A szerelmünk lapjai csodálatos film, imádtam. Kitartó harc egy másik ember ébredéséért, a szerelem erejével... És hittel, türelemmel bízni abban, hogy a másik ott van, csak most éppen nincs jelen... lenyűgöző! :)
Igen, nekem ez meggyőződésem, és tapasztaltam is agykárosodott betegeknél, akiket ismertem, hogy a lélek, az érzelmi élet nem hal el teljesen. Sok minden ott marad bezárva, mint azt te nagyon szépen megfogalmaztad. Nem tudom emlékszel-e, az Ébredések c. filmben elhangzik Rilke: Párduc című verse. Sok mindent elmond szerintem arról a lelkiállapotról, amiben ezek beteg emberek az én elképzelésem szerint is élnek:
Rilke:
A párduc
Szeme a rácsok futásába veszve úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát. Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne s ezer rács mögött nem lenne világ.
Puha lépte acéllá tömörűl s a legparányibb körbe fogva jár: az erő tánca ez egy pont körűl, melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.
Csak néha fut fel a pupilla néma függönye. Ekkor egy kép beszökik, átvillan a feszült tagokon és a szívbe ér - és ott megszünik.
Láttam, de elég régen... Szerinted nem töröl mindent a betegség, ott van bezárva sok minden a lélekben? Vagy, hogy is fogalmazzam... Ez is egy elmélet... Jó lenne, ha műsorra tűznék a filmet.
Mi a helyzet az élő halottakkal? Én emiatt félek a haláltól, az Én megsemmisüléséstől. Nagyanyám barátnője, szerintem Alzheimer kórban élte le az utolsó éveit, a lánya szerint meszesedés... Végén egy szelíd arcú, fura Lény volt (barikának neveztem el), de egy növényhez hasonló életvitellel. Halála előtti időszakban egy székhez volt kötve a kórházban. Azt nem tudom, h benne mi zajlott, csak azt, h kifelé "semmi". Mi maradhatott belőle? Tudta, h Ő -Önmaga? Szóval emiatt nagyon pesszimista vagyok, pedig nem hiszek a teljes tervezetlenségben, és az Isten (Ki hogy hívja) nélküli, fizikai törvények uralta világban.
Ebből az egyetlen példából én nem általánosítanék, és egyébként sem tudjuk, hogy Homérosz öregkora napjaiban mi mindent gondolt a halálról, hiszen nem maradt ránk a "naplója". Ez az idézet inkább csak arra példa szerintem, hogy egy ember gondolatai miként változhatnak. És szerintem lehetett volna éppen fordítva is, hogy egy ifjúkori máben jelenik meg a halál elutasítása, és az öregkoriban valamilyen belenyugvó várakozás a halálra.
Én azt gondolom, aki nem tekinti tabunak a halál gondolatát, az megnyugtató válaszokra lelhet, ha időnként félelmei is vannak a válaszkeresés közben.
Akkor egyszerűsítsünk: tulajdonképp ez azt jelenti, hogy az öregedés során változik a halálhoz fűződő viszonyunk, és szemben az ifjonti könnyelmű kijelentésekkel - fakadjanak azok hősiességből, életuntságból, misztikus elvágyódásból - az egyre kézzelfoghatóbb haláltudat miatt e viszony félelemre vált?
Nem tudom, lehet.
Pedig azt gondolom/nám , hogy a kor előrehaladtával, ahogy egyre bölcsebb lesz az ember(már aki), úgy békél meg a halállal mindinkább.
Népem gyermekei között sétálva, az este védőkarjai között, amikor minden feloldódik, így merengtem rajtuk, amint szorgos méhmunkájuk végeztével ott üldögéltek szerény boltjaik küszöbén, elnyűtt ruháikba burkolózva: de nem annyira ők érdekeltek, mint inkább annak a mézeskalácsnak a tökéletessége, amelyen egész nap dolgoztak. Az egyik előtt, aki vak volt, s ráadásul még a fél lába is hiányzott, elgondolkoztam. Vénember, közel a halálhoz; valahányszor megmozdult, úgy nyikorgott-recsegett, mint valami öreg bútordarab; lassan válaszolgatott, mert nagy volt éveinek a száma, és szavai sem csengtek már tisztán. De mihelyt cseréje tárgyára terelődött a szó, egyre jobban ragyogott, egyre világosabb és érthetőbb lett. Mert reszkető kezeivel hozzátette szavaihoz egyre finomabb elixírré vált munkáját is. S ettől, ilyen csodálatos módon kiszabadulva összeaszott öreg testéből, egyre boldogabb, egyre támadhatatlanabb lett. Egyre elpusztíthatatlanabb. S bár félig halott volt már, erről mit sem sejtett, hiszen keze tele volt csillagokkal...
"Ibrahim fia halálán van" - mondogatták. Én pedig lassú léptekkel, senkitől sem felismerve, elmentem Ibrahim házába, tudván, hogy a nyelv illúzióin keresztül is meg lehet valakit érteni, ha az ember a szeretet hallgatásába zárkózik. Nem is vetettek rám ügyet, annyira el voltak foglalva azzal, hogy figyeljék haldoklását.
A házban mindenki suttogva beszélt, papucsukat csusszantva úgy lépdeltek, mintha valaki nagyon félne odabenn, s a legcsekélyebb kivehető neszre is elszaladna. Nem merték se nyitni, se zárni az ajtókat, mintha híg olaj felett reszketve égő láng pislogott volna odabenn. Mikor megpillantottam, kurta lélegzetéből, ökölbe szorított apró ökléből, abból, ahogy görcsösen igyekezett követni láza vágtatását, konokul lezárt, látni nem akaró szeméből megértettem, hogy menekült. És láttam őket körülötte, amint csitítgatták, ahogyan a fiatal vadállatokat szokták szelídítgetni. Szinte reszketve nyújtották feléje a tejesbögrét. Hátha mégiscsak megkívánja a tejet, megáll jó illatára, talán iszik is belőle. S akkor majd szólni lehet hozzá, mint a gazellához, amelyik tenyérből eszik. De ő rendkívül komoly és érzéketlen maradt. Nem tej kellett neki. Erre az öregasszonyok halkan, oly halkan, mint amikor a gerléhez beszélnek, csendesen egy dalba fogtak, amelyet valaha szeretett - a forrás vizében fürdő kilenc csillagról szólt -, azonban nagyon távol lehetett már, mert nem hallotta. Még csak hátra se nézett sebes futása közben. Ennyire hűtlenné lett halálában. Ekkor legalább azt a mozdulatot, azt a pillantást koldulták tőle, amelyet az utas vet barátjának anélkül, hogy meglassítaná lépteit... legalább a felismerés jelét. Meg-megfordították ágyában, megtörölgették verejtékében fürdő arcát, erőltették, hogy igyon - mindezt talán csak azért, hogy felébresszék a halálból.
Én pedig magukra hagytam őket, hadd szőjék cseleiket, amelyekkel életben akarják tartani. Ó, együgyű fortélyok, amelyeken még ez a kilenc éves gyermek is átlát! Játékokat adtak a kezébe, hogy a játék boldogító érzésével kötözzék az élethez. De mihelyt túl közel kerültek hozzá, apró keze kérlelhetetlenül ellökte őket magától, azzal a mozdulattal, amellyel a futását akadályozó bozótot hajtja félre a menekülő.
Kiléptem, de aztán visszafordultam a küszöb felé. Csupán a lét egy pillanata volt az egész fény, a város számtalan egyéb arcának egyike. Egy tévedésből szólított gyermek mosolygott vissza, és válaszolt a hívásra. Éppen most fordult be a falnak. Gyermeki jelenlét, múlandóbb immár, mint a tovaröppenő madáré... én pedig hagytam, hadd csituljanak el, hogy megszelídítsék a halálba készülő gyermeket."
Akkor talán dűlőre jutottunk? Tapasztalatod lehet mindenről, ami "nem-én", és attól válik megismeréssé, hogy a tudat valamiképpen értelmezi?
Ez így oké nekem, csak éppen ugyanúgy fennáll az eredeti kérdés, hogy ha van tapasztalat, akkor van elkülönülés is, így tehát van én is, legfeljebb nincs énnek nevezve. Nem? És akkor ugyanúgy van alany és tárgy.
Valahonnan innen indultunk, ha jól emlékszem :)))))
Ebben az összefüggésben a tapasztalás tárgya minden, ami nem-én. Mert a tapasztalás maga folyamatos és általános. Mindent megtapasztalsz, amit az érzékszerveid fel tudnak fogni, legfeljebb nem minden tudatosodik benned. Tehát a tapasztalatnak tulajdonképpen Minden a tárgya. Nincs egy konkrét dolog, amit megtapasztalsz a tapasztalás pillanatában. Amikor mondjuk eszed a már sokat emlegetett levest, és érzed, hogy sós, akkor a levesen kívül megtapasztalsz még ezez és egy más dolgot is, a tányér színétől a levegő hőmérsékletéig mindent. Ez mind mind tapasztalat, de az értelem kisebb jelentőséget tulajdonít nekik, vagy egyáltalán tudomást sem vesz róluk. De olyan például nincs, hogy én egy konkrét dolgot tapasztalok meg és semmi mást. Amikor viszont már az elme belső folyamatai (az ész) szabályozzák, hogy a beáramló tapasztalatokból mit tartok fontosnak, akkor az megint csak a megismerés
Nekem ezzel csak az a bajom, hogy mi köze az akaratnak az egészhez?
Szerintem alany és tárgy jelenléte szempontjából nincs különbség a megismerés és a tapasztalat között, mindkettőhöz szükséges a két elem: a megismerő és a megismert, a tapasztaló és a tapasztalt. Csak lehet, hogy az egyik egy tudatosabb folyamat, míg a másik csak úgy "van". De attól még jelen van mindkét esetben "két fél", és ezek között egy bizonyos kapcsolat, tudatos vagy sem.
Attól, hogy valaki tudatosan felismeri önmagát "másik félként", vagy csak egyszerűen "megéli" a különállóságát, még ugyanúgy mindkét esetben elkülönülésről van szó, és határozottan elhatárolódó viszonyról két valami között, ami közül az egyik "én" a másik pedig "nem-én".
Az utolsó bekezdést nem igazán értem :( Nem tudnád másképpen elmondani?
Ez már tényleg szó szerint csak szótári definíció kérdése. Mert amiket a tapasztalatról írsz, azok majdhogynem szóról szóra megegyeznek a filozófiai körökben nagyrészt általánosan elfogadott megismerés fogalmával.
"adatok passzív befogadása is megismerés, bizonyos értelemben" - igen, de azért van, mert itt a köznapi értelemben vett használat hajlamos összemosódni a filozófiai szintű meghatározásokkal. Ezért csinálták jól a német filozófusok, hogy mindenre saját szavakat találtak ki :)
A megismerés abban különbözik a tapasztalástól, hogy a tapasztalás, mint mondtam, csak passzív információ gyűjtés, minden cél nélkül. Ahhoz, hogy tapasztalj, nem kell akarnod. Akkor is tapasztalsz folyamatosan, ha nem akarsz. Ellenben a megismerés tudatos folyamat. És itt már értelmezhetővé válik az Én szerepe is, mint "megismerő szubjektum" (ez azt hiszem filozófiai szakszó is), meg a megismerés "objektuma", azaz a tárgy.
A "gondolkodom tehát vagyok" értelme is kicsit máshol van. A pontos fordítás ugyanis úgy szólna: "azt gondolom, hogy vagyok, tehát vagyok". A gondolkodás, mint olyan, megegyezik azzal, amit a Kantról szóló hozzászólásban írtam, hogy az ész következtet és továbbfűz, kombinál, s a többi. Ez viszont már nem a tapasztalat, hanem újfent a megismerés. És bár a gondolkodom, tehát vagyok értelme a módszeres kételyből fakad (bármely P állítás hamis, ha elgondolható olyan szituáció, amelyben P hamis. De nem gondolható el olyan szituáció, amelyben azt gondolom, hogy vagyok és közben nem vagyok), mégis közelebb visz minket a probléma megoldásához.
Igen, talán külön kellene választani a folyamatot az eredménytől. És akkor igaza lesz Szvantovit kartácsnak, aki emlékként definiálja a tapasztalatot, mint visszaidézhető élményt.
