A Magyar értelmező kéziszótárnak mind ez ideig két kiadása jelent meg (a változatlan lenyomatoktól, utánnyomásoktól eltekintve): az első 1972-ben, a második 2003-ban. Ebből adódóan a 2000-es és a 2003-as kiadás között ugyanúgy 31 év van, mint az 1972-es és a 2003-as között. Ha az akadémiai-egyetemi szférán belülről csatlakozol a netre, az eisz.hu-n keresztül el tudod érni a második kiadás elektronikus változatát.
Így igaz. És én nagyon tisztelem a szerzői jogokat (már csak azért is, mert egyes esetekben én is rá vagyok utalva), de az tény, hogy elég ügyetlen a szabályozása, ráadásul nagyon differenciálatlan.
Ugyebár, a halál utáni 70 év "érvelése", mármint, hogy mivel érvelték, amikor a Berni Egyezményt létrehozták (figyelem, ez "irodalmi és művészi művekről" szólt) az volt, hogy nem csak a szerzőnek van jogát kell védeni, hanem a közvetlen hozzátartozókat is meg kell óvni attól, nehogy meg kelljen érniük, hogy valaki a hozzátartozójuk művét megváltoztatva nem az ő szellemében ill. az ő szellemének megfelelő változatát dobja a piacra az engedélye/engedélyük nélkül.
Ez azt hiszem, most egy elég nehézkés, hogy ne mondjam, magyartalanra sikeredett bekezdés volt, remélem, azért érthető.
Érdekes azonban, hogy ezután a 70 évet átvitték egyéb szerzői jogok által védett/védhető termékekre. Helyesebb lett volna, az én szememben, ha differenciáltabban bánnak a különböző termékcsoportokkal.
Az meg egy közismert tény, hogy a szerzői és szabadalmi jogok mai módon való praktizálása nagyon hátrányos is tud lenni bizonyos területeken a fejlődésre nézve.
No, de hát ez már magas politika! Nem a mi kezünkben van.
Az új kéziszótárban már nem. Amúgy a TESz. ezt írja: „Nyelvújítási alkotás: a lat. elementum ’elem’ magyarításaként képezték a m. elő1-ből az -(e)m főnévképzővel, de közrejátszhatott a lat. elementum is.” Szóval vacakolnak vele, hezitálnak ők is. (Hasonló a helyzet a szörp szóval, de manapság a másik oldalra szokás billenni.)
Azért kérdeztem, mert szerintem sem a finnugor tőből származhat. Pedig a Magyar éretlmező kéziszótárban finnugor eredetű szóként szerepel Válaszodat köszönöm.
A példád aláhúzza [;-)], hogy valóban létezett egy "ideális" agglutinált alak, de a HBK. vogymuk-ja már "ugyanolyan messze" van az ideális agglutinált alaktól, mint a várunk.
Magánhangzókieséssel: *várumuk > várunk (plussz képzés helye szerinti hasonulással) *vagyumuk > vogymuk
Reméltem, hogy felötlik majd az olvasóban ez az asszociáció, csak példaként egy abszolút szabályos egyalakú tövet akartam hozni. Márpedig a létige minden nyelvben az ellenkező véglet.
Inkább az azonos jelentésű latin elementumból rövidült, rövidíttetett, ezt mutatja az is, hogy az első adata 1803-ból van, ami egy alapnyelvi eredetű szótól igen meghökkentő lenne.
Magyarul volt, de ha az izoláló, flektáló és agglutináló szavak definícióját kéred, parancsolj: A nyelvek három fő (és ezen felül egy-két speciális, most elhallgatható) típusba sorolhatók aszerint, hogy a viszonyjelölést tipikusan milyen módon oldják meg (tiszta típusok nincsenek, így minden típusra lehet magyar példát is hozni): Az izolálás során a viszonyjelölő elemek önálló szóként jelennek meg, a fogalomszókkal semmilyen formában nem lépnek szorosabb kölcsönhatásba. Ilyen nyelv volt a klasszikus kínai, erősen ilyen fele halad a mai angol, és ilyenek a magyarban például a névutók. Az agglutináló nyelvek (a magyar alapvetően ilyen) esetében ezek a viszonyjelölő elemek már hozzáforrnak a fogalomszavakhoz, azaz itt tövekhez, de világosan szétválaszthatók az egyes elemek határai, és minden egyes elem egyetlen funkciót hordoz. A magyar mellett a finnt, a törököt, a japánt szokták példaként említeni. Jellemzőjük például ez igen sok (tíznél több) eset. A flektáló nyelvek (latin, orosz, német; nagyon másképp: héber, arab) esetében ez az összeforrás még tovább ment: a tő és toldalék határa nem válik el világosan, a toldalékok nem pusztán egyetlen funkciót hordoznak. Jellemzője a néhány (rendszerint 3-6) eset a névszóragozásban. Példák a magyarból: megy : mégy (a személyt tőváltakozás jelöli); nem ennyire látványos, de sokkal szélesebb körű jelenség az, hogy az igeragozásban a szám és a személy (tehát két külön funkció) jelölése egyetlen összerforrt morfémával történik. A szabályos agglutináló megoldás ugyanis ez lenne: várom, várod, várja, váromok, várodok, várják. (De a magyar igeragozás más jelenségeiben is kimutatható a flektálás, hiszen nem egymást követik a módot, időt, számot, személyt, tárgyhatározottságot jelentő morfémák, hanem kisebb-nagyobb hatással vannak egymásra.)
