Létezik-e politikai idill?
Létezik-e politikai dili?
Létezik-e idilli politika, vagy a politika eo ipso dili?
Bölcseleti jellegű kérdések, melyekre az adekvát válaszok a filozófia és a közgondolkodás történelemfilozófiai határmezsgyéjén találhatók.
Kornai professzor szerint Karl Marx „intellektuális felelősséggel” tartozik „a szocialista rendszerért”.
Ugyanis a disznószar „intellektuális teljesítményének” sok-sok „letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is” (ama „több milliárd légy”) nem tévedhet. Kornai szerint azért felelős Marx, mert: „Sokan [többen, mint a Billa és Békamenet tüntetői együtt!] végigjátszották képzeletben a történetet: hogyan viselkedett volna Marx Károly, ha ugyanazzal a testtel és lélekkel, amely az övé volt a maga idejében, nem akkor éli le az életét, hanem a 20. században, mondjuk, Budapesten? Feltehetően kommunistaként kezdte volna, de tiltakozó szelleme hamar a kommunista rezsim ellen protestálók közé sodorta volna”.
Biztosan így lett volna. Dacára, hogy Marxnak nem volt „tiltakozó szelleme”. Nem szívott szolidárisan hazai (és haladási) kannabiszt, nem ivott tetves barrosovérrel kondenzált lókumiszt (ha költő volnék, rímeltetném: kannbisz – lókumisz), Marx nem tartozott semminő sokaság közé, márpedig leginkább a báva tömeg az, amely nem képes egyébre, mint tiltakozásra: „nem teccik a rencer”, „monnyon le!”, „maj mi megmutassuk aztat Érópának!” stb.
Marx kételkedő volt, s ami nem azonos a tiltakozással. Tiltakozni a gyöngék szoktak, a Kornai Jánosok, akik pontosan tudják, a tiltakozás gyakorlatilag semmit nem ér embrionálisan vad tömegerő nélkül (vö. a fasizmus filozófiájával).
Korábban idéztemMarx és Engels levélváltásból, így most csupán emlékeztetőül: „Nagyon tetszik nekem ez a nyilvános, autentikus elszigeteltség, amelyben mi ketten, te meg én, most vagyunk […] minek nekünk egy »párt«, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket?”
Durva szavak? Durvák. „Explicit tartalom”. Bevallom, nehezemre esik újra fölidézni, s csakis azért teszem, hogy jelezzem vele: Kornai János is „hasonszőrűnek” tartja Marxot, olyan „tiltakozó” jótét léleknek, amilyenből ma is sokat lát maga körül a mindenkori professzori „szamarak bandájában”. A Kornai-féle, Mihancsik-féle „szamaraknak” ma is határozott meggyőződésük: csak akkor lehet igazuk (de akkor aztán minden kétséget kizáróan!), ha sokan vannak, ha gigászi bandákba, politikai kondákba verődtek. Mihancsikék szerint ők akkor lehetnek „letéteményesek” is, „megtestesítők” is, ha számbelileg vannak többen az ellenségeiknél: világhíresek stb. És ennek egyáltalán nem mond ellent Mihancsik Zsófia dedós „individualizmusa” („Heller Ágnes – amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga…”), nota bene nem is az „amellett” miatt (mert ettől még nyugodtan lehet abszurd az állítás), hanem azért, mert a mihancsiki „önmagaság” valójában pozitívan viszonyul a sokasághoz. Ezért nem nonszensz, hanem paradoxon a mihancsiki „individualizmus”: csak a bárgyú tömegember lehet peckes „önmaga”. Míg viszont Marxék „autentikus elszigeteltségről” beszélnek, őket nem érdekli sem a bamba-vicsorgó tömeg, sem a rátarti „önmagaság”, őket az igazság érdekli, és pontosan ezért „vannak autentikus elszigeteltségben”.
Míg viszont Kornai professzor szerint Marxot (az ötvenes évek Magyarországán) „tiltakozó szelleme hamar a kommunista rezsim ellen protestálók közé sodorta volna”.
Hamar. „Sodorta volna”. Mert Marx is amolyan dilettáns-sodródós típus volt, mint bármely professzor. Marx „tiltakozott volna”. Jó. De vajon honnan tudja ezt épp az a Kornai professzor, aki nem tiltakozott az ötvenes évek Magyarországán?
Nézzük, mit ír a lexikon: Kornai János „1956-ban végleg szakított a marxizmussal. Az 1956-os forradalom ideje alatt rövid ideig a Magyar Szabadság munkatársa volt”.
„Rövid ideig”. Egyetlen napig. Se. Legalábbis a Beszélő szerzője szerint: „Lénárt Gábornak (Az Államvédelmi Hatóságról) a kormánynyilatkozat idevágó részével kapcsolatban volt »néhány komoly [szava]« – a lap [a Magyar Szabadság] kommentár nélkül, a [Lénárt-] cikk alatt ismertette Münnich nyilatkozatát »az ÁVH megszüntetéséről«. Lénárt tiltakozott az ÁVH rendőrségbe való beolvasztása ellen, és a vérontásban bűnösök bíróság elé állítását és megbüntetését követelte – de csak a bűnösökét, »és nem ítélet nélkül és személyi válogatás nélkül elpusztítani az ÁVH minden tagját« –, azaz a cikk azzal a céllal íródott, hogy »az ÁVH-ellenes hangokat tompítsa«, mondta utóbb a politikai rendőrségen Kornai. (Kornainak, aki az előző öt napban a kormányprogram gazdasági részének kidolgozásával foglalatoskodott, az eredeti elképzelések szerint magának is cikket kellett volna írnia, de tollát, mint szellemi önéletrajzában írta, »teljesen megbénította a politikai helyzet tisztázatlansága« – s a társaiénál minden bizonnyal összetettebb feladat –, így inkább a szerkesztőségi titkár feladatát látta el, hogy azután az első szám összeállítása után ki is váljék a szerkesztőségből.)”
Hát, nem mondom, betyáros egy „tiltakozás” volt ez az ÁVH ellen! Ámde Kornai professzort nem is a hősiességéért, hanem a mindentudásáért szeretjük. Főként a legújabbkori mindentudásáért. Kornait 1956-ban „teljesen megbénította a politikai helyzet tisztázatlansága” (magyarul: vagy gyáva volt, vagy hülye, de leginkább mindkettő), most viszont már nagyon tudja, Marx miként viselkedett volna egy olyan a történelmi helyzetben, melyre reflektálva Kornai professzortól mindösszesen egy rendőrségi vallomásra futotta. Sikerült ügyesen elsusognia kihallgató tisztjének, hogy mit tettek mások a forradalmi Magyar Szabadság forradalmi szerkesztőségében. Saját forradalmi cselekedetekről nem beszélhetett a zsaruknak, ugyanis Kornai ötvenhatban gyakorlatilag semmit nem csinált, Micike titkárnő volt ott, ahol a társai nyíltan, nevüket (szignójukat) vállalva tiltakoztak a „kommunista rezsim” ellen, nyíltan álltak ki elvi, politikai álláspontjuk mellett. Kornai 1956-ban lapított, 1957 márciusában pedig köpött a pufajkásoknak. Főként arra a Lőcsei Pálra vallott, akit azután 8 év börtönre ítéltek. Mi pediglen nagyjából az ilyen forradalmárt nevezzük szarembernek. Na most ugyanezen „explicit tartalmat” a Beszélő így fogalmazza meg: „Kende [Péter] nevének kezdőbetűivel látta [el] írását, a másik cikk szerzőjét Kornai azonosította [a rendőrségen] (ezt annál nyugodtabban megtehette, mivel Lénárt 1956 novemberében elhagyta az országot). Kornai id. tkh. jkv.-e.”
Hogyne. Miként Heller is nyugodtan spicliskedhetett az akkor már külföldön tartózkodó Mészáros István rovására: „Politikai hibáim közép [közé] tartozik, hogy hosszabb-rövidebb ideig vak voltam ellenforradalmárokká vált volt barátaimmal szemben. Mészáros Istvánnal például csak akkor szakitottam meg - igaz, nem nagyon gyakori - levélváltásomat, mikor tudomásomra jutott, hogy elvállalta a disszidens irószövetség titkárságát, tehát, mikor árulóvá válása nyilvánvalóvá lett.”
Ezért mondom: aki intellektuálisan korlátolt, morálisan is az, és fordítva.
Noha Kornai később hősiesen viselkedett. Mármint a lexikon szerint: „A forradalom leverése után nem volt hajlandó belépni a Magyar Szocialista Munkáspártba. Az 1956-ban megvédett A gazdasági vezetés túlzott központosítása című kandidátusi értekezést nyilvánosan revizionista írásnak, ideológiai árulásnak minősítették. Mindezek miatt eltávolították az akadémiai kutatóintézetből. Ekkor kezdett el foglalkozni a nyugati közgazdaságtan eredményeinek feldolgozásával. 1958-ban a Textilipari Intézet osztályvezetőjévé nevezték ki”.
Amely évben – s ezt már én teszem hozzá – Lőcsei Pált (mint forradalmártársát) súlyos börtönre ítélték (egyebek közt Kornai János tanúvallomása alapján).
Kornai persze nem is azt állítja, hogy ő tiltakozott 1956-ban, azt állítja, hogy Marx tiltakozott volna. Vagyis nem ő, hanem Marx került volna koncentrációs táborba, s akkor Marx nem lehetett volna osztályvezető a Gulágipari Tudományos Intézetnél. „Talán”. Míg Lőcsei egészen biztosan nem, mert Lőcseit akkortájt a cirklin keresztül kukkolták a smasszerok.
Mezzohéroszi Bukfenc professzor mindent tud. Talán. Azt is tudja, hogy Marx „Talán koncentrációs táborba kerül az ötvenes években, de ha megússza, részt vett volna az 1956-os forradalmat megelőző és szellemileg előkészítő izgatott értelmiségi vitákban”. Persze. Továbbá Marxnak krokodilbőr aktatáskája lett volna (nikkelezett csattal), benne kockásfüzet, sárga tolltartó, a cerkáját nyilván külön (egy csíkos gatyában) tartotta volna. Így vitatkozott volna az ötvenes években Marx Károly, értelmiségileg és izgatottan. Ez talán biztos. Ugyanis Bukfenc professzor mindent tud. Azt is tudja, amit Müller Györgyi tud A Szent Imre-indulóban: „Szerintem a kanadai hegyivadászoknak van a világon a legszebb egyenruhájuk”. Sőt még ennél is többet tud, a professzor azt is tudja, hogy Marx 1956-ban „Ott lett volna a forradalmárok között, és ha a következő letartóztatási hullám is elkerüli [vö. Freud – gf.], akkor szamizdatban publikálta volna a szovjet típusú gazdaság ellen forduló, vitriolos hangú kritikáját”. Jó. Elhisszük. Így történt volna. Talán. És pontosan ezért indokolt a kérdés: Kornai miért nem publikált szamizdatban (vagy legalább a Magyar Szabadságban) vitriolos hangú kritikát a szovjet típusú gazdaság ellen? Túl azon persze, hogy „szovjet típusú gazdaság” nincs, ez egy jókora baromság. Talán.
Kornai professzor közgazdász professzor. Ebbéli minőségében gondol a „direkt tervutasításos gazdasági rendszerre”, midőn „szovjet típusú gazdaságról” beszél. Igen ám, csakhogy a direkt tervutasításhoz éppen a közvetett („szovjet”) szerveződés szisztémájának nincs köze. „Indifferentes” – mondották a Szmolnijban a pravoszláv-latin elvtársak –, sőt (történelmileg) éppen a tervutasításos rendszer kiépülésével (a „hadikommunizmus”, majd a NEP megszűnésével) sorvadt el a szovjetrendszer (lényegileg), s türemkedett a helyébe a totalitárius (jellegű) párt-állami-bürokratikus politikai és gazdasági irányítás. Ráadásul Magyarországon (az 1919-es intermezzót leszámítva) soha nem volt valódi „szovjet típusú társadalom”, míg ugye „szovjet típusú gazdaság” végképp nem.
Kérdés: mindezt a közgazdász professzor nem tudja? Vagy tudja, csak egyszerűen nem érdekli, hogy mit tud, mit tudat a Mozgó Világ olvasóival? Kornai is egy zöldséges Mihancsik bácsi? Írja „letéteményes” szavak, ahogy jön? Megállapíthatatlan.
Lehetséges, hogy Kornai nem (teljesen) tudatlan, „csupán” abszolút tehetségtelen, noha, hogy Marxot egyáltalán nem ismeri, az egészen biztos, s (szerintem) ezért sikerült teljesen fölizgulnia saját „intellektuális felelősségétől”, szellemi teljesítményétől, ti. Kornai maga minősíti önnön szövegét „izgalmas gondolatsornak” (hogy egyem az onániásan letéteményes kisibolya-lelkét). Kornai professzor szerint az ő sajátosan professzori fantáziálása a 19. századi Marx 20. századi „testéről és lelkéről” egy „Izgalmas gondolatsor, amely képzeletben felmenti Marxot, az embert, a rá oly jellemző kritikai karaktert, és tiszteli a bátorságát és elvhűségét, ám ugyanakkor megkerüli a korábban feltett igazán releváns kérdést: mi a kapcsolat Marx elméleti gondolatai és a szocialista rendszer történelmi realitása között? Megpróbálok, első közelítésben, tömören felelni: a szocialista rendszer (nem valamiféle képzeletbeli szép utópia, hanem az, ami létezett, amiben én magam is éltem) megvalósította Marx tervét”.
A professzor (bagzani igyekvő kutyaként) megpróbál „első közelítésben tömören felelni”. Sikerült neki. Tömören. A „szocialista rendszer megvalósította Marx tervét”.
Mi volt Marx terve? Logikailag (Kornai szövegéből következően): az, amit a „szocialista rendszer” megvalósított; ugyanez kornailag: Marxnak nem volt konkrét terve („Marx politikai gazdaságtana nem adott semmiféle eszközt a kezembe”). És? Akkor milyen terve volt? Hát olyan, amilyet a „szocialista rendszer megvalósított”: „a sok gyötrelem, amit átéltünk, az ínségtől a technikai elmaradáson át a krónikus hiánygazdaságig, a gondolatszabadság elfojtásától a brutális rendőrterrorig és a Gulágig”. Ezt tervezte Marx. Jó. De mi erre a bizonyíték? És most tessenek jól megkapaszkodni, Kornai professzor mondatismétléssel bizonyít: „Tudom, hogy e kemény mondat hallatán sokan megrökönyödnek. Mégis megismétlem.” Vesd össze Babarczy Eszter: „Sok jó ismerősöm megrökönyödésérevéleményem szerint a magyarok bölcsen választottak, és nemhogy katasztrófa nem várható, de [2009] június 7-én [a Jobbik politikai előretörésével] kezdődött a szebb jövő Magyarországon”.
Tessék nekem elhinni: az, hogy „sokan megrökönyödnek” egy „kemény mondatom hallatán”, hogy „sok jó ismerősöm megrökönyödik” „originális” „véleményemen” olvastán, messze nem jelenti, hogy nem mondtam hatalmas baromságot! Az ellenkezőjét sem jelenti. Semmit nem jelent! Esetleg annyit, hogy hazánkban meglehetősen sok a korlátolt ember, s mindegyiknek van „sok jó ismerőse”.
Kornai professzor így ismétli meg „kemény mondatát”: „Meggyőződésem szerint igaz, történelmi tapasztalati tényekkel alátámasztható állítás, hogy ami 1917 után létrejött a világ kommunista régiójában, és 1989-ig létezett, az alapjaiban véve realizálta azt, amit Marx a kapitalizmus ellentéteként létrejövő szocialista rendszernek tekintett”.
Kérem, ennél hülyébb mondat nemigen olvasható, még tán’ a Heller-Babarczy szerzőpáros összegyűjtött műveiben sem!
Mit „tapasztal” a professzor? Hogy „1917 után létrejött a világ kommunista régiójában” valami, s az „1989-ig létezett”. Ez igazolja, hogy „Marx a kapitalizmus ellentéteként létrejövő szocialista rendszernek tekintette” azt, ami „1917 után létrejött”.
Jó. Fogadjuk el, Kornai totáldilettáns publicista, nem ura a magyar nyelvnek, gőze nincs arról, mi az, amit leír, fogadjuk el ezt annál is inkább, mert a „tapasztalati tényekkel alátámasztható állítás” (mint kvázi bizonyítás) mellett megpróbálkozik a logikai bizonyítással is; természetesen – sunyi-jó szokása szerint – szövegcsonkítással, ergo vagy hamisítással, vagy infantilis (öntudatlan) torzítással, esetleg a kettővel együtt, nem tudni, mindenesetre a professzor azt állítja, hogy „a marxi gondolatmenetnek” van „kemény magva”, vagyis Kornai szerint Marxnál „a kapitalizmus tulajdonviszonyait a magántulajdon jellemzi. A kapitalizmus felszámolásához köztulajdonba kell adni a termelőeszközöket. Amíg a magántulajdon dominál, addig az emberek közötti kooperációt, a javak cseréjét, a termelőerők allokációját a piac koordinálja. A piac rosszul működő koordinátor, a piac áttekinthetetlen és anarchikus. A köztulajdon lehetővé fogja tenni, hogy a termelőerők, végső soron az emberi munka allokációja transzparenssé és tervszerűvé váljék”.
Kornai János tehát a „javak cseréje”, a „termelőerők allokációja”, a „rosszul működő piaci koordináció”, „köztulajdonba kell adni”, az „emberi munka transzparens allokációja” s a többi szakterminológiának álcázott ideológiai halandzsát Marxnak tulajdonítja.
Milyen alapon?
A kérdésre a professzor így válaszol: „Néhány idézetet hozok fel annak alátámasztására, hogy amire itt hivatkoztam, azok valóban Marx saját eszméi (és nem csak a követői által esetleg felvizezett vagy félreértett marxi gondolatok). Idézem A tőkét: „A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel… Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják.” (A tőke, I. kötet, 713.)”.
A maláj megvillogtatta fehér fogait. Ismét mosolygott.
– Mit ez akar gyenge fehér… Én megenni őt…
– Hát csak fogj hozzá – mondta José.
– Én nem ütni! Hindu önvédelem… Te üss oda teljes erődből. Én csak kivédeni.
– Az nem lesz jó… – szabadkozott José.
– Te ütni! Fogás biztos, gyors, úgysem találni.
– Hát jó. Mehet?
– Mehet.
Fülig Jimmy kíváncsi volt a fogásra. Biztos dzsiudzsicu.
– Na ütni! – sürgette a maláj. – Lesz meglepetés!
Csakugyan nagy meglepetést okozott. Mert hogy valaki egyetlen pofontól valóságos szaltót csináljon, négy utast és több kisasztal málnaszörpöt felborítson, az igazán meglepő.
A maláj orrán, száján, fülén dőlt a vér, és a jobb szemétől a szája széléig felrepedt a bőre. Így pihegett kissé elterülve, miközben a négy utas állandóan sürgette, hogy keljen fel róluk.
Ezalatt José aludt egy keveset. Állva. Mint egy idős paripa. A maláj ordítva ugrott fel.
– Nem számít! Te lenni balkezes! Én várni ütés jobbról.
José vállat vont.
– Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani.
Hogy miként jön ide Fülig Jimmy klasszikus bölcselete?
Döntő kérdés.
Mindenekelőtt szögezzük le (már, hogy teljesen világos legyen): tudós Kornai professzor szerint Marx „nem büntetőjogi értelemben” felelős (mint például Biszku Béla), „nem etikai parancsokat sértett meg Marx azzal, hogy a magántulajdon és a piac kiiktatásáért szállt síkra”. Hanem? Marx „kizárólag intellektuális felelősséggel” tartozik „a szocialista rendszerért”.
Kornai János majdnem Nobel-díjas tudós. A Harvard Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem professor emeritusa.
Kérdezem: az idézett állítást az öregkori (emeritusi) húgyagyúság magyarázza? Nem. Épp ellenkezőleg, ez csak születetett infantilizmus, eredendő anti-intellektualitás terméke lehet. Kornai ma is (!!!) olyan óvó néninek tekinti Marxot, ki a felnőttség okán tartozik felelősséggel, már tudniillik azért, mert az óvodások eleve hisznek neki, Kornai kedvenc szavával: a dedósnak „meggyőződése”, hogy az óvó néni mindent helyesen tud.
Emeritusi imbecillizmus: Kornai professzor azért vonja felelősségre Marxot (intellektuálisan), mert e „zseniális elme” (pl. A zsidókérdésről című dolgozat szerzője) „nem ismerte fel a parlamenti demokrácia és a jogállam jelentőségét az emberi jogok védelmében”. Én pedig az agyamat dobom el jó messzire. Mint Pisilő Annus az athéni kalapácsot, illetve ugyanez „Sztalin” választott anyanyelvén: моча-молотов (vö. Hammer-Ribbentrop Urin-cocktail). És hogy miért dobom ettől az agyamat konkrétan?
Kornai professzor „egykor” meggyőződéses marxista volt. Meggyőződéses kommunistaként indult. És nemcsak ő!
„Az egykor meggyőződéses marxistaként, kommunistaként induló értelmiségiek…” – írja a professzor, s ez is egy „freudi” mondatrész, a „meggyőződéses” szó itt is hithűt jelent. Jobb esetben. Aki ugyanis pl. A tőkét nem művészi alkotásnak, hanem „tudományos munkának”, „közgazdasági tanulmánynak” véli, továbbá, aki nem ismeri minden ízében pl. A német ideológia szövegét (oda-vissza, keresztbe-kasul), az nem ismeri sem Marxot, sem a kommunizmust. (A kommunizmus hiteles szellemi letéteményese Marx, illetve még néhány ember, pl. József Attila.) Aki tehát nem ismeri behatóan Marxot, lehet hithű komonista (közgazdászként is, gyepmesterként is…), de nem lehet sem meggyőződéses marxista, sem meggyőződéses kommunista. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a meggyőződésességhez meggyőződésre, a meggyőződéshez pedig tudásra, értésre van szükség. Ha pedig így van, akkor a tudós esszéista-professzor vajon miért a „meggyőződéses” jelzőt használja a „hithű” (elvhű, eltökélt, elszánt, elhivatott, tántoríthatatlan, rendíthetetlen, esetleg elvakult, bigott, vakbuzgó, fanatikus, megszállott stb.) kifejezés helyett? Két okból. Részint azért, merthogy ő a Nagy Professzor ugyebár. A Bíró-Csepeli szerzőpáros „Kispolgár”-nak nevezi az efféle fazont: „Ő a kollektív individuum. Emlékszik a múltra, de emlékeinek minden eleme a közösségre vonatkozik”. Ugyanez Kornai szavaival: „Amikor önéletrajzom, A gondolat erejével megjelent, sokan megkerestek és elmondták, hogy egyik vagy másik korszak egyéni krónikáját olvasva ráismertek önmaguk történetére”. Részint pedig azért, mert Kornai stilisztikájában a „meggyőződéses”-nek ma sem a „hithű”, hanem (kimondatlanul persze) a hitvány „karrierista” az alternatívája.
Kornai Jánost személyesen nem ismerem. A szövegei alapján vált határozott meggyőződésemmé: a professzor világéletében szimpla törtető volt, s valószínűleg ezt ő maga is tudja, ezzel a pszichés homokzsákkal birkózgat ma is. De, hála a jóistennek, mindig sikerül fölülkerekednie önmagán, ugyanis nem egyedül van a harcban, ketten küzdenek homokzsák-önmagával, ő és a pudvás önteltsége. Kornai nyilvánvalóan tudja: nem ismeri igazából Marxot, ugyanakkor az is „meggyőződése” (hiszen „egykor meggyőződéses marxista, kommunista” volt, ma „meggyőződéses” antimarxista, antikommunista), hogy bőven elegendő az autentikus ítélet kialakítására annyi tudás, amennyit Marxról (s nem Marxtól) hallott, olvasott. Kornai hittel hiszi: az ő agyveleje von Haus aus integráló tényező, plusz társadalmilag is ordózva van (akadémiai, állami, köztársasági, Széchenyi- és Egyéb díjakkal legitimálták), tehát a professzor elméje eleve alkalmas bárminő ítéletalkotásra, nem szükséges elmélyülnie semmiben, különösen nem Marx szövegeiben.
Szerintem Kornai Jánosnak ez az alapvető tévedése. Vessük össze Heller Ágnes „zsenialitásával”! Heller ugyanazon könyvében (Filozófiám története) állítja (más-más oldalakon persze), hogy ő „négyévesen” már lényegileg „filozófus” (ti. az édesapja „minden este fölolvasta” néki Awalesi bárdokat), illetve (Heller szerint Heller) akkor vált filozófus „pillangóvá” (hirtelen), amikor „hernyóként” megalkotta „második vagy harmadik tanulmányát” (négyévesen alkotta?), illetve még akkor sem, mert, mint írja: „Most [80 évesen] jöttem rá, hogy egész életemben Auschwitzot és a Gulagot akartam megérteni”. Ami pedig nem csoda, ugyanis a már négyévesen „kész filozófus” így emlékszik egykori pillangóröptéire: „első férjemmel, Hermann Pistával ültünk egymás mellett egy díványon, ölünkben Hegel Logikájával. Mondatról mondatra hangosan olvastuk, megpróbáltuk értelmezni, amíg nem hittük, hogy most már sikerült, tudjuk, értjük. (Sose fog sikerülni.) A harmadik kritika után persze megküzdöttem az elsővel, A tiszta ész kritikájával Fogarasi szemináriumán – Ezt sem fogom soha igazán érteni…”.
Dicséretes őszinteség? Nem. Jókora elszabás. Heller itt tudatni kívánja: ő egy akkora géniusz ugyebár, hogy akkorát még Almási professzor sem bír elképzelni. De még a Csintalan professzor sem! Heller fortélyosan jelzi: ő még a filozófiai korlátoltságának megvallását is megengedheti magának; igen ám, csakhogy itt is sikerült alulkápráznia önnön intellektusán. Mert nem az az überfilozófus, aki nem érti Kantot (sem), hanem az, aki meghaladja Kantot („az értelemig és tovább”). Ráadásul Heller nemcsak Hegelt, Kantot, hanem Shakespeare-t sem érti, bizony! „Azt hiszem, még mindig nem vagyok elég idős és bölcs ahhoz, hogy Shakespeare-ről számomra végsőt tudjak írni”.
Akkor ne írjál (végsőt)! Számodra. Ne írj, hanem olvass (nem szégyen az), vagy főzzél karfiollevest a konyhában, fakanállal (az se szégyen), mindenki legjobb képességei szerint!
Ezzel szemben Heller Ágnes nappali pillangónak képzeli magát. Mintegy filozófusnak. Miként Kornai tudatlansága sem gátolja Kornait abban, hogy „meggyőződéses” antimarxistaként, antikommunistaként harsonázzék a yokohamai Kaganawa egyetemen, továbbá a Mozgó Világ „egykor meggyőződéses marxista”, ma „meggyőződéses” (értsd: vicsorogón neofita) antimarxista hasábjain.
Ezt írja a „meggyőződéses” intellektusról a lexikon: Kornai „1989-ben jelentkezett az Indulatos röpirat című munkájával, amelyben a kapitalista út mellett foglalt állást, a piaci szocializmus vagy más harmadikutas elképzelések ellenében”.
Hát igen, túlvállalta magát. Mert, teszem azt, Almási professzor hátszőre „ellenében” még a „piaci szocializmusnál” is könnyebb állást foglalni intellektuálisan a „kapitalista út” mellett. Ezért helyénvaló tehát, ha a realitások síkján maradunk, szellemileg ne akarjon többet a szarka, mint amennyit elbír az antikomonista farka!
Itt jegyzem meg, Bíró-Csepeli „Köpönyegforgató” szócikke pontosításra szorul, ugyanis Csepeliék ezt írják: „A köpönyegforgatás forgatókönyve roppant egyszerű: várj, csatlakozz a többséghez, majd várj újra, s mihelyt egy új többség, új hatalom tűnik fel a színen, áruld el korábbi pártodat, lépj be egy újba”.
Nem teljes a definíció. Ugyanis az igazi neofiták (a mester-köpönyegforgatók) maguk írják a történelmet. Mindig a legjobb, vagyis a legutolsó pillanatban. Például 1989-ben. Akkor, amikor még a többség számára úgy tűnik, a professzor nem a köpönyegét fordítja éppen, hanem az evangéliumot hirdeti, ő hozza a népnek az üdvözítő Jó Hírt. Kornai „indulatos röpiratban foglal állást” az elkerülhetetlen „mellett”, vagyis azért lehet szemfényvesztő a Kornai-féle „messianizmus”, mert a társadalom zöme általában nem tudja, csak az informált professzor sejti: óhatatlanul következik be az (pl. 1989-ben), ami néhány hónap múltán bekövetkezik.
Önmagát adja a kérdés: miért csak 1989-ben „indulatoskodott” Kornai professzor „a piaci szocializmus ellenében”? A válasz: akkor kapott rá Gorbacsovéktól engedélyt, márpedig intellektuálisan ez a döntő egy mester-köpönyegforgató számára. 1989-ben Grósz Károly az „entellektüel” jónép szemében még vaddisznó-komonista, miközben a valódi értők, hozzáértők már pontosan tudják: racionalista gazdasági intézkedéseivel Grósz a politikusi sírját ássa. És hopp, ez a Nagy Pillanat (1989), amikor a mester-köpönyegforgató „indulatosan” a felszínre penderül. Világos, de mi köze mindennek a „intellektuális felelősséghez” (a Kornai-cikk most elemzett fejezetének címe: „Intellektuális felelősség a szocialista rendszerért”)?
Kornai professzor (a „kapitalista út” Nagy Pionírja) szerint „Az egykor meggyőződéses marxistaként, kommunistaként induló értelmiségiek számára megrendítő esemény volt az 1956-os magyar forradalom és annak vérbe fojtása, majd az 1968-as prágai tavasz és annak leverése, utána pedig a lengyelországi Solidarnosc mozgalom és az azt követő bebörtönzések és a rendkívüli állapot kihirdetése. Mind erősebbek lettek a kétségek még azokban is, akik megpróbálták megőrizni magukban egykori világnézetüknek akár csak egy-egy töredékét”.
Vagyis Kornaiék számára 1956, 1968, 1980-83 nem jelentett bizonyosságot, csupán „erősítette” bennük „a kétséget”. Ügyes. Ráadásul 1970 még csak nem is erősítette. Bojtár B. Endre írja: „Jaruzelski, aki a szükségállapot bevezetésének történelmi szükségszerűségéről szétnyilatkozta az agyát az elmúlt öt évben, a gdanski sortüzekről nem szívesen beszél”.
Vagyis nem úgy, mint Kornai professzor, aki nagyon szívesen beszél. Mármint beszélne 1970-ről, ámde még ő sem gondolhat mindig mindenre. Miközben 1953-at (a berlini fölkelést) sunyin hallgatja el, ti. Kornai még 1955-ben is „meggyőződéses marxista” (értsd: primitív sztálinista), s ami nem baj, mert az a fontos, elvtársak, hogy a „kétség” erősödjék! Amely „kétség” azután, harminc éven át, ahogyan kell, egyre csak erősödött és erősödött. Majd amikor Gorbacsov füttyentett, a „felelős intellektusok” átlibbentették puhacucilista slafrokjukat echte-kemény kapitalistává; és pontosan ezért mesteri köpönyegforgatók ők: lobogó köpönyegük szaktudományos bakterzászlónak tűnik a „közgondolkodásban”.
Kornai „intellektuális felelősségről” handabandázik, miközben maga jelenti ki: 1956, 1968, 1980-83 nyitotta föl a manifeszt marxista (látensen polgári) értelmiség csipás szemét. Noha ennek, normálisan, épp fordítva kellett volna történnie. Az értelmiségi éppen attól (volna) értelmiségi, hogy előre szól: Marxból szükségképpen következik 1918, 1921, 1928, 1953, 1956, 1968, 1970, 1980-83…
Hadd kérdezzem meg: miért kell „állást foglalni” a kapitalizmus „mellett”, s miért éppen „indulatos” „intellektualitással”? 1989-ben.
A hetvenes évekbeli legendás „begyűrűzés” óta a vak is látja (a félvakok már jóval korábban!), a világkapitalizmus meghatározó tényező, objektív terjeszkedését nem állíthatja meg még a „bukaresti árelv” sem. Tudniillik a „bukaresti árelv” elvileg sem alternatívája a világpiaci árképződésnek, elvileg is csupán moderátori, katalizátor-, keszonszerepet játszott a gazdaságban, csupán elodázta a klasszikus tőke-eszkalációt, csillapította a válsággal járó megrázkódtatásokat stb. A Szovjetunió soha nem állította, hogy számára nem a világpiaci ár az origó, azt mondták, a „bukaresti árelv” kizárólag arra hivatott, hogy kiküszöbölje a konjunktúraingadozások, válságspekulációk negatív hatásait. Ami pedig nem más, mint a kapitalizmus meghatározó jellegének de facto elismerése. Mármint a valódi intellektus szemében, mialatt a „felelős értelmiségi” birkák a szocializmus, majd a „piaci szocializmus” „építéséről” költött zsolozsmát bégették éjt nappallá téve, közel fél évszázadon át (1945 és 1989 között).
A valódi értelmiségi nem csupán olyasmire mer gondolni, amire Rudas László, Nagy Imre (Liska, Máriás, Kopátsy), Fehér Lajos, Nyers Rezső, Tímár, Vályi Péter, az antisólymosan Kádár-Fekete-János, Faluvégi, Hetényi, Grósz-Németh, majd legvégül (és mindenekelőtt!) Gorbacsov etás engedélyt ad az entellektüel tovarisok számára.
Vagyishogy Kornai professzor lehet „felelős intellektus”, de (éppen ezért!) nem lehet „csak” intellektus.
Az „intellektuális felelősség” olyan, mint a „piaci szocializmus”, a „szocialista piac” stb. Sem nem piac, se nem szocializmus. Kornai nem intellektus, nem felelős ember. Hanem felelőtlen. Összevissza beszél. Azért állítom ezt, mert minimális felelősségtudattal nem ír le az ember pl. ekkora szamárságot: „A kérdés, amely bennünket gyötört, a 20. század egyik alapkérdése volt: tulajdonképpen miféle rendszer az, amit »létező szocializmusnak« neveztek?”.
Gyötörte őket a kérdés, az a csúnya-csúnya kérdés!
Egyébként nem véletlen, hogy Kornai professzor itt is suttyómód fogalmaz, szemantikai csököttsége itt is paradigmatikus, nem tudható, valójában mi az ő gyötrő kérdése. Értelmesen ugyanis így hangoznék a szózat: „miféle rendszer az, amelyet »létező szocializmusnak« neveztek?”.
Kornainak ez a kérdése? Lehet, hogy ez, lehet, hogy nem.
Kornai az intellektuális dilemma hegyét Marxra irányítja, vagyis okkal föltételezhető: a „rendszerről” nem mint történelmi képződményről beszél (ekkor volna indokolt az „amely” vonatkozó névmás), hanem valamiféle (meg nem határozott) hipotézisről (arra vonatkozhat az „ami” névmás tárgyesete). Igen ám, csakhogy Kornai szerint a „létező szocializmus” éppen elméletileg nem létezik, legalábbis Marxnál semmiképpen: „hogyan viselkedett volna Marx Károly, ha ugyanazzal a testtel és lélekkel, amely az övé volt a maga idejében, nem akkor éli le az életét, hanem a 20. században, mondjuk, Budapesten? Feltehetően kommunistaként kezdte volna, de tiltakozó szelleme hamar a kommunista rezsim ellen protestálók közé sodorta volna”.
Kornai professzor tudós előadást tart Marx testéről és lelkéről, „tiltakozó szelleméről” a yokohamai egyetem kőkatedráján:
Dől belőle az „intellektuális felelősség”, az értelmiségi antimarxizmus.
A szöveg nyilvánvalóan nem „intellektuális felelősségre”, hanem infantilis felelőtlenségre vall: „hogyan viselkedett volna Marx Károly” 19. századi „teste és lelke” a 20. században? Unterkindisch Frage. Mozgó-vak-Világos érdeklődés. Kornai professzor poeta doctusi kérdésnek álcázott gyermekded állítása arra utal, hogy szerinte nincs a „létező szocializmusnak” autentikus marxi teóriája, „forgatókönyve” stb. 1917, majd (Magyarországon) 1945 után valami lett. És ami lett, azt elnevezték „létező szocializmusnak”. Vagyis pusztán arról van szó, hogy Kornai, mint a „magyarok intellektuális [és szemantikai] teljesítményének letéteményese, megtestesítője”, itt is elkúrta a vonatkozó névmást. Figyelem, explicit tartalom! Az „elkúrta” csak 18 éven felülieknek!
Hogy miért beszélek explicite csúnyán? Mert Kornai professzor „gyötrő kérdése” implicite „testesül meg” a Mozgó Világban (csak 18 éven aluli Mihancsik Zsófiáknak!), szó szerint így: a „létező szocializmus elkerülhetetlenül együtt járt-e azzal a sok gyötrelemmel, amit átéltünk [helyesen: vagy „a sok gyötrelemmel, amit”, vagy: „azzal a sok gyötrelemmel, amelyet átéltünk” – gf.], az ínségtől a technikai elmaradáson át a krónikus hiánygazdaságig, a gondolatszabadság elfojtásától a brutális rendőrterrorig és a Gulágig?”.
Már-már unter-Sich-Weltbewegende kérdés (pedig P. Szűcséket stilárisan nehéz alulmúlni). Megfigyeltem: általában az olyan professzornak van „gondolatszabadságra” szüksége, akinek nincs gondolata. Kornainak sincs. Ezért keveri az kauderwelsch (intellektuálisan nem létező) „gondolatszabadság” fogalmát a véleményszabadság, szólásszabadság fogalmával, miközben újabb és újabb „gyötrő kérdéssel” rukkol elő: „Vagy ez a sok keserű tapasztalat csak a bűnösen rossz megvalósítás okozta torzítás, és tulajdonképpen nincs is köze Marxhoz, az ő elméletéhez és az általa meghirdetett cselekvési programhoz?”
Kornai professzor nem tudja: a Marx „által meghirdetett cselekvési program” éppúgy nem létezik, mint a „gondolatszabadság”. Illetve nagyonis „tudja”: „Marx politikai gazdaságtana nem adott semmiféle eszközt a kezembe”. Nos, pontosan ez a professzori sirám bizonyítja a legeklatánsabban, Kornainak fogalma nincs róla: ha léteznék is „gondolatszabadság”, akkor azt mindenki csak maga fojthatná el saját magában, s nem a „létező szocializmus”.
Lehet-e felelős egy politikailag eszköztelen politikai gazdaságtan bármiért is? Kornai nem tudja, s éppen ezért (önnön bizonytalansága, az unwirklich Gedankenfreiheit jegyében) próbálkozik egy „más megfogalmazással” is: „Más megfogalmazásban: felelős-e Marx azért, ami a Lenin, Sztalin [sic., a „Sztalin” formula a tahó tökfejek szájából magzik ki, s akik le is írják, na, azok a „magyarság intellektuális letéteményesei”, tehát helyesen: vagy Stalin, vagy: Sztálin – gf.], Hruscsov és Brezsnyev Szovjetuniójában, Mao Kínájában és a tanítványaik által uralt többi kommunista országban történt?”
Kornai professzor válasza: nem felelős. Ámdeviszont: nagyon is felelős!
Hogyan lehetséges ez? „Intellektuális felelősséggel” lehetséges. Professzorilag.
Kornai János szerint: „Érdemes feleleveníteni ezeket az eseményeket [ti. „elöl” a „komolyan vitatkozást”, „hátul, a színfalak mögötti” „besúgást, szimatolást, árulást”], amikor azt próbáljuk utólag értékelni: milyen volt az a politikai-társadalmi struktúra, amelynek keretei között a reformfolyamat végbement”.
A „reformfolyamat” szűkebb értelemben véve az 1953 és 1989-90 közötti időszakra tehető, tágabb értelemben pedig 1946 (az „értékálló pénz” bevezetése) óta zajlik a mai napig. És még eltart valameddig. Ott ugyanis, ahol pénz van, szükségképpen lesz áru (előbb vagy utóbb), az áruból megint pénz (vö. P–Á–P; Á–P–Á), vagyis semmi jelentősége annak, hogy a pénzen, pénzforgalmon alapuló „politikai-társadalmi struktúrát” hogyan becézik a politikusok, közgazdászok; nevezhetik azt „népi demokráciának”, „proletárdiktatúrának”, „szocialista építésnek”, „szocialista árutermelésnek”, „szocialista piacgazdálkodásnak”, történelemfilozófiailag mindegy, ahol ugyanis pénz van, ott óhatatlanul van tőke.
Kornai professzor persze nem erre gondol, hanem (valószínűleg) a legszűkebb értelemben vett „reformfolyamatra”, amely 1968-ban kezdődött, legalábbis a politikai leporellók, a közgazdaságtani mesekönyvek, a primitív professzori kánon szerint, s tartott egészen az ún. rendszerváltásig.
Kornai János 2008-ban próbál „utólag értékelni”. És hogy pontosan mivel próbálkozik (mint a kutya az árokparton)? Nem tudjuk. Vegyük ezért analízisünk kiindulópontjául (jobb híján) azt a szöveget, amelyet a professzornak sikerült valamelyest megfogalmaznia. Kornai annak „értékelésével” próbálkozik, hogy „milyen” volt a struktúra.
Nem stilisztikai kukacoskodás ez részemről (bár kétségtelen, ha a közgazdász publikál, nem árt, ha ért is az íráshoz valamelyest), ti. arról van szó, hogy Kornai stiláris csököttsége intellektuális visszamaradottságra utal.
Tehát. Valaminek a milyenségét megismerjük (megértjük), míg a dolog minősége az, amelyet „értékelünk”. Mondom, ez nem puszta szőrszálhasogatás, s főként azért nem, mert a múltkori hozzászólásban bizonyítottam: Kornai még csak nem is próbálkozik (mint kutya a kennelben) azzal, hogy megismertesse a közvetlen miliőt, melyben ő a saját, szuverén döntéseit meghozta (már, ha voltak egyáltalán tudatos döntései).
Itt jegyzem meg: nemrég majdnem egyazon időben hangzott el az ATV és a Echo kamerái előtt: „ismerjük a besúgókat, de a tartótiszteket nem ismerjük”. Na most, e közhely igazságtartalma a zéróval egyenlő.
Lényegileg mindenki a saját tartótisztje.
Például Hellernek ki volt a tartótisztje? Heller szerint az „első férje” („a levelet nem én írtam, amit írtam, abban… nem nagyot hazudtam, kicsit hazudtam csak”, mert az „első férjem” „politikailag nyomás alá helyezett”), ámde ez komolytalan magyarázat.
Példák sora bizonyítja: lehetett a mocskospiszkosban is külső „tartótisztek” nélkül élni, belső tartás kellett hozzá, illetve a parkinsoni „Peter alapelv” mentális kiküszöbölése, magyarul: tudnod kell, hol van a képességeid fölső, illetve a tisztességed alsó határa!
Hellert (állítólag) az „első férje” kényszerítette besúgásra. Jó. És arra ki kényszeríti, hogy ma is aljas legyen? Például a halott, védekezésképtelen „első férjével” szemben. Azért nevezem Hellert aljasnak, mert nincs tanú arra, hogy Hermann fizikai kínzással késztette volna a nejét Lukács György elárulására, és azért hangsúlyozom a „fizikai” szót, mert még a lelki kínzás elől is ki lehet térni. Ady írja:
Eh, szebb dolog kopott kabátba szokni,
Úri dölyffel megállni, mosolyogni,
Míg tovább táncol kacsintva, híva
A Siker, ez a nagy hisztérika.
Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.
Hellerék, Kornaiék cenkek voltak. Minden „utólag értékelő” szavuk, minden magyarázkodó mondatuk erről árulkodik.
Nem a tartótiszt tarja a besúgót, hanem lényegileg a besúgó (a besúgás) tartja el a tartótisztet. Spicli nélkül nincs tartótiszt, míg (külső) tartótiszt nélkül van szimatolás, árulás, besúgás, vamzerolás, becstelenség, hitványság, alávalóság, vagy ahogyan Hellerék nevezik: gonoszság. Nem az orgazda öl, hanem a rablógyilkos. Nem a tartótiszt a bűnösebb, hanem a szemét spicli.
Azért használok ilyen kemény szavakat, mert határozott meggyőződésem (közvetlen és közvetett tapasztalatom), a legdurvább diktatúra sem kényszerít besúgásra senkit. Elvileg persze minden elképzelhető, gyakorlatilag viszont nem. Tessék ideírni egyetlen olyan életszerű okot, amely a tisztességes embert spicliségre (barátai elárulására) szorította pl. a Rákosi-rezsimben! Kornai „szimatoló” „értelmiségijeit” mi ösztönözte „szimatolásra”?
A hírhedt McCarthy-bizottság állásvesztéssel fenyegette, hivatásuk művelésétől, életük értelmétől való megfosztással „zsarolta” a politikailag aktív amerikai művészeket, akik közül némelyek „együttműködtek a kongresszusi bizottsággal” (értsd: árulókká váltak), némelyek nem. Ez utóbbiaknak hosszú, évtizedes hányattatás, nélkülözés, szenvedés volt osztályrészük, merthogy ők vállalták az egzisztenciális kirekesztettséget a tisztességükért cserébe.
Az itt többször is idézettfilmek nem a McCarthy-bizottságot kárhoztatják alapvetően, hanem a besúgókat. És éppen ezáltal érvényes műalkotások, melyekben többször is expressis verbis mondatik ki: ha nem volnának spiclik, akkor nem volnának hivatásos ügynökök, nem volnának „tartótisztek” sem.
Azért állítom, hogy Kornai János stiláris csököttsége intellektuális visszamaradottságra utal, mert a Mozgó Világban újra elszólja magát, újra elárulja, akaratlanul is világossá teszi: nem ismeri, nem érti azt a „társadalmi-politikai struktúrát”, „folyamatot”, amelyről beszél (Marxot még kevésbé érti); ámde ő nem adja alább az azonnali (értés nélküli) „értékelésnél”. Ezért professzor. Ezért mihancsiki „letéteményes” és „megtestesítő”.
Kornai számomra egészen elképesztő dilettantizmussal választja el a „politikai-társadalmi struktúrától” a „reformfolyamatot”. Általában vett „reformfolyamat”-ról beszél, miközben gazdasági, gazdaságpolitikai intézkedések sorozatára gondol (ha egyáltalán gondol valamire); így írták az újságok annakidején: „új gazdasági mechanizmus”, korábban: новая экономическая политика.
Ha a „reformfolyamat” alatt az „új gazdasági mechanizmus” krédója értendő, akkor többszörösen torz „értékelés” Kornai állítása (pontosabban sugallata), hiszen a „gazdasági reformfolyamat” óhatatlanul indukál változásokat a „politikai-társadalmi struktúrában”, vagyis, Kornai „állításával” szemben, a „reformfolyamatot” „keretező” „politikai-társadalmi struktúra” nem merev, sőt a valóságos történelmi mozgás – Kornai „állításával” szemben – ellentett értelmű.
Tényszerűen a következő történt: az 1953-ban kezdődött politikai-társadalmi reformfolyamat 1956-ban fölgyorsult (így szükségképpen vált hektikussá: a kisgazdapárt túlbuzgó volt, a szocdempárt passzív, Révészék gyakorlatilag nem vettek részt a kabinet munkájában, sőt Kéthly Anna már október 31-én „nyílt ellenforradalomnak” minősítette 1956-ot, vö. Herbert Wehner visszaemlékezésével), majd a „folyamat” 1957 és kb. 1962-63 között stabilizálódott. Mármost a konszolidáció nem csupán egyszeri politikai (jellegű) intézkedések (béremelések, amnesztiák stb.), hanem (döntően) strukturális átalakulások, intézményi változások révén ment végbe. És ezután következett a legszűkebb (kornai) értelemben vett (manifeszt) gazdasági reform bevezetésének éve (1968). Hogy ezen közben szegény-szegény Kornai professzornak (akit a kokilláknál burcsázó melósok, a ruhagyárakban, szövőgyárakban robotoló asszonyok, lányok nagyon, de nagyon sajnáltak ám, emlékszem, naponta imádkoztak azért, hogy a professzor minden gond nélkül kijuthasson „szimatolni”, vagy nem „szimatolni” New Yorkba), szóval, hogy a „reformfolyamat” közepette is serényen kotorgatták Kornai professzor „kartotékait”? Kotorgatták. Tudniillik éppen ettől folyamat a folyamat, nem pedig azonnali, gyökeres, végérvényes fordulat (vö. „teccettek volna forradalmat csinálni”). Nem szólva arról, hogy egy valódi értelmiségi számára abszolút közhely: még a forradalom is permanencia (a dolog lényegét illetően), merthogy ez is közhelyigazság: „az emberek emberből vannak”. Így azután a „forradalmi vívmányok” óhatatlanul „visszacsinálódnak” időnek multával, majd megint nekilendül a társadalom, majd megint megtorpan és megint vissza… efféle forradalmi öklendezés hullámzik éveken, évtizedeken, sokszor évszázadokon keresztül, nota bene még ott is, ahol nem „félázsiai származékok” lebzselnek a Turulság Szent Égisze alatt. Míg Kornai professzor eminens tudománya szerint azt jelenti a forradalom, hogy a hősprofesszorok egyetlen, abszolút gesztussal ölelik magukhoz a helleri abszolút igazságot, egyetlen abszolút mozdulattal ülnek rá az abszolút bilire, és azután tökéletesen maradnak úgy. Örökkön örökké. A többi csak „folyamat”. Mert a „valódi” forradalom után már nem kotorásznak a professzorok „kartotékai” között. Jó, elfogadom, mindez megtörténhet egy Kornai professzorral, ámde legyen ő bármennyire is hű letéteményese a magyarságnak, a nemzet nem fogja követni, ti. az értetlen társadalmat, a „fasiszta” népet, a „félázsiai” hordát, a „közgazdaságilag analfabéta lakosságot” (Vásárhelyi) csak időlegesen lehet (bármilyen) bilire ültetni, legyenek az ültető (leültető) professzorok (politikusok) bármily rendű, rangú, színű, szagú letéteményesei a magyarságnak, a világtörténelmi haladásnak. Ez objektív törvényszerűség. Sajnos? Hálistennek? Teljesen mindegy. Abszolút szabály. Mint az pl., hogy az alma a föld felé hullik a fáról, nem pedig a Turulban zengő Égbolt irányába, vagy az pl., hogy a tőkecentralizációnak, tőkekoncentrációnak, tőke-eszkalációnak, vagyis a „globalizációnak” még a rogánilag, bayerilag, friczileg, szájerileg, áderileg, wittnerileg megspendírozott nomen-echte kárpát-medencei táltos-KGST sem fog megállj-t parancsolni, de még kaukázusi naftával fényesített kisbaltával sem! Ezt én itt most borítékolom!
Az okos Orbán Viktor ráébredt, hogy a keleti (főként a távol-keleti) munkamorál más, mint a nyugati, így hát ráébredt a végső megoldásra is: a következő kvázi költségvetési periódusban „fölemeljük a szívünket”. Minimum odáig, ameddig a japánokét emelte a sinto, busido, szamuráj, kamikaze hajlandóság évezredek során. Na, és a mi magyar szívünket ki fogja, mi fogja pikk-pakk fölemelni a szorgos-japán munka világáig? Részint a „vallási felhajtóerő” (mint olyan), részint a Turul-hájjal kenegetett Dzsudzsák Balázs. A törökök legyőzésével (vö. antimohács) a legjobb úton haladunk a „munkaalapú társadalom megteremtése” felé! Tegnap bedaráltuk a félholdas-lófarkas piláfot, holnap rizspálcikával fogyasztjuk a Miniszterelnök által saját kezűleg töltött csabai kalbászt, és szakéval hörpöljük hozzá a házilag csepegtetett, adómentes törköjpájinkát.
Vagyis már csupán a mocskospiszkos marxista malícia mondatja velünk (ámde előbb-utóbb ezen is segítve lesz!), szóval, hogy nem árt tudni: az átkos nyugati munkakultúra mentálisan a keresztény evangélium „felhajtóerején” nyugszik, míg a távol-keleti munkavállaló azért szorgos-dolgos, mert – a japán erkölcs jegyében – egyszerűen szarik a túlvilági dicsőségre, a földön keresi a boldogulást. Ez kérem vallásfilozófiai faktum. Vagyis így az Orbán-Matolcsy öko-turulpáros legelőször (első röptében) ennen metodistává, reformátussá, katolikussá megkeresztelt gyermekeit téríti át a turáni sinto vallásra, második röptében a kárpát-medencei származékok, míg a harmadikban a komplett angolszász világ teljes üdvtani átprogramozást végzi el. Ha kell, véres kisbaltával! Sőt Orbánék Jeruzsálem ortodox lakosságát is átterelik az ősi, unortodox buddhizmusra; ez lesz az elrugaszkodás évében az átprogramozás hónapja. Minden flottul megy majd, miként eddig is, csak az Únijó monnya má meg végre, hány százalékos legyen az Európát megváltó, a szabolcsi, borsodi életet is megkönnyítő magyar büdzsé-kiigazítás!
Kornai professzor szerint „érdemes feleleveníteni ezeket az eseményeket”.
Érdemes. De nem úgy, ahogyan ő teszi. Mert nemcsak arról van szó, hogy a professzor morális hiteltelensége (nyilvánvaló hazudozásai, sumákolása) rányomja bélyegét az „intellektuális teljesítményére”, hanem fordítva is: Kornai azért simliskedik, mert noha önmagát nagyra tartja, valahol mégis érzi: buta mint a tök. Nem érti, mi miért történik, nem érti (például), miért van mégis válság, ha a Professzori Nagykönyv szerint éppen nem kéne válságnak lennie stb. Kornai intellektuálisan pont annyira bizonytalan, mint Orbánék, ezért válik morálisan is ingataggá (mint Orbánék).
Kornai Marxot cáfolja. Azon az „intellektuális” alapzaton, hogy a professzor szuverén „szellemi átalakulását” a másokkal való „együttesen átélt nagy történelmi drámák alakították”; vagyis Kornai elmebeli roggyantsága itt érhető igazán tetten. Miért? Mert „szellemi átalakulás” nincs. Ez a szintagma nem jelent semmit, de ha jelent is valamit (tegyük föl!), akkor sem alakíthatják át a szellemet „nagy történelmi drámák”, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy szellemet csak szellem alakíthat (már amennyiben). Ezt egyébként maga Kornai bizonyítja, szintén öntudatlanul: „Nemzedékem tagjainál nem azonos ütemben és azonos formák között ment végbe a szellemi átalakulás”. Ugyanazon „nagy történelmi drámák” alapján.
Sőt volt, akinél egyáltalán nem ment végbe! Miért nem? Nos, pontosan azért, mert szellemet csak szellem alakíthat (ha ragaszkodunk ehhez az igéhez).
Történik valami a világban. Majd az ember vagy érti, mi történik, vagy nem. Ha ismerném Kornai korabeli cikkeit, be tudnám bizonyítani: 1945 és 1955 között semmivel sem volt hülyébb, mint most. Az ötvenes évek elején ezt süvítette a Szabad Népben: vivát Marx!, míg manapság így üvöltözik a Mozgó Világban: abcúg Marx! Mi a különbség? Semmi. Korábban sem értette, ma sem érti Marxot. Vagyis a professzor nézőpontja, álláspontja lehet újsütetű (ellentett értelmű), de a szelleme nem. Márpedig az álláspont és az értelem, a gondolkodás (vagyis a szellem) fogalma nem ugyanazt jelenti. Méghozzá messze nem ugyanazt, ti. a hiten alapuló aspektus nem generálja, hanem gátolja a gondolkodást. És ha ez így van, akkor jöhetnek bármily „nagy történelmi drámák”, azok a professzor szellemiségén, értelmén, agykapacitásán mit sem változtatnak. Rusztikusan fogalmazva: aki doktrinernek, dogmatikusnak született, az doktriner, dogmatikus marad élete végéig, vagyis a professzor akkor sem láthat az orránál messzebb, ha aktuális dogmája történetesen a „relativizmus”. Plusz a sajátos bűntudat, mely tovább butítja, tovább „dogmatizálja” az elmét. Nem lehet úgy gondolkozni, hogy az ember fejében folytonosan motoz valamiféle sunyi gátlás: „egykoron számos szemétséget követtem el, ezt kéne valahogyan lesikálnom magamról”.
A „damaszkuszi úton” legfürgébben talpaló cenkek, mint tudjuk, egészen Péter apostolig jutnak, sőt még az óperenciás „eszmedarabkák” „védelmezésén” is túl: „… nem azonos ütemben és azonos formák között ment végbe a szellemi átalakulás. Ki egyszerre vetette el a régi felfogását, ki csak lépésről lépésre, védelmezve minden egyes eszmedarabkát az összezúzódástól. Volt, aki korán kezdte önmaga gondolati megreformálását, és volt, aki halogatta, és csak több évtizedes késéssel látott hozzá. Ám végeredményben ennek az értelmiségi csoportnak, a csoport minden tagjának szellemi átalakulását az együttesen átélt nagy történelmi drámák alakították.”
Mi az, hogy „eszmedarabka”, mi az, hogy „régi felfogás”, mi az, hogy „önmaga gondolati megreformálása”, mi köze mindennek az intellektualitáshoz, a gondolkodáshoz, a logikához?
Marx állít valamit. Ha igaza van, s ha én nem vagyok teljesen hülye, már az első olvasás után megértem: Marxnak igaza van. Ha viszont nincs igaza, akkor ezt értem meg: Marxnak nincs igaza. Ilyen egyszerű. Lehet persze „fejlődni” is. Hogyne. Kétféleképpen. Béluska hosszas, „lépésről lépésre” történő „gondolati megreformálódással” a 2 X 2 után még azt is megértheti (talán), hogy mennyi 3 X 3. Illetve végbe mehet a fejben megvilágosodás is, s amely viszont nem folyamat. A dogmatizmus hályogja egyetlen pillanat alatt szakad le az intellektus szeméről, illetve az igazi intellektus pupillájára rá sem kerül a polgári katarakta.
Korábban idéztem Marx kedvenc mondását: „de omnibus dubitandum est” – és pontosan ez az, amelyre csak születni lehet. A kételkedés, a kritika képessége adottságból keletkezik, fejlődik, és nem hitbéli, dogmatikus adottságból értelemszerűen, kezdjék a filiszter-professzorok bármily „korán” „önmaguk gondolati megreformálását”.
Kornai János azért cáfolja most Marxot (kétkedés nélkül), merthogy anno istenítette Marxot – kételkedés nélkül. Kollektivista önvallomását így folytatja a Mozgó Világban: „Az egykor meggyőződéses marxistaként, kommunistaként induló értelmiségiek számára megrendítő esemény volt az 1956-os magyar forradalom és annak vérbe fojtása, majd az 1968-as prágai tavasz és annak leverése, utána pedig a lengyelországi Solidarnosc mozgalom és az azt követő bebörtönzések és a rendkívüli állapot kihirdetése. Mind erősebbek lettek a kétségek még azokban is, akik megpróbálták megőrizni magukban egykori világnézetüknek akár csak egy-egy töredékét. A kérdés, amely bennünket gyötört, a 20. század egyik alapkérdése volt: tulajdonképpen miféle rendszer az, amit »létező szocializmusnak« neveztek? Elkerülhetetlenül együtt járt-e azzal a sok gyötrelemmel, amit átéltünk, az ínségtől a technikai elmaradáson át a krónikus hiánygazdaságig, a gondolatszabadság elfojtásától a brutális rendőrterrorig és a Gulágig? Vagy ez a sok keserű tapasztalat csak a bűnösen rossz megvalósítás okozta torzítás, és tulajdonképpen nincs is köze Marxhoz, az ő elméletéhez és az általa meghirdetett cselekvési programhoz?”
„Gyötörte” őket a „kérdés”. Ma már nem gyötri őket. Ma már helyből mindent tudnak.
Ceasar Millan szerint „csak üres fejjel szabad a kutyát sétáltatni”, még a tökfej is legyen teljesen üres, így azután – írja Millan – Kornai professzor nyugodtan sétáltathatja a kutyáját egész álló nap, 0-tól 24 óráig bármikor. Megszámoltam, a fenti idézet 881 betűből áll, telis-tele elemi hibával, egy tipikus überprofesszor szánalmas melléfogásaival.
Látod, látod… egyre… egyre bölcsebb leszel. Ha ilyen ütemben haladsz, néhány év múlva belátod tévedésed, és talán még egy kicsit szégyellni is fogod eddigi gonoszkodásaidat, amit Eszterrel szembe követtél el.
Bár azt nem hiszem, hogy nagyon szégyenkeznél, mert a gonoszság a gonoszból fakad. (Heller Ágnes) És… a gonosz ember nem tud szégyenkezni, mert ezt az érzést nem ismeri, tudni illik nincs belekódolva az információ, valahogy kimaradt. Ám, mivel a kutya soha nem gonosz, ezért ő fog szégyenkezni helyetted is. (lásd Heller Ágnes: a kutya és a szégyenkezés, értekezését)
Arra azért nagyon kíváncsi leszek, amikor nagybetűs címkezdettel fog megjelenni, a Gyurica oldalon, hogy mondjuk. BABRCZY ESZTER KORUNK „SOPHIA SAPIENTIA” JELENSÉGE.
(Az idézőbe tett részt C. G. Jung- tól kölcsönöztem. Ahol a Sophia az Isten női változata.)
Börcsök Máriától tudjuk: Gertrudis királyné a magyar feministák meráni Turulban született ősanyja.
GERTRUDIS [Ottóhoz] Meráni herceg – Egy férfiú nem tud kifogni egy Asszonyszemélyen; s egy Gertrudis – egy Asszony tud országok felett megállni.
GERTRUDIS (elmerülve). Uralkodás! Parancsolás! – minő Más már csak ennek még a hangja is, Mint engedelmeskedni – hát minő Ez még valóságában? – Egy Magyar- Országba! Majd Polyák – Podólia, Aztán Velence, a kevély Velence – Európa harmadába! (Szédülni láttatik.) Gyenge lélek, Szédülsz? – pirúlj! ha egyszer annyira Segítne Endre fegyvere, semmivel Se lenne szédítőbb, mint mostan ez. (Elevenebben.) Törvényt kiszabni, és úgy lenni e felett, Miképpen a nap sok világokon! Csak ez Is elfelejtetheti velünk rövid Éltünknek álmatlan sok éjtszakáit.
GERTRUDIS Saját eszünket s akaratunkat a Legostobább köntösben is annyira Szentté teremteni, hogy azt egy egész Ország imádja: önmagunknak az Lehetni, aminek szeretjük; és Másnak parancsolhatni, lennie Az, aminek kell lenni – átkozott! mitől Foszthatsz meg, Ottó, még tán engemet!
Kálmán Olga Gertrudis operett-változata. Újságírói „kérdései” nem szellemesek, sőt még csak nem is kemények. Keménykedők. Kálmán Olga a legtöbbször egyszerűen csak piszkoskodik az „interjúalanyával”, visszaélve azzal, hogy a szerepelni vágyó tovaris szinte bármit eltűr, bármire képes a kamerák előtt. Orbán például a fehérvári lányok meghágásáról dajdajozik (Nemcsák Károly keresztény-konzervatív direktor úr művészi instruálása szerint, miközben egy pomádés cigány bazseválva vonóz a fülébe), Mesterházy Jelcint megszégyenítő módon reppel, vagy mi a tökömet csinál az utcán (egy provizór-színpadon), miközben Tarlós eszelősen nyilatkozik (ha kell, ha nem), ráadásul (szerintem) kökörcsinsárgára festeti a haját (tegyük hozzá a történelmi hűség kedvéért: Torgyán festékszínűre festeti); na most, Tarlósról ennél többet nem mondok: Tarlós a férfinem szégyene. Ha az ATV-be eszi a fene, minden egyes alkalommal bagzó nyállal nyomul rá Kálmán Olga virtuális pinájára, egyébiránt pedig csak nyüszög, nyivákol, ha kérdeznek tőle valamit, sőt olykor nyivákolni sem képes, egyszerűen bepörög, mint a sánta búgócsiga. Tegnap „dinkának” minősítette debatteri kínjában Kálmán Olga (egyébiránt valóban unalmas) „kérdését”, mely szerint némely fideszesek támadják Tarlóst. Merthogy valóban ezt „kérdezte” az újságíró. Mire a főpolgármester önnön megpokornisításával fenyegette meg a riportert (ahelyett ugyebár, hogy fölállt volna, és ment volna a faszba, illetve már eleve, oda se ment volna a faszból), mígnem önkezével verte ki saját biztosítékát: frankón ledinkázta a megszeppent hölgyet, végül Kálmán Olga megkérdezte: „minden nővel szemben ilyen, vagy csak engem tüntet ki az udvariatlanságával?”
És ez az, amire bízvást mondható: untertarlósi szánalmasság! Mert vagy vídiacsaj vagyok, harcos amazon, Nagy Női Férfiember, az ún. „kemény kérdéseimmel” posztmodern Gertrudisként ütök-vágok-hadonászok („egy Asszony tud országok felett megállni”, „Uralkodás! Parancsolás! ”, „Törvényt kiszabni”, „Saját eszünket s akaratunkat… Szentté teremteni”, „önmagunknak az / Lehetni, aminek szeretjük”), vagy pediglen „nő” vagyok, akit – pl. kínos szituációban – helyből megilletnek a „női privilégiumok”. Tudniillik a kettő együtt nem megy, illetve megy (látható), csak viszont kacagtatóvá, szánakoztatóvá teszi a híresen harcos maszkulin bulát.
Katona Józsefnél ez így hangzik:
GERTRUDIS Ha a Királynak hitvese nem nyer is Alattvalójától becsületes maga- Viseletet – add meg azt, leventa, egy Asszony személynek!
József Attila: „Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, / de mi férfiak férfiak maradjunk / és nők a nők – szabadok, kedvesek / – s mind ember, mert az egyre kevesebb...”.
Kálmán Olga – általában – nem nagyon akar „nőnek maradni”, nem igyekszik „szabadnak, kedvesnek” látszani, helyette izmozva dülleszti a kanmacsót, közben – dekoltázsilag – a femme fatale-t is domborítja (ügyes portfolió), Kálmán Olga (Nagy Férfi Szellem híján) kicsike kanféreg módjára szemétkedik, piszkoskodik mindenkivel (akivel megteheti), ti. ez kell a vérszomjas választópolgárnak is, teríti a reklámfelületet stb., majd a hölgy a padlóra zuhan, nyomorúságosan apellál „női” mivoltára, mondván, ő most akkor mégis inkább „kedves” lény szeretne maradni, ami viszont csak annyit jelent, hogy kettessel kezdődik a személyi száma, specifikus ruhakivágása van (dúsnői-kebleit hangsúlyozandó), híven szemceruzázza magát és így tovább.
Börcsök Mária szerint „Katona azt akarja felmutatni, milyen kellemetlen dolog a női ambíció, s csak abban van, akiből a báj, a sex appeal hiányzik” (Gertrudis panasza), s ez eddig ugyebár csupán egy szimpla-feminista, antimacsóista rinya-duma (ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Katona József TGM-méretű feminista volna, merthogy valóban nem az), ugyanakkor Börcsök Mária nyilvánvaló tárgyilagosságát jelzi a gondolat folytatása: „az egyenlő jogok egyenlő teljesítményt követelnek, és óhatatlanul megteremtik az egyenlő bánásmódot is; ettől pedig sokan menekülnének vissza a nőiség védőpajzsa mögé, ahogy Bánkkal [Tarlóssal] való összecsapásakor Gertrudis [Kálmán Olga] is teszi”.
Kornai professzornak papírja van arról, hogy ő tisztességes ember. S ami már eleve gyanús, ti. a valóban tisztességes embernek nincs papírja arról, hogy ő tisztességes ember. Arról nem készülnek jegyzőkönyvek, följegyzések, hogy a hatalomnak eszébe sem jut megkörnyékezni valakit, merthogy azon a valakin már első ránézésre látszik: megvesztegethetetlen, zsarolhatatlan, nem lehet hozzáférkőzni, sem fenyegetéssel, sem kecsegtetéssel. Miközben vannak olyan emberek (bőven), akikhez lehet. Vagyis valójában fordított a sorrend, az az ember zsarolható, aki kecsegtethető. Például, akinek az intellektuális kapacitása nagyjából arra elegendő, hogy könyvtáros legyen a szakszervezeti mozgalomban (Heller, Kornai), ámde ő minimum tudományos-intézeti vezetői, egyetemi tanszéki stallumot képzelne el kékharisnyás valaga alá. A Bíró-Csepeli szerzőpáros ezt így fogalmazza meg: a „Takony… Előfordulása különösen gyakori hivatalokban, tanszékeken, szervezetekben, ahol sem a képességek, sem a teljesítmények nem számítanak”.
Dehogynem! Léteznek az értelmiségi szférában is kivételesen nagy teljesítmények! Számítnak is. Szinte minden értelmiségi számít(ó)! Míg az igazán kivételes takonyember (nevezzük Heller Ágnesnek) annyiban unikális, hogy önként jelentkezik zsarolódásra, megvesztegetődésre, kéjes elaljasulásra. Önszántából ruccan öblös analitású hetérává, kéretlenül, szinte tolakodva tárja szét alsó-értelmiségi végtagjait a „Központi Bizottság” beleibt-bráneri röffenését hallván, attól kéjesen megborzongván (vö. Beach Boys: Good vibrations): parancsoljatok, elvtársak, verjétek belém a sudrimankót jó dialektikusan, materiálisan!; ugyanez szó szerint, betűhíven idézve: „Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék”.
Bravúros: heraus und herein mit mir! Magyarul: emberek, kúrjatok meg, de nagyon!
Hogyne! Liberális egyházat! Melyben mindenki olyan abszolút istent választ magának, amilyet szívesen ölel a lelkéhez. A Heller Ágnesre alapított egyházban ugyebár relatív az Isten, vagyis a zseniálisan és originálisan helleri egyházalapítás parafrázisa így hangzik: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az Isten, hanem azt, hogy ez az én Istenem... Az én Istenem lehet abszolút Isten, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját Istenemként”. Megjegyzem, Heller néni harsány bácsiskodása, péterkedése már-már a pszichózis határát súrolja. Mint tudjuk, legelőször dr. PhD. Koós János dalprofesszor vázolta föl ezt a trutymó-értelmiségi szimptómát (az egyik korabeli táncdalfesztiválon, a prozódikus bölcselő-konzulens: Szenes Iván), mely patológiai alapmű (szerintem) Hofi doktor révén vált valódi mentálhigiénés klasszikussá: Gúmi-domí-nó… Hát igen, ilyen a mi hazánk! Nem akármilyen hely! A chicagói Al Bundy sehol sincs Hellerhez képest, ő csak szimpla cipőistennek képzelte magát egyik kapitális, szupraszegmentális életszakaszában...
Agnès-Pierre Bonaparte apostol. Liberális tenger ész. Fehér lovon nézi, ahogyan ő merre mutat a kezével:
A ló közben kissé elbambult, illetve elábrándozott, ő is szeretné, ha egyházat alapítanának rá. Lóegyházat. Vagy nem.
Ami bizonyos: Heller (mint etikai döglégy) beköpte a barátját és a mesterét. Ez tény. Ami pedig csak valószínű (bizonyítani nem tudom, ámde nagyon valószínű), Heller beszervezett, nyugatra „átdobott” agent provocateur volt a hetvenes évek második felétől. Biszkuék, Korom Mihályék megmajmolták vele a teljes demokratikus „intelligenciát” (Ausztráliától Amerikáig). Ez a kedves föltevésem. Hogy miért tartom megalapozottnak a hipotézist? Mert nemcsak Ramón Mercader meleg csákánycsapása jelzi: az NKVD, KGB stb. ott érte utol az igazi ellenségét, ahol az éppen tartózkodni kegyeskedett. (Az ágenseit is utolérte természetesen.) Ha Mexikóban, akkor Mexikóban, ha Melbourne-ben, akkor Melbourne-ben, ha New Yorkban, akkor New Yorkban… és itt már vissza is kanyarodtunk Kornai professzor elemzett vallomásához: „én… egy New York-i intézetben előadást tartottam… [az elhárítás operatív tisztjei] sorolják azoknak a dossziéknak az ügyiratszámait, amelyek velem kapcsolatos adatokat tartalmaznak. Az utolsó kézírásos jegyzet ezen a papírlapon: »III/II-20: 85 vendégprof. az USA-ban. Meghívták a CIA ea-ra.« Érdemes feleleveníteni ezeket az eseményeket, amikor azt próbáljuk utólag értékelni: milyen volt az a politikai-társadalmi struktúra, amelynek keretei között a reformfolyamat végbement. Elöl, a színfalak előtt, barátkozik a magyar és a nyugati értelmiség, s nagy komolyan vitatkozunk Oscar [sic.] Lange-ról és az árakról. Hátul, a színfalak mögött folyik a besúgás, a szimatolás, az árulás.”
Tehát Kornai professzor 2005-ben „a gondolat erejével” habosítja azt a moslékot, melyet a később szoborrá merevülten „úriember”, Antall miniszterelnök a kilencvenes évek legelején kavart föl, valami egészen elképesztő cinizmussal, nyíltan zsarolva politikai riválisait, ráadásul ezt is csak azért tehette meg, mert a hatalomváltás során nem Csurkának és Torgyánnak, hanem Antallnak és Borossnak sikerült a spiclimoslékos vályú közvetlen közelébe furakodnia röfögve, „göndör mosolygással”. Vagyis már a „rendszerváltás” első pillanatától mindenki pontosan tudta, milyen volt az a mocskospiszkos „politikai-társadalmi struktúra”, amelyet Kornai professzornak 2005-ben sikerült „lelepleznie” a könyvében. Hogy milyen volt? Semmivel sem volt mocskosabb (leszámítva persze a mindenkori mutatis mutandis-t), mint a mindenkori liberális-polgári-demokratikus „politikai-társadalmi struktúrák”. És akkor itt nem is kell föltétlenül a mintaköztársaság Fouchet-jára gondolnunk, elég, ha Churchill, De Gaulle, Truman, McCarthy, Kennedy, Nixon, az FBI, a CIA és mások különféle, gyalázatosnál gyalázatosabb, máig ható mesterkedéseire utalunk. Kedvenc példám e tárgykörben az a Churchill, aki egyszerűen leállította a már célhoz ért SOE-akciót, mondván: ha most likvidáljuk Hitlert és Himmlert, akkor normálisabb fazonok kerülnek a helyükbe, akik pedig – épp azért, mert normálisabb nácik – fölszámolják a haláltáborokat, s akkor Anglia nehezebben győzné le Németországot. Churchill így mondta: „az élő Hitler és Himmler nagyobb hasznunkra van” a háború jelenlegi állása szerint.
Heller a Népszavában: „egy újságíró… nekem szegezte a kérdést: igaz-e, hogy ma az emberek jobban félnek, mint Kádár idején? Nem számítottam erre a kérdésre, már csak azért sem, mert magam részéről régóta vallottam Churchill-lel, hogy csak egy dologtól kell félni, a félelemtől”.
Ő „Churchill-lel vallotta”. Régóta. Azt a baromságot vallotta, hogy félni kell a félelemtől. És nyilván azt is, hogy nem kell gondolni a fehér elefántra. Hát, igaz, ami igaz, Churchill nem félt leállítani az utolsó pillanatban a SOE-kommandó tökéletesen előkészített akcióját, így azután Birkenauban sem féltek sokáig a zsidók. Már azok persze, akiket hamar elgázosítottak, ti. azok, akik életben maradtak, még jó ideig féltek. Merthogy ők is Churchill-lel vallották: Mengelétől lehet is, kell is félni, csak a félelemtől nem kell. Így azután bátran vonultak a gázkamrába, miközben Churchill, több ezer kilométerrel odébb, hasonló bátorsággal szívta legendás szivarját, szopogatta kedvenc, No Sport márkájú wiskyjét. Kevesen beszélnek róla (nominálisan: senki!), ámde tény: ha a bátor Churchill nem vonja vissza bátran a Hitlerék likvidálására vonatkozó parancsát, akkor számos zsidó (valószínűleg félmilliónyi magyar is) megmenekül a bátor szenvedéstől, a bátor haláltól.
Tessék, a történelmi tények ismeretében lehet tovább nyalni a roppant ravasz, rafinált, fortélyos, ámde morálisan és intellektuálisan meglehetősen alultáplált Winston Churchill hájasan demokratikus valagát!
Mondom, mindezek tények, s azért nem közhelyek, mert az emberek (főként a csörcsillisták) erőteljesen fosnak. De nem a félelemtől félnek az emberek (általában), hanem az igazságtól. Miért? Több okból. Szerintem elsősorban azért, mert ha valaki, akkor épp az „értelmiségi” tudja (magáról), hogy mekkora nagy „Takony” ő valkójában. Illetve – Csepeliék Kis emberhatározójaszerint – „Takony” is, „Hernyó” is: „A Hernyó különössége, hogy nem az, akinek tűnik. Szüntelenül várja, hogy csúf külsejétől, földhözragadt, kúszó-mászó lényétől megszabaduljon, pillangó legyen belőle, aki szép szabad, felülről nézi a világot. A Hernyó tudja, hogy ő voltaképpen pillangó, de csak ő tudja” (85. oldal).
No, ez utóbbi már nem teljesen igaz, merthogy én is tudom! Ugyanis elolvastam az Ungvári professzor által proponált Heller-könyvet (Filozófiám története), melyben a szép és szabad Hernyó így vall szépségesen szabadelvű filozófiájáról: „A második vagy harmadik könyvvel, vagy talán a második vagy harmadik tanulmánnyal, amelyet megír az ember, készen áll egy filozófus filozófiai természete, személyisége, karaktere. Azért nem írtam, hogy »első könyvvel vagy tanulmánnyal«, mert így nem tartom igaznak. A filozófus ugyan hamar kialakítja filozófiai karakterét, de mégiscsak kialakítja, néha egészen hirtelen, ahogy a hernyóból egyszer csak felröppen a színes szárnyú pillangó” (13-14. oldal).
Fölröppen. A „második tanulmány” után.
Gyurka, hát te is olvastad a könyvet?! Bíró Jutka is olvasta?
Azt mondja Ungvári professzor: „bele lehet kötni”. Nem igaz, nem lehet belekötni! Hiszen Heller Ágnes állítja maga magáról: hernyó – „volt”. Még anno. Amikor az első „tanulmányát” írta. Közvetlenül a „Központi Bizottságnak”. Ettől lett pillangó. Színes szárnyú molylepke. Alias nemzeti liberális polgári pondró, ki pillangó alakjában is híven (Hannah Arendt-i etikai-eszmei síkon) rágja szét az absztrakt „Gonosz” konkrét lódenkabátját, kék, antennás svejcisapkáját, továbbá így falja föl (s emészti meg végleg) minden neofita-demokrata éjjeli pillangó egykori átkos-komenista lotyómúltját. Nem én mondom, a Filozófiám története és a Kis emberhatározó terminológiai egybevetéséből derül ki. Heller: „a hernyóból egyszer csak felröppen a színes szárnyú pillangó”, Bíró-Csepeli: „pillangó [lesz] belőle, aki szép szabad, felülről nézi a világot. A Hernyó […] voltaképpen pillangó”. Világos. És pontosan ezért kérdezem Ungvári professzortól: miért épp én kössek bele, hisz’ a leginkább én értek ezzel egyet?! Képileg így:
Alapkérdés: lehet-e filozófus az, akitől nem telik többre egy-egy kancsal banalitásnál? Heller idézett metafora-közhelye még csak nem is lapos. Dagályosan torz. A „filozófus” szerint a filozófia úgy keletkezik (nem tudni, miből), mint hernyóból a pillangó. „Talán a második vagy harmadik tanulmánnyal” keletkezik. Az első tanulmánnyal még nem. Talán. Igen ám, csakhogy Heller a Filozófiám története című könyvében önkritikusan sorolja azon rossz műveit, tanulmányait, megállapításait, melyeket már „pillangóként” alkotott. Ezt írja: „még mindig nem vagyok elég idős és bölcs ahhoz, hogy Shakespeare-ről számomra végsőt tudjak írni” – közli a 80 éves pillangó. A sok ezredik tanulmánya után.
Aki fiatalon is, öregen is ekkora szamárságokat beszél (pl. hogy az intellektus minősége annak életkorától függ), csak akkor lehet filozófus, ha minden olyan megnyikkanás filozófiának minősül, ami „e mai kocsmában” hangzik el, vagyis ami valamivel több mint ösztön, valamelyest túlteng a primitív (állati) vakkantáson. Ha azt mondom, „szeretem a vécépumpát”, az is filozófia. Sőt mi több, zseniális, originális, unikális filozófia, mert az egyszerű bölcselet ennyi: szeretem a húslevest. Ergo ha azt közlöm, „nem tudok Shakespeare-ről számomra végsőt írni”, akkor ezzel nem mondtam többet, minthogy utálom a paradicsomos káposztát (ha nem a bájos feleségem főzte).
Az itt elemzett Heller-jelenség tipikusan hitbéli probléma, vagyis a szimptóma lényege abban áll, hogy Heller hihetetlenül nagy baromságokat képes kiagyalni (ha bárki publikálna hasonló módon, Almásiék legyintenének a szerzőre), így aztán az ember vagy röhög Helleren, vagy zseninek hiszi (a szövegeinek hihetetlensége okán). Nincs harmadik lehetőség. (Tegyük hozzá: mindezt irodalmi igényességgel, tehetséggel Hans Christian Andersen fogalmazta meg; én itt csupán az anderseni közhelyre hozok példákat.)
Leírta-e valaha valaki Hellerről (valamely művéről, megállapításáról), hogy: „szellemes”? Így egyszerűen, „csak” azt, hogy szellemes. Nem, ilyet soha nem mondott senki (legalábbis nincs róla tudomásom). Mégis (valamiért, valami módon) elterjedt Heller Ágnesről, hogy filozófus. Ha pedig nem szellemes a filozófus (merthogy nem az), akkor nyilván több mint szellemes: zseniális, originális stb., hisz” a mesebeli császár csak a mesében lehet mesésen meztelen.
Heller hernyó-pillangó metaforája szellemes? Nem szellemes, sőt kifejezetten dilettáns. Tudniillik nem az a bölcseleti kérdés, hogy miből lesz a pillangó (hernyóból), hanem hogy miből bábozódott elő az a hernyó, amely pillangóvá válik (ha azzá válik) és így tovább a véges végtelenségig, illetve hogy miért nem válik pillangóvá a hernyó, hogyha azzá válik (vö. „mért nincs bűnöm, ha van”).
Ezekre a kérdésekre pedig adható (1) közhelyes válasz, (2) szellemes válasz, (3) zseniális válasz. És persze dilettáns „válasz”.
Heller „válaszai” szakszerűtlenek, értelmetlenek, a legtöbbször ostobák, ezért bízvást kijelenthető: Heller Ágnes „unikális bölcselete” nem egyéb, mint használt csokoládésztaniolba göngyölgetett szimpla konyhafilozófia. Heller nem kierkegaard-i, hanem hétköznapi értelemben vett „fecsegő vénasszony”. Szofisztikáltan tucatnő.
Miközben a másik „letéteményes” (Kornai professzor) is színes pillangószavakkal emlékszik ifjúi éveire, a takonyhernyóságból kibábozódott tarkabarka csótánypillék színeváltó röpdöséseire, szó szerint így: „Elöl, a színfalak előtt, barátkozik a magyar és a nyugati értelmiség, s nagy komolyan vitatkozunk Oscar Lange-ról és az árakról. Hátul, a színfalak mögött folyik a besúgás, a szimatolás, az árulás”.
Három szó: „besúgás”, „szimatolás”, „árulás”. Ezekből egy (a „szimatolás”) vonatkozik a mocskospiszkos „tartótisztekre” is, kettő (plusz a „szimatolás”) csak „a magyar és a nyugati értelmiség” sajátja értelemszerűen. Tehát mindez (összesen) Bíró és Csepeli Hernyóinak karakterisztikáját adja, vagyishogy Kornai (szövege) szerint „a magyar és a nyugati értelmiség” mocskospiszkosabb volt a hivatásos komonista mocskospiszkosoknál. Nem én állítom, én csak megszámoltam a szavakat – három aránylik az egyhez. Ezért pillangósodjak meg magam is, ha értem: miért hörög Kornai professzor azon, hogy őt a CIA-val inkriminálta a belügy, amikor maga vallja meg (néhány sorral alább), hogy a „besúgás, szimatolás, árulás” napi rutin volt „a magyar és a nyugati értelmiség” körében!
Kornai: „A 7. pont szerint [kiemelés – gf.] én március 7-én egy New York-i intézetben előadást tartottam. Szerintük [kiemelés – gf.] ez az intézet (idézem) »a CIA védnöksége« alatt működik”.
És szerinted, János bátyám, áruld már el?! Neked ezt (elvileg) tudnod kéne: teszerinted tartottál előadást New Yorkban vagy nem tartottál!? Szerinted szimatoltál vagy nem szimatoltál?! Jelentettél vagy nem jelentettél? Szerinted mindenki szimatolt? Vagy nem mindenki? Egyedül te nem szimatoltál? Hogyan történt? Szerinted.
Kornait ki küldte New Yorkba? Miért küldték New Yorkba? Hogy fölolvassa ott a Szabad Nép legfrissebb vezércikkét? Azért indokolt a kérdést, mert Kornai állítja a könyvében, hogy ő annyit sem tudott Magyarországról annakidején, mint egy kenyérbolti eladó: „A hajszolt munkatempó szinte hajnaltól éjszakáig a szerkesztőség irodáiba zárt be, nem éltem a többi ember mindennapos életét, nem nyomasztottak a többiekéhez hasonló hétköznapi gondok, alig találkoztam mással, mint akivel a szerkesztőségi munka során kapcsolatba kerültem. Mint jó marxistához illik, a termelésre figyeltem, és nem a fogyasztásra. Ha a magam tapasztalatából nem is igen érzékelhettem, de azért kaptam jelzéseket az ellátási hiányosságokról és az ebből keletkező elégedetlenségről. E jelzések azonban nagyon visszafogottak voltak, és nekem nem volt fülem a halk és távoli morgás meghallására”.
Erről tartott előadást Kornai professzor New Yorkban a kíváncsi ámerikaikanak. Hogy ő semmit nem tud. Értelmiségi szimpózium. Mélyen tisztelt Szimat-hallgatóság (esteemed Snitcher-audience), én sajnos „hajnaltól éjszakáig a szerkesztőség irodáiba vagyok bezárva”, nekem „nincs orrom a halk és távoli morgások meghallására”, ezért nagyon kérem a tisztelt kollégákat, ha lehet, szimatoljanak hangosabban” (helyeslő taps az entellektüel hallgatóság részéről).
Így történt?
Szerintem a professzor virtuál-hefti-szimatos előéletére valójában a pillangó hernyóbögyörője sem kíváncsi. Ő mégis nyomul. Zsaruzsargonban fogalmazva: a tapló stiliszta óvatlanul, öntudatlanul, ámde önként dalol. Nem szükséges nyaggatni, faggatni, minden oly szemetet előtár a múltjából, amelyet egyébként eltitkolni szeretne. Ez a dolog dialektikája: azért ír önéletrajzot a professzor, hogy fényezze vele a múltját, jelenét, ámde stiláris gané ragadt polírkeféjének szőrzetébe, így hát – értelemszerűen – súlyos szarral kenegeti, dörzsölgeti dicső előéletét (erkölcsi újrapolitúrozás örvén). Például: „Az ügyemre utaló összefoglaló kartonon kézírással olvashatók a fő adataim (szó szerint idézem): »Kornai János, magyar közgazdász, MTA Közgaz.tud. Int. mtársa, címzetes egyetemi tanár (meghiúsult beszervezés).« Utána sorolják azoknak a dossziéknak az ügyiratszámait, amelyek velem kapcsolatos adatokat tartalmaznak. Az utolsó kézírásos jegyzet ezen a papírlapon: »III/II-20: 85 vendégprof. az USA-ban. Meghívták a CIA ea-ra.«”.
Ez volt az „utolsó jegyzet”. És a többi? Azok mit tartalmaznak? Ismétlem: teljesen mindegy, ám ha egyszer elődomborított velük a tudósprofesszor, akkor (és éppen azért!) már egyáltalán nem mellékes, hogy mi áll a többi kartonon. Mert mi volna, ha Kiszel Tünde csak az egyik (agyonhasznált, frissen levetett) bugyiját mutatná meg, miközben arról beszélne csábosan, hogy amúgy van néki egy egész (titkos) bugyigyűjteménye? Ugye?! Szinte megőrülnénk a kíváncsiságtól! Mire utal Kornai professzor vallomástétele? Hogy az ő speciális „gyűjteményének” többi „bugyija” nem annyira ínycsiklandó, mint az „utolsó kézírásos jegyzet”? Kívánatos a Kornai-vallomás? Nem kívánatos (bűzlik stb.), ráadásul e nélkül is tudjuk, Kornai tucat-Hernyó, ám ilyenformán az „utolsó kézírásos jegyzet” is indifferens, lobogtatása szánalmassá teszi a professzort.
Mit jelent az, hogy „meghiúsult beszervezés”? Miért „hiúsult” meg a „beszervezés”? Kornai bizonyult alkalmatlannak vagy a beszervező? Ha Kornai, akkor a kérdés így hangzik: intellektuálisan volt alkalmatlan a professzor, vagy morálisan?
Az jelzett beszervezés meghiúsult. Jó. És a többi? Több nem volt? Tegyük föl, nem volt több, tegyük föl, papíron nem szervezte be Kornait a III/II-es ügyosztály. Jó. De ez mit jelent? Hogy a munkahelyi főnökének sem jelentett? A nyugati utazásról mindenki írt beszámolót (akár szimatolt előtte, akár nem), egyedül Kornai volt tiszta, érintetlen? Jó. Elhiszem. És épp ezért kérdezem: Kornaival milyen alapon kivételeztek? Nem kivételeztek vele? Tegyük föl, ő is prezentált „úti jelentést”! Jó. És honnan tudta, hogy a munkahelyi súgása nem jut el a III/II. „rendőrvezérőrnagy, főcsoportfőnök-helyetteséhez”?
Tegyük föl, Kornai nem írt jelentést (mint Heller)! És szóban sem csicsergett (canary), soha. Jó. Na, de akkor miért nem mondja ki: olyan volt a rendszer, hogy abban egy igazán tehetséges professzor (név szerint Kornai János) minden szimatolás, besúgás, árulás, megalkuvás, korrumpálás és korrumpálódás, mószerolás, intrikálás, könyöklés, hízelgés, nyalizás nélkül egészen a Magas Akadémiáig, sőt a leghíresebb nyugat-európai, amerikai (ausztráliai) egyetemekig juthatott? Mert vagy így volt, vagy ilyen volt a rendszer, vagy nem. Az ugyanis gyakorlatilag (sőt elméletileg is!) elképzelhetetlen, hogy „mindenki szem volt a láncban”, egyedül az a Kornai János nem, akinek ma sincs egyetlen egyenes, tisztességes mondata. Sehol. Különösen a Mozgó Világban.
Ne legyen félreértés, nem azt a Kornait kárhoztatom, aki igyekezett boldogulni abban a rohattmocskospiszkos rezsimben, amely (egyebek közt) éppen a Kornai Jánosoktól (P. Szűcsöktől, Kulin Ferencektől…) volt mocskospiszkos, hanem a mai, az igencsak sunyin és igencsak hülyén magyarázkodó Kornai Jánosoktól utálkozom (kissé decensen). Míg ugyebár Heller egy külön kategória. Noha, talán nem járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük: Kornai professzort az önéletrajza (plusz a Mozgó Világban megjelent esszéje) a minden képzeletet alulmúlón hitvány besúgó (Heller) morális nívójára zülleszti. És ha már egészen idáig eljutottunk, legyünk teljesen objektívek, mondjuk ki: Hellernek legalább volt annyi esze (magához való esze), hogy lapított. Anno megírta levelét (Én írok levelet magának – / Kell több? Nem mond ez eleget? / Méltán tarthatja hát jogának, / Hogy most megvessen engemet…), majd kussolt róla, Tatjana nénit Hankiss néni buktatta le (nénit a néni – ez a macsótársadalom feminizálása), míg viszont Kornait senki sem kényszerítette arra, hogy fecsegjen összevissza (hát, hacsak nem a japánok), Kornait senki nem késztette arra, hogy lebuktassa önmagát. Miközben az is igaz, hogy Heller sem lapított megfelelő módon, megfelelő mértékben. Biztos vagyok benne: Hankiss soha nem inzultálja nőtársát, ha az nem mártózik meg a női búbjáig a politikai trágyában, s ahonnan – miként a példabeszédbéli tojóveréb – mindegyre kipipiskedik rikácsolni, hogy aztán jöjjön a Hankiss-macska, s hamm, leharapja a nagy buta fejét. Ostoba emberek. Mindahányan. Hankiss Ágnes is nyilván, ő ti. „okos embernek” minősíti azt a rántásszagú kvázi háziasszonyt, kinek még a banalitási sem közhelyigazságok. Hanem közhelyes marhaságok.
Mihancsik Zsófia szerint a „kivételes teljesítmények megfizethetetlenek… Heller Ágnes – amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is. Ahogy Kornai János is az”.
Nézzük logikailag! Heller Ágnes vagy lopott, vagy nem. Nincs harmadik lehetőség. Mármint logikailag. Mert például jogilag van: a törvény betűje szerint nem lopott.
Szerintem viszont maradjunk a logikánál! Ha lopott Heller Ágnes, akkor „le kell vágni a kezét” (képletesen persze, s nem az orbáni-ószövetségi Turul-Tízparancsolat normái szerint torolva a bűnt), vagyis a tolvajt nem menti semminő „kivételes teljesítmény” (nota bene a spiclit sem!), nyilván speciális esetek (pl. háború) kivételével. Ha viszont nem lopott a filozófus, akkor a válasz ez: „nem lopott a filozófus”. Ennyi. Vagyis a „kivételes teljesítménynek” a dologhoz semmi köze, a (vagy létező, vagy nem létező) filozófiai (közgazdasági, művészi stb.) kvalifikáltság nem teszi az ártatlant még ártatlanabbá. Így itt a „kivételes teljesítmény” indifferens tényező. Ami azt jelenti, hogy az átlagos, mindennapi embert épp oly mértékben illeti meg a teljes védelem, amennyiben nem lopott, mint a „kivételes megtestesítőt”. Ez a jogállamiság lényege: a jog előtt nincs kivétel, ott mindenki abszolút egyenlő.
Mindezt persze Mihancsik Zsófia nem érti, amíg él meggyőződése marad: az ő fajtája kivételes (teljesítményű), így az ő fajtáját kiváltságok illetik meg. Általában is, de főként, ha Kornai Jánosnak hívják az illetőt. Mihancsik látens rasszista. „Nem tudja, de teszi” (vagyishogy még ebben sem Ludassynak, hanem Marxnak van igaza). Mihancsik persze „pozitívan prejudikál”, csakhogy ezt éppen polgári demokrataként, a jogállamiság rettenthetetlen híveként nem volna szabad tennie. A jogállamiság egyik alapeleme az „ártatlanság vélelme”, ami viszont nem azt jelenti, hogy a meggyanúsított, megvádolt személy eleve nem bűnös (mert „kivételes” a „teljesítménye”), hanem azt jelenti, hogy addig nem bűnös. Meddig? Amíg a bíróság ki nem mondja a megfellebbezhetetlen ítéletet. Mármint a jogállamiság értelmében. Világos, de akkor mi lesz a „jó hírnév sérelmével”, az ún. „kabátlopás” metaforával? Erre is van a jogállamnak orvossága. Csakhogy az nem a bírói ítélet előtti társadalmi (haveri, felekezeti, akolbeli, faji stb.) előítélkezés, hanem a rosszindulatú vs. felelőtlen hamis vád (vádaskodás) szigorú megtorlása. Amely pl. Amerikában bevett jogállami gyakorlat. Noha Mihancsik ezt sem érti. Gyanítom, Ludassy sem igazán érti, szellemileg néki is bőven elegendő, hogy lelkes antimarxista; ebbéli dicső minőségében (ma már) kurzuslovag(ina). Nem hosszú ó-val, mert azért annyira lóvagiatlanok ne legyünk! De akár így, akár úgy, számomra egyszerűen fölfoghatatlan: hogyan lehet egy értelmiségi apologéta, egyszerűebben fogalmazva: hogyan lehet egy értelmiségi a kapitalizmusban kapitalista!? (Hát ahogyan Vajda Mihály is, erről bővebben alább.)
Mihancsik azt állítja előítélkezve (noha csak meg kellett volna várnia a polgári hatóság polgári döntését!), hogy Heller a kapitalizmusban (is) ártatlan, s azért nem bűnös, mert Kornai „intellektuális teljesítménye” a magyarságot világszínvonalra emeli. Most persze belemehetnénk abba, hogy a filozófiai, közgazdasági világszínvonal (jelenleg) nagyjából az unterfrog in den Arsch leledzik, de ne menjünk bele, mert nem ez a téma. Hanem viszont, mivelhogy nem vagyunk multiölő Szent Gyulákok, vitéz dinnyeföldi-almáskerti Megkóstoló Főállamtitkárok, mi nem az „intellektusok” üzleti ügyeibe gázolunk barommód, hanem az „intellektusok” „intellektuális teljesítményét” vizsgáljuk értelemszerűen.
Kornai János „kivételes teljesítményének” (Mozgó Világ, 2008 december) terjedelme 47.889 karakter, ebből 17.674 karakternyi szöveget tekintettünk át, s megállapítottuk, eleddig egyetlen épkézláb gondolat nincs a „teljesítményben”, ámde található benne számos (még a Kornai-féle teljesítményekhez viszonyítva is) kivételes marhaság.
A cikk soron következő fejezetének címe: „Intellektuális felelősség a szocialista rendszerért”.
Az „intellektuális felelősség” jelzős szerkezet értelmetlenség, erről részletesebben később, egyelőre nézzük a fejezet első bekezdését: „Ugorjunk visszafelé az időben, az 1956-os forradalmat közvetlenül megelőző évekhez! A szocialista rendszer korábbi lelkes és naiv építőjéből már az ötvenes évek közepétől kezdve a rendszer éles – mind élesebb – kritikusává váltam” – írja Kornai professzor.
Az én első kritikus megjegyzésem pedig Tábori Zoltánnak szól. Ő nagyjából érti, miről beszélek, sőt szerintem észre is vette a hibát, csak nem mert szólni a vaddisznó főnökének. Egyébként nagyonis megértem az olvasószerkesztőt, pontosan tudom, mit jelent P. Szűcs Juliannával eszmei, erkölcsi, szakmai, esztétikai (jó ízlésbeli) konfliktusba keveredni. Nem föltétlenül kirúgattatást jelent, de mindenképp eltávozást. Noha engem, személy szerint, az ilyesmi egyáltalán nem zavar, sőt az esetek többségében, miként az alapviccbéli Süni („Nyuszika, toszd meg a létrádat!”), már a megismerkedés, a kapcsolatteremtés előtt szakítok. Szinte mindenkivel. És szinte mindig nekem van igazam! Elmúltam 60 éves, s még soha senkit nem sikerült úgy alábecsülnöm, hogy utólag ne bizonyosodott volna be: még annál is alacsonyabban van az illető. Ezért kell nagyon vigyáznunk az előítéletekkel! Ráadásul Táborinak a Mozgó Világ a munkahelye. Márpedig P. Szűcs számára Kornai éppúgy kritikátlanul, bírálhatatlanul, korrigálhatatlanul „védett vad”, miként (az én esetemben volt) Heller Ágnes. A „letéteményesek” minden szava érinthetetlen, az úgy jó, ahogyan van, s már csak azért is, mert a „kulturális havilap” főszerkesztőjének szemében a kulturáltság, az irodalmi minőség nem elvárás. Különösen, ha akolbéli böfög ki magából valami „kivételes teljesítményt”. Szóval, az olvasószerkesztőnek mondom: dacára annak, hogy a Kornai-imperatívusz szerint „ugorjunk visszafelé az időben”, mi „visszafelé” nem „ugrunk” stilárisan! Esetleg ugrándozunk. Elindulunk, megyünk, haladunk, sétálunk, lépegetünk, futunk, szaladunk, rohanunk, elesünk, majd bicegünk, sántikálunk, stb., vagyishogy folyamatos cselekvést végzünk. Ugorni (lépni) „vissza” szokás (vagy előre), irányt jelző névutó nélkül, ugyanis az idő nem tér (sőt még csak nem is téridő), az időnek „visszafelé” egyetlen iránya van: a kezdet. Az „időben” nem lehet sem oldalt, sem srégen haladni. Ugorni pedig végképp nem, s különösen nem folytonosan. Vesd össze: „megnyugtatóbb, ha bizony az író [a közgazdász publicista – gf.] nem népben-nemzetben [Marxban-Leninben] gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése”.
Tegyük hozzá: Esterházy itt jót, értelmeset szeretne mondani, szegénykém, csak hát őt sem a fogalmazáskészségéért szeretjük, lám, maga is agyoncifrázta bővérű gondolatát, a bölcselő szerző túlburjánzott szerényke agykapacitásának „kivételes teljesítőképességén”, finomabban fogalmazva: a születettségére gőgös Esterházy itt sem bírja ki anélkül, hogy bele ne habarjon a szövegébe egy jókora („töményfilozófiai”) marhaságot is. Tudniillik a „hazaszeretet” nem „minőség kérdése”. A hazaszeretet „szimplán” szeretet (érzelem) kérdése. A primitív (sőt a hitvány) ember is szeretheti a hazáját. Más kérdés, hogy a honpolgár ostoba szenvedélyével árthat a hazájának, ám a hazaszeretet a jóindulatú embertől éppúgy nem vitatható el, mint a hazához való tartozás joga, legyen az illető amúgy bármennyire hülye, ronda, Videoton-drukker stb. Tehát amikor a minőségi író „hazaszeretetről” beszél, a hazafiságra gondol. Mert igazi hazafi valóban csak az lehet, aki nem árt a hazájának, nem rongálja nemzete nyelvét, vagyis ebben a vonatkozásban radikálisabb vagyok Esterházynál: a nyelv ápolása, gondozása, művelése (de legalább a viszonylag normális beszéd) nem csupán az író hazafias kötelessége. Viszont – ismétlem – attól, hogy pl. Esterházy nem tud fogalmazni (vs. tud, csak nyegle, hányaveti), Esterházy még nyugodtan szeretheti a hazát. Sőt sajátmagát is szeretheti. Pedig hát egyikőjük sem egy nagy minőség: sem az, akit szeret, sem az, aki szereti pökhendin locsogó-fecsegő tenmagát.
Mindegy, nézzük inkább, mi történik bölcseletileg, ha midőn egy kivételes minőség (nevezett Kornai professzor) „az 1956-os forradalmat közvetlenül megelőző évekhez” ugrik „visszafelé” az időben! Csoda történik ilyenkor! Mert Kornai professzor egy tolató Bob Beamonba ojtott faroló-Ter-Ovaneszjan. Kivételes a nekifutása. Szökken egy nagyot, s rögvest „az 1956-os forradalmat közvetlenül megelőző éveknél” terem, majd ott megpillantja egykori önmagát: „A szocialista rendszer korábbi lelkes és naiv építőjéből már az ötvenes évek közepétől kezdve a rendszer éles – mind élesebb – kritikusává váltam”.
Jó, akkor mi is ugorgyunk! És magunk is visszafelé Kornai szövegében, illetve stílszerűen: Kornai szövegéhez. Nézzük, mi késztette anno a szerzőt „éles kritikára”: „Találkoztam egy öreg kollégával, régi kommunistával, akit – noha semmiféle bűnt nem követett el – letartóztattak és megkínoztak. Addig a pillanatig nem tudtam arról, hogy a kommunista eszmék nevében, a párt legfelső vezetőinek közvetlen utasítására a titkos politikai rendőrség kínvallatással kényszeríti foglyait hamis beismerő vallomásokra”.
Kornai hazudik.
Ez az önéletrajzából s az idézett cikkből vett különféle szövegrészek összevetése során egyértelműen kiderült. Kornai tudott arról, hogy törvénytelenségek, méltánytalanságok történtek körülötte, csak épp nem érdekelte a dolog, merthogy nem őt, illetve nem személyesen érintették a gyalázatos ügyek. Sőt! Épp ellenkezőleg, Kornai személyesen,lelkileg a kemény megtorlásban volt érdekelt, ezt ma így vallja meg a Mozgó Világban: „Mi az, ami… roppant erővel vonzott Marxhoz? A legérzékenyebb pubertáskorban érintettek előbb a zsidókat diszkrimináló törvények, később az üldöztetés megalázó élményei, a bujkálás, a szökés, a rettegés. Amikor Budapest ostroma véget ért, hamarosan világossá vált, hogy apámat Auschwitzba deportálták, és ott megölték, legidősebb bátyám pedig nem tért vissza a munkaszolgálatból. Annyit megértettem a történelmi tanulmányaimból és személyes élményeimből, hogy a Hitler-rezsim és magyar cinkosaik sodortak bennünket a háborúba és a népirtásba. Számos párt alakult, és én igen hamar a kommunista párt híve lettem. Az első gondolat, amely oda terelt, az volt: a kommunista párt volt az egyedüli párt, amely évtizedekig következetesen, az üldöztetés kockázatait vállalva harcolt a későbbi náci uralomnak szállást csináló, a Hitlerrel való szövetséget kikovácsoló Horthy-rezsimmel. Ők voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták. Közöttük a helyem. Ezért csatlakoztam, és nem a társadalom szocialista átalakításának programja lelkesített, amiről akkor keveset tudtam, és amiről akkor még maguk a kommunisták sem igen beszéltek.”
Ugyanakkor (s ezt már minden malícia nélkül mondom!), ha Kornainak „a legérzékenyebb pubertáskorban”, zsidóként, „az üldöztetés megalázó élményei, a bujkálás, a szökés, a rettegés” jutott osztályrészül, akkor semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a fölszabadulás után a „legkövetkezetesebb antifasisztákhoz” csatlakozott. Miként azon sincs csodálkoznivaló, hogy a végsőkig (az „ötvenes évek közepéig”) tartott ki Rákosiék mellett (minden mocsok dacára), vagyis egészen addig, amíg tudomására nem jutott: a Rákosi-féle terror, ha csak közvetve ugyan, de már személyesen is érinti.
Az „öreg kolléga” nyilvánvalóan zsidó volt. Ezért Kornaiban is ungarndeutsche (nádasi-manni) brutál-irállyal fogalmazódott meg a kérdés, szerintem valahogy így: mi a terebélyes lógerinc (Springer-dicken-ficken) van itt, nedves elvtársak (nasse Genossinnen und Genossonnan), a kommunisten már a zsidókat is üldözi?! Agyonra (zum Tod) kínozzák őket az ávó pincéiben! Vagyis a professzor riadtan konstatálta: Rákosiék már nemcsak a zsidók elhurcolásához örömmel asszisztáló, a hátrahagyott zsidóvagyont dézsmáló kulákokat, parasztokat, az egykor nyilas-szimpatizáns prolikat sanyargatják, hanem a „holokausztot” túlélő-elszenvedő ártatlanokat is. Miféle igazságtétel van itt?! S ez szintén érthető, méltányolandó reakció, csak hát nem illenék eltagadni. Még az időben visszafelé ugorva sem!
Hadd kérdezzem meg: Kornai honnan tudta, hogy az „öreg kolléga” „semmiféle bűnt nem követett el”? Válasz (immár újfent pikírten): onnan tudta, hogy ezt az „öreg kolléga” mondta néki: „semmiféle bűnt nem követtem el”! Míg az én „öreg kollégám” (az itt többször megnevezett Eörsi István) így fogalmazott: nem vagyok ártatlan, „megérdemeltem a börtönt”. Míg viszont (Eörsivel szemben) Kornaiék mindahányan ártatlanok, sőt hős ellenállók!
Mihancsik Zsófia Vajda professzort is megemlíthette volna a nagy intellektuális letéteményesek között, Vajda ugyanis Kornai hangján (vs. Kornai Vajda hangján) pampogjaa Magyar Narancsban egyik szellemi csicskásának: „A kommunisták azt mondták, hogy a burzsoá világ nem embernek való. Én pedig behelyettesítettem a burzsoá világot a ’44-es világgal [ezt tette Kornai is, ami nyilván nem baj, csak épp nem túlzottan nagy intellektuális teljesítmény – gf.]. Hogy a népesség egyéb része zsidó projektnek látta a dolgot [ti. részint a komonizmust, részint az ávós megtorlást – gf.], az egyáltalán nem meglepő. Tényleg felülreprezentáltak voltak a zsidók”.
Hát igen. Valahogy Auschwitzban is „tényleg felülreprezentáltak voltak a zsidók”. És aki ezt „elfelejti”, intellektuálisan éppoly roggyant, mint az antiszemita „felejtő”, illetve az a negyedosztályú neofita, aki hirtelen gondol egy intellektuálisat, s immár nemcsak azt jelenti ki, hogy „a kapitalizmus meghaladhatatlan”, mert a kapitalizmus nem jó, „de még nem találta ki nála jobbat”, hanem expressis verbis tudatja (a Magyar Narancsban ámuldozó szellemi kiscsicskásával + az olvasókkal), hogy a „burzsoá világ” (amely nyilván „zsidó projekt”, ti. a „kommunizmus” az, amely nem „zsidó projekt”), szóval, a „burzsoá világ” az, amely „embernek való világ”. Hát hogyne! Burzsoáembernek való. A vastagon káeftéző filozófusnak való világ. Nem csoda, hogy jól érzi magát benne (miközben Auschwitzot igyekszik „ügyesen” ignorálni).
Milyen az embernek való kapitalista világ? Olyan, amelyben Magyar Bálinték úgy osztogatják a pályázati milliárdokat a különféle „műköröm-építő” „filozófusoknak” (Vajdának, Hellernek, Radnótinak, Gábornak), mint Budai Gyuláék az állami földeket a nem jogi értelemben vett rokonaiknak. Hogyan osztogatják? Abszolúte jogszerűen! Büntetőjogilag nincs a dologban semmi kivetnivaló. Sőt polgárjogilag sincs, mert Magyar Bálintnak Vajda professzor éppúgy nem rokona, mint dinnyeharapó államtitkárnak az ő másodapósi harmadunokaöccse vagy micsodája. Ennek ellenére azt mondom, Magyar Bálinték is móriczi figurák. Vagy nem? Ha nem, akkor tessenek ideírni Hellertől, Vajdától… egyetlen épkézláb gondolatot! De ne a kutyaszégyenest, gyerekek, mert azt már (többször) lejátszottuk!
Mihancsik szerint Hellerék „kivételes teljesítményei megfizethetetlenek”. Jó. Ha megfizethetetlenek, akkor azokat ne tessenek megfizetni erőnek erejével! Legalábbis ne az adófizetők pénzéből. Egyébként ezt mondja Ludassy Mária is: „Lehet, hogy Heller megérdemel egy kacsalábon forgó várat, de nem pályázati pénzek elosztásán keresztül”.
Mármint Ludassy szerint. Mert szerintem a „pályázati pénzek elosztásán keresztül” is megérdemelheti. Elvileg nincs kizárva. Csak akkor viszont nem szimplán ömlengeni, kedves Mihancsik kartársnő, hanem idézni! Tessék! Melyik az a Heller-mondat (az az egy!), amely igazolja, hogy Spicli néni „kivételes teljesítményei megfizethetetlenek”?
Milyen alapon állítom, hogy Kornai professzor (ismeretlen) „öreg kollégája” zsidó? Részint a vajdai-kornai szöveg alapján („a kommunista párt híve lettem. Az első gondolat, amely oda terelt, az volt: a kommunista párt volt az egyedüli párt, amely évtizedekig következetesen, az üldöztetés kockázatait vállalva harcolt a… Horthy-rezsimmel [Vajda: „Én pedig behelyettesítettem a burzsoá világot a ’44-es világgal”]. Ők voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták”), részint a Mihancsik-lista alapján. A szerző nyilvánvalóan származásuk okán varázsolja Kornait és Nádast az umbuldázással vádolt (a rendőrségen is följelentett) Heller Ágnesék mellé. Miért beszélek mihancsiki varázslatról? Mert van itt egy tiltakozás, az aláírók nem említik benne Hellert (egyedül Vajda mellett ágálnak), miközben olyan akcióról sem tudok, mely során Kornai és Nádas kiállt volna Heller becsületéért, akár önálló petícióban, akár közös tiltakozóívet aláírva (ha rosszul tudom, megkövetem az érintetteket!), vagyis Mihancsik buzgalma, „pozitív gleichschaltolása” faji alapon (értsd: lenge idiotizmus révén) történik. Nincs rá más magyarázat. Ezért állítom, hogy Kornai „öreg kollégája” is zsidószármazású, ti. a professzor pálfordulására sincs egyéb értelmes magyarázat. Azt írja, hogy az első megvilágosulása után mindjárt „éles”, majd „mind élesebb kritikusává vált” annak a „rendszernek”, amelynek döntően a komonisták „következetes antifasizmusa” miatt lett híve, s ami (Kornainál) azt jelenti, hogy a professzor időnek múltán már nem csupán Rákosiék politikai gyakorlatát bírálta (és azt is persze csak sub rosa!), hanem Marx műveit, gondolatait is élesen kritizálta. Illetve „mind élesebben”. Noha nincs az a „kivételes minőség” égen-földön, aki megmagyarázhatná, hogyan lehet a logikát folyamatos éleződéssel cáfolni. Marxnak vagy igaza van, vagy nincs. Ha nincs igaza, akkor a legelső pillanattól kezdve nincs igaza. Logikailag. Mert vagy értem Marxot, vagy nem. A megvilágosodás nem lassú égésű tünemény. Aki azt hiszi, hogy ő folyamatosan értett meg valamit, az csupán hiszi, hogy megértette azt a valamit.
Marxnak természetesen igaza van, erről már volt szó, lesz is még róla szó, de egyelőre maradjunk Kornai mentálhigiénés állapotánál, vizsgáljuk meg a professzor morális „élesedését” is!
Kornai „mind élesebben”, mind bátrabban, már-már önveszélyes vakmerőséggel, radikalizmussal szállt szembe a „rendszerrel”; „ugyanez” másként fogalmazva: Kornai az ő „mind élesebb” rendszerkritikájának gyakorlása során mind masszívabb karriert futott be az élesen kritizált rendszer jóvoltából. Ezt írja a lexikon (az én kiemeléseimmel): „1958-ban a Textilipari Intézet osztályvezetőjévé nevezték ki, valamint 1963 és 1967 között az MTA Számítástechnikai Központjának osztályvezetőjeként és kutatójaként dolgozott. 1967-ben került vissza az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetébe, ahol annak gazdasági szabályozáselméleti osztályát vezette. 1961-ben kapta meg az egyetemi doktori fokozatot, 1965-ben pedig az akadémiai doktori fokozatot. Később a Közgazdaságtudományi Intézet kutatóprofesszorává nevezték ki”. Miközben a rendszer mind élesebb és élesebb kritikusa volt. A végén már olymértékben kárhoztatta a rendszert, hogy az mi mást tehetett volna, két Akadémiai Díjjal (1969-ben és 1974-ben), továbbá (1983-ban) egy Állami Díjjal is jól megbüntette. Ám Kornai professzort a már-már szadisztikusan könyörtelen, inkvizitori-állami kitüntetések sem riasztották vissza az éles kritikától. Scaevolai, Giordano Bruno-i jellem.
Hogy egészen világos legyen: Hermann István soha nem tagadta meg Marxot (Lukácsot sem), fogalmazhatjuk így is: „szekértolója volt a rendszernek”. Eörsi „denunciánsnak” nevezi azt Hermannt, aki Lukács állítólagos bemószerolásáért kapott a rendszertől 1 azaz egy darab SZOT-díjat. (Ennyit egyébként Szörényi Levente is kapott, Gáspár elvtárstól, rendíthetetlen rendszerkritikusságáért, sőt többet is: KISZ-díjjal, Erkel-díjjal, Táncdalfesztivál- és Mindenféle-díjakkal üldözték őt orrba-szájba.) Nos, vajon miért? Ancsel Éva haláláig marxista maradt, sőt leninista, ő is 1983-ban kapott Állami Díjat (Ancsel egy évvel idősebb Kornainál). Azután többet se. Tőkei neves filozófus, egyben mocskospiszkos komonista, s kinek Marxhoz való tudós hűsége egyetlen Állami Díjjal (annak II. fokozatával) s egy SZOT-díjjal lett honorálva a rendszer által. Liska is mindvégig szocialista maradt (a „vállalkozói szocializmus” módozatait kutatta), semmilyen „szocialista” kitüntetése nincs. Míg Lukács József akkora baszom kommunista volt, hogy a berlini fal adta a másikat, s fele annyi Akadémiai Díja van, mint Kornainak, míg Állami Díja egy sincs.
Miért?
Két magyarázat kínálkozik. Az egyiket maga a kritikus professzor prezentálja, nyilván tőle tudja a lexikon is: „a forradalom leverése után nem volt hajlandó [kiemelés – gf.] belépni a Magyar Szocialista Munkáspártba”, illetve ugyanez a Mozgó Világban: „miután a szovjet tankok már betörtek Budapestre, politikai állásfoglalásként bejelentettem a kommunista párt helyi titkárának: vegye tudomásul, hogy nem vagyok marxista”.
És aki ezt természetesen tudomásul vette. Majd a nagy ellenállót pikk-pakk kinevezték a Textilipari Intézet osztályvezetőjévé. Később egyre följebb és följebb üldözték, egyenes arányban „éles kritikájának” további élesedésével. Na most, szerintem ez a magyarázat komolytalan. És már csak azért is, mert ma mindenki tudja (ha máshonnan nem, Kádár híres rádióbeszédéből), az MSZMP megalakulása után senkinek sem könyörögtek, senkinek sem mondták, hogy legyen már oly édesbátyám belépni a pártba, sőt ellenkezőleg, világosan közölték: „kis párt leszünk, de becsületes” ergo a leghelyesebb, ha a vérszopó karrieristák elpályáznak tőlünk a bánatos kritikába. Sőt Kádár 1956. október 30-án még az MDP vezetőjeként mondotta: mától niksz ugribugri, libbe lójzig (kedves-tetves) kamaráden, viszont nur langzám spacíren, zervejt jó messzire, Arschkriecher mit Getöse in die Möse (már, hogy A tőkét „német nyelven” olvasgató nyaló-nyálprofesszorok is értsék), ugyanez echte magyarba: „Elhagynak majd bennünket azok, akik önző egyéni érdekből vagy más szándékkal [pl. egykori zsidó-üldözöttségük okán – gf.] csatlakoztak hozzánk” (és ez utóbbi már a valódi Kádár-szöveg).
Még egy példa: Antal László „hajlandónak” mutatkozott „belépni az MSZMP-be”, minisztériumi főtisztviselő volt a mocskospiszkosban, vagyis több mint lojális, s kapott „érte” egyetlen vézna „Akadémiai nívódíjat” (mely kitüntetés, politikai, társadalmi presztízsét tekintve, meg sem közelíti az Akadémiai [ma Széchenyi] Díjat).
Marad tehát a másik magyarázat. Kornai azért kitüntetettebb antimarxista személy (szemben pl. a marxista Hermann-nal, Ancsellal, Tőkeivel, Antallal…), merthogy ő intellektuálisan ér többet Hermannéknál. Igaz, ennek én épp az ellenkezőjéről győződtem meg, de nem ez a döntő, ugyanis elképzelhető, hogy nagyon tudatlanul vagyok nagyon hülye, elvileg nincs kizárva, tehát Kornai jóval többet ér (intellektuálisan), mint Ancsel Éva (elvileg ez is elképzelhető), elfogadom. Ámde csakis azon az áron, hogy közben bátorkodom megkérdezni: miért kritizálta élesen (majd „mind élesebben”) Kornai professzor azt a rendszert, amely nem a „marxista szervilizmust”, hanem az intellektuális minőséget értékelte, díjazta? Legalábbis Kornai öntudatlan „logikája” szerint.
Ezt írja a professzorról a lexikon (saját kiemelésekkel – gf.): „Számos egyetemen volt vendégprofesszor (London School of Economics (1964), Stanford Egyetem (1968, 1973), Yale Egyetem (1970), Princeton Egyetem (1972, 1983), Stockholmi Egyetem (1976–1977), Harvard Egyetem (1984–1985)). 1986-ban nevezte ki a Harvard Egyetem állandó jelleggel a közgazdaságtan professzorává”.
Vagyis a mocskospiszkos „rendszer” által üldözött közgazdaságtan-professzor, a szocializmus „éles, mind élesebb kritikusa” szabadon sétafikált a vasfüggönyön át (oda s vissza); gondolom, nem állampolgári jogon járó turista-útlevéllel. Kornai professzor már 1955 márciusában „előadást tartott egy New York-i intézetben”. Vajon miért? És hogyan tudott a rendszer ellensége New Yorkba utazni onnan, ahol zsarnokság van „nemcsak a szögesdrótban, / nemcsak a könyvsorokban / szögesdrótnál is jobban / bénító szólamokban”, illetve ahol „fönt a tejút is már más, / határsáv, hol fény pásztáz, / aknamező; a csillag: / kémlelő ablak”?
Hogyan?
A kérdésre a válasz Kornai János „rendhagyó önéletrajzában” olvasható: „Előkerült a titkos irattárból egy másik »Napi Operatív Információs Jelentés« is, 1955. április 26-i keltezéssel. A 7. pont szerint én március 7-én egy New York-i intézetben előadást tartottam. Szerintük ez az intézet (idézem) »a CIA védnöksége« alatt működik. X. Y. rendőrvezérőrnagy, főcsoportfőnök-helyettes utasítására ismét vizsgálatot indítottak. Persze, akárcsak az imént említett másik esetben, ismét semmit sem tudtam a dologról. »A III/II-1. osztály nézze meg Kornait« – adta ki a parancsot a vezérőrnagy. A »megnézés« azt jelentette, hogy – ismét előkotorták a kartotékjaimat; az első dokumentum alapján a másodikat és a harmadikat stb., tehát mindazokat az iratokat, amelyeken a rám nézve terhelő adatokat tárolták. Nem tudom követni, milyen sorrendben szedték elő a dossziékat. Az bizonyosnak látszik, hogy újra kézbe vették azt az összefoglalást, amit [sic.] az imént említett, 1981-es feljelentés kapcsán állítottak össze. Az ügyemre utaló összefoglaló kartonon kézírással olvashatók a fő adataim (szó szerint idézem): »Kornai János, magyar közgazdász, MTA Közgaz.tud. Int. mtársa, címzetes egyetemi tanár (meghiúsult beszervezés).« Utána sorolják azoknak a dossziéknak az ügyiratszámait, amelyek velem kapcsolatos adatokat tartalmaznak. Az utolsó kézírásos jegyzet ezen a papírlapon: »III/II-20: 85 vendégprof. az USA-ban. Meghívták a CIA ea-ra.« Érdemes feleleveníteni ezeket az eseményeket, amikor azt próbáljuk utólag értékelni: milyen volt az a politikai-társadalmi struktúra, amelynek keretei között a reformfolyamat végbement. Elöl, a színfalak előtt, barátkozik a magyar és a nyugati értelmiség, s nagy komolyan vitatkozunk Oscar [sic.] Lange-ról és az árakról. Hátul, a színfalak mögött folyik a besúgás, a szimatolás, az árulás.”
Szimptomatikus szöveg. Az „óvatlan” Kornai nemcsak önmagát, hanem Heller Ágnest is „lebuktatja” vele. Erről írok legközelebb…
„Rekeszd ki őket! Mert, ha nem teszed meg, ők teszik meg veled!” – hegedülik a magasságos háztetőn, persze nem az eredeti (aléchemi) ormon, hanem az átok-szomszédság protestáns fennsíkján. Ifjú Hegedűs! Még ifjabb Mihancsik? Mindkettő: „szintén zenész”.
Hogy így magam is „relativizálok”? Mi tagadás, azt teszem, ám az én „összehasonlítgatásom” merőben tér el a Schmidt Mária-i, Mink András-i koedukált „relativizálástól”!
Heller Ágnes szerint „Talán Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is egyike az elsőknek, aki a holocaust, majd pedig a Gulág tényével szembesülve a gonosz ősrégi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni”!
Vagyis Orbán (akit Viktornak adtak a mózesi unortodox, antihatvannyolcas pogány-keresztségben) különbözik is Hannah Arendt-től meg nem is. Abban különbözik, sőt mondjuk ki nyugodtan: különb a miniszterelnökünk, hogy ő nem pusztán a szimpla „gonosz”, hanem elsősorban és mindenekelőtt a jó: a levedai-turáni Krisztusban született, Csodaszarvasokkal Suttogó Baltás Turulmadár (Csoszasubatu) „ősrégi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni”. Un-ópusztaszeren. Értőn, mélyről avatottan „firtatja” a „rejtélyt”, s ezáltal derül napvilágra a kumiszosan szentkoronás tatárevangélium arkangyali-táltos-üzenete, mely szerint nemcsak a Putyin téri szittya ómagor, hanem a barroso-brüsszeli neohunor lélek is Őspávában született, táncos léptű világnemzeti tényező. Markónak, Béjart-nak egy a hangja: L. Simon László. És ez kéremszépen őslatinul: dictum-factum (etelközi-héber rovásírással sajnos nem tudom). Marad tehát a lényeg: a következetesen firtató (hol ezt, hol azt, hol amazt, de mindig mindent konzekvensen feszegető) nagy-magyarember szükségképpen emelkedik az ősgéniuszi (Hannah Arendt-i) magaslatra (már amennyiben Arendt is született fölcsúti), sőt még onnan is följebb, egyenesen Kornaiék, Hellerék, Mihancsikék szellemi szirtfokára. Talán. Ugyanis még Heller Ágnes sem tudja (pedig hát ki más tudhatná, ha nem egy „filozófuszseni”?!), hogy „Arendt volt-e az első”, vagy nem-e Arendt volt az első. Noha számomra teljességgel érthetetlen, miért gyötri egy nő ilyesmivel az agyvelejét, a nő ugyanis jobbára azt jegyzi meg, de azt nagyon, hogy a Guszti volt-e az első az életében, vagy a Jancsika, s hogy milyen kisgatya volt a fiúcskán a kiskoitusz előtt; nem csíkos, de nem ám, hanem halványkék pöttyöske!
Vágó Márta: „Mi ez a nyakadban? – kérdezte [József Attila] hirtelen. Nagyanyámtól örökölt korall nyaklánc volt rajtam, homokszínű vászonruhához hordtam. Másnap írta meg, azt hiszem, a Klárisokat”.
Azt hiszi. Talán. Hogy melyik verset írta József Attila (hozzá!), nem tudja biztosan (már nem nagyon emlékszik rá), viszont, hogy milyen színű vászonruhához hordta a nagymamától örökölt korall nyakláncot, nos, arra halálpontosan emlékszik a női intellektus: homokszínűhöz hordta! Bizony!
De nem ez a döntő, gyerekek, ne kalandozzunk el, ugyanis amíg Tőkéczki, Heller, Schmidt Mária, Gerő, Navracsics, Mihancsik, Wittner, Mink, Bayer, Ungvári stb. „összehasonlítgatása” a Hannah Arendt-i – egyébként nem létező! – absztrakt „Gonosz” hitbéli tételezésén, addig az én bájos „relativizálásom” konkrét szövegek konkrét összevetésén alapul. Mihancsikék kommunistázásának intellektuális tartalma egy gyogyós hiedelem: létezik valami szörnyű ősgonosz, az én „összehasonlítgatásom” eszköze a József Attila-i „tárgyi kritika”.
Mihancsik Zsófia galamusi szövege – akár imponál néki az ifjabb Hegedűs vásott vonója, akár nem – lényegileg hegedűsi kirekesztés. Ha pedig kirekesztés, akkor a szerző is kirekesztő. Mintegy spontán (öntudatlanul?) rekeszti ki, részint a magyarság köréből, részint a gondolkodók köréből azokat, akik nem tekintik Hellert, Kornait, Nádast „a magyarok intellektuális megtestesítőjének”. Tudniillik, ha két oly korlátolt elme az intellektuális magyar-megtestesítőm, mint Heller és Kornai, akkor nem vagyok magyar! Ha két oly fostos neofita harsonás a morális magyar-letéteményesem, mint Heller és Kornai (Heller pluszban patkány-spicli, tetves besúgó), úgy még annyira sem vagyok magyar. És ha ezt Mihancsik is tudja, akkor tudatos kirekesztő, ha nem tudja, akkor: tudatlan.
Mihancsik szerint „Heller Ágnes – amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének” satöbbi satöbbije.
Ha „mindenekelőtt önmaga”, akkor nem „amellett”, ti. – magyar-intellektuálisan – a „mindenekelőtt” nem mellette van, hanem előtte.
Továbbá, ha Heller „elsősorban és mindenekelőtt önmaga”, akkor ne tessenek csodálkozni azon, hogy ifjú Hegedűsék (saját háztetőjükön vonózgatva nyűtt gyantájukat) Hellert „elsősorban és mindenekelőtt” hazátlannak (olykor hazaárulónak) tekintik!
Mit állít Mihancsik? Azt állítja, hogy Heller „elsősorban önmaga”, vagyishogy „önmaga” után (másodsorban?, harmadsorban?...) a hazája teljesítményének megtestesítője. És pontosan ettől viszolyog minden ép érzékű halandó! Nem csak a bundás nacionalisták! A Heller-féle, Mihancsik-féle egoista szájaskodóktól borzad minden ember, aki hajlik valamelyest arra, hogy túltekintsen „elsősorban és mindenekelőtt önmagán”.
Karsai László idézi Eugen Dühringet a Kirekesztők című antológiájában: „a zsidó természet teljesen az anyagi érdekekre irányul. Ebben a durva és alantas irányultságban van az egyik fő oka, hogy a zsidók képtelenek a tudományban és a művészetben alkotónak bizonyulni. Természettől fogva hiányzik belőlük a szellemnek az a szabad és önzetlen működése, amely egyedül az érdek nélküli valóság és szépség felé halad, a legnagyobb kutatók és művészek csak azáltal váltak azzá, hogy gondolkodásmódjukban a mindennapi érdekek fölé emelkedtek, s ez a magasztosság többnyire kiterjedt annak félretételéig, amit általában az élet boldogságának nevezünk”.
„Dühring úr” boldogságos bölcseletével külön nem foglalkozom, azt megfelelően kicsontozta Engels kolléga, nota bene ő sem jókedvében tette („kénytelen voltam Dühring urat arra a terjedelmes területre követni, ahol ő összehord tücsköt-bogarat és a tetejébe még hete-havat”), kizárólag azért idézem a szöveget, hogy jelezzem vele: Mihancsik Zsófiának is sikerült egy nagyot beleharapnia a szégyenlős kutyaszappanba. Ő is a dühringi paradigmát igyekszik cáfolni, azt a közkeletű (évszázadosan módosult) állítást, mely szerint a „zsidó”-ból „hiányzik a szellem szabad és önzetlen működése” stb. Azért mondom, hogy módosul a dühringi tantétel, merthogy mindez ma így hangzik: „a zsidó kétségkívül okos, ám az okosságát kizárólag a maga javára érvényesíti”, na most ugyanez a buzgó Mihancsiknál: „Heller Ágnes elsősorban és mindenekelőtt önmaga”.
Heller, Kornai és Nádas Mihancsik eszmefuttatásában nyilvánvalóan zsidóként szerepel, ti. hármójuk közül csak Hellert jelentették föl a rendőrségen, vagyis a Budai-történethez Nádasnak és Kornainak csak annyiban lehet köze, hogy ők is zsidók. Az obligát Esterházy azért maradt ki az obligát fölsorolásból, mert Mihancsik is szigorúan-faji alapon lajstromozza a magyarság letéteményeseit, márpedig Esterházy nem kóser zsidó. Nem szólva arról, hogy Mihancsik idióta sznobizmusa szerint Kertész Imrének kellett volna a dicsőséglista élére kerülnie, ti. Hellernek sincs, Kornainak sincs Nobel-díja. Kertésznek van. De nem számít! Mert igaz, az akolbeliek szemében a Sorstalanság valóban nagyszerű (értsd: Nobel-díjas) regény (nemigen tudnak róla többet), ám ugyanakkor Mihancsik tipikusan „balliberális” Tamás bátya. Illetve Tomazina néne. Kertészt is kirekeszti, csonka listája arra utal, hogy Mihancsik a lelke legmélyén tán’ még azonosul is az antiszemita hegedűsökkel (heraus mit uns), Mihancsik nyilván jogosnak, elfogadhatónak tartja, hogy az antiszemiták az emigráns írót nem Kertész Imrének, hanem „Imre Kertész”-nek titulálják. Vagy nem tartja jogosnak? Ha nem, akkor tessék megmondani: Kertész miért nem lehet a magyarság letéteményese a galamusi sznobok értékítélete szerint? Mért inkább a Kornai? Mért inkább a (Nobel-díjtalan!) Nádas?
Mihancsik szerint Heller és Kornai „intellektuális teljesítménye” a bizonyság Dühring (és mások) kirekesztő antiszemitizmusának erkölcsi, eszmei, logikai tarthatatlanságára. Igen ám, csakhogy Hellernek, Kornainak nincs intellektuális teljesítménye (kvázi intellektuális – filozófiai, illetve közgazdaságtani zsargonban elővezetett – halandzsáik, legjobb esetben is csupán banalitásaik vannak), nota bene morális „teljesítményük” sincs, mindketten negyedosztályú neofiták; Kornai úgy hazudik, mintha a saját könyvéből olvasná, Heller pedig minden kritikán aluli jellem: a barátait (is) besúgó hitvány spicli. Aki velük példálózik, még egy vice-náci-házmesterrel szemben sem állja meg a helyét. Egyébiránt Dühring semtagadja, hogy „vannak kivételek”, a „zsidó” szerinte is csak általában egoista, így azután Kornaiék kivételes, eminens „teljesítményének” előráncigálásával a kirekesztő-berekesztő antináci vicinéni hatványozottan válik nevetségessé.
Személyesen nem ismerem Mihancsik Zsófiát, számomra a szövegei révén tűnik a hölgy gyöngéd femino-jutasi őrmesternek; ő persze nem a közoktatásban, hanem közszereplőként üvöltözi, hogy: Nádas Péter a magyarok intellektuális megtestesítője.
Nádas nem komoly intellektus. Gondolatilag cca. annyira van eleresztve, mint a többi átlagos honpolgár, mint tucatból a maradék tizenegy. Amitől persze minden további nélkül lehet kiváló művész. Radnóti is buta volt (nagyon buta!), Márai is, Németh László is, Sánta Ferenc is… hosszan sorolhatnám, Babitsis velőtrottyantón bornírt. József Attila lazán tökön döfte magát a babitsi intellektus pregnáns lenyomatán: „A »poeta doctusnak« (tudós költőnek) csúfolt Babits Mihály irja azt a hülyeséget, hogy: »mi volna más az Intuició, mint Ösztön?« És irja azt az Irástudók Árulása (!) c. »tanulmányában«”.
Igaz, József Attila pontatlanul idézi a tanulmányszerzőt, ám a lényegen ez nem változtat, sőt az eredeti szövegből Babits primitív dölyfössége is jól kiviláglik, ezt írja: „mi más az intuició, mint az Ösztönnek a megismerés forrásává való avatása?”. Hadraba gőbezi tillenge mádé. Vagyishogy Babits intuíciója nem az ösztönnel, hanem a par excellence semmivel azonos. Avatással. „Forrássá való avatással”. Ezért mondom, ha az idézet nem is, a József Attila-i értelmezés pontos, amennyiben a forrás önmagát „avatja” föl, márpedig azt teszi, ti. épp attól forrás a forrás (nagyjából erre mondják a latin elvtársak, hogy: eo ipso).
Tehát Radnóti, Márai, Babits, Sánta… harmatgyönge intellektusok (akkor van baj, mikor heveny közéletiségre ragadtatják magukat, „megszólalnak”, „megnyilvánulnak”), miközben mindahányan remeklő művészek. A költőnek általában (vagyis egy-két József Attila kivételével) nem az okoskodásaiban rejlik az okossága, hanem a műalkotásaiban. Mindezt Mihancsikék, Almásiék nem tudják, nem értik (semmi érzékük a paradoxonok iránt), gőzük nincs, mit jelöl pl. a „közös ihlet” művészetbölcseleti fogalma, ezért handabandáznak a „magyarok intellektuális teljesítményéről”, ráadásul zsidóemberek neveivel dobálózva, olykor már-már egészen eszelős módon. Persze Mihancsik nem mondja ki, hogy zsidók a nagy „letéteményesek”, ámde sugallja. Idétlenül, sután, pipogyán izmozva.
József Attila szerint „Az ihlet az a szellemiség, amely a szavakat, a nyelvet megteremtette. A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet” [kiemelés – J. A.]. Tehát – írja a költő – „leszögezhetjük és pontos és tiszta filozófiai tartalommal telíthetjük meg a nemzet fogalmát, mert a nemzet eszerint: közös ihlet. És tényleg, valamely költemény ihletét nem fordíthatjuk le, mert az ragaszkodik kiválasztott változtathatatlan alakjához. Amikor verset írunk, új, saját nemzetünk ihletével adunk formát”.
Ami pedig azt jelenti, hogy pl. Nádas „világíróként” nem lehet nemzeti író. Hanem „másnemzeti” lehet. Csak abban az esetben maradhat magyar, ha a világon mindenki magyarul olvassa Nádast. Akkor viszont már mindenki magyar, vagyis a mihancsiki (mélyen kékharisnyás) logika szerint igaza van Orbán Viktornak: „a magyar világnemzet”. Már amennyiben Nádas (legalább) művészként valóban a magyarság „letéteményese és megtestesítője a világban”.
Vagyis amikor Mihancsik Hellert von Kochlöffel aus kevergeti Nádassal (a „fogalmi szellemiséget” kutyulja az „ihleti szellemiséggel”), akkor asszonyi szellemkardot csörgetve asszonyi derekán dacol József Attilával, anélkül természetesen, hogy szellemileg cáfolná a költő tárgyi állítását. József Attila szerint „A fogalom ugyanaz a fogalom a kínai filozófusnál [kiemelés – gf.], mint a magyarnál vagy az angolnál. Hiszen a fogalmat ki-ki elmondhatja a saját szavaival. A fogalom tehát mint szellemiség az egész emberiségé [kiemelés – gf.]. És tényleg, minden nyelvre lefordítható minden filozófia, hiszen nem a szómegegyezés, hanem a fogalmi megegyezés a fontos…”, míg az intuíció (mivel az „nem közölhető”) „csupán a legszorosabban vett egyénnek a szellemisége”. József Attila szerint. Míg Mihancsiknál a filozófus a „legszorosabban vett egyén”, pl. Heller, aki ugye „elsősorban és mindenekelőtt önmaga”. A költő pedig világszerte „letéteményes”. Vagyishogy Mihancsik cirka ennyit ért az egészből: Heller, Kornai, Nádas nagy nevek, híres emberek. Hogy mi végre világhíresek? Nem érdekes! Több milliárd döglégy nem tévedhet, ez a döntő egy koszlott kékharisnya szemében, ez a talmi lélekben ható „névvarázs”. Ami nyilván nem azt jelenti, hogy Nádas művészete rothadó állati tetem (a döglégy a csabai kolbászra is rárepül), nem Nádas művesztéről beszélek, hanem arról, hogy Mihancsik intellektusnak véli az írót, Almási pedig töményfilozófusnak.
József Attila írja az Ady-vízióban: „A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs. Nem mondhatok mást a politikusoknak [a mihancsikoknak], minthogy [Ady] a legbensőbb magyarok egyike”.
Vagyis Mihancsik Zsófia pontosan akkora marhaságot állít (mutatis mutandis), mint Márai Sándor: „Nehéz vitatni,hogy Ady a világirodalom legnagyobb ripacsa”.
Ha nehéz, Sándor bátyám, akkor vagy erőlködj hozzá egy kicsit (csak be ne szarj a végén), vagy ne vitasd! Sag’ schon.
Mármost, ha Mihancsik nem tagadja József Attila bölcseletét, miközben világ-magyar-intellektusnak tekinti az írót, akkor be kell bizonyítania: létezik olyan Nádas-mű (esszé, tanulmány, aforisztikus megállapítás stb.), amely intellektuálisan állja meg a helyét.
Melyik ez a mű, melyik ez a mondat?
A kérdés vonatkozik Kornai Jánosra is, Heller Ágnesre is.
És vonatkozik természetesen a mihancsiki svindler-listán nem szereplő, ám a legrangosabb magyari mogyorók közé sorolandó Almási professzorra is! Ő ezt írja a Mozgó Világban: „Mann van benne Cipollában, Aschenbach szenvedésében vagy Felix Krullban is, de ezek a változatok nem a dolgot magát jelenítik meg, stilizálják, hogy polgárilag elfogadható legyen. Az igazán nagyoknál – Beckett, Tolsztoj, Kafka – nincs stilizálás. Az van a műben, ami az életben. (Mondja Nádas.) A kétféle írói magatartás – legalábbis az Érosz megjelenítését illetően – nem azonos, az egyik finomkodik (engedményt tesz a konvenciónak), a másik brutális. És ő a »másikkal« akar maradni. Mert a »stilizálás« elhazudik valamit, amit a polgári irodalomideál nem szeret”.
„Nem szereti”. „Mondja Nádas” – írja az „opponenciás” Almási professzor. Világos, csakhogy én (műszaki ember lévén) megszámoltam: az idézett szövegben a két „stilizálás” szó között van 205 betű (nem túl sok!), továbbá lelhető egy pár macskaköröm. Fontos filozófiai kérdés: szégyenlős házimacska, vagy szégyentelen vadmacska karmait látjuk a professzori szövegben? Nem tudni. Ennek mély titkát csak a hellerien „originális” szégyenfilozófián horgadt hugaro-világ-intellektusok ismerik, mi csupán a szürke tényt konstatálhatjuk: a professzor a „stilizálás” szót – a fogalom egyazon vonatkozásában! – hol nem teszi idézőjelbe („az igazán nagyoknál nincs stilizálás”), hol idézőjelbe teszi: „mert a »stilizálás« elhazudik valamit”.
Tökéletesen érthető: „az igazán nagyoknál” azért a „»stilizálás«” (a kvázi stilizálás) hazudik el „valamit”, mert „az igazán nagyoknál” nincs valódi (idézőjel nélküli) stilizálás.
Vagy nem így van? Ha nem, akkor hogyan van?
Nos, ha erre a kérdésre kapok „valami” értelmesre „stilizált” választ (bárkitől), akkor én nem százszor, hanem 4 X 100-szor írom le önbüntetésül (egy-egy kockás füzetlapra), hogy: „Nádas Péter a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is”. Majd mind a négy füzetlapot, külön-külön, gondosan berámázom (aranyozott blondelkerettel), s elküldöm „elsősorban és mindenekelőtt” Mihancsik Zsófiának. Néki nyilvánvalóan a legsikerültebb változatot. A többit pedig Almási professzornak, Nádas művész úrnak, és persze, ha nem is mindenekelőtt, ámde egyáltalán nem utolsósorban P. Szűcs Julianna (eszmei-átalakuló) művésznőnek. Ahányszor csak rápillantanak kalligrafikusan megstilizált kézírásomra, sokszorosan érzik majd maguk is magukat intellektuális világ-letéteményeseknek!
Ma még csak azt tudjuk ziher, hogy van zer – a hátán. És ott nem is akármilyen! Esztétikailag megtestesítő, intellektuálisan letéteményes zer van a professzor hátán. Par excellence mozgó zer! Na most, ezt onnan tudjuk (vir unz űber ziher), hogy Almási professzor a magyarok (s a világ) esszéirodalmának „modoros terminusait” kárhoztatja a Mozgó Világban, s teszi ezt méltán, hisz’ manapság – írja a professzor – „a széplelkű semmitmondások kelevénye pusztít… a lila köd. Nem enyhíti a dolgot, hogy ez nemcsak hazai betegség: amióta kihaltak a nagyok, másutt is ez a fajta szöveggyártás és szómisztika lett a divat. Nekem már Derrida későbbi műveitől is feláll a szőr a hátamon [ezért mondom, hogy mozgó a zer – gf.], biztos bennem van a hiba”.
Nos, ezt nem tudom.
Nem tudom, kiben, miben van a hiba, azt viszont biztosan tudom (svarcundvejsz), hogy Mihancsik nénitől már nem áll föl a professzori zer. A háton. Hogy miért nem? Egyszerű a magyarázat. Azért, mert Mihancsik néni nem homályos, nem ködös, nem lila (helyette az olvasónak lilul a feje), Mihancsik néni nem „széplelkű”, nem kelevény, nem „hazai betegség”…
Hanem?
Vegyük az alapkérdést: mit csinál „megint” Mihancsik Zsófia, míg az esztétaprofesszor a kulturális havilap eszme-kuknyájában (vö. кухня, kuchyně, Küche, kitchen, cuisine, Qyk, mətbəx…) vastag férfi-fakanállal keveri-kavarja a „szépelgő” fogalmát a „széplelkű” fogalmával? A válasz: „Mihancsik megint provokál, hogy áttörje Nádas védekezését: miért szakított vele [Thomas Mann-nal]? Nem jó, mondja Nádas, jó, akkor miért tagadta meg mint példaképet stb. Ez se jó, mondja Nádas, de végre elkezdi a magyarázatot. Ugyanis nem Thomas Mann-nal van a baj. A fordulatot a Napló nyolc kötete hozta. Az a reveláció, hogy Mann »meztelenül« is meg tud mutatkozni. Hogy kibe szerelmes, hogy miről fantaziál, milyen volt az aznapi szivar. Vagyis az emberről – a partikulárisról – meztelenül. Amiből kiderül, hogy bár Mann van benne Cipollában, Aschenbach szenvedésében vagy Felix Krullban is, de ezek a változatok nem a dolgot magát jelenítik meg, stilizálják, hogy polgárilag elfogadható legyen. Az igazán nagyoknál – Beckett, Tolsztoj, Kafka – nincs stilizálás.”
Mindenekelőtt szögezzük le: ilyesmi komoly embernek nem bír kijönni a száján (trismus neurosis), de még akkor sem, ha maga Mihancsik mesternő „törte át a védekezését” mesteri provokálással.
Vagyishogy Nádas sikeres áttörtsége szerint a költők (Szophoklész, Dante, Shakespeare, Goethe, Heine, Arany, Kosztolányi, József Attila…) kicsik (ők ugyanis óhatatlanul stilizálnak), az írók a nagyok (hol stilizálnak, hol nem), míg az „igazán nagyok” (hárman) egyáltalán nem stilizálnak. Igen ám, csakhogy azt – „s hajna” – elfelejtette megkérdezni az író (provokatív) mestermacskája, hogy mi végre „igazán nagyok” az igazán nagyok. Azért igazán nagyok-e, mert „náluk nincs stilizálás”, vagy azért nincs stilizálás náluk, mert ők eleve igazán nagyok? De talán nem is érdekes, mert akár így, akár úgy, Nádas kétségbeejtően gyermekded. Szerinte a Naplók jó, míg a Halál Velencében az Egy szélhámos vallomásai, a Mario és a varázsló nem jó. Miért nem jó? Mert „ezek a változatok nem a dolgot magát jelenítik meg”, hanem viszont „stilizálják [a dolgot], hogy polgárilag elfogadható legyen”.
Mi erre a bizonyíték?
Semmi.
Én is stilizálok. Viszont – Nádas látja lelkem – nem azért stimmelgetek a mondataimon, hogy „polgárilag elfogadható legyek”, hanem azért, mert szeretek stimmelgetni. Ilyen egyszerű. Egyáltalán nem érdekel, hogy a filiszter (vagy bárki) olvassa-e a szövegeimet, egyetért-e velem, tetszem-e néki vagy sem, zaksón, leírom, ami eszembe jut, megstilizálom, közzéteszem (erre van a fórum), s részemről ennyi.
Kettős teher
s kettős kincs az, hogy írni kell.
Ki fogalmaz s nem stilizálhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Vagy mint a partra vetett hal.
Nagy szégyen ám, ha valaki íróember létére keveri a stilizálást a finomkodással, kényeskedéssel, kenetességgel, szépelgéssel (akadémikus bölcsészprofesszorként a széplelkűséggel is), a kellemkedéssel, tetszelgéssel, mórikálással, magakelletéssel, hetyegéssel, riszálkodással, kurválkodással… vagy, ha nem is mindig keveri, de mindenképp összecsúsztatja, egybepampucolja ezeket a fogalmakat.
Az Almási professzor által interpretált Nádas író szerint „Az igazán nagyoknál – Beckett, Tolsztoj, Kafka – nincs stilizálás. Az van a műben, ami az életben. (...) A kétféle írói magatartás – legalábbis az Érosz megjelenítését illetően – nem azonos, az egyik finomkodik (engedményt tesz a konvenciónak), a másik brutális.”
Fogalmazzuk meg a kérdést emelkedetten: József Attila mikor „brutális”? Amikor minden kontroll nélkül (elvileg-freudilag „szabadon ötletelve”) azt írja le, „ami van” (ami prompt eszébe jut, amit asszociál egyik szóról a másikra), vagy éppen akkor „brutális”, amikor a „van”-t „megstilizálja”?
Nézzük a problémát konkrétan!
„[a nő] a pinájával megeszi az embert, a faszán kezdi
szétmorzsolja
a faszán kezdi
a combjaival összefogja” (Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben)
Ugyanez „stilizálva”:
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is –
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Tehát nem az a kérdés, hogy melyik „változat” a „szebb”, sőt még csak nem is az, hogy melyik a „brutálisabb” (szerintem a „stilizált”, a „konvenciónak behódoló” variáns a drasztikusabb), hanem az a döntő kérdés, hogy érvényes-e a mű.
„A műalkotás” a Szabad-ötletek jegyzéke?
„A műalkotás” a Nagyon fáj?
Melyik? Mindkettő?
Ha mindkettő, akkor: vagy nem érvényesek egymás nélkül, vagy szuverén művekről van szó – nincs harmadik lehetőség.
„a te pinád szőrös-e már
van zer a vazán
fó de le kupé
figyeltem, hogy szőrösödik-e
most mondjam el ennek a rohand nőnek” (Szabad-ötletek jegyzéke)
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
[…]
Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket. (Nagyon fáj)
Itt egyébként áttűnés mutatkozik a Kései siratóba, s amely brutális képzettársítás szintén a Szabad-ötletek jegyzékében „kezdődik”:
„mégis áll
bal
bála
hála
hala
hal
meghal
meghallgat
hallga csak hallga
a legény az anya szívét kivette és megette
kisértetek
levágta a fejét
megszólal a halott anya
megütötted magad, fiam?”
Ugyanez a „konvencionalista” versben:
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
József Attila minden „anyaversében” ez olvasható. Például kinek nem brutális az alábbi sor: „nem szidott, nem is nézett énrám”? Megmondom, kinek nem brutális. Annak, aki nem érti József Attilát. Aki azt hiszi, a költő a „polgári konvenció” okán „stilizál” (Szántó Judit is ezt hitte, mikor elolvasta a Mamát, Tverdota ma is ezt hiszi stb.), noha az igazi költő a stilizálással is „brutalizál”.
Annyira senki sem lehet bunkó, talán csak a „magyarok intellektuális teljesítményének” valamely „letéteményese és megtestesítője”, hogy a Mama olvasása közben ne gondoljon pl. Szabó Lőrinc költeményére (Lóci óriás lesz). Vagy ki tudja…
Szabó Lőrinc: „Veszekedtem a kisfiammal, / mint törpével egy óriás”.
József Attila: „most látom, milyen óriás ő”.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
József Attila: „Engem vigyen föl a padlásra”.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák [„szegénykék”] fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Melyik a brutálisabb?
„ki mondta anyámnak hogy szüljön meg
hogy dolgozzon értem
mi közöm hozzá” (Szabad-ötletek jegyzéke)
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el – kértem én? (Kései sirató)
Melyik a brutálisabb?
„kivertem a faszomat, sokszor
anyám kivert engem
hiszen nem igaz, hogy nem tudnám visszaverni, ha élne és emlékezne rá” (Szabad-ötletek jegyzéke)
Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bujtam volna, nem lehet –
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek. (Gyermekké tettél)
Nyilvánvaló: a „könnyen utálkozó, érzékeny lánykák, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak”, de „a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben”, szóval ezek a leánykák elomló rajongással olvassák, szavalják „Atillácska” „szép verseit”, „gyönyörű sorait” – merthogy nem értenek azokból semmit. Csak a „nálad zörgetek”-re rezonálnak ábrándosakat sóhajtozva, míg azt, hogy a gyermek (a szerelmetes édesanya „jóvoltából”) úgy reszketett az ajtó előtt, a küszöbön, mit kivert kutya, egyszerűen figyelmen kívül hagyják, mint Pálffy képviselő a „családon belüli erőszakot”. Legjobb esetben is költői túlzásnak vélik, mert ez semmiképpen sem lehet a valóság. Még kevésbé az igazság. Vagyis a „könnyen utálkozó, érzékeny lánykák” (mai kifejezéssel: az intellektuálisan alultáplált írókat interjúvolgató mestermacskák) éppoly suvernyákok, éppúgy nem tudják, mi a különbség (illetve mi az összefüggés) a Thomas Mann-i (kvázi brutális) „valódi” s a Thomas Mann-i („stilizált”) „igaz” között, mint az esztétaprofesszorok; és pontosan ezért sorolják magukat a „magyarok intellektuális teljesítményének” nagy „letéteményesei és megtestesítői” közé.
„te csak dolgozz buta bolond – ezt a drága mama mondta
mit tegyek istenem
most magamat szeressem helyette
mért jó ez neki
mért jó ez nekem
csak ne lett volna rákja
mindig az jár a fejemben, hogy »koitusz az anyával«
Eisler ezt el tudtaképzelni [kiemelés – gf.]
izé
izélni
basztunk a Gát uccában, de az nem az volt” (Szabad-ötletek jegyzéke)
„a mama a gyermek számára nem anya, hanem maga a nő
[…]
én nem értem, hogy mért nem ölnek meg
mért nem vernek agyon
az ágyon
megfogtam anyám pináját
véres vatta” (Szabad-ötletek jegyzéke)
Melyik a brutálisabb?
„égbolt
elég volt
mit csináltam az anyám picsájával” (Szabad-ötletek jegyzéke)
„Az őszi eső szürke kontya
arcomba lóg zilálva…” (Anya)
„szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében” (Mama)
(Tudjuk: a szürke őszi eső a legreménytelenebbül ólmos csapadék, a kék a leghidegebb szín. A zseni verseiben nemcsak tengnek, pangnak a metaforák, mindegyik autentikusan „játszik”.)
Melyik a brutálisabb?
„még ez is szomoru: <a> kutya sem ugat utánam
én sem sirattam meg anyámat
hát hogy is lehet hogy valaki impotens legyen
sokat akar a szarka, de nem birja el a farka
az én végbelem akkora mint egy lóé” (Szabad-ötletek jegyzéke)
Anyám, falatkenyért sem ér az élet!
De nagy hitem van s szép jövőnek élek:
Ne orditson pénzért gyerektorok
S tudjon zokogni anyja temetésén.
S ne rúgjon még az Ember szenvedésén
A Pénz. (Ad sidera…)
József Attila mintha a „vagabundista”, „brutalista” Nádas kedvére beszélne:
„borzasztó idegen, kenetteljes hangon irom mindezt nagyon hazug ember vagyok
talán még jobban gyülölöm mint amennyire szeretem magamat” (Szabad-ötletek jegyzéke)
Ugyanez „szépre” stilizálva:
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, kinek szeméből mégis könny ered. Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled. (Gyermekké tettél)
Ez ugye már nem brutális?! Hanem nagyon is „szép”! A könnyen utálkozó lánykák „Farkas Imre” mellé falják a padban, hisz’ ők sem tudják, mi az „igaz” s a „valódi” közötti különbség. Amitől persze a Szabad-ötletek jegyzéke is lehet „igaz” („A műalkotás”), én ezt egy pillanatig sem vitatom (dacára annak, hogy pl. Berek Kati nem vette föl lemezére a brutális szavakat: „éjjeli edény”, „szart ettem” stb.), vagyis csak azt állítom, hogy a „stilizált” változat biztosan „A műalkotás”.
„ugy tettek volna velem, mint én a mamával, amikor a klinikán feküdt csontig lesoványodva
nem ettem meg az ételt, ami ott volt kihülve az éjjeli szekrényén
éjjeli edény
talán ettem belőle mégis és azért köpködök
szart ettem vagy azt – mindegy, itt vagyok
és nem vagyok, csak mások látnak” (Szabad-ötletek jegyzéke)
Én állat volnék és szégyentelen,
nélkületek, kik játszotok velem –
Köztetek lettem bolond, én a véges.
Ember vagyok, így vagyok nevetséges. (Le vagyok győzve)
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad –
félrevezettél engem.
A „nem vagyok, csak mások látnak” kétségkívül brutális kifejeződése a „valódi”-nak, míg a gyermekét „félrevezető” (emberi mibenlététől megfosztó) anya képe éppoly drasztikus, blaszfémiás, mint a Szabad-ötletek jegyzékéből vett parafrázis: amikor a mama „vigasztal, pirongat”, amikor a mama „szól rám”, annyi, mintha „szart ennék”. Vesd össze: „Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz”.
Lehet az igazság szép (esztétikus, „aesthetikus”)? Miért ne lehetne?! A szépség (a stilizáltság) nem föltétele, de nem is kizárója az igazságnak; ezt magyarázza József Attila a Babits pamfletban, s ezt demonstrálja „tiszta költészetének” minden „konvencionális” porcikája. Plusz a Szabad-ötletek jegyzéke.
Nem a stilizálás (vs. „brutalizálás”) teszi a művet „A műalkotás”-sá, hanem az ihlet. „A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk [kiemelés – J. A.]. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi.”
Kérdezem: erre gondol a két „opponenciás” (garabonciásan kritikus) Nádas-rajongó (Almási kutyus és Mihancsik cicus), midőn az író „brutalista” intencióit „opponálja”? Ha igen, akkor azt helyesen teszik, ám így is marad a kérdés: miféle „esztétikai princípiumot” rúg föl az egyébként primitíven locsogó Nádas Péter? József Attila: „A mü nem való a széptan (aesthetika) kezeügyébe – a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e?” És amiből újabb kérdés fakad: Almási professzor professzori „esztétikája” (vs. „anti-esztétikája”, s hogy melyik, ezt a tudós olykormaga sem képes eldönteni) alkalmas-e a mű autentikus megítélésére, vagyis annak megállapítására, hogy a „mű valóban műalkotás-e”?
Olvasgattam Thomas Mann naplójegyzeteit, olvasgattam a regényeit, így azután szerény meggyőződésemmé vált: ha a fenti összevetésekhez hasonló módon végigaraszolgatunk a Naplók, illetve a Nádas által kárhoztatott művek (Halál Velencében, Egy szélhámos vallomásai, Mario és a varázsló) szövegein, akkor is ehhez a (költői) kérdéshez jutunk: az üresen kongó „esztétikának”, vagy pedig az értéssel, értelemmel telített szubjektumnak vannak-e mértékadó „princípiumai”?
A tárgyi „mű valóban műalkotás”? Ez a kérdés. Továbbá: a hiteles válaszadásra a tudomány illetékes-e vagy az (értő, hozzáértő, ihletetett) ember?
„Párnás szavadon át nem üt a zaj”.
A József Attila-i „párnát” is fölrúgta Nádas művész úr? Talán igen, talán nem. Almásiék, Mihancsikék szövegeiből nem derül ki semmi lényeges! Lehet, hogy fölrúgta az író a crocei, József Attila-i „princípiumot” (mint Botorka bácsi éjjel a Tarlós-kékre zománcozott serblit), de az is lehet, hogy nem rúgta föl, ám (ha fölrúgta, ha nem rúgta) az idézett verssor így sem, úgy sem „esztétikai princípiumot” takar. Hanem művészi bölcseletet. Bölcseleti művészetet, tágabban: gondolati költészetet. József Attila (és Thomas Mann) szerint a brutalitással (pl. a fasiszta barbársággal) szemben – adott esetben – éppen nem a brutális, hanem éppen a „párnás szavak” lehetnek érvényesek. S ha már egészen a Thomas Mann üdvözléséig jutottunk, idézzünk föl még néhány sort a vers egyik „nyersfogalmazványából”, a Szabad-ötletek jegyzékéből:
„[a Gyömrői] azért kedves, mert fizetünk neki – majd ha nem kell már a kedvessége, nem fizetünk neki
lám, ez a kedvesség másutt is megvásárolható
nem is kell ugy vissza riadni az uccai nőktől: az az élet és az a határ, hiszen mindennek, mindenkinek van határa
ugy kell baszni, mint ahogy a légy lerakja a petéit és megy tovább
mi aggódtunk, hogy teherbe ejtjük a »tisztességes« nőket – ők nem aggódnak, hogy ily nehéz érzelmi, lelki teherbe, hisztériába ejtik az embert, még le is néznek érte
meg kell baszni őket, ha sirnak ki kell rugni őket – ők is kirugnak mint férfit, ha sirtunk”
Ez a versben így hangzik:
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Szerintem egyik megfogalmazási mód sem értékesebb (értéktelenebb) a másiknál.
Melyik a mellbevágóbb? Ránézésre a Jegyzék terminológiája („meg kell baszni őket”, gyakorlatilag minden nő kurva, „megvásárolható” stb.), míg valójában a „szép” költemény „lenyűgöző sorai” az igazán brutálisak. A szüfrazsettek számára mindenképp. Volna. Már amennyiben értenék is a verset, nemcsak „falnák”. Ők persze nem „a pad alatt”, hanem a pad „fölött”. Merthogy Mihancsikék, P. Szűcsék is „szeretik” ám József Attilát, juj, de nagyon szeretik! Ők is „nagyra becsülik” a nagy költőt, eminensen küzdenek a szobráért, a Galamuson is küzdenek (az üresfejű politikai stréberek mi egyebet tehetnének?), miközben egyetlen hangot sem értenek József Attila verseiből. Hatalmas szerencséjükre. A költő ugyanis azt „stilizálja” meg a Thomas Mann üdvözlésében, amit egyébként gyakorta hangoztatott, legalábbis ilyesmi derül ki Vágó Márta egyik kesergő leveléből: „de minek magyarázzam, hiszen oly rossz véleménnyel vagy a nők szellemi életéről”.
Milyenek a nők? „Szabadok, kedvesek”. Vagyis a nő nemcsak ivarilag, hanem mentálisan is különbözik a férfitól. Nagyáltalában. (Megítélésem szerint minden esetben.)
Mit jelent az, hogy a „férfiak férfiak” (egyre kevésbé), míg a nők azáltal nők, hogy „szabadok, kedvesek” (egyre kevésbé)? Azt jelenti, amit Lukács György ír egyik esszéjében, szintén brutálisan: az asszony szabadsága a cédák szabadsága. Vagyis valójában József Attila sem a „nők szellemi életéről” van „rossz véleménnyel”, hanem ő is arról beszél, amiről Lukács, mármint hogy a nő nem fogékony a tragikum iránt. Azért mondom, hogy Lukács is brutális, mert a szabadság képességét a tragikum képességével azonosítja, s ezzel frankón hazavágja a teljes liberális krédót. Lukács szerint a női „béklyóktól” való polgári-feminista „megszabadulás” csak „kikerülése az élet legsúlyosabb szükségszerűségeinek”, ezért a „cédák szabadsága” (vö. József Attilánál: „a kedvesség másutt is megvásárolható”, így aztán „a nők – szabadok, kedvesek”, továbbá „lám, csalárd, hazug volt kedves szavad”), szóval Lukács szerint az „asszonynak ez a megszabadítása nem a végig-elmenés leglényegibb szükségszerűsége útján, mint minden igazi megszabadítása egy tragikus férfinak”.
Vagyis a két okfejtésből az jön ki (egymástól függetlenül, de egybecsengőn), hogy: a polgári értelemben vett női emancipáció voltaképp a prostituáltak szabadságára való törekvés. Specifikus „megvásárolhatóság”. Még „brutálisabban” fogalmazva: az emancipált polgárasszony azáltal szabad, hogy nincs „stricije”, „futtatója”; nem az apja, férje, hanem maga bocsátja áruba önmagát (vö. Ibsen: Nóra). Miért? Mert a polgári szüfrazsett-szabadság híján van a tragikumnak, híján van a katarzisnak. Tragikus szüfrazsett nincs. (Tojás Gáspár Miklós sem tragikus, hanem tragikusan hülye, szerinte ugyanis aki ma nem feminista, az nem tisztességes ember.)
Ne legyen félreértés, nem a szó köznapi értelmében van „rossz véleményem” a „nők szellemi életéről”, filiszteri „megvásárolhatóságáról”! Meggyőződtem róla: Mihancsik Zsófia nem butább, mint Nádas Péter (Almási, Tojás Gáspár Miklós stb.), mindőjük lényegileg és teljes mértékben korlátolt. (Heller Ágnes persze mindenkinél butább, de nem azért, mert nő!) A szó lukácsi, József Attila-i értelmében tartom az „asszony szabadságát” „megvásárolhatónak”. Cédisztikus fibrózis. József Attilánál a „kedves” minősítés azt jelenti, hogy a nők szabadok, de nemtragikusan szabadok. „Kedvesen” szabadok. S ami azt jelenti, hogy az a nő, aki nem kedves, nem szabad (vö. a jobbágy-lelkű, a „férfiak vonatkozásában hülye” Heller szánalmasan agresszív rikácsolásaival), vagyis a „liberális” nők a mindenkori urak, a feminista amazonok a mindenkori férfiak rabjai.
Lukács György szerint a nőnek nem sajátja „a végig-elmenés” a „leglényegibb szükségszerűség útján”. A polgárnő szabadsága annyiban szabadság, amennyiben a „kedvessége” „megvásárolható”, s ami azt jelenti, hogy a nő az „értelemig” eljuthat (elvileg), de annál „tovább” semmiképpen (polgári viszonyok közt elvileg sem); merthogy mi van az ominózus „értelemnél tovább”? A lukácsi „tragikusság” van az „értelemnél tovább”, „a leglényegibb szükségszerűség útján” való „végig-elmenés”.
A férfi-tragikusság és a női-szabadság közötti különbséget metaforizálja a férfi-orgazmus és a női orgazmus közötti különbség. A férfi orgazmusa hirtelen, tragikusan gyors lefolyású, míg a nőnél gyakorlatilag (a legtöbb esetben egyáltalán) nincs (Lukács kifejezését használva) „végig-elmenés”. Például a „Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem” ódai kép a nő (Beney Zsuzsa) szerint a költő betegességére, skizofréniájára, kétségbeesésére, lelki kiüresedettségére utal, míg a férfi (Szabolcsi, Szigeti) szerint ez a sor „a koitusz utáni állapot, megrendültség szinte metafizikaivá emelése, a felfokozott érzékenység víziója”. Is – teszem én hozzá. Én ti. nem vagyok se férfi, se nő. Angyal vagyok! Brutális farkangyal. Vagy pedig – persze csak elvileg – stilizálva van az angyal(i)farkam.
Mindegy, mert akár így akár úgy, a természet kiegyenlíti a nők számláját; az ugyanis igaz, hogy a nőknek nincs valódi (tragikus) orgazmusuk (vagy csak nagyon ritkán, speciális esetben), ámde nem is „fölöttük csattog a szívük” – hanem bennük, a „női lelkükben”. Ezt nevezik „nőiségnek”, női interiorizációnak, empátiának, miegymásnak, s ami nyilván jóval kényelmesebb állapot, mint a szívünknek fölöttünk való verdesése, csattogása.
„a nők szépek meztelenül – ezzel azt akarta mondani a Jolán, hogy viszont a férfiak nem szépek
a Jolán nemi beteg lett a férjétől – Elemér bácsi – ezt eltitkolták előttem” (Szabad-ötletek jegyzéke)
József Attila számos bravúrosan „stilizált” verséből (Végül, Egyköltőre, Munkások stb.) az derül ki, hogy a költő szerint a polgárság némely tagja (pl. „Elemér bácsi”) perszonálisan is, míg a polgári osztály teljes egészében vérbajos, s nyilván a proletáriátus is az (a polgári rend, a kapitalizmus okán: „hasal az éj s pörsenéses melle, / mint szennyes ingből, füst alól kilóg”). Így folytatódik a szabad asszociáció:
„az Eszti nemi beteg lett – bár inkább gyereke lett volna – mondták előttem – nem nekem – a konyhában
fölcsinálni
lecsinálni
becsinálni
Becsuána
néger
a néger nők lueszesek”
Hát igen. Lehet, hogy „a néger nők” brutálisan „lueszesek”, de legalább nem készítenek szellemileg szifiliszes interjúkötetet Nádas Péter Mihancsik-díjas magyar letéteményessel.
Hanem a „magyarok intellektuális teljesítményének letéteményese és megtestesítője” gondolkozik. A macska nem. Így azután interjút is csak a Megtestesítő adhat. A macskának. Mihancsik Zsófiának. Olykor Selyem Zsuzsának, aki ugye nem professzor, csak tanársegéd, de mint tudjuk, az adjunktusi stallum bőven elegendő ahhoz, hogy a macska meghallgassa, majd híven tovanyivákolja Nádas Péter „tömény filozófiáját”. Tehát a tudósok macskái nem közönséges házi(asszony)macskák! Heller Ágnes szerint „az affektusok közül a szégyen, egy vonatkozásban csupán, de egyedülálló: csak az ember és az ember környezetében élő háziállat – mindenekelőtt a kutya – tud szégyenkezni”. És a macska. Mindenek után. Amennyiben háziállat. Sőt a macskák közül is csak az emancipált macska szégyenkezik, ámde még ő sem gondolkozik. Mert kizárólag a letéteményes professzorok „környezetében élő »szocializált« háziállat” gondolkozik. Mindenekelőtt a macska. Ha emancipált is egyben. Legalábbis az Arany János-i princípium leszármaztatott (Nádas Péter-i, Heller Ágnes-i) axiómája („vágott dohánya”) szerint (erről bővebben alább).
Tudóskodvaélt a macska,
-- S hajna!
Csak nem akart, csak nem akart
Meglátszani rajta.
Dehogynem!
Bizonyságul összefoglalom Almási professzor összefoglalását arról a (legutóbb hosszan idézett) töményfilozófiáról, amelyet Nádas professzor az ő (ludassylag is) „nagyra becsült” kiscicájának kondenzált egybe Thomas Mann írásművészete kapcsán (Nincs mennyezet, nincs födém). Nádas szerint a művészi fogalmazás ne legyen finomkodó, az író ne tegyen engedményt a konvenciónak, az írásmű legyen kíméletlenül tényszerű, drasztikusan valószerű. Almási szavaival: „Maradjunk a tényeknél. A brutális, nyelvileg is sokkírózó valóságnál. (Más kérdés, hogy Nádas részéről itt egy esztétikai princípium is fel van rúgva: az a különbség, ami az író partikuláris egyéniségét és a műben teremtett világot kommandírozó művész teljessége között feszül.)”.
Feszül az „esztétikai princípium”. Nem baj, csak bele ne feszüljön a nagy feszülésbe! Egyébként valószínűleg „partikulárisegyént” akart írni a professzor, nem „egyéniséget”, noha teljesen mindegy, ti. egyiknek sincs értelme (az egyén eo ipso partikuláris), továbbá fölvetődik a kérdés: mi volna, ha a publicista professzor legalább közel érthetően beszélne?! Baj lenne belőle, nagy baj! Kiderülne, hogy nincs mondandója a professzornak. Annak az akadémiai Esztétikum-díjas esztétának, aki szerint az író a „műben teremtett világot kommandírozza”.
Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy:az író ír. Ennyi. Nem levelet ír a nagynénjének, a házkezelőségnek, hanem regényt ír. Viszont, ha normálisan fogalmazunk, odavész a „tudós-misztikus” professzoriasság!
Almási tanár úr szerint az „egy esztétikai princípium”, hogy az író (pl. Thomas Mann) nem naplót ír, hanem mit csinál?, na, mit?... „műben teremtett világot kommandíroz”. És Nádas ezt a feszülő princípiumot „rúgta föl”. Azt persze nem tudja a tudós professzor, hogy a princípiumot valójában nem Nádas „rúgta föl”, hanem Crocétól József Attilán át Adornóig már sokan; noha kétségtelen, Nádas is jó nagyot rúgott gacsos-bölcseleti lábával, rúgott egy akkora luftot, bazdmeg, mint Himer II. a CSAK-pályán a Bcs. Építők ellen; pontosan emlékszem, ott álltam a partvonal mellett, közvetlen közelről láttam: még a taccsbíró is betegre röhögte magát.
„De – Almási professzor lazán „opponenciás” szavaival – ezt is hagyjuk”.
Főként azért hagyjuk, mert az „opponencia” nem érsemmit.
Almási (és Mihancsik) ellenzi, opponálja, hogy: „Nádas részéről itt egy esztétikai princípium is fel van rúgva”.
És? Akkor mi van? Mi nincs? Illetve mi történik abban a professzorilag ideális esetben, ha az „esztétikai princípium”nincsfölrúgva?
Nádas Péter Thomas Mann stílusáról elmélkedvénsemállít többet annál, mint amiről általában is filózgat: az embernek „vissza kell térnie”.
Ennyi.
Hogy hová kell visszatérnie az embernek? Nádas így válaszol a kérdésre (Selyem Zsuzsának): „Oda, ahol por van, és annak a kötelezettsége, hogy a port el kell takarítani, és nem lehet a port eltakarítani, mert Csernobil van és Fukusima van, amit mi magunk csinálunk abban a reményben, hogy életünket valamilyen módon kormányozni tudjuk”.
Jegyezzük meg (kizárólag a MaNcskedvéért!), a „Csernobil van és Fukusima van” kitétel (e tömény-nádasi bölcselet) szintén „relativizálás”. „Összehasonlítgatás”. Voltaképpen Nádas is azt műveli, amit – más-más megfontolással – Heller, Irving, Karsai, Schmidt Mária, Gerő, Tőkéczki, Hack Péter, Ungvári, Romsics, Ormos… vagyis gyakorlatilag mindenki. Lényegilegazonosak ezek az emberek, aformaikülönbséget közöttük „mutatis mutandis”-nak nevezik a latin macskák. Például az arendt-i, helleri „Gonosz” lényegileg ugyanazt jelenti, mint Orbán Viktornál a Sátán, kivel a Baltás Turulban szülelett Mihály farkangyal lejti szabadságharcosan párzó pulykatáncát. Míg Nádas szövegében a sátáni „Csernobil” képezi a gonosz „Gulágot”, az ördögi „kommunizmust”. „Fukusima” pedig a „járőrtárs”, a viszonyulási és viszonyítási pont, ti. így áll össze a „relativizálók” tudós képlete: Arendt, Heller és Navracsics náci-komonista gonosza + Orbán főturul dekadens-nyugati sátánja = a Nádas Péter-i „Csernobil” és „Fikusima” sunyin „egybehasonlítgatott” mutációjával.
Hadd kérdezzem meg: ha már Japán, Nádasnak miért nem mondjuk Hirosima akadt meg a humanista-értelmiségi torkán? Vagy Nagaszaki. Véletlen volna? Nem véletlen. Egyebek közt azért nem, mert Nádas ügyes (vs. ösztönös) „relativizálása” is minden tartalom nélküli, vagyishogy az az állapot, amelyet az író a Csernobil-Fukusima szindrómával jelöl, maga a „por”. Amelyet (Nádas fölfogása szerint) „el kell takarítani”. Ámde nem lehet a hellerien „gonosz” nádasi „port” eltakarítani, merthogy „Csernobil van és Fukusima van, amit mi magunk csinálunk”.
Tehát azért nem tudunk kitakarítani, mert mi magunk hordjuk be a szemetet a lakásba.
És erre már magam sem mondhatok mást: „tömény filozófia”!
Nem a „Gonosz” a rossz. (Valójában nincs is „Gonosz”, gonoszság létezik, a kettő nem ugyanaz!)
Kapitalizmus van. Mármost nem gonosz sem a kapitalizmus, sem a burzsoázia. Mikor még volt ún. „kommunizmus” (Szovjetunió),lényegilegakkor is kapitalizmus voltmindenütt. Világkapitalizmus. Csernobil nem a kommunizmus, hanem a tőke terméke. Fukusima nélkül is. Miközben a töményfilozófusok szerint Fukusimasema kapitalizmus, hanem a „Gonosz”, az „eltakaríthatatlanság” következménye. A világmagyarság (vö. „világnemzet”) minden tudását, komplex értelmét megtestesítő honi-magyar intellektusok váltig hangoztatják: a kapitalizmus jó (mert nem jó ugyan, de „nincs nála jobb”), míg viszont a „világ” alapvetően rossz. Nem a kapitalizmus, hanem a világ – nehogy már összekeverjük a kettőt! A kapitalizmus annak dacára jó, hogy nem jó (hiszen nincs nála jobb), vagyis az történik (töményfilozófiailag értelmezve), hogy a „jó kis kapitalizmust” is elrontja a „Gonosz”. A „por”. Ezért a „port” el kéne takarítani, ámde nem lehet eltakarítani! „Mert Csernobil van és Fukusima van, amit mi magunk csinálunk”.
El lehet a kapitalizmust takarítani? Nagy valószínűséggel nem lehet.
Akkor hát?
Nádas és szerénységem között a következő a különbség. Én azt állítom (metaforikusan), hogy gégerákom van. Meg fogok halni. „Nem is oly sokára” (ahogy Petri írja), vagy pediglen sokára, ebben a vonatkozásban mindegy, ti. Nádasnak is „gégerákja” van. Ő viszont a „port” kárhoztatja, ezt hüppögi Selyem Zsuzsa adjunktusi ölében: valami por kaparja a torkomat, ha krákogok, erősen fáj, ezért hát el kéne takarítani a port, ámde nem lehet. Isa [turul-nuclear] pur es chomu vogymuk…
Tehát valójában én vagyok az optimista, én ugyanis „csupán” azt állítom, hogy az emberiségnagy valószínűséggelelpusztul, mert „a kapitalizmust nem lehet meghaladni” (Vajda), ergo beledöglünk (J. A.), magyarán:szerintemvan elméleti esély a kapitalizmus meghaladásra, míg Nádas szerintbiztosankipusztul az ember, ti. az írókategorikusan állítja: „a „portnem leheteltakarítani”. Mert „Csernobil van és Fukusima van, amit mi magunk csinálunk”.
Nádas gyáván (vs. ostobán) maszatol. Csernobillal, Fukusimával dobálódzik, mígszerintem érdemes volna szembenéznünk a „daganat”tényével. Akkor is, ha gyógyítható, kezelhető, szinten tartható a „rák”, akkor is, ha nem. József Attila ezt arealistánmedicinális szembenézést így fogalmazza meg: „ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág”.
Magamat csak úgy tudom „elültetni” (akár művészként, akár gondolkodóként, akár fórumozóként), ha kimondom: ahol a kapitalizmus a meghatározó, ott a kapitalizmus a „felelős” mindenért. A világban (a történelem jelenlegi fokán) nem átkos (vs. dicső) „globalizmus” van, hanem szürke kapitalizmus.Lényegileg.Vagyis a „globalizáció” nem egyéb, mint a kapitalizmus szükségszerű megjelenési formája. Miként a kizsákmányolással sem az a baj,lényegileg, hogy csúnya, csúnya, igazságtalan stb., hanem hogy korlátozott a „pozitív hatása”. Marx ezt bizonyítjaA tőkében, s amelynek puszta kimondásától természetesen nem lesz a kapitalizmus meghaladva. Hanem? Hanem a pipogyaságunk lesz meghaladva. Ezzel azt akarom mondani, hogy a gondolkodó ember nem bizonygat, hanem bizonyít. Az intellektusnak ez a dolga. Míg akinek nem ez a dolga, az nem intellektus. Lehet jó ember, igaz ember, kitűnő ember, lehet nagyszerű, áldozatos befogadó gazdája egy kóborkutyusnak, lehet bármi, de – a szó szoros értelmében véve – nem értelmiségi.
A kapitalizmusóhatatlanulfejlődött odáig, ahol manapság leledzik: részint a „jóléti” államokig (melyek mostanság gazdaságilag is vergődődnek), illetve Szarajevóig, Auschwitzig, Hirosimáig, Vietnámig (és legyen: Csernobilig, Fukusimáig, az ózonlyukig), szeptember 11-éig… s ami azt jelenti, hogy a kapitalizmus: történelem. Márpedig a történelemből, sajnos, nem lehet „mazsolázni”. A kapitalizmus úgy komplexitás, ahogyan van, amilyenné kialakult.
Ezért nincs értelme gonoszról, sátánról, miegyébről hadoválni.
Mit mond József Attila? „Ha csalán lesz, azt se bánom, / igaz lesz majd a virágom”. Ugyanez a híres pamfletban (betűhíven): „A mü nem való a széptan (aesthetika) kezeügyébe – a lényeg nem az, hogy szép-e [rózsa-e, csalán-e –gf.], vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan ronda, de tökéletes mü. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva rémitő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a müvész ujjanyoma. Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare, Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak, tehát a müre is, azonban csak a mü lényegtelen tulajdonságára vetnek világot. T. i. a müforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. Mármost ha tulmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban, hanem tökéletes-e, miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyurta itt rettenthetetlenül az anyagot, – akkor valóságbölcseletet (metafizikát) csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a bambák, az elme öngyilkosai”.
Mármost, ha „a műforma az emberi ihlet tárgyiasult ereje”, akkor az igazságforma az emberi intellektus tárgyi alakzata, és ha ez így van (márpedig így van!), akkor teljesen mindegy, hogy szépet, optimistát, reménykeltőt, bíztatót mondunk-e a jövőről, vagy defetistán „csalánosat”, a lényeg, hogy igaz legyen, logikailag helytálló legyen az állításunk.
Ne röstelljük kimondani: Almási is „elme-öngyilkos”, Nádas is elme-rottyant; miközben az antimannista Nádast a steinmanista-optimista, progresszivista Almási Miklós is, Mihancsik Zsófia is lelkesen opponálja, s amely vidám paradoxonról részletesebben később írok.
A halálos kór (amitől „elpusztul a világ”) a kapitalizmus. Ez az igazság. Tehát nem a „Gonosz” a rossz, nem a „zsidó”, nem a „globalizmus”, nem a fundamentalizmus, nem a Binláda, nem a Frigyláda, nem Szálasi, nem Kun Béla, nem Gyúcsány, Óbány, nem a (lefosott) Horthy-szobrok, önkényuralmi jelképek, megvuduzott utca-névtáblák és egyéb kvázi démonok, hanem: a tőkeszisztéma. Kimondtuk?
Kimondtuk (legalábbis is itt).
Van valami haszna? Nincs. De nincs is rá szükség.
Az efféle (intellektuális) „kimondás” nem (föltétlenül) gyümölcsöző (magam sem tudok „kitalálni jobbat” a „jó kis kapitalizmusnál”), nem (föltétlenül) esztétikus (pl. az én „virágom” szinte csak „csalán”), viszont: ekvivalense a valóságnak. Márpedig az intellektus számáraegyetlenmérce létezik: az abszolút igazság. Még akkor is, ha az igazság nem praktikus. Avalódiintellektus is „csak” mihaszna „kertész”, miként a költő, az író, a szobrász, a zeneszerző. Míg az igazán nagy zseniben (pl. Marxban, József Attilában) egyesül az intellektus és a művész, de hát, odáig mi már alig-alig látunk el.
Vagyis (tovább csalánosítván a József Attila-i parafrázist) az igazság nem való a nyálasan ömlengő, fröcsögő „progresszív” széplelkek, ideológiai-politikai stréberek kezeügyébe, a lényeg nem az, hogy az igazság „ölelgethető”-e Heller-filozófusilag, hanem hogy cáfolható-e a megfogalmazott, megalkotott ítélet, bizonyítható-e, amit állítasz vagy sem. Egyébként Nádas is valahol itt kapiskál (sőt kapirgál), így folytatja „tömény filozófiáját” az idézett interjúban: „Csernobil van és Fukusima van, amit mi magunk csinálunk abban a reményben, hogy életünket valamilyen módon kormányozni tudjuk. Hát ehhez kell visszatérni, és ahogyan a buddhisták is tudják, ez az életnek egy alacsonyabb szintje, alacsonyabb foka – azt nem mondanám, hogy állatias, mert az állatias már megint jó”.
Azt hiszem, értem. Csupán azt nem értem, hogy hová kell visszatérnünk és miért. Illetve, hogy miért ne térhetnénk az „állatias szintjére”, ha az „állatias” „jó”? Nem akarunk magunknak jót? Vagy valami ravasz csavar rejlik az írói megfogalmazásban? Ezt már nem tudom. Így hát maradjunk annál, ami szemantikailag is bizonyos: Nádas szerint vissza kell térnünk „az életnek egy alacsonyabb szintjére”. Igen ám, csakhogy ez nemmeghatározotthely. Illetve egy tudós tagadással van definiálva: „azt nem mondanám, hogy állatias”. Nem mondaná. Akkor mit mondana? Semmit. Helyette megindokolja, hogy miért nem mond semmit, dacára annak, hogy jókora svunggal fogott bele a tömény filozofálásba (mint Himer II. a kapáslövésbe): „az állatias már megint jó”.
Fogadjuk el: „megint jó”. De mire (kire) vonatkozik a „megint”? Rousseau-ra? Tomáš Vorelre, Menzelre? Adornóra? Nem tudni. Mindegy, a lényeg a lényeg: „alacsonyabb szintre” térüljön vissza az ember, s amely „alacsonyabb fok” egy nádasi negáció által ismerszik meg: „nem mondanám, hogy állatias”. Miért nem? Mert ezt „a buddhisták is tudják”. És még kik tudják? Nyilván Nádas Péterék. Akik viszont azt már nem tudják, hogy a zsidó-görög-keresztény-protestáns embervilág nem térhetvisszaa buddhizmushoz (a taoizmushoz), méghozzá két okból. Először is azért, mert soha nem voltott. Vagyis a buddhizmushoz nem visszatérni lehet, hanem (esetleg) megtérni hozzá. Elvileg. Ugyanis (s ez a másik ok) pl. Japánban nem a kapitalizmus hódol a buddhizmus előtt, hanem épp ellenkezőleg: a zen, a sinto, a busido szolgálja a kapitalizmust, méghozzá nem is csekély hatásfokkal! Megsúgom Nádas bölcsész úrnak: épp a „buddhisták” azok, akik az ájpotot (vagy mi a káromat) gyártják rogyásig, s e dömpingtermelésben épp a sajátos identitásuk révén lehetnek igen versenyképesek a világpiacon. Nem a kultúra adaptálja a kapitalizmust, hanem a kapitalizmus kebelez bemindenkultúrát. A taoizmus ugyanúgy soron van, mint a hinduizmus. Az „iszlám forradalom” is csak szimpla „szipolylázadás”, nem a (muszlim) kultúráért folyik a harc, hanem a tőkés sejkek (a posztmodern szipolyok) gazdasági hatalmáért, vagyishogy az iszlám (mint olyan) e világméretű „tőkés forgolódásban” (vö. Munkások) puszta harci eszköz.
Mindenki számára világos (már úgy értem, akinek a liberális csipa nem ragacsolta össze véglegesen a szemét): Amerika a sintoista-buddhista Japánhoz (a taoista Kínához) képest csak egy elsőáldozós kismacska. Márpedig Nádas szerint „A macska nem gondolkozik azon, hogy a kutyával szemben hogyan lépjen föl, hanem az ösztönei parancsolatára teszi. Az ember számára az ösztönös megszűnik ösztönösnek lenni, és akkor a tudat bizonyos szerepköröket átvesz, satöbbi, satöbbi – és ez már nehéz, mert bele van fűzve egy társadalmi szokásrendszerbe, annak változó feltételeibe. A vállfák világában nehéz orientálódni”.
Már akinek nehéz. Nádasnak, nagyon úgy tűnik, valóban nehéz.
Bizonyítani fogom: Nádas Péternek nem azért nehéz a tájékozódás, merthogy az mindenkineknehéz, hanem azért, mert Nádas „partikulárisan” buta ember, egyszersmind jellemzőenkorlátolt (imádom a paradoxonokat!); míg a Helikon c. irodalmi folyóirat munkatársa szerint azért van baj a világban, „mert az ember spekulál”. Szemben a macskával. Bizony, pontosan ezt mondotta Selyem Zsuzsa Nádas Péternek az interjúban egyetértőn (ti. csak Mihancsik mer opponálni!), mire az író így reflektál: „...és a spekuláció az spekuláció is marad, ahogy Platón, illetve Szókratész megvetően mondja: az ember a vélemények világában él, a vélemény azonban nem azonos az igazsággal”.
Hanem? Mi azonos az igazsággal, okos töményfilozófus úr?
„Azt nem mondanám, hogy állatias, mert az állatias már megint jó”.
Ez vélemény vagy igazság?
Almási professzor: „Mihancsik opponál – én is -, de ezt is hagyjuk…”.
Miért hagyjuk? Azért, mert „a vélemény nem azonos az igazsággal”.
Így van, csakhogy az oppozíció sem több mint vélemény.
A kritika minden, az oppozíció semmi. Illetve a kritika: bizonyított ellenvetés (cáfolt ellenítélet), így az igazságcsakkritikai lehet, az igazsághoz csak a cáfolat cáfolatán (vs. a cáfolhatatlanság fölismerésén) át juthatunk el.
Nádas mit bizonyít? Amit a kvázi opponense, Almási „recenzor”. Mindketten azt bizonyítják (pontosabban: demonstrálják), hogy fogalmuk nincs arról, amiről beszélnek, nem tudják például, tárgyilag mi a különbség az esztétika és a művészetbölcselet kategóriái között. Véleményeket hangoztatnak.
Ez az opponáló állításom. Ezt fogom bizonyítani. Kritikailag – és persze platóni, szókratészi megvetéssel. Legközelebb…
Ők hárman: Almási professzor, Nádas művész úr és Mihancsik mesternő.
Mihancsik szerint a „kivételes teljesítmények megfizethetetlenek… Heller Ágnes – amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is. Ahogy Kornai János is az. Ahogy Nádas Péter is az”.
Örkény szerint „a »magyar« szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.
»Magyarni« franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: »Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.« És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: »Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és...« (Itt egy csúnya szó következik.)”
Londonban. Mert Budapesten már ma is ezt jelenti „a »magyar« szó”: „Ahhoz az isteni nőhöz, akit itt látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok és… (itt egy csúnya szó következik, ám én vagányabb vagyok Örkénynél, én kimondom a csúnya szót), leadok nála egy recenziót. Melynek címe: Ketten beszélgetnek (rossz cím; örkényileg helyesen: Ketten magyargatnak). Ketten. Mihancsik és Nádas, akik „a magyarok intellektuális teljesítményének letéteményesei és megtestesítői”.
(Egyébként Almási professzor Babarczy Eszter könyvéről is magyart már egy remek recenziót, annak a címe már jobb valamivel: Magyarról – magyarra; mondom, jobb, ugyanis tökéletes így volna: Magyarásról – magyarásra.)
A „magyarni” ige azt (is) jelenti, hogy Japánba elutazni, s ott (a yokohamai Kaganawa egyetemen) saját születésnapunkat megünnepelni, Marxról jókora marhaságokat beszélni, majd ama isteni nőhöz, akit ezúttal itt láthatsz (kultúr-trónolás közben), a Marx egy kelet-európai értelmiségi szemével című korreferátum szövegévelodamenni… És innen már mindenki tudja, mi következik.
Mert a „magyarni” ige hazánkban azt is jelenti, hogy magamat (de soha nem a múltbéli, hanem mindig a jelenkori magamat!) a magyarság és a világegész intellektuális teljesítményének egyik letéteményeseként, megtestesítőjeként elképzelni (ezt esetenként világgá kürtölni), ugyanakkor egyetlen épkézláb mondatot leírni nem tudni. Örkénynél így hangzik: értelmiségi „magamat jól leszopni”.
Na most, ezen a topikon az örkényi axióma demonstrálása, igazolása zajlik.
A Mihancsik által magyar-letéteményesként megjelölt Kornai professzor önfranciázó cikkét (önmaga leszopását) lineárisan tekintem át, nem hagyok ki belőle egyetlen mondatot, egyetlen szót sem. Szövegösszefüggést nem csonkítok! A „lóugrások” (előre is, hátra is) azért vannak, mert a szerző állításai olykor három-négy-öt vonatkozásban is cáfolhatók. Sorban haladok, részletezve-szálazva-szőrözve, miközben az elemzett szöveget komplett egységnek tekintem, ugyanis a nagy professzorok nagy trükkjei közé tartozik, hogy leírnak valamit, majd néhány mondat, bekezdés, fejezet múltán minden gátlás nélkül leírják az állítás ellenkezőjét, gondolván, az olvasó elfelejtette már, milyen szavakat nézegetett néhány sorral föntebb. Persze az is elképzelhető, hogy túlbecsülöm a professzorokat, talán nem is trükköznek, mert még hazudni sem képesek „normálisan”, egyszerűen csak összevissza beszélnek.
Ha találok olyan mondatot a cikkben, amely igazságot tartalmaz, természetesen azt is megemlítem (ha nagy igazság, még méltányolom is). Ez nem harc, „csak” játék. Persze nem fakard, nádi hegedű, kismozdony, vízibicikli, ilyesmi, hanem elmejáték; mint a sakkban a különféle játszmák, megnyitások, középjátékok, végjátékok, szárnytámadások, kombinációk, feladványok… elemzése, megoldása.
Az alapkérdés: létezik-e olyan professzori állítás – egy 47.889 karakter terjedelmű írásban –, amely legalább hozzávetőlegesen megállja a helyét?
Ez idáig 17.674 karaktert néztem át, és ez idáig nem találtam egyetlen értelmes mondatot sem. Ámde állhatatos vagyok, jól tudom: a türelem a helleri jelenvalóságkeresztjén illatozó rózsastruktúrát terem.
Tehát hátra van még cca. 30.000 karakternyi elemzendő Kornai-szöveg, de egyelőre maradjunk Almási professzor „kritikájánál”, nézzük, hogyan magyarnak „csak” ketten (Mihancsik Zsófia és Nádas Péter, e két világletéteményesen magyar intellektus) Almási professzor szerint!
Ezt mondja (magyarja) Nádas Péter Mihancsik Zsófiának az említett interjúkötetben: „Amikor az ember a halál közelében elveszíti a testi érzetét, akkor látja, hogy eddig tényleg mindig ott volt a lelke, kísérte, de »világnézeti okokból« ezt nem hitte el. Nagy meglepetés, amikor kiderül, hogy tényleg lélekből, testből állunk. Mert abban az állapotban, amit életnek nevezünk, inkább kísérik egymást, nem hatnak egymásba át. […] Körülbelül ebből az összefüggésből érti meg az ember, amit egy életen át nem érthetett. A lelket és a testet nem láthatta egyben. Most nemcsak egyben vannak, hanem, amit korábban is sejtett, a lelke a testén keresztül is érinthetetlen. Vele nem egylényegű.”
És erre írja (magyarja) Almási professzor, hogy: „Hát ez már nem beszámoló, ez tömény filozófia”.
Az. „Tömény filozófia”. Már amennyiben a logika nem a filozófia része, illetve amennyiben a filozófia nem gondolkodást, hanem tömény halandzsázást jelent.
Almási professzor, ha nem is tartozott a Lukács-iskola töménymagjához, Lukács-tanítványnak számít. Hígfilozófiai tanítványnak. A Wikipédia ezt írja róla: „1951-ben felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar filozófia szakára, ahol 1954-ben szerzett filozófus diplomát. Diplomájának megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia aspiránsa volt Lukács Györgynél”.
A világnézetnek nincs köze a hithez. A meggyőződéshez sincs köze. Ezért nézet. Nem hit, nem meggyőződés, hanem aspektus. Arról, hogy az anyag-e a meghatározó szubsztancia, vagy a tudat, hogy a világ véges-e, vagy végtelen (vs. „véges végtelen”) stb., nem tudunk meggyőződni. Ugyanakkor itt a hit fogalma is irreleváns, mert azt például, hogy a lét elsődleges a gondolkodással szemben, a (materialista) filozófus nem hiszi, hanem eldönti. Majd erre a nézetre (világnézetre) fűzi föl a gondolatrendszerét. Míg az interjúban fölvetődött konkrét kérdés, mármint hogy „tényleg lélekből, testből állunk”-e, sem nem filozófiai, sem nem világnézeti, de még csak nem is hitbéli probléma, ti. annak az állításnak, mely szerint „tényleg lélekből, testből állunk”, kb. ennyi az értelme, tartalma: „a káposztaleves tényleg vízből és sóból áll”. Ami részint igaz, részint nem igaz. Vagyishogy a nádasi-mihancsiki laposságban, marhaságban még hinni sem lehet igazából. A hitbéli kérdés így hangzik (a lélek és a test viszonyát illetően): föltámadhatott-e Jézus harmadnapra, Tamás megtapinthatta-e az ő ujjával a halott(nak gondolt) Mester testén (tenyerén, „oldalában”) a vérző sebet?
János: „27. Azután monda Tamásnak: Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy hitetlen, hanem hívő.
28. És felele Tamás és monda néki: Én Uram és én Istenem!
29. Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek.”
Péter: „8. A kit, noha nem láttatok, szerettek; a kiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek:
9. Elérvén hitetek célját, a lélek idvességét.”
Tehát Nádas Péter, a töményfilozófus, annyit sem tud, hogy a számára a műtőasztalon (majd a Mihancsik-interjúban) exponálódott töményfilozófiai dilemmát (a „test-lélek problémát”) Jézus gyakorlatilag évezredekkel ezelőtt letárgyalta Tamással. A még korábbi „anamnézisz”-ről, a „barlanganalógiáról” pedig most szó se essék. Illetve mégis, tömény-almási-akadémikusi nívón így vetődik föl a „barlangprobléma”: „Ám akkor [Nádas] azt éli át, hogy olykor »ki tud tekinteni« a folyamatból – jóllehet semmit nem érzékel a szó hagyományos értelmében –, látja (megjelenik tudata peremén), hogy kirohan az ápolónő, ahogy mellkasára »rátehénkedik egy szőrös kéz« – aztán megy tovább a barlangfázis”.
Nem a „barlangfázis” megy tovább (a bölcsészprofesszor nem tudja, mit jelent a „fázis” fogalma), hanem a barlangfrázis. Meg a minden frázis. A hülyébbnél hülyébb frázisok. Azok mennek tovább. Míg Platón mesterre, Lukács mesterre rátör a sír-barlang-frász-is; köznapi frázissal: a filozófusok forognak a sírjukban, mint a búgócsiga (már amennyiben leviszi „barlangjukba” az újságkihordó a Mozgó Világot).
Nádas professzor „világnézeti okokra” hivatkozik, mint értelmi korlátra (az író von Ideologie aus buta), jó, de melyik „világnézetet” kárhoztatja? Szerinte „abban az állapotban, amit életnek nevezünk, inkább kísérik egymást [a test és a lélek], nem hatnak egymásba át. […] Körülbelül ebből az összefüggésből érti meg az ember, amit egy életen át nem érthetett”.
Mit nem érthetett? Hogy „a lelket és a testet nem láthatta egyben”?
És ezt miért nem érthette? Nem „nézte” Platónt? Nem olvasta Arisztotelészt, Descartes-ot, Engelst, Spinozát, Huxleyt, Poppert, Freudot, József Attilát…?
Érti ezt valaki? Illetve „látja” ezt valaki? „Egyben”. A nagy letéteményes az ő nagy haldoklásáig azt nem érthette meg, hogy a „lelket és a testet nem láthatta egyben”. „Világnézeti okból”.
A materialista világnézethez a léleknek és a testnek nincs (illetve csak érintőlegesen, leszármaztatottan van) köze, a materializmus szerint az anyag és a tudat (vs. a lét és a gondolkodás) viszonyában az anyag oly módon elsődleges (meghatározó), hogy a tudat maga is anyag. Ebben a vonatkozásban azonos a kettő. Amiből az következik értelemszerűen (már amennyiben Nádasnál beszélhetünk értelemről), hogy az író nem materialista világnézetű volt (a szívműtétig). Hanem idealista. Illetve az sem, ti. az idealizmus szerint is azonos a lét a gondolkodással, csak – a materializmushoz képest – ellenkező értelemben.
„Amikor az ember a halál közelében elveszíti a testi érzetét, akkor látja, hogy eddig tényleg mindig ott volt a lelke, kísérte, de »világnézeti okokból« ezt nem hitte el.”
Mit nem hitt el? Hogy csak kísérte a lélek a testet (ekkor lett volna az író „nemhívő” sültidealista), vagy hogy az embernek lelke is van, amely kíséri a testét (ekkor lett volna Nádas „nemhívő” sültmaterialista)?
De nem volt ő sem az egyik, sem a másik. Vagyis Nádas Péter – a szövege alapján – üres világnézetű embernek tekinthető. A műtétig. Addig ugyanis ezt vallotta: a lélek és a test „inkább kísérik egymást, nem hatnak egymásba át”.
Ez ugyebár nem primitív ateizmus (mely szerint a lélek kíséri a testet), nem primitív vallásosság (mely szerint a test kíséri a lelket, a lélek vándorol testből testbe stb.), hanem olyan „világnézet”, melyre vagy azt mondjuk, hogy marhaság, vagy azt, hogy „tömény filozófia”. Unikális, originális, „majdnem kokszolt” filozófia.
Nádas szerint az ember „lelke a testén keresztül is érinthetetlen”.
Mit jelent ez?
Semmit.
Nádasnál (magyarva) azt jelenti, hogy a lélek a testtel „nem egylényegű”. Hanem? Hanem a lélek szubsztancia. Amiből az következnék (elvileg), hogy Nádas sültmaterialista világnézetű volt az infarktusáig, s csak a szívműtét utána lett töményfilozófus, de akkor nagyon! Mert kérdezem: milyen lélek-szubsztancia az, amely az ember „testén keresztül is érinthetetlen”, ámde a testtel együtt „áthatnak egymásba”? Nádas filozófus azt állítja, hogy az ember a szívműtétig „nem értheti meg”: a test és a lélek „abban az állapotban, amit életnek nevezünk… nem hatnak egymásba át”. Míg az operáció közben áthatnak egymásba. Igen ám, csakhogy az „egymásba” szó azt jelenti, hogy a test is a lélekbe. Abba a lélekbe, amely „a testen keresztül is érinthetetlen”.
Hát, igaz, ami igaz, nem azt állítja a töményfilozófus, hogy a lélek (a műtét közben) a test által érinthetetlen (értsd: a test az, amely nem érintheti a lelket), hanem azt állítja, hogy a lélek a testen, mint pajzson „keresztül” sem érinthető. Egyébként a franc se tudja, mire gondol valójában az interjúalany, vagyis akkor járunk el a leghelyesebben, ha nem keresünk értelmet Nádas „filozófiai” szövegében, merthogy abban nincs értelem! Töménység van benne.
A történet voltaképpen banális, korrektmód (férfiasan) így mesélhető el: „Képzeljétek, a kórházban rám tört a roham, hirtelen rosszul lettem, már mindenki azt hitte, elpatkolok, miközben mindent tökéletesen érzékeltem, ami körülöttem zajlik: a nővérek futkostak, kapkodtak, sőt mintha a kisdoktornő is bepánikolt volna… én pedig úgy be voltam szarva, gyerekek, hogy igazából még megijedni sem volt erőm. Féltem, ugyanakkor szinte semmi nem érdekelt. Igen furcsa érzés!”
Ennyi. Nincs több egy közhelyes infarktusban.
De, tegyük föl, Nádasnál nem így történt, Nádas valóban valami vallásos révületfélét érzett nagyfilozófiai rosszulléte alatt (amihez egyébként nem szükséges szívroham, elegendő, ha az író egy műanyag reklámszatyrot húz a fejére, miután azt tömény Technokol Rapiddal jól kibélelte – a szipusok különb víziókat is megtapasztalnak), de elfogadom, Nádas megélte, amit Zsófi néninek elmesélt, ám ez akkor sem filozófia. Ugyanis a filozófia alapjellemzője, hogy általános érvényű. Valamely bölcseleti megállapítás éppen attól bölcseleti (és nem csak bölcselkedési), hogy mindenre, mindenkire vonatkozik.
Nádas Péter „meséje” nem cáfolható (ő élte meg, ő tudja), de nem is kell cáfolni, már amennyiben megmarad a szuverenitás, a mese síkján. Ha viszont áttüremkedik a szubjektív élmény a filozófiába, akkor onnantól a „mese” a lehető legegyszerűbb módon cáfolható: egy másik (alternatív) szubjektív élmény szembesítésével. Például az enyémmel! Én is voltam életveszélyben (sőt kifejezetten élet-halál között lebegve) nem egyszer, nem kétszer, s nekem egészen más dolgok jutottak eszembe „haldoklás” közben. Az egyik kedves halálélményemet elmeséltem a feleségemnek is, s aki legalább annyira meglepődött tömény filozófiámon, mint a Nádasén Mihancsik Zsófia, ti. a nejem szó szerint ezt válaszolta: „mindig is tudtam, hogy nagy disznó vagy, ám hogy még meghalni sem bírsz viszonylag normálisan, azért ez engem is meglep”. És ami nem csoda, ti. az én halálélményem nem „majdnem koksz élmény”, hanem több mint kokszélmény volt. Na most, azt tudjuk, hogy a „koksz élmény” több mint eufória, hisz’ a „tömény eufória” „majdnem koksz élmény”; Almásinál: „az írás csak a legritkább esetben tömény eufória – akkor, igaz, nagyon is az, majdnem koksz élmény”. Ez világos. De vajon mi a tököm az a „koksz élmény”!? Túl azon, hogy több mint „tömény eufória”. Szintén Technokol Rapid? Az nem lehet, mert a kokszolás nem drogozást jelent (az Almási professzor által szenvedélyesen bitorolt kültelki szlengben), hanem fizikai doppingolást. A művészi látomást nem koksszal (energiaforrással, energiahordozóval, tüzelőanyaggal) hívják elő (miként a sportban), míg a filozófiai gondolat generálásához végképp nincs köze a kábítószernek. A nehézatléta azért kokszol, mert azáltal biztos a teljesítmény (vö. a Pisilő Annus balladájával), míg a művész, aki belövi magát, vagy lát a delíriumban valami csodásat, vagy nem.
Létezik kokó-élmény, de a kokó nem a koksz, hanem a kokain becézése. Drogélmény. Narkóélmény. Szipu-élmény. Vagyis a Széchenyi-díjas esztétaprofesszornak megint sikerült ügyesen előkotornia szókincstárából azt a kifejezést, amelynek semmi köze a professzor (elképzelt) mondandójához.
Fű-élmény. Adamis Annát idézve: „lila nap és rózsaszín hold”. Ami képzőművészeti (esetleg zenei) inspiráció lehet, de semmiképpen sem filozófia. Legföljebb „tömény filozófia”. Ráadásul, mint tudjuk, LSD-élménnyel kizárólag én rendelkezem, s én is csak néha! A múltkor például, még félig-meddig kábult voltam (nem is emlékszem, hogyan sikerült hazakecmeregnem), plusz a fejemből patakzott a vér, mikor rogyadozó térdekkel megálltam az ajtóban, a feleségem rám nézett, s csak ennyit kérdezett: LSD?
– El én, a morva életbe! Rohadtul megbotlottam.
– Mert a vakond megint váratlanul dugta ki a fejét a föld alól, ugye?
Nos, mi szeretjük, ha vicces a nejem, azt viszont szeretjük, ha nagyon vicces!
Egyébként az ember futás közben valóban hatalmasat képes perecelni, s persze mindig valami keményre zuhanunk, kiálló kőre, letörött faágra… legutóbb például, ahogyan illik, frankón elájultam az esés után, bódultan hevertem a földön (ez a par excellence elesdé-élmény, miközben gyönyörű látomásomis volt), végül arra ébredtem, hogy a kutya lelkesen harapdálja a fülemet. Azt hitte, hülyéskedek megint, ti. nálunk az a szokás, hogy én engedelmesen lefekszem a szőnyegre, a kutya vitézül nekem támad, s így marcangoljuk egymást vidáman csaholva, mire a feleségem szelíden ránk szól: „fiúk, már megint túlzásba viszitek a férfiaskodást”. Mi pedig, mi egyebet tehetnénk, elröstelljük magunkat, mindketten (!), és már kotródunk is a sarokba. Ezt a lelkiállapotot nevezi az originálisan tömény szégyenfilozófia kollektív Heller-élménynek.
Hogy mindezt miért mesélem el? Azért, hogy az álmacsó professzorok (legalább) sejtsék, mi a különbség – stilárisan – az ajzószer és a kábítószer, az izgatás (doppingolás, kokszolás), illetve a narkotizálás fogalmak között. Tessék nekem elhinni: az ajzószertől hatvanévesen is fürgén nyargalunk az erdei ösvényen (az amatőrök futás közben szőlőcukorral kokszolnak, esetleg előtte egy karaj tokaszalonnával) – ez a kokszélmény (értelemszerűen). Mármost, mint föntebb utaltam rá, futás közben (olykor-olykor) nagyokat tanyázik a sportember (megfigyeltem: mennél serényebben kocogok, annál nagyobbat esek) – ez pediglen a konkrét elesdé-élmény (múlt időben). Lényegi a különbség. Nem szólva arról, hogy – koksszal, koksz nélkül – az Almási-féle stiliszták kábítani is csak egymást képesek. Például vitéz sopánkai Bácsalmási Miklós írásművészúr így drogozza be liberális híveit a Mozgó Világban: „Hogy az írás csak a legritkább esetben tömény eufória – akkor, igaz, nagyon is az, majdnem koksz élmény, [Nádashoz képest] alacsonyabb szinten gyakorolva az írást én is erre vágyom”.
Igen?! Erre vágyol? Akkor egyél még több kokszot! Lapátolj be legalább két öblös szeneskannával, s akkor – nincs kétség – olyan lesz az „írásod”, amilyenre vágyol. „Majdnem koksz élményed” lesz tőle.
Maradva a „kokszolás” szó valódi értelménél, megállapítható: az alábbi filozófiai tétel megfogalmazásához legalább négy mázsa koksz belső elégetésére volt szüksége a kétszeres Nagykazán-díjas Lukács-tanítványnak: Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van. Megint olyan fordulat, amit ő hozott be a filozófiába”.
Mármint a „tömény filozófiába”. Legyünk precízek! Ő hozta be. Hogy „mekkora katarzisa” van a szégyenlős Bodrinak.
Almási: „… majdnem koksz élmény, alacsonyabb szinten gyakorolva az írást én is erre vágyom”.
Kokszélményre. A saját szövege által. Illetve az írás gyakorlása révén. Világos, de ne a szerzőnek legyen koszélménye az írástól, baszki, hanem az olvasónak! S ha másként nem sikerül, legalább „alacsonyabb szinten”. Elég az!
Merjünk alacsonyabbnak látszani! Így az alábbi írásvágyást már kifejezetten a stílbéka pincéjében gyakorolta a jasszoskodó, „majdnem koksz élményre” törekvő esztétaprofesszor (vö. szégyenlős tehénen a gatya), vagyishogy ehhez a szöveghez – írásgyakorlás előtt – minimum fél vagon tatai brikettet kellett megrágnia, lenyelnie a falánk esztétaprofesszornak: „Az interjúkönyv [ti. Mihancsik Nádas-kötete – gf.] átfogja az életművet és életet, apróságokat és fordulópontokat, esztétikát és banalitásokat. Ahogyan az francia nyelvterületen is szokás. E listából nagy csomagokat hagyok ki [ti. televan a lista csomagokkal – gf.], de egyet – szívem szerint valót – kiemelek [a szíve szerint valót nem kihagyja, hanem kiemeli, méghozzá], kódaként. A Thomas Mannhoz való viszonyt [ez a kóda-élmény – gf.]. Mihancsik megint provokál, hogy áttörje Nádas védekezését: miért szakított vele? Nem jó, mondja Nádas, jó, akkor miért tagadta meg mint példaképet stb. Ez se jó, mondja Nádas [vagyis Mihancsik mester mesterien és notóriusan trafál mellé a kérdéseivel – gf.], de végre elkezdi a magyarázatot. Ugyanis nem Thomas Mann-nal van a baj. A fordulatot a Napló [sic., ha nagy kezdőbetűvel, akkor Naplók – gf.] nyolc kötete hozta. Az a reveláció, hogy Mann »meztelenül« is meg tud mutatkozni. Hogy kibe szerelmes, hogy miről fantaziál, milyen volt az aznapi szivar [kiemelés – gf., vagyis a férfiszivar (a „szerelmes” Mann esetében) pengés metafora – volna; ha tudatos volna, de nem az, merthogy Almási professzor ennyire már nem mer jasszosnak látszani]. Vagyis az emberről – a partikulárisról – meztelenül. Amiből kiderül, hogy bár Mann van benne Cipollában, Aschenbach szenvedésében vagy Felix Krullban is, de ezek a változatok nem a dolgot magát jelenítik meg, stilizálják, hogy polgárilag elfogadható legyen. Az igazán nagyoknál – Beckett, Tolsztoj, Kafka – nincs stilizálás. Az van a műben, ami az életben. (Mondja Nádas.) A kétféle írói magatartás – legalábbis az Érosz megjelenítését illetően – nem azonos, az egyik finomkodik (engedményt tesz a konvenciónak), a másik brutális. És ő a »másikkal« akar maradni. Mert a »stilizálás« elhazudik valamit, amit a polgári irodalomideál nem szeret. Így pl. Mann homoerotikus vonzalmának köznapi küzdelmeit, férfiszerelmeit, sőt erotikus életének »nyomdafestéken« túli eseteit, azokat a tényeket, amelyek a Naplóban nyersen, rövid, sztenografikus pontossággal megjelennek [a „pontosságnak” csak a kékzokni-stilisztáknál lehet jelzője a „sztenografikus” – gf.]. Amit – mintha Mann így akarta volna – össze lehet vetni a Művel: itt az »alapanyag«, és olvasd hozzá a »kész művet«, láthatod a kettő közötti különbséget: azt, hogy miből mi lett. Szóval: rejtőzködik, mondja Nádas, és ettől akar elszakadni. Maradjunk a tényeknél. A brutális, nyelvileg is sokkírózó valóságnál. (Más kérdés, hogy Nádas részéről itt egy esztétikai princípium is fel van rúgva: az a különbség, ami az író partikuláris egyéniségét és a műben teremtett világot kommandírozó művész teljessége között feszül. Mihancsik opponál – én is -, de ezt is hagyjuk…)”
Szerintem ne hagyjuk! Beszéljünk róla! De már csak legközelebb…
Mihancsik Zsófia szerint „bizonyos kivételes teljesítmények megfizethetetlenek. Mert Heller Ágnes – amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is. Ahogy Kornai János is az. Ahogy Nádas Péter is az”.
Kezdjük a nagybetűs Tény rögzítésével! Az embernek rákja lesz. Infarktusa lesz. Agyvérzése lesz. Minden baja lesz. Aztán vagy bekerül a kórházba, vagy nem. Ha bekerül (infarktus esetén általában viszik), ott vagy meghal, vagy nem. (Meggyógyulni nem szokás, több okból, de ebbe most ne bonyolódjunk bele!)
Az ember (esetenként) túléli a kórt, kiengedik a kórházból (engem általában a „saját felelősségemre”!), és azután: van. Nem úgy van, ahogyan egykoron volt (amikor még elképzelni sem tudtuk, hogy mi is lehetünk betegek), de valahogyan azért van. Banálisan elvan.
Az ember esetleg elmeséli a többi embernek: így történt a kórházban meg úgy történt. Ráadásul még mindig fáj. Itt is fáj, meg ott is fáj. Egyszerre több helyütt…
Na most, a szemérmesebb férfiember mindezt csak a nejének nyafogja el, mire az asszony empatikusan sóhajt, s ha már nagyon unja a hímnyöszörgést, zsémbel hozzá egy kicsit: „jaj, ti, hős férfiak, szülnétek egyszer gyerekeket, megtudnátok, mi a fájdalom”; mire az ember: „voltál te már, bogaram, a fodbalpályán félfordulattal, kapásból jól tökön rúgva?!”
És akkor az asszony fensőbbségesen legyint. Ezzel kész. Befejeződött egészségügyileg a „tömény filozofálás”. Mármint a viszonylag normális emberek körében. Ámde nem azok között, akik „a magyarok intellektuális teljesítményének letéteményesei és megtestesítői itthon is, a világban is”.
Hogy kik ezek? Hát, vannak egy páran. Mondok neveket: Nádas professzor, Mihancsik professzor, Almási professzor, Kornai professzor… És akinek a „havilapjában” megjelennek: maga P. Szűcs professzor. Ők a megtestesítők.
Közülük Nádas professzornak volt infarktusa; olyan infarktusa, melynek intellektuális hordalékára Mihancsik professzor mesteri módon nyomult rá, „döbbenetes beszámolóra” késztette „a magyarok intellektuális teljesítményének letéteményesét, megtestesítőjét”, nevezett Nádas professzort. Ami azt jelenti, hogy hamisítatlanul magyarnemzeti összehorgadásból született a Nincs mennyezet, nincs födém című „interjúkötet”, s amely műalkotás Almási professzor számra örömforrásként buzog: „Mindig erről szerettem volna olvasni. Hogy valaki elmesélje a halál közeli állapot tényeit”.
Világos. Mert nem az alkalom szüli az olvasót. Hanem az olthatatlan vágy. Vagyis ha Almási professzor „mindig” is a „halál közeli állapot tényeiről” „szeretett volna olvasni”, akkor logikus, hogy Almási professzor előbb-utóbb olvasni fog „a halál közeli állapot tényeiről”. Főként, ha ama tényekről „a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese” (Nádas professzor) mesél, miközben „a magyarok intellektuális teljesítményének” másik „megtestesítője” (Mihancsik professzor) szorgalmasan jegyzeteli a nádasi mesét. Majd „interjúkötetet” készít belőle.
Ez a kisebbik baj. Az olvasó igazi megpróbáltatása ott kezdődik, ahol Almási professzornak stilárisan is meglódul az agya: a „tények” „elmesélésétől”. Illetve még ez sem volna tragédia, ti. az a nagyon félelmetes (szerintem), hogy Almási professzor nekilendült gondolkodásából óhatatlanul lesz nyálas „recenzió” P. Szűcs professzor „havilapjában”.
Almási professzor kérlelhetetlen. „Kritikája” „k” betűkkel szól keményen: könyörtelenül leszögezi: Mihancsik munkája „mestermunka”. A szerző remekebbnél remekebb mesterdarabokat állít elő. Így már csak az a kérdés, melyik a „legszebb” remek „darabja” a mester mestermunkájának, s erre a kérdésre is Almási professzor mesteri kritikájában kapjuk meg a választ: „Mihancsik beszélgetést vezető mestermunkájának legszebb darabja, ahogy az alapkérdésre fény kerül. Hogy ti. honnan jött ez az infarktus [mármint Nádas szívrohama], ami [helyesen: amely! – gf.] majdnem elvitte az írót? Az Emlékiratok könyvének írásából, nyolc év visszafojtott lélegzetéből, a könyvért való küzdelemből. Vagyis – én legalábbis arra tippelek – az alkotási folyamatból. Hogy az írás csak a legritkább esetben tömény eufória – akkor, igaz, nagyon is az, majdnem koksz élmény, alacsonyabb szinten gyakorolva az írást én is erre vágyom –, de olyan időintervallumot átívelő mű esetében a feszültség ezerszerese azoknak a pillanatoknak, ahol az eufória kárpótol a lemondásért és szenvedésért. Illetve, álljunk csak meg: itt derül fény talán először arra az írói titokra, hogy az írás fájdalmas, szenvedéssel teli művelet.”
Ha valamely professzornak egyáltalán nincs mondandója (vagy azért mert momentán, vagy azért mert soha nem jut eszébe semmi), ámde írnia muszáj (scribere necesse est), mert a főszerkesztőasszonynak a liberális demokráciában is megjön (pontosabban még mindig megvan) a havilapja, nos, akkor az a professzor szükségképpen fog „tömény eufóriáról”, „koksz élményről” (illetve „majdnem koksz élményről”) s hasonló sületlenségekről locsogni – a tocsogó havilapban.
Mihancsikék azért vélik magukat erőnek erejével a magyar kultúra, a „magyar intellektuális teljesítmény” autentikus letéteményeseinek, mert valószínűleg érzik: olyanok ők, akár a segg. Együtt is, külön-külön is. Valószínűleg sejtik: roppant műveletlenek. Ti. a műveletlenség fogalma nem az jelenti, hogy a professzor tudatlan, olvasatlan, tanulatlan, iskolázatlan, hanem azt jelenti, hogy a professzor tudása (a memóriájában fölgyülemlett ismerethalmaz) gyakorlatilag egy fabatkát sem ér, az általa elolvasott, megtanult szövegből, tananyagból semmi érdemi nem jut eszébe, s főként nem akkor, ha szükség volna egy-egy épkézláb gondolatra, asszociációra (pl. kritikaírás közben).
Almási professzor szerint Nádas és Mihancsik beszélgetéséből „derül fény talán először arra az írói titokra, hogy az írás fájdalmas, szenvedéssel teli művelet”.
Talán. Szenvedéssel teli művelet. Annak, aki műveletlen. Mert ismeri ugyan József Attilát (persze az is lehet, hogy nem ismeri – én már semmin sem lepődnék meg!), csak hát épp az a vers nem jut eszébe (ahogy Hajas Henrik szokta volt – sűrűn – mondani: „most nem ugrik be”), amely a professzori kritika tárgyára vonatkozik.
A kultúra
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Itt ugyebár le van írva minden (s akkor még a költeménynek csupán egy rövid részletét idéztük), a „mindenen” belül nyilván az alkotás „fájdalma, szenvedése” és kvázi eufóriája is (mint nem lényegi mozzanat), míg Nádas professzor marinénis, józsibácsis töménységű filózása meg sem közelíti a József Attila-i mélységet.
Teljességgel érdektelen a puszta nyivákolás: az alkotó alkotás közben ezt érzi meg azt érzi, és hogy fáj néki az írás, meg hogy szenved tőle meg minden a világon.
Milyen a mű, ez a kérdés! De, tegyük föl, Nádas bölcselete megközelíti József Attiláét, illetve ne tegyük, mert akkor válik csak igazán elképesztővé Almási Miklós professzori pallérozatlansága: „Itt derül fény talán először…”.
Talán. Először. Nem tudod biztosan, öreg? Olvasd el, alapirodalom: az egyik vers 1936-ban, a másik 1937-ben született, „szenvedéssel teli” („Lovak, bikák, / kiket, hogy húzzatok igát, / herélnek, rijjátok: Nagyon fáj”), kokszélményes erufóriával. „Nekem sikerült (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) /hogy csupán száraz kenyeret egyem / az isten testén való osztozásnál”.
Íme, itt a költeményem.
Ez a második sora.
K betűkkel szól keményen
címe: „Költőnk és Kora”.
Úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora…
Úgy szállong a semmi benne,
mint valami: a világ
a táguló űrben lengve
jövőjének nekivág;
ahogy zúg a lomb, a tenger,
ahogy vonítanak éjjel
a kutyák…
[…]
Űr a lelkem. Az anyához,
a nagy Űrhöz szállna, fönn.
Mint léggömböt kosarához,
a testemhez kötözöm.
Nem való ez, nem is álom,
úgy nevezik, szublimálom
ösztönöm…
József Attila: a lelkemet, „Mint léggömböt kosarához, / a testemhez kötözöm”.
Almási professzor: „a lélek – ami korábban mindig egy volt a testtel, kísérte [Nádas testét]… A lélek, amint magában megmutatkozik” (erről még bővebben alább).
Pontosan ez teszi röhejessé a tanszéki takony-pedellust (vö. Csepeli), mármint a tény, mely szerint a professzornak is sikerült fölfedeznie a langyos vizet, „talán először”, vagyis miután a forró újházi tyúkhúslevest már megfőzték (mások), egyedül a Nagy Esztéta Professzor (NEP) nem tud róla (szinte semmit).
Még egy közhely: Edison állítja, „a zseni egy százalék tehetség, 99 % szorgalom”. És 0 % kínlódás, ugyanis matematikailag így jön ki a fizikus képlete. Az edisoni „szorgalom” természetesen magában foglalja a szakmai-művészi rutint is. Egyébként – mutatis mutandis – erről beszél József Attila Vágó Mártának.
Az alkotás kb. ennyi: „Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora”.
József Attila szerint nem az alkotás, mint folyamat (annak „fájdalma”, „eufóriája”) van az „értelemnél tovább”, hanem az ihlet, illetve az abból származó katarzis; nagyon nem ugyanaz a kettő.
Tessék nekem elhinni: Nádas Péter még nem is élt a huszadik század harmincas éveiben (Edison 1931-ben, József Attila 1937-ben halt meg, Nádas 1942-ben született)!
Hadd kérdezzem meg: nem röstelli magát a professzor úr!? Almási tudós „affektusai” talán nem a helleri birkaistállóban „épültek le”?
Nem. Illetve igen. Ugyanis ezt írja a Mozgó Világban: „Mihancsik 1997-ben több magnóbeszélgetést folytatott Nádassal, ennek egy része elhangzott a rádióban, ez a kötet viszont a teljes anyag. Interjúkötet. Később a halál közeli állapot boldog rémületét Nádas meg is írta – Saját halál címmel. Itt azonban ez – a dialógus következtében – elevenebb, dinamikusabb. Mert van opponencia is, meg inspiráció a továbbgondolásra”.
Ennél lesújtóbbat egy műalkotásról készakarva sem írhatna a kritikus: a mű (amely elvileg „bontatlan egész”) nem eléggé eleven, dinamikus. Mert hiányzik belőle Zsófika nénike „opponenciája”. Persze lehet ez a kritikus véleménye, minden további nélkül, ám akkor be kell bizonyítani: a Saját halál című kisregény nem „A műalkotás”.
„A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot”.
Tételezzük föl, József Attila nem hülye! Természetesen csakis egy esztétaprofesszor lehet igazán okos, te tegyük föl, a költőzseni sem hülye! Tegyük föl, indokolt a kérdés: mit lehet a már elkészült („műgész”) műalkotáson „továbbgondolni”? Lehet valamit „továbbgondolni” (persze akkor sem Zsófi néni „opponenciáját” javaslom hozzá segítségül), ám az a „valami” minden lehet, csak nem „A műalkotás”. Még akkor sem, ha egy kitüntetett magyar letéteményes fájdalmas eufóriájából bugyborékol elő.
Az írónak nem a gondolkodás, a „továbbgondolkodás” a dolga, hanem az írás! Hofi: „ne szenvedjen, mondja!”. Nem filozofálunk a kisregényben, hanem fogalmazunk a kisregényben. Nem fájdalmasan, eufórikusan, „csak” normálisan. Nem talán normálisan, hanem legalább közel normálisan. Míg Nádas professzor így fogalmaz a kisregényben: „A testi szenzációk felett érzett intellektuális örömnek a fájdalom mélysége rajzolja ki a határait”.
Élből. Vagyis még csak azt sem teszi hozzá nagy-magyarletéteményes gőgjében, hogy: „talán”.
Intellektuális és stiláris magyar-megtestesítőként a „szenzációk felett érzett” „mélység” (nádasilag) „határokat rajzol”. Nem szólva arról, hogy hasonlón kesergő marhaságot Babarczy professzor is közölt már, 1990-ben, tehát ő is a „Költőnk és kora” után, de még jóval a nádasi Saját halál előtt. Idézem: „Hogy a lélek készenlétéhez kell némi aszkézis, ezt a sztoikusok találták ki [ilyet a sztoikusok sem találtak ki – gf.], de nyilván sokan kitalálták már előttük is [míg Almási professzor nem a „nyilván”, hanem a „talán” határozószót használja: „talán először” – gf.], utánuk pedig újra és újra megint [talán]. A magasnak nevezett kultúra, meggyőződésem szerint, egyéb dolgok között a lélek fegyelmét szolgáló aszkézis. A lélek gyönyörét [Almásinál eufóriáját – gf.] is szolgálja, persze, de főként a közbeiktatott aszkézis [„szenvedés”] révén. Ennyiben tényleg a valláshoz hasonlít, pontosabban misztikus praxisokhoz, és Nietzsche [Almásinál Heidegger] mesternek sok figyelemre méltó gondolata volt ez utóbbiak tekintetében”.
Professzor és tanítványa. Az egyik „intellektus” hülyébb, mint a másik.
Miért? Mert nincs ott mellettük Mihancsik néni „opponenciája”. Ha ugyanis mellettük volna, a hígvelejű zagyvaság „tömény filozófiává” nemesedne. Almási professzor szerint. „Hát ez már nem beszámoló, ez tömény filozófia: a probléma, ahogy »megtörténik vele« – hogy akaratom ellenére Heideggert parafrazáljam”.
Még parafrazálni sem akar igazán. Talán „Nietzsche mestert”. Őt talán jobban lehetne, mint Heidegger mestert. Talán.
Nem akar parafrazálni a professzor, ám még a legnyakasabb tudós is megtörik egyszer a magasabb szándék előtt, a legnagyobb professzor is kénytelen lesz, ha nem is mindjárt Nietzsche mestert, de legalább Heideggert parafrazálni (rescribere necesse est); igen ám, csakhogy az efféle szövegelést a magamfajta bőgatyás bunkóparasztok szánalmas seggriszálásnak nevezik. És én mondom mindezt az akaratommal megegyezően – egy mesterien landeszmani parafrázis jegyében.
Ne tedd meg, amit nem akarsz megtenni! Ha nem akarsz parafrazálni, ne parafrazálj! Ilyen egyszerű.
Hanem a Thomas Mann-i „konvencióval”, a „nyelvileg is sokkírózó brutalitás” hiányával.
Erről bővebben később, most csak annyit: nem vagyok konvencionalista, én nem az a „Thomas Mann” vagyok, akit Nádas professzor mélyen lefitymál, hanem az általa kedvelt, brutális „Thomas Mann” vagyok. Különösen pedig, amikor ezt mondom: csiszolatlan lófasz a seggébe az afféle magyarmegtestesítő írónak (művésznek), aki nem elégszik meg az „ihleti szellemiséggel”, hanem – a „fogalmi szellemiséget” bitorolva – a „tömény filozófia” magasságos mélységeinek határait rajzolja körül a „szenzációk felett érzett intellektuális örömében”. Hittel hiszi a társadalombiztosított öregúr: attól, hogy volt egy látnoki infarktusa, a bölcselete is kinyílt.
Téved az öregúr! Például Babarczy Eszternek sem volt rohama, mégis azt írja a szenvedésről, ami prompt eszébe jut. Nem kell az ilyesmihez bonyolult szívműtét: „A magasnak nevezett kultúra… a lélek fegyelmét szolgáló aszkézis. A lélek gyönyörét is szolgálja, persze, de főként a közbeiktatott aszkézis révén”.
Babarczy Eszter infúzió nélkül is közbeiktatja az aszkézist bárkinek!
Míg Nádas az operáció után filozófus. Jó, de mi a különbség? Mindkét „gondolkodónál” transzcendesen szétválva gubancolódik egybe a gyönyörben szenvedő lélek a „mintha »mellette álló«” testtel.
Az alaptévedés Arany Jánosé. Arany szerint a költőnek (írónak) szükségképpen van esze, vagyis attól lesz okos, hogy költő (író). Tévedés. A művész megírja a Vörös Rébéket, majd, ha „akar” (ha kedve szottyan a „tömény filozófiára”), tudóskodhat is (joga van hozzá!), ám a kettőnek (az alkotásnak és a kékharisnyáskodásnak) semmi köze egymáshoz. Sánta Ferenc „közéleti bölcselkedése”, „tömény filozófiája” annyira lapos és repedt, mint a Vőlegény utcai flaszter, sőt még a betonjárdánál is unalmasabb, kb. olyan, mint Nádas professzor magasságos cerkával kirajzolt zsibbasztó mélysége, miközben Sánta írta meg minden idők egyik legjobb magyar regényét. Plusz a Húsz óra. Sánta Ferenc, mint művész, mint ihleti lény (olykor) maga a tökély. Sánta, mint töményfilozófus, hát, hogy is fogalmazzam, mert nagyon nem illik ám a nevekkel viccelődni, de mindegy, ha már eddig eljutottam, kimondom: mindkét lábára sánta. Heller Ágnes pedig (nomen est signum bonum) a Salamon tökénél is fényesebb, ragyogóbb filozófuszseni, míg Almási szövegei almásak. Nem diósak, nem szilvásak, nehogy félreértés legyen!, nem túrósak, nem káposztásak… nem tökös-mákosak… hanem: reszelt almásak. És persze mákosak is (kissé), ámde nem tökösek! Hanem töketlenek. Intellektuálisan.
Almási a recenzióban nem elemez, hanem infantilisan ömleng. Még a hervadt oppozícióját is ajnározva adja elő, simán leinti kritikus önmagát a kritikában: „Más kérdés, hogy Nádas részéről itt egy esztétikai princípium is fel van rúgva: az a különbség, ami az író partikuláris egyéniségét és a műben teremtett világot kommandírozó művész teljessége között feszül. Mihancsik opponál – én is –, de ezt is hagyjuk…”.
Jó, akkor hagyjuk! És már csak azért is, mert nem a művész „teljesség”, nem a művész egész, hanem a mű. A „beszámoló”. Amely vagy „műegész” (mint fentebb olvasható), vagy nem.
Nézzük ezért inkább az „egész beszámolót”!
„Az egész beszámoló…” milyen? Na, milyen? Hát milyen volna más, mint: „döbbenetes…”! Ám? „… ám különösen az a megjegyzése [Nádasnak], hogy a lélek – ami korábban mindig egy volt a testtel, kísérte; volt némi különbség a kettő között, de sohasem állt magában – most mintha »mellette állna«, azaz nézné, ahogy történnek ezek a végső pillanatok. A lélek, amint magában megmutatkozik. A normál élet más: »A lelkem ilyenkor csak figyel, kis hülyeségekbe nem szól bele. Ha nagyon lényeges dolgokban döntenék hülyén, akkor közbeszólna.« Ez most más.”
Itt persze nem tudni, mi „most” a „más”; a kettőspont arra utal, hogy a „kis hülyeségekbe” a „normál életben” nem szól bele a lélek (csak a nagy hülyeségekbe), míg a normál ember ezt fordítva gondolná, de mindegy, ne tépelődjünk rajta, ugyanis nem ezért „döbbenetes az egész beszámoló”. Hanem azért, mert megtudjuk belőle, hogy a halál (közelsége) „más”, mint a „normál élet”. Bizony!
Egészen más! Olyan, „»mintha mellette állna«”. Mármint a lélek a test mellett. Mert a lélek „korábban mindig egy volt a testtel”: „sohasem állt magában”. Noha „volt némi különbség a kettő között”, vagyis nem volt mindig egy, de mi csekély különbségekre nem adunk, másként soha nem tudnánk meg, hogy mi a „döbbenetes” az „egészben”. Nos, az a döbbenetes az egészben, hogy „korábban sohasem állt magában”. És ez szerintem is döbbenetes!
Nem tudom, ilyesmire nem emlékszem (de az is lehet, hogy közben elszundítottam kissé, az én koromban előfordul néha), hanem: önmagában. Individualista alany. Korábban kollektivista volt, s akkortájt valóban gyakorta állt, szuverén, mondhatjuk így is: magában. Kínos paradoxon. Vesd össze: ha van mivel, hát nincsen kivel, s ha van kivel, hát nincsen mivel… (az Old man river dallamára).
Mindenesetre megnyugtató, hogy babarczyeszter (a fórum hófehér spirituálé-pacsirtájaként) mintha „nézné, ahogy történnek ezek a végső pillanatok”. Vagyis amint könyörtelenül ketyeg a biológiai pásztoróra. Mit tehetünk ellene? Egyetlen megoldás van: vegyük magunkhoz Mihancsik mesternő viagra-szövegét! Mindjárt nyeljünk is le belőle néhány mondatot, tuti, hogy segít, legalábbis nekem bevált. Professzorian megvallom, általában sem Nietzsche, sem Heidegger, sem Nagy Feró mestert nem akarom parafrazálni, ezúttal mégis muszáj megtennem: Zsófika nénitől az eszem-faszom megáll!
Tehát ott tartottunk az intellektuel-ivari fölmerevedésben, hogy (Nádas, Mihancsik, Almási professzorok professzorisága szerint) a „normál élet” más, mint az infarktusos halál. Lankadjak el (végleg), ha gondoltam volna! Ráadásul ez még mind semmi! Mert a Mozgó Világból azt is megtudjuk, mennyiben más a halál. Szó szerint idézem, ti. pontosan ezt a „kivételes [répa]teljesítményt” erektáltatta (majd ejakuláltatta ki) Zsófi néni (az ő mesteri kis kezével) Péter mester magyaros „letéteményéből”, intellektuálisan bráneri „megtestesüléséből” (vö. híres versem sokszor idézett kezdősorával: „Midőn a pöcsfej agyilag eldurran”); tehát, a Zsófi néni által opponenciált Bögyörő író úr szerint „Amikor az ember a halál közelében elveszíti a testi érzetét, akkor látja, hogy eddig tényleg mindig ott volt a lelke, kísérte, de »világnézeti okokból« ezt nem hitte el”.
Na kérem szépen, immár valóban méltán sikkanthat egy diszkréten kéjeset babarczyeszter (sóvár örömében), ugyanis ettől a szövegtől énnékem (persze csakis Zsófika néni múlt-havilapos közvetítésével, mert buzi azért nem vagyok!) úgyszólván örökre megáll. Hogy miért? Erről írok legközelebb…
És hogy addig se töltsük az időt hiába, énekeljünk el együtt egy szép Cseh-magyar spirituálét! Aki nem tudja a szöveget, dúdoljon! Lehet szolmizálni is, kissé öregesen, de lelkesen…
Helló, Halál, öreg haver!
Négyszemközt állunk a piacon.
Helló, Halál, öreg haverom,
A faszomat megmutatom tenéked!
Csöndesen jegyzem meg (hogy ne zavarjam a zsoltár utáni áhítatot), Cseh Tamás és Bereményi Géza dala is korábban született Nádas professzor tárgyi (műtőasztali) fölismerésénél. Talán.
Kezdjük Ludassy Máriával! Aki nem „többre”, hanem „nagyra becsül” (sajnos nem engem!), s teszi ezt ő is a Mozgó Világban, ám ahol Ludassy legalább nem önmagát ünnepli (mint a 80 esztendős Kornai), hanem Mihancsikot, Hellert és még sok-sok nagyszerű embertársát, szó szerint így: „nem értek egyet az általam nagyra becsült Mihancsik Zsófiával (galamus.hu, jan. 10.). Lehet, hogy Heller megérdemel egy kacsalábon forgó várat, de nem pályázati pénzek elosztásán keresztül”.
Részben értek egyet a filozófiatörténésszel. Miközben teljesen mindegy, hogy amúgy „nagyra becsülöm”-e a szerzőt, vagy csupán kicsire, vagy éppen semmire sem. Nem az ember a fontos, hanem a szöveg. Ráadásul éppen nem fölülemelkedettségre, hanem kisstílűségre, pitiánerségre vall, ha minden egyes hervadt oppozíciónk előtt (után) százszoros nagyrabecsülésünkről biztosítjuk azt a debattert, aki részint marhaságot beszél, részint vastagbundás (női) lélekkel okádja a másikra a „tűrhetetlen”, „alpári”, „hivatásos rágalmazó” jelzőket. Tudniillik akinek ennyire zömök a pszichéje, nem sértődik meg attól, ha – horribile dictu – olykor-olykor valamiben nem értenek vele egyet. Lehetek durva, nagyon durva, sőt akár mihancsiki módon is lópokróc, nincs ezzel különösebb baj, csakhogy akkor zokszó nélkül illik állnom azokat a csapásokat is, amelyekkel engem illetnek. Mások. A játék így stílszerű! A normális bokszoló a ringben csak egy-egy (vétlen) mélyütés után kér (őszintén) elnézést. Jól néznénk ki, ha a bunyós minden balcsapott előtt kiváló nagyrabecsüléséről biztosítaná mélyen tisztelt ellenfelét.
Ez az egyik. A másik, ami (számomra) visszatetsző, Ludassy szimpla önteltsége. Ugyanis a tárgyszerű közlés ez volna: „általában egyetértek Mihancsik Zsófiával”, vagy: „eddig még mindenben egyetértettem a szerzővel, most viszont…”.
Hogy miért ez a formula a helyénvaló? Azért, mert a „nagyra becsülöm” szintagmával inkább magamat fényezem (ami nem baj, ám teljességgel érdektelen), s csak másodsorban a „nagyra becsültet”. Az efféle nyilvános „bók” nem több mint tanítónénis vállon veregetés, nem valódi megbecsülés. Miközben persze lehet hízelgés is, vö. „hölgyem, lángész lobog önben…” stb. Egyszóval: fölösleges. Egy másik egyszóval: hamiskás.
És akkor most nézzük, mit állít a „nagyra becsült” Mihancsik Zsófia a nagyra becsült Galamuson, ezt írja: „Ha Heller Ágnes ötszázmillió forintot kapott volna a magyar államtól, akármilyen jogcímen, ha pusztán csak azért, hogy nyolcvanegy évesen végre kacsalábon forgó palotát vegyen magának, még ha soha többet egyetlen sort sem ír le, akkor is csak tapsolhatnánk ennek a döntésnek, és büszkék lehetnénk rá, hogy mi, magyarok, meg a mi választott képviselőink, akik az államot működtetik, tisztában vagyunk vele, hogy bizonyos kivételes teljesítmények megfizethetetlenek. Mert Heller Ágnes – amellett, hogy elsősorban és mindenekelőtt önmaga – a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is. Ahogy Kornai János is az. Ahogy Nádas Péter is az. Akiket épp olyan tűrhetetlen és alpári módon kezdtek ki a Fidesz filozófusnak, történésznek, újságírónak nevezett hivatásos rágalmazói, mint teszik most ezt Heller Ágnessel.”
Nem vagyok hivatásos, nem vagyok filozófus. Még kevésbé a „Fidesz filozófusnak, történésznek, újságírónak nevezett hivatásos” tollnoka. Amitől persze még rágalmazó lehetek.
Az vagyok?
Rögtön elválik.
Mihancsik Zsófia láthatóan nem bonyolítja magát elmélyült töprengésbe, komplex gondolkodásba a Galamuson. Nem is javasolnám neki, hisz’ még a dögletes banalitása („Heller Ágnes elsősorban és mindenekelőtt önmaga”) sem helytálló, nem üti meg a közhelyigazság szintjét. Egyszerűen hamis Mihancsik kijelentése, abban az esetben persze, ha nem azonosa „Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője” azzal a hulladék spiclivel, aki a mesterét is, a barátját is beköpte (mint cecelégy) a „kommunizmusról elnevezett” totalitárius hatalom központi bizottságánál (vö. A jónevű senki és a Feketelistán című amerikai filmek mondandójával). Ha viszont azonos a komonista „muszkavezetők” dokumentált besúgója az amerikai illetőségű Arendt ungarische antikommunistájával, akkor igaza van Mihancsiknak: Heller Ágnes valóban „önmaga”.
A Feketelistán eredeti címe: Guilty by Suspicion. Ami azt jelenti magyarul, hogy a spicliség (mint kártevés) lényege szerint nem szükségképpen, nem direktben akasztják föl a meggyanúsítottat, ámde „fölakasztják, ti. a besúgott „bűn” (guilty, guilt) már a följelentés, a „rávallás” által („by”) társadalmilag realizálódik; a „suspicion” és a „guilty” mindkét filmben a denunciation, a denunciáció tartalmával azonos.
Heller akkor is „önmaga”, amikor hazudik, akkor is, amikor még nagyobbat hazudik, igyekezvén a korábbi hazugságait, sunyiságait megmagyarázni, elkenni, eliminálni, legitimálni, sőt heroizálni? Például így: „A megtorlásokról írottakban ugyan a valóságosnál magasabbra tettük a kivégzések számát, de mivel semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre, ezt nem tekintem hibának [én sem hibának, hanem hazugságnak tekintem – gf.]. Minden forradalomnak vannak legendái, s amíg a történetírás nem léphet színpadra, addig a legendáknak megvan a maguk jogosultsága” (Filozófiám története 140. oldal).
Összevissza beszél a „filozófuszseni”. Ugyanis, ha valaki rosszul tud valamit, ha nem tudja, hogy rosszul tudja, vagyis akaratlanul közöl helytelen adatot – az hiba. Nem túl nagy dicsőség hülyének lenni, nagyot tévedni, de nem is bűn. Míg viszont, aki tudja, hogy nem tudja, mégis tódít egy jókorát, anélkül nyilván, hogy világossá tenné az olvasó számára: a közölt adat fantáziatermék – nos, ez már több mint hiba, több mint tévedés, ez bizony hazugság. Patkányattitűd. Vegyük ugyanezt szemantikailag: az a „morálfilozófus”, aki „a valóságosnál magasabbra teszi a kivégzések számát”, nem legendát terjeszt, nem csodás, mitikus történetet mesél, hanem szimplán torzít! Sőt (adott esetben, attól függően, mi lehet a szöveg hatása) értelmetlenül hergel, fölöslegesen uszít (olykor a halálba) másokat.
Heller Ágnes „önmaga” írja a „Központi Bizottság”-nak (az 1959-es följelentésében), betűhíven idézem: „Most szeretnék rátérni ideologiai hibáimra. Megjelent munkáimban ilyen hibákat mai szemmel sem tudok felfedezni”.
Idáig ugyebár Heller konzekvensen „hibátlan” (miként „a kivégzések számának a valóságosnál magasabbra” tevésében), vagy ahogyan Mihancsik Zsófia írja: „mindenekelőtt önmaga”. Igen ám, csakhogy a levél így folytatódik: „Kosztolányi könyvem világosan és egyértelmüen a polgári értelmiség jellemtelensége, köpenyegforgatása ellen irányult”. Hoppá! Ha Heller itt is „önmaga”, akkor önmagáról beszél értelemszerűen, mint jellemtelen, köpenyegforgató polgári értelmiségiről. Vagy ma már nem jellemtelen? Nem köpönyegforgató? Netán nem polgári értelmiségi? Lehet, ámde akkor mennyiben önmaga?
Hogy Heller fejlődik? Önmaga fejlődik kiteljesült mihancsiki „önmagává”? Ez is lehetséges, de valójában nem ez a kérdés. Hanem hogy honnan fejlődik? És főként: hová?
Az alábbi könyvidézetben a mai Heller beszél a korábbi Hellerről. Nyilván itt is önmaga. „Hermann észrevette, hogy Lukács engem többre becsül, mint őt, s ezt nem tudta megbocsátani: ingerült lett. Valahányszor írtam valamit, azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte. Lényegében már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította, később meg a helyzet csak rosszabbodott. Ő irodalomesztétikai dolgokat írt, amit nehezen lehet a kritikától elválasztani. Gyuri bácsi is ezt csinálta, ő sem írt filozófiát ebben az időben. Én meg szerettem a filozófiát, talán abba voltam igazán szerelmes…”.
Tehát „Gyuri bácsi” a korai Hellert „többre becsülte”, mint Hermannt (mármint az érett Heller szerint!). Miért becsülte többre? Vagy a „Kosztolányi-könyv” miatt, vagy annak dacára. Okos „Gyuri bácsi”! „Többre becsülte” azt a könyvet, amelyet az érett Heller „önmaga” minősít „rossz”-nak, szó szerint így: „Lenin etikája helyett Csernisevszkij etikájáról jelentettem meg egy (rossz) könyvet”. Ugyanakkor: „Hermann… azt mondta, idiotizmus, amit írok, lehülyézte. Lényegében már a Csernisevszkij-disszertációmról is ezt állította”.
Skandalum! Ugyanis ami „rossz”, az nem „idiotizmus”. Hanem „rossz”. Méghozzá zárójelben, nagyjából így: „(rossz)”. Állítja ezt az az értelmiségi nő, aki a másik értelmiségi nő szerint „elsősorban és mindenekelőtt önmaga”, s ami onnan tudható ugyebár, hogy a „Gyuri bácsi” Hermann esztétikájánál többre becsülte anno a „(rossz) könyveket”. Továbbá, mint ismeretes, Heller Ágnes „(rossz) könyve” régen íródott! Mélyen az átkosban. Azóta már nagyot fejlődött a világ. A filozófussal együtt. Azzal a serdülő filozófussal, aki közben „önmaga” maradt. Önmaga evolúciójaként. Nem szólva arról, hogy egyazon Heller-szövegen belül is megfigyelhető az időtlen, értékálló szellemi metamorfózis: „Lukács arra ösztönzött, hogy magam is esztétikával foglalkozzam, ám engem a kor az etikához irányított. Fáradhatatlanul kerestem az összefüggéseket, melyek segítségével megérthetem a világ szörnyűségeit, az ember inmoralitását [sic.], mely elvezette a holokausztig [sic.] és a Gulagig [sic.]. Lukács szerette volna, ha már nem az esztétikáról, hanem az etikáról írok. Lenin etikáját választottam a kandidátusi dolgozatom témájául. Ígéretet tettem neki erre, ám addig-addig halasztottam a könyv megírását, amíg az évek során végül tárgytalanná vált. Nem arról van szó, hogy Lenint a »Rossz géniuszának« tartottam volna, egyszerűen rájöttem, hogy Leninnek voltaképpen nincs etikája. Amúgy elfogadtam, hogy Lukács – a heideggeri értelmezés szerint – Lenint választotta hőséül, mármint azt a Lenint, akit kitalált magának. Egyébként, hogy ez mennyire fontos volt Lukács számára, jelzik a Lukács-archívumban fönt maradt leveleink is, melyekben szüntelen az ígéretem beváltását sürgette”.
Tehát a „filozófuszseni” Lenint még nem „tartotta a »Rossz géniuszának«”, de már tudta, hogy Lenin nem az, akit Lukács „kitalált magának”. Mert „Leninnek voltaképpen nincs etikája”. Vagyishogy a „Gulag” a (Heller szerint) „utilitariánus” Lenin (Heller szerint) nem létező „utilitariánus etikájából” következik. És erre a hatvanas években Heller még nem „jött rá”. Illetve rájött (női logika!), csak nem tudta pontosan, mire jött rá. Mert – filozófusként – vagy arra jött rá, hogy „Leninnek voltaképpen nincs etikája”, vagy arra, hogy az „utilitariánizmus” nem etikai irányzat. Nem és nem! Akkor sem, ha az John Stuart Mill, Jeremy Bentham nyomán része a filozófiának. Pontosan erre, és hajjaj, de mi-mindenre jött még rá Heller Ágnes! Arra is „rájött” (időközben), hogy Lenin a „Rossz géniusza”. Bizony! Eleinte még nem jött rá, azután rájött. Fejlődés? Szerintem nem fejlődés, de nem is ez a döntő, ti. Heller maga jellemzi magát (mihancsiki „önmagát”) gyávának, hitványnak, emberileg is selejtesnek, ugyanis Heller személyiségének (mihancsiki „önmagának”) bevallottan lényegi mozzanata a sumákság: „ígéretet tettem neki [Lukácsnak], ám addig-addig halasztottam a könyv megírását…”.
(1) Miért „halasztotta addig-addig”, (2) miért nem mondta meg a mesterének, hogy valójában nem akar Lenin „etikájával” foglalkozni?
A két kérdés voltaképpen egy, s amely kérdés(ek)re Heller így „válaszol”: „Lukács arra ösztönzött, hogy magam is esztétikával foglalkozzam, ám engem a kor az etikához irányított”. Tehát nem Lukács, hanem a „kor”. Az etikához. Majd rögtön a rákövetkező mondatban (szűk 169 karakterrel alább): „Lukács szerette volna, ha már nem az esztétikáról, hanem az etikáról írok”.
Ugye?! Szegény „Gyuri bácsi”. Ő se nagyon tudta már, mit „szeretne” igazából és mit nem.
Kérdés: miért forszírozta Lukács az „etikát”, ha Heller mindegyre bizonygatta, ő már eleve kajálja az etikát? Lukács pedig az esztétikát. Mi ebben a logika? Nem tudom. Ne tőlem kérdezzék, annyit tudok, hogy van benne valami (női) logika, csak hát az (férfi ésszel) nehezen követhető. Mihancsik Zsófia érti (neki persze könnyű, benne már kifőtt a feminista agyvelő), tökéletesen érti, viszont nem árulja el. Sem a Galamuson, sem másutt. Így hát magam próbálkozom a megfejtéssel, s mivel híján vagyok minden femino-rációnak, hím-náci-fasisztamód rágalmazom meg (traduce) Hellert is, Lukácsot is! Nem beszélve arról, hogy „a legendáknak megvan a maguk létjogosultsága”.
Szóval, a következő történt az én privát legendám létjogosultsága szerint. Lukács szívből javasolta ügyeske-fontoska tanítványának: ha valóban az etika érdekli oly tántoríthatatlanul, akkor kutassa Lenin szövegeit. Írjon, fiatalasszony, valami kedveset, szépet Lenin etikájáról, teszem azt, Epikurosz, Arisztotelész, Platón, Szókratész, Descartes, Kant, Hegel, Marx, Bentham, Mill, Kierkegaard, Nietzsche, barátom, Weber… illetve a Biblia, Homérosz, Aiszkhülosz, Szophoklész, Shakespeare, Dosztojevszkij, Hölderlin, Mann, Babel, Benjamin, József Attila… gondolatainak tükrében, fénytörésében! Ez érdekes, izgalmas kutatómunka volna, akár egy bravúrosan eredeti mű is kikerekedhetne belőle – mondotta (a magam varrta legenda szerint) Lukács György. Vagy nem mondotta. Mindenestre, ha én Lukács professzor vagyok, ezt javaslom az olyan kisharisnyásan filozofkáló sertepertének, aki az etikára vetette magát könyörtelenül, az etikát nyúzza éjt nappallá téve, „fáradhatatlanul”. És még akkor is ezt javaslom – a téma különössége, érdekessége (Almásival szólva: unikalitása) okán –, ha éppen nem „Lenint választottam hősömül a heideggeri értelmezés szerint”.
Persze egy eredeti gondolat kialakításához, egy originális mű megalkotásához nem elegendő pusztán lelkesedni, „fáradhatatlanul” etikát (plusz Lenint) seggelni a könyvtárban, ahhoz több kell; több mint szorgalom, sőt több mint értelem, ahhoz már fantázia, intellektuális ihletettség szükséges (vö. legalább az értelemig!, majd tovább).
Lukács túlbecsülte Leninnel Heller Ágnest? Akár túlbecsülte, akár nem, végül Heller (mint „önmaga”) megígérte a Mesternek, ír valamit Vlagyimir Iljicsről. Majd ügyesen elsunnyogott a kitűzött (és elvállalt!) feladat elől. Nem én mondom, Heller rágalmazza vele „elsősorban és mindenekelőtt önmagát”.
Mackay Zsaklin 2009-es interjúja szerint Heller annakidején azt hitte, Leninnek van etikája. Majd „rájött”, Leninnek „nincs etikája”. Végül (2009-es kiadású könyvében) megint rájött (mint aszapora), hogy Leninnek mégiscsak van etikája: „Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról [idézőjel nélkül! – gf.]. Lenin, írtam, utilitariánus [vagyis J. S. Mill-i, benthami, vagyis etikai – gf.] szempontból vonta vissza a felvilágosodást” (Filozófiám története, 138).
Bonyolultan hangzik? Kétségtelen. Merthogy ily bonyolult a női-filozófiai lélek. „Elsősorban és mindenekelőtt önmaga” állítja, hogy Leninnek van etikája, míg azt is „önmaga” állítja, hogy nincs. Az egyiket a Mackay-interjúban, a másikat a könyvében. Míg Ungvári professzor azt indítványozza, „kössek bele”. Jó, de mibe? Abba, hogy van etikája Leninnek, vagy abba, hogy nincs? Melyiket vallja Heller véglegesítetten, komplettírozottan „önmaga”, ti. mindkettőt 2009-ben állítja?
Tehát. Férfimacsó-sovinyiszta-hímfasiszta rágalmazásom lényege szerint Heller mihancsiki „önmaga” nem értelmi evolúció, nem „szellemi átalakulás” révén áll össze, sőt sehogyan sem áll össze, hanem az csupán egy üresen zörgő, kvázi filozófiai tohuvabohu. A nagy előszeretettel rikácsoló helleri psziché dögszagú üledékének legalján egy szánalmas jobbágylélek koszlott, nyüves cselédattitűdje sunyít. Legalábbis Heller ön-szerecsenmosdató nyilatkozata erre utal: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas [a „Központi Bizottságnak” címzett] szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is. A levél megszületése után el is szaladtam Lukács Györgyhöz, és bőgtem nála [vagyis ketten játszották el a Guilty by Suspicion c. filmből Bunny, Ruth, David jelentét – gf.], és eldöntöttem, hogy el fogok válni a férjemtől” (ezt a filmben Dorothy döntötte el és tette meg, csakhogy nem Dorothy a szemét spicli, a mindent és mindenkit túlélő rohadék, hanem éppen ő az, aki belefullad (belehal) a mindenkori és mindenütt létező hellerágnesek mentális mocskába).
Tehát. A levelet nem Heller írta (ő csak aláírta), hanem a férje diktálta! Mert ilyen az a mocskospiszkos férfitársadalom: a hímsovinista parancsol, az emancipált nő pedig engedelmesen körmöli a följelentést. Mint például Heller Ágnes. Aki csak az „utolsó két és fél bekezdést” fogalmazta „önmaga”. Rendben van, akkor idézzük a legeslegutolsó bekezdést, az utolsó négy mondatot, szintén betűhíven: „Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideologiai harcaiban részt vennék marxista filozofus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot - nap napi pártmunkámon kivül - elhatározásom őszinteségéről. /Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék./”
Jó szöveg. Benne van a komplett feminizmus. A nő levelet ír a „Központi Bizottság”-nak. Miért? Mert nem akar levelet írni! Nem és nem! A férje akarja, az a mocskos macsó! Legalábbis a levél elejét a férfi írja. A legvégét pedig az emancipált nő. Azt már önállóan, „önmaga” fogalmazza meg. Hogy néki, mint női entellektüelnek, fogalma sincs, miként kéne a hibáit kijavítani. Kéri ezért az elvtársakat, segítsenek, segítsenek, segítsenek... Merthogy voltaképpen semmit nem tud a filozófusnő, csak egyet tud a filozófusnő, azt viszont nagyon: nem lehet valaki „marxista filozófus” anélkül, hogy ne venne részt az „aktuális ideológiai harcban”.
Már, hogy ez tehéntőgyet apasztó marhaság? Mi tagadás, méretes baromság, de nem nagyobb, mint az például, hogy a magyartarka marha („leépülő affektusai” révén) rettentően szégyelli magát a jászol mellett „szocializálódva” (egyébiránt ez a Heller-tézis tetszik Almási professzornak a legjobban, ezért ismételgetem, igyekszem még jobban bearanyozni vele a professzor úr dicsőségben nyugalmazott professzori éveit).
Heller: „Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék”.
Ugyanis a filozófusnő „önmaga” már emancipált, most más nők egyenrangúsításáért harcol. Méghozzá nem is akárhogyan: tudatja az elvtársakkal, ő az etikájának „önbírálatát” is „szívesen megírná”. Ha közölnék az elvtársak (nyilván a potenciálisan önkritikus etikával), és csakis az elvtársak (!), hogy „szükség mutatkozik”-e filozófiai korrekcióra, illetve hogy mi legyen az etikai jegyzet önbírálatának szakmai tartalma.
Szerintem már ezért megérte Magyarországra születnünk! Ehhez hasonlót sem olvashatsz másutt, sehol, ilyen még Azerbajdzsánban sincs. A szüfrazsett individuum baltási-elvtársi szellemi útmutatásért esdekel. Majd szalad kibőgni „önmagát” a Mester férfivállain, s közben elhatározza, elválik a mocskosmacsó férjétől.
Ungarische feminism.
Hát igen, fasiszta egy hímsoviniszta vagyok, már ahogy itt büszkén elnézem magam, míg viszont Mihancsik Zsófia szerint „Heller Ágnes… a magyarok intellektuális teljesítményének egyik letéteményese és megtestesítője itthon is, a világban is”.
Ne legyen félreértés: nem állítom itt (ironizálgatva), hogy Heller nem magyar (dehogynem!), hanem épp azt állítom: én nem vagyok magyar! S nem is akarok az lenni, amíg egy Heller Ágnes a magyar-megtestesítőm. „Itthon is, a világban is”.
Ráadásul nem is egy. Mert (Mihancsik szerint) nem egyedül Heller Ágnes a mi hű letéteményesünk, hanem „Kornai János is”. És „Nádas Péter is az. Akiket épp olyan tűrhetetlen és alpári módon kezdtek ki a Fidesz filozófusnak, történésznek, újságírónak nevezett hivatásos rágalmazói, mint teszik most ezt Heller Ágnessel”.
Kornait már kikezdtem alpári módon. Legközelebb Nádas Péterrel jövök… Ha már egyszer oly tűrhetetlenül alpári lettem a Galamuson, azáltal, hogy nem vágódom hasra Mihancsikék fajilag domború, agyilag homorú nemzeti letéteményeskedései előtt.
Mihancsik szerint „Ha Heller Ágnes ötszázmillió forintot kapott volna a magyar államtól, akármilyen jogcímen, ha pusztán csak azért, hogy nyolcvanegy évesen végre kacsalábon forgó palotát vegyen magának, még ha soha többet egyetlen sort sem ír le, akkor is csak tapsolhatnánk ennek a döntésnek”.
Tapsoljatok! Míg mások inkább azért fizetnének (talán nem is keveset), hogy Heller „soha többet egyetlen sort se írjon le”.
Míg jómagam egy kanyi fillért se fizetnék! Sem a megszólalásaiért, sem a kussolásáért. Szerintem ugyanis még mihancsiki „önmagában” is érdektelen ez az ember. Csupán mint paradigmával foglalkozom vele, a helleriádák ugyanis jól példázzák azt a világjelenséget, mentális trendet, amelyet részint erőlködő, vergődő sznobizmusnak, részint globális elbutulásnak nevezhetnénk. Már amennyiben tűrhetetlen és alpári módon volnánk hivatásos rágalmazók.
A globális elbutulás azt jelenti, hogy a világbutaság totalizálódik, mégpedig azáltal, hogy a politikában, a közéletben, a kultúrában egyre inkább a von Haus aus korlátolt tovarisok (az Ungvári professzorok, Kornai professzorok, Heller professzorok, Tőkéczki professzorok, az Almási, P. Szűcs, Vitányi, Mihancsik professzorok, az Orbán, Gyurcsány, Schiffer, Szanyi, Vona professzorok, a Milla professzorok, az Esterházy, Ormos, Hajas, Tojás, Bánó, Vámos, Szőnyi, Kálmán, Juszt, Obersovszky, Rákay professzorok, a Giró-Szász, Kéri, Babarczy, Bayer, Betlen, Bogár, Bokros, Békesi professzorok, a Koltay professzorok, Geszti professzorok…) válnak egyre dominánsabbakká, egyre letéteményesebbekké.
A „professzor” fogalma alatt nagyjából azt értem, amit a Bíró Judit – Csepeli György szerzőpáros a „Takony” definíciójában fogalmaz meg (19. oldal). A „Takony” az „emberfélék” között a „maghatározhatatlanok” rendjébe s az „anyagszerűek” törzsébe tartozik. A két tudós szerint az „ember” és az „emberfélék” ugyanazon kategória; nem pontosan értem, miért, ti. az „ember”, mint ideáltípus, nincs meghatározva a könyvben, ergo ideálként nem létezik, ergo – fejlődéstörténetileg – kell, legyen különbség az „emberféle” és az „ember” között. Továbbá az „emberfélék” („emberek”) „törzsének” rögtön „egyedei” vannak, „akik” nevei (?) nagy kezdőbetűkkel írandók (szintén nem értem, miért), de most nem ez az érdekes, nem könyvkritikát írunk.
Bíró Judit és Csepeli György létező maghatározása szerint a „Takony” „Minden maghatározási kísérletnek ellenálló [helyesen: ellenszegülő – gf.] emberféle. Cseppfolyós, színtelen, tömény, alakját szüntelen változtatja. Lassan terjeszkedik, de mindig csak arra, amerre lehet. Amint elállják útját, engedelmesen helyet változtat. Közelségében megnő a fertőzés veszélye, ezért embertársai kerülik. Esztétikai előítéletek sújtják. Folyadékigénye nagy. Előfordulása különösen gyakori hivatalokban, tanszékeken [kiemelés – gf.], szervezetekben, ahol sem a képességek, sem a teljesítmények nem számítanak”.
Tehát a tanszékeken nem számítanak sem a képességek, sem a teljesítmények. Így van? Csepeliék tudják, ők dolgoznak tanszékeken. Mármost, tegyük föl, legalább a tanszéket vezető professzornak van valaminő képessége, teljesítménye! Noha Parkinson törvényének „Peter alapelve” szerint aktuálisan nincs. De, tegyük föl, Parkinson elvtárs téved! Akkor is. Az a helyzet (az idézett szócikk logikája szerint), hogy a tanszékvezető professzornak van ugyan képessége, teljesítménye, de számára (mint főnöknek) már „nem számítanak sem a képességek, sem a teljesítmények”, vagyishogy a többi (beosztott) tanár mind tökfej. Illetve, ahogyan Bíró-Csepeli írja: „Takony”. Más szóval: professzor.
Elfogadom. Sőt. Nekem úgy tűnik, bizonyos vonatkozásban Nádas Péter is professzor. A „bizonyos vonatkozásban” azt jelenti, hogy az író is menthetetlenül professzorrá válik, ha őt is elragadja a nyilatkozási baszdüh, pl. Mihancsik Zsófia néni kéken izzó szellemi nagyot akarásának ölében. Erről írok legközelebb…
Mindenekelőtt úgy, hogy „romba dőlt alatta az etikai megalapozás”.
Miért dőlt romba a professzor alatt a megalapozás? Először is azért, mert találkozott „egy öreg kollégával”. „Találkoztam egy öreg kollégával, régi kommunistával, akit – noha semmiféle bűnt nem követett el – letartóztattak és megkínoztak”.
Ez volt az etikai megalapozás romba dőlésének egyik mozzanata. Na most, tudjuk, a Mozgó Világ nem szépirodalmi, hanem „kulturális-közéleti havilap”, méghozzá kötőjellel, s ami – gondolom – azt jelenti, hogy a Mozgó Világ nem kulturális orgánum, hanem a közéleti jellege nem kulturálatlan – a szerkesztők szerint –, továbbá, hogy a lap főszerkesztője ikono-bunkó, képzőművészeti szakbarbár. Mindez előttem is világos, ám azért mégiscsak lehetne a folyóiratnál mondjuk egy takarítónő, vagy valaki, bárki, teljesen mindegy, mert valakinek azért tudnia kéne (illene) – lapszerkesztés közben –, például, hogy mi a különbség a „megalapozás”, illetve a „megalapozottság” (vagy egyszerűen csak az „alap”, „alapzat”, „talapzat”, „alépítmény”) fogalmak között. A régi Mozgó Világ „irodalom-művészeti-kritika és társdalomelméleti folyóirat” volt, és ez redukálódott P. Szűcs alatt először az „irodalom, művészet, társadalom” kiadványává, majd (mára) „kulturális-közéleti havilap”-pá. Merthogy legalább szerények. „Mint a kórság” – ahogy József Attila írja.
Szerény lapba szerény szerző. Zsilipelt szerző. „Amikor az etikai megalapozás romba dőlt alattam, egyszerre kinyíltak a zsilipek, és beáradt a bíráló gondolatok sodró folyama”.
„Kinyíltak” benne „a zsilipek”. És aztán zamek! Elárasztotta a professzor agyát a „bíráló gondolatok sodró folyama”. Megokosodott tőle. Igen ám, de ahhoz, hogy megismerjük a teljes igazságot a maga komplexitásában, bonyolultságában, újra meg kell állnunk egy pillanatara, ezért hát Kornai professzor is újra megáll egy pillanatra: „Itt újra megállok egy pillanatra, hogy felhívjam a figyelmet saját történetem tanulságára. Ismét valami megelőzte a szűkebb értelemben vett intellektuális fordulatot”.
Ismét. Hisz’ korábban a (zsidó) üldözöttség, mint „morális megalapozás” előtt nyíltak meg a professzor zsilipjei, azokon át áradt be hozzá (akkor még) A tőke gondolatainak sodró folyama, s amitől azután nagyon elbutult, fanatikussá („meggyőződéses kommunistává”) lett. Sajnos. Ez volt az első „szűkebb értelemben vett intellektuális fordulat”.
Utána jött a visszafordulat.
És az is szűkebb értelemben véve történt? Vagy az már tágabb értelemben véve? Egyelőre nem tudjuk, na de épp azért olvassuk buzgón Kornai professzor önelemző mondatait, hogy megtudjuk: „Az előzmény ezúttal nem politikai, hanem morális síkon zajlott le”.
Tehát Kornai professzor szerint az a folyamat, amidőn üldözött zsidóból a polgárságot (a burzsoáziát) üldöző kvázi kommunistává lett, „politikai síkon”, míg a kontrafordulat „nem politikai, hanem morális síkon zajlott le”. És amit ugyebár mondhatott volna szebben is a „kis lovag”, értsd: a nagy professzor, mondhatta volna ekként: hitvány karrierista voltam, a „morális síkot” negligáltam, míg a „politikai síkért” rovatvezetői fizetést húztam. Szokványeset. Így hát az azerbaltási hungaro-külügyminiszter is konvencionálisan közli a sajtótájékoztatón: mást gondolok Orbánnak, mikor a miniszteri székben trónolok, s mást „gondolok otthon az ágyban”. Még szép. Ha nem így volna, együtt menetelhetnének a melegfölvonuláson. Mit szólna hozzá a Jobbik?! Bele se merek gondolni. Az ágyban. Egyébként egyáltalán nem az az érdekes, hogy Martonyi miniszter mit gondol az ágyban, hanem hogy az asszony mit gondol az ágyban. Róla. De ebben most ne merüljünk el mélyen, és már csak azért se, mert nem Martonyi professzorról, hanem Kornai professzorról beszélünk! Nézzük az ő konkrét zsilipjeit: „Amint a zsilipek kinyíltak, immár nyitva álltam az érvelés előtt. Tételről tételre szembesítettem a korábban megismert marxi gondolatokat és módszereket a most megismert kritikával. Az új gondolatok belém hatoltak, és egyszerre csak kritikus lettem intellektuális síkon is. Kezdtem szembenézni olyan problémákkal is, amelyeket – ha a gondolataim peremére odakúsztak is – korábban mindig elhessegettem”.
Kúsztak az ő gondolatainak perememére a problémák. Csak hát ő eleinte elhessegette a kúszó problémákat. Még mielőtt találkozott volna az „öreg kollégával”. Ámde azután egyszerre csak: rontása tört rá a kúszó viharnak. Mármint az ellenviharnak. Vagyis itt azt állítja az őszinte professzor, hogy tudott is a kúszó problémákról meg nem is. Hessegetett. Míg az önéletrajzában (6 nyelvre fordították le!) azt állítja, hogy gyakorlatilag semmiről sem tudott, se kúszásról, se mászásról: „A hajszolt munkatempó szinte hajnaltól éjszakáig a szerkesztőség irodáiba zárt be, nem éltem a többi ember mindennapos életét, nem nyomasztottak a többiekéhez hasonló hétköznapi gondok, alig találkoztam mással, mint akivel a szerkesztőségi munka során kapcsolatba kerültem. Mint jó marxistához illik, a termelésre figyeltem, és nem a fogyasztásra. Ha a magam tapasztalatából nem is igen érzékelhettem, de azért kaptam jelzéseket az ellátási hiányosságokról és az ebből keletkező elégedetlenségről. E jelzések azonban nagyon visszafogottak voltak, és nekem nem volt fülem a halk és távoli morgás meghallására. Bizonyára voltak a környezetemben olyanok, akik – ha látták is a súlyos visszásságokat – óvakodtak attól, hogy azokról velem őszintén beszéljenek”.
Tehát itt hessegetésről nincs szó. A könyvben a professzor „az ellátási hiányosságokról és az ebből keletkező elégedetlenségről kapott jelzéseket” nem hessegette. Miért? Mert akkor (2005-ben) a jelzések nem „kúsztak” (miként tették 2008-ban, a Mozgó Világban), hanem „halkan és távolról morogtak”. Márpedig a távoli jelzéseket nem lehet tudós végtagokkal hessegetni! Csakis akkor lehet, ha a professzor maga kúszik (miközben hosszabb a hessegető karja, mint a lába), nagyjából így:
A halló kutya azért takarja hosszú, érdes nyelvével éppen a baloldali orrlyukát (a helleri bölcselet szerint), mert ma már minden valamirevaló balliberális entellektüel mélyen röstelli a baloldali szusszanást.
Tehát még egyszer, s csak azért, hogy világosan lássunk a manapság kúszó problémát is, Kornai professzor ezt írja A gondolat erejével című könyvében: „nem nyomasztottak a többiekéhez hasonló hétköznapi gondok, alig találkoztam mással, mint akivel a szerkesztőségi munka során kapcsolatba kerültem. Mint jó marxistához illik, a termelésre figyeltem, és nem a fogyasztásra”. Majd a Mozgó Világban (immár a hazugság erejével?): „A gazdasági élettel foglalkozó újságíró voltam abban az időben. Sokszor ütköztem bele visszás jelenségekbe; a pazarlás, a fegyelmezetlenség, a rossz minőség, a hiány [vagyis a fogyasztási anomáliák – gigászi] százféle megnyilvánulásával találkoztam”.
Most akkor találkozott vagy nem találkozott? – kérdezhetné a füles olvasó. Miért állítja Fületlen professzor 2005-ben, hogy „alig találkoztam” a problémákkal, s miért állítja 2008-ban, hogy „sokszor ütköztem bele visszás jelenségekbe”?
Ennyit számítana három keményen demokratikus esztendő egy közel 80 éves tudósprofesszor intellektuális evolúciójában?
Nem erről van szó. Hanem? Megtudhatjuk, ha tovább olvassuk a szöveget. Kornai professzor a komonista szörnyűségek „százféle megnyilvánulásával találkozott”, „Csupa olyan problémával, amelynek elemzéséhez Marx politikai gazdaságtana nem adott semmiféle eszközt a kezébe”.
Nos, én pedig pontosan ezért idéztem meg föntebb Hofi szellemét: itt is „a kapufa a hibás”, noha ezúttal nem a hessegetett „távoli jelzés”, hanem Marx doktor alakzatában. Marx „nem adott semmiféle eszközt” a professzor úr „kezébe”. Még szép (vö. Orbán és Martonyi virtuális ágyjelenetével, illetve Matolcsy professzor neológ módon „veregetett kis eszközével”)!
Kornai professzor fölteszi a professzori-költői kérdést a Mozgó Világban: „Miféle közgazdaságtan az, amelynek nincsen semmiféle érdemleges mondanivalója ezekről a nyilvánvalóan közgazdasági problémákról?”.
A válasz: semmiféle „közgazdaságtan”. Ami viszont nem Marx hibája. Tudniillik Kornai professzor számára az a „nyilvánvaló”, ami egyáltalán nem nyilvánvaló, vagyis a professzor alapszemináriumi szinten sem tájékozott a marxi bölcselet valós mibenlétét illetően. Az ötvenes években sem értett hozzá, ma sem ért hozzá.
Nézzük közelebbről; alapvető logikai hibát követ el a tudós szerző, vagyis a Mozgó Világ gagyi szöveget terjeszt: „Nem az a baj, hogy [Marx] helytelen választ adna a kérdésekre, hanem hogy még csak fel sem teszi őket. Elkezdtem komolyan venni és tanulni a marxi elmélettel rivalizáló más elméleteket, és egyszerre új szellemi világ nyílt előttem”.
Milyen szellemi világ?
Olyan „új szellemi világ”, amelyben megint csak nem sikerült fölfognia a professzornak, hogy ha Marx föl sem teszi a „közgazdaságtani” kérdéseket, akkor közgazdász nem lehet Marx „riválisa”, márpedig Kornai professzor „közgazdaságtani eszközöket” hiányolt annakidején és hiányol ma is.
Ki Marx közgazdász (vagy bármilyen) riválisa? Mi a neve?
Nincs Marxnak riválisa. Voltak anno ún. „revizionisták”, ám azok éppen nem Marx riválisainak, hanem autentikus követőinek (igaz antikapitalistáknak) vallották magukat.
Az elefánttal az egér maximum „együtt” düböröghet a hídon; egyébként efféle – elefántos – metaforája Lukács Györgynek van, ő a Hegelt „kritizáló” sültmarxistákat gúnyolja, én a Marxot „kritizáló” sültliberálisokat. Tehát Marxnak nem „riválisai”, hanem ún. „kritikusai” vannak (voltak). Az egyik ilyen „kritikus” Karl Popper. A másik neve: Leszek Kolakowski. Egyik sem közgazdász. Egyébiránt Popper nem állítja, hogy Marxnak nincs igaza. Popper (elmélete) szerint nem tudható, hogy igaza van-e vagy sem, ugyanis a „marxizmus” nem tudomány, mert nem „falszifikálható”, így a „marxizmus” (popper szerint) a totalitárius rendszerek egyik eszköze. Szemben az „Open Society” intézményével. Vagyishogy Marx „közgazdasági riválisa” az a Soros György lehetne (persze nem az), aki szerint a tőkemozgás lényegét nem a marxi logika, hanem a popperi falszifikációs elmélet magyarázhatja autentikusan. Soros György „Popper tanítványaként”, illetve „közgazdászként”, üzletemberként a Mester „falszifikációs elméletének” szellemi alapzatán gazdagodott meg. Tehát Soros már szuverén megtollasodott, a kapitalizmus pedig lesz, amilyen lesz; valamilyen mindig lesz; és éppen ebben áll a popperi falszifikáció, „tudásnövekedés” lényege: úgy még soha nem volt, hogy ne lett volna valahogyan. Soros szerint momentán nem jól van, ámde lesz ez még másként! Lesz bizony!
Unásig ismert az alapvicc, ezért egy kicsit átszínezem.
Kohn panaszolja a rabbinak: – Döglenek a libáim, Rebelében!
– Ajvé! Mivel eteted őket?
– Tengerivel. Szemes takarmánnyal.
– Az a baj! Nagy baj! Daráld meg a kukuricát!
Néhány nap múlva Kohn megint szalad a rabbihoz, siránkozik:
– Még mindig döglenek a libák.
– Adtál nekik darát?
– Adtam.
– Rosszul tetted (illetve csak relatíve jól), etesd őket szecskára vágott csalánnal!
Körülbelül egy hét múltán:
– Rabbi, a csalántól is döglenek a libák!
– Csalánkiütésük lett?
– Nagyon vicces… A libák viszont egész nap döglenek.
– Olyan lusták?
– Nem! Biológiailag döglenek, mintegy véglegesen.
– Akkor zabot adj nekik estére!
– Nem lesznek tőle zabosak?
– Nem. Az antikomonista szecskához kevert Kornai-zagyvától szép, kövér neofitákká tollasodnak majd a Mozgó Világnál.
– Egyem a májukat!
– Csak higgy nekem, és meglátod!
Néhány nap múlva:
– Immár zabbal is zabáltattam őket…
– Ily szépen alliterálva?
– Igen.
– És?
– Odalett mind!
– Nincs több?
– Nincs, egy sem maradt, megdöglött az utolsó libám is!
– Kár! Merthogy nekem viszont lett volna még néhány jó popperi falszifikációm…
Karl Popper sem közgazdász, Kolakowski sem közgazdász. Ráadásul filozófusokként sem riválisai Marxnak. Akkor vajon kire gondol Kornai professzor?
Leszek Kolakowskit Marx „kritikusaként” emlegetik, s ami azt jelenti, hogy Kolakowski is szimpla Marx-hívőből („marxistából”) lett szimpla Marx-tagadó („antimarxista”). A „szellemi átalakulás” nála is úgy ment végbe – mutatis mutandis –, ahogy pl. Kornai Jánosnál, vagy pl. Vajda Mihálynál.
Heller Ágnes meséli Kőbányai Jánosnak a Bicikliző majomban: „Az iskola [ti. a Lukács-iskola] közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az iskolát”.
Mármost a „valamiféle szocializmusban” való bárgyú „hit” nem csak Vajdáék alapjellemzője. Rajtuk kívül még nagyon sokaké. Kornaié is, Kolakowskié is. Miként a (későbbi) „fordulat”, s amely a Lukács-iskolában (Heller szerint) így zajlott le: „A fordulat egy évvel az emigrációnk előtt következett be. Misu [Vajda Mihály] írt egy »levélfélét barátaimnak«… Az írás lényege abban foglalható össze, hogy a kapitalizmust nem lehet meghaladni”.
A valódi intellektus nem azért „nem marxista”, merthogy „a kapitalizmust nem lehet meghaladni”, hanem azért, mert veszi az intellektus azt a konkrét marxi szöveget (mint tárgyat!), konkrét tárgyi kritika alá veti, majd kimutatja konkrétan: Marx logikája itt meg itt meg itt hibádzik… ezért meg ezért meg ezért…
Vajda ilyet nem tesz (ha akarná, sem volna rá képes), Kornai megpróbálkozik vele (szánalmasan erőlködve), míg valójában Kornai is azért vált „nem marxistává”, mert nem találta meg Marxban azt a „közgazdaságtani eszközt”, amely Kornai privát (egyébként Marxtól teljesen idegen) elképzelését szolgálta volna.
Heller Ágnes, amilyen kérlelhetetlenül közli „originálisan zseniális” szégyenfilozófiájában, hogy a házisertés „szégyelli magát”, oly brutálisan mondja ki: Vajda, Márkus, Fehér, Heller (s persze Almási, Kornai, Kolakowski stb.) intellektuálisan nem többek, mint szimpla istenhívők: „A levelet [Vajda] mindhármunknak címezte. Feri [Fehér Ferenc] és Gyuri [Márkus György] élesen nekitámadt. Azt mondták, hogy ezzel fölmondta a kapcsolatot. Én hallgattam. [Vajda] Misu tabut tört meg. […] Minden iskola, amelyik ideológiával foglalkozik, rendelkezik vallásos töltettel, ami összetartja. Ez feltételezi olyan tabuk létezését, amelyek megsértésével könnyen fölrobbantható az iskolát összetartó hit alapja. Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért Gyuri és Feri pofon vágta. Én azt mondtam magamban, nem kell valakit pofon vágni azért, mert kimondta, hogy nincs Isten, hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon, s akkor sem, ha igen – noha az ilyesmit mégsem illik kimondani. Ez volt a Budapesti Iskola vége”.
Tévedés. A „Budapesti Iskolának” akkor lett „vége”, amikor kivált belőle Hermann, Mészáros és Eörsi István. Más-más okból. Persze Eörsi is úgy emlékszik sztálinista önmagára, mint hívő kommunistára, míg szerintem ő sztálinistaként sem bornírt (vesd össze), továbbá lehet, hogy Hermann-nak is voltak anno buggyantan „vonalas” szövegei, nem tudom, egyet sem ismerek, de nem is érdekes, mert ami a döntő: Eörsiből sem lett, Hermannból sem lett később antimarxista barom. Egyik sem „tört tabut”, így aztán nem ököllel rontottak arra, aki „kimondta, hogy nincs Isten”. Ha kimondta, hát kimondta. A valódi intellektus számára a „nincs Isten” annyit jelent, mintha azt mondaná az illető: „van Isten”. Vagyis semmit.
Jegyezzük még meg (s csak azért, hogy tartsuk a szokást): tabudöntésre bármely ökör képes, míg „tabutörésre” csak az, aki stilárisan is önzseni, ti. a „tabutörés” szó (miként a kutyaszégyen filozófiai fogalma stb.) nem eredetiségre, hanem eredetieskedésre vall.
Vajda könyvének címe: „Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista?”.
Az volna a szabad ember, aki nem olvassa Marxot?
Vajda, ha olvassa Marxot, „marxista”. Ha nem „marxista”, nem olvassa Marxot. Világos, csakhogy ez nem szabadság (még kevésbé filozófia), hanem ez már maga a totális infantilizmus.
Én soha nem voltam marxista, s épp ezért merem kimondani: Marxnak egyetlen (általam ismert) mondata sem cáfolható.
Ez a szabadság! Semminő szorongásom nincs, sem Marx ellen, sem Marx mellett.
Aki viszont börtönből börtönbe, eszméből eszmébe hajtja, űzi tenmagát, nem szabad ember. A szabadság ugyanis lényegileg nem eszme, nem puszta érték. Hanem erő. Alapvetően önuralom, önfegyelem. Aki viszont hol a kommunizmusról, hol (Marx után „szabadon”) a liberalizmusról, a szabadság „eszméjéről” süketel, az a József Attila-i „majom”: „Eszméink között / rabon ugrálunk, mint az üldözött / majom, ki tépi ketrecének rácsát”, másutt: „Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl, / vicsorgok és ugrándozom”.
A különbség, hogy József Attila ezt tudja. Magáról is, másokról is. Ergo ő a zseni.
A „Marx után szabadon” kitétel is csupán „vicsorgás”, a bárgyú „marxtalanság” „szabadelvű” eszmecsikorítása.
Marx után nincs szabadság. Marx előtt sincs, Marx alatt sincs. Marxtól függetlenül létezhet szabadság, illetve mindentől, főként a szabadságvágytól függetlenül, vagyishogy a szabadság von Wiege aus alanyi: alapvetően adottság, származtatottan képesség.
Egyébként József Attilát itt is fatálisan értik félre, ti. amikor a költő – a versben – a szabadságot, mint külső-idegen jelenséget „kérleli” („Jöjj el, szabadság!”), saját nem létező lehetőségéről, s létező lehetetlenségéről, „világhiányáról” beszél: „Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság / csak ostobaság”. Vagyis a szabadságot nem Liberalizmus Mikulás bácsi hozza el a jól viselkedő embergyerekeknek, szerintem Vajda Mihálynak sem. Heller Ágnesnek a legkevésbé, ti. ő a „legvicsorgóbb”, „legugrándozóbb”, legöntudatlanabb „majom” mindőjük között (erről bővebben alább). Na most, a legröhejesebb a dologban, hogy ezeket az embereket még az „eszmei hűség” katarzisa sem illeti meg értelemszerűen. Hellerék azért ugrálnak „üldözött majmokként” („eszméik között le-föl”, ide-oda), mert – paradoxmód – nincs eszméjük. Amikor „van”, akkor sincs. Mindig kell, legyen egy (valamilyen) eszme, de mindig csak a kollektívához tartozás okán. Ennek persze ellentmondani látszik Vajda Mihály „döntése”, ő ugyanis az „eszmeváltással” az akolból (a „Budapesti Iskolából”) is kivált, ugyanakkor egészen biztos: talált egy másik, jóval biztosabb lelki karámot magának.
Vajda a „marxizmust” nem Marxszal (nem eszmeiséggel, szellemiséggel, logikával) azonosítja, hanem mindig egy (valamilyen) emberi „közösséggel”, „kollektívával”, ahogy Marxék írják: „korlátolt állatokkal”, „szamarak bandájával”, vagy mondhatjuk így is (immár „Marxék után szabadon”), a mindenkori intellektuális csőcselékkel. Ezért jelenti ki Vajda, ivarérett férfiemberként is egészen óvodás (orbánista-matolcsysta) gőggel: „a kapitalizmust nem lehet meghaladni”.
Ilyesmit (mármint, hogy történelmileg mi haladható meg és mi nem) a nagyon primitív emberek között is csak az állít, aki istennek képzeli magát. Vajdáék szerint az eszme arra való, hogy annak révén az intellektus vakmerőn kiálljon egy olyan ügyért, amely mellett nem szükséges kiállni, merthogy az önmagától is „meghaladhatatlan”. „Gőgös szentek”, pöffeszkedő istenek, olyanok, mint Sanyi bácsi az Eldorádóban, aki momentán tökmagot, szotyit árul a Teleki-téren.
Marx másik „nagy kritikusa”, Vajdáék nagy barátja: Leszek Kolakowski. Az ő szövege is gyermeteg önteltségről árulkodik: „Lukács a marxizmus történetének egy roppant fontos alakja [ő is nagyon tudja ám, ki fontos, ki nem fontos, hiszen hát ki tudhatná ezt, ha nem ő!? – gigászi]. Lukács talán [kiemelés – gigászi] századunk legjelentősebb szereplője volt egy olyan jelenségnek, amit az ész elárulásának nevezhetnénk, mely árulást olyan emberek követték el, akik mesterségüknél fogva hivatottak arra, hogy az észt használják”.
Elárultak egy használati eszközt. Hát persze.
Aki olyan ócska lózungokig képes lerohadni szellemileg, mint pl. „az ész elárulása”, az szükségképpen fogalmaz óhajtó-föltételes módban („az ész elárulásának nevezhetnénk”); az ilyen ember nem szabad, hanem (épp ellenkezőleg) határozatlan.
Maximum liberálisnak „nevezhetnénk”.
Miért nem nevezhetjük? Vagy még inkább: nevezzük.
Megmondom: egyrészt, mert bizonytalanok vagyunk (nem tudjuk, valójában nevezhetnénk-e vagy sem), másrészt, mert sejtjük: hülyeséget beszélünk. Illetve még hülyeséget sem. Mi az, hogy az „ész elárulása”?
Álfilozófia. Halandzsa.
Kolakowski szerint Lukács György áruló. Miért áruló? Mert nem akárhogyan, hanem az „ész” hivatásos „használójaként” árulta el az „észt”.
Kolakowski „kritikus gondolata” is a semmivel egyenlő. Illetve még annál is kevesebb. Tudniillik az igaz, hogy Vajdáék szövegeit akkor is leszarták az emberek, amikor „mesterségüknél fogva” a „marxista” „észt használták” (osztogatták), míg manapság kifejezetten rühellik őket. És nemcsak az ellenségeik, hanem azok is, akik elismerésére, egyetértésére, támogatására ácsingóznának. Legalábbis erre utal a politikai trend, pl. az SZDSZ totális bukása, az ún. „balliberális oldal” elhanyatlása. Orbánék képtelenek akkora rohadék gyilkost szabadon bocsátani, hogy attól a „balliberális ellenzék” legalább valamelyest életre vergődnék. Teljesen nyilvánvaló: az ún. „liberális értelmiségi holdudvarnak” gyakorlatilag nulla a szellemi, morális befolyása. És ami érthető, ti. a vicsorgó semmivel (plusz jogszerű káeftézéssel) legföljebb az ellenséget lehet motiválni. Ellenvicsorgásra.
Heller Ágnes állítása is a semmivel egyenlő: „A [lukácsi] gőg meghajtja fejét az Új Isten [Marx] előtt”.
Ugye?! Az „originális” álintellektus elképzelni sem tudja, hogy Marx nem isten. Hanem művész. Nem ugyanaz a kettő. Ezt egyébként Lukács is érzékelte: A tőke műalkotás. Líra. Marx: „ami mármost a munkámat [A tőkét] illeti, tiszta vizet akarok önteni a pohárba. Még 3 fejezetet kell megírnom, hogy az elméleti rész (az első 3 könyv) elkészüljön… De nem tudom rászánni magam, hogy bármit is kiadjak a kezemből, amíg nincs előttem az egész. Bármily fogyatékosságai vannak is írásomnak, az az érdemük megvan, hogy művészi egészet alkotnak” (MEM 31. kötet).
Ugyanakkor, mint tudjuk, „a líra logika”, s ha logika, nem „Isten”, ugyanis az „Isten” (akár az „Új Isten”, akár az „Ellenisten”) nem egyéb, mint a végletig vitt logikátlanság.
Heller Ágnes „unikális filozófiájára” nem csupán a nyilvánvaló marhaságok (kutyaszégyen, igazságölelgetés stb.) nyomják rá bélyegüket, ugyanis az a helyzet, hogy a helleri „filozófia” voltaképpen nem több mint a hétköznapi „Isten” fogalma körül való kvázi filozófiai halandzsázás. Például: „A szent család [a „marxisták”] normákat és mércéket képviselt, az autonómia és a személyiség eszméjét. Ebből a szempontból a szent család tagjai [Lukács, Adorno…] példaként szolgálhatnak számunkra. És mégis, a szent család nem volt eléggé szent, vagy inkább: tagjai nem voltak eléggé szentek ahhoz, hiszen vagy morális minimalistákként, vagy morális maximalistákként viselkedtek, mivel elmulasztották az életben, a politikában, az emberek közti kommunikációban érvényes normativitás kérdését megvizsgálni. Hamis szentek voltak, mivel nem fogadták el [vö. Kornai: „számomra elfogadható”] az életformák pluralitását, a kultúrák pluralitását és az emberi személyiség struktúrájának pluralitását [mindennek a pluralitását – gigászi]. A jelen keresztjén különböző színű és különféle illatú rózsák találhatók, és mindannyi képes valami igazat, jót és szépet közvetíteni”.
Vagyis a minimalista (egyszersmind maximalista) szentek nemcsak szentek, hanem „hamis szentek” is, és azért nem szentek, mert szentek ugyan, de „nem eléggé szentek”. Számukra túlzottan színesek „a jelen keresztjén illatozó rózsák”. Ezért nem eléggé hamis szentek. Vagyis a „filozófuszseni” itt sem állít többet (megcsiccsent metaforaáradatával), minthogy számára az „Új Isten” immáron a pluralizmus: „az emberi személyiség struktúrájának pluralitása”. Na, ezt fejtse meg valaki! Talán Almási professzor, ő talán tudja, mit jelent a „személyiség struktúrájának pluralitása”. Sokfélék vagyunk? Hitetlenek vagyunk? Hitehagyottak vagyunk? Kétszínűek, kétarcúak, kétkulacsosak, képmutatók, köpönyegforgatók vagyunk? Mit jelent a „struktúra pluralitása”?
A jelen keresztjének rózsája (mint architektúra) többféleképpen illatozik? Plurálisan? Hol vörös-, hol bordó-, hol halványrózsaszín, hol szegfű-, hol tulipán-, hol Krasznaja Moszkva-, hol pediglen Estée Lauder Rose-Carnation-illatot áraszt? Milyen a plurális személyiségstruktúra? Egyazon lélekben megfér a hülye „filozófus” a spicli-politikai moslékkavaróval? Milyen az? Kire hasonlít?
Annyiban persze valóban originális a „filozófuszseni”, hogy nem a kínai „virágozzék száz virág, versengjen száz iskola” szólamot nyúzza maga is (többmilliárd dögunalmas gyógypedagógiással együtt), hanem helyette „különböző színű és különféle illatú rózsákról” hadovál stíl-originálisan, miközben nem sül le untermaoista ábrázatáról a tipikusan liberálvastag arcbőr.
Ludassy Mária írja a Mozgó Világban: „nem értek egyet az általam nagyra becsült Mihancsik Zsófiával (galamus.hu, jan. 10.). Lehet, hogy Heller megérdemel egy kacsalábon forgó várat, de nem pályázati pénzek elosztásán keresztül”.
„Lehet”? Nem vagyol benne egészen biztos, Mária? Egyébiránt nem az a döntő, hogy „pályázati pénzek elosztásán keresztül”-e vagy sem (ez másodlagos kérdés, noha – az általam kevéssé becsült –Szüfrazsett Zsófia még ennyit sem ért a dologból), hanem az a döntő kérdés, hogy mire kapja a rengeteg lóvét a dotált tudós. Ludassy Mária valódi szakember, ismeri a filozófiatörténetet stb., vagyis ha valaki, ő nyilván tud olyan mondatot idézni Heller Ágnestől (legalább egyetlen mondatot!), amely a „filozófuszseni” kacsalábon forgását indokolttá teszi. Ha idéz ilyen filozófiai tézist Ludassy Mária, én a földig hajolok előtte! És ott is maradok, szégyenlősen meglapulva, mint „az ember közelében szocializálódott háziállat”, konkrétan a csincsilla baknyúl!
Hogy megkönnyítsem valamelyest Ludassy dolgát, közlöm: a tegnap esti tévéműsorból nem érdemes idéznie, tegnap ugyanis Hajas Henrikék spontán megmosolyogták Heller Ágnest. Mint „civilt a pályán”, illetve miként a kisgyermeket szokás, aki „oly bájosan fontoskodva adja elő kedves naivitásait”. Esküszöm, ehhez hasonlót csak egyszer láttam, amikor Babarczy Esztert nevette ki a közszolgálati csatornán Kéri László és Giró-Szász András. Nota bene ők is spontán, szelíden összemosolyogva.
Heller tagnap nagy női elánnal alakította meg a „konszolidációs kormányt”, mire Hajas Henrik expressis verbis közölte (már, hogy a professzor asszony is értse a szituációt az ő szűköske agyával): „ez az, amin mosolygunk, mert ez szerintem ez nem komoly… jogilag is enyhén meglepő”. Kérem, Grecsó Krisztián nem egy bőszbundás turulköltő, mint tudjuk, márpedig Grecsó is így reflektált Heller magyarság-megváltó ötletére: „nehéz erre komolyan reagálni, bocsánat, hogy ezt mondom”. Szó szerint idéztem! Ráadásul Grecsó nem szelíden mosolygott (mint Jován és Pogátsa), hanem nyerítve nevette ki Heller politikai bölcseletét (miközben Hajas gúnyosan vigyorgott). Nem győzőm ismételni: mindez spontán történt, vagyis minden „macsó hímsovinizmus”, minden vargaistvános tahóság nélkül. És pontosan ez az ösztönös derű (Hajas részéről leplezetlen gúny) az, amellyel szemben hatástalan a feminista erőlködés. A tegnapi (helleri) eset jó példája annak, amit itt többször elmondtam: a feminizmus lehet kiegészítő mozzanata a női egyenjogúságért vívott politikai harcnak (nem föltétlenül az, de lehet, amennyiben intelligensek a „nőtársak”), míg a nők intellektuális egyenrangúsága nem izmozás kérdése. A szellemi integritás is alanyi. Az ember – függetlenül attól, hogy nő vagy férfi – csak a saját észbeliségéért, mentális presztízséért „szállhat síkra”. De egyáltalán nem úgy, ahogyan azt Heller Ágnes csinálta tegnap a televízióban! Hanem épp ellenkezőleg. Aki csak rikácsol, összevissza hadonászik, okoskodik, fontoskodik a nyilvánosság előtt: szánalmasan harmadrendű szüfrazsett. Aki megfontoltan, értelmesen beszél, okosan érvel: értelmiségi. Ilyen „egyszerű”.
Tehát, addig is, amíg Ludassy Mária előrukkol egy (legalább viszonylag) értelmesen originális, kacsalábon forgó Heller-szöveggel, szögezzük le: az úgynevezett „szellemi átalakulás” nem intellektuális teljesítmény!
A kornai-helleri-vajdai „szellemi átalakulás” képlete: először az „Isten”, majd az „Új Isten”. Ennyi.
Kornai: „Nemzedékem tagjainál nem azonos ütemben és azonos formák között ment végbe a szellemi átalakulás”.
Értem, ám még a nagy metamorfózis után sem árt tudni: a régi Istentől az Új Istenhez (vs. a „nincs Isten”-hez, illetve a „hátha mi sem hiszünk benne olyan nagyon” Istenhez) való megtérés nem szellemi, hanem lelki transzformáció. Noha magam is elismerem: az átalakulás a különféle Vajda professzorok, Heller professzorok, Almási professzorok, Kornai professzorok, Kolakowski professzorok… tudatában „nem azonos ütemben és azonos formák között ment végbe”.
Akkor hát hogyan, milyen ütemben és milyen formák között?
Írok majd róla, de még előtte (szerintem) érdemes volna Mihancsik (Szüfrazsett) Zsófiának a Ludassy által föntebb megidézett sorait közelebbről is meggusztálnunk. Ha rajtam múlik, lesz rá érkezésem…
Mottó: „A legszánalmasabb… a hullák mennyiségének számháborúja… Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.
Az „efféle összehasonlítgatás” a „káros” – közli a Magyar Narancs, s ami azt (is) jelenti, hogy az afféle összehasonlítgatás nem káros.
Vagyis az olyan „összehasonlítgatás”, amelyet Heller Ágnesék, Ormos Máriáék, Révész Sándorék, Hack Péterék, Karsai Lászlóék, Ungvári Tamásék, Ungváry Rudolfék, Ungváry Krisztiánék, Kálmán C. Györgyék, Rainer M. Jánosék, Gerő Andrásék, Vitányi Ivánék, Gyurcsány Ferencék, Lendvai Ildikóék, Fodor Gáborék, Schiffer Andrásék, Kőszeg Ferencék, Eörsi Lászlóék, Földes Györgyék, Kukorelly Endréék… gyakorolnak.
Az „összehasonlítgatást” kárhoztatók „összehasonlítgatásai” nem károsak.
Miért?
Részint azért, mert ők „hasonlítgatnak össze” (egyesek cinikusan, mások észre sem veszik: az én komonistám a büdös, így hát én gyalázhatom, míg azok komonistája nem büdös, azok ne gyalázzák!), részint pedig azért, mert P. Szűcsék (szemben Schmidt Máriáékkal) általában nem mennek bele a „hullák mennyiségének” expressis verbis „számháborújába”. Maga Kornai professzor is hullaszámlálgatás nélkül állítja a Mozgó Világban, hogy az ő hajdani elfogultsága, bigottsága jellemzi a „marxistákat”, a „meggyőződéses kommunistákat”. Kornai professzor (hullaszámlálgatás nélküli vallomása szerint) „ellenségnek” (a „nép ellenségének”) tekintette annakidején a másik embert, amennyiben az a komonizmussal „szemben álló gondolatokat” fogalmazott meg. Kornai professzor nem titkolja: „semmibe vette” a „marxizmustól, a szocialista tanoktól idegen eszméket”, s e „szellemi állapotot” (amely egyébként nem szellemi, hanem lelki állapot!) ma „fanatizmusnak” minősíti, vagyis Kornai professzor szerint az ötvenes évek elején a „meggyőződéses kommunisták” (értsd: a Kornai professzorok) nem primitívek, hanem „karizmatikusak”, „műveltek”, „intelligensek”, ámde „fanatikusak” voltak.
Szerintem viszont egyszerűen csak primitívek voltak (egykét-két kivétellel).
Kornai professzor elvakultan, vakbuzgón, bigottan, eszelősen volt embrionális a Szabad Nép sajtómunkásaként? Ezt nem tudom. Nem tudhatom, nem ismertem személyesen (akkoriban még nem is igen éltem), a mai szövegeiből következtetek „vissza”.
Ami biztos: Kornai professzor ma nem fanatikusan primitív. Hanem szellemi helóta, elmebeli jobbágy. Ma persze nem a komonizmus, hanem az antikomonizmus lelki vazallusa. „Higgadtan, racionálisan érvelő” szolgalélek, vagyis olyan lakáj, aki ésszerűnek, célravezetőnek véli professzori mondandóját. „Higgadtan érvelve” „relativizál” a Mozgó Világban.
Szerintem Kornai a Rákosi-érában is megfontolt cseléd volt, ti. ügyesen megérte a korszak végét, noha a valódi fanatikusok a diktatúrákat, különösen a radikálisan zsarnoki rendszereket ritkán élik túl. A fanatikus egyik alapjellemzője a (legtöbbször) végzetes öntörvényűség. Jobbágyfanatikus éppúgy nem létezik, mint fanatikus jobbágy. Vagyis csak egy akadémikusan fanatikus filiszter keveri össze az eszelősséget az esztelenséggel, sőt az eszetlenséggel, illetve mindezt a puszta tekintély, az erő, a cipollai hatalom általi (pincér-mariói) megigézettséggel.
Kornai esete szokványosan egyszerű: ő valójában nem az „eszmének” adta oda magát (fanatikusan), hanem egy konkrét hatalomnak (karrieristán, eleinte mély jobbágy-alázattal), tehát nem arról volt szó, hogy „elhárította magától” a „szemben álló gondolatokat”, hanem arról volt szó, hogy nem is érdekelték a „szemben álló gondolatok”. Kornait nem érdekelte semmilyen gondolat. Marxé a legkevésbé, az ún. „marxizmusban” csak a pőre dogmát látta, előtte borult le engedelmesen.
(Itt annak bizonyítása zajlik, hogy Kornai professzor ma sem érti A tőke szövegét.)
Kornai nem gondolkodó, hanem elfogadó-elhárító típus; s ami éppen tőle tudható, csak hát ezt sem veszi észre a saját szövegében: „felmentve éreztem magam az alól, hogy a számomra elfogadható [kiemelés – gigászi] gondolatokat ütköztessem a szemben álló gondolatokkal”.
A gondolkodás a tűz, az elfogadás a víz. Vagyis a gondolkodó ember nem mások gondolatait „ütközteti” (egymással), hanem mindig a saját tudását szembesíti azzal, amit olvas. Hogy a saját tudás mások gondolatainak agyi adaptálása révén alakul ki? Igen, de nem didaktikus (sőt még csak nem is autodidaktikus) a leképeződés! Aiszkhülosz, Szophoklész, Szókratész, Platón, Arisztotelész, Dante, Shakespeare, Descartes, Goethe, Kant, Hegel, Kierkegaard, Lenin, Sartre, József Attila… gondolatai a Marxéval „szemben álló gondolatok”? Nem. „Számomra elfogadható” gondolatok? Nem. Gondolatok. Ha olvasod őket (és másokat is – Marxtól teljesen függetlenül), nyilvánvalóan csiszolódik tőlük az okosságod. Már amennyiben van született (von Vatersperma-Gebärmutter aus) okosságod, mert, ha nincs, akkor mindegy, akkor baszhatod az egészet, óhatatlanul közgazdász-, bölcsész-, esztéta-, filozófus- stb. professzor válik belőled. Például olyan közgazdász egyetemi tanár, olyan akadémikus, aki velőtrázó tudatlansággal, kétségbeejtő szellemi érzéketlenséggel (taplósággal) keveri a „hit” és a „meggyőződés”, illetve a „gondolkodó” és a „hívő” fogalmait, például így: „Ez a szellemi állapot [ti. az „elhárító”, „semmibe vevő” „elfogultság”] egyébként nemcsak meggyőződéses kommunistákra jellemző, hanem többé-kevésbé más fanatikus hívőkre is”.
Tehát a „meggyőződéses kommunista” „fanatikus hívő”. A Mozgó Világban.
Tegyük föl, én „meggyőződéses kommunista” vagyok: meggyőződésem, hogy Marx logikája hibátlan!
Fanatikus volnék? Ha az vagyok, akkor épp annyiban vagyok fanatikus, amennyiben Marx is elszántan rühellt minden buta embert, annak világnézetétől, eszmei beállítottságától, politikai hovatartozásától függetlenül.
Fanatikus vagyok? Lehet, tudniillik nemcsak az általában vett butaságot utálom, hanem a konkrét bornírtság antropológiai forrását is. Marxék ezt így fogalmazták meg: „minek nekünk egy »párt«, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket? Valóban nem veszteség, ha nem tartják többé rólunk, hogy »igazi és adekvát tolmácsai« vagyunk azoknak a korlátolt állatoknak, akikkel az utóbbi években összeverődtünk”.
Ez a vallomás fölfogható a fanatizmus határát súrolón durva intranzigenciaként? Fölfogható. Ám az efféle attitűd épp azáltal „szélsőséges”, hogy az eszelős korlátoltsággal, a rögeszmés ostobasággal, illetve a mindenkori lakájtudattal szemben radikális. Nem tagadom, Marx kíméletlenül drasztikus („szamarak bandája stb.”), ami viszont nem eszmei, lelki irányultság, hanem pusztán ízlés kérdése.
A „meggyőződéses kommunista” szintagmában nem a kommunistaság, hanem a meggyőződés a meghatározó mozzanat. Akinek meggyőződése van (s nem hite, dogmája stb.), az szükségképpen jut el a kommunizmusig. És ott is „marad”, már amennyiben a kommunizmus nem valamiféle „rendszer”, s különösen nem „gazdasági rendszer” (szemben Kornaiék botor hiedelmével), hanem: egy (más) minőség.
Lenin meggyőződéses kommunista. Szerinte megvalósítható a kommunizmus. József Attila meggyőződéses kommunista, ám nála a „munkásság majd a sötét gyárra szegzi / az Ember öntött csillagát” vízió éppúgy „csak” metafora, mint az, hogy „Itt a lelkek / egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak, mint ahogy a telkek / köröskörül mélán és komorlón / álmodoznak gyors zsibongást szövő / magas házakról”.
Lenin hisz a kommunizmus megszerkeszthetőségében, megalkothatóságában, József Attila nem hisz benne, míg a kommunizmus létéről (mint az értelemnéltovább mutató, más minőségről) mindketten meg vannak győződve.
Ez a hit és a meggyőződés közötti különbség lényege.
A kommunizmusnak van művészete, filozófiája, a liberalizmusnak, a konzervativizmusnak, a szociáldemokráciának, mint megannyi tákolt statútumnak, csak nyúlós-ragacsos apologetikája lehet, maximum politikai esetlegessége.
A dinamikus Marx ismert szavai merőben cáfolják a rendszerstatikus Kornait (csak a tanár úr erről sem tud!): „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgást nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti”.
Vagyis Marx nem „visszavonta a fölvilágosodást”, hanem túllendült rajta. Először nyilván „az értelemig”, majd szükségképpen „tovább”. Marx szerint nem az absztrakt „cogito-homo” (még kevésbé a non-cogito inepta-professor) szünteti meg a „mai állapotot”, hanem a konkrét mozgás („nem én kiáltok, a föld dübörög”), s amely „mozgásban”, „dübörgésben” akkor foglalhat el megfelelő helyet, szerepet az ember, ha önmagát tekinti konkrétumnak („légy egy fűszálon a pici él”), s nem az eszményt, nem a megvalósítandó „rendszert”, a „fölépítendő komonizmust” stb.
A marxi fölfogás szerint a gondolat erejét a gondolat minősége szavatolja, nem pedig az, hogy hány öntudatlan lelket sikerül valamely eszme „támogatására”, „érvényesítésére”, „hozzá igazítására” egybebolsevizálni. Egyébként Lenin is így gondolkodott, a birka-demokraták éppen ezért átkozzák Lenin (bolsevizmusnak nevezett) gyakorlati elitizmusát.
Marx szerint „az elmélet anyagi hatalommá válik, mihelyt a tömegeket megragadja”. Vagyis nem a tömeg (a sok-sok Kornai professzor) ragadja meg a gondolatot (ez illúzió), hanem a gondolat ragadja meg a tömeget. Ekkor válik az „elmélet anyagi hatalommá”, s ami elvileg nincs kizárva, sőt gyakorlatilag sincs, legalábbis addig, amíg létezik az emberiség, amíg még nem pusztította el magát teljesen, visszavonhatatlanul.
Mármost ez a fölfogás a voluntaristák számára egyszerre sok is, kevés is. Sok, mert számukra megfoghatatlan, és kevés, mert a voluntaristák mindig „megvalósítható” (értsd: általuk megvalósíthatónak hitt) rendszerekben „gondolkodnak”. Azért az idézőjel, mert az már teljességgel kizárt, hogy Kornai professzort megragadja bárminő gondolat. Szerinte a meggyőződéses ember „fanatikus hívő”. Vagy pedig (s szerintem Kornai professzornak ez az elvi álláspontja, csak gyáva hozzá, hogy tisztességesen kimondja) a „meggyőződéses kommunista” nem ember. Kornai professzor eddig jutott el a tudós gondolkodásban: a „meggyőződéses kommunista” „fanatikus hívő”. Miért? Mert „Hasonló következtetésekre jut Amos Oz, a nagy izraeli író remek írásában: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust?”
Vagyis manapság nem a fanatikus Marx, hanem a remek Amos Oz a remek „gondolatok” remek forrása. Ő az, aki ma a remek professzor úr „számára elfogadható”.
A professzorok gyógyítani akarnak. Kornai, a tudós bádogember és Oz, a remek varázsló. Fanatikust kívánnak gyógyítani. „Meggyőződéses kommunistát”.
Hogyan akarják gyógyítani a fanatikust? „Higgadt, racionális érveléssel”.
Lehet a fanatikust „higgadt, racionális érveléssel” gyógyítani? Kornai professzor szerint nem lehet. Dacára annak, hogy „Amos Oz, a nagy izraeli író remek írásának” remek a címe is: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust? Ez a kérdés. A válasz (Kornai következtetése szerint): sehogyan. Legalábbis addig gyógyíthatatlan a fanatikus, még a remek Ozék „higgadt, racionális érvelései” által is, amíg a fanatikus meg nem gyógyult magától; s ez Kornai professzor megfogalmazásában így hangzik: a fanatikus „meggyőzhetetlen bármiféle higgadt, racionális érveléssel mindaddig, amíg a hit morális támasztékai erősek a saját lelkében”.
Ne legyen a fanatikusnak erős a hite, ne legyen morális támaszték a saját lelkében! – sugallja a remek Kornai professzor, majd csodálkozik, hogy a remek antiszemiták a remek zsidókat lelketlenséggel, haszonleséssel: „a hit morális támasztékainak” hiányával inkriminálják.
Tegyük hozzá: a „saját lelkében” szintagma freudi önminősítés, ti. épp erről beszélünk, Kornai professzor hitének „morális támasztékai” mindig más lelkében „erősek”. Ezért nem fanatikus. Hanem elfogadó-elhárító jobbágy.
Továbbá: a „higgadtságnak” a meggyőzéshez nincs köze. Üvöltözhet tőlem a debatter, fröcsöghet, toporzékolhat, tépheti a haját, verheti a nyálát, amennyire csak akarja, nem számít, ugyanis, ha logikus, amit mond, akkor az meggyőző. Míg, aki számára nem meggyőző a logikus érvelés, annak beszélhetnek „higgadtan”, szenvedélyesen, szólhatnak hozzá bárhogyan, semmit nem ért a szövegből. Márpedig a meggyőzéshez az értelemnek van köze. Míg a hithez az érzelemnek. Miközben Kornai professzor bárgyún keveri a meggyőződést a meggyőzettetéssel, illetve a meggyőzést az úgynevezett bolsevizálással.
Az ősi hiedelem szerint a meggyőzéshez szükség van érzelmi alapzatra, rokonszenvi megragadásra. Fals mítosz. Moldova teljes joggal helyezi a „közös”, ám valódi gondolkodásban a captatio benevolentiae elé a captatio malevolentiae-t. József Attila szerint is „Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka. // Ezüst sötétség némasága / holdat lakatol a világra. // A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? / Összekoccannak a molekulák”. Ugyancsak József Attila írja egyik levelében: „A gondolat megöli az érzelmeket, az enyéimet is megöli”.
Merthogy a valódi gondolat ezüst-sötéten, tündöklőn kihűlt, benne „összekoccannak a molekulák”. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a gondolaton kívül másnak nincs relevanciája, sőt a gondolat nem csak öli az érzelmet, hanem – meghatározott körülmények között – lényeggé emeli.
Az elme, ha megért, megbékül, de nem nyughatik a szív nélkül. S az indulat muló görcsökbe vész, ha föl nem oldja eleve az ész.
Borzalmas ember vagyok? Az vagyok. Mindenki utál. Nemcsak a moderátor, hanem kivétel nélkül mindenki. Még azok is idegenkednek tőlem (éles „vitázótól”), akik, mint embert, egyébként szeretnek.
Meggyőző, amit mondok? Meggyőző. Mindenki számára? Mindenki számára. Egyetlen mondatom sem cáfolható.
Meggyőző a szövegem? Meggyőző. Hisznek benne az olvasók? Nem hisznek benne. Miért? Mert a meggyőzés nem elhitetést jelent!
Ha az volna a célom, hogy sok-sok gyarló lelket tudhassak magam mögött, magam mellett (politikailag stb.), akkor nem a captatio malevolentiae-re, hanem a captatio benevolentiae-re törekednék. Mondjuk, a Parlament előtt korgatnám a gyomromat kollektíve, ti. ha rokonszenvesen méregteleníti bűzös beleit a pártvezér, akkor az emberek simán elhiszik neki, amit mond, illetve mindenki megérti, mily káros az eltökéltségi cenzus a demokráciára nézve. Igen, csakhogy ez egy egészen más „műfaj”.
Egyelőre tehát maradjunk a captatio malevolentiae-nél, szögezzük le kedvesen, de roppant ellenszenvesen: Kornai professzor egy jókora marha. Ugyanis „akarva, akaratlan” „összehasonlítgat”. Így a mondandója kártékony. Szellemi szemét.
Kornai professzor szerint az „elhárító” „szellemi állapot nemcsak meggyőződéses kommunistákra jellemző, hanem többé-kevésbé más fanatikus hívőkre is. Az inkvizíció ügyésze vagy bírája, az öngyilkos merénylőket halálba küldő terrorszervezet funkcionáriusa, a hittérítő, a fundamentalista prédikátor vagy a megszállott karizmatikus politikus lehet művelt és intelligens, rendelkezhet jó intellektuális képességekkel, de a gondolkodását saját fanatikus hite mereven és áthatolhatatlanul elzárja az ellenérvek elől. Meggyőzhetetlen bármiféle higgadt, racionális érveléssel mindaddig, amíg a hit morális támasztékai erősek a saját lelkében”.
Vagyis a „meggyőződéses kommunista” olyan, mint az „inkvizíció ügyésze”, az „öngyilkos merénylő”, a „hittérítő, a fundamentalista prédikátor”.
Kétségtelen, Kornai professzor ezúttal a náci tömeggyilkost nem állítja párhuzamban a „meggyőződéses kommunistával”, ám ami a szöveg bornírtságán nem változtat, vagyis Kornai professzor Auschwitz (külön) említése nélkül is „relativizál”, „összehasonlítgat”. Ezért mondom, hogy kártékony ember.
Amitől persze a remek Amos Oz még nyugodtan lehet remek gyógyító. Noha nem az, mert a remek Kornai professzor (remek okossága) szerint akkor „gyógyítható” a „fanatikus”, ha annak „saját fanatikus hite” nem „zárja el a gondolkodását mereven és áthatolhatatlanul az ellenérvek elől”.
Magyarra fordítva: a remek Amos Oz (s a remek Kornai professzor) csak azt a fanatikust hajlandó meggyógyítani racionálisan, aki (már) nem fanatikus.
A minap kiderült (a remek Népszabadságból), hogy nemcsak a remek Kornai professzor kártevő, hanem – a tárgyalt vonatkozásban – az egész Európai Parlament. És ezt én nem akárkitől tudom ám! Hanem attól a Révész Sándortól, aki szerint „lehet képviselni színvonalasan és szenvedélyesen az emberiesség [sic!] elleni bűnök azonos normák szerinti megítélését. Erre Kőszeg Ferenctől Ungváry Krisztiánon át Schiffer Andrásig mutattak példát néhányan. Mögöttük ott van az Európai Parlament, mely a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának napját a sztálinizmus és a nácizmus áldozatainak közös emléknapjává nyilvánította, többek között magyar szocialista és liberális képviselők szavazataival”.
Tehát (hálistennek) sokan „képviselik szenvedélyesen” az „emberiesség elleni bűnök azonos normák szerinti megítélését”. Rengetegen. Kőszeg Ferenctől Ungváry Krisztiánon át Schiffer Andrásig! És azért ez már valami! Még a Schiffer András is példásan szenvedélyes!!! Igaz, nem tudja, mi az „emberiség elleni bűn” és az „emberiesség” elleni akármi közti különbség (az „emberiesség” emberségességet, jóindulatot, segítőkészséget jelent), ámde példamutatón szenvedélyes.
Csak halkan jegyzem meg (nehogy meghallják az Európai Parlamentben a szocialista és liberális képviselők, még megsérülne szenvedélyesen emberiesség-párti lelkük): a „Molotov–Ribbentrop-paktumot” nem a sztálinizmus és a nácizmus, hanem két állam (a Szovjetunió és Németország) külügyminiszterei írták alá.
Később Sztálinnal az Amerikai Egyesült Államok elnöke is kötött paktumot, titkos egyezményt Churchill háta mögött! Nyilvánítsuk hát e megállapodás napját a sztálinizmus és az amerikai liberalizmus áldozatainak (illetve fölszabadítottjainak) közös emléknapjává! Persze csakis akkor, ha Schiffer András is szenvedélyesen „képviseli” ezt a „megítélést”.
Mindenki tudja (talán még Révész is), létezik Churchill–Himmler-paktum, ám, hogy mi áll abban konkrétan, senki nem tudja. Churchill senkinek nem mutatta meg, elégette a dokumentumot, nem tudni, mi valósult meg belőle, mi nem, még a pontos dátuma sem ismert, így azután, sajnos, az Európai Parlament szocialista és liberális képviselői sem tudhatják, mi alapján lehetne a Churchill–Himmler-paktum születését a polgári demokrácia és a Gestapo érintettjeinek emléknapjává nyilvánítani. Egyébiránt Karl Wolff SS-tábornok is Himmler képviseletében (s a megegyezés igényével) folytatott mélyreható, érdemi tárgyalásokat a demokratapárti Eisenhower megbízottjával, Allen W. Dullesszal.
Hadd kérdezzem meg: mi köze a nácizmusnak és a sztálinizmusnak egymáshoz (a bűnök tekintetében)? Egymás bűneit követték el? Mi köze Biszkunak és Csatárynak a másik vétkeihez? Ha voltak vétkeik. Tudniillik erről bíróság nem hozott ítéletet. Persze nincs is rá szükség, hiszen már kimondta a verdiktet maga Schiffer András. Szenvedélyesen. Sőt Révész Sándor is kimondta: „Nincs kétségem afelől, hogy Biszku Béla ellen el lehet járni, őt törvényesen el lehet ítélni jogállami normák szerint is. Nem tudok azonosulni azokkal, akik ez ellen tiltakoznak. De azokkal sem, akik ennek örülnek. Én csak viszolygok.”
Hogy ez hitvány, alattomos prejudikáció? Az. S ami voltaképpen mindegy, ugyanis a lényeg Révész kvázi arisztokratikus, parvenü „viszolygásában” rejlik. Rajta fordul meg a világ. Azon, hogy Révész Sándor manifeszt „viszolyog”. Révésznek nincs sajátsütetű esze (ő is elfogadó-elhárító-viszolygó jobbágy), s pontosan ezért hivatkozik Schiffer Andrásra, Kőszeg Ferencre, Gellért Ádámra, Ungváry Krisztiánra, mindenkire, aki épp a kezeügyébe akad. Hivatkozik és „viszolyog”!
Mi köze egymáshoz, nem Biszku és Csatáry, hanem mondjuk Képíró és Csatáry (föltételezett) bűneinek, ha már egyszer „törvényességet”, „jogállami normákat”, bírósági tárgyalást emlegetünk? Semmi. Így Biszku és Mácsik (föltételezett) vétkeinek is csak akkor lehet közük egymáshoz, ha Biszkuék jogilag bizonyítottan voltak tettestársak.
Nürnbergben „közös tárgyalást” tartottak, több vádlottal, de minden vádlott – szinkronban a jogállami normákkal – külön alanyként szerepelt a per során. Azt mondja a nürnbergi axióma: nincs kollektív bűnösség. Csak egyéni bűnök léteznek. Mármint Nürnbergben. De nem Magyarországon. Nálunk ugyanis Biszku (föltételezett) bűne kollektivizálódik, méghozzá keresztbe-kasul. Kádár „bűnével” is keveredik, a Rákosiéval is, a Szálasiéval is, a Csatáryéval is. Míg a sztálinizmusé a nácizmuséval. Vagyis a jogállamiság révészi apostolai „csak” a jogállamiság lényegét nem értik. Szerintük mindenki a másik bűneiért (is) felelős, a könyörtelen ávós zsidók például a zsidógyilkos nyilasok bűneiért is, így azután – értelemszerűen – a „viszolygó” Révész privát hülyeségeiért az „energikus” jogász-megalapozóember is felelősséget „vállal”; Révész megfogalmazásában: „a lex Biszku mögött álló első számú szakértő, Gellért Ádám hatalmas energiával dolgozik a ’44-es bűnös [nem gyanúsított! – gigászi], Csatáry László elleni per megalapozásán”.
És? Mi köze a két fazonnak egymáshoz? Hogy jön ide „Gellért Ádám hatalmas energiája”? Hacsaknem úgy, hogy Révészék az ítéletet is kimondják hatalmas energiával: „bűnös”; illetve „A kegyetlen megtorlás főszervezői közül ma már csak Biszkut lehet elővenni”.
Nem „elővenni”, bunkókám! Hanem: bejelenteni, gyanúsítani, vádolni (védeni), bizonyítani (pl. azt, hogy Biszku a „kegyetlen megtorlás főszervezői közé” tartozott), majd ítéletet hirdetni! Ha viszont nincs szükség jogi eljárásra, bírósági procedúrára, mert bőven elegendő, hogy néhány albüdösi, fütyülőbarackos lósuttyó „viszolyog” egy nagymorál-urbánusat az újságban, majd igyekszik a Biszkut „elővenni” (a publicista öregecskedőn szivárgó bőrhernyója helyett), akkor bizony nem szép dolog, stílszerűtlen gesztus egyszersmind „jogállami normákért” kiabálni. Tudniillik a polgári törvényességnek a bőgatyás-népi „igazságszolgáltatáshoz”, a vérhabosan hörgő, álviszolygó szuper-szar-publicista prejudikatív „ítélethirdetéséhez” nincs köze. Mert a jogállam már csak ilyen. Egyébiránt pedig sag’ schon, hogy mi a véleménye egy kis Révésznek a nagy Biszku kollektivista „kegyetlenségeiről”, sőt – megkockáztatom – még az is tökmindegy, hogy az orbitális Schiffer Andrásnak mi a véleménye. Vagy nem? Ilyet már ne mondjak, ez már túlzás részemről!?
A Magyar Narancs szerint „Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.
És mi volna akkor – ne legyen félreértés, nem komolyan kérdezem, csak úgy, viccből! –, mi volna, ha nem a „szenvedések történetét” forszíroznánk szenvedélyesen, hanem egyszerűen csak – horribile dictu – az értelem „történetét” kezdenénk el, ha nem is mindjárt „írni”, de legalább megérinteni valamelyest?!
Azt mondom, ne tegyük! Mert, mihelyt nekikezdenénk, rögvest belehalnánk az erőlködésbe, nem vagyunk hozzászokva a szellemi terheléshez.
Így kezdődik a könyv: „Korunk nem csupán a kereskedelem, hanem az eszmék világában is valóságos kiárusítást rendez. Minden olyan potom áron megszerezhető, hogy kérdés, vajon a végén egyáltalán akar-e még valaki licitálni”.
Marx „gigászi faviccének” első mondta: „Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben a tőkés termelési mód az uralkodó, mint »óriási árugyűjtemény« jelenik meg, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája”.
Gounod-Goethe: „eladó az egész világ”.
Mikszáth az Új Zrínyiászban: „Hallottál már ilyet, Patacsics, hogy pénzt kérnek a vendégtől?”.
Moliére: „a pénz minden lakat kulcsa”.
Madách: „ibolyák, első követei / A jó tavasznak. Vásároljanak! / E kis virág az árvának kenyért, / És a szegénynek is szép éket ad”.
Ady: „Én nyöszörögtem. A habok / Az üzenetet egyre hozták: / Várunk. Van-e már aranyod?”
József Attila: „Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt”.
Francis Wheen: „Marx – akárcsak Jézus – legalább annyira figyelembe vette az elnyomorodás szellemi, mint gazdasági szempontjait. Mit nyer az ember, ha az egész világot megkaphatja, de cserébe elveszíti a saját lelkét?”.
Ezt kérdeztem én is (tegnap) Békesi Lászlótól. Ő mit nyert lelkileg, eszmeileg, szellemileg a „jó kis kapitalizmussal”? És azért kérdem ezt éppen tőle, mert én még embert oly boldognak, vidámnak, fölszabadultnak, szívből kacagónak nem láttam, mint amilyen Békesi volt vasárnap este a televízióban. Illetve hazudok, mert láttam. Petschnig Mária Zitát. Szintén a tévében, tegnap. Ő is szívből kacagott. Kálmán Olgával. Azon derültek (két repeső női lélek), hogy mennyire, de mennyire ostoba a kormány, Matolcsyéknak egyszerűen lövésük sincs a „jó kis kapitalizmus” lényegét illetően.
És én ezt értem is. Ezek az emberek megdöbbentően pitiánerek. Boldogan triumfálnak most, hiszen ők már a legelején megmondták ugyebár, a nagyhatalmú kollégának, a szakmabelinek, hogy Gyurikám, nem lesz ez így jó! S lám, megint nekik lett igazuk!
Igen, csakhogy meglehetősen szánalmaska e győzelmi mámor. Olyan, mintha valakiben így manifesztálódna boldogan a szellemi magasabbrendűség-tudat: „ugye-ugye, én megmondtam: temessük el Anyuka hulláját, különben megzabálják a dögevők”!
Egyébként soha nem értettem, miért elegánsabb, ha az embert – halála után – nem a vadállatok marcangolják szét, hanem a kukacok rágják pohanyóssá. Adyban, Balassiban van méltóságtudat („Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holt testeknek”), míg a „piacgazdálkodás” rajongóiban egy szemernyi sincs.
Azt értem, hogy Békesi, Petschnig elfogadják a kapitalizmust (mint megkerülhetetlen adottságot), magam is ezt teszem, azt viszont egyáltalán nem értem, hogy miért örülnek is Békesiék a kapitalizmusnak. Becézgetik, dédelgetik: „jó kis kapitalizmus”, szép kis kapitalizmus, aranyos kapitalizmus…
Olyan ez, mint mikor a nő olthatatlanul lesz szerelmes abba a baromállatba, aki kíméletlenül megerőszakolta. Gyereket szül neki. Úgy érzi, szüzességének bukásával a véres erőszak lett a világ örök, kikekerített rendje; vagyis az ilyen ember számára a legyőzetés, a megaláztatás boldogságánál, a brutális megbaszottság érzeténél nincs gyönyörűségesebb mámor. Szóval, értem én ezt, mégis kiábrándító a látvány, mert, nem tudom, nekem valahogy Békesiék olyan valamiféle értelmiségiféle embereknek tűntek. Eddig. Újabb kettővel kevesebb.
Persze, mielőtt elragadtatnám magam, jelzem, árnyalt a kép, nem pontosan tudható, egyáltalán van-e Békesiben, ha nem is értelmiségi véna, de legalább valamicske entellektüel hajszálerecske. Könnyen elképzelhető, ő is csak szimpla karrierista. Mindenesetre ez olvasható az Országgyűlés honlapján megjelent életrajzában: „1968-ban – miután a gimnáziumban nem volt KISZ-tag – belépett az MSZMP-be. Ez volt a feltétele annak, hogy 1969-ben kinevezzék pénzügyi osztályvezetővé, majd 1972-ben a Pest Megyei Tanács általános elnökhelyettesévé”.
Kitűnő mondat! Tökéletesen cáfolja a bornírt hiedelmet, mely szerint a komonizmusban „hithű komonisták” bitorolták a szakmai pozíciókat. Lám, épp fordítva történt, nem úgy, ahogyan azt a mára antikomonistává magasztosult Békesiék állítják, sugallják. Valójában képzett szakemberekből lettek a komonisták (értsd: párttagok), s ez – megmosolyogtató módon – éppen Békesi életrajzából (öntudatlan, ön-szerecsenmosdató vallomásából) derül ki.
Békesinek be kellett belépnie a pártba. Nem minden esetben volt alapkövetelmény a belépés a kinevezéshez, de általában jó néven vették, ez igaz. Ugyanakkor fölvetődik a kérdés: e szörnyű, komonista kényszer azt is jelentené, hogy Békesinek közvetlenül Maróthy elvtársig kellett pedáloznia magát? Mint tudjuk, Békesi az MSZMP Budapesti Bizottságának titkáraként (Maróthy de jure és de facto helyetteseként), plusz az MSZMP KB egyik fontos munkabizottságának tagjaként próbált „csinálni egy jó kis kapitalizmust” a komonizmusból. Ez eddig világos. Mocskos komonisták! Egészen a Központi Bizottságig kényszerítették föl a szegény-szegény Békesi elvtársat, „miután a gimnáziumban nem volt KISZ-tag”. Hanem vallásos volt. Bizony ám! Legalábbis a hivatalos állítás szerint Békesit „nem vették fel az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, arra hivatkozva, hogy továbbtanulásának nincsenek meg az anyagi feltételei (édesapja két évvel korábban elhunyt). Az eltanácsolás valódi oka a család gyakorló vallásossága volt”.
A mocskos komonisták!
Na, de aztán! Hálistennek Maróthy elvtárs végül „fölvette” Békesi elvtársat. Évekig együtt imádkoztak, „gyakorolták a vallást” a Köztársaság téri ateista pártimaházban.
Maróthy elvtársat is letartóztatni! Biszku őrizetbe vétele Orbán és Matolcsy bőszült hülyeségeit „kompenzálja” (noha Orbánék KISZ-tagok is voltak a gimnáziumban!), míg Békesi akkor igazulna meg igazán, ha a komplett komonizmust tartóztatná le a demokrácia.
Szánalmasak. (Jóval szánalmasabbak Biszkunál.)
De térjünk vissza a tudós ősneofitához; ez volt a kérdésem: Kornai professzor miért nem cáfolja Francis Wheen állítását?
Ha nem tudja cáfolni, miért nem vitatja legalább?
A formális válasz kézenfekvő: egy magyar-sas-közgazdász nem kapkod angolszász legyek után. Nagyon helyes, ám épp ezért (s csak ezért!) jegyezzük meg: Wheen Marx-életrajzát 22 nyelvre fordították le, Kornai önéletrajzát 6 nyelvre, ergo közel négyszer értékesebb Wheen munkája a Kornaiénál, már persze amennyiben a nyálkás sznobok szálkás fejével gondolkodunk, értékelünk.
Nem tudom bizonyítani, viszont erősen gyanítom: Kornai professzor nem szirti sas (noha lehet, hogy annak képzeli magát), hanem csak tájékozatlan. Nem igazi tudós. Mert vagy nem ismeri azt a munkát, amelyet mindenképpen ismernie kell (ha már egyszer Marxról tart előadást), vagy olvasta a könyvet, csak épp nem ért belőle semmit, vagy pedig olvasta is, érti is, és pont ezért sumákolja el Wheen ellenvetését, úgy tesz, mintha az állítás nem is létezne.
Megítélésem szerint Kornai professzor nem készült föl tisztességesen a yokohamai előadásra. Nem olvasott el mindent, amit el kellett volna olvasnia Marxszal kapcsolatosan, hanem inkább, jó szokásához híven (vesd össze), újfent föltalálta a tapadós spanyolsuvikszot, fecsegett valamit az egyetemi katedrán, hiszen őt (80 esztendős tudós nagyméltóságát) születésnapi előadásra kérték föl a japánok, ezek a helyes kis ferdeszemű tudósprofesszorok.
Kornai János arról beszélt a yokohamai egyetemen, hogy ő anno üldözött zsidóból lett „kommunista” elvtárs. (Békesi dettó, Békesi üldözött vallásgyakorlóból lett ateista funkci. Ő közvetve, Kornai direktben.) Kornai üldözöttből lett üldöző (vö. Vajda professzor tárgyi megállapításával: az ávón, a Szabad Népnél „felülreprezentáltak voltak a zsidók”), később persze ő is tudatos komonistáva súlyosbodott, mégpedig úgy, hogy „német nyelven” olvasta el A tőkét. Ezáltal „sajátos defenzív mechanizmus épült ki az agyában”, s amely „sajátos mechanizmus” „védőgátak” láncolatát képezte (szintén az agyában), „megakadályozta a marxizmustól idegen eszmék behatolását”.
Hogy hová? Azt nem írja a Mozgó Világ.
Értelemszerűen a professzor agyába nem lehetett behatolni (mert ott állt a „sajátos mechanizmus”, mint a cövek, illetve mint a karabahi kétharmad), miközben a tanár úr cikkének az értelemhez (mint agyi jelenséghez) érintőlegesen sincs köze. Vagyis a szöveg egészéből az derül ki, hogy Kornai professzornak nem az agyába, hanem az üldözött (majd „felülreprezentáltan” üldöző) zsidólelkébe „nem hatoltak be a szocialista tanoktól idegen eszmék”. (Itt az agyi és a lelki tevékenység metaforikusan van megkülönböztetve.)
Hogy melyek „a szocialista tanoktól idegen eszmék”? Egyszerű. Vagy a feudalista, vagy a polgári (kapitalista) tanok eszméi. Ezek nem hatoltak bele. A professzor lelkébe. Miért? Mert az „agyában” már ott kepeszkedett a „sajátos mechanizmus”. Így azután: „Hiába került elém egy mű, amely vitatkozott Marxszal. Semmibe vettem, elhárítottam magam, mondván: ez az ellenség elfogult hangja”.
Míg ma már ott tart a közgazdász egyetemi tanár, hogy „elé” sem „kerül” az a „mű” (pl. Franis Wheen idézett könyve), amely „vitatkozik” a professzor primitíven antikomonista előítéletével (értsd: cáfolja azt); esetleg elékerül, csak még mindig ott defendálódik a „sajátos mechanizmus” a tanár úr agyában. Vagyis most a marxi „eszméktől” „hárítja el magát”, a marxi „tanokat” „veszi semmibe”. S teszi ezt az a „közgazdász egyetemi tanár”, akinek csak a színe váltott a fonákjára, illetve a fonákja az ellenfonákjára. Ma nem a burzsujt üldözi, mint tette azt a negyvenes-ötvenes évek derekán (petyhüdt burzsoából vídia-prolivá hirtelenült zsidó-üldözöttként), hanem az agyilag gátolt, egykori üldöző-komonista-önmagát üldözi. Ma is agyilag gátoltan.
Aki butának született, buta marad élete végéig. Maximum közgazdász egyetemi tanár válik belőle. Így hát, 80 évesen, méltán ünnepli önnön személyiségét, stílszerűen a minden gátlás nélküli neofiták „őspatkány-fészkében” (a Mozgó Világban), ahol serényen ömleng: „Felmentve éreztem magam az alól, hogy a számomra elfogadható gondolatokat ütköztessem a szemben álló gondolatokkal”.
Múlt időben! Merthogy ma már nem érzi magát fölmentve. Nincs rá szüksége, hiszen ma már objektíve, társadalmilag (akadémiai díjjal, Széchenyi-díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend közép- és nagykeresztjével megjelölten) van fölmentve a gondolkodás alól. Vagyis abszolút mértékben. Így válik a szubjektum objektummá, így bábozódik át a „közgazdász egyetemi tanár” pszichiáter-filozófus professzorrá: „Ez a szellemi állapot egyébként nemcsak meggyőződéses kommunistákra jellemző, hanem többé-kevésbé más fanatikus hívőkre is. (Hasonló következtetésekre jut Amos Oz, a nagy izraeli író remek írásában: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust?) Az inkvizíció ügyésze vagy bírája, az öngyilkos merénylőket halálba küldő terrorszervezet funkcionáriusa, a hittérítő, a fundamentalista prédikátor vagy a megszállott karizmatikus politikus lehet művelt és intelligens, rendelkezhet jó intellektuális képességekkel, de a gondolkodását saját fanatikus hite mereven és áthatolhatatlanul elzárja az ellenérvek elől. Meggyőzhetetlen bármiféle higgadt, racionális érveléssel mindaddig, amíg a hit morális támasztékai erősek a saját lelkében”.
Ebben a szövegben pedig már minden megvan, ami (a nőpárti Sándor Klára szép, gyöngéd, női szavaival élve) „ocsmány” és „dögletesen undorító”.
Nem titkolom kedves álláspontomat: Kornai professzor szellemi lator; tudományos nevén: Közgazdász Barabbás.
Akár a többi professzor. Legalábbis Francis Wheen találó megjegyzése szerint a „féleszűek” s a „közgazdász egyetemi tanárok” úgy cáfolják Marxot, hogy „kiragadnak” a szövegéből egyetlen mondatot, azt zseniálisan meghánytorgatják, megkommentelik (ahogy ma mondani szokás), ezáltal teszik intellektuálisan lehetetlenné a dinka filozófust, aki amúgy (Kornai professzor szerint) maga is egy „zseniális elme”.
Állítja Francis Wheen.
Ezzel szemben én azt állítom, hogy az ominózus marxi mondatnak csak a töredékét kapirgálja elő A tőkéből a zseniális „közgazdász egyetemi tanár”, ennyi ugyanis bőven elegendő számára a közgazdaságtudományi hánytorgatáshoz, a zseniális kommenteléshez.
Az antimarxista zsenialitás (és debatteri tisztesség) nagy idolja a Mozgó Világban példázza-konkretizálja Francis Wheen megkapó szarkazmusát, Kornai professzor P. Szűcs Julianna havibájos „havilapjában” „talál bizonyítékot a munkások abszolút elszegényedésének állítólagos marxi tételére” (Wheen), szó szerint így: „Kételyek támadtak bennem olyan elméleti tételek iránt is, amelyeket Marx és követői nem ignoráltak, hanem alapos tanulmányozás után állítottak fel”.
Vagyis Marx nem ignorálta az elméleti tételét. Hanem alaposan tanulmányozta. Utána fölállította.
Hát, nem tudom… Ha ez ilyen könnyen menne, magam is alaposan tanulmányoznám. De semmiképpen sem ignorálnám. A saját elméleti tételemet, és akkor – értelemszerűen – a guru-szexológus ignorálná az ő saját elméleti tételét, s amely így hangzik:
Mély hálám a mély együttérzést, ugyanakkor vigasztaljon bennünket, hogy Marxnak viszont sikerült fölállítania. A saját tételét. Ami persze nem azt jelenti, hogy keverhetjük a szerző tökét A tőkével, és már csak azért sem tehetjük ezt, mert Kornai professzor szerint Marx „követői” is „fölállították”. Marx „tételét”. Elhiszem, bár ezt már nem egészen értem (talán, ha Lux Elvira segítene a professzori tétel értelmezésében), annyit tudok konkrétan – Heller Ágnes Filozófiám története című könyvéből –, hogy még Hellernek (mint zseniális „követőnek” is) csupán Lukács mester tételét sikerült fölállítania. Ráadásul ez így, ebben a formában, egyszerűen nem igaz – írja Heller –, hanem az egész mocskos pletykát – írja Heller – Frau Habermas koholta és terjesztette széltébe-hosszába. Mindegy, volt, ahogyan volt, ti. Kornai professzor így is, úgy is egyetlen példával igazolja a Mozgó Világban, hogy Marx intellektuálisan korlátolt: „egyetlen példát hozok fel, Marx sokszor idézett megállapításait a nyomor felhalmozásáról”.
Világos, de miért csak egyetlen példát? Nincs több? Vagy a közgazdász tanár úr (bőséges zavarában) elfelejtette a többit?
Én azt mondom, ne firtassuk ezt tovább, ha egyetlen, hát egyetlen, érjük be ennyivel!
Tehát (teljes kontextusában) így hangzik az önfölállított marxi tétel professzori ledöntése a tudós „havilapban”: „Csak egyetlen példát hozok fel, Marx sokszor idézett megállapításait a nyomor felhalmozásáról. »A tőkés felhalmozás általános törvényéről« szólva kijelenti: »A gazdagság felhalmozása az egyik póluson… egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson…« (A tőke, I. kötet, 603-604.) Marx követői – és ez nincs ellentétben a fenti mondat sugalmazásával – a munkásosztály relatív és abszolút elnyomorodásáról beszéltek”.
Tehát itt a fortélyos professzor még saját bevallása szerint sem Marx állításával, hanem annak – állítólagos – sugalmazásával „vitázik”, arról beszél, hogy az ő következtetése (szerinte) „nincs ellentétben” Marx mondattöredékének sugallatával. Jó, akkor nézzük, mit tettek a marxi sugallattal „szemben” a „felületes benyomások”! „Ezzel szemben nemcsak külföldi utakon szerzett felületes benyomások, de minden megbízható statisztika is egyértelműen igazolta, hogy a fejlett kapitalista országokban a munkájukból élő emberek átlagos életszínvonala évszázados léptékkel mérve igen lényeges mértékben emelkedett.”
Ez az állítás már egy gyöngeközepes intellektusnál is így folytatódnék: „a fejlett kapitalista országokban az életszínvonal nagymértékben emelkedett, s amely emelkedés nem a fejletlen országokban élő népek rovására történt! Például Indokína veszett bombázása az amerikai filiszter számára nem biznisz volt, hanem áldozathozatal”.
Nos, nagyjából ezt a „tételt” kellett volna mindenekelőtt rögzíteni (leírni), majd bizonyítani a Mozgó Világban!
Egyébiránt az ATV-ben is ez zsoltár van napirenden, ez megy éjjel-nappal, orrba-szájba: Amerika a kapitalizmus apostola, misszionáriusa, a „Pax Americana” vietnámi, afganisztáni, iraki küldetése révén „a fejlett kapitalista országokban a munkájukból élő emberek átlagos életszínvonala igen lényeges mértékben emelkedik”.
Míg a fejletlen kapitalista országok munkavállalói le vannak kakilva. Szépen, liberálisan, s persze tudósprofesszorilag. Merthogy Béke-Amerikának sokszorosan van szüksége extraprofitra, béke-haditámasz-pointokra.
Persze Kornai professzor ezt így (expressis verbis) nem jelenti ki (az ellenkezőjét sem!), hanem tágra mereszti csillogón professzori szemét (ilyen a professzori szemét) a Mozgó Világban, s rácsodálkozik a „tagadhatatlan” valóságra: Nyugaton némelyek jól élnek, némelyek nem; szó szerint így: „a munkájukból élő emberek átlagos életszínvonala… emelkedett. Miközben persze tagadhatatlan, hogy nem tűnt el a nyomor ott sem”.
Tagadhatatlan? És vajon ez mennyiben érdekes?!
Az intellektusnak nem az a dolga, hogy állítson, vs. tagadjon, hanem hogy megmagyarázza (ha tudja), miért nem tűnt el a nyomor?
Tessék bátran kijelenteni: azért nem tűnt el a nyomor, mert „a kapitalizmus nem jó, de még nem találtak ki nála jobbat”! És ha eddig nem találtak ki, akkor nem is lehet kitalálni jobbat. Ami pedig a legmókásabb az egészben, hogy: épp e hamisítatlanul konzervatív, ortodox tovarisok féltik a leghangosabban vicsorogva az innovatív liberalizmus szellemét. Például a komonistáktól. Biszku Bélától.
Innováljunk, ámde csak módjával! Az innováció garanciája, hogy az ne legyen határtalan. A határ pedig mindig ott van, ahol ma élünk: ha eddig nem találtak ki jobbat (bárminél), akkor annál nincs jobb. Ezért aztán a találékony Kornai professzor is föltalálta a csövetlenségben a lyukatlanságot, tehát még csak nem is a csőben a lyukat.
Hogy miért?
Mert mint tudjuk, igen-igen ostobák a közgazdász egyetemi tanárok (Wheen szerint a féleszűség nívóját sem ütik meg), miközben (korlátoltságukat lelkileg kompenzálandó) professzori, akadémiai stallumaikra, orbitális diplomáikra, legendás műveltségükre, tanultságukra, tájékozottságukra („német nyelven” való olvasottságukra) hivatkoznak – s pontosan ezáltal válnak nevetségesekké!
Mert, lám, Kornai professzor is az originalitás igényével „cáfolja” Marxot (2008-ban!), miután Wheen cca. 10 évvel korábban világosan rögzítette: a „Közgazdász egyetemi tanár” „féleszű”. Ami persze Kornai professzort személyesen nemigen zavarja, ő továbbra is vidáman hamisítja Marxot. Írja Francis Wheen, noha nem konkrétan Kornaira, hanem Wilsonra, Kolakowskira, illetve – némi disztinkcióval – K. Popperra utalva. És ami a lényeg: teszi ezt 1999-ben. Mire Kornai professzor (2008-ban!) nekidurálja magát, s kiráncigál Marx szövegéből egy (önmagában teljességgel értelmezhetetlen) mondattöredéket. Ismétlem: 2008-ban, kilenc évvel Wheen könyvének megjelenése után. Ez is ügyes. Sőt az ügyesnél is ügyesebb!
Attól persze, hogy Kornai professzor nem ismeri Wheen érveit, még cáfolhatná azokat (véletlenül), ámde nem cáfolja! Nem bizonyítja, hogy az idézett mondattöredék ekvivalense A tőkének. Kornai megpróbálja cáfolni Marxot, s amely tudós nekivakaródzásból nem bizonyítás lesz, hanem csak egy picinke nyögés, egy újabb unalmas állításka: „A proletariátus elnyomorodását jövendölő tételeknek sarkalatos szerepük van a marxi gondolatmenet végkövetkeztetéseinek levonásában. Ha igaz lenne, hogy a nyomor nőttön-nő, és mind tömegesebbé válik, akkor az emberek millióinak haragja már elsöpörte volna a kapitalizmust”.
Nos, pontosan ezt kellene bizonyítani! Hogy a kapitalizmust az „emberek haragja söpri el”. Ráadásul azonnal. Ugyanis, ha nem azonnal, akkor: a kapitalizmus jó (mint „legkisebb rossz”). Vagyishogy az alig féleszű egyetemi tanár egykoron sztálinistaként keverte, ma kontra-sztálinistaként zagyválja Marxot Pottier Jenő bácsival, illetve a Bresztkovsky Ernőkét zengető Szófia nénivel: „ez a harc lesz a végső”, továbbá: „holnapra megforgatjuk az egész világot” (ez utóbbi Vitányiék indulója volt a NÉKOSZ égisze alatt + Kodály-módszer).
Dalolni szép!
Szundikálni jó (a polgári parlamentben).
Ámde olvasni sem szégyen!
Marx (pl. a Kommunista kiáltványban) világossá teszi: a feudális nyomort nem az „emberek” tömeges „haragja”, hanem a burzsoázia „elitista” tevékenysége „söpörte el” (már amennyiben elsöpörte).
A közgazdász egyetemi tanár ma is úgy képzeli a „nemzetközi munkásosztály forradalmát”, ahogyan sztálinista korában (a Szabad Nép szerkesztőségében) ábrándozott róla, csak most nem „munkásosztálynak”, hanem „emberek milliói haragjának” nevezi a dolgot, s persze negatív előjellel. Kornai ma is úgy képzeli el az „emberek millióit”, mint egy szorosan szervezett bolsevik élcsapatot, amely ugyebár, ha egyszer nagyon megharagszik, akkor aztán, sutty!, végleg elsöpri a kapitalizmust.
A neonácik (a liberálisok szemérmesen „relativizálóknak”, „szélsőjobboldali holokauszt-tagadóknak” nevezik őket), szóval, a neonyilasok szerint valójában „nem volt holokauszt”, hanem a zsidók találták ki, hogy Auschwitzban emberek millióit gyilkolták meg. Mármost az efféle „holokauszt-tagadást” – szintén mókás módon – éppen Kornai professzor tudósszövegének parafrázisa legitimálja: „Ha igaz volna, hogy Birkenauban milliókat gázosítottak el, s hogy a genocídium a II. világháború során mind tömegesebbé vált, akkor a (zsidó)emberek millióinak haragja elsöpörte volna a nácizmust”.
Tessék elhinni: az emberiség nem így „működik”! Nem úgy, ahogyan azt az egykori veszett voluntaristák (ma nyivákoló posztvoluntaristák) elképzelik. Például Marosán elhiszi a „társadalomkutatók többségének”, illetve a „közös konklúziónak”, hogy „az amerikai forradalom következményeként a nyugatos intézmények túlnőttek az európai kontinens határain”, s ezért „a Nyugat sikere túlmutat a történelmi vagy természeti véletleneken”.
Igen, csakhogy a zsidógenocídium jóval az „amerikai forradalom” után történt, s ami azt jelenti „értelem”-szerűen, hogy Auschwitz is a „nyugatos intézmények” része. „Túlnőtt a véletlenen”. Így – a kornai-marosáni „logika” szerint – az „embermilliók” kiirtása, ha nem is az „emberek millióinak” akaratából, de mindenképp az egyetértésével történt.
Kornai professzor számára ma evidencia, hogy az 1956-os „forradalmi elsöprés” közvetlenül a „szocialista rendszer”, közvetve pedig Marx ellen irányult: „A szocialista rendszer korábbi lelkes és naiv építőjéből már az ötvenes évek közepétől kezdve a rendszer éles – mind élesebb – kritikusává váltam”, továbbá „a szocialista rendszer (…) megvalósította Marx tervét”.
Állítja Kornai professzor.
Miközben tény: 1956-ban (a „társadalomkutatók többségének közös konklúziója” szerint) az „emberek milliói” nem a „szocialista rendszer” ellen lázadtak föl. 1956 nem polgári forradalom volt (a szociálfeudalizmussal szemben), nem polgári ellenforradalom volt (a „szocialista forradalommal” szemben). Legalábbis az „emberek millióinak” (pl. a munkástanácsok tagjainak) tudatában. Ezt Kornai professzor sem vitatja. Mint ahogy (gondolom) azt sem vitatja, hogy ma Magyarországon „emberek milliói” „csalódtak a kapitalizmusban”. Illetve dehogyis csalódtak, különben már régen elsöpörték volna, s ha nem is mindjárt a kapitalizmust, de legalább azt a Fideszt, amely galádul átverte őket két évvel ezelőtt. Tudjuk, ma (is) a Fidesz a legnépszerűbb párt. Relatíve. És amely viszonylagosság azt jelzi (paradoxmód), hogy ma „emberek milliói” az egész rendszerrel (így mondják: a „rendszerváltással”) elégedetlenek. Mégsem söprik el.
Vajon miért?
Merthogy nincs nála jobb? Lehet. De nem ez a kérdés. Ugyanis a liberális közgazdászprofesszor azt pöfögi elő trockista szájával (két szája van neki!) a Mozgó Világban, hogy az „embermilliók” ripsz-ropsz söprik el azt a rendszert, amelyben ők rosszul élnek.
A legendásan (von Bürgerhaus aus) művelt Kornai professzor nyilván azért nem ismeri Karinthy fent idézett könyvét, mert az nem olvasható „német nyelven”, miközben, nagyon úgy tűnik, a professzor nemcsak írni, olvasni sem tud magyarul, ha ugyanis tudna, ismerné Karinthyt, s ami által (talán) nem beszélne marhaságot a Mozgó Világban.
Nézzük tehát Karinthy szövegét!
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.
Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.
A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:
– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek - de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.
Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”
Kornai professzor okos tudósnak képzeli magát. Kornai professzort emberek „milliói” képzelik okosnak. Pedig nem az. Kornai professzor azt hiszi, nincs hamistudat, és különösen nincs tömeges hamistudat. Pedig van. Vagyis az „emberek milliói” minden további nélkül hihetik (együtt is, külön-külön is), hogy jó az, ami nem jó. Mert nincs nála jobb. Nincs názáreti ember! A lator Barabbásnál még nem találtak ki jobbat.
Ezt egyébként Békesi László mondta tegnap este az ATV-ben (egy bólogató fejű médiakutyának), s amellyel az egykori vezető „kommunista” akarva-akaratlan állítja: az országnak, a társadalomnak, a népnek nincs szüksége értelmiségre, nincs szükség szellemi mérnökökre, hanem csupán szakképzett, realista hatalom-technikusokra van szükségünk ahhoz, hogy „megegyezzünk végre az IMF-fel”, oszt onnantól kezdve minden frankó. A kapitalizmusban. Míg szegény Hankiss Elemér legalább már odáig eljutott, hogy ő legalább erősen sóhajtozik. Cirka 25 év után. Még mindig azt nyiszorogja (szintén az ATV-ben, ő persze egy másik bólogató médiakutya lelkébe sóhajtván bele), hogy mégiscsak ki kéne mán találni Magyarországot! Mintha azzal bármi megoldódna.
„Találjuk ki Magyarországot!” Ócska banalitásokkal. Hankiss Elemér közel egy órán át fecsegett a tévében (arról, hogy mi volna a jó megoldás végre), mármost, ha bárki egyetlen olyan mondatot idéz tőle, amely túllendül az üresen kongó közhelyek karámján, akkor annak fizetek. (Vagy beajánlom itt a moderátornál. Pertu haverom a moderátor!) Hankiss szerint „meg kell tanulnunk élni a bizonytalan világban”. Bizony! Mert bizonytalan a világ. Az benne az egyetlen (hankissi) bizonyosság, hogy meg kell tanulnunk élni a bizonytalanságban.
Persze a Békesitől még ennyi sem tellett, ő ezt mondotta tegnap, már-már teljesen fölvillanyozódva ennen világbölcsességétől: „a kapitalizmusnál nem találtak ki jobbat”. Olyannyira nem, hogy – Békesi bevallása szerint – még néki sem sikerült kitalálnia jobbat (a „Bartha Ferivel”), pedig hát ők (a „Bartha Ferivel”) igazán megpróbáltak „kitalálni egy jó kis kapitalizmust”. Nyilván a rossz nagy kapitalizmus helyébe. Tudniillik a „szocializmus” helyébe nem kellett kitalálni kommersz kapitalizmust. Részint azért, mert az már történelmileg „ki lett találva” (a nagyvilágban), részint pedig azért, mert a kapitalizmus már 1946-tól (az „értékálló Forint” bevezetésétől kezdődően) szervesen épült ki Magyarországon (vö. P–Á–P; Á–P–Á stb.), mégpedig olyan rendszerré objektiválódott, amely helyébe nem lehet csak úgy (voluntaristán) „kitalálni” valami sokkal jobbat. Sem bibóilag, sem hankisselemérileg, sem békesi-barthailag.
Találjuk ki a „demokratikus szocializmust”! „Találjuk ki Magyarországot!” „Találjunk ki egy jó kis kapitalizmust!”
Aztán sikerült is kitalálniuk. Saját magukat. Se. Olyanokká találták ki ügyes önmagukat, amilyenekké sikeredtek. Azzal a Kornai professzorral együtt, aki szerint a munkásság mindent elsöpör, ami rossz, ami reakciós. Vagyishogy amit nem söpör el a munkásság (kollektíve), az jó. Már amennyiben nem találtak ki nála jobbat.
Amikor Marx A tőkében a Dzsagannáth-metaforát használja, világosan jelzi: nem a munkavállalók söprű-forradalmi lelkes-cselekvésére vonatkozó társadalomlélektani hatástanulmányt ír, hanem logikai levezetést. Vagyis az az „elsöprés”, amelyre Kornai professzor gondol, csak egy különleges zseninek sikerülhetett (egy ízben), ráadásul neki is sajátos történelmi helyzetben, speciális körülmények között és erősen korlátozott hatásfokkal (Lenin már 1921-ben megírja A terményadóról című dolgozatot, majd bevezetik a NEP-t stb.), míg a názáreti kolléga (Karinthynál) az „emberek millióinak” élén az azonnali forradalom teljességre törekszik. Így a bukása is totális.
A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk [ti. az „emberek millióin”]. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”
Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod...”
Ő pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.
Francis Wheen szerint „Marx – akárcsak Jézus – legalább annyira figyelembe vette az elnyomorodás szellemi, mint gazdasági szempontjait. Mit nyer az ember, ha az egész világot megkaphatja, de cserébe elveszíti a saját lelkét?”.
Kíváncsi volnék a „kommunista” Békesi válaszára.
Kornai professzor miért nem cáfolja Francis Wheen állítását?
Francis Wheen szerint „Marx – akárcsak Jézus – legalább annyira figyelembe vette az elnyomorodás szellemi, mint gazdasági szempontjait. Mit nyer az ember, ha az egész világot megkaphatja, de cserébe elveszíti a saját lelkét?”.
Ugyanez Marx megfogalmazásában: „a tőkés rendszerben a munka társadalmi termelőerejének fokozására irányuló összes módszerek az egyéni munkás rovására érvényesülnek; a termelés fejlesztésére szolgáló összes eszközök a termelő elnyomásának és kizsákmányolásának eszközeibe csapnak át, a munkást részemberré csonkítják, a gép függelékévé alacsonyítják [vö. Csoóri: „Gépek, gyártmányok zengnek… szélütötten”, József Attila: „Bemásszák lelkünket a gépek, / mint aluvót a bogarak”, Kosztolányi: „Gépet csináltak belőle”, továbbá Chaplin: Modern idők], munkájának gyötrelmével megsemmisítik annak tartalmát, elidegenítik tőle a munkafolyamat szellemi potenciáit, ugyanabban a mértékben, amelyben a tudományt önálló potenciaként bekebelezik a munkafolyamatba; eltorzítják a feltételeket, amelyek között dolgozik, a munkafolyamat közben a legkicsinyesebben gyűlölködő zsarnokságnak vetik alá, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsagannáth-kerekei alá dobják [vö. E. Petri: A munkásosztály a paradicsomba megy]”.
Marx idézett metaforáját az idő, a történelem tökéletesről zseniálisra csiszolta! Gondoljunk arra: nem csak Fehér Lajos, Nyers Rezső, nem csak Vitányi, Donáth, Vajda, Vásárhelyi, Hegedüs, Kornai… hanem még Grósz Károly is úgy vetette (végül) „fertőzött”, „kelésekkel” borított, „nedvedző” lelkét a kapitalizmus Dzsagannáth-kerekei alá, miként anno Szanátan Gószvámí semmisítette meg saját, „az Úr szolgálatára alkalmatlannak, haszontalannak” bizonyult „testét”! Nyersék „tanítványairól”, a Németh Miklósokról, Békesi Lászlókról, Bauer Tamásokról, Bokros Lajosokról, Lengyel Lászlókról, továbbá a már egészen primitív ragadozó-neofitákról (a Kapolyi Lászlókról, Gyurcsány Ferencekről, murvás párttitkárokról, szőlős KISZ-titkárokról, túzokos KB-titkárokról, PB-tagokról) már nem is beszélve. Tudomásom szerint egyedül Liska Tibor (s talán egy-két Angyal Ádám) nem vált Dzsagannáth-nyomorékká, kívüle mindenki (úgy értem, minden közgazdász) behódolt a kapitalizmusnak, szellemileg is, morálisan is: nem csak történelmi adottságként fogadják el a Dzsaggernot-tőkeszisztémát, hanem (mint Szanátan Gószvámí) lényegileg azonosulnak vele.
A szellemi elnyomorodás egyik eklatáns példája a Népszabadságban jelent meg nemrég, noha valószínű, hogy a szerző (Marosán György) esetében nem elnyomorodásról, hanem eleve nyomorúságról van szó. Könnyen elképzelhető, Marosán a kommunizmust mindig is az apja hülyeségeivel (a komonizmussal, a komenyizmussal) azonosította. Ugyanis az öreg Marosán sem volt kommunista (csak egy lelkes, ámde szimpla tovaris), nem ismerte Marxot, nem is igazán érdekelte, így azután a fia (aki a nyolcvanas években az MSZMP „piacpárti reformerei” közé tartozott) szükségképpen vált olyan huncut-szégyenlős kapitalistává, aki legutóbbi cikkében egyetlenegyszer írja le a kapitalizmus szót, s akkor sem mint alanyt. Marosán szerint a „Nyugat” fejlődésének „csúcspontja (…) az 1990-es évekre tehető, amikor a kapitalizmus fő vetélytársa, a kommunizmus megbukott”.
A Nyugat jövője című kolumnányi írásban a szerző nem terjedő kapitalizmusról beszél, hanem hódító „nyugatos intézményekről” ömleng: „Az amerikai forradalom következményeként a nyugatos intézmények túlnőttek az európai kontinens határain, és ettől kezdve a Nyugat már nem földrajzi térséget jelölt”.
Valóban így történt. A nyugatos intézmények az „európai kontinens határain”, míg Marosán mondatai az eurázsiai, afroamerikai röhejesség határain nőttek túl.
És nem is elsősorban azért, mert a szerző (s az ő rovatvezetője, olvasószerkesztője) szerint a „nyugatos intézmények” nem úgy „nőttek túl” az „európai kontinens határain”, hogy például átnőttek Amerikába, hanem úgy, hogy az amerikai kontinens határain nőttek túl: „az amerikai forradalom következményeként”.
Ügyes publicista! Cukrot neki! Buci-kemencében égetett kristálycukrot. Azt ropogtassa! Hátha attól sikerül fölfognia, mi a különbség a „következményeként”, illetve a „következtével” kifejezések között. Persze igazságtalanul gúnyolódom, ti. olvastam az öreg Marosán könyveit, így bízvást kijelenthetem: messze jobb fogalmazási készsége volt, mint a gyerekének.
A kapitalizmus (az ifjú Marosán „magántulajdonon alapuló piacgazdaság”-nak nevezi) ab ovo globális jellegű tünemény, azt épp a „globalizálódás” (tőkecentralizáció, koncentráció, eszkaláció) teszi kapitalizmussá. Szükségképpeni terjedésének velejárója részint a zsidóvallás, a keresztény-keresztyén hitgyakorlás, részint a protestáns ideológia, részint a különféle konkvisztádori „missziók”, katonai, félkatonai diktatúrák, részint a fasizmus s persze a (Marosán által kizárólagosnak tartott) polgári viszonyrend: a „Nyugat jellegzetes intézményeinek rendszere”. Melyek ezek? A szerző szavai szerint a „parlamentáris demokrácia, a törvények hatalma, a véleményszabadság, az átlátható és korrupciótól (szándék szerint) mentes állam”.
Ettől nem kapitalizmus a kapitalizmus. Hanem viszont „Nyugat”. Hogy az állam „szándék szerint” mentes a korrupciótól.
Tehát Marosán szerint „megbukott a kommunizmus”, így a „piacgazdaság, a magántulajdon, a liberális demokrácia győzedelmeskedett, és a globális gazdaság is szárnyalt”.
Tanú vagyok rá: az efféle ócska sztálinista (most persze kontra-sztálinista) propagandadumáért („szárnyalt”, „győzedelmeskedett” stb.) már a hetvenes években is pofon járt a tüsténkedő agitpropkának bármely alsójárási KISZ-gyűlésen.
Aki egyszer megtanult valamit, nem felejti el. Marosán a „pártállam” vezető intézményeiben (az Ipari Minisztériumban, az MSZMP KB végrehajtó apparátusában, a kormányban) szocializálódott stilárisan, így azután ma sem több, mint silány apologéta, a kapitalizmus talpas „kormányszóvivője”.
A faterjában legalább volt némi gerinc, morális, emberi tartás.
Az egykori reformista-komonista karrieristák nem értik, illetve nem akarják érteni: attól, hogy a bibói „demokratikus szocializmus”, a Nyers Rezső-i „szocialista reformerség” vérrokona az intellektuális elhanyatlásnak, teljes lebutulásnak, még nem kéne erkölcsileg is mosogató ronggyá válni, nem illenék totálisan lepadlózni a kapitalizmus, a „Nyugat” bornírt „eszméje” előtt.
Marosán szerint a „Nyugat” 1990-től „szárnyalt” (merthogy „megbukott a kommunizmus”), „ám a XXI. században beköszöntő gazdasági, környezeti és életmódbeli válságok ismét napirendre »tűzték« a kérdést: mi tette a Nyugatot oly sikeressé, és vajon meddig tart a siker?”.
A „beköszöntő válságok” nem ezt a „kérdést »tűzik« napirendre” az értelmiségi számára. Hanem azt, hogy miért köszöntött be a „beköszöntő válság”, ha egyszer a „kommunizmus bukásával” elhárult minden akadály a „Nyugat szárnyalása” elől? A valódi értelmiséginek általában is ez az alapkérdése: „miért?” Erre Marosán nem válaszol, helyette sápítozva triumfál. Részint sopánkodik (jajjaj, „vajon meddig tart a siker?”), részint infantilisan tudóskodik: „mi tette a Nyugatot oly sikeressé?”.
Ezt sem tudod, Dzsagannáthy elvtárs?! Akkor mit tudsz?!
Olvasd el a Kommunista kiáltványt, olvasd el nyugodtan, nem szégyen az!; Marx világosan fogalmaz (talán még egy professzor is megérti), Marx kerek perec leírja, mi tette a kapitalizmust, a burzsoáziát, a polgári rendet sikeressé, győztessé, világforradalmi tényezővé!
Marosán szerint „Az elmúlt években egész sor ezzel a kérdéssel [mármint a kapitalizmus sikerével] foglalkozó jelentős – részben magyarul is olvasható – mű is született”.
Hát igen, ez a lényeg! Hogy sok könyv szülessék. Fejenként legalább 40! Meg lehet belőlük élni. Ráadásul a tömérdek („egész sor”) „jelentős mű megszületése” során „A társadalomkutatók többsége közös konklúzióra jutott: a Nyugat sikere túlmutat a történelmi vagy természeti véletleneken, és alapvetően intézményeken nyugszik. Ezek segítségével a Nyugat képes folytonosan adaptálódni”.
Vagyis a kapitalizmus több mint természeti jelenség, a kapitalizmus maga a Jóisten: „túlmutat a történelmi, természeti véletleneken”. „Alapvetően intézményeken nyugszik”. Mint Bizánc. S hogy miért? Mert ebben „a társadalomkutatók többsége közös konklúzióra jutott”.
Nos, ez is egy tipikus „tudós-értelmiségi” (Kornai-jellegű, Babarczy-szintű) ultima ratio: „a társadalomkutatók többsége közös konklúzióra jutott”.
És? Mi történt?
Igazuk van? Nincs igazuk? Jól látják a társadalomkutatók? Tévednek?
Nem érdekes! Ha több milliárd döglégy véli, hogy a feketedő disznótetem egészséges, akkor az a döghús csak egészséges lehet – az obligát trágyadombot körbezümmögő társadalomkutatók „közös konklúziója” szerint.
Marosánék hittel hiszik: nincs tömeges hamistudat, sőt épp ellenkezőleg, a logika is, a tudomány is demokratikus, az igazi bölcsesség kollektív, mindig mindenben a nominális többségnek van igaza. Az nem számít, hogy folyvást kiderül: „mégis mozog a Föld”, „a gyermekágyi lázat az orvosok okozzák”… vagyishogy valójában az értő, hozzáértő, okos embernek lehet igaza, szemben a mindenkori hatalom mindenkori birkáival, akik mindenkor engedelmesen, sőt lelkesen bégetik a mindenkori farkasok vezényelte ragadozó kánont. Hol azt „üvöltik” ordas-birkahangon, beeee, „haldoklik a kapitalizmus”, beeee!, hol azt, hogy „a kapitalizmus fő vetélytársa”, a „kommunizmus bukott meg”.
Marosán szerint „Kína, India és mások felemelkedése nem a Nyugat hanyatlásának, ellenkezőleg, a nyugati intézmények keleti hatalomátvételének a jele. Kelet lényegében a nyugati intézmények egy részének alkalmazásával dinamizálta magát”.
Itt a tudós szerző (egyetemi tanár, a filozófiai tudományok kandidátusa) nyilván vitéz alcsúti-felcsúti Félázsiai Baltásssy Viktorral „vitázik” buzgón (foltja varrja magát a zsákjára), egyébként meg is érdemlik egymást.
Tessék nekem elhinni: a „hanyatlás”, illetve a „fölemelkedés” történelemfilozófiai (kandidátusi) konfrontálásának ebben a vonatkozásban semmi értelme!
Jelenlegi tudásunk, konkrét ismereteink szerint az emberiség fejlődésének végső tendenciája nem a Szép Liberalizmus véghetetlen idillje, nem a Dicső Piacgazdaságban való örök-lágy libegés. S ez pontosan azért van így (gigászi viccesen), mert a fejlődés mindenütt (keleten is, nyugaton is) csak kapitalizálódás révén mehet végbe! Márpedig a kapitalizmus részint „forgolódó-zabáló”, részint önfelfaló szisztéma, ergo fönntarthatatlan. Erre utal Marx elemzése, hibátlan logikája, erre utalnak a tények. Egyébként maga Marosán is bekebelezésről, „keleti hatalomátvételről” beszél, joggal, vagyis éppen ez jelzi: a kapitalizmus csak addig egzisztálhat, amíg van mit „hatalomátvennie”. Miként a cápa (ahogy a klasszikusok mondották), ha nem haladhat előre, megdöglik.
És mindezt tinéktek magyarázzam?! A „piac” nem statikus. Hanem dinamikus. Ezért „sikeres”! Ám épp ebben rejlik a (majdani) bukásának is a döntő oka: ha a „piac” dinamikus, offenzív, akkor bekebelező, „hatalomátvevő” értelemszerűen, s ha már nincs mit annektálnia, mert minden hatalom „át” van „véve”, minden (természeti) forrás ki van zsigerelve, ha nincs további tere, nincs kifutása az offenzív mozgásnak, akkor a „piac” (mint olyan) szükségképpen szűnik meg. Erre mondják a marxi dialektikusok, hogy mennél gyorsabban fejlődik a kapitalizmus, annál serényebben lapátolva kotorja kifelé a sárgaföldet saját sírgödréből.
Ne legyen félreértés, nem kizárólag a jelenlegi válságszakasz ismeretében jutunk erre a következtetésre, hanem – egyebek közt – azon tény (marosáni) konstatálásából, mely szerint a Nagy Győzelem utánis válságban van a kapitalizmus. Sőt még csak most van igazán válságban, ti. a kapitalizmus „szárnyaló” cápahaladásának valójában a szovjet hadigazdaság léte (s nem a bukása) volt az egyik döntő motívuma. És ezen ma már csak a vakok (az elvakultak) csodálkoznak, miközben aggódva kérdezgetik egymástól, önmaguktól: „vajon meddig tart a siker?”.
Megmondom. A „sikertörténetnek” nem 2009-ben, de még csak nem is 1935-39-44-ben lett vége, hanem már 1914-ben. Ezt Marxtól függetlenül is így látja minden olyan humanista, kibe legalább a minimuma szorult az emberiességnek, illetve aki az indián, zsidó és egyéb genocídiumokat, a három (két „forró” és egy „hideg”) világégést, plusz szeptember 11-ét nem a sehol sem létező absztrakt „Gonosz” ármánykodásának tulajdonítja, hanem egy olyan viszonyrendszer objektív velejárójának, amelynek kísérőjelensége a polgári demokrácia értékkomplexuma is.
Marosánék (Kornaiék, Hellerék…) szerint „a Gulagért a kommunizmus a felelős”, míg Auschwitzért, Hirosimáért nem a kapitalizmus a „felelős”. Ez is ügyes.
Tehát lényegileg vége a „szárnyaló sikertörténetnek”, marad a tőkés-liberális hiszekegy, mely a tipikus hitvédő tipikus szövegében tipikusan jelenik meg: „A Nyugat sikere túlmutat a történelmi vagy természeti véletleneken, és alapvetően intézményeken nyugszik. Ezek segítségével a Nyugat képes folytonosan adaptálódni”.
Mihez? Önnönmagához? Ugyanis nem más, mint maga a tudós apologéta állítja a Népszabadságban: a „Nyugat” végső győzelmet aratott (történelmileg egyeduralkodóvá lett!) 1990-ben.
És hogy miért pont 1990-ben? Mert akkortájt hullott szét a Szovjetunió. Igen ám, csakhogy ez nem politikai gazdaságtani történés. Az 1990-es esztendő semmit nem magyaráz meg gazdaságtanilag. Történelemfilozófiailag sem.
Dzsagannáthy elvtárs szerint nem a kapitalizmus terjeszti a demokráciát, hanem a „nyugati intézmények adaptálják” a tőkét.
Hát persze. Ahogyan azt az egyetemeken a közgazdász Móricka professzorok elképzelik. Mostanság.
Marosánék, Kornaiék, Vitányiék kapitalista „triumfálásában” nem az a nagyon szánalmas, hogy ezek az emberek valamikor hittek valamiféle „demokratikus szocializmusban”, „piaci szocializmusban” (csak hát az „megcsalta” őket, nem sikerült „fölépíteniük”, s amely megcsalatottság-érzetükben most százszorosan gyűlölik a komonizmust), hanem ennél sokkal bizarrabb a helyzet. Kornaiék (Bauerék, P. Szűcsék, Vásárhelyiék, Ormosék…) olyan „értelmiségiek”, „humanisták”, „moralisták”, akik szerint nem csupán praktikusan, hanem esztétikailag is, morálisan is, történelmileg is a bűnözőnek van igaza, vagyis a neofita kapitalisták professzori életbölcselete szerint az erényes nő semmire nem megy a tisztességével, ti. csak egy ordas kurvának lehet pénze arra, hogy visszavásárolja a szüzességét. A Kósáné által nyugatiasan-magyarosan továbbgörgetett muszlim eredetű mondás marosáni változata szerint úgy válik tisztességessé valaki (valami), hogy eredendő becstelenségének (gazdasági) erejéből fakadóan képes tisztességesnek (demokratikusnak, liberálisnak, keresztényinek, igazságosnak, korrumpálhatatlannak…) látszani. Legalábbis „szándéka szerint”. És pontosan ez a neo(fita)dialektika lényege: az orbáni „unortodox” kapitalizmus még a „szándéka szerint” is korrupt (eladjuk a baltás embert azeri manatért, oszt jónapot), míg a hagyományos liberalizmus, kereszténydemokrácia, szociáldemokrácia (marosáni gyűjtőfogalmával: a „Nyugat”), nem „szándéka szerint” ugyan, ámde szintén korrupt.
Lehet választani. A vérbaltás cinizmus és a vérgennyes hipokrízis között.
Hát, nem tudom. Én már csak megmaradnék (erre a kis időre), Marosánék újsütetű, ügyes-pragmatikus értékszemléletével szemben, Marx dialektikájánál, művészi erejű, „gigászi faviccénél”: „az értéktöbblet termelésére szolgáló összes módszerek egyúttal a felhalmozás módszerei is, és fordítva, a felhalmozás minden terjeszkedése az értéktöbblet-termelés módszerei fejlesztésének eszközévé válik”.
Nagyjából ezt nem tudja Orbán (ha nem tudja), s ezért hiszi (vagy nem hiszi), mindenesetre igyekszik elhitetni, hogy létezik félázsiai, kiskert-felcsúti, unortodox-tündérmesei állam-álomkapitalizmus. Míg a „szintén zenész” (most éppen brácsás) Marosánék szerint a Nagy-Globalizmusban „szárnyaló piacgazdaság” az üdvözítő, s nem csak aktuálpolitikailag, nemzetstratégiailag, hanem történelmi léptékben mérve, a teljes emberiség jövőjére vonatkoztatva.
Marx így folytatja: „abban a mértékben, amelyben a tőke felhalmozódik, a munkásosztály helyzetének rosszabbodnia kell, bármilyen is a fizetése, akár magas, akár alacsony”.
Tegyük hozzá: Marx Dzsaggernot-logikája értelmében végső soron a burzsoázia helyzetének is rosszabbodnia kell, tehát nem csupán a munkás (a munkavállaló) nyomorodik (lelkileg, fizikailag), hanem a kizsákmányoló is. A kapitalizmusban a fizikum természetes állapotának fönntartása nem a munkafolyamat, még kevésbé az üzleti tevékenység szerves része, hanem plusz ráfordítást igényel (már persze azoknál, akik megengedhetik maguknak), miközben még a tehetősek világában is vészesen kóros a testi elpuhulás (elhízás), megállíthatatlannak tűnik az etnikai sorvadás. A mindezeket kiváltó lelki traumák direkt hatásairól már nem is beszélve.
Marosán tanár úr kárhoztatva (pedellusian búbolva) idézi a „hanyatlásvizionáló” Woody Allent: „Napjainkban, sokkal inkább, mint bármikor korábban érezzük, hogy az emberiség keresztúthoz érkezett. Az egyik út a végső elkeseredésbe és az abszolút reménytelenségbe vezet. A másik a tökéletes pusztuláshoz. Csak imádkozni tudunk, elegendő bölcsességünk lesz ahhoz, hogy jól választhassunk a kettő között”.
Marx szerint „az a törvény, amely a viszonylagos túlnépességet, vagyis az ipari tartaléksereget állandóan egyensúlyban tartja a felhalmozás terjedelmével és hatékonyságával, a munkást szorosabban bilincseli a tőkéhez, mint ahogyan Héphaisztosz láncolta a sziklához Prométheuszt. Ez a törvény a tőkefelhalmozásnak megfelelő nyomorfelhalmozást feltételez. A gazdagság felhalmozása [s amely alapvetően pazarlás, szemben a kimúló „protestáns etikával”] az egyik póluson, egyúttal a nyomor, kínzó munka, szolgaság, tudatlanság, eldurvulás és erkölcsi lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson, azaz annak az osztálynak az oldalán, amely saját termékét mint tőkét termeli”.
Eddig a marxi szöveg (csöppnyi-gigászi kommentárral), ezt követi Francis Wheen pajzán megjegyzése, s amely, esküszöm, szó szerint így hangzik: „Ha az idézet utolsó mondatát kiragadjuk, akkor új bizonyítékot találhatunk a munkások abszolút elszegényedésének állítólagos marxi tételére, ám a megelőző mennydörgő mondatok fényében csak egy féleszű – vagy egy közgazdász egyetemi tanár – juthatna ilyen következtetésre”.
Hogy milyen következtetésekre jut konkrétan a „közgazdász egyetemi tanár” (például a Mozgó Világban)?
