vízrajzi nevek eredete:
Szajna Rajna Majna Duna Drina Boszna Elba Dráva Száva Kupa Tisza Volga
...
Láthatóan hatalmas, és nagyon eltérő területeket ölel fel a lista (két szótagú, a-ra végződő, vagy sok közülük va-ra végződő, de területileg ki lehetne terjeszteni még tovább: Tuva, Lena (Zülga/Zülge).
Ezzel kapcsolatban a következő felvetéseim lettek volna:
- magyarban a nyelvújítással váltak-e ilyen egységessé?
- más nyelvekben létezik-e ilyen fajta hangtani hasonlóság (tudtommal nem, mert egyik szláv, másik gall, harmadik szkíta stb. eredetű)?
- ismerjük-e mindegyiknek az eredetét?
- lehet-e egy korábbi, ismeretlen nép a forrás, vagy csak a magyar nyelv szabályaihoz alkalmazkodtak ezek a szavak és azért ez a feltűnű szabály? (de akkor miért nem ez a helyzet a többi folyó névvel is? Miért inkább csak a jelentősebb folyónevekre igaz ez a szabályosság?)
> Legalábbis az ún. Anatóliai Hipotézis szerint az Indo-európaiak hozták be Európába a mezőgazdaságot a Közel-keletről. […] a fenti hipotézis szerint nem vizsgálták, hiszen nem is kellett vizsgálni a mezőgazdasggal kapcsolatos szókészlet eredetét, mert definíció szerint indo-európai (ill. szűkebb térségünkben azon belül szláv) volt
Ilyen alapon továbbra sem lehet értelmezhető álláspontot képviselni. Az anatóliai hipotézis a Kr. e. VII. évezredre vonatkozik, a szláv-magyar kontaktus pedig a Kr. u. I. évezredre. Nincs olyan állítás, amely ezt a 7–8 ezer évet így direkt ok-okozati kapcsolatba állítaná*. Tehát nincs is mit vitatni.
* Erre mondtam egy hozzászólással alább, hogy ez szalmabáb-érvelés.
Köszönöm, hogy elolvastad a felvetésemet, nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán lesz reakció rá.
Nem tudom mennyiben érzed hamisnak az általam összefoglalt fősodorbeli elfogadott tudományos álláspontot a mezőgazdaság európai elterjesztéséről. Legalábbis az ún. Anatóliai Hipotézis szerint az Indo-európaiak hozták be Európába a mezőgazdaságot a Közel-keletről. Az oskolában aztán úgy tanultuk vagy 40 éve, és ahogy most gyorsan rákerestem, most is ezt tanítják, hogy konkrétan a Kárpát-medencében a magyarság a szlávoktól tanulta el a mezőgazdaságot, és vette át az ezzel kapcsolatos szókészletet, ami innen következően szláv eredetű. Nos nagyjából ezt foglaltam össze pongyolán, hiszen nem volt célom egy disszertáció készítése.
A felvetésem lényegi része pedig arról szólt, hogy a fenti hipotézis szerint nem vizsgálták, hiszen nem is kellett vizsgálni a mezőgazdasggal kapcsolatos szókészlet eredetét, mert definíció szerint indo-európai (ill. szűkebb térségünkben azon belül szláv) volt. Az új kutatási eredmények viszont cáfolják, hogy a mezőgazdaság megjelenése az indo-európia népek/nyelvek terjeszkedésével függne össze, ebből kifolyólag már nem lehet garantáltnak tekinteni a mezőgazdasági szavak indo-európai eredetét térségünkben. Azaz további vizsgálatot érdemel. (itt most nem kívántam foglalkozni az ótörök mezőgazgadási jövevényszavakkal).
A blogbejegyzésben talált helymeghatározás valóban irritáló, és szerencsére a magyar tudományos világ helyesen referál a történelmi helyek történelmi elnevezéseire (bár nem tudom, hogy hányan tudnák a közemberek közül, hol volt pl. Núbia), vagy legalább úgy fogalmaz, hogy pl. "a mai Szudán területén". Az angol szakirodalom viszont nagyon gyakran él ezzel a pongyola meghatározással, ahol történelem előtti helyekre is a mai politikai térképek szerint hivatkoznak. A környező országokban aztán ez már tényleg komikus szinten köszön vissza (pl. a középkori Szlovákia). De ha megnézed a fent belinkelt Sulinetes szöveget, még ott is azt írják, hogy a magyarok déloroszországi (LOL) füves pusztamezőkről vándoroltak a Kárpát-medencébe. Ezért ne vonj le messzemenő következtetést ebből és remélem azért alaposabban is megnézted a blogot, mert az egyik legszínvonalasabb a maga területén (elsősorban DNS kutatás és antropológia).
> korábban az indo-európai nyelveket, és térségünkben különösen a szláv nyelveket határozták meg a civilizáció forrásának, pl. akik a mezőgazdasági stb. kifejezéseket stb. ráörökítették pl. a "barbárnak" jellemzett "nomád" törzsekre, mint pl. a magyarok.
Ez szalmabáb-érvelés. Őszintén megmondom neked, a magam részéről távol tartom magam olyan diskurzustól, amely eleve ilyennel indul.
> ehhez képest a legutóbbi kutatások az alábbiakat feltételezik
A beidézted blogbejegyzésben az van leírva, hogy „Bronze Age Hungarians”. Független attól, hogy mit állít a recenzált cikk, ha ilyesmi szerepel a vitaindítóban, akkor még a cáfolat is közvetetten legalizálná mindazt a képtelenséget, amelyet ebbe a három szóba (tartalom híján) bele lehet képzelni.
De vannak*. A magyar pej szót először 1270-ből adatolják: ekkor még az angol-szászban, sőt az ófranciában is az írásképnek megfelelően /baj/ ejtésű volt a felhozott szó. Továbbá ezen a vonalon a b > p változásra sem találok analógiát. Szóval három hangból kettő etimológiailag nem egyeztethető.
* A sztenderd példák: előmagyar *poika-kɜ > *fiγ > fiú ≠ román fiu < *fiľu < latin filius, uráli *niŋä > *neγ > magyar nő ≠ mandarin kínai 女nǚ. < ókínai *nraʔ.
A magam részéről lezártnak látom a csah(ol) kérdését. passzív igenévtő, amelynek eredete hangutánzó-hangfestő. Az az etimológiai iskola, amelyben szocializálódtam, a hangutánzó-hangfestő eredetnél nem is számol átvétellel, mert itt a hangtest motivált, ezért több nyelvben létezhet hasonló forma etimológiai kapcsolat nélkül. Q. E. D.
A csah- /h/-jának hiátustöltősége melletti érveket nem látom. CV alakú természeti-állati hangutánzó tövet eddig nem tudtam magamban felidézni, nyílt szótagúakat csak CVV(V…) struktúrájúakat találtam elő. Ilyen pl. a birkáé: bé(é…), a tehéné: mú(ú…). Ezekből azonban nem hiátustöltővel látszanak szavak alakulni, hanem (tő)képzővel: béget (nem *béhet), múzik (nem *múhik). — A csá! ismert állatterelő szó (leginkább ’jobbra’, de helyenként ’balra’ funkcióval is), ennek igei alakja is cságat ’jobbra / balra terel’.
Amúgy a csahol-hoz és nyihog-hoz hasonló, de nem állathangutánzó passzív igenévtő a zuhog, zuhan, ill. zuhos. A /h/ ebben is stabil elem. Ha találkozunk zubog igével is, az nem azért van, mert valamiféle hiátustöltő cserélődne itt, hanem azért mert ugyanaz a természeti hang többféleképpen leképezhető egy nyelv hangsorára. A csahol szinonímája nálam a csaffog és a csihog (vö. zuhog : zubog : zihál).
Ugye, ha a zuhog változatosságát a te megközelítésed alapján akarjuk kezelni: miszerint a legkisebb közös hangtesthez járult „hiátustöltő”, akkor még a kezdő /z/ hang sem marad meg, mert a suhog-gal való egyesítés még azt is kiejtené. Ehelyett úgy járunk el szerintem jól, ha megmaradunk az ortodox nyelvészetnél: a tő az, ami a toldalékok elvétele után marad. Így van külön zuh-, zub-, zih-, suh- tő, maximum azt mondhatjuk, hogy ezek hasonló természeti hangokat utánoznak. — És ennek okát ma már fel nem deríthetjük: nem tudható, hogy ezek eredetileg különböző intenzitást, hangfekvést képeztek le; vagy különböző nyelvjárások saját innovációi voltak, amelyek a csoportkeveredés nyomán egyaránt a köznyelvbe jutottak; vagy valamelyikük átvétel volt másik nyelvből, és a hasonló hangalakú belső tövek hatása alá került; stb. …
Emlékeztem, hogy volt egy tanulmány az oroszban található finn-ugor szubsztrátumokról. Tudtok ilyen tanulmányról a térségünkből?
Itt pedig egy másik, amelyik szintén boncolgatja részben az uráli-indo-európai nyelvi kapcsolatot (ki kölcsönzött kitől).
A felvetésem lényege: valóban szláv (illetve indo-európai) jövevényszavakként kerültek bizonyos szavak a magyarba vagy ezek valós forrása a proto-uráli nyelv? (ettől még kerülhettek bizonyos szavak szláv közvetítéssel vissza a magyarba, vagy a magyar csak megtartotta ezeket, és a szlávba más uráli nyelveken keresztül került)
Csak most leltem rá erre a fórumra, ezért fogalmam sincs, hogy mi mindenről volt itt eddig szó, de hátha tudok új témát feldobni.
- a magyar szavak eredtét általában a szláv, germán, ótörök, finnugor (ebben az előfordulási sorrendben?) vélik meghatározni
- nem tudom ma mi a hivatalos álláspont, de korábban az indo-európai nyelveket, és térségünkben különösen a szláv nyelveket határozták meg a civilizáció forrásának, pl. akik a mezőgazdasági stb. kifejezéseket stb. ráörökítették pl. a "barbárnak" jellemzett "nomád" törzsekre, mint pl. a magyarok.
- fejlett mezőgazdaság létezett az indo-európaiak megjelnése előtt is már Európában (és különösen a Kárpát-medencében), tehát a helyi, valászó-gyűjtögető lakosságnak biztosan voltak mezőgazdasággal kapcsolatos szavai
- az indo-európai nyelvek a vadászó-gyűjtögető valamint feltehetőleg egy kaukázusi nyelvcsoport keverékéből fejlődőtt ki
- az indo-európaiak megjelenése előtt Európa teljes területén vadászó-gyűjtögető népek lakták
- az indo-európaiak megjelenése előtti népek ragozó nyelvet beszéltek (baszk, számi, etruszk, iberiai, paleo-szardíniai?)
Mi az álláspontotok pl. az ún. szláv jövevényszavakról ebben a tekintetben? Mennyire igazolható, hogy ezek valóban szláv jövevényszavak, vagy esetleg a korábbi bázisnyelvekből származhatnak? Egyre inkább úgy tűnik, hogy míg a szláv nyelvek viszonylag fiatalok, addig az uráli nyelvek sokkal régebbiek, ezért a viszony lehet akár fordított is.
