Exupéry: Citadella
Olvassuk együtt, s beszélgessünk Exupéry hitvallásáról, amit a Citadellában tár elénk!
http://mek.niif.hu/00300/00382/html/index.htm
Ugyanez áll azokra is, akik azt hiszik, hogy azzal fedezik fel az én országomat, hogy részeiben szemlélik. "Van abban minden - mondják -, birkák, kecskék, árpa, lakások, helyek - mi más kellene még?" És szegények, mert semmi egyebük sincs. Fáznak. És én rájöttem, hogy ahhoz hasonlatosak, aki holttetemet boncol. "És most - magyarázza - világosan bebizonyítom, mi az élet: nem egyéb, mint egy halom csont, vér, izom, zsiger." Holott az élet az a csillogás volt a szemben, amelyet többé nem olvashatunk ki hamvából. Holott az én földem egészen más valami, mint ezek a birkák, mezők, házak és hegységek, az én földem az, ami mindezek felett van, ami összeköti őket. A szeretetem hona. És ha ezt tudják, akkor boldogok, mert az én házamban laknak.
Most a bibliai párhuzamokat keresve kezdtem újraolvasni a Citadellát, 1-2 találkozási pontot találok fejezetenként.
(De lehet, hogy egy buddhista is találna ugyanennyi buddhista találkozási pontot.)
"S az ember nem is ugyanabban a világban lakik aszerint, hogy Isten országában él-e vagy nem. Ó, mennyire tévednek a hitetlenek, akik kinevetnek bennünket, és azt hiszik, megfogható kincseket kergetnek, holott ilyenek nincsenek!"
Én azonban városépítő vagyok. És elhatároztam, hogy itt rakom le citadellám alapjait. Megállítottam útjában a karavánt. Hisz nem volt egyéb, mint szélsodorta mag. A szél illatként ragadja magával a cédrus magját. Én azonban ellenállok a szélnek, és földbe temetem a magvakat, hogy cédrusok nőjenek ki belőlük Isten dicsőségére.
"Akárcsak te, kis emberpalántám. Isten a világra hoz, nagyra növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal, örömökkel és szenvedésekkel, haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít. De te eközben nem vagy sem az a bizonyos iskolás gyerek, sem az a hitvestárs, sem az az aggastyán. Hanem az vagy, aki beteljesedik. És ha fel tudod ismerni, hogy az olajfa törzséhez jól odanőtt szélrázta ág vagy, akkor az örökkévalóságot fogod ízlelni változásaidban. És körülötted minden örökkévalóvá lesz. Minden, a daloló forrás, amely enyhíteni tudta atyáid szomját, a szemek csillogása, amikor szerelmesed majd rád mosolyog, az éjszakák üdesége. Az idő nem homokóra, amelynek homokja lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt."
(I. fejezet)
1. Zsoltár
Zsolt 1.1 Boldog ember, aki nem indul a gonoszok tanácsa nyomán, aki nem jár a bűnösök útján és nem vegyül a csúfot űzők közé. Zsolt 1.2 Aki örömét leli Isten törvényében, s parancsairól elmélkedik nappal és éjjel. Zsolt 1.3 Olyan, mint a víz partjára ültetett fa, amely kellő időben gyümölcsöt terem, és levelei nem hervadnak. Siker koronázza minden tettét. Zsolt 1.4 Nem így a gonoszok, egyáltalán nem. Pelyvához hasonlók, amelyeket elsodor a szél a földről. Zsolt 1.5 A bűnösök nem állnak meg az ítéletkor, sem a gonoszok az igazak közösségében. Zsolt 1.6 Isten ugyanis őrzi az igazak útját, de a gonoszok útja pusztulásba visz.
Igen, valóban azt mondja Exupéry is, mint az általad idézett bibliai szakasz, hogy aki nem fekteti be a tehetségét valamibe, az hasztalan él, elkótyavetyéli az életét.
Röviden: az istentől kapott tehetség, képesség, lehetőség, jóság kamatoztatása.
Isten "tálentomot" ad 3 embernek:elsőnek 5-öt, másodiknak 2-őt, utsónak 1-et. Az első két ember kereskedik a talentummal és megkétszerezik azokat. A harmadik elássa azt az egyet. Isten jön őket elszámoltatni és az első kettőt megjutalmazza a harmadikat megbünteti, mert az nem élt a lehetőséggel.
Fej és szív egy EGYséget alkot. Nem lehet "szétszedni" őket, ahogyan féllábon sem lehet ugrálni.
Ebből fakadt a kibékíthetetlen, feloldhatatlan (és természetes) ellentét a szív misztikusai és a fej teológusai között. Nem értették egymást, hisz mindkettő más "központot" választott.
Jézus tudta, hogy a kettő, fej-szív EGY, összetartozik:
"Majd ha a kettőt eggyé teszitek..." - mondta a Tamás evangéliumában.
"...eltunyult szívűeket. Akik semmit sem cserélnek el magukból, nem lesznek semmi sem. Az élet elszáll, és nem segíti őket a beérésben."
Kedves Jávorfácska, ha már szóba hoztad, a teljes, alapvető változásról ír szerintem.
Akinek szívében nem cserélődtek ki az "erők", az maradt a régi. A szívben van az érzelmi, lelki központunk, ott lépnek ki-és be az asztrál-erők, éspedig olyan minőségű erők, ami a mi belső minőségünknek megfelel. Ezért olyan fontos a szív, annak tisztasága az összes tanításban.
Sokan csak a tudatrol, elméről beszélnek, de akik továblátnak ennél (mint pl.
Krisnamurti, akitől most A Nikk idézett a Buddh. topikban) tudják, hogy szív és tudat összefügg. ...
"Nem szeretem az eltunyult szívűeket. Akik semmit sem cserélnek el magukból, nem lesznek semmi sem. Az élet elszáll, és nem segíti őket a beérésben. Az idő úgy folyik el számukra, mit a marék homok, és megfeledkezik róluk. Ugyan mit adhatok át nevükben Istennek? (VI. fejezet)"
Távolabb, a kútnak dőlve, egy kislány sírdogált, homlokát behajlított karjába rejtve. Gyengéden hajára helyeztem a kezemet, felém fordítottam az arcát, de nem is kérdeztem tőle, mi bántja, hiszen jól tudtam, hogy sejtelme sem lehet róla. Mert a bánat mindig tovaszálló időből születik, amelyik nem hozta meg gyümölcsét.
"De íme egy asszony jelent meg a küszöbön, sugárzón, és erősen a szemembe nézett, talán afeletti örömében, hogy gyermeke elaludt, talán az illatozó leves vagy egyszerűen amiatt, hogy valaki hazajött. Meg azért, hogy hirtelen minden ideje az övé. Én pedig elhaladtam a féllábú varga előtt, aki azzal foglalatoskodott, hogy arany filigránokkal díszítette papucsait, és megértettem, bár szinte már hangja sem volt, hogy énekel:
"Varga, mitől vagy ilyen jókedvű?"
De nem vártam meg a válaszát, mert tudtam, hogy csak önmagát csapná be, s a megkeresett pénzről vagy a reá váró vacsoráról, pihenésről beszélne. Nem tudta, hogy azért boldog, mert aranypapucsokká lényegült át."
Nem szeretem az eltunyult szívűeket. Akik semmit sem cserélnek el magukból, nem lesznek semmi sem. Az élet elszáll, és nem segíti őket a beérésben. Az idő úgy folyik el számukra, mit a marék homok, és megfeledkezik róluk. Ugyan mit adhatok át nevükben Istennek? (VI. fejezet)
Népem gyermekei között sétálva, az este védőkarjai között, amikor minden feloldódik, így merengtem rajtuk, amint szorgos méhmunkájuk végeztével ott üldögéltek szerény boltjaik küszöbén, elnyűtt ruháikba burkolózva: de nem annyira ők érdekeltek, mint inkább annak a mézeskalácsnak a tökéletessége, amelyen egész nap dolgoztak. Az egyik előtt, aki vak volt, s ráadásul még a fél lába is hiányzott, elgondolkoztam. Vénember, közel a halálhoz; valahányszor megmozdult, úgy nyikorgott-recsegett, mint valami öreg bútordarab; lassan válaszolgatott, mert nagy volt éveinek a száma, és szavai sem csengtek már tisztán. De mihelyt cseréje tárgyára terelődött a szó, egyre jobban ragyogott, egyre világosabb és érthetőbb lett. Mert reszkető kezeivel hozzátette szavaihoz egyre finomabb elixírré vált munkáját is. S ettől, ilyen csodálatos módon kiszabadulva összeaszott öreg testéből, egyre boldogabb, egyre támadhatatlanabb lett. Egyre elpusztíthatatlanabb. S bár félig halott volt már, erről mit sem sejtett, hiszen keze tele volt csillagokkal...
Egyszóval a nyílt vizeken hajóztunk, s társaim a fedélzet rabjai voltak. Időnként csendben sétálgattam közöttük. Étellel megrakott tálaik körül guggolva, gyermekeiket szoptatva, vagy pedig olvasóik szemeit pergetve egészen a hajó lakosaivá váltak. A hajó már lakássá lett.
Egy éjszaka azonban feltámadtak az elemek. És amikor szeretetem csendjében eljöttem meglátogatni embereimet, azt láttam, hogy semmi sem változott. Csiszolgatták gyűrűiket, fontak vagy halkan beszélgettek, fáradhatatlanul szövögetve azt az emberi közösséget, azt a kapcsolathálót, amelynek következtében az, aki meghal, mindegyikükből kitép valamit. És hallgattam beszélgetésüket szeretetem csendjében, oda sem figyelve szavaik értelmére, konyhai gondjaikra, betegségük történetére, mert tudtam, hogy a dolgok értelme nem a tárgyakban van, hanem az emberek cselekvésében. Az egyik például most éppen komolykodón mosolygott, s ezzel önmagát ajándékozta oda... a másik meg gondterhelt volt, s maga sem tudta, hogy azért-e, mert félt Istentől, vagy mert nem érzi Istent maga mellett. Így figyeltem őket szeretetem csendjében.
Jövök, és azt a masszát, amelyik csak anyag, arra a teremtő képre gyúrom, amely egyedül Istentől, a logika útjain kívül jön hozzám. Kultúrámat építem, és csak az a forma tetszik nekem, amelyet majd magára ölt, ahogyan mások is úgy építik a költeményüket, hajlítják a mondatokat, és változtatják a szót, hogy eközben nem kényszerülnek igazolni sem a mondat lejtését, sem az értelem megváltoztatását, mert csak a forma tetszik nekik, amilyenre majd sikerül, s amelyet a szívük sugall nekik.
Emberek otthona, ugyan ki alapozna téged az okoskodásra? Ki lenne képes a logika szerint felépíteni téged? Te létezel, és nem létezel. Te vagy, és nem vagy. Egymástól idegen anyagokból készültél, de még ki kell találnunk ahhoz, hogy felfedezzünk. Akárcsak az, aki lerombolta házát, azt képzelve, hogy ismeri, s aztán nincs többé egyebe, mint egy rakás köve, téglája és cserepe: az sem leli többé azt az enyhet, csendet és meghittséget, amelyet nyújtottak neki, és nem tudja, mit várjon most ettől a halom téglától, kőtől és cseréptől, mert hiányzik belőlük az a lelemény, amely törvényt szab nekik, az építő lelke és szíve. Mert a kőből hiányzik az ember lelke és szíve.
Mivel azonban okoskodni csak a tégláról, kőről és cserépről lehet, nem pedig a nekik törvényt szabó és őket hatalmukkal csendben megváltoztató szívről és lélekről, s mivel a lélekre és szívre nem érvényesek a logika szabályai meg a számok törvényei, azért én lépek közbe az én önkényes döntésemmel. Én, az építő. Én, akinek van lelke és szíve.
:-) Kiemelem - mert most már tudom (remélem ;-)) hogyan lehet - , ami nagyon megtalált engem, ezt kívántam és kívánom mindenkinek az új évre: Csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.
Ezért nem hederítek a hülye fecsegőre, aki azt veti szemére a pálmafáknak, hogy nem cédrus, a cédrusnak, hogy nem pálmafa, és összevissza olvasva jó és rossz könyveket, a káosz felé halad. (III. fejezet)
Ezért gyűlölöm a gúnyolódást is. A gúnyolódás nem férfiak dolga, hanem a lusták találmánya. Mert a lusta így szól hozzájuk: "Ami nálatok szokás, máshol nem az. Akkor hát miért nem változtattok rajta?"
Mert mindenek előtt az vagyok, aki valahol lakik. Ó citadella, lakásom, én védelmezlek téged a homok szándékai ellen, és trombitásokkal raklak meg körös-körül, hogy riadót harsogjanak a barbárok ellen! (II.fejezet)
